A Flórián téri Libriben futottam bele a könyvbe. Szimpi volt, de pénz híján, leértékelés ide-oda, otthagytam. A könyvtárból viszont a Naiv/Szuper-t viszont (az volt bent) azonnal magamhoz ragadtam.

Amikor a Dopplert elolvastam, ismét elkövettem, amit nem szoktam: az értékelésem megírása előtt olvasgattam a többiek értékeléseit. Meglepődtem. Nagyon.

A könyv témája ismert: Doppler, a békés, rendezett körülmények között élő kispolgár egy, a bringájával történ nagy esése után zsipsz-zsupsz kiköltözik az erdőbe, egy sátorba. Maga mögött hagyja jól fizetett munkáját, a családját, az egész egzisztenciáját. Megcsömörlött mindentől. A családtól mégsem. De ez sem tartja vissza. Elsősorban az emberekből van elege.

Hopp, csettintettem, idáig stimmel. Szerelmetesfeleségtársammal mostanában többször kerestük a lakatlan szigetet. Általában ketten mennénk, de volt már neki is, nekem is, hogy egyedül… Lassan ötvenéves vagyok, s nagyon sok dolog fáraszt, értelmetlennek tűnik, s nem nagyon hiszek az emberek nevelésében. A kondcionálás meg utálatos. Hátrébb léptem tehát önmagamhoz képest. Régebben sokkal előrébb álltam (hogy mennyire, azt a hétvégén Wolfi barátom mondta el, csudálkoztam is rajta; a részletekben lakó önfényezéstől megóvom a blogom olvasóit). De ma már messze nem vagyok az és ott, aki akkor és ott voltam. Ugyancsak leszűkült azoknak az embereknek a köre, akknek a sorsa közelről érint, és még az övék sem annyira közelről. 

Szóval, na, empatikus voltam Dopplerrel. Amikor a semmittevésről beszélt, a szakadatlan tevékenység hiányáról, akkor meg egyenesen irígykedtem.

De a kivonulás, lásuk be, nem döntés következménye, hanem állapot. Az okosság mellőzése, ahogyan Doppler írta. Mert okosan az ember nem dönt oktalanul. S az ok még nem okosság, csak kindulópont. Sokunknak van/lenne oka erre-arra, ezt-azt megtenni, de mert okkal is oktalanok vagyunk, nem lépünk semerre, nem teszünk semmit. A társadalmi elvárások vas-kényszere és a cukrozott takonyban való fincsi-pancsi esete, ugye. Oktalanok vagyunk, mert okosak vagyunk. Miközben lenne okunk.

S kiderül, kivonulni csak ideig-óráig lehet, mert úgyis utolér minden odakint is. Pláne, ha csak fárasztanak, de nem utáltuk meg teljesen az embereket, és a szívünk mélyén azért él az empátia és a filantrópia nemes parazsa. Miközben azt hisszük, hogy fittyfenét.

Loe stílusa (mondom a második könyv után) változatos. A Naiv ultranaiv megfogalmazása után Doppler egészen más. Miközben valahol ugyanaz. Ettől a máshogy ugyanaztól nem volt csalódás Doppler.

Eh, sok ez a város, sok ez a világ! Csigaház kellene. Hogy legyen egyedüllét, legyen egy kis szusszanás. Elgondolkodás. Lecsöndesedés. 
Aztán úgyis széttörik, kalapáccsal a házat. 
De addig is…

S ezt írták le sokan a Moly-on. Pedig azt hittem, csak én lettem rosszabbá, empátia-hiányossá, emberkerülőbbé. De úgy fest, feleim, mi patkányok, ebben a szűk térben, egyre kevésbé viseljük egymást, s ráadásul ránk kényszerítenek valami mókuskerék tempót, csak nincs kijárat. 

Illetve akkora levegőt kell venni hozzá, hogy nem bírja a tüdőnk. 

Meg túl okosak is vagyunk, hogy meglépjük. 

Ezért maradok én is okkal is oktalan.

4/5

(2015)

Összeomlott a rendszerem! Az agyamban. Neurológiai kékhalál.

Eddig azt olvastam mindenhol, hogy a tudatosság, a logika, az ésszel felfogott dolgok megélése önérdek, a személyiség alapvető eleme. Még Pál apostol is azt írja, hogy „változzatok el a ti elmétek megújulása által”. 
És persze, hogy naná, de itt meg egészen mást olvasok.

Amit olvasok, nem mond ellene teljesen a fentieknek, de jelentősen árnyalja, kiegészíti és részben át is írja azt.

Tudniillik azt olvasom rendre, fejezetről fejezetre, hogy a tudatalatti döntések, a lélekmélyi vonzódások, befolyások, döntések jóformán jelentősebbek, erősebbek, mint amit tudatos szinten megélünk. A fülszöveg címe elég vaskos betekintést nyújtanak a témakörökbe, hol, miben, hogyan döntünk másképpen, mint ahogyan a valóságban gondoljuk.

S azt is olvasom, hogy a legtöbb ember meg van arról győződve, hogy jómaga természetesen nem így, nem ennyiszer, nem ennyire van alárendelve a rejtett énjének. S naná, hogy én is így gondolom, mert nehogy már ne a cizellált kis józan eszem vezessen!

Aztán belegondolok ebbe-abba, az első házasságomba, a szimpátiáimba, egyebekbe, s rá kell jönnöm, a fene megette a tudatosságot. De azért nem adom fel!

Vagy mégis? Belekezdtem egy másik könyvbe is. A szerző egyéb dolgai miatt kerestem meg a könyvtárban. A címe: A tudattalan. Nem volt tudatos döntés…

A kérdés már csak az, ki lehet-e cselezni tudatosan a tudattalant?

4/5

(2015)

HVG Könyvek, Budapest, 2013, ISBN: 9789633041161 · Fordította: Bányász Réka

Ez egy rövid értékelés lesz.

A könyv jó ha nem Asimov írásaként olvasom, hanem Burroughs vagy sci-fi Nick Carter-ként. Izgalmas, fordulatos, meglepő, ötletes. Könyvjelzőnyi nagysága folytán jóformán wc-s, együltő-helyes olvasmány.

A könyv rossz mert felületes, a jellemek fekete-fehérek, egysíkúak, kiszámíthatók, ahogyan maga a történet is. Valahogy Pirx kalandjai jutottak eszembe róla, de nem a Lem-regény (mert az csillagos ötös), hanem a magyar filmes megvalósítás: az ember élvezi, de közben röhög is nagyokat, meg elképed a silány a technikai megvalósításon.

Na most: itt a sorozat többi tagjai is. Elolvasom őket is.

3/5

(2015)

Teljesen szűz voltam Loe-ból. Szerelmetesfeleségtársam névnapja végett szédültem be az óbudai Libri légkondis boltjába, ott láttam meg leértékelve, egyszerűen megtetszett a borítója. De óvatos duhaj vagyok, nem gyúrtam rá azonnal, megtartottam a birtokba vételt, mégha ideiglenes is a birtoklás a másnapi könyvtárlátogatásra.

Loe egy mai, norvég író, aki egy rövid guglizásból leszűrve, nagyon szeret félmosolyogni. 

S az van, hogy gáz van, mert amikor olvasni kezdtem, és nem tudtam letenni, és nem tudtam miért is olvasom, amikor voltaképpen semmi különös, csak röhögök nagyokat, sűrűn, nos akkor bevillant, hogy kicsit olyan ez a szimpátiám, mint Szerelmetesfeleségtársammal, akivel stimmolunk 90-95%-ban, s olyan is, mintha a saját kiskamasz naplómat olvasgattam volna. Csak azon nem röhögök ekkorákat.

Aztán meg elborzadtam, mert a pasi, a főhős nem kiskamasz, hanem vastagon felnőtt, bár a mai elcsúszott világban már csak fiatal felnőttnek hívják. De az a szitu, hogy (fiatal) felnőttnek meg idióta a lelkem. Nem csupán naiv. Mintha Forrest Gump vagy az Algernonos Charlie dolgait olvasgatnám, biza'!

Aztán néha kikacsint valami a szövegből, s az ember elgondolkodik. Például azon hogy melyik a hülyébb dolog: a kalapácsos gyerekjátékot verni, ha szétba…ltázz az ideg, vagy elküldeni mindenkit a qurva anyjába, tekintet nélkül a fennálló (vagy éppen ezáltal megszűnő) kapcsolatokra? Melyik idiótább: csopperrel döngetni a városban hajnali egykor, százharminccal az Árpád-hídról státuszszimbólikusan lefelé, döngessem meg az anyját, akit zavar, vagy pöttyös labdával a falra passzolgatni? 
Az ördög tudja! Vagy inkább az Isten.

De főhősünk bármennyire infantilis a korához képest, s nem egyszer, nem kétszer koppan a fejünk az asztalon miatta, szimpatikus csákó.

Csak a könyv befejezetlen. Csupán abba van hagyva. 
Ahogy most ez az értékelés, a következő mondatrész után: hol a következő Loe-kötet, ha az is ilyen jó?

4/5

(2015)

A hasonmás olvasása után „természetessé” vált, hogy egy-egy könyvtárlátogatás után jön velem egy-egy Réti-kötet is. Ez volt az első „természetes”. A hasonmás az olvasni nem annyira szerető fiamat két vállra fektette, olvasni akart még Rétit. Amikor ezt a kezébe adtam, örömködött. Aztán lelohadt, majd a felénél visszaadta. Pedig A hasonmás-t közben már be is szerezte magának.:-)

Én meg csak azért is elolvastam A parfümör-t. 
A közepéig nem voltam lelkes. Hiányzott belőle az az elementáris humor, ami A hasonmás--ban zsigerileg ott volt. Ez egy krimi. Pont. Vagy mégsem…?

A negyedéig tart a bevezetés. Kicsit hosszú, de belátom, elfogadom, nélkülözhetetlen, nem felesleges, mert nem lenne nélküle kerek a történet.

Aztán beindul és meg sem áll a végéig. Hullanak a szereplők, mint Trónok harcában, de Réti nem kegyetlen, a jók megmaradnak. A szereplők döntő többsége nem klisés, élő alak, az egymásba gabalyodó két főszereplőt meg is kedveljük, és ha már őket igen, akkor a pocakos rendőrnénit is. A többiért nem kár.

Pörög a cselekmény, izgulunk is, nagy csavarok nincsenek, de kicsik vannak, emiatt hiányérzet sincsen. Nem lehet letenni (bár a fiam letette; botorság volt).

Kezdetben féltem, hogy valamiféle remake-je lesz Süskind regényének, a címében is linearitást mutató Parfüm-mel, de szerencsére csak a főalakok fő képessége, a hihetetlenül kifinomult szaglás a közös a két regény között. 
Mondjuk kérdésként végig ott volt bennem, hogy menyire valóságalapú Kardos Gitta kutyákat megszégyenítő szaglása, az illatokkal való befolyásolás lehetősége, az érzések manipulálása (mármint szintén az illatokkal), de elhittem Rétinek, hogy lehetséges, s hátha a szakmája tapasztalata adta az ötletet.

Voltaképpen, krimi ide, amoda, s egyértelműen, felvállaltan szórakoztató irodalom, az az erkölcsi dilemma, amit Gitta átél (az illatokkal titokban történő befolyásolás lehetősége) mennyire etikus, sőt, adott esetben mennyire bűn, azért ad egy kis csettintős pluszt a könyvnek. S jó, hogy Réti nem rágja a szánkba a választ, s inkább nyitva hagyja a kérdést. 

S ha már erkölcsi dilemma: Gitta végső megoldásának erkölcsi mérlegelése külön kérdés: volt-e joga, alapja megtenni, amit megtett, súlyozható-e a bosszú keménysége, erkölcsös-e egyáltalán a bosszú, ha a maga tettei, döntései sem voltak hófehérek, s a tettének a fölényesen túlsúlyos gonoszsága felmenti, indokolhatja-e az általa kiötlött ötletes, de irreverzibilis ellenhatást?

Szóval, ha akarom (akarom!) picit több is ez, mint szimpla, pörgős, jó kis krimi!

Tegnap bent volt a könyvtárban a „Kaméleon”! :-)

3,5/5

(2015)

Kezdjük az alapoknál: valami fenntartás van bennem King iránt. Nem tudom, miért? Pedig olvastam nagyon jót is tőle. Meg rosszat is. Az Állattemető például nekem az volt. 
De tény, ami tény: a könyveit, ezt sem, nem lehet letenni, veszettül olvastatják magukat.

Carrie beteg. Beteggé tette a szocializációja, és az eklézsiogén neurózisban szenvedő anyja. Carrie különös fajta: tárgyakat mozgat érintés nélkül. 
Carriet szeretjük, amíg lehet. Aztán nem nagyon lehet. Carrievel empatikusak vagyunk. Amíg lehet, mert aztán nem lehetünk azok.

A könyv szerkezetét is szeretjük: az újságcikkel, visszaemlékezésekkel, interjúkkal az idővel játszó cselekménybonyolítás nagyon frappáns, előre vetítenek ezt-azt, és lebilincselnek. Pazar, na!

Aztán meg nem az. A Hamupipőke-ébredésnél (jó-jó, feldob egy ruhat egy nőt, nem vitatom, de ennyire? Vitatom!), ahogy a rút kiskacsából hattyú lészen, nos az nem volt hiteles. Itt nekem nagyot csúszott a sztori, és csak a lendület, meg a felkeltett kíváncsiság vitte tovább, micsuda is történt részleteiben végül?

S jöve a Carrie-horror, ahogy rendet vág az egész kisvárosban. Lenyűgöző számú halottal. Mer', jogosan, elborul az agya egy újabb vaskos megaláztatásra. Érthető. Az nem, hogy ennyire. B vagy inkább C-kategóriás megoldás. Pazar kivitelezéssel, és sokat sejtető befejezéssel.

Egy érdekes vetülete volt a könyvnek. Egyszer egy barátommal arról beszélgettünk, hogy amikor Isten megteremtette az embert, odavágta hozzá Mezopotámiát. „Műveld!” – utasítással. Na most: ha nekem rendet kell tennem, ültetés, gyomlálás, kötözés, locsolás az erkélyvirágok között (magam vállaltam magamnak, hogy garantálom a szépségüket), el tudok fáradni. Ha a dolgozdában nagyon ritkán megnyerem a fűnyírás örömét, pláne. Itt-ott ástam már: halál. Vagyis evidens, hogy az első emberpár nem olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, vagy nem olyan paranormális képességekkel, mint én. De valamiért ezek a képességek aztán eltűntek. Arra jutottunk, azt valószínűsítettük, azért, mert az ember a bűneset után már képtelen lett volna eredeti rendeltetésük szerint élni velük. De lehetnek esetek, amikor ezekből felsejlik ez-az, de nem véletlenül kattintotta le Isten ezekről az embert. Mert Carrie-vé válhat, ha leereszkedik a vörös köd. Mert elveszett az erkölcsi erő, és pillanatnyi érdek, érzelmek, düh, harag, bosszú érdekében kerülnek bevetésre a képességek.

De nem tartom meg a könyvet, feltettem prerukkra a Rukkolára.

2,5/5

(2015)

A kvantumfizika tudományát, amiről a könyv szól, az alábbi idézet nagyon alaposan bemutatja.

Ilyen értelemben semmi sem változott az elmúlt 80 évben. Továbbra sem tudjuk, mik az elektronok (vagy a kvantumfizika más objektumai), sem azt, hogyan csinálják azt, amit tesznek. Valójában, ha ki tudunk szakadni az olyan gondolati béklyókból, mint a hullám és a részecske fogalma, akkor sokkal hasznosabbnak bizonyulhat, ha az egész kvatumfizikaát átírjuk a »Szajkóhukky/Gruffacsór« nyelvezetére; természetesen akkor is ugyanannyi értelme lenne, mint a jelenlegi szóhasználat mellett. Ezt az egészet az teszi még figyelemre méltóbbá, hogy a fizikusok annak ellenére képesek használni ezeket a kvantumfizikai objektumokat, hogy nem tudják, mik ezek az objektumok és miként teszik azt, amit tesznek, csak azt tudják, hogy nmegtesznek bizonyos dolgokat, ha megfelelő módon megpiszkálják őket.”

Tegnap este voltunk egy eléggé cizellált agyú informatikus barátunknál, ő az alábbi példával szemléltette, hol tart szerinte a tudomány ezen a téren. 
– Ha egy hangyacsapat, itt a konyhában átfúrná az asztalt, és lyukon lelátna a járólapokra, rengeteg adat birtokában lenne. Tisztában lehetnének az asztallap vastagságával, anyagával, rétegeivel, látnák a padlólapot, a karton Parádi vizet alatta, a járólapokat alatta, mellette. De mit tudnának a lakás egészéről, a házról a kerületről, a városról, az országról, a világról? Na, valahol itt tart a tudomány – magyarázta. 

Gribbin nagyon izgalmas könyvet írt. Mintha valami frenetikus kis ötletgyűjteményt olvasnék sci-fi könyvek megírásához. Nem véletlen, hogy ol. Philip K. Dicket is foglalkoztatta a kvantumfizika, a valóság értelmezése, a párhuzamos világok lehetségessége, az idő mibenléte, képlékenységese, a húrrendszer, stb. Olyan dolgokról olvastam, amiknek a valóságosságáról, lehetségességéről messze nem voltam meggyőződve.

S Gribbin felveti annak lehetőségét is, hogy a kvantumfizika ismeretében a tudományos világ, és eredményeinek elemzői számára, döbbenet, nem kizárt, sőt, valószínűsíthető, hogy az általunk ismert világ és törvényszerűségei (már ami megismerhető jelenleg belőle), nem zárják ki, sőt, inkább feltételezik a véletlenek kizárását és a háttérben egy gondolkodó, rendszerező intelligencia létét.

Már csak az hiányzik, s ez persze messze nem Gribbin hibája, hogy meg is értsek mindent, amit ír. De ez ügyben csak ott tartok, hogy a csuszbugó Gimbelt és távlengibe. :-)

* Weöres Sándor fordítása. Eddington itt Lewiss Carroll Szajkóhukky (Tótfalusi István fordításábaan Gruffacsór) (Jabberwocky) című nonszensz verséből idéz.

4/5

(2015)

Kamaszkorom derekán Merle az egyik kedvenc íróm volt. A Malevil-t felfaltam, a Mesterségem a halál lenyűgözött, megdöbbentett és tanított, a Védett férfiak szórakoztatott, megnevettetett és elgondolkodtatott, az Állati elmék elborzasztott és tűnődésre késztetett. A Két nap az élettetszett, de nem hatott különösebben mélyen. A Francia história és folytatásai teljesen hidegen hagytak. Bár botorság, amikor megjelent a Majomábécé, az is. 

Nem tudom pontosan, miért támadt most bennem érdeklődés iránta, az sem, hogyan jutott eszembe, hogy létezik ez a könyv? Rukkola, hopp, meg is van. Most, Balatonszéplakon nyaralva neki is veselkedtem. S ahogy haladtam vele, egyre inkább veselkedés lett belőle. Nem mondom, hogy hidegen hagyott, hogy sehol sem érintett meg, de nem akartam folyton-folyt olvasni. Holott most lenne is rá időm. 

A történet pofonegyszerű: tudósunk magához vesz egy csimpánzkölyköt, jóformán embörgyörökként neveli fel, kutatgatva közben, hol van a határ ember-állat között, meddig emberesíthető egy állat. Ennek fő eszköze, hogy megtanítja, természetesen adott fogalmi és absztrahációs keretek között Chloét, a csimpánzgyereket jelelni. 

A könyv kétharmada egyfajta kis, színes híradás Chloé neveléséről. Kis történetek, semmi összekötő elem nélkül. Illetve Chloé az összekötő elem, ő a laza epizódok kapcsa. Ez még nem lenne baj, bár Merle-től egy kicsit kevés. S mert valószínűleg ezt ő is érezte, vagy kifogyott a kis színes ötletekből, úgy a kétszázhetvenedik oldal oldal környéké jön egy kis krimis cselekmény. Ami hamarosan, és meglehetősen laposan le is zárul, megnyugvással heppienddel. 

Aztán még valami kellene. Lesz is: az etimológus főhős rádöbben, hogy Chloé bármennyire kommunikatív, valójában mégis csak egy vadállat, ami, aki adott esetben életveszélyes is lehet. De mert ki mer szembeszállni fontos kérdésekben a feleségével, akit szeret, pipogyáskodik egy sort, érzelmi zsarolás végett sarokba szorulva, lépni nem lép. Belátom, nagy a dilemma. Merle sem tudja feloldani, ezért a könyv végére odailleszt egy nagyon jól megírt, de hiteltelen izgalmas, tragikus befejezést. A hihetőbb és valószerűbb minden bizonnyal nem szólt volna ekkorát. Aztán egy emberiség-gyalázó utolsó mondattal agyon is csapja az egészet. Agyoncsapja, mert menyivel jobb egy ösztönállat, mint egy agyakevés ember: mindkettő ugyanarra hallgat végső soron, és melyik kárhoztatható érte? S mennyivel erkölcsösebb, tisztább egy fenevadat szabadon mászkáltatni, mint egy emberi agyahiányost? Mindkettő emberi döntéseken, mulasztásokon múlik. Az egyik egy etimológus tudósén, a másik az erélytelen emberi törvényekén. S mindkettő a szeretetre, a maga empátiájára hallgat. Nos, erről egy szó sincsen a könyvben. 

Emiatt a könyv voltaképpen csak szép, csicsás felfújt lufi. Mintha Merle sem tudta volna, mire is akar kilyukadni, csak volt egy jónak tűnő, de nem eléggé átgondolt témája, s ha már belekezdett, valahogy befejezte. 

Én is. Szerintem egyikünk sem elégedett, bár Merle-nek legalább bevételt jelentett, a már bejártott neve miatt. Kár, hogy a könyvekre témájára nem talált még ki valamit a fogyasztóvédelem, érvényesíthetném a szavatossági, garanciális cserejogaimat!

3/5

(2015)

Alapvetően, önmagában nem érdekelt volna a könyv. Arról nem beszélve, hogy azt már elfeledtem, milyen jó kis moly-os értékelést írt hozzá Baba082 (s most, a könyvet elolvasva még inkább értékelem, amit írt, mert nagyjából teljesen lefedi az én véleményemet). 

Akkor a könyvről. Előrebocsátom, nem leszek mosdott szájú, ahogyan a könyv sem az. (Érdekes, hogy a molyok mennyivel visszafogottabbak voltak az értékelések során a szóhasználatukban, mint a könyv, amit értékeltek. Vagyis a könyv, jobbára nem érte el a célját. :-P )

Férfi vagyok. Nembéli meghatározottságom, amióta az eszemet tudom, a szépnem felé terelte az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a lányokat, a nőket, mindig is volt bennem mindenféle érdeklődés irányukba. Ennek szerves része volt a Tollasbál, a SZÚR Magazin lelkes lapozgatása, a megfelelő kártyanaptárok gyűjtése már közép-kamasz koromban, s ezzel párhuzamosan, csak visszafogottabban, olyan nem volt, hogy éppen ne jártam volna valakivel. Kizárólag nőneművel és emberrel. Tehát ennek megfelelően roppant módon érdekelt a nők vaginája. Ha nem is hangosan, de nagyon lelkesen, vágyakozva kiáltottam magamban: Pina!

Az érdeklődésem az évek során cseppet sem múlt. Még mindig férfi vagyok. Lám, van, ami állandó… 

Viszonyulásomat a vaginához a mindenkori barátnőim, az exem és a feleségem tudnák elmondani. (Nem fogják. :-P ) Szerintem teljesen egészséges, gyöngéd, tisztelettudó, szenvedélyes, gátlástalan, gasztronómia-teli és minden, ami kell. Úgy gondolom a viszonyulásom a saját nemi szervemhez (írnék mást, de lehet, ettől már kiakadna az erkölcsi-molyméter) is átlagos, egészséges. Soha nem volt bajom a dizánjával sem. Nem mondom, hogy nem kísértett meg hébe-hóba az irigység, mert van, amelyik erre, van, amelyik arra nagyobb, meg van, amelyik mindenféle nagyobb, de amíg ezt nem a párom teszi szóvá csak azért is elhiszem, nem kielégületlen, nincsen hiányérzete; s ha az nincs, nincsen probléma!

A baráti társaságból én vesztettem el először a szüzességemet, tizenhat éves koromban. Szép emlék az a szerelem a mai napig. 

Tisztázzunk valamit: nem exhibicionizmus miatt írtam, amit most írtam. Azt szeretném tisztázni, nem vagyok bigott, prűd és semmi hasonló. Tehát nem emiatt nem tetszik a könyv. Annak ellenére nem, hogy olyan színészek adták elő (emiatt lettem kíváncsi rá), mint Glenn Close, Goldie Hawn, Whoopi Goldberg, Susan Saradon, Jane Fonda, Brooke Shields. 

A könyv stílusáról szerintem szót ejteni sem érdemes. Nagyjából nincsen neki ilyen. Illetve csak annyi, amennyi egy általános iskolai munkafüzetnek. Mielőtt megérkezne a stílus, máris lapozhatunk a következő fejezethez. Tehát errefelé elindulni sem érdemes. 

A tartalom. Itt is van komoly baj. Mert egyfelől ha ez a munkafüzet, akkor a képzetleneket képzi. A képzetlenek két csoportba sorolhatók. A tragédiák elszenvedőivel nincsen probléma, nekik tényleg segíteni kell. A nyavalygások azonban idegesítettek.

S itt álljunk is meg azonnal! Mert akkor tisztáznunk kellene mit is olvasunk! Szépirodalmat, tényirodalmat, lelki-irodalmat vagy micsudát? Szerintem micsudát. Nem derül ki. Színházban mutatják be, tehát dráma. Nem az. Nem szépirodalom. De voltaképpen semminek sem jó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen fejezete volt, ami tényleg nagyon jó szöveg: a puskacsővel is megerőszakolt nő fejezete.) Szóval mit is olvasunk? Egyfajta propaganda-szöveghez áll legközelebb, amit nyakon öntött a szerző valamiféle negédes lelkiséggel (mibe öltözne a vaginád; egek, ha ennek fallokrata verziója előkerülne, mekkora lenne a feminista rinya!) és közben forradalmat csinál, mert untalan ismétli: vagina, pina! Még a közönséget felállítva is skandáltatja: Pi-na! Pi-na! (Újramondom: ha ennek a férfi-verziója fordulna elő? Skandáló tömeg: Pö-csöm! Fa-szom! No?)

Szóval a tragédiák áldozatainak segítség kell. Elfogadom, persze. De manapság azon nyavalyogni egy nőnek, hogy milyen a viszonya a vaginájához, nekem valahogy beteg dolognak tűnik. S ez a jobbik eset. A rosszabbik, amit aztán a könyv tartalma is megerősít: egy kőkemény feminista szöveget olvasunk. Olyannyira feministát, hogy egészséges férfi-nő kapcsolat csak felszínen érintve fordul elő a könyvben. (Akkor sincsen akció, csupán azon lamentálnak, hogyan nedvesítsék be a helytelen nevet kapott IzéMizét, aki besértődött, nem hajlandó benedvesedni az aktusra, mert nem a rendes nevén szólították.) Bakker, belegondolok, hogy a saját farkamnak külön tudatot kölcsönözve beszélek hozzá a párommal… Nem játékból: komolyan. Ez nekem nem bizarr, hanem beteges. Hát nem tudom…

Viszont van sikerült aktus, orgazmussal, szenvedéllyel, elaléllel, aztakurvázva, csakhogy: nő a nővel. Mert ugye, egy nő igazán tudja, hogy mi kell a másik nőnek. Amit egy férfi soha nem tudhat. Gondolom. (Nekem ugyanezen érv alapján soha nem jutott eszembe, hogy férfi kezébe, egyebébe tegyem magam, hátha az ismeretei miatt jobb lesz vele, mint egy tudatlan nővel… Legyen az én bajom.) De az biztos, hogy egy csodálatos aktus részletezve is van a könyvben: két ujj ide, két ujj oda, irány a csillagok! 

No, viszont én itt már rendesen kiakadtam. Újra mondom, nem bigottságból. Elvi szinten. 
Mert a könyv üzenete innen nem a megerőszakolt, megcsonkított, de még csak nem is a valahol félresiklott pszichéjű nők gyógyítása, de nem ám! Innentől kezdve valami nagyon tömény, liberális-feminista propaganda az egész.

Mert a testünk, önmagunk elfogadása nem önmagunkról, nem a végre bármi áron elért orgazmusokról, hanem a kapcsolatokról, ebben az esetben a párkapcsolatokról szól. Vállalva a felháborodást: az evolúció által (nem hiszek benne) is támogatott, fajfentartós szexualitás emberi, vagyis kölcsönös, örömszerzős megéléséről szól. És ebben a vérliberális, mindent megértő, minden másság előtt ájultan tisztelgő világban már szinte félve teszem hozzá: a szexualitás a férfi és nő intim szerelméről kellene, hogy szóljon. (Nem leszek népszerű…) 

Hadd mondjam el: mi férfiak, legalábbis a döntő többség, imádjuk a vaginát, puncit, punát, pinát. Kinézetével, illatával, ízével, mindenével egyetemben. Jobbára nem öncélúan, nem csupán a nemi szervünk érdekében, hanem és elsősorban a „tulajdonosuk”, a NŐ miatt. Önmagában is, naná, de magasabb szinten, síkon is. Persze! Lehet kérdezni a párjainkat. (Bár nem biztos, hogy válaszolnak.) S ebből a könyvből kimaradtak a férfiak. Vannak a férfiak brutalitása, állatsága miatt sérült nők, vannak a bármi egyéb okból sérült nők, és vannak a nő-nő sikerkapcsolatok. Más nem nagyon. A könyv szerint. 

S ezért, bár mindenestül, szőröstű-bőröstül (lehet szó szerint érteni!) vagina (stb.) párti vagyok, végeredményében nem tudok hozsannázni a vagina-mozgalomnak. Már csak azért sem, mert óhatatlanul valami elborult vallási, MLM-összejövetel jut róla eszembe, ahol mindenki a maga agymosottsága szerint skandálja a maga istennek a nevét. Azt mondják, egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet elmulasztani. De az nem gyógyulás, csupán alany-váltás. (Vajon milyen bölcsességet vonna le erre Dr. Bubó a film végén, a kamerába „nézve”?)

Nem sajnálom senkitől, hogy végre gyönyörködhetik maga vaginájában, (stb.), de ez meg, ami itt van, a ló másik, számomra visszataszító, beteg oldala. A gyógyulás akkor lenne igazi, ha rendben, gyönyörködne, és gyógyulásával szépen, csöndben (hangosan!) örömöt, gyönyört okozna a maga férfijának is. Szerintem kevés az az egészséges férfi, aki erre ne hallelujázna, és nem egyből azon gondolkodna, ne arra mozdulna, hogy a saját vagina-tulajdonosának, hogyan okozzon még nagyobb élvezetet. Ezt egyébként nem csupán vaginizmusnak nevezhetnénk, hanem kommunikációnak is. Szeretetnek. Egészséges szerelemnek. Evolúciós szempontból is.

2/5

(2015)

Tétova vagyok… 

A hetedik fiú második részében valójában nem Alvin története folytatódik, hanem a valós történelmi személy Tecumseh és testvére, a szintén valóban létező indián próféta, Tenskwatawa történetéről szól. (Tecumseh nevéről nekem óhatatlanul és kikerülhetetlenül Gojko Mitič ugrik be, amint a film utolsó, kimerevített képkockáján a tábornoki egyenruhába öltözött [nem antagonisztikus a tábornok-indián, több ábrázoláson is így festik le Tecumseh-et) indián vezért a csata hevében lelövik. Csak ott nem támad föl, ahogyan itt, a regényben, mert pechére, a valóságban nem volt ott Alvin.

Megy ez a regény, kérem szépen, de többször olyan érzésem volt, hogy több benne a mese-elem, mint a fantasy, pedig, ugye, alapvetően az utóbbit és nem az előbbit olvassuk. Általában a mese-elemek dominanciájánál kalandoztam el. Nem mondom, szép voltpéldául a Nyolcdomb allegóriája (fehér és indián csak együtt tudják megmászni, és csak együtt tudnak lejönni óla), nem volt rossz a hurrikán jelenet sem, de valahogy a hasonló momentumok miatt (pl. a szövőszékes) mondom, el-elkalandoztam..

Ráadásul a bevezető kb. hetven oldalon Alvin meg sem jelenik, csupán két sóni tesó előéletével ismerkedhetünk, meg persze Harrisonnal és gonosz cimbora cimborájával, akit OSC is hamar megun. Untam, na. S egész végig maradt bennem valami távolságtartás, s maradt az udvarias, de nem tettetett figyelem. Mert persze, van mondanivalója a fehér-indián ellentétnek, jelent valamit, hogy végre nem csupán a szegény indián-másságot köll sajnálni (Tecumseh nem hallgat a bölcs, vértelen megoldást javasoló tesóra, lila a feje a legyilkolt sok ezer miatt, s ezért ő is vágóhídra visz ugyanennyit, azt a dicsőséget nyerve, hogy egyszer az életben összehozta a széthúzó törzseket. Ha sokra nem is ment vele, maximum a tudatra, hogy a nagyon akarják, lám képesek rá, csak éppen nagypolitikai értelme nincsen. Fájdalmas pech. 

És lehet utálni a vérgőzös fehér embert is, de annyira nem ott van, ugyebár, az idősebb Alvin is, akit pedig alapból komálunk. 

Szóval ember itt mindenki, jellemek is vannak, cselekmény is, fordulatok is, s marad a jól megálmodott világ. Csak mondom, voltaképpen mindegy, hogy olvastam-e ezt a könyvet, vagy sem.

Ja, és emlékeim szerint a keresztény vallás képviselői az első részben bebigottoltak, és összefogtak a mágiások ellen, nem? Itt meg…

Az érdekes az, hogy OSC mégsem sikerült kiábrándítani a sorozatból, azért is, még mindig kíváncsi vagyok Alvin istenné válására (mert ha ez így megy tovább…)!

3/5

(2015)

Sátáni istenek: ilyenek nincsenek a teológiában. A való életben vannak, ha nagyon helyesen kis i-vel írjuk az isteneket: önjelölt istenek, akik imádatot követelnek és szadista autoriterizmussal, diktatúrával ki is követelik azt maguknak. A hitük, rögeszméjük vége általában halál, néha a sajátjuk is, és köztörvényes bűnözés.

Borovička négy, XX. századi esetet dolgoz fel.

1. A legismertebb történet: a Népek Szentélyében Jim Jones „tiszteletes” vezetésével kilencszáz (!) ember választotta a ciánkális öngyilkosságot, de voltak, akiket fegyverrel kényszerítettek a halálba, miután a Szentély tagjai kivégeztek jónéhány újságírót és egy szenátort.

2. A számomra eddig ismeretlen Naptemplom egyfajta szabadkőműves páholyként működött. Vezetőjük Joseph Di Mambro zseniális szélhámos volt. A közössége tagjai mégis tragikus véget értek: fejüket összedugva, hason fekve, lábukkal Napot formázva golyót eresztettek/ereszttettek a fejükbe, majd előre elkészített technikai berendezésekkel, amelyet az utolsó indított el, magukra gyújtották az épületeket. Két helyen történt ilyen öngyilkosság, összesen közel hatvanan haltak meg.

3. A texasi Waco esete David Koresh-el a magyar híradókba is bekerült. „Keresztény” közösségének a farmját végül az FBI ostromolta meg, a tagok fegyverarzenállal védték magukat. Nyolcvankét ember halt meg teljesen értelmetlenül.

4. Az általam eddig soha nem hallott történet Roch (és nem Rock, ahogyan a könyvben végig említik) Thériault története. Bár az ő keze alatt senki nem lett öngyilkos, és közvetlenül „csupán” egy embert ölt meg, a története véres, darabolós thrillerbe úsztatott horror.

Ami egyezik ezeknek az őrülteknek a történetében az a vallási téboly, a messianisztikus önkép, a világvége várása, a parttalan, állandó, kényszerített szexuális kapcsolatok, korra való tekintet nélkül, az empátia teljes hiánya, a kiválasztottság biztos tudata, és a világtól való elzárkózás és áradó karizma, kiváló kommunikáció (már ami az akaratuk átvitelét illeti.

Ami nehezebben érthető: mindig vannak követőik. De MINDIG. S a követők követése nem társadalmi helyzet függő, mert amíg Jones jobbára a tudatlan, egyszerű embereket vonta magához, addig Di Mambro a svájci elitet szédítette halálba. S ha voltak túlélő követők, azoknak utólag fogalmuk sem volt, miért nem akadályozták meg a tragédiákat, miért nem léptek le (mondjuk Jones meghülyítettjei fizikailag nem tudták megtenni), miért nem fogtak össze, és miért nem léptek fel közösen az őrültek ellen.

Borovička stílusa roppant élvezetes. A történetek szerkesztett, izgalmas történeteket, háttérinfókkal, kis színesekkel. Nem von le tanulságot, csupán beszámol, bemutat. A tanulság levonását az olvasóra bízza. Ebben vastagon benne van a tévedés lehetősége. Benne van, mert úgy gondolom, sokak számára annyi a tanulság, hogy, na, azok hülye vallások! S ez a sommás végkövetkeztetés alapvetően tévedés. Azért az, mert bármilyen eszme eltorzítható a végsőkig. Amíg például Richard Dawkins a vallást szapulja a rengeteg kifolyt vérért, és dicsőíti a rációt, a tudományt, addig hihetetlen nagyvonalúsággal ügyet sem vet, sem a francia forradalom észközpontú emberirtására, sem az ateista kommunizmus ötszázmilliójára. Ezekért a hihetetlen számokért nem felvilágosodás vagy az ateizmus hibás, hanem őrült vezéreik, a követőik és a sátáni rend, amit kialakítottak. 

A címben olvasott sátáni jelző itt válik egyértelművé. Sátán, a Diabolos, a szétdobáló fel- és kiforgatja a rendet, az eszméket, a hitet, a Bibliát, a társadalmakat, az erkölcsöt, mindent ellenkező előjelűvé tesz, és általában a legmagasztosabb, legfennköltebb, legszentebb eszmék, hitek nevében teszi ezt. A kezében rossz lesz jó és szent a gonosz. S dicsőséges, szent cél a halál.

Borovička nyitva hagyja azt a hihetetlenül izgalmas kérdést is, milyen lelkület, milyen pszichológiai alapállás kell, ahhoz, hogy valaki egy szektavezér parancsára levágja baltával a felesége lábának a kisujját? Mert természetesen, olvasva mindegyikünk azt gondolja magáról, hogy a baltát (jelen esetben) Thériault fejébe vágta volna, vagy ha megerőszakolja a lányát a vezér (Jones, Koresh), akkor annak szakadnának le a kezemtől a nemzőszervei… De nem ez történt. S hátborzongató belegondolni, hogy persze, én nem, de mi lenne ott, abban a helyzetben?

4/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam áthelyezett névnapomra (március nyolcadikáról, mert hetedikén születtem, június huszonháromra, hogy ne akarja mindenki egy ütemben letudni az ilyenkori gazdasági kötelességeit), egy másik Pratchett-könyvvel egyetemben. 

Nagyot cuppantottam a szellmei kéjtől, amikor a kezembe vettem: a fülszöveg sokat ígér, és szeretem, amikor az összetartozó dolgok egymásra találnak, csak úgy, maguktól. Mert az nem lehet véletlen, hogy akkor, amikor egykori ismerősöm keresztényből ateistává lesz, blogot indít nézetei terjesztése érdekében, nos akkor csak úgy hullanak elém az olvasnivalók e témában. Ahogy tessék, itt is mit olvasok már megint? 

Az idő szeletelése! Ami majdnem ugyanebben a formában előfordul egy másik könyvben, csak ott tudományos ismeretterjesztésként. Ebben: A multiverzum nyomában. S ez is most került elém. Az ilyen-olyan idők, időben való csúszkálások, egymásra pakolt idősíkok meg a Csillagok között című filmben, amit szintén a napokban láttam/tunk Szerelmetesfeleségtársammal.*

Az időtolvaj című jelen könyv, ahogyan Mia_Wallace megfogalmazta, nyögvenyelős. Jóformán rá sem ismerni Pratchett-re. Nehezen indul, aztán az egész olyan lesz, mintha egy betépett délután agyi eseményeibe pottyantam volna, de a közepibe ám! Ez a finisben aztán konkrétan csőstül gyön, ez már komplett hippikorszak, körbejár a joint, mindenki látja, ahogy rózsaszín elefántok úsznak az égen.., stb. 

Valahogy úgy voltam az egésszel, mint a Pink Floyd régi, pszcihedelhikus lemezeivel: normál esetben marhára idegesít, de ha jó, megfelelő hangulatban ér, pazarul elkap, kikapcsol, megforgat, elrepít. (Önmagában, külső segítség nélkül.)

Mert be kell látnom, hogy miközben az olvasás során egészen végig hiányérzetem volt (még csak olyan igazán nagyot sem röhögtem), miközben a sztori annyira nem kötött le (ha belegondolok, volt egyáltalán? Mert az az öt sorban megfogalmazható semmiség, no…), a szereplők, az egyetlen Lu-ce kivételével, marhára távol maradtak tőlem, ésígytovább, nos eközben, miközben mindezek, aközben bizony folyamatosan és mindenhol olvastam a könyvet. Ezért a trükkért tisztelet Pratchett mesternek, jól átvágott!

Trükkért, mondom, mert olyan érzésem volt mindvégig, hogy Pratchett csak azért írt, mert volt egy ötlete, ami csak azért sem, akart kibontakozni igazán, de ő csak azért is megírta. Nem véletlenül, ez számomra az egyik legvastagabb könyve; s azt mondják, hogy aki öt mondatban mondja, amit öt szóban is el lehet mondani, az bármi egyéb galádságra is képes.

No, ennyire ambivalens bennem ez a könyv. De rossz hírem van: nem megy a Rukkolára. Nem bizony, mert Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam. S számomra ez a legfőbb értéke.

* http://www.port.hu/csillagok_kozott_interstellar/pls/w/…

3/5

(2015)

Az egyik óbudai könyvmegállóban találtam. Poénból hoztam el: a feleségem Márta. S melyik férfi nem kívánná, hogy a felesége/barárnője/élettársa amolyan privát rosszlány legyen (s akkor már csak a konyhában kell séfnek lennie, hogy teljesen tökéletes feleségstb legyen)? :-)

Aztán beleolvastam, és ígéretesnek tűnt, bár egyáltalán nem az volt, mint amire először gondol az ember fia/lánya. Mivel kis füzetről van szó, hamarost a végére is értem. A kezdeti ígéretesség hamar messze száll, krimivé alakul a történet, majd amolyan sekélyes coclista bűn ellenei példabeszéddé silányul.

Kár érte. Ha maradt volna a kezdeti stílus, valami egészen más kifutással, akkor még jó is lehetne.  

1,5

(2015)

A könyv címe nagyon izgalmas. A témát még izgalmasabbá teszi, hogy a szerző a fizika és a vallás emeritus (nyugállományba vonult) professzora. Vagyis a természettudományban és a vallásban is „érdekelt”.

Mivel a Kalligram Kiadó Tudomány és vallás-sorozatában jelent meg a kötet, nem okoz meglepetést, hogy a végső konklúzió roppant egyszerű: nem szükségszerű, hogy a tudomány és a vallás „fasírtban” legyen egymással. Ahogy az alcím is megfogalmazza: Ellenségek, idegenek vagy társak?

Ha a tudományt és a vallást arénába engedik, rendszerint a fizika, a biológia, az archeológia és a történelem szállnak ringbe. De az bizonyos, hogy a párbeszéd/gyilkolás elsődleges témája a teremtés vs. evolúció lesz. Manapság már sokszor szóba kerül a kvantummechanikai is, ami, ugye, jócskán felülírta/ja a statikus, hagyományos fizikát.

Barbour nem árul zsákbamacskát az eszmei hova-állásában. Ripsz-ropsz kiderül, hogy vallásos, Isten-hívő embernek tartja magát, de nem hisz a Biblia szó szerinti értelmezésében, vagyis elveti a teremtés tényét is. Álláspontja a folyamatos teremtés. Vagyis Isten útnak lehetővé tette, indította és kézben tartja az evolúciót, de ez nem jelent mégsem kikerülhetetlen determináltságot.

A könyv átgondolt, nagyon megszerkesztett munka. A szerző beszél a tudomány és a vallás kapcsolatának szemléletmódjairól. Tisztázza, mi a tudomány és mi a vallás, mi a definíciójuk, hol vannak a határaik, és e tisztázás nélkül, ugye, nehéz lenne a kapcsolatukról beszélni.

Majd, mert mondom, e témában egykettőre a létezésünk hogyanjánál vagyunk, tisztázza a csillagászat és teremtés kapcsolatát.

Ezután (hol máshol?) a kvantumfizikánál kötünk ki, s kiderül, hogy ez az a tárgy, amit nagyjából senki sem ért, még a legnagyobbak sem, mert Einstein, Bohr és Heisenberg sem voltak egy állásponton Vagyis botorság azt állítani, hogy a tudomány egyöntetűen állít vagy bizonyít valamit: egyfelől, mert mire egyöntetűvé válik a vélekedés, addigra kiderül, hogy úgy, ahogyan egyöntetűen hiszik, mégsem igaz; másfelől gyakorlatilag nincsen egyöntetűség a tudomány művelői között sem. Mármint a kvantumfizikát illetően. Sem. (Nekem ez a fejezet volt a legérdekesebb.)

A következő nagy falat az evolúció és a folyamatos teremtés kérdése, ahonnan csak egy apró lépés a genetika, idegtudomány és az emberi természet. Ez a fejezet gyakorlatilag az antropológiával foglalkozik.

Az utolsó témakör címe: Isten és a természet. Itt áttekinthetjük a XX–XXI. század legfontosabb tudományos ellen-Isten eszméit, és ugyanezeket az Isten-hit oldaláról vizsgálhatjuk meg.

Izgalmas témák, izgalmas kérdések. De a kidolgozás nem annyira izgalmas. Sajnos. Barbour, bár a könyv tartalmát, szerkezetét minden bizonnyal maga találta ki, s miközben megvan a maga jól kialakult véleménye is, mintha nem vállalná mindezt mégsem. Hoz innen érveket, szembeállítja amazokkal, ez ezt mondta, az azt mondja, s persze, hiszen erről szól a könyv, de mintha mégsem merne egyenesen állást foglalni, nem csak összevetni, ki mit mondott, hanem összegezni is, hogy na, akkor lássátok, feleim, ebből ez következik.

Elfogadom én, hogy pártatlan akar maradni, de mi a csudának ,ha egyszer úgysem az?

S valahogy a rengeteg kimitmondott között számomra felaprózódott a lényeg… Aliester McGrath sokkal karakánabbul csinálja majdnem ugyanezt a műfajt! Hamarosan jön az értékelésem az ő könyvéről is (maradjatok velem, a reklám után folytatom; bár nem ma!).

3,5/5

(2015)

A Dűne számomra az ellentmondások könyve. Nem vagyok egyedül azzal, hogy vagy sokszor nekiveselkedtem, de mindig legyőzött, pár oldal után mindig félretettem. Aztán pár hónapja a Garmadában szembejött velem a Szukits-féle böszme nagy kiadás. Otthagytam, pedig héccá' forint volt csak. Egy hét múlva mentem, még mindig ott volt. Megint otthagytam. Harmadszor már nem tettem ilyet. Elhoztam, majd a Rukkolára jó lesz alapon.

Valamikor a filmmel már randiztam, végig is néztem, de nagyon nem jött be (Sting ide-oda), csak az maradt meg bennem, hogy nagyon nyolcvanas évek, különösen a rettentő nyálas Paul, akinek egy percig sem bírtam elhinni, hogy Muad-Dib lehetne…

Aztán a polcon is hónapo2ig állt. Majd mintegy oda sem figyelve, egyszerre óvatlanul levettem, beleolvastam. S olvasva maradtam. Onnan tudom, hogy nagyon tetszik egy könyv, hogy nem olvasok mellette másikat. A Dűne mellett nem olvastam semmi mást.

Herbert cseppenként adagolja csak az infót erről a világról, hagy időt a megértésre, a kikövetkeztetésre, a tűnődésre, a találgatásra. Nem rágja szájba sem a szereplői státuszát, sem a képességeiket, sem a különböző házak Dűne-történelmi szerepét, sem gyakorlatilag semmit.

A csepegtetés közben a cselekmény halad. Ugyan ez a szokása, de Herbertet dicséret illeti: a vaskos kötetnek nincsenek (Szukitsban pláne, de a KFK sorozatban kiadott kiadás is két kötetes volt) holtjátékai. Nem videoklipet olvasunk, még sincs idő az unatkozásra.

S lássuk, mi is ez a könyv? Mondhatnánk, a mára már szokásos: az űrbe kirajzott emberiség ilyen-olyan csoportjai küzdenek egymással, ki-ki a maga céljai érdekében, hatalomért, pénzért, vallási eszmékért, az emberiség túléléséért. Van itt császárság, vannak boszorkányok, vannak emberen túli képességek, gazdasági társulások, elitt-alakulat, gerilla-csapat (nemzet), tőr, kard, atomfegyver, kábítószer, gigantikus, fogakkal gyilkoló, hasznos „kukacok”, űrhajók, minden és az ellenkezője is.

Belecsöppenünk a sűrűjébe (miért pont ide?), és indul is a mandula, Majd eljutunk valahová (miért pont oda?) egyfajta feloldással, de nem a megoldással. Ha nem is lenne meg a biztos tudás, hogy Herbert és leszármazottja bőven gyúrt még az alaphoz mindenfelé, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, akkor is evidens lenne, hogy lesz ebből folytatás, naná! Mert, ahogy mondom, szinte kurta-furcsa a befejezés, vagyis inkább abbahagyás.

A Dűne szereplői nem férkőznek az ember szívébe. Izgulunk értük, drukkolunk nekik, természetesen mindenki Atreides-párti (ahogyan máshol a Stark-ház az evidencia), de ha jól belegondol, meg nem mondja, miért az… S mindenki egyöntetűen utálja a Harkonnen-eket 

Paul sem az a szakasztott hős-típus, ráadásul az egyszerre rászakadt megvilágosodása a regény legrosszabb, leghiteltelenebb pillanata. Mégis kedveljük. Ahogyan édesanyját, Jessicát is. És így tovább…

Letehetetlen a könyv. Komolyan. Aztán amikor letettem, valahogy úgy jártam, mint a Jim Carrey-film végén a két biztonsági őr: leszakadni nem bírtak Truman élő show-járól, de amikor katarzissal véget ért az addigi története, csak belenyúltak a sültkrumplis (vagy mifenés) zacsiba és unottan így szólt egyik a másikhoz: 
– Kapcsolj át, mi megy a másikon!

De két folytatás már itt van a polcomon. :-)

3,5/5

(2015)