Fekete Istvánban nem csalódtam eddig. Nem vagyok elfogult rajongója, de ahogy ír, azzal számomra magyar íróknak abba a csoportjába tartozik, ahol Wass Albert, Nyírő József, Sütő András, Karácsony Benő vagy éppen Tersánszky Józsi Jenő is tartózkodik: a nyelvünk szépségeinek hódoló, azt regényeikben is líra mód használó írókéba. Akiknél nem csupán a történet előre mentelét jelenti a nyelv használatának lehetősége, hanem a mélységeinek, gyönyörűségének a bemutatását is, anélkül, hogy öncélúvá válna.

A Derengő hajnal is szépen megírt könyv. Ha nem hangzana degradálólag, azt mondanám, Fekete István a tőle megszokott szépséggel ír a tájról, határozott kézzel kezeli lírai jelzőit.

A könyvvel azonban van néhány nagy bajom.

Egyfelől az, hogy igazából nincsen története. Jó, persze, hogy van, de csak nagyjából annyi, mint az alsós olvasókönyvek történeteinek. Éppen csak, hogy le ne tegyük végleg. Ha nagyon megerőltetném magamat a történet nagyjából mindent érintve két-három sorban összefoglalható. Olyan, mintha az író nem tudott volna ellenállni az írásra való késztetésnek, de nem volt igazából miről írnia. S a boldog,mindent elrendező befejezés még inkább hitelteleníti az előzményeket. Ha nem lenne nagyon rossz szájízű, meg tiszteletlen Fekete Istvánnal szemben, azt mondanám, olvastam egy művészi ponyvát.

Valószínűleg éppen a történettelenség az oka a címválasztásnak is. 1944-ben eredetileg Emberek között címmel jelent meg. Az a cím nyilván a mátyásmadárra utalt. De mert a mátyás csak meg-megjelenő szereplő, semmiképpen sem központi alak, jobbnak látták a címet megváltoztatni. De hogy miféle hajnal dereng, kinek, hol, bevallom, arról fogalmam sincsen.

Nem értem a könyv üzenetét sem. Vagy csak annyi, hogy legyen bármilyen társadalmi helyzetben, az ember lehet gazember, és lehet bármilyen rangban vagy rangtalan, attól még lehet jó ember? Rendben, lehet, hogy ez, de ez pöttyedt laposka…

Bajom volt még, hogy kapkodnom kellett a fejemet, ki is a főhőse a regénynek? Péter? A mátyásmadár? Az idős erdész? Mintha maga Fekete István sem tudta volna eldönteni. Péter gyerekkel indul a történet, s mire beleélem magam, hogy no, akkor egy falusi siheder és a mátyás kapcsolata lesz a téma, addigra egyszerre a Retek család (ez így milyen vacakul hangzik!) és ellenfelei, irigyei sűrűjében találjuk magunkat. De igazi, mély indítékok nincsenek, az alakok olyan papírmasésak, s volt egy pont a regényben, amikor az egyébként nem túl sok szereplős regény alakjait nem tudtam követni: amikor a kis gróf kórházba kerül, és elkezdenek kavarni a hátrahagyottak. Kicsoda Dombi, Csörgős és a többiek? S hogyan lehetséges ekkora kavarás egy pillanat alatt? Nem, ennek elnagyoltsága, motiválatlansága megint valahogy a filléres regényeket idézte. Ahogy aztán a befejezés nagyon lapos megoldása és hirtelensége is. 

Engem nagyon zavart a szereplők Janus-arcúsága is, ami nem jellemükből, hanem sokkal inkább a jelentek szükségszerűségéből fakadt. Nem árnyaltak voltak, sokkal inkább esetlegesek. Két példa: az első jelenetben Péter gyerek egy határozott, ha nem is teljesen egyenes jellem. Aztán a könyv többi részében egy kis hisztis purdé. De nincs igazi kohézió a jellemének a két arca között. S ugyanilyen a főhőssé váló Retek is (a nevével egy pillanatra sem tudtam megbarátkozni: idétlen): az elején autoriter családfő, majd kellemes, pipázó bácsikává válik, akivel a gazemberek majdnem sikeresen kibabrálnak, s akinek a pipafüstje mindent megold… Persze, világos, az ember nem egysíkú lény, különböző társadalmi helyzetekben különböző arcaink vannak, s más-más viszonyulással reagálunk más-más helyzetben, nem ezzel van a baj. Hanem a kohézió hiányával: mintha például a fenti két szereplőnek nem két viszonyulásáról olvasnánk, hanem mintha a viszonyulások különböző alakokat mutatnának be. 

A meglepő vagy nagyon jellemző az, hogy talán a legjobban kidolgozott alak a szerepéből fakadó humorával maga a mátyásmadár. A gondolatocskái, ahogy próbálja felfogni, értelmezni, lereagálni, ami körülötte történik, voltaképpen a történettelen történet legérdekesebb felvillanásai.

Olvastam egy gyönyörű nyelvezetű, habkönnyű, sehonnan sehová nem jutó vidéki történetet.

2,5/5

(2016)

Fúúúú! Erre mit lehet mondani? Ez a könyv zseniálisan rossz!

Ismét csak két részre köll bontanom magamat: van egyfelől, ugye, a tartalom, meg van másfelől a forma. 
A tartalom a világ legérdekesebb tartalma, voltaképpen minden eltörpül mellette, ennél érdekesebb csak az, hogy van-e vagy nincs Isten. 

TARTALOM 

UBUNTU a könyv címe. Én kapásból a Linux-os oprendszerre gondoltam, már csak azért is, mert Szerelmetesfeleségtársam laptopján gyárilag ez a Linux-verzió van, ismerkedünk, dühöngünk vele (de csak azért sem lesz rajta Windows!). De a könyvnek semmi köze a számítástechnikához. A világ gazdasági és politikai berendezkedéséről szól. Vagyis nem regényt olvasunk, hanem egy lehetséges (Ámen!), ám meglehetősen utópisztikus jövő-változatot.

Az UBUNTU szó közösségi felelősségvállalást jelent. Ebben az esetben azt, hogy milyen lenne, hogyan működne egy tökéletesen pénzmentes világ. Az idea elképesztő! Az idea megkapó! Az idea ideális! Az idea persze óhatatlanul felvet millió kérdést (néhányra egy GYIK-szerű utolsó fejezetben a szerző válaszol is). 
Ugyanis azt állítja, a dolgok természetes rendje szerint nincsen szükségünk pénzre, teljesen megoldható még a leges legújabb kori létezésünk is pénz nélkül. S ha nincsen pénz, természetesen bankokra sincsen szükség, meg hitelre sem. Az UBUNTU nem a fogyasztásra, hanem a szükségletre épülő társadalom, gazdaság. Ebben a rendszerben nincs szükséglet 2 db Porsche-ra a garázsban, mert mindenkinek a rendelkezésére áll a 2 db Porsche, vagyis elveszti státuszszimbólum-jellegét. Nincs értelme a felhalmozásnak, mert minden jut mindenkinek, bármikor (na jó, a természeti kataklizmákat leszámítva). Ingyen. Dolgozni kell ebben a társadalomban is, kb. napi három órát, s a napi három órán túl plusz heti hármat kimondottan a közösségért. Mindenki ott lakik, ahol szeretne, olyan házban, amit szeretne, oda utazik, ahová akar, azzal, amivel akar. Mindenkinek minden a rendelkezésére áll, amire csak szüksége van. 

Több, mint ideális, nem?

Elsőre persze csípőből elutasítottam mindent, amit olvastam. S naná, az idealizmusomnak, meg a rabszolgasorban tartott munkavállalói énemnek* hogy a viharba' ne tetszene egy ilyen rendszer (egek, napi három óra munka: ma tizenegyet kell itt lennem a munkahelyemen; igaz, éppen értékelést írok), de amiben felnőttem, éltem és élek az nem ez. Nem kell ragoznom. 
Aztán ahogy olvasgattam, ahogyan a könyv ismételte a saját gondolatait (erre még visszatérek), úgy vált egyre elfogadhatóbbá a gondolat: UBUNTU.

A könyv másik mondanivalója, hogy ez a mostani, fogyasztásra szoktatott, a kapitalista bankrendszer által kézben tartott és roncstársadalommá alacsonyított embermasszát miképpen használja puszta eszköznek a ma már kétségbevonhatatlanul létező világkormány. Az a világkormány, amely nem hagyja az országok, nemzetek önrendelkezését érvényre jutni, amely egyetlen, felülről kezelt és terelt péppé alakítja a Föld lakosságát, országokat, kormányokat állítva, buktatva, és a Pénzisten oltárán feláldoz mindent és mindenkit. Önmagát kivéve, természetesen. 

Ez a hatalom simán, gondolkodás nélkül és könyörtelenül félretesz mindenkit, aki az útjába áll, hívják bár Abraham Lincoln-nak vagy JFK-nek. (Ők a pénzkibocsátás jogát akarták visszavenni az állam számára a FED-től; belehaltak.) 

Erről, ezekről a dolgokról manapság sokat és egyre többet olvashatunk, többféle, nem egy tőről fakadó, de összecsengő szerzők tollából. (Itthonról elég talán Drábik Jánost, Bunyevácz Zsuzsát, Bogár Lászlót vagy Csáth Magdolnát említeni.) Tragikus, dühítő, de jobbára ismert dolgok ezek.

Vagyis az UBUNTU-hozzáállásnak kellene ezt a minden külső erő(szak)forrással felszerelt rendszert leváltania.

Itt van a könyv tartalmi részének a logika szempontjából egyik fő gyengesége. Egyszerűen nem tudtam tetten érni ennek a leváltásnak a hogyanját. A rendszer korrupt, rohadt, kíméletlen és gátlástalan. Ha olyan embereket, mint Lincoln vagy JFK simán likvidáltak, vajon mit lépnének egy olyan társadalom-kísérlet indulására, mint az UBUNTU, amely nyíltan az ő rendszerük kritikáját nyújtja, és a leváltásukra, elsöprésükért eltörlésükért dolgozik? S mit kezdjek az olyan mondatokkal, hogy kezdetben kénytelen lenne az UBUNTU-közösség folyószámlára helyezni a pénzét…? S a szerző néhány oldallal előtte írja le, hogy a Gaz Rendszer simán megcsinálta nem egy országban, hogy simán lenyúlta a bankszámlákat… Öööö…? 

Amikor azt írja, hogy valami egész Földünket érintő természeti kataklizma után lehetne mindezt létrehozni, akkor még csak-csak hiszek neki. Kár, hogy eszembe jut a Malevil! Részemről nem hiszek az ember veleszületett jóságában. Elfogadom a bibliai kijelentést, miszerint mindannyiunk alapból az önzés, az elvevés, a megtartás lelki életrendjébe születik. Innen csak felfelé van út. S az elindulás is akarati döntés. De egy kataklizma után, amikor az életünk fennmaradása a tét, amikor elsősorban az életösztön és nem annyira az erkölcs motivál, háááát…

SZERKEZET 

Itt kezdett fájni a könyv. 

Szerkezet az nincsen. Semmilyen. Komolyan.

Szerzőnk in medias res fejest ugrik a Háttérhatalom tevékenységébe, a jelenlegi rendszer fenntartásának módjaiba, eszközeibe. Ez a könyv egyharmada. 

Egy idő után feltűnő, hogy jóformán nem használ forrásokat. S mivel azért a Háttérhatalom gonosz ugyan, de nem hülye, felmerül a kérdés: hasra ütéssel bármi a nyakukba varrható, bármi bármivel összekapcsolható? Mint amikor a kisgyerek kiborítja a LEGO-s dobozt, és a részek összepattintása nélkül,minden kétséget kizárva kijelenti a kupacról: „Pijamisz!” 

De ez a rész még érdekes is. Nagyon. Főleg annak, aki olvasott már valamit ebben a témában, s van mit mihez kapcsolnia.

Aztán minden átmenet nélkül belefogunk, illetve inkább belefolyunk az UBUNTU-rendszer megismerésének. Itt már komolyabb bajok vannak. Olyan, mintha a szerző jegyzeteit olvasnánk egy majdani, UBUNTU című könyvhöz. Semmi sincsen igazán kifejtve, semminek nem veselkedik neki teljesen, a pici részek nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz, néha csak felsorolásokat olvasunk a teendőkről, még az olyan „apró” részletkérdésekről is, hogyan kellene megszerezni az energiamonopóliumoktól tevékenységük alanyát. Mintha a kisgyerekemnek leírom, hogy sajátítsa ki és tegye rendbe a szomszéd kertjét, de nem mondom meg, mit kezdjen a szomszéd ellenállásával, merre vannak rendbetétel eszközei, hogyan kell azokat használni, s milyen sorrendben végezze a munkálatokat. A többi stimmel.

Majd egyszerre megint a jelenlegi rendszer romlottságánál és fenntarthatatlanságánál találjuk magunkat, újabb és újabb leleplezéseket olvasunk, az első harmad módszereinek megfelelően.

Aztán újra UBUNTU-zunk egy kicsit, mintegy levezetésül. Itt viszont van egy GYIK-rész, az nagyon érdekes!

Egyszerűen hihetetlen, hogy nem volt senki, aki ezt szerkesztetlen, kusza katyvaszt tematikailag rendbe tegye és logikai láncot adjon neki!

A KÖNYV, MINT KÖNYV 

Az Angyali Menedék Kiadónak ez a harmadik könyve, ami a kezembe került. A három közül ez a legkiforrottabb. (Volt olyan kötetük [Gönczi Tamás: A pogány Biblia], amiben nemes egyszerűséggel nem használtak semmiféle elválasztást!) 

A könyvek borítói megkapók: kemény fedelesek, jól kötöttek, strapabírók. 

A borító betűtípusát rendre nem feleltetik meg a főcímlapon használt betűtípusnak, de mindkettő eltér a szöveg típusától. 

A kolofon-oldal hihetetlenül zsúfolt, és az oldal harmada a kiadó felhívása arról, milyen csúnya dolog ellopni a szellemi terméküket, s mi tilos a tartalommal kapcsolatban. A megfogalmazása megmosolyogtatón spirituális. Jelen könyv körülbelül hatoldalas tartalomjegyzéke végig nagybetűvel szedett; követhetetlen és olvashatatlan, mindenféle tartalmi elkülönítésre, követésre alkalmatlan. (Ez valószínűleg a könyv tartalmi strukturálatlanságának is a hibája: nincsenek benne logikai egységek, és ezt híven tükrözi a tartalomjegyzék is.) 

A szöveg margói megfelelők, a használt betűtípus olvasható, de a betűméret eltúlzott. 

Valami elképesztő, hogy a fordítói jegyzetek a szerzői törzsszövegen belülre és nem lábjegyzetbe kerültek.

Egy szó, mint száz: egy alapszinten képzett kiadványszerkesztő ugyancsak ráférne a team-re! Komolyabbá, emészthetőbbé tenné a kiadványaik tartalmát. 

VÉGSZAVAM 

Feledve a könyv szépészeti, tartalmi, szerkezeti hiányosságait, ha valaki belekezdene az UBUNTU-rendszer megvalósításába, számíthat rám. Különösen akkor, ha már meguntam az életemet. (Még nem tartok itt.)

S végül egy kis szurkálódó rosszindulat, amiben tudom, hogy nincsen teljesen igazam. A mindenben ingyenes rendszerről szóló könyv ára 6500 forint. (A kiadó többi kiadványa is igencsak borsos, Gönczi Tamás könyvei és Bíró Lajos magyar ősvallásról szóló könyve 7990 forintba kerülnek.) Értem én, hogy kemény fedeles, meg nyomdaköltség, meg egyebek, de azért ez nagyon nem kevés… S ahogy írtam, a könyvek bizony sok bosszantó formai kívánnivalót hordoznak magukban. Ez a kettő pedig vastagon üti egymást.

*A napokban olvastam, hogy ha a béremből csak az élelmezésemre, meg a lakhatásomra futja, akkor azt úgy hívják: rabszolgaság. Nem vagyok rabszolga: a múlt hónapban vettem két könyvet, két pakli dohányt és voltunk egyszer fröccsözni a Kis Dréherben, a Fő téren Óbudán. Ez már több, mint a fenti két alapszükséglet.

2/5

(2016)

Erre a könyvre rá nem akadtam volna, ha a nagyon hasonló párjánál a Moly-os csauperjel nem ajánlja; köszönet neki!

A Nagyon Hasonló Párja humorosra veszi a figurát, pompásan indul, majd hihetetlenül ellaposodik. A jelen könyv lírikus: esszét olvasunk az olvasásról, annak tanításáról, az olvasás megszerettetéséről, a leendő olvasók megszelídítéséről, de néha olyan, mintha vers, néha olyan, mintha regény, néha olyan, mintha az egész voltaképpen rettentő könnyű lenne, miközben rettentően nem az.

A magam részéről ahogy megtanultam olvasni, rögtön könyvet fogtam a kezembe, és úgy maradtam azóta is. Emlékszem, a Kirándulás az ABC-hegyre volt az első, önálló olvasmányom. Ültem az óbudai szobámban a kinyitható ágyon, ölemben az Első Könyv, Anyu és Apu meg a résnyire nyitott, átlátszatlan üvegű szobaajtó túlsó oldalán sutyorogtak: „Figyeld, egyedül olvas!” Öröm volt a sutyorban, hát már csak avégett sem tettem le a könyvet; bár nem is volt szándékomban. Szerintem Anyu és Apu az örömnél jobb pedagógiát egy ilyen kis alkalmazkodó, szülő- és szabálytisztelő alanynak nem is választhatott volna.

Szóval évtizedek óta olvasok. Majdnem fél évszázada. Uramfia! 

De a két, olvasással foglalkozó könyvet olvasva elgondolkodtam: voltaképpen hány igazán meghatározó könyv volt a kezemben a negyvensok év alatt a kezemben, amióta úgy maradtam, hogy olvasok? Hm, hm…

A gyerekeim nem lettek könyvmolyok. Olvas mindkettő, de nem permanensen, nem szenvedélyesen. Inkább célirányosan. Pedig olvastam mindkettőnek lefekvés előtt, válogatva, sokat, beszélgetve. Úgy hét-nyolc éves korukig. Aztán rájuk bíztam az olvasást. 

Ez a könyv azt mondja el, valószínűleg az abbahagyásnál rontottam el. Folytatni kellett volna, hogy még inkább rákapjanak az ízére.

Meg azt is mondja, az olvasásban voltaképpen a történet a legfontosabb. Ugyanezt állítja egyébként Stephen King is. Minden más másodlagos. Akkor is, ha tulajdonképpen a történet tálalása választja el az ocsut a búzától. De aki rákap a történetekre, az könnyen eljuthat az előbbitől az utóbbiig. Mert van színvonal-különbség, ezt nem tagadhatjuk. Pennac azt állítja, ha valami nem kötelező, akkor az sokkal érdekesebb lehet. Ezért középiskolásoknak Süskind-et olvasott fel az órán, a Parfüm-öt. Rohantak is óra után egy csomóan a könyvtárba. 
A felolvasással valami ősi dolog indulhat be. Mint amikor az esti tűz mellett az öregek osztották meg az ősi történeteket. A beszédben élni kezdenek a nyomtatásba fagyott betűk.

Pennac szerint mindegy mit olvasunk, csak olvassunk. Aztán persze eljut egy általánosan bevett kánonig, a ponyváktól az irodalomig. S reménykedik, hogy más is így lesz ezzel. Ebben próbál segíteni. Azt mondja, hogy az irodalmat nem megtanulandóként, hanem, ahogy fentebb utaltam rá, történetként kell tanítani. Nem is tanítani: átadni. Hogy ne azért olvassanak a porontyok, mert vizsgázni kell belőle, hanem azért, mert olvasni jó. S hogy van joguk azt mondani, hogy valami nem tetszik nekik. (Jókait a Kőszívű óta nem vettem a kezembe, nem tudtam legyőzni a feltörekvő mélységes unalmat, ami a neve olvastán minduntalan feltört belőlem, s ezen még a sznobizmusom sem volt képes felülkerekedni).

Szóval egyfelől be kell látnunk, ritka az Igazán Meghatározó Olvasmány, de mert olvasni jó, mert az olvasás gazdagít, szárnyakat ad, élni tanít, olvasni jó. Ez a kis könyv abban segít, hogyan lehet ezt átadni az utánunk jövőknek. S líraiságában is gyakorlatias.

4/5

(2016)

Szerelmetesfeleségtársam szokás szerint a vállamra hajtotta a fejét elalvás előtt, én szokás szerint kinyitottam a könyvemet olvasni, ő szokás szerint megkérdezte, miért nem alszom inkább, én meg rávágtam a refrént, hogy olvasok kicsit, hogy úgy tűnjék, művelt vagyok; ő rápillantott a könyvre, és csudálkozva (ő mondja mindig u-val, o helyett) kérdezte: 
– Mi ez, valami gyerekkönyv! 
– Dehogyis! Krimi! 
– Akkor miért vannak benne ekkora betűk, meg miért ilyen szellős? 
– Új szelek fújnak a a krimiműfajban! Aludj, szép szerelmesem! 
(Mert ilyen szépen beszélek ám vele, mert ő megérdemli!)

A könyv maga végső soron nem egy nagy durranás, nem ad többet, mint ami a műfaja: krimi, jól megírva, de különösebb izgalmak és agytörés nélkül. A főszereplő exzsaru magánnyominger se hús, se hal, nincs benne semmi különös, nincsenek szenvedélyei, megjegyezhető szokásai, természetesen vannak alvilgi kapcsolatai, és természetesen van logikája. Ha má' zsaru volt. De télleg semmi több.

A nyomozás egy utólagos nyomozás, valami alig téttel. Nem kell senkivel versenyt futni, se emberrel, se az idővel, nincsenek benne ütésváltások, nincsen benne pisztolypárbaj, autós üldözés, jóformán nincsen benne semmi, csak a privátkopó mászkál ide-oda és agyalgat közben.

A vége, na az igen. Úgy az utolsó négy-öt oldal. Megvan a gyilkos, persze, hogy nem a buzi kiscsávó, ezt mindjárt tudtuk, különben nem lenne könyv, de nem ám csak úgy megvan, hanem rá van bízva az ítélet is. S ez nem semmi megoldás, belátom, értékelem, díjazom. S így már érdekel a többi kötet is,remélve, hogy a főmanusunk kap valami jellemet a későbbiekben!

Az okosok az írják a könyvről, hogy noir-stílus. Nem tudom, mi az. Csak pinot-ban ismerem a noir-t. Úgy nagyon jó. Főleg a villányi. Így annyira nem meggyőző.

3/5

(2016)

Az úgy volt, hogy amikor volt valahogy, akkor Óbudán cserepedtem* fel, s volt nekem egy barátom, akinek a becsületes neve, amit a lakótelepi keresztségben nyert Prof volt. Prof nem volt olvasott ember. Prof nem volt agyon művelt ember.

Én tizennégy-tizenöt felé jártam, ő meg három évvel volt idősebb nálam. Egy csomó zenét, filmet általa ismertem meg. Könyveket nem. De a legérdekesebb az volt, hogy amikor tizenhat éves korom táján elvesztettem a szüzességemet, nem sokkal utána Prof adott tanácsokat ahhoz, hogyan s miként lehet jobb velem Kamaszkorom Nagy Szerelmének. S valóban jobb lett neki, tökéletesen használható volt a techika!

Eltelt vagy két év, mire rádöbbentem, hogy Prof úgy adott nekem tanácsokat, hogy meztelen nőt ő akkor még nem látott, nem érintett, gyakorlati tapasztalata semmi nem volt. „De akkor hogy, Profka?” De ő csak röhögött a jellegzetes, Mardel-es röhögésével.** „Bejött vagy nem?”

Pierre Bayard arra csábít, hogy ne olvassunk. Csak tájékozódjunk. S ezzel egy csomó időt megspórolunk. Tanácsokat ad, hogyan lehet jól tájékozódni, és egy csomó időt megspórolni, s hogyan lehet bizonyos kulturális mítoszokkal leszámolni. Mint például: engem is szúrtak már le a Moly-on, hogy úgy írtam értékelést egy könyvről, hogy képtelen voltam végigolvasni… De magamtól jöttem rá, hogy egy vacak könyvet simán ér abbahagyni. Meg arra is, hogy egy nem vacakot is, ami nem érdekel. Vagy bármit, ami nem fog meg. Sőt, lehet vacaknak is tartani akkor is, ha egyébként mindenki csak szuperlatívuszokban szól róla.

Bayard szellemes, röhögni kell rajta, miközben az ember bólogat neki, hogy perszenaná! De én a szkepticizmusomban odáig jutottam, hogy ha valamit nem olvastam, tök simán bevállalom, hogy nem olvastam. Vagy mert nem is érdekel, vagy mert érdekelt, de nekem unalmas, semmitmondó. Az más kérdés, ha még nem futottunk össze. S akkor nem kell olyan irdatlan köröket játszmázni, mint amikről Bayard beszél. Nem olvastam, mert nekem vacak, vagy unalmas, vagy nem érdekel a téma, oszt' csókolom.

Másfelől, amit Bayard tökre kihagy mindenből: olvasni nem azért kell, hogy kövülhessen alattunk a társadalmi státuszunk, hanem elsősorban azért, mert olvasni jó (vö.: Toma hozzáállása). Esztétika, kaland, röhögés, szex, a gyönyörű magyar nyelv, történelem ismeret, kvantumfizika, vallás, bármi, csak élvezzem!

Szóval két tanulság van: 

1. Minek annyit olvasni, ha kevesebből is összeszedhető ugyanaz.
2. Olvasni az élvezetért jó, mert a többit megette a fene!

Emígyen azonban Bayard a saját dugájába dőlt nálam, mert amikor elvesztettem az érdeklődésemet az egyre unalmasabb mondanivalója iránt, szemrebbenés nélkül alkalmaztam a tanítását: ÁK ±

 * Csak, hogy tanuljunk valamit Magyarország főembereitől is! 
** MArdel a Flúgos futam című rajzfilmsorozat gonoszának a kutyája.
*** reklám: https://www.facebook.com/pages/Kis-Dreher-S%C3%B6r%C3%B…

3/5

(2016)

No, ez ám a feladat: értékelést írni egy könyvről, ami nem tetszett, de aminek a folytatásait el akarom olvasni, s a második kötete már itt is van a polcon, s aminek a íróját köztudottan nem szeretem, mégis egyre több mindent olvasok tőle!

A temporális lebeny sérült* Stephen King soha nem lesz a kedvencem. Hihetetlenül hullámzónak tartom a könyvei színvonalát, sokszor indokolatlanul vaskosak, s még amelyiket végigolvasom, sokszor azt is megbánom (pl. Kedvencek temetője, Rémkoppantók). De ennek ellenére van egy könyvespolcnyi Kingem, s majd meglátjuk, mit érdemelnek, ha túlestem rajtuk. Néha olyan érzésem van, hogy King az áruházi számlából is tudna majdnem élvezhető regényt csinálni. Ez erény. Meg olyan is, hogy voltaképpen meg is csinálja. Ez meg nem.

Ez a Setét Torony sorozat eddig nagyjából elkerült. Csak nemrégiben akadt a kezembe a könyvtárban a képregény-verziója, ami viszont megnyert magának, és rávett, hogy kacérkodjam a regény-sorozattal. ami csak a hét, egyre vastagodó kötet miatt nem volt annyira evidens.

Megtettem, elolvastam az első kötetet. Nem vagyok lelkes. Olyan sehonnan sehová, meg sem tudunk igazából semmit, csak azt, hogy itt van végre egy hős, aki nem is hősies, nem is túl okos, és nem is nagyon semmi, és megy valaki után, akiről igazából nem tudja meg, hogy kicsoda, s azt sem tudjuk meg, voltaképpen miért megy után, s mi a küldetése, ami kiderül (?). Van benne egy-két narkós vízió, amiről kiderül, hogy nem is narkós vízió, hiába nyomta magába a főcsávó a meszkalint, meg van benne egy nagyon szimpatikus, ki tudja honnan-hogyan jött kisfiú, aki nem ért semmit, de sokkal többet tud és ért, mint gondolnánk, de akitől elég rövid távon el is búcsúzhatunk… S mindez voltaképpen háromszáz oldalon nyúlik, egész konkrétan gyakorlatilag cselekmény nélkül. Na jó, ez igaztalan, mert ott van 

Egy szerencséje van csak a könyvnek, és lám, King mégis zseniális: a bevezetője jobb, mint a folytatás! (King ezeknek az előszavaknak a megírásában marha nagy!) S erre King maga hívja fel a figyelmet. Leírja ugyanis, hogy írt egy unalmas, szar, bevezető első részt, amit tetszik, nem tetszik (nem fog tetszeni), jobb végigszenvedni az egész megértésének az érdekében. Megtettem. Végigszenvedtem. Köszönöm az őszinteségét, Mr. King!

Akkor jöhet a lényeg! Ugye, jön?

* Szendi Gábor szerint azok, akiknek sérült valamiért a temporális lebenyük, meglehetősen grafománok. Példának például az adventisták szerint isteni látomásokat kapott Ellen G. White-ot hozza, aki annak ellenére, hogy nem voltak magas iskolái, majd' százezer oldalt ír, és néha meglepő következtetésekre jutott.

2/5

(2016)

Tudja valaki, kicsoda Vécsey Aurél?

A könyv azt adja, amit a címe ígér: rámutat, hogy milyen általánosan elfogadott, bevett, kiverhetetlen tévhitek vertek mély gyökeret a magyar töténelemmel kapcsolatban a magyar fejekbe. Magyarnak tartom magam, minden bennem csordogáló zsidó, cigány, sváb és jász (és ki tudja még, mi minden) vér ellenére. Fejem van. Tévhiteim is vannak/voltak. Immár a történelemmel kapcsolatban egy kicsit kevesebb. Máshol még maradt ez-az, például, hogy az emberek észérvekkel, példamutatással meggyőzhetők, van értelme a kommunikációnak, stb, de próbálok gyógyulni, meg ez különben sem ide tartozik.

Például én is fenntartás nélkül vallottam, hogy Petőfi elszavalta a Nemzeti Múzeumnál a Talpra, magyart!. Meg azt, hogy Osztjapenkót és Steinmetz kapitányt a németek lőtték le (s nem tudtam, hogy az elsőt visszafelé jövetben a sajátjai sorozták le, a második pedig simán aknára futott odafelé menet). Én is hittem, hogy Horthy Istvánt a németellenessége miatt végezték ki a nácik a buherált Héja-repülőgéppel. Kádárról, bármennyire is hazaárulónak tartom, és megvetendőnek a vállalt szerepe, ’56-’57 kivégezettjei miatt, én is úgy gondoltam, hogy puritán ember volt, s nem gondoltam, hogy a villája, amit elég hamar elfoglalt, tele volt a magyar festészet nagyjainak alkotásaival, gépi és kézi perzsaszőnyegekkel, hogy maga választotta, hogy csak Mercedes-szel volt hajlandó közlekedni, hogy mind az ő, mind a felesége fizetése az akkori viszonyok szerint a csillagokban, hogy külön vonatot gyártottak a számára. Én is úgy gondoltam, hogy Báthory Erzsébet fején lehetett valami vaj, és nem gondoltam, hogy a birtokai végetti koncepciós per áldozata volt. Hunyadi Mátyás személye csalódás volt ebben a formában, s ott volt valami hiányérzetem is, hogy valami kimaradt…

Volt, amiről hallottam, amivel kapcsolatban már kellett véleményt változtatnom. A koronával kapcsolatban vannak már olvasmány élményeim, Trianonnal kapcsolatban is eljutott már hozzám egy-két információ. 

Nem folytatom.

Vécsey nem akar minden részletre kitérőn alapos lenni, nincs több oldalas listája a felhasznált irodalomról, forrásjegyzékekről. Szórakoztatva, könnyedén oktat, cseveg a magyar történelemről, érthetőn, érdekesen. S nem csak azokról a témákról, történésekről, amiket én itt kiemeltem.

4/5

(2016)

Mivel meglepő fordulattal a magyar kiadó két külön, más-más címet viselő kötetben jelentette meg a könyvet, ami eredetiben azonos címet viselt önmagával, így a könyv értékelése megegyezik a Szálkák című könyv alá írottakkal.

A könyv szép: megkapó a borító, kellemes a méret, kemény fedeles, jó a tördelés. A könyvek szépek: megkapó a borítójuk, kellemes a méretük, kemény fedelesek, jó a tördelésük. Nem dadogott a kezem, nem véletlenül ismétlem magamat: ez a könyv magyarul, érthetetlen oknál fogva, hacsak nem a dőljönazsé a magyarázat, két kötetben, különböző címekkel jelent meg, holott az angol eredetinek egy címe van. A könyvek magyar borítóin semmi nem utal arra, hogy egybetartoznak, s hogy melyik az első, melyik a kettedik rész. Vó't már ilyen érthetetlenség a magyar könyvkiadásban.

Olvastam a könyvet. Mert olvastatta magát nagyon. De közben fogalmam sem volt, mi a véleményem arról, amit olvasok. Sodródtam a lassúdad cselekménnyel. Lassúdad, mert voltaképpen aminek meg kellett történnie, az az első kötet háromnegyedénél megtörténik. Előtte történGET valami, utána pedig gyakorlatilag inkább semmi. Ettől még lehetne jó a könyv.

A sztori egyszerű: az Univerzumban kirajzott emberiség értelmes fajra bukkan. Az értelmes faj fejlettségi szintje uszkve az emberekénél van. Eltérések vannak, de annyira nem jelentősek. Vagyis elindulhat a tökölődés, hogy akkor mit kezdjenek egymással, ki legyen alul, ki felül, ki a nő, és ki a férfi (ez mondjuk átvitt és valós értelemben is igaz az új fajra).

S valahol itt kezdődnek a bajok. Jó, ’74-es könyv, s megszoktuk, hogy az idegen faj, lett légyen bármilyen eltérő, alapjaiban mégis humanoid: feje van, karja van (ebben az esetben három), lába van, tehát úgy mindenestül olyan marha nagy eltérés nincsen a felépítésükben. Nos, az új faj, a szálkák esetében voltaképpen semmiben nincsen marha nagy eltérés. Háborúznak, politizálnak, van művészetük (szobrok, festmények), kasztjaik, ahol nincsen átjárás, szeretkeznek (sokat), kereskednek, hazudnak és dominálni akarnak. Naná! Van ugyan egy-két olyan tulajdonságuk, amitől majdnem érdekesek, de olyan igazán mégsem.

Aztán van ez az érdekes anakronizmus, figyeljetek csak. A könyv háromezer valamikor játszódik. A kapcsolatfelvevő két csatacirkáló egyikét Lenin-nek hívják. Hoppá! Mondom, a könyv ’74-ben jelent meg, a politikai korrektség a ruszkik felé, ahogyan a könyvben is emlegetik őket. Újra mondom, a könyv háromezerben játszódik. A szerzőpáros, hm, ugyancsak statikusnak képzelte el a népek, fajok meglétét. Csak óvatosan utalnék rá, hogy háromezer évvel ezelőtt hogyan is nézett ki mondjuk Európa vagy Amerika. 
Aztán: ugyanaz a hiba előjött, mint Dan Simmons Hyperion-sorozatában: röppennek az évszázadok, de a művészet olyan statikus, mint a Stonehenge sziklái, kiesik a XX. és a XXXI. század közötti idő, kizárólag a XX. század előtti művészektől, bölcselőktől hangzik el idézet.

De a szerkezettel van a legnagyobb probléma. történeti csúcs az első kötet harmadában lezajlik. Valóban izgalmasan, agyalósan, falósan olvastatón. Aztán a második kötet elején még történik valami. Aztán a második kötet maradék közel kétszázötven oldalán voltaképpen már nem történik semmi, csak politikai tárgyalunk, stratégiázgatunk, meg taktikázunk. Már bocsánat, de olyan az egész, mintha orgazmus után folytatódna ugyan az aktus, de további orgazmusok nélkül. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert jó az, csak amikor az ember abbahagyja, orgazmus nélkül miért is teszi? Na? Ühüm: az unalom miatt: „Most már akár abba is hagyhatjuk, nem?” S valahogy így ér véget a könyv. A fene nagy megoldás és a cselekmény valami olyan ásítósan üdítő, mint cukros kakaó a nyári sziesztán.

S ha már szapulok: a szereplők is olyan kis felcserélhetők, súly és jellemnélküliek. Többször gondolkodnom kellett, hogy ki kicsoda, mi is a szerepe az űrhajón. Sok szereplő van, de mintha csak azért lennének, hogy ne legyenek kevesen. Az egyetlen karakteres figura Kutuzov admirális (el sem tűnődtem rajta, hogy milyen paralellizmus lehet a Napóleonnal harcoló, eredeti Kutuzov és közte; mondjuk ugyanígy kérdéses a másik cirkáló, a Mcarthur elnevezése: ez a Mcarthur vajon a koreai háború tábornokáról lett elnevezve?), de a szimpátia végett még az ő karaktere is cseppfolyóssá válik, amikor végre nem csupán emlegetik, hanem szemtől-betűre is megjelenik.

Ha arra gondolok, hogy űroperett, akkor ezentúl a szálkákra gondolok: színtelen, szagtalan, de határozottan szórakoztató vattacukor.

De egyvalami mégis elgondolkodtató a könyv olvastán! Akár aktuálpolitikaként is értelmezhetjük. Nem a korrekt fajtából. S bizonyos, hogy a szerzőpáros nem prófétaként jövendölte a XX. századból a XXI. századba. De van abban valami hátborzongató, hogy a kérdés voltaképpen ez: a mindennemű élet jogának feltétlen tisztelete vagy az egészséges életösztön, a fajfenntartás és az észszerű önvédelem döntse el, hogyan viszonyuljon az emberiség a szálkákhoz, amikor a kettő nem összeegyeztethető? Nem tudott nem eszembe jutni az olvasáskor a szintén ezt a kérdést boncolgató John Wyndham-könyv, a Szemünk fényei, amely gyakorlatilag ugyanezzel a dilemmával foglalkozik. S a feloldása is hasonló. Mondhatni ész- és életszerű.

2,5/5

(2015)

Mivel meglepő fordulattal a magyar kiadó két külön, más-más címet viselő kötetben jelentette meg a könyvet, ami eredetiben azonos címet viselt önmagával, így a könyv értékelése megegyezik Szálka Isten szemében című könyv alá írottakkal.

A könyv szép: megkapó a borító, kellemes a méret, keményfedeles, jó a tördelés. A könyvek szépek: megkapó a borítójuk, kellemes a méretük, keményfedelesek, jó a tördelésük. Nem dadogott a kezem, nem véletlenül ismétlem magamat: ez a könyv magyarul, érthetetlen oknál fogva, hacsak nem a dőljönazsé a magyarázat, két kötetben, különböző címekkel jelent meg, holott az angol eredetinek egy címe van. A könyvek magyar borítóin semmi nem utal arra, hogy egybetartoznak, s hogy melyik az első, melyik a kettedik rész. Vó't már ilyen érthetetlenség a magyar könyvkiadásban.

Olvastam a könyvet. Mert olvastatta magát nagyon. De közben fogalmam sem volt, mi a véleményem arról, amit olvasok. Sodródtam a lassúdad cselekménnyel. Lassúdad, mert voltaképpen aminek meg kellett történnie, az az első kötet háromnegyedénél megtörténik. Előtte történGET valami, utána pedig gyakorlatilag inkább semmi. Ettől még lehetne jó a könyv.

A sztori egyszerű: az Univerzumban kirajzott emberiség értelmes fajra bukkan. Az értelmes faj fejlettségi szintje uszkve az emberekénél van. Eltérések vannak, de annyira nem jelentősek. Vagyis elindulhat a tökölődés, hogy akkor mit kezdjenek egymással, ki legyen alul, ki felül, ki a nő, és ki a férfi (ez mondjuk átvitt és valós értelemben is igaz az új fajra).

S valahol itt kezdődnek a bajok. Jó, ’74-es könyv, s megszoktuk, hogy az idegen faj, lett légyen bármilyen eltérő, alapjaiban mégis humanoid: feje van, karja van (ebben az esetben három), lába van, tehát úgy mindenestül olyan marha nagy eltérés nincsen a felépítésükben. Nos, az új faj, a szálkák esetében voltaképpen semmiben nincsen marha nagy eltérés. Háborúznak, politizálnak, van művészetük (szobrok, festmények), kasztjaik, ahol nincsen átjárás, szeretkeznek (sokat), kereskednek, hazudnak és dominálni akarnak. Naná! Van ugyan egy-két olyan tulajdonságuk, amitől majdnem érdekesek, de olyan igazán mégsem.

Aztán van ez az érdekes anakronizmus, figyeljetek csak. A könyv háromezer valamikor játszódik. A kapcsolatfelvevő két csatacirkáló egyikét Lenin-nek hívják. Hoppá! Mondom, a könyv ’74-ben jelent meg, a politikai korrektség a ruszkik felé, ahogyan a könyvben is emlegetik őket. Újra mondom, a könyv háromezerben játszódik. A szerzőpáros, hm, ugyancsak statikusnak képzelte el a népek, fajok meglétét. Csak óvatosan utalnék rá, hogy háromezer évvel ezelőtt hogyan is nézett ki mondjuk Európa vagy Amerika. 
Aztán: ugyanaz a hiba előjött, mint Dan Simmons Hyperion-sorozatában: röppennek az évszázadok, de a művészet olyan statikus, mint a Stonehenge sziklái, kiesik a XX. és a XXXI. század közötti idő, kizárólag a XX. század előtti művészektől, bölcselőktől hangzik el idézet.

De a szerkezettel van a legnagyobb probléma. történeti csúcs az első kötet harmadában lezajlik. Valóban izgalmasan, agyalósan, falósan olvastatón. Aztán a második kötet elején még történik valami. Aztán a második kötet maradék közel kétszázötven oldalán voltaképpen már nem történik semmi, csak politikai tárgyalunk, stratégiázgatunk, meg taktikázunk. Már bocsánat, de olyan az egész, mintha orgazmus után folytatódna ugyan az aktus, de további orgazmusok nélkül. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert jó az, csak amikor az ember abbahagyja, orgazmus nélkül miért is teszi? Na? Ühüm: az unalom miatt: „Most már akár abba is hagyhatjuk, nem?” S valahogy így ér véget a könyv. A fene nagy megoldás és a cselekmény valami olyan ásítósan üdítő, mint cukros kakaó a nyári sziesztán.

S ha már szapulok: a szereplők is olyan kis felcserélhetők, súly és jellem nélküliek. Többször gondolkodnom kellett, hogy ki kicsoda, mi is a szerepe az űrhajón. Sok szereplő van, de mintha csak azért lennének, hogy ne legyenek kevesen. Az egyetlen karakteres figura Kutuzov admirális (el sem tűnődtem rajta, hogy milyen paralelizmus lehet a Napóleonnal harcoló, eredeti Kutuzov és közte; mondjuk ugyanígy kérdéses a másik cirkáló, a Mcarthur elnevezése: ez a Mcarthur vajon a koreai háború tábornokáról lett elnevezve?), de a szimpátia végett még az ő karaktere is cseppfolyóssá válik, amikor végre nem csupán emlegetik, hanem szemtől-betűre is megjelenik.

Ha arra gondolok, hogy űroperett, akkor ezentúl a szálkákra gondolok: színtelen, szagtalan, de határozottan szórakoztató vattacukor.

De egyvalami mégis elgondolkodtató a könyv olvastán! Akár aktuálpolitikaként is értelmezhetjük. Nem a korrekt fajtából. S bizonyos, hogy a szerzőpáros nem prófétaként jövendölte a XX. századból a XXI. századba. De van abban valami hátborzongató, hogy a kérdés voltaképpen ez: a mindennemű élet jogának feltétlen tisztelete vagy az egészséges életösztön, a fajfenntartás és az észszerű önvédelem döntse el, hogyan viszonyuljon az emberiség a szálkákhoz, amikor a kettő nem összeegyeztethető? Nem tudott nem eszembe jutni az olvasáskor a szintén ezt a kérdést boncolgató John Wyndham-könyv, a Szemünk fényei, amely gyakorlatilag ugyanezzel a dilemmával foglalkozik. S a feloldása is hasonló. Mondhatni ész- és életszerű.

2,5/5

(2015)

Igen ambivalens a viszonyom a Spencer-Hill páros, vagy egyéniben végrehajtott teljesítményéhez.

Alapvetően kedvelem őket. S néha van igényem a filmjeikre.

De amikor megnézem valamelyiket, mindig, újra és újra megállapítom, hogy a pillecukor mázsás súllyal bír hozzájuk képest, s főleg, hogy igazán csinálhattam volna valami mást is; még akkor is így van, ha tudom, hogy alapvetően nem lélekboncolásra vagy művészi társadalomkritikára kell tőlük számítanom. (Két kivétel van. No, nem mondanivalóban vagy kivitelezésben, hanem nem is tudom miben. Mindkettő Spencer szóló-produkció: a Piedone sorozat első darabja, a Piedone, a zsaru és a Zsoldoskatona. Soha nem mélyedtem annak felfejtésében, miért tetszenek ezek jobban, mint a többi. Ó, és a duó szerintem legjobbja: a Különben dühbe jövünk [pá-pá-pá-pááám].)

A kívül-belül elismerésre méltón impozáns kötet magyar szerzők műve. Nekem már ez meglepetés volt. Gondolom, ahogyan Spencernek az, hogy gyakorlatilag Magyarországon kedvelik őt/őket a legjobban széles, kerek e világon; tán emiatt van a weboldalának magyar változattya is.* 

Felejtsük el, hogy kezelhetetlenül nagyra tervezték a könyvet, kézben tarthatatlan, felejtős az utazás közbeni olvasgatás, huzamosabban kizárólag asztalra, ágyra téve olvasható. A látványos belbecs különösen elismerésre méltó. Gyakorlatilag a kezdetektől sorra veszi a páros párban és egyénileg elkövetett szerepeit (na, jó,voltaképpen mindkettőnél azt az egyet, amit minden filmben játszik; bár Hill-nek voltak kilengései), gazdag képanyaggal, háttérinformációkkal, filmográfiával, egyebekkel. 

Okosodik az ember, és rácsudálkozik olyan filmcímekre, amiket még nem is hallott, miközben azt hitte, nem érheti már meglepetés. De.

Viszont a könyv szövege mégis nagyon egyenetlen, következetlen. Vannak filmek, amelyeknél megismerjük a tartalmat, a rendezői szándékot, az ötlet születését, és a végeredmény sikeredettségi fokát is, egyfajta kritikát mutatva be róluk. Ez korrekt. De sajnos vannak filmek, amiknél ez koránt sincsen így, szinte csak megemlítésre kerülnek, illetve a szöveg jóformán pusztán azért van, hogy ne legyen a képek mellett üres a szöveg helye.

Viszont ehhez a hullámos színvonalhoz a könyv ára horrorisztikus. Szerencsére csak a könyvtárból vettem ki. Bár az is tény, ha nehezen is, de mindenképpen csinálnék neki helyet a saját polcaim valamelyikén is! :-)

* http://hu.budspencerofficial.com/index.php

3,5/5

(2016)

Újra egy Morris-Goscinny Lucky Luke. A javából. Nagyon jót szórakoztam rajta, szerintem az egyik legjobb füzetük.

Eredetileg 1968-ban jelent meg. Terence Hill 1972-ben forgatta a Vigyázat, Vadnyugat-ot. Ebből talán egyértelmű, hogy az ötletet ki vette kitől. Mert a téma több, mint meglepően hasonló: angol ficsur örököl a Vadyugaton, jó bácsi mellé áll, rossz bácsi le akarja nyúlni az örökséget, ficsur pedig meglepő fordulattal, s némi tanulással lealázza a rossz bácsit és embereit. S közben persze röhögünk nagyokat. Mndkét esetben. 

De tényleg nagyokat; s most a képregényre gondoltam. 

A bíró: „Még pénzbírságra is ítélem őket az akasztásuk előtt.”

5/5

(2016)

Jonasson hozza a formáját.

Amikor egy együttes lemezt ad ki, azt mondják, az első két album tartalmazza mindazokat a dalokat, szerzeményeket, amik az első időszakban felgyűltek. A harmadik, igen, a harmadik lemez a vízválasztó, ott derül ki, igazából mire is képes a csapat, tud-e a kezdeti lelkesedés után is kreatívan alkotni, tudja-e hozni a minőséget és abban továbbra is önmagát.

A magam részéről nem bánom, ha egy szerző nem újít és bont formát könyvről könyvre, nem zavar, ha valaki egy életen át gyakorlatilag ugyanazt a könyvet írja. Rengeteg minőségi példa van erre Vonnegut-tól Philip K. Dick-ig. Írtak frenetikusan zseniálist, írtak elmegy-dolgokat, de gyakorlatilag mindig ugyanazt és ugyanúgy írták. S mindig élvezhetőn tették, ha rosszabb volt, akkor is.

Nos, úgy fest, Jonasson megtalálta hangját, és ez már így marad. A Százévesben kialakított egy nímand szereplőréteget, akik más formában visszagyüttek az Analfabétában is. A cselekmény is szőrmentén más: rámozdulás a zsére, és menekülés azok elől, akik szintén rámozdultak. S közben a szereplők társadalomperemi vegetálása, sajátos kultúrája, következetesen és várhatón felépíti az Üvegtigris-feeling-et, amiben van valaki, aki az eszével alakítja a dolgokat, miközben voltaképpen a sors, az élet, a gondviselés (kinek-kinek ízlése szerint) a főrendező. S közben folyton rötyögünk.

Jonasson ugyanezt hozta a Gyilkos Anders-ben is. Aminek a címe nem jó. Már csak azért sem, mert nem Anders a főszereplő, ahogyan a Százévesben a százéves volt, az Analfabétában az analfabéta. De itt a lelkésznő és a recepciós a központi húzóerő.

S van két bajom ezzel a könyvvel. 

Az első a fontosabb: valahogy egyre kevésbé kedvelem az olyan könyveket, filmeket, ahol gazembereknek kell szimpatikussá válnia, és erkölcstelen dolgokban kell nekik szurkolnom. A nagyobb baj, ha ezek a figurák még szimpatikusak is. Ebben a könyvben Jonasson kicsit könnyített a helyzetemen: a két központi figura olyan baromira egoista, annyira áttipor másokon, hogy egyáltalán nem kellett kalibrálnom az erkölcsi érzékemet és a szimpátiámat. 
A második bajom, hogy nem rötyögtem olyan önfeledten, mint az elsőkét könyv esetében. Nem mondom, hogy nem volt humoros, de annyira tényleg nem.

Ezzel együtt két nap alatt kiolvastam. Ami nem keveset jelent. És egyáltalán nem beszélt le Jonasson eljövendő könyveiről. Egyáltalán nem, hangsúlyozom! Vonnegut is írt gyengébb könyveket, PKD is. De azok is minőségiek és vonnegutosak és dickesek. Ez jonassonos, határozottan és összekeverhetetlenül. De ez a „harmadik lemez” nem tett mást: hozta az első kettő tapasztalatait és rutinját. Élvezhetőn, gyakorlatiasan, csípőből. De nem tette hozzá azt a… azt a… csettintést a nyelvvel, azt a pattintást a hüvelyk és a középső ujjammal. Jonasson: marad a polcomon, és nem csak azért, mert Szerelmetesfeleségtársam születésnapi, „összefirkált” ajándéka, de nem ez lesz az a könyve, amelyiket nagyon sokszor el fogok olvasni. De ezt is többször.

4/5

(2016)

Megvett kilóra. Én már a százéves pasasnál kapituláltam, de ez az eszement börleszk túltett rajta. Annyira képtelen, annyira abszurd, annyira annyira, hogy kalapot emelek előtte. No, ez olyan mindenhololvasnikell-könyv* volt!

Nem is tudom, kell-e, érdemes-e a tartalomról bármit mondani? Meséld már az Üvegtigris történetét, lécci! (Valószínűleg nem véletlen, hogy éppen ez jutott eszembe, ahogy belegondolok, van benne asszociációs logikai lánc.) Na, ugye!

Persze, körbe lehet írni, át lehet adni a poénok egy részét, de az egésznek a feelingje átadhatatlan: kellenek az arcmimikák, színek, jelmezek. Jonasson eszementsége ugyanígy átadhatatlan.

Hihetetlenül abszurd történet, váratlan reakciók, röhögve fejcsóválós karakterek, pazar poén-hegyek. Röhögős, könnyed alapmű, Biztosan lesz még a kezemben, ha megérem.

* Saját kategória: annyira jó, hogy bármely állapotban, helyzetben kívánom az olvasását.

5/5

(2016)

Magamtól biztosan kezembe nem vettem volna, mert ahogyan már mondtam, nem szeretem a horrort, nekem olyan kis öncélú műfaj. Stephen King tehet róla, meg az a fránya Danse Macabre, az általa írt horror-történet.

Amikor valami művet az utókor alapműnek kiált ki, akkor természetesen hatalmasakká válnak az elvárások. Ha alap, akkor rohadt nagyot kell szólnia, hiszen a későbbi dolgok arra épültek, belőle nőttek ki. Csakhogy mivel az alap az alap, mire az utókor felismeri, addigra már ismer egy csomó mindent, ami belőle nő ki, ami rá építkezett, ami így-úgy magába hordozza az alap tulajdonságait, logikáját, eszközeit, esztétikáját. S az utókor nem pallérozott része csak les: „De hiszen ezt ismerem, ezt olvastam, láttam már, mi ebben a nagy vasziszdasz, erre mások is képesek?” Innen nézve hálátlan dolog alapnak lenni.

Másfelől nézve Levin (mindig Rejtő nagy Levinje jut eszembe róla, és röhögnöm kell) könyve bravúr. A horror öncélú, de ki nem állhatom az öncélúság szuperlatívuszát, a kizárólag gyomorforgatásra látvány-centralizált darabolós, fröcsögős darabjait. S Levin ezt hihetetlen bravúrral kerüli el, a könyvében jóformán még egy túlfújt orr vérzése sincsen, ha azt az ablakon távozott hölgyet nem számolom. Le a kalappal Levin módszere egészen más: a fosatás finom adagolásával dolgozik, a sűrűsödő jelek, kétségek, felismerések halmozásával közeledünk a mesterien félbehagyott csúcspontig.

Tekintsünk el attól, hogy a Sátán nemzette gyermek így önmagában teológiai baromság. Ha már Sátán: mi célból kellene neki egy hús-vér gyermek, amikor angyalok garmadája áll a rendelkezésére? Avagy egy kifordított megváltás, amire Levin (nem a nagy, hahaha!) is utal? De hogyan fordítható ki a megváltás? A történet csak Mária és József történetének a negatívja, nem Jézus keresztény teológia szerinti küldetéséé. Így akkor Rosemary gyermekének vissza kellene csinálni a megváltást.. Na, hagyjuk, ez úgy ökörség, ahogyan van. De a könyvet voltaképpen nem is érinti a kérdés, mert a történet csak az anti-Betlehemig jut el. És nem program, hanem történet.

Ott hagytam el a lényeget, hogy Levin nem vérfröcsögéssel manipulál, hanem annak felismerésével, amire Palahniuk is utal az előszavában, hogy a XX–XXI. században az ellenség már a falakon belül van. Ahogyan mondja: az embert addig a biztonságos mikrokörnyezetéből kiszakadva, az erdőben, a hegyek között, a tengeren támadta a Gonosz. Levin óta már sehol és senkitől nem vagyunk biztonságban. Szar ügy. A manhattan-i (ki nem gondol Woody Allen-re?) hétköznapok így fordulnak a boszorkányság mocskává.

A hatalmas plusz még a könyvben a befejezése, Rosemary kétsége, felismerése, gondolkodás-változása, az egyén érzéseinek és a köz érdekei összecsapásának minden didaktikától, lila gondolatiságtól mentes hihetetlenül frappáns levezetése. De csitt, erről szót se, maradjon titok! Ha már Levin sem fejtette ki bőven.

Szóval a horror még mindig nem a kedvenc műfajom, Rosemary nem lesz a minden évben elolvasott könyvek között. Sőt talán újra sem olvasom. Erről az ízlésvilágom tehet, ami ugye, nem abszolút mérce. De pazarul felépített, ízléses horror az kétségtelen.

4/5

(2016)

Hm… Réges régen, egy messzi messzi időpontban vettem azt a könyvet szerelmetesfeleségtársamnak. A bejegyzés szerint, amit beleírtam, azért, mert egy könyvesboltban, valamikor 2008 táján, végigröhögtük az első két oldalt. Nos, a könyvet azóta sem nyitottuk ki, annak ellenére sem, hogy engem Vámos engem közben megvett, kilóra. Fent tartottuk a galérián levő polcon, gyerekbiztos magasságban a Lady Chatterley, az Illatos kert, a Káma Szútra, a Nemi öröm, a Márta (ha már Márta Szerelmetesfeleségtársam is) meg néhány hasonlatos mellett, vélt témaegyezés okából.

Mert voltaképpen egyezik a téma. Az Utazások Erotikában egy nagyon nedves könyv. Félreértés ne essék: nemi váladéktól nedves. Csöpög ebből kendőzetlenül minden, mondhatom. Annyira csöpög, hogy bátorítást érzek arra, hogy megbotránkoztassam, aki olvassa az értékelésemet (jelen esetben a lelkendező ujjongásomat), és Vámos példáján felbátorodva, ne körbeírjak, hanem fogalmazzak olyan egyenesen, amilyen egyenes a 66-os út.

A könyv címe vacak. Félrevezető. Olyan Bolgár Györgyösen Blikk-es. Mert, mondom, csöpög belőle a férfi nemi szerv (jelen esetben fasz) öröme, és a kuncik bugyinedve, de a könyv mégsem és egyáltalán nem pornókönyv. Annak ellenére sem, hogy rengeteg szépen, fantáziamozgatón megírt szeretkezésről, dugásról olvashatunk benne.

A könyv Dr (tudatosan pont nélkül) Mester János regénye. (Vagy Vámos Miklósé, aki alig kendőzve bebújt mögé, és néha kiinteget mögüle, de nem ismerve az életrajzát, nem tudom eldönteni, mennyire.) Mester Janoschka nem egy mindent elsöprő macsó figura, nem az élet nyertese. Ahogy többen írták: Janoschka lúzer.

S itt álljunk meg egy pillanatra! 

A lúzer a Wikipédia szerint: „önmegvalósításra, sikerek elérésére lényegileg alkalmatlan, reménytelen életű, kilátástalan jövőjű személy.” Persze rögtön és azonnal definiálni kellene az önmegvalósítás szót, majd a siker szót is. S nem ártana legalább körbeírni a reménytelen életet és a kilátástalan jövőt sem. 

Vajon a reménytelenül géphez kötött tudós,Stephen Hawking lúzer-e? Hiszen soha a büdös életben fel nem fog kelni abból a rohadt tolószékből, és a hanggenerátora nélkül egy szót ki nem fog ejteni, és vajmi kevés esélye van a fizimiskájával a bejövős csajozásra is! Vagy lúzer-e Robin Williams, aki a rengeteg sikere ellenére az öngyilkosságot választotta (vagyis reménytelennek érezte az életét, kilátástalannak a jövőjét)? És Hemingway? Az a rohadt puska! Vagy Cobain, a Nirvana-ból? Jim Morrison a Doors-ból? Voltak sikereik, nem kicsik, de mire mentek velük? Vajon olyan sikernek érték meg az elért sikereket, amire életet lehet építeni? Nyilván nem. Kilátástalannak érezték az életüket? Nyilván. Lúzerek voltak? 

Na, ugye!

Janoschka tehát nem lúzer, hanem egy közepes képességű irodalmár, közelebbről Gőtista. S most tényleg: ki a fasz az a Goethe? Tegye fel a kezét, aki a Faust-on és a Werther-en kívül ismer és olvasott tőle valamit, és nem a foglalkozása Goethe!

Most tegye fel a kezét, aki a Faust-ot végig elolvasta!

Erről beszélek… 

Janoschka azt mondja, marha sokan tanulmányozzák Gőte írásait szerte e nagyvilágban. Sőt, meg is élnek belőle. Nem semmi szempont. Gyakorlatilag Janoschka is kihúz vele ötvenhat évet, és be kell látnunk, ez nem kevés! De ma már a kutya nem olvas Gőtét. Ja, Gőte tényleg lúzer a száz nőjével? (Nagyon-nagyon pirulnék, ha nőszámlálást tartanék...)

Mi marad az emberből, ha elmegy? Rendben, sokaknak, néhányaknak, keveseknek fontos, hogy itt volt, hogy élt, hogy letett valamit az asztalra. De úgy zsigerből kinek marha lényeges, hogy például járt itt egy Goethe nevű fazon, pár száz évvel ezelőtt? S kinek fontos, hogy volt mondjuk egy Bogart-unk? Egy Freddie Mercury-nk? Egy Umberto Eco-nk? Nélkülük nem kel fel a Nap? A fenébe is, dehogynem! Einstein? Tudott valamit, de kinek befolyásolja ez az emberiség hétmilliárdjából az életét? Ugyebár.

Szóval Jánoska átgőtézi az életét, növekszik az egzisztenciája, nő a beteljesedett numerák száma. És voltaképpen erről a háromról, Gőtéről, a kuncikról és az egzisztenciáról szól az élete. Kevés ez vagy nem? Lúzer Jánosunk?

Janoschka egy kicsit naiv embernek tűnik. Valóban nem az élet császára, mert még Gőtében sem a legnagyobb, és nem jut minden lábujjára is huszonöt nő. De Janoschka él. 

Még a létszámokról: a napokban hallgattam a Mittudoménmelyik Rádiót, ahol Bocsi baromkodik, bölcselkedik a műsorvezető társakkal. A nemi partnerek létszámáról volt szó. Bocsi bevallotta: neki ez bizony ezer körüli. A másik csávó száz körüli számot jelölt meg. Petra (?) nagy-nagy nógatásra, egy tíz alattit ködösített. A csávók próbáltak megértők lenni, mert az polkorrekt, de csak majdnem nem hülyéztek le Petrát(?), hogy csak annyi? Melyikük a lúzer? Egyértelmű? 

Elgondolkodtam, gyorsan fejszámoltam, no, jó, itt a frankó, én Petra szintjén lúzerkedem.

Bevalljuk vagy nem: fontos a kunci, fontos pénisz! Nagyon fontos! Mindenkinek. A főnökökről mondják: aki otthon nem, az a munkahelyén másokat. Tuti nemi élet mérce! 

A világ a hatalom és a nők körül forog. Nőm volt több (mint látható, nem számtalan), a hatalom soha nem vonzott. A nők mindig. Mert a női testnél csodálatosabb dolog nincsen, bárki bármit hazudik, és mert dugni nagyon jó!
Tény az is: világ életemben a végletekig monogám voltam. Egy eset volt, amiért még ma is leköpöm a tükröt. Az történt, hogy… Na, jó, ez már intimpistaság, és én nem Vámos könyvét írom. 

Most eszembe jutott a Száll a kakukk fészkére filmváltozatából Jack Nicholson mára közhelyesen ördögi mosolya, amit McMuprhy-nak kölcsönzött: „Miért feküdtem le azzal a tizenéves lánnyal? Doktor úr, maga ellent tudna állni, ha ott van az orra előtt az a vörös kis szőrpamacs?” A válasz ott volt a kérdésben. S nehéz ezért utálni McMurphy-t, bár normális embernek persze támadnak egészséges gátlásai az életkorokat illetőn.

Kiegészítés 2018-ban: most van a Sziget. Voltam az Auchanban. Nemcsak én. Volt mit nézni. Drasztikusan csökkent a szigetlátogatók életkora. A nézdegélésre még nem támadnak gátlásaim az életkort iletőn. A tettlegesség esete megtorpantana.

Negyvenévesen megtorpantam, amikor egy netes párkeresőn az adatok felvitelénél be kellett írni, hány éves nőkkel akarnék ismerkedni. Némi belső huzavona után, fogszívva a harmincat írtam be. Először még többet akartam, de ez lett belőle. Jól tettem: Szerelmetesfeleségtársam ott talált rám; kerek egy tízessel fiatalabb nálam, de gondolkodásában idősebb a koránál. Intuitívan győztem. 

Janoschka tehát ujjaz, nyal, kefél, baszik, ahol és akivel csak lehetősége van. De végső soron a könyv végéig megáll egy tíz körüli létszámnál. Ahogy mondtam, a könyv végére ötvenhat éves. Lúzer emiatt a kicsi szám miatt?

Én sokkal inkább azért érzem ezen a ponton annak, mert félrekefél, nem csupán kefél. Mert akkor sem tud ellene állni az új/régi, de nem törvényes puncinak, amikor szerelmes, és nem az adott szerv tulajdonosába az. Itt válik lúzerré. Nem a kunci imádata és a saját kis Jánoskája bármilyen női szerv, kéz, száj, kunci, bármi általi dédelgetésének imádata miatt, mert ki az a balfék, aki ezt nem szereti? Hanem azáltal, hogy a magasabb cél, a szerelem érdekében nem képes nemet mondani.

Egyéb vonzataiban Janoschka számomra nem lúzer, csak él. Ahogy tud. Ahogy a külső, belső lehetőségei adják. Meglovagol lehetőségeket, konjunktúrát és kiveszi, amit képes kivenni. Házasodik, válik, gyerekei vannak, szereti őket, feleségei vannak, szereti őket és közben felnő a Kádár-rendszerben, és él a rendszerváltás után. Gőtéből. Egyre kevesebb meggyőződéssel, de még mindig meggyőződéssel. Tud örülni. Írógépnek, számítógépnek, új autónak, és persze az adódó kunciknak.

Akkor végre a könyvről. Naggyon jó könyv. Nem csupán a szeretkezések, kefélések leírása miatt. Azért jó könyv, mert jó. Stílusa van, feelingje van, lehet nevetni, szomorkodni, hej, vágyakozni, emlékezni, s bizony, bizony, magamra ismerni. Sokszor, sok helyen, Jánoska viselkedésében, a nőktől kapott reakciókban, a sóhajtásokban a majdnem élet miatt, és a mélyben soha el nem hallgató, de sohasem manifesztálódó, Herzog-féle „Akarom!” permanenciájában.

A végével, az utolsó oldalakkal nem vagyok kibékülve. De hogyan máshogyan? Hálivúd nem illett volna ide.

* 

S most egy kis stílusváltás az értékelésben, bár eredetileg nem akartam újra párbeszélni.

5/5

(2016)