Általános iskolában hatalmas kíváncsisággal vártam, hogy végre ötödikben legyen fizikaóránk. Vártam a kémiát is, de az csak hatodikban lett. A várakozásomban a kísérletezésnek, az aktivitásnak volt a legnagyobb szerepe: végre nem csupán ülünk az órán hanem látjuk, amit tanulunk. A lejtőig és annak törvényszerűségeinek megértéséig láttuk is. (A kémiai órán sem volt sokkal jobb a helyzet, ott a magnézium égésére emlékszem, irtó látványos volt a fellobbanó fehér fény.) Aztán nagyon hamar, mindkét tárgy bevezetésének az évében, egy-két hónappal azután, hogy tanítani kezdték, fonalat veszítettem. És soha többé meg sem találtam. A fizika és a kémia egyaránt a misztikus, kizárólag a mélyen beavatottak számára érthető tudománynak tűnt számomra. A fizikában nagyjából az atomszerkezetnél adtam fel. Akkor, amikor el kellett képzelnem ezeket a nem látható részecskéket, hogy mi mindent művelnek egymással. Akkor még nem tudtam, hogy a proton és a neutron voltaképpen marha nagy összetevők azokhoz képest, amiket akkor még nem ismertek a fizikusok, és hogy utánuk még rengetegen toporognak a megismerésünkért. A kémiával nagyjából ugyanez volt a bajom: azt, hogy hogyan lesz az egyesülésem végre egy nőnemű egyeddel, mikor melyikkel, teljesen élesen el tudtam képzelni (hol voltak akkor még pornóújságok és az internet, majdnem minden a képzeletünkre volt bízva), de azt, hogyan egyesülnek egymással, hogyan kötnek kémiai anyagok egymással kovalens kötést, az a nahagyjálmár-kategóriába tartozott. Tartozik. 

Szégyen, nem szégyen, leéltem úgy egy fél életet, hogy a leghalványabb érdeklődés sem ébredt bennem egyik tudományág részletei iránt sem. Bár volt egy idő, hogy az egyszermajd-jövőbe tekintve beszereztem Öveges professzor három könyvét a fizika legalapjairól. De még mindig tart az egyszermajd-jövő. 

Egyedfejlődés Mohabácsi-módra

Viszont valamikor negyvenéves korom után egyszerre csak belefutottam Michio Kaku és John Gribbin egy-egy könyvébe. Persze ez sem volt előzmény nélküli. Az előzmény metafizikai és filozófiai volt. Egyfelől akkoriban ment teljesen tönkre a házasságom, és hasonlottam meg a keresztény hitemmel is. Hangsúlyozom, a hitemmel és nem feltétlenül Istennel. Volt egy csomó kérdésem, amire hirtelen nem leltem választ, és tudtam, ha nem leszek őszinte magamhoz, a büdös életben nem fogok tudni előrébb lépni. Az előrelépés voltaképpen azt jelentette számomra, hogy feladok egy csomó mindent, és kilépek a semmibe. Ahogy a Republic és Cipő énekelte nekem: „Kirúgjuk magunk alól a földet... / Jön értünk egy másik hajó...” A változás dala. A hajó jött valóban, a „Mindenható csak változtatott”, hamarosan boldogabb lettem, mint életemben bármikor. De ez nem jelentette azt, hogy megértettem, amit nem értettem. 

Egészen új kérdéseket vetett fel a Mátrix című film első része, és jelent meg a Mátrix-filozófia című könyv. És akkoriban találkoztam Philip K. Dick könyveivel is, és főleg a Figyel az ég talált be nagyon. Valamint akkoriban bukkant fel az életemben újra Ofi barátom, akvel vagy tíz évre elszakadtunk egymástól. Ő is abban a karámban legelt, ahol én, és ő sem járt már oda, és egy csomó hasonló meglátása, kérdése volt, mint nekem. Szóval álltak össze a dolgok, szaporodtak a kérdések, új nézőpontok vetődtek fel. Rájöhettem, hogy a kérdéseimre valószínűleg a büdös életben nem találok fekete-fehér választ, hiszen a filozófusok is pont ezekkel küszörésznek pár ezer éve, és nekik sem jött össze, hogy megdönthetetlen érvekkel dűlőre jussanak úgy nagyjából bármiben. 

Na, és ahogy mondtam, akkoriban futottam össze Kaku és Gribbin párhuzamos valóságokról szóló könyvével. Annyit máris konstatáltam magamban, hogy jómagam jócskán leragdtam a statikus newton-i fizikánál, holott rajtam kívül uszkve mindenki tudta, hogy azt a kvantumfizika néhány ponton már jócskán túlhaladta. Ez a kisfilm kitátotta a számat, és úgy maradtam nagyjából azóta is, Kaku és Gribbin sem becsukta, hanem stabilizálta tátott állapotban. 

Aztán láttuk szerelmetesfelségtársammal a Csillagok között című filmet. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy a film rendezőjének egy fizikus, Kip Thorne is segítségére volt, aki később könyvet írt, Az Interstellar és a tudomány címmel, aminek a bevezetőjében elmondja, hogy voltaképpen a filmben semmi sincsen, amit a ma ismert fizikával ne lehetne alátámasztani. Itt már nagyjából kiakadt az álkapcsom. (Lehet, tudatallati volt, de sikerült olyan alaposan eláztatnom egy palack ásványvízzel a táskámban a könyvtárból kivett kötetet, hogy a lelkiismeretem ne, engedte, hogy ne vegyem meg a könyvtárnak, így a pocon most itt van az eláztatott példány.)

Tovább is van, mondom még. Pár éve levelezgettem egy keresztényből harcos vérateistává lett ismerősömmel, aki a tudomány mindenekfelettiségében hisz. Bár a levelezésünk voltaképpen parttalan és eredménytelen volt, számomra annyi hozadéka mindenképpen lett a vele való kommunikációs-csődnek, hogy andante módon elkezdett érdekelni a tudomány és vallás kapcsolata. Meg az, hol is tart manapság a tudomány. Valahogy így került a képbe (na, végre eljutottunk ehhez a könyvhöz is, ugye?) a jelen értékelés alanya. Amit véletlenül leltem a köynvtárban. Együtt egy másik, még nem olvasott kötettel, Richard Panek vaskos írásával, a 4% Univerzum-mal. (Ami, bár voltaképpen ugyanerről szól, mint a Halvány lila, máris és azonnal ellentmondásban van: a Lila azt mondja, 5% ismerjük az Univerzumnak, Panek ezt megfellebezhetetlenül 4%-ra teszi. Itt tegyél igazságot, öcsém!)

Mindkét könyv amellett érvel, hogy bár már mocsok sokat tudunk a világunkról, de úgy járunk, mint az egyszeri bölcs ember, aki minél többet megismert a világból, rájött, hogy voltaképpen semmit sem tud. (Ennek ellentéte a Dunning-Kruger hatás, a szerzők 1999-ben publikálták, és az a lényege, hogy az emberek döntő többsége hajlamos túlecsülni a saját ismereteit, annál inkább hajlamos, minél kevésbé ért az adott kérdéshez, és annál kevésbé hajlamosak elismerni, ha valaki ért hozzá.)

Akkor végre a Lila-könyvről is

Mert a Halvány lila is tulajdonképpen azt mondja, hogy bár növekszik a tudás, de a növekedésével rájövünk, hogy voltaképpen szinte semmit nem tudunk. Azt mondja, hogy a XX. század eleje óta jócskán megújult a fizika, megtudtunk egy csomó mindent az Univerzumról, de minél többet tudtunk meg, annál inkább meg kellett értenünk, hogy valójában semmit sem értünk igazán. 

Tudunk a sötét anyagról, a sötét energiáról, a gravitációról (ami messze nem annyi, mint az alma és Newton), az újabb és újabb atomi részecskékről, az időről, a párhuzamos világok lehetségességéről, húrelmélet, miegymás, a dimenziók számáról (képzelj már el háromnál többet, légyszi'!) meg egy csomó más mindenről, a Nagy Bumm-ról, az Univerzum nagyságáról, tágulásáról, arról, hogy a fénysebességnél gyorsabban ebben az Univerzumban képtelenség haladni, arról, hogy a tér, nagyon nem üres valami, mert görbül és hullámzik. Meg még egy csomó mindenről tudunk. Tudunk róluk, de voltaképpen leginkább azt tudjuk, hogy semmit nem tudunk róluk biztosan. Mert nézd csak, itt van Einstein híres relativitás elmélete, amiről mindenki hallott, de szeretném látni a kezeket, hogy ki az aki érti is! A relativitás elmélet azt mondja, hogy a gravitáció nem pusztán egy erőféle valami, hanem sokkal több annál, és még a teret is képes meggörbíteni. (Nekem itt is akadt kifelé az agyam rendesen: a teret görbíteni, mi? Miiii?) Ezáltal van tudomásunk a sötét anyagről és a sötét energiáról (de hogy melyik mi a franc voltaképpen, tuggya a fene!). De az biztos, hogy az elmélet működik! A kvantumfizikával is vannak bajok, ember nincsen, aki teljesen értené, de a hatásait tapasztaljuk, bizonyos aspektusait magyarázni is tudjuk (láttam olyan könyvet róla, hogy amikor kinyitottam, csak a vesszőket és a pontokat értettem, annyira tele volt teljesen megvadult képletekkel; rögtön, teljesen bepánikolva be is csuktam, de rémálmokban néha előjön). A baj azonban az, hogy a relativitáselmélet tutira igaz, tuti igaz, amit tudunk a kvantumfizikáról, de a kettő, mondja ez a könyv, a Lila, egyszerre biztosan nem lehet igaz! Namost akkor? 

Szóval ez a Lila egy nagyon érdekes könyv! A témái mindennapi kérdések, a filmekben, sci-fi könyvekben rendre felmerülő kérdések, amikről szerintem mindenki hallott, s nagyjából senki sem tud semmit (naná, ha még a fizikusok sem!). 

A könyv az elejétől a végéig te-ként szólítja meg az olvasót. Bevallom, egy darabig úgy olvastam, hogy minden bizonnyal nagy gyerekeknek, kamaszoknak, maximum fiatal felnőtteknek írták a szerzők, de amikor találkoztam egy olyan megfogalmazással, hogy amikor én az olvasó valamit csinálok (már nem tudom mit) a gyerekemmel, akkor jöttem rá, hogy ja, nem, nem a kiscsákóknak vigyorogták össze ezt a tudományos ismeretterjesztést, hanem pont az ilyen alulművelt krapekoknak, mint én vagyok. Na, jó, az érdeklődő csajsziknak is. 

A Lila egy csuda vicces könyv. Egyfelől azért, mert rettentő tudatosan nem akar hű, de komoly lenni, és a humoron eszközeivel is tudományos ismeretterjesztés végez. De tényleg annyira vicces, hogy jóformán enm volt oldal, hogy ne röttyintettem volna el magamat. Komolyan. Öööö... nem komolyan rötyögtem, hanem teljesen jókedvűen.

Másfelől azért is vicces, mert olvasás közben az emberfia úgy érzi, végre ért valamit a fizikából, a minket körülvevő világból, aztán amikor leteszi, és megpróbálja felidézni, mi is az, amit ért, rájön, hogy igazából semmit sem. Maximum elérte a félműveltség (ez fél persze hihetetlenül nagyvonalú túlzás) szintjét, és tudjuk, hogy a félművelt ember, a legrosszab, mert aki azt hiszi, hogy tud valamit, az voltaképpen semmit sem tud, de legalább túlbecsüli a saját tudását, és agresszív lesz a vélt tudása védelmében, és nem képes belátni, ha valaki többet tud nála. (Igen, a fent említett Dunning–Kruger-hatás.) 

Aztán vicces azért is, mert bár a két szerző mindent megtett, hogy a humor által közelebb hozza mindenkihez a fizikát, volt egy lábjegyzet, aminél már hangosan röhögtem a vonaton. És egy a lábjegyzet nem a szerzők, hanem a fordító lábjegyzete volt. És elárulta, hogy mi melója lehetett Kovács Józsefnek és a (könyv szerinti „tettestársának”, Szabados Lászlónak. S hogy a könyv frenetikus hatása mennyire az ő szellemességük következménye is. A lábjegyzet a következő volt: 

[A mindenség elmélete] Angolul „Theory of Everything” azaz ToE, és az angol szó magyar jelentése lábujj. Jobb híján mi a LÁBUJJ (Láthatóan Általános, Bámulatos, Univerzális Jelentőségű Jövendölés) mozaikszóval hivatkozunk rá. (305.)

Szakadás, nem? :-D

Szóval rengeteg mindent megtudtam azokról a dolgokról, amikről halvány lila gőzünk nincsen. És nem csak nekem, a fizikából teljesen tudatlan, taníthatatlan laikusnak, hanem a nagyon okos fizikusoknak sem. Csak ők sokkal okosabban és részletesebben tudnak arról beszélni, írni, amiről fogalmunk sincsen. Hehehe!

*

Na, most figyelj! A következőre jutottam ezt a könyvet elolvasva.
Voltaképpen semmit sem tudok igazán (csak azt, hogy szeretem szerelemtesfeleségtársamat). A fizikusok sokkal-sokkal többet tudnak nálam. Viszont minél többet tudnak, annál inkább látják, a többlettudás miatt, hogy mi az, amit nem tudnak. Vagyis minél többet tudnak, annál többet nem tudnak. Vagyis minél többet tudnak, annál kevesebbet tudnak, mert a tudással növekszik a nem-tudás tartománya. Én azt sem tudtam, hogy az Univerzumnak csupán 5%-át ismerjük. Tehát azáltal, hogy sokkal-sokkal kevesebbet tudok náluk, ezért sokkal-sokkal kevesebb az, amit nem tudok. Vagyis végülis többet tudok náluk: mert kevesebbet nem tudok, mint ők. 
:-D

Az első magyarul megjelent PKD-regény. Ami nem xarozik, minden különösebb bevezetés nélkül egyből belecsap a PKD-lecsóba, aztán döntse el az olvasó, hogy a szerző most regényt írt vagy csak smán leírta valamelyik kábult flash-ét, kicsit kiszínezte és eladta, mint regényt. (Súgok és némileg spolerezek: regényt olvasunk.)

Nem titok, és sci-fi olvasó, néző berkekben köztudott: PKD kedvenc és jóformán egyetlen témája volt a valóság értelmezése. Körbejárta jobbról, balról, alulról, felülről, regényekben, regénynek álcázott filozófiai nyögvenyelésben, esszékben, mindenfélékben. A csuda tudja, jutott-e valamire? Nem harapott kicsit, hiszen a kérdés voltaképpen a filozófia gyökerei óta foglalkoztatja az emberiséget. Platon közismert barlang-hasonlatán át a már kiábrándult Nietzsche-ig, a konkrétan ateista Feuerbach-ig mindenki ezzel a kérdéssel nyüglődött, s naná, hogy kihatásukban nagyon kihatottak, de voltkaképpen PKD egész írói munkássága, a könyveinek és az ötleteinek a máig ható, a művei filmfeldogozásainak szakadatlan sikere mind-mind arról beszél, hogy a „mi a valóság?”-kérdése vetekszik  tyúk vagy a tojás klasszikus elméleti megoldhatatlanságéval. S ezáltal marad megoldásnak a kiafrancotérdekeleszünkiszunkkefélünkésmeghalunk-alternatíva vagy a szilárd meggyőződés, hogy mátrixban élünk. És ennek ezer változata. Valószínúleg pontos, definiálható, megtapsztalható biztos válasz nélkül mindvégig. Szóval csóró filozófusok küszködhetnek orrvérzésig, szerencsétlen PKD kapirgálhatott a nagyon korai haláláig, válasz nincs, vagy nem érjük fel ésszel De PKD legalább szórakoztatón csinálta a kapirgálást. 

Ahogy ez a könyve is bizonyítja. Az alapszituáció szinte krimi: tizennégy ember kap meg- és elhívást egy bolygóra,a Delmark-O-ra. A bolygón, tudtukkal, rajtuk kívül nincsen senki. Mégis előáll egy Tíz kicsi néger-es helyzet, egy nap alatt heten meghalnak, igaz, két ember egyértelműen az összegyűltek keze által hal meg. Ezzel nagyjából a regény közepén járunk. És innentől bármit mondok, élvezeti értéket csökkentek. Ha már annyit elmondtam, hogy ennek a regénynek is a valóság/nem valóság/mi a valóság? a témája. És akkor azt még nem is mondtam, hogy PKD ha nem is állandó, de visszatérő témája a vallás, Isten léte, no persze egyáltalán nem bármelyik vallás dogmatikus értelmezésében, hanem a PKD-fajta rendszerszerszintű következetes szertelenséggel. Mert ugye, az kétségtelen, hogy van Isten, botor, aki megkérdőjelezi, a kérdés csak az, hogy ki alkotta őt, hányan van, meddig terjed a mindenható hatalma. és meddig terjed a hatalma? Az Isten-kérdés ebben a könyvben is nagy szerepet, hiszen a valóság mineműsége mellett ez volt PKD agygyurmázásainak a másik sarokpontja. 

Volt egy pont olvasásá közben, amikor olyan érzésem volt, hogy ez az a PKD-regény, amit Phil barátunk tutira a szer hatása alatt írt meg, és amikor nem hatás alatt körmölt, akkor írta, minden különösebb utángondolás nélkül, ami eszébe jutott (a legvadabb: az élőnek tűnő, nagyjából tenyérben elférő, mászkáló kis épületek, amik akár gyilkoni is képesek; na ne!)

Aztán elkezd kigömbölyödni a történet, hogy a végén egy gyorssorozatos gyomrossal elintézze az olvasót. Olyan kis dupladöbivel, amilyen a Majmok bolygója könyveredetijének a vége. Ha másért nem, hogy ne érezhessük biztonságban magunkat még akkor sem, ha már úgy gondoltuk volna, hogy ott vagyunk. 

Apró észrevétel: Mr. PKD, ennek a könyvének a címe, különösen a többi, pöpcül sikeredettel összehasonlítva, gagyi. Ponyva. Ráadásul csöppet sincsen olyan érzésem, hogy lefedi a történetet. S ha nem Ön írta volna, ilyen címmel kézbe sem venném. Na!

Olcsó poén, de én most ezt hiszem, befejeztem ezt az értékelést, élessé teszem a blogomon, a linkjét beemelem a Moly-ra, aztán előveszünk szerelmetesfeleségtársammal egy tegnap kinézett román filmet, és a piacon, az ismerős húsosainknál vett ínycsiklandó Tót Kolbász (semmi hőzöngés, Magyarországon készítik!) falatozása közben megnézzük (a tegnap nézett egyikünknek sem tetszett, pedig egy csomó díjat nyert). Legalábbis most ezt gondolom a valóságról. Aztán lehet, hogy percek múlva valahol máshol eszmélek, elhúznak egy függönyt, s változik minden. De mit bánom én, csak együtt menjünk a párhuzamos dimenziókba! 

Pipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte - sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division a Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)

Általános iskolába jártunk, hetedikesek-nyolcadikosok lehettünk. Én LGT-t, Omegát, Zoránt, ilyesmiket hallgattam. Maci, nagyra nőtt osztálytársnőm (igen, aki azon kevesek közé tartozott, akivel soha nem volt köztünk más, csak barátság) rajongott a Piramisért. Hatalmas vitákat folytattunk a Piramis zenéjének a minőségéről, Révész falzett „kappanhangjáról”, meg az egész Piramis-jelenségről. Én nem ismertem jól az együttest, Maci persze igen. Én tudatlan voltam, ő rajongó, semmiképpen nem volt tehát sem kiegyensúlyozott, sem reális a vitánk. 

Abban az időben történt, hogy Mohácsi nagyiéknál, a Szerdahelyi utcában egyszercsak megszólalt a rádióban a Kóbor angyal. S ahogy szólt, valami erősen rezonált bennem, és minden előítéletem leomlott az irányukba. Mentem is a Múzeum körúti hanglemez-antikváriumba, a két régebbi lemezüket levadászni. 

Az is tény, hogy a zenéjük minőségét csak sokkal később kezdtem igazán értékelni. A Fénylő piramisok árnyékában döbbentett erre rá. Értő füllel hallgatva ma is a magyar progresszív rock egyik legjobb darabjának tartom. Ebben a dalban tűnt fel számomra, hogy a Piramis tagjai mennyire jó zenészek voltak (Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Som Lajos). S ebben a dalban figyeltem fel Som Lajos csodás basszusjátékára is. A Taurus-ról, Radics Béláról akkor még mit sem hallottam. Nemhogy zenét tőlük. 

Szomorú, hogy akkor figyeltem fel a Piramisra, amikor bizonyos értelemben már leszálló ágban volt az együttes. Amikor megjelent az utolsó Révésszel kiadott albumuk, a zseniális, gyönyörű borítós Erotika. Lyukasra hallgattam. Nem érdekelt, hogy a némileg módosult szövegváltás miatt (bár ugyanúgy Horváth Attila írta a dalokat) ez a Piramis már nem az a Piramis volt. Nem érdekelt, mert a lemez nagyon jó volt, és véleményem szerint pompás továbbvitele mindannak, ami a Piramis volt, csodás továbblépés is, hogy ne ragadjon bele a csöves-zenekar státuszba. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor az Edda a harmadik lemezükkel kilépett a szintén remekül elkapott hangulatú, zeneileg kócosabb, de mindenképpen megkapó bakancsos-korszakából, nekik nem sikerült ilyen ügyesen és konzekvensen a váltás: a lemez jogos értetlenséget szült, és méltán kerülte el az első két lemez sikere.) Az Erotika egy ma is simán vállalható, hallgatható lemez. Bár voltaképpen igaz ez az első három lemezükre is. Ahogyan igaz ez az egyvégtében felvett, tehát nem több koncert részleteiből összevágott első koncertlemezük is, a Budai Ifjúsági Parkban felvett A nagy buli is. 

A következő, már Révész nélküli lemez a Piramis Plusz már valóban egészen más világ. Próbálták Révészt pótolni, de végül az együttes billentyűse, zeneszerzője, Gallai Péter énekelte fel az albumot. Egészen más a zenei világ, egészen mások a szövegek (bár Horváth Attila írta ezeket a dalszövegeket is). Aki az első három-négy lemez fílingjét várta ettől a lemeztől, egészen biztosan csalódott. Pedig ez is nagyon jól sikerült felvétel lett. Ha például nekem azt mondják, Bulgakov Mester és Margarita, a könyvön kívül azonnal a frenetikusra sikeredett, Vlagyimir Brotko rendezte orosz sorozat jut eszembe. És a Piramis Woland II. bálja című száma. (A film hetedik részében nézhető meg.) De szintén zseniális darab a sztárcsinálásról szóló, irónikus P. V. E. C. B. angyal is. De úgy egészében is hallgatható a lemez. Ám teljesen igaz rá, amit Som Lajos is róla: ha nem a Piramis neve alatt jelent volna meg, sokkal nagyobb sikert és elismerést kapott volna. Nem azért mert rossz, hanem azért, mert a Piramis név egészen más képzeteket vont be. 

A Piramis-jelenség

A Piramis együttes társadalmi jelenség volt. Azzá lett. A nevük egybeforrt a hetvenes-nyolcvanas évek csöves-jelenségével. A csöves szó nem azt jelentette, amit ma. Nem a hajléktalanokra vonatkozott, hanem az akkori tizen-huszonéves, a társadalomba beilleszkedni nehezen tudó fiatalokra. Akiknek „egyenruhájához” tartozott a szűk csőnadrág, az alföldi papucs és a tornacipő. Akik számára az össztársadalmi képmutatás elviselhetetlen volt, akik képtelenek voltak pozitívumot látni a rendszer álszent gonoszságában és a szüleik megalkuvásában. Akik emiatt fekete bárányokká lettek a hatalom és a társadalom szemében. 

A Piramis, akarva-akaratlanul, Som szerint az utóbbi volt az igaz, tűélesen betalált ebbe a konjunktúrába, és ez kiváltotta a közönség határtalan rajongását és a hatalom öntelt, gőgös visszatetsző reakcióit. Sem a hatalom, sem a popszakma nem tudott igazából mit kezdeni a Piramis sikereivel, az országszerte megalakult Piramis-örsökkel, Piramis-brigádokal, az együttes közönségtől kapott óriási támogatásával. 

A Som-könyv tartalma

Som Lajos megírta a Piramis történetét. Amit természetesen a maga szempontjából tett meg. Som Lajos volt a Piramis vezetője. Előtte olyan együttesekben játszott, mint az ős-Neoton és a Taurus (Radics Bélával, „Vadölő” Lászlóval).

A könyv története voltaképpen piszok egyszerű. Adva volt egy jól kitalált banda, pompás zenészekkel, egy nagyon egyedi karimatikus énekessel, jó zenével, jó szövegekkel és hatalmas közönséggel. S bár nekik, sok más zenekarral ellentétben, nem sokkal a megalakulásuk után már megjelenhetett nagylemezük, sőt több is, a hatalom képviselői, a rockzene akkori nagyfejű irányítói, a Hanglemezgyár illetékesei, a rockzenei „újságírók” permanensen azon dolgoztak, hogy ne jöjjenek össze az együttes dolgai. 

Som irdatlan erőfeszítéssel a felszínen tartotta a csapatot: zenekarvezetőként menedzsere is volt az együttesnek, a többiekkel együtt mecénása  is. Az illetékes hivatalos szervek jobbára csak kivettek a Piramis-kalapból, bele jóformán semmit nem tettek. Ha pedig Som valamit kitalpalt, mint például két alkalommal is egy-egy nyugati szerződés lehetőségét, időhúzással, mismásolással meghiúsították a megkötését. 

A sajtóval, minden energiája ellenére, lehetőségek híján nem tudott mit kezdeni. A rock-újságírás képviselői, akiknek prominenseit a szerző nevesíti is, néhány kivételtől eltekintve mindennel foglalkoztak, a Piramis zenéjét kivéve. A szövegeikkel sajnos igen: Horváth Attila soha meg nem jelent válaszát Lévai Júliának a függelékben olvashatjuk. 

A könyv egy heroikus küzdelem elmesélése. S annak története, hogyan lett egy legendából supernova. 

Som Lajos őszintén ír egykor hirhedtté vált arany-botrányáról is, amikor rendőrségi eljárás alá került. S ír még pároldlt az utolsó zenekárnak, a Senator-nak (Som, Závodi, Szekeres Tamás, Takáts Tamás, Gigor Károly, Varga László) a nagyon rövid sorsáról is. 

Milyen is ez a könyv?

Dühös. Csalódott. Odamondogatós. Őszinte. Tehetetlenül jobbítani akaró. Rettentően szubjektív. Mindez erőssége és gyengesége is egyben. 

Egyfelől viszonylag plasztikus bemutatása az átkos rendszer kultúrpolitikájának, a metódusok működésének, a hatalmi-percemberek erőfitogtatásának, a megkötözött szabadság mozgástér hiányának. 
Másfelől protréja egy megszálott rockernek, aki a zene ügyét valóban mindeneklőtt valónak tekinti. Aki ha ütik, állja, aki nem tartja a száját, aki feláll, ha padlót fog. Van önbizalma, van egészséges önértékelése. 

A könyv kordokumentumnak nagyon jó. Könyvnek sajnos nem annyira. Nem, mert jobbára Som Lajos csalódásairól, kiábrándulásáról, összetöretéséről szól a Piramis ürügyén. Akkor is, ha Som Lajosnak mindene volt a Piramis. Az indulat, a szomorúság, a düh teljesen érthető, ezzel az évilágon semmi bajom nincsen. Csak az a kár, hogy a könyv valahogy mégsem a Piramis, a rockzene dicsérete lett, sokkal inkább rendszer- és a rockzenész társak kritikája. Miközben a zenésztársakról, a dalokról túl sok mindent nem tudunk meg. Nyilván nem az elfogulatlanságot hiányolom, mert hogyan a csudába is lenne elfogulatlan Som Lajos? És miért is várnám tőle, hogy az legyen? Különben sem vagyok az elfogulatlanság feltétlen híve. 

Csak a Piramis ennél többet érdemelt volna. Sokkal-sokkal többet. Mert a könyvnek a Piramis inkább csak ürügye, mintsem alanya.

Ráadásul a könyv annyiban is kordokumentum, hogy a szerző rengeteg helyzetet, szituációt meg sem magyaráz, csak utal rá. Mint egy kocsmai beszélgetésben: „Tudod, hogy van ez...” Akkor és ott igen. Ma már nem biztos. Vagy biztos nem. Különösen úgy nem, hogy a hanglemezgyártó vezetőin, Bors Jenőn, Erdős Péteren, Wilpert Imrén, néhány újságírón túl (Czippán György, Sebők János), néhány hálátlan zenekaron (Mini, P. Mobil) felül konkrét neveket, sőt nagyon sokszor konkrét szituációkat sem említ, csak általánosan támadásokról, kisstílűségről, stb. beszél. Tény, hogy amikor konkrétumokat említ, az valóban vérlázító. 

Viszont az is tény, hogy miközben olvastam a könyvet, eszembe jutott sok más zenekar története is. Mert voltaképpen az akkori rendszer a Csepregi Éva féle Neotonon kívül voltaképpen senkit nem segített például a külföldi sikerek elérésében. Sőt! Talán az LGT volt egyetlen, aki a Too Long lemezzel látta be, hogy az akkori Kelet-Európából nem lehet olyan kis igazi nyugati karriert befutni. (Manapság már más a helyzet, gondoljunk csak a közelmúltban [2019. március]  Magyarországon is turnézó csodálatos Riverside együttesre.) Mindazt, amit Som Lajos leír, nagyjából bármelyik együttes elmondhatja a saját háza tájáról. És a Piramisnak nem kellett hosszú-hosszú éveket várni arra, hogy lemeze lehessen, mint például a P. Mobilnak vagy a Beatricenek. S még ők is elmondhatják, hogy legalább lett lemezük... Vagyis Som Lajos mondanivalója igaz, de sajnos nem csak a Piramisra az. 

Vagyis a könyv sokkal inkább egyfajta lelki kibeszélés. 

Azt azonban el kell ismernem, hogy Som Lajos a könyv címének teljesen megfelelő tartalommal töltötte meg a könyvét: vádolja a rendszert, annak fenntartóit, a sajtót, a szakmát egyaránt. Beszél a Piramist ért vádakról, és az ellene és Köves Miklós ellen emelt jogi vádakról is (bár arról nem, hogy mi lett Pinyó sorsa a perben). 

A jelen

Som Lajos 2017 októberében elhunyt. A Piramis 1992-ben egy koncert erejéig összeállt, és az eredményt lemezen is megjelentették. Pompás lemez lett. 2006-ban újráztak. A koncertbeszámolók szerint Som Lajos csak első három számban vett gitárt a nyakába, aztán lement a színpadról, és csak a koncert végén jött vissza. A miértről viták folytak, volt, aki az egészségi állapotával magyarázta a fiaskót, volt, aki azt állította, hogy az együttes többi tagjának, elsősorban Révész Sándornak volt ez a kikötése. 

A Piramis együttes 2014 óta ma is létezik. Az eredeti tagok közül Gallai Péter, Závodi János és Gallai Péter vesz részt a produkcióban. Tag még Vörös Gábor és Nemcsók János. Több mint tíz éve zenélnek együtt. Nemcsók Csoki János hangján, bár közel jár Révészéhez, bizony lehet vitatkozni...

Révész Sándor Závodi Jánossal készített egy projektet, Piramis-évek címmel. Nagy sikerű koncerteket adnak négy fiatal zenésszel, Horváth Ákossal, Nagy Gergővel, Megyaszay Istvánnal és Delov Jávorral. 
Ez utóbbi formációhoz volt szerencsém tavaly, Békásmegyeren, az Óbuda Napján tartott koncerten. Révész energiája és a hangja valami hihetetlen volt, Závodi egyáltalán nem felejtett el gitározni és a dobos srác valami világszínvonalú. 

Új dalokat egyik formáció sem készít, mindkettő a klasszikus Piramis emlékét tartja életben a régi dalokkal.

Sofőrként dolgozom egy idősotthonban, járok-kelek a városban. Ma két lakóért mentem a Rákos úti rendelőbe. A földszinti aulában van egy könyvespolc: hozz egy könyvet, vigyél egy másikat-alapú. Tartozásom volt, azt hittem be. Most újra van tartozásom, mert találtam egy 1936-os kiadású füzetet. Szabó Dezső írta, a címe: Az Olympiász tanulságai / Olympiász a ő temetőben.

Amikor kinyitottam a kis füzet, a következőt láttam, és madarat lehet velem fogatni:

Asimov olvasmányélményemról az első nagyon éles emlékem, hogy ülök az óbudai, Harrer Pál utcai lakás fürdőkádjában, nagyon általános iskolás vagyok, és éppen befejező félben van az Apu polcán talált Alapítvány-trilógia utolsó kötete, és én éppen megtudom, kicosda az Öszvér, és megfagy körülöttem a kádban levő forróvíz a döbbenettől. Akkor úgy nagyjából mindörökre a szívembe zártam ezt az orosz származású amerikai zsidó sci-fi írót/biokémikust. A szívbezárás miértje roppant egyszerű: Asimov roppant élvezetesen, izgalmasan ír, szereti a csavarokat, a logikát, mer nagy térben és hatalmas időtávlatokban gondokodni, nem rág szájba, de nem is lila, van benne költőiség (ha nem is annyi, mint Ray Bradbury írásaiban), és képes volt egy igen komplex, meglehetősen koherens világot megteremteni, ami (s ezt akkor még egyáltlán nem tudtam), jócskán túlnőtt az Alapítvány-trilógián. 

Akkor mit sem tudtam Asimovról. Sem az orosz származását, sem a zsidóságát, sem a tudományos munkáját, sem azt, hogy mennyi minden mást írt még a Trilógián kívül. Csak azt tudtam, hogy a személyes kedvenceim között csont nélkül helyet kapott. 

Aztán az addig, az Alapítvány-trilógia kötetein túl megjelent egy-két könyv után szép lassan, bár nagyon lassan, megjelent magyarul az összes regénye, jobbára a Móra Kiadó gondozásában, majd a gigantomán Szukits-nak hála az olvashatatlanul Ytong-tégla nagyságú életmű-sorozatban minden, ami Asimov. (Csábító volt nagyon a kiadáskor is, meg mostanság alaposan leárazva is árulja a Szukits, de ellenálltam: marha sok helyet foglal, ráadásul a nagy része már itt volt a polcomon, olvasható méretű kiadásban.) Aztán néhány költözés, pár barát, és megcsappant a majdnem teljes sorozatom, nem győztem beszerezgetni a hiányzó köteteket. Ez a kétkötetes Robottörténetek kb. két hete landolt a tulajdnomba a regikonyvek.hu előjegyzési lehetőségének köszönhetőn. 

*

Az a gáz, hogy fogalmam sincsen, olvastam-e valaha a Robottörténetek-et? Ez a két kötet egy novellafüzér, s volt olyan történet, ami ismerősnek tűnt, de simán tán csak azért, mert a harmincegy novella közül kilenc megjelent már az Én, a robot címmel kiadott kötetben is. Amit viszont, ezt biztosan tudom, jó pár éve már olvastam.

A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
 
1.
A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2.
A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3.
A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,
56. kiadás, 2058

Ha jól lapátoltam össze az információt, a Robottörténetek 1982-ben jelent meg először, de némely története még az ötvenes években született. Viszont mert a Robottörténetek novellái nem egyszerre jelentek meg, így, ahogy most, szépen sorban megírva, együltőben átgondolva, hanem Asimov munkássága során mikor, hogy, itt és ott, úgy harminc év alatt, azt kell mondanom, jó volt a könyv szerkesztője. Jó, mert mégis mutatnak egyfajta ívet a novellák. Egyfajta, hm, történelmi ívet a robotok és az emberiség viszonyáról, viszonyairól, a viszonyok alakulásáról, változásairól, a félelmekről, előítéletekről, a reményekről és a visszaélésekről. Vagyis az a tény, hogy a könyvnek a harminc év ellenére van szerkezete, egyfajta kisebb csoda. Az is tény viszont, hogy megmagyaráz néhány elhanyagolható ellentmondást is. 

Asimov gondolatjátszik. Megalkotta a robotika három alaptörvényét, amely törvények biztosítják, hogy a robotok semmilyen körülmények között nem árthatnak az embereknek, és maguknak is csak akkor, ha embert védenek. De Asimov ennek ellenére jól látja, érzékeli, prófétálja, hogy a robotok léte, fejlődése, működése számos, vagyis inkább számtalan erkölcsi, etikai kérdést felvet, fel fog vetni. Mert az, hogy a robot semmilyen körülmények között nem árthat az embernek, a mindennapi élet gyakorlatában rengeteg szituációban kevésnek, elégtelennek bizonyul. Akkor is, ha az Asimov által megalkotott három alapvető robotikai törvény kizárja a Terminátor-féle rémjövőt (vagy mégsem?), amikor is az emberen túlnőtt robotok harcba szállnak a hatalomért. 

Szóval a novellák elindulnak onnan, hogy még messze nincsenek  emberszabású robotok, de vannak már némileg emberszerű gépek. Amikkel így-úgy, de viszonylag sűrűn van valami baj, a viselkedésük meglehetősen gyakran vagy sürgős töprengésre készteti az embert, vagy hosszas töprengésre készteti. A novellákat két dolog köti össze: elsősorban persze a robotok, másodsorban a robotokat gyártó cég, az Amerikai Robot. Ami a pozitronagy megalkotásával a robotok első számú majd egyetlen gyártójává lesz. Az Amerikai Robot az ember legfontosabb segítőkének tekinti a robotokat. De az emberek még kétszát évvel a robotok gyártásának a megkezdése után is bizalmatlanok az emberszabású gépekkel szemben. 

A novellafüzért több, nagyon logikus egységre bontották a szerkesztők.
Az első egység az egyáltalán nem emberszerű robotokról szól, robotkutyáról, robotautóról, egy mesegépről.
Aztán Asimov mesél a fémrobotokról, majd a humanoidokról is.
Négy novella Power-ről és Donovan-ról szól, a két robottesztelőről, akiket mindig az első sorba állítanak, ha új munkarobotokat állítanak valahol csatasorba. S azok persze soha nem működnek az elvártak szerint. 
A novellafüzér legtöbb novellája az Amerikai Robot nagy robotpszichológusáról, Susan Calvin-ről szól, az érzés és humor nélküli, hideg, kérlelhetetlenül logikus és hihetetlenül okos vénkisasszonyról. Az alakja Asimov-tól szokatlanul árnyaltaln megformált, mind külső, mind belső tulajdonságait illetőn. Susan Calvin szintén rejtvényeket old meg, ahogyan Power és Donovan, csak ő a robotok hm, „pszichéjéből” indul ki. Voltaképpen jobban ismeri őket, mint az embereket. De az bizonyos, hogy jobban bízik bennük, és jobban szereti őket. 
Majd olvashatunk két novellát a csúcsrobotokról. Az egyik az ismert filmnek, A kétszáz éves ember-nek (Robin Williams az irodalmi eredetije.)

Asimov nem foglal állást a robotok mellett vagy ellen. Abban igen, hogy a robotok megalkotása hatalmas felelősség, és rengeteg veszályt rejt magában. A veszély forrása az ember, ha meggondolatlan. A robotszereplői jobbára ártalmatlanok, de mindenképpen ártatlanok, és még amikor nem ártalmatlanok, akkor is ártatlanok: az ember alkotta őket, tetteiket soha nem a rosszindulat vezérli, csak az ember féltése és logika. Esetleg valami apró gyártási hiba. A gyártási hiba és a logika viszont nem mindig az emberért dolgozik. A Terminátor hátborzongató csírája felfedezhető a ...hogy engedelmességgel tartozol neki-ben, a robotok végtelen szeretetreméltósága pedig A két évszázados ember-ben. 

*

Egy biztos: unatkozni nem lehet a két kötet olvasása közben. Letenni sem nagyon lehet őket. Alapvetőn nem szeretek könyvet könyvvel hasonlítgatni, de a Robottörténetek-et olvasva hol Lem, hol Bradbury jutott eszembe. Az agytekerős rejtélyek megoldásakor természetesen Lem, az érzelmesebb, inkább a lélekre ható sztoriknál Bradbury. Sőt, a robotautók esetében még az is felvillant, hogy Stephen Kingnek is volt kitől csórnia tanulnia. De mondom, buta dolog ez a hasonlítgatás. Asimov leginkább Asimov-ra hasonlít, amikor ír. Akit jó olvasni. Mert gondolkodni is lehet, és megdöbbenni is, de nem maradnak parlagon az érzelmeink sem, miközben veretes, klasszikus sci-fi-jét olvassuk. 

Móra, Budapest, 1993, ISBN: 9631171043 · Fordította: Baranyi Gyula, Bihar György, F. Nagy Piroska, Füssi Nagy Géza, Kugler Györgyi, Nagy Sándor, Németh Attila, Sóvágó Katalin, Szántai Zsolt, Vámosi Pál, Villányi György

5/5

(2019)

Mr. Weston tízesztendei házasság után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. („Robbie”, 1. kötet, 151.)

 

– Valami csak kellett, hogy létrehozzon, Zseni – magyarázta Powell. – Hiszen azt magad is elismered, hogy a mai tökéletes emlékezőképességed ellenére semmiről sem tudsz, semmiről az égvilágon, ami egy hétnél korábban történt. Én megadtam neked ennek a magyarázatát. Donovan és én egy héttel ezelőtt állítottunk össze téged azokból az alkatrészekből, amelyeket egy űrhajóval szállítottak ide.
Zseni hosszúkás, hajlékony ujjait nézegette. Zavart viselkedésében volt valami furcsán emberi.
– Szerintem erre kielégítőbb magyarázatnak is kell lennie. Mert az, hogy maguk csináltak engem, nagyon valószínűtlenül hangzik.
– A Föld szerelmére, miért? – Powell hirtelen fölnevetett.
– Nevezze ösztönös megérzésnek. E pillanatban csak ennyit mondhatok. De majd kiokoskodom a megoldást. Helyes logikai következtetéssel meg lehet állapítani az igazságot, s én kitartok, amíg csak el nem jutok odáig. ( „Logika”, 1. kötet, 250.)

 

A robot egy másik széket húzott oda.
– Elhatározásra jutottam – kezdte higgadtan. Donovan felborzolódott, és félretolta a szendvicsét.
– Ha megint arról a dilis...
De Powell türelmetlenül leintette.
– Folytasd csak, Zseni. Halljuk, mit akarsz mondani.
– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményekre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy én magam létezem, mert gondolkozom...
– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!
– Ki az a Descartes? – dühöngött Donovan. – Mondd csak, Greg, mi a fenének ülünk itt, és hallgatjuk ezt az őrült kasztnit?...
– Maradj csendben, Mike!
– És a kérdés – folytatta zavartalanul Zseni –, amely nyomban felmerült, így hangzott: mi lehet a létezésem oka?
Powell állkapcsa megfeszült.
– Ne hülyéskedj! – mondta. – Már megmagyaráztam neked, hogy téged mi csináltunk.
– És ha nem hiszel nekünk – kontrázott Donovan –, örömmel szétszedünk. A robot lekicsinylő mozdulattal széttárta acélkarjait.
– Én csak bebizonyított tényeknek hiszek. A hipotéziseket észokokkal kell alátámasztani, másként értéktelenek, az pedig kifejezetten ellentmond a logika törvényeinek, hogy maguk csináltak volna engem.
Powell lefogta Donovan ökölbe szorított kezét.
– És ezt mire alapozod?
Zseni fölnevetett. Nem emberi nevetéssel, sőt a valóságban ennél gépszerűbb hang még sose hagyta el a torkát. Éles, kirobbanó hang volt, szabályosan kattogó és színtelen, mint a metronóm hangja.
– Nézzenek végig magukon – magyarázta. – Nem lebecsülésképpen mondom, de nézzenek csak végig magukon! Az anyag, amelyből készültek, puha és petyhüdt, nem tartós és nincs benne erő. Energiáért olyasféle szerves anyagok elégtelen oxidálódásához kell folyamodnia, mint az ott. – És ujjával helytelenítőleg Donovan szendvicsének maradványaira mutatott.
– Amellett maguk időnként kábulatba esnek, s a hőmérsékletben, légnyomásban, nedvességben vagy sugárzásban bekövetkezett legkisebb változás is károsan befolyásolja képességeiket. Egyszóval maguk silány készítmények. Ezzel szemben én tökéletes gyártmány vagyok. Közvetlenül nyelek le elektromos energiát, és csaknem százszázalékos hatékonysággal használom fel. Erős fémből készültem, állandóan öntudatnál vagyok, és a legszélsőségesebb külső körülményeket is könnyedén elviselem. Ezek tények, s ha hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet, akkor mindez együtt halomra dönti a maguk csacska hipotézisét. ( „Logika”, 1. kötet, 253–255.)

Ahogy már jól tudjuk, a Blacksad egy noire-típusú képregény, s maga Blacksad egy Philip Marlowe-szerű macska-magánzsaru, aki kemény közömbösséggel, mélyben megbújó érzésekkel mászkál a város bűnének a mocsarában. A Blacksad egy állatszereplőkkel dolgozó krimiképregény.

Egy olyan krimiképregény, amelynek vannak hibái, de ezek a hibák teljesen simán megbocsáttattak nekije, mégpedig a hihetetlenül szép, részletes rajzokért. A legutóbb például azt merészkedtem állítani, hogy egyes képregénykockái felérnek Zorád Ernő festményeivel. Ami, lássuk be, nem apró kijelentés, de nem ám! Sőt, hatalmas érdeme a rajzolónak, hogy például az egyik történetben ismeretlenül is megrajzolta Szerelmetesfeleségtársam aktját, hátulról. Macska volt. (Ez legalább akkora pozitívum számomra, mint Vargas Llosa Szeretem a mostohámat című, egyébként elég beteg könyvének egy leírása a keményhúsú, töltött galamb asszonyokról.) Szóval a rajzok nem csupán roppant életszerűek, részletgazdagok, hanem egyszerűen szépek. Jó nézni őket, el lehet merülni bennük. 

A Blacksad történetei azonban nem túl erős történetek. Nem mondom azt, hogy rosszak, de nem túl jók. Ezzel együtt simán a legjobb képregények között van. Micsoda ellentmondás, mégis igaz! Aki felnyit egy Blacksad-könyvet, meg fogja érteni, miről beszélek. 

De az a helyzet, hogy ez az ötödik Blacksad valahol történetileg végképp nincsen a helyén. A borító rikító sárgasága, rajta a még rikítóbb Cadillac-kel sokkal inkább az ötvenes évek rock and roll fílingjét idézi fel („Csókkirály kocsija almazöld Buick,/ a nője az ülésen hozzá bújik”, „Andi, Andi, Andi / Nem vagyok olyan jampi, aki felcsíp egy csajt, / S  közben mással hajt,  / Így okoz fokozott zűrzavart.”), mintsem egy noire detektívsztorit. De itt még nem fogtam szagot, gyanútlanul estem neki a történetnek. Ami olyan, mint a borító, és mint a r'nr'-fíling: felületes és semmitmondó. 

Blacksade voltaképpen mellékszereplő a róla elnevezett képregényben. Sofőrré degradálódva sodródik az eseményekkel, semmit nem irányít, semmit nem nyomoz ki, csak megesik vele ez-az, távol a nagyváros zajától, az úton, meg egy vándorcirkusz sátrai között. S közben minden olyan kis véletlenül, mintegy megesik vele. Meg a történet szereplőivel. A legéletszerűbb (szagúbb?) szereplő egy alkotói válságban savanyodó oroszláníró, akit a dúvad haverja (bölény) addig csesztet, amíg addig jár a korsó a kútra... Ez az oroszláníró komolyan jól sikerült figura lett, de sajnos szinte csak ő és a haverja sikerült jól az egész történetben. Gondolkodom: nem, még a sakálügyvéd is jó, mert muris. Amiben aztán persze ki is gömbölyödik minden, ahogy kell, s még picit nyitva is marad, hogy lehessen tűnődni rajta. 

De a történetben Blacksad voltaképpen semmit nem nyomoz, egyáltalán nem noire, egyáltalán nem a szokásos is enyhén depis felgöngyölítés, egyáltalán nem Philip Marlowe, hanem sokkal inkább a félderűs Columbo hadnagy. Mindenféle szempontból. De még Columbo is akciósabb hős, mint az egyébként kemény Blacksad. A szerzők annyira bajban voltak a történettel, hogy még a kötet címe (Amarillo) is kínban született. Mert olyan kis semmilyen, semmitmondó. Mert lényegtelen. Mert nem a város (az Amarillo egy városka neve) áll a történet középpontjában. (Nekem meg ráadásul mindig Poe amontillado-ja jut eszembe, ami, ugye, nem egy városka, hanem egy sherry-fajta neve.) 

Vagyis itt van ez a történet, amit szeretünk, mert a rajzok Blacksad-rajzok, mert a főszereplő a kedvenc macskánk (én pedig egyszerűen nem kedvelem a macskákat, tehát ez nagy szó), meg mert noire krimi (miközben á, dehogy), s aközben nem is szeretjük annyira, mert nem a szokásos a hangulat, mert Blacksad itt nem is Blacksad, és a végső feloldás is olyan kis izé, feloldásnak. 

De nincs kiábrándulás, várjuk a következő könyvet! :-)

Kir Bulicsovról alig találtam valami adatot az interneten. Van róla egy Wikipédia bejegyzés. „Kir Bulicsov (Moszkva, 1934. október 18. – Moszkva, 2003, szeptember 5, orosz sci-fi-szerző. Valódi neve Igor Vszevolodovics Mozsejko volt.” (Mondd ki gyorsan a középső nevét, és megérted, miért lett Bulicsov! :-D ) És a cikk felsorolja elmondja, hogy dolgozott fordítóként, kelet-kutatóként, burmai tudósítóként, és írt forgatókönyvet is. Aztán felsorolja a műveit, különös tekintettel arra a néhányra, ami magyarul is megjelent: Az utolsó háború, Kettészakított élet, Egy kislány a Földről, néhány elszórt novella a Galaktika magazin különböző számaiban, majd 2018-ban ismét felfedezte őt a Metropolis Media kiadó két könyvvel is: Túlélők, A kozmosz vándorai. Az Index 2003. szeptember 15-i cikke tudosít a haláláról, hozzáteszi még, hogy tolmácsként is dolgozott. Meg tévesen azt is, hogy Galaktiká-n kívül a Kettészakított élet című antológiában is jelentek meg novellái. A Kettészakított élet nem antológia volt, hanem Bulicsov önálló novelláskötete. Spongyát a tévedésre! 
És nagyjából ennyi van a neten róla.

Kamaszkorom egyik kedvenc könyve Az utolsó háború volt. Amiből, szégyenszemre, semmire nem emlékszem. Ekkora kiesésém nem szokott lenni, nem is tudom mire vélni. De az emlé, hogy nagyon szerettem, mélyen rögzült, és az is mutat valamit, hogy a könyv azóta is a polcomon maradt. Meg talán arról is árulkodik, hogy Bulicsov nem az nagyon filozófálgató író. Hiszen kiskamasz koromban is teljesen lekötött, amit írt. Ezt nem fikázásnak szánom, és eszembe sincsen degradálni vele a műveit. Többször említettem már, Edgar Rice Burroughs könyveit nem olvasom túl sűrűn (Tarzan, John Carter), de ha igen, nem tudom letenni őket. Az utolsó háború azon klasszikus sci-fi-k közé sorolható, ahol még érdekes egy bolygó felfedezése, ahol még nem tök evidens, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, és ahol a történés simán elviszi az egész könyvet, s nem a szerkezet vagy a nyelvezet lesz az, ami megfog. 

Vagyis az emlékem Bulicsovról teljesen pozitív maradt, még akkor is, ha nem ey ementáli sajtra hasonlít, hanem egy fekete lyukra. 

Amikor tavaly megjelent a régi/új kötete, a Túlélők magyarul, kicsit utánapislogtam, hogy mi minden van már tőle magyarul. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy létezik ez az Egy kislány a Földről című könyv is. Beszereztem, s most elolvastam. S jelenleg tűnődöm. 

Mert elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy a többi magyarul megjelent művével szemben ez egy sci-fi-mese. Amivel nincs semmi baj. Csak aki nem így olvassa, annak csalódást fog okozni. Mert hangsúlyozottan mese. Lehet, ugyebár, úgy is sci-fi-mesét írni, ahogyan Lem tette a Kiberiádá-val, ami meseformájú ugyan, de alapvetően nem a zsengébb korosztály számára való. Bulicsov Kislány-a sokkal inkább hasonlít László Endre egyenetlen színvonalú, sokszor csak az emlékek által megszépített Szíriusz kapitány-sorozatára vagy a Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-jére. De akár a zseniális Mézga Aladár különös kalandjai is eszünkbe juthat. Ha már sci-fi-mese. Újra mondom, hangsúlyozom, semmi bajom nincsen a műfajjal! Egyikkel sem. De aki csak mást vagy mást se olvasott Bulicsovtól, talán nagyon másra számít. 

Adva van a történet szerint egy űrhajó, négy utasával, amelyik azért kel útra, hogy állatok szerezzen Galaktika-szerte az állatkertnek. Az egyik utas a főhős kislány, Alice papája, a fő állatász. Egy másik utas az állatász kislánya, a tizensehány éves Alice, a minden lében kanál, kotnyeles, de felettébb okos, találékony és nagy szívvel rendelkező kislány. Útra kelnek tehát, és hamarosan azon veszik észre magukat, hogy nyomoznak az eltűnt Második Kapitány után (akiből, logikusan, ezek szerint van Első, és mint megtudjuk, Harmadik. Röpködnek bolygóról bolygóra, minden bolygó új meglepetés, új kaland, új, ötletes élőlények: magnó módra szöveget rögzítő és visszamondó madár (locsogány; mekkora név már! :-D ), tükörként a valóságot rögzítő virágok, repülő tehenek (akket roppant nehéz legeltetni, de könnyű a folyón áthajtani), mászkáló, örökké kompótlére szomjazó bokrok és így tovább. S persze nem lehet kétséges, hogy a hőseink megtalálják-e a Második Kapitányt, ahogyan az sem, vajon ők győzedelmeskednek-e vagy az űrkalózok, s pluszban még az is kiderül, hogy vajon mekkora gazember is valójában a professzor, doktos Magaslesy-Puskás Tódor? 

Bulicsov meséjének van váza, van története, és tele van szipozerkázó ötletekkel. Az alap az, hogy csak tisztességesen, becsületesen, szeretve és építve, alkotva érdemes élni, a gazembereket le kell fülelni, és jól meg kell büntetni, de meg ám! 

–  Lejárt az idő, kalóz úr! Vagy kinyitod a fedőlapot, vagy többé nem állunk veled szóba! Tízig számolok: egy, kettő, három...
–  Elmondok mindent! –  hadarta rémülten Husi. –  MIndent elmondok! A legelső perctől kezdve ezt akartam [...] (192.)

Mert modnom, mesét olvasunk,csak a táltos paripát itt űrhajó helyettesíti, a gonosz varázslót egy alakváltó ufó, a próbák pedig az éppen aktuális bolygók lényei, viszonyai. S ha akarom, az eltűnt, eltüntetett Második Kapitány az elvarázsolt királyfi. De persze semmi szükség az analógiák erőltetésére, Bulicsov nem modern népmesét írt, hanem sci-fi mesét, ami nem szüzséiben, hanem fordulataiban, a főszereplők jellemeiben, a szereplők tulajdonságaiban fantáziadús mese.

Ami néha kimondottan humoros:

Kiértünk egy ketrecekkel, akváriumokkal, kalitkákkal, karámokkal telezsúfolt térre. Űrbeli élőlények cserehelye volt ez. 
Még nekem, a tapasztalt űrbiológusnak is komoly agymunkát okozott a látvány. Páratlanul tarka állatsereglet volt ez! Alig lehetett megkülönböztetni az árut az eladótól. (67.)

Nekem tetszett, akkor is, ha nem ütött páros, nyitott tenyérrel mellbe. 

S persze azért ne feledkezzünk meg az illusztrátorról sem, a rengeteg ifjúsági könyvhöz a tehetségét és megkapó rajzat adó Hegedűs Istvánról sem! Mindig kedveltem a művészetét. Itt is. 

3,5/5

(2019. március)

A könyvből készült egy animációs változat is, sajnos csak angol nyelvű felirat van hozzá. Vagy sanos, hogy nem tudok oroszul, pedig nyolc évig tanította rá. 

Újra és újra elmondom: szerintem nincs gyerekregény és nincs női irodalom. Irodalom van, amelyik vagy jó vagy nem. Akkor is, ha preferálnak valamilyen célközönséget. Mindezt azért írom, hogy megpróbáljam kimagyarázni, miért kerül a repertoáromba rendszeresen néhány kakukktojás: gyerekkönyvek, Pöttyös Könyvek, egyebek. Szóval magyarázom a bizonyítványomat, mert G. Szabó Judit könyveinek a döntő többsége a Pöttyös-sorozatban jelent meg. Utóbb még ez a macskasimogatós is, pedig általánosan igaz, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben még lényegesen magasabban volt a fiatalabb korosztályok ingerküszöbe, komolyabb könyveket olvastak éretlenebb években, mint manapság. Ez a macskás-könyv mégis először a Kozmosz-sorozatban jelent meg. Okkal. Vélem, később az írónő Maris-sorozata, ami stimmol a Pöttyös-korosztályhoz, vonzotta be a Pöttyös-szférába ezt a könyvet is. 

Az író

G. Szabó Judit könyveit pedig szeretem. Slusszpassz. Az írónő sajnos 2010 óta már nincs velünk személyesen, csak a könyvei által. Ha jól számoltam, összesen tizennégy könyvet adott ki. A jelen könyve hét magyar kiadást ért meg, de kiadták németül, lengyelül, szlovénül és csehül is. A Hárman a szekrény tetején-nek nyolc magyar kiadása volt. G. Szabó Judit jól ír. Jól, mert minden erőlködés nélkül tréfás, humoros, és bár soha életemben nem voltam tizenéves lány, nekem úgy tűnik, pompásan fogja meg a kamaszcsajok látásmódját és életének a problémáit. Fenntartom a jogot, hogy ebben tévedek, de nem hiszem, hogy így lenne. (Lopott a gondolat, de ide illik: „Egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem.”) 

A történet

Jutka ágyban kénytelen feküdni, mert leesett egy lóról. Mert ledobta egy ló. Sérült a harmadik csigolyája. Ami komoly dolog, de mert a fiatalok szervezete csodákra képes, tragédia nincsen, csak baj. S mert kórházban kénytelen feküdni, meg kicsit később otthon, és nagyjából nem tud mozogni a fájdalom miatt, nem nagyon tud mást csinálni, mint gondolkodik. Végigondolta az életét. Az addigit. Azt, hogy elhagyta őket, őt, a rá egyáltalán nem hasonlító ikrét, Ágit és az édesapjukat az anyjuk. Azt, hogy az apjuk számára, Judit úgy látja, már csak a nevelőanyjuk létezik, aki ezerrel befolyásolja az apjukat. Azt, hogy míg Ági a maga simulékonyságával, szépségével mindenki kedvence, addig ő a középsuli első osztályában az Uborkapofa becenevet kapja az egyik tancitól. Azt, hogy úgy érzi, neki a büdös életben esélye sem lesz arra, hogy egy normális krapek ránézzen. Azt, hogy amikor mégis ránéz egy krapek, az tutira nem normális. Azt, hogy úgy fest, az egyáltalán nem menő csajszis vagánysága, a sportok iránti vonzalma, az, hogy nem keni-feni magát állandóan, nem törődik azzal, hogy valami tevékenység miatt összekenődik valamivel. Neki úgy tűnik, mindenki számára taszító. 

A történetnek két vonulata van

Az egyik vonulat  fájdalmasan ismerős számomra, életem két szakaszából is, hol innen, hol onnan. Én vagyok az, akinek három anyja volt. Egy édes, aki huszonhét éves korában meghalt. Abban a tudatban éltem a gyerekkoromat, hogy Anyu meg fog halni. Hétéves voltam, amikor megtörtént. Édesapám még kétszer nősült. Egyik házassága sem sikerült jól. Anyu halálát soha nem heverte ki, de próbálkozott. Nem tudta, hogy amíg el nem enged egy dolgot, nem tud egy másikat megfogni. A nevelőanyáimmal nem volt jó viszonyom. Én úgy éltem meg, hogy adtam esélyt a dolgoknak. Biztos, hogy rontottam én is ezt-azt, hogyne tettem volna, gyerekként? Mindkét nevelőanyámnál jött egy pillanat, amikor kirobbant belőlem: „Nem vagy az anyám!” Margit hedonista volt, ezért is pattant le Apu sok, minden bizonnyal a kisebbrendűségéből fakadó kurvázása után. Vagy voltak dolgok, amikről nem tudtam. Zsuzsa pedig teljesen kiforgatta mindenéből az apámat. Aki, amikor negyvenhárom évesen meghalt, halálra itta magát, egy festékfoltos kombinált fogót és egy szakadt bőrkabátot hagyott rám. Ez maradt a kétszoba összkomfortos óbudai lakásból. Én is úgy éltem meg, ahogyan Jutka: az apám kellett a nőknek, de én rohadt felesleges voltam a számukra. 

A másik életszakasz vagy húsz évvel később történt, amikor a velem maradt két gyerekemmel, Szerelmetesfelesgétársammal és az ő akkor négyéves kislányával patchwork-családot csináltunk. Hatalmas lehetőség volt mind az ötünk számára. Persze az aknák telepítve voltak. A lízingelt gyerekkel esélyem nem volt, több ok miatt sem, bár rettenetesen bíztam benne, hogy csak idő kérdése. Az én gyerekeimnél visszaütött, hogy szerelmetesemmel hihetetlenül jól megértettük/jük egymást: sokszor az volt a vád, hogy túlságosan kibeszéljük őket, azért a hasonló reakcióink feléjük. Holott csak működött a 90–95%-os együttgondolkodás. Meg persze az, hogy mindenkinek bele kellett volna tenni a maga részét a családosdiba. Vagyis szerelmetesem is nevelőszülőből mostohaszülővé vált, meg én is az apróbb poronttyal. Tizenéve, hogy nagy a szerelem köztünk, a saját csimotáim ezt is úgy élhették meg, hogy ők háttérbe szorultak az értékrendemben. Ahogy Judit is úgy éli meg. 

Szerintem G. Szabó Judit ebben a tekintetben némileg elsiklott egy lehetőség felett. Judit, ahogy mondtam, végig a nevelőanyjának írja a könyvet. Nem jó szájízzel. Meg van arról győződve, hogy az utálja őt. De sikerül úgy szőnie az írónak a szöveg szőttesét, hogy kiderül, szó nincs erről, Judit rosszul értelmez, ellenséges, talán mert féltékeny az apja és a nevelőanyja közti kapcsolatra, talán mert kamasz és lázad. De úgy érzem, minden bizonnyal az érintettségem okán, hogy ebben a vonalban bőven lett volna még lehetőség, ha a srác-kell-vonal nem vitte volna el a történetet. 

A másik vonulat A rút kiskacsa történetével való párhuzam. Judit megéli, hogy testi fejlődése végett egyszerre csak túlnövi a húgát. Az arca soha nem lesz olyan szép, mert hogyan is, de a teste vonzó női testté érik, és az egyénisége Nőt alkot belőle. Míg Ági csupán egy jó bige marad. Érdekes, izgalmas ez a vonal is, de nem annyira, mint az előző. Ráadásul van benne egy epizód, ami bár nem élet- és szövetidegen, nekem mégis feleslegesnek tűnik. Jutka elhatározza, hogy felcsíp egy férfit és elveszíti a szüzességét. Az Astoriánál fel is szed egy argentin pasast, akinek a nyaralójába is elmegy, de ahol ügyesen és okoson végül kisiklik az aktus elől. G. Szabó Juditnak sikerült ezt is hihetőn és nagyon finoman megoldania (de azért ne feledjük, hogy végső formájában egy pöttyös könyvről beszélünk!). A slussz poén, hogy végső soron a Judit-hattyú mintha fogna valamit pótanyu indítékaiból, motivációból is. De ez sincs a szánkba rágva. Sőt, még az is kiderül, hogy az az érzés, hogy senki nem szereti egy óriási kavarás része volt. 

Szóval érdemes elolvasni 

ezt a könyvecskét! Kedves, humoros, életszagú, de nem akar okosságokat sulykolni, világmegváltani és földbe döngölni sem. Csak tudatosítja, hogy élni vidáman érdemes, és mindenkinek meg van a maga baja.

Ami számomra érthetetlen: a '71-es, nem Pöttyös kiadást Szecskó Tamás pompás rajzai díszítik. A Pöttyös kiadásban nincs grafika. Hökk! 

4,5/5

(2018)

ALAPVETÉS

Manapság, egyre inkább úgy tűnik, a közbeszédben két dolog van, ami rögtön és azonnal kivágja a biztosítékot polkorrekt berkekben (és hol nincsen már a polkorrektség dominanciája? Maximum a kocsmaasztal mellett, de még ott is óvatosnak kell lenni.).

Az egyik ilyen téma a másság, elsősorban is a szexuális másság kérdése, az LMBTQXYVWZS-re való tekintettel. (Írtam már, volt ezzel kalandom, egy könyves portálon megkérdezte tőlem egy főiskolás lány, ugyan mondjam már, vajon hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy milyen nemű? Gondoltam, mondom neki az Ockham-borotvája szerinti frankót: benézek a lába közé, s attól függően mondom ki a verdiktet, amit látok. Gondoltam, rosszul, hogy az ítélethozatal eme formája megfellebbezhetetlen, de beszélgetőpartneremtől megtudtam, hogy Ockham elmehet a fenébe manapság, mert mi van, ha bár ezt látok, de a csimota amannak érzi majd magát, nos akkor én meg rá fogom kényszeríteni az ellenkező amannak a nemi jellegeit, viselkedésformáit? Próbáltam érvelni, hogy persze, emberi méltóságában, törvény előtt, jogaiban egyenlő a két nem, de nemi jellegeiben, gondolkodásmódjában, Istentől, sorstól, élettől, evolúciótól kapott, tény, de kényszerű szerepeiben mégis csak vannak eltérések... Ó, bár ne mondtam volna ilyen badarságot! Nem is részletezem...

A másik ilyen téma a holokauszt kérdése. Ez már annyira komoly, hogy a mainstream kincstáriságtól eltérő véleményt nyilvánosan megformálni büntethető cselekedetté is vált. Bár liberálisnak hazudott, görcsösen demokráciának nevezett rendszerben élünk, itt Európában (sokak szerint ebbe fogunk belepusztulni), de erről a történelmi kérdésről és vonzatairól nem szabad másként gondolni, mert még pert is vehetünk a nyakunkba, szabadságvesztéssel. És annyira nem szabad eltérni a kötelezőtől, hogy az eltérés már magántársaságokban is túlsodródást az oldalvonalon. Én egy nagyon, de tényleg baráti beszélgetés során arra kaptam fel a fejemet, hogy halványbarnának neveztek, mert egyáltalán érdekelni mernek a revizionisták érvei. („Revizionizmus: a történelemről alkotott korábbi elképzelések kritikus felülvizsgálata újabb tények ismeretében, vagy a korábbi tények újfajta értelmezése.”) Vagyis a törvény, művelt, demokratikus, szólás- és véleményszabadságos Európa-szerte voltaképpen tiltja a másfajta értelmezési lehetőségét a történelem egy nyúlfarknyi szegmensének, tiltja, hogy a tényeket másféleképpen csoportosíthassa az állampolgár, vagy éppen olyan tényeket hozzon nyilvánosságra, amely tények sértik, meghaladják, átértelmezik az uralkodó értelmezés kereteit, értelmezését. Illetve nem mondok igazat: magában azt gondolja mindenki, amit akar, baráti beszélgetésben az hangzik el, amit csak akarunk, de nyilvánosságra nem hozhatjuk semmilyen formában. (A liberáldemokratikus diktatúráról ajánlott irodalom ez és ez.) 

A fenitek értelmében azonban most rögtön nézzen magába mindenki, aki azt mondja, Magyarországon diktatúra van. Richard E. Harwood könyvét ugyanis teljesen simán, interneten hirdetve meg lehet vásárolni a könyv magyarországi kiadójánál, meg lehet rendelni vagy elő lehet jegyeztetni bármelyik online antikváriumban, meg lehet vásárolni bármely internetes használt-árú weboldalon. De letölthető formában is több helyen megtaláltam. S ezek a lehetőségek nemcsak erre a könyvecskére vonatkoznak, hanem több hasonlóra is. 

Az is tény azonban, hogy a szólásszabadságot korlátozó törvény olyan félelmetesre sikeredett, hogy a legnagyobb magyar könyves oldal nemes egyszerűséggel törölte az adatbázisából a holokauszt relativizálásával foglalkozó könyveket. Nem végeztek ugyan tökéletes gyomirtást, de például sem ez a könyv, sem vaskos, részletes párja nem élte túl a perektől való félelmet.  S most, ahogy ezt a mondatot leírtam ennek a hosszú bevezetésnek a végére, rájöttem, hogy az utóbb becitált könyv alatt nagyjából ugyanezeket már leírtam. Ahogy azt is, amit most írok nem könyvértékelés, mert nem vagyok történész, hanem könyvismertetés. 

A SZERZŐRŐL

Nem sok információt találtam. Vagy nem vagyok elég ügyes. Az eredeti neve Richard Verrall. Szerkesztő volt, politikus, s nagyjából az egyetlen ismertté vált könyve ez. A könyvet először Ernst Zündel adta ki Kanadában, akit perbe is fogtak emiatt. A per nem csupán e könyv miatt híresült el, hanem a szakértőként felkért Fred Leuchter elhíresült jelentése miatt is. Leuchtert Zündel kérte fel szakértőnek a gázkamrák falán lerakódott, az állítólag emberölésre használt Zyklon-B-ből kiváló, a falakon lecsapodó cián mennyiségének a megvizsgálására. A Leuchter-jelentés szerint a mosókonyhákban több cián volt a falakban, mint a gázkamrának nevezett helyiségekben. Később Leuchter jelentésének a tudományosságát sokan megkérdőjelezték, mert azt mondták, Leuchter nem is rendelkezett a megfelelő tudományos fokozattal. A kérdés nem egyértelmű, lehet vele pingpongozni, de a lényegről mindenesetre pompásan eltereli a figyelmet. 
Szóval van ez a könyvecske, alig száz oldal az egész, de az évek során mégis a revizionista irodalom egyik alapjává vált. 

A KÖNYVECSKE LÉNYEGE

A könyv abban az értelemben antiszemita, hogy azt mondja, a holokauszt mainstream olvasata és persze a téma permanens ébrentartása voltaképpen pénzkérdés: a zsidóság minden kétséget kizárón hasznot húzott a holokausztból. Egyfelől Izrael állam megalapításával (1948), másfelől a kárpótlások többszöri behajtásával. S a kárpótlásokat ráadásul nem a ténylegesen elhalálozott személyek száma után igényelték, hanem milliós nagyságrenddel nagyobb elhunyt után. Voltaképpen ebben a kérdésben Finkelstein sem mond mást ismert könyvében, A holokauszt-ipar-ban. Voltaképpen ez a holokauszt kérdés mértéktelen felnagyításának a célja. 

AZ ÁLDOZATOK SZÁMA
Mert mértéktelenül szemérmetlen például az áldozatok számának a közvéleménybe sulykolása. Persze, mondhatjuk, hogy egy is sok, és ez teljes mértékben igaz is, de Finkelstein könyve a bizonyíték, hogy ez nem csupán számháború, komoly anyagi tétje is van.
Harwood arra a következtetésre jut, hogy a második világháború során semmiképpen nem irthattak ki a németek hatmillió zsidót. Egyszerűen azét nem, mert Európában nem volt összesen hatmillió zsidó. Ha valóban hatmillió embert végeztek volna ki a zsidósága miatt, akkor a második világháború után gyakorlatilag írmagja nem maradt volna a zsidó népnek Európában. Némi statisztikákra hivatkozó matematika után arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt Európába, kalkulálva a statisztikák szerinti kivándorlással, mindösszesen 3,5 millió zsidó élhetett, és maximum másfél  millió zsidó halt meg a háború során. Ebből a másfél millióból a koncentrációs táborokban meghalt zsidók számát 300.000–500.000 főre teszi. Kétségtelenül nagyon magas ez a szám is, de ne feledjük, hogy 1945-től a táborok ellátása szinte lehetetlenné vált, a hiányos élelmezés és a hiányzó gyógyszerek miatt a tífusz-járvány irtózatos pusztítást végzett. 
Az elvetemült számháború, mondja Harwood, gyakorlatilag a nürnbergi perek során kezdődött, ahol a szovjet vezetés dobálózott az áldozatok hihetetlenül megnövelt számával, és a partizánok megfékezésére létrehozott Einsatzgruppen által elkövetett zsidó-irtásokkal. 

A PARANCS HIÁNYA
Harwood azt mondja, nincs, nem találtak parancsot a Harmadik Birodalom iratai között, amely a zsidók kiirtására vonatkozna. Másfelől a koncentrációs táborok munkatáborok voltak, értelmetlen lett volna a hadiiparnak dolgozó olcsó munkaerő drága elpusztítása.
Arra vonatkozóan viszont rengeteg irat fent maradt, hogy a Birodalom vezetésének szándékában állt a németországi és az elfoglalt területek zsidóit egy adott országba, nevezetesen Madagaszkárra kitelepíteni. Erre Goebbels állítólag még 1944-ben is hivatkozott, bár akkor a hadihelyzet miatt a tervet már kénytelenek voltak felfüggeszteni. 

NÜRNBERG
A nürnbergi kirakatperről sok könyv, beszámoló született. Mára nyilvánvalónak látszik, hogy a per során a Szovjetunió és a szövetségesek által gyakorolt perrendtartás és jogalkalmazás, valamint a foglyok megdolgozása, kínzása egyáltalán, semmiféle jogi gyakorlatnak nem felelt meg, ezért gyakorlatilag a perek jogosságát teljesen megkérdőjelezi. A bíróság gyakorlatilag semmiféle tanúvallomást nem vett figyelembe, ami nem támasztotta alá az előre megírt ítéleteket, akadályozta a védőügyvédek munkáját, és erőszakkal kicsikart vallomásokkal bűvészkedett. A hab a tortán a frissen hozott jogi rendelkezések visszamenőleges alkalmazása. 

A TÁBOROK ÁLLAPOTA
A szerző azt is állítja, hogy a szintén fennmaradt iratok szerint a német vezetés, amíg tehette, rendszeresen és a lakosság életszínvonalához képest bőségesen látta el a táborokat élelemmel, gyógyszerrel. A pontosan vezetett dokumentáció szerint a betegségek széles spektrumát kezelték a tábori kórházakban. Hogy elejét vegyék a táborvezetés és a személyzet visszaéléseinek, legalább nyolcszáz esetet vizsgáltak ki és a buchenwaldi tábor vezetőjét, Koch parancsnokot halálra ítélték, az ítéletet végre is hajtották. 
Harwood azt írja, hogy a Vöröskereszt segélyeit, szemben a Szovjetunió táboraival, rendszeresen beengedték a németek által fenntartott koncentrációs táborokba, és a Vöröskereszt beszámolóban nyoma sincsen annak, hogy bármilyen szinten tanúi lettek voltak a fajirtásnak. 

A GÁZKAMRÁK
A gázkamrák egykori léte több mint kérdéses. Felhozza példának Birkenau esetét: a szövetségesek bombázásainak áldozatait a város vezetése a koncentrációs táborban szándékozott elhamvasztani, de azt a választ kapták, hogy a tábor krematóriumának kapacitása ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. 
Harwood felhozza Paul Rassinier példáját, aki a buchenwaldi tábor lakója volt. Rassinier több könyvet is írt, mint egykori rab annak cáfolatára, hogy a táborokban nem volt fajirtás, és a német táborvezetés a lehetőségekhez képest normális viszonyokat teremtett. Harwood több egykori szemtanút név szerint is megnevez, akik szintén cáfolták a fajirtás teoriáját. A tanúkat jobbára nem engedték nyilvánosság elé, Rassinier könyveit gyakorlatilag nem fordították le szinte semmilyen nyelvre. 

KONKLÚZIÓ

Van és nincs. Egyfelől, ugye, azt hallani, olvasni mindenfelől, hogy a második világháború egy hihetetlenül jól dokumentált történelmi konfliktus volt, iratok tonnáival. Vagyis van kérdés, nincs kérdés, úgy zajlott minden, ahogy tudjuk, a revizionisták pedig nem mások, mint a laposföld hívei, akik minden tudományos bizonyíték ellenére sem képesek felfogni, hogy itten nem egy aljas, anyagias konteó érvényesül, hanem a teljesen fekete-fehér, nyilvánvaló igazság. A revizionisták pedig rendre hozzák az ismétlődő érveiket, hogy ohó, dehogyis, dehogyis, ha már történelem, akkor legyünk reálisak, tényleg a tényeket vegyük figyelembe, és semmiképpen ne alkalmazzunk kettős mércét, kérem szépen! 
A kis ember (például én) meg kapkodhatja a fejét, hogy a csudába tegye magában helyre az igazságot, hogyan helyezze el a maga által is tapasztalt igazságmorzsákat a Nagy Egészben (a valóban mindenhol unásig nyomatott holokauszt-téma, a zsidóságnak a második világháború befejezése, vagyis hetvennégy év múltán való elképesztő támogatások, holokauszt emléknapok, múzeumok, stb. dolgai), illetve hová tegye a történelem hivatalos olvasatának ellene mondó érveket? 
Az bizonyosnak tetszik, hogy nagyon kevesen vannak, akik saját kútfős kutatásukra hivatkozhatnak a kérdés megítélésében. Theodore Dalrymple írja nagyon szemléletesen Az előítéletek dícsérete című könyvében: 

A tanács, mely szerint az embereknek pontosan akkora meggyőződéssel kellene hinniük bizonyos dolgokban, amekkorát az általuk személyesen birtokolt bizonyítékok lehetővé tesznek, lehetetlen feltételeket szab a legtöbb ember számára. Van-e akár csak egyetlen ember a világtörténelemben, akár Bertrand Russell, a híres filozófus, a konvenciók kérlelhetetlen ellensége, aki ennek szellemében élt? Én például olyan erősen hiszek abban, hogy 1066-ban Hastings közelében zajlott egy csata, amennyire erősen történelmi tényben csak hinni tudok. Azért hiszek ebben ennyire erősen, mert egész életemben ezt mondták nekem, ez volt az első történelmi dátum, amit megtanultam, és soha senki nem próbálta cáfolni ezt a tényt. Ám ha valaki felszólítana, hogy bizonyítsam be, hogy a hastingsi csata valóban 1066-ban történt, vajon mit mondanék neki? Ha egy másodlagos forrásra mutatnék, vitapartnerem joggal emlékeztetne rá, hogy csupán egy tekintélyre hivatkozom. Ha ezek után számtalan hasonló forrást idéznék, melyek mindegyike megerősítené az elsőt, még mindig joggal felelhetné, hogy továbbra is tekintélyekre építem érvelésemet, és úgy nem ellenőrizhetjük egy, a New York Timesban megjelent újságcikk pontosságát, hogy meg egy példányt veszünk a lapból. Ha erre azt válaszolnám, hogy a másodlagos források egész biztosan megbízhatóak, kérdezhetné, honnan tudom, hogy azok, hiszen az is elképzelhető, hogy mindannyian ugyanazt az eredeti tévedést adják tovább. Az új Tízparancsolat értelmében mindent meg kell kérdőjeleznünk. Ha nem tesszük, nem vagyunk racionális lények, csupán előítéletek és babonák áldozatai. 
A, mondanám ekkor, megtehetjük, hogy összevetjük a másodlagos forrásokat az elsõdlegesekkel. Vitapartnerem nagylelkűen beleegyezik, hogy ne firtassuk, az elsődleges források mindig megbízható iránymutatással szolgálnak-e a történteket illetően, és honnan tudhatjuk, hogy mikor igen és mikor nem; ehelyett arra kér, bizonyítsam neki elsődleges források felhasználásával, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén valóban zajlott egy csata. Mire én azt válaszolom, hogy ezt igazából nem tudom meg tenni, de biztos vagyok benne, hogy ha elegendő időt szánnék a szükséges készségek, például a korabeli dokumentumok olvasásának fejlesztésére, akkor megtehetném, vagy legalább hátrább tolhatnám a határt, amin túl kénytelen vagyok a tekintélyre hagyatkozni. Természetesen valójában eszembe se jutna ilyet tenni, hiszen rámenne a hátralev6 életem, hogy bebizonyítsak valamit. amit már úgyis tudok, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén csatát vívtak. De hát éppen ez a lényeg, mondaná ekkor vitapartnerem, kizárólag tekintélyre alapozom a hastingsi csatáról való tudást, elmulasztok mindent megkérdőjelezni, elmulasztom állítólagos tudásomat megvizsgálni saját tapasztalatom és értelmem fényénél, és hagyom, hogy mások vakon vezessenek. Menthetetlenül hiszékeny vagyok; lássuk csak a nyercsinszki s és a hadrianapolisi csatát, nézzük, mire alapozom az azokról való, állítólagos tudásomat! 
Azt hiszem, nem volna túl nehéz bizonyítani, hogy tudásunk (vagy ahogy az „új Tízparancsolat" szerzője nevezné: babonáink) túlnyomó többsége tekintélyen alapul.

És csakugyan, nem így van-e? Vagy tekintélyre hagyatkozunk, vagy kénytelenek vagyunk történésszé lenni. Ám ennyi történész nem kell a világnak. Viszont a könyvet vehetjük komolyan, vélhetjük általa (is), hogy a második világháború ezen szegmensének értelmezése komoly felülvizsgálatra szorul, gondolhatjuk, hogy valóban, a holokauszt szüntelen előtérbe kerülésének van valami különös célja (hiszen semelyik másik nép szenvedése nem tolakszik ennyire az arcunkba, pedig lásd az indiánok, az örmények, a tuszik ellen elkövetett emberiség elleni bűntetteket. Kezelhetjük a revizionista érvek kézikönyvének. Vagy ostoba agymenésnek is. Esetleg az új antiszemitizmus alapvetésének is. Büntethetjük azt, aki kiadta. Meg aki olvassa. 
Van választék. 

Mindenesetre ez a vita érdekes volt: https://kuruc.info/r/2/65341

Kiadó nélkül, Budapest, 1999

4/5

(2019)

Réti az író

Réti László rendőr volt. Most nem tudom mi, csak azt, hogy író. Olvastam már több könyvét. A kedvencem még mindig A hasonmás, de egy könyvén kívül (Szex és Szekszárd) mindegyik határozottan olvasható, olvasmányos és izgalmas. Van közöttük különbség, van amelyik közelebb került hozzám, van amelyik nem (Vérvonal), de még az is 3,5-es értékelést ért el. Szóval jó dolog Réti Lászlót olvasni. Ráadásul, bár ennek semmi köze nincsen a végtermékeihez, Réti egy közvetlen, abszolút nem elszállt író, aki, és ezt félre ne értsd, egy intelligens, jóképű, sármos (nem félreérteni!) pasas. 

A migráció, mint regénytéma és mint valóság

És akkor itt van ez a régi-új könyv a migrációról, ami 2016-ban a kötet Falak mögött címmel is megjelent. Migráció. Akár óvatosságra is késztethetne, hogy Réti gyakorlatilag napi politikával foglalkozik. Akkor is, ha a könyve 2033-ban játszódik. Vagyis úgy napi politika, hogy voltaképpen sci-fi. Persze űrhajók, idegenek, high tech nélkül. Úgy napi politika, hogy 2016-ban jó pár dolgot előre prognosztizált. Egy interjújában azt mondta, hogy nem volt ez az ördögtől való, csak össze kellett illeszteni a mozaikokat, egymásba kapcsolni a puzzle-kat.
Voltaképpen azt is mondhatjuk, hogy a könyv írója belefutott a konjunktura csapdájába. A magam részéről valahogy soha nem kedveltem a napi eseményekre, problámákra közvetlenül reagáló irodalmi termékeket. Valahogy úgy érzem, az ilyen konjunkturák meglovaglása igazából semmi más, mint egy divattémával való visszaélés. Ezért nem kedvelem például a globális felmelegedéssel és hasonlókkal foglalkozó könyveket. S mert gyorsan kell elkészülniük, hogy naprakészek legyenek, ritkán minőségiek, nincs elég idő a kidolgozásra. A kérdés az, vajon Réti csapdába lépett-e a migráció kérdésével vagy sem?

Ráadásul, mivel Réti álláspontja majdnem teljesen egyértelműen lejön a könyvből, azt is mondhatnánk, mármint megfelelő szempontból nézve, hogy egyfajta Fidesz-bérenc, Orbán-szopó, anti-Soros antiszemita, rasszista, náci értékeket közvetítő pártideológiai bértolnok könyvet olvasunk. Mondhatnánk, mondom, s bár nem túrtam fel kismalac mód a netet, de vélem, voltak is, akik ezt tették. S ha igen, akkor bődületes badarságot beszéltek. 

Réti reálisan szemléli, bemutatja és továbbgondolja az eseményeket. Az egyértelmű, markáns álláspontját, meglepő fordulattal, a két szír főszereplő szájába adja. S ez a két főszereplő kerek-perec kimondja: Európa elkényelmesedett, az értékeit önmaga kérdőjelezte meg, és ott húzta meg a saját halántéka felé a ravaszt, hogy az egyéni jogok liberális mindenkfölöttiségének képviselete során gyakorlatilag kiirtotta a saját immunrendszerét. És nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy az ellenség az ellenség. És eszébe sincsen Európa petyhüdt, erőtlen, finomkodó szabályai szerint harcolni. Ahogy a könyv két szereplője, a terrorista és a budapesti imám is elmondja: feleslegesek már a terrorcselekmények, mert Európa már az iszlámé, bármi történjék is, csupán idő kérdése a teljes hatalomátvétel. Az iszlám ugyanis a demográfiával teljes győzelmet aratott, felesleges tényleges fegyverhez nyúlnia. A kérdés sokkal inkább az, hogy a barbár tömegeket meg tudja-e fékezni önmagán belül, és építi-e, gazdagítja-e azt a földrajzi területet, amit elfoglalt vagy sáskaként elpusztítja ezen a fölrdrészen a saját életterét? (Az egyik legmeglepőbb kijelentés a könyvben, amikor az arab főszereplő a fekete bevándorlók tömegére nézve undorral ezt mondja: „Ezeket én sem engedném be!” Nem a bőrük színétől undorodott.)

Réti egyáltalán nem próbál polkorrekt lenni, de megpróbálja reálisan nézni a dolgokat. Valószínűleg ezért is rajzolja árnyalt, de inkább pozitív figurának a budapesti imámot, aki a mérték elvét hangsúlyozza. Azt, hogy az iszlámnak csak a szélsőségesei gyilkolnak, a muszlim vallásnak nem lényege az erőszak, csupán sajnálatos és félreértésen alapuló velejárója a szélsőségesek által. De azt még az imám sem titkolja, hogy a céljuk a teljes hatalomátvétel Európa és idővel Amerika felett. Amely hatalomátvétel kikerülhetetlensége, ez jön le a könyvből, nem is kétséges. Csupán idő kérdése. S ahogy az imám megfogalmazza: a terrorcselekmények csak hátráltatják a cél elérését, mert bekeményítik Európát, és kikerülhetetlen atrocitásokat váltanak ki az őshonos lakosság és a bevándorlók között. 

A könyv vége két apró csavart is rejteget. Az egyik, a kisebbik, nem akkora durranás, de azért egy volt rendőr tollából talán sokat mondó: [[SPOILER: A Bevándorlási Ügynökség magyarországi főnöke azért nem lép a nemzetközi hírű terrorista megállítása érdekében, hogy a budapesti rendőrfőkapitány belebukjon a robbantásba, és ő átvehesse a helyét. SPOILER VÉGE.]] A másik csavar a történet lényege szempontjából valójában nem kulcskérdés, de sajnos elképzelhető, és ezáltal döbbenetes. Főleg, mert Réti nem az az összeesküvés-elmélet-fanatikus fajta: [[SPOILER: A budapesti amerikai nagykövetségen a főszereplő újságíró nénit a falhoz állítják, és közlik vele: vagy kussol arról, amit a szír terrorista Budapesten elkövetni készül, és arról, hogy az amerikaiak, politikai érdekből nem léptek semmit a merénylet megakadályozása érdekében, vagy ha nem kussol, akkor mindazt, amit átélt, kifordátják és felhasználják ellene. Például, hogy szemtanúja volt annak, hogy a szír feketéket gyilkolt, és ő, az újságíró, nem tett semmit az érdekükben. (Az mellékes, hogy éppen a feketék tömege akarta megerőszakolni.) Vagy hogy a kunmadarasi raktárnál résztvevője volt egy hajéktalan meggyilkolásának, de ott sem tett semmit. És fegyveresen, illegálisan lépett be az Unió területére. Sőt, a falnál részese volt kilenc fekete meggyilkolásának. (Szót se arról, hogy nála nem volt fegyver, és ő a feketékkel együtt próbált átjutni a falon.) És végül: ne feledje, hogy ha megszólal, akkor voltaképpen van egy olyan verzió is, hogy végső soron a szír terrorista a Dunába lőtte őt. SPOILER VÉGE.]] Vagyis az újságírónak nincs túl sok választási lehetősége. 

De azt a mai napig nem értem, fel nem foghatom, hogy az európai vezetők döntő többségének mi lehet a migráció kérdésében a fő motivációja? Mert az nem létezik, hogy ennyire ostobák, rövidlátók legyenek! Ahogy Réti egy interjúban el is mondta, a rendőrség már 2013 környékén tudott arról, mi készül, de nem volt szabad nyilvánosságra hozniuk. És valóban felesleges is lett volna, mert az európai ember fel sem fogta volna, mi készül. Ahogy igazából még ma sem fogják fel. Ahogy voltaképpen csak most nyílnak a szemek, de a migráció kérdése még mindig csak politikai eszköz pro és kontra, holott sokkal, de sokkal többről van szó. És amíg a napi poltika homokozójában a politikusok és a csahos média eljátszódik, az ellenség, mert kikerülhetetlenül ennek a kultúrának az ellenségeiről van szó (vö.: a regénybeli imám) már itt van, és még inkább itt lesz. 

Az egyén és a tömeg problémáját Réti is jól látja. Gondolok itt egy albán kollégámra: kis növésű, ötvenes, kedves, nagyon segítőkész, ránézésre nagyon szimpatikus ember, rettenetesen töri a magyart, de magyarul beszél, szorgalmasan, megállás nélkül dolgozik a konyhán. Néha fáradtan kiül a konyha elé, egyik kezében cigaretta, a másikban egy telefon, és beszélget valakivel. Nem ismerem jól, csak a munka közben néha összekoccanunk, mint a biliárdgolyók. Szerintem nincs ember, akinek baja lenne vele. Nem feltétlenül az egyénnel van/lesz a baj, hanem a tömegekkel. Erről is ír Réti. 

És akkor a könyvről

Réti könyve piszok jó. Nagyon régen nem olvastam így falva könyvet. De azt többször leírtam, hogy onnan tudom, hogy egy könyv jó nekem, ha mindenhol olvasni akarom, s ha simán félreteszem az elektromos kütyüket, hogy olvashassam. Most simán félretettem. 

Ami, gondolom, egyértelmű, de azért álljon itt: ez a migráncsos-könyv nem annyira a migránsokról szól, hanem a migrációról, a kultúrák harcáról és a terrorizmusról. Egy kalandregénybe, thrillerbe ágyazva. Pompásan ágyazva egy pompás kalandregénybe. Réti nem szégyelli, sőt hangsúlyozza, hogy ő szórakoztató irodalmat ír. S tényleg! Tényleg azt ír, és tényleg nagyon szórakoztatót! 

Az események négy szempontból peregnek a történet végéig: egy magyar rendőrnő, egy szír terorista, egy Magyarországon már magyarként élő szír egyetemi tanár és egy amerikai újságírónő szempontjából. Peregnek, mondom, mert peregnek. De tényleg. Letehetetlenül. Magyarországgal, többnyire magyarországi eseményekkel a középpontban. Peregnek az események, de nem sokallunk be a sok pörgéstől, nem kezdünk émelygésbe, megfelelő a tempó,marad idő az egyénekre is, az érzésekre is. Amik nem csupán velejárói, hanem alakítói is a történetnek. Sőt, a legvégén feloldói is. 

És Réti már régen maga mögött hagyta az első könyveiben előforduló eseti, suta, nem életszerű megfogalmazásait, párbeszédeit. Nem rosszindulatból, mert számomra az egész Réti-jelenség szimpatikus, de vadásztam rá, és csak nagyon kukacoskodva találtam egy-két ilyen megfogalmazást. Vagyis, bárhogyan nézem, Réti az évek során, suttyomban teljes értékű íróvá érett. Ez a mondat meghajlás akart lenni. 

Két problémám azonban mégis akadt.
Az első lehet, csak a tapasztalati hiányom következménye. A szír terrorista nem tűnik túlságosan vallásosnak, de a muszlim vallás érdekében gyilkol, ha szükségét érzi. S ha azt érzi, nincs lacafaca. Vagyis a budapesti imám szerint a muszlim szélsőséges ágához, a vallási fanatikusokhoz tartozik. Viszont a beszélgetései az amcsi újságíró nénivel, no azok teljesen nyugatiak. Valahogy nem tudtam az érvekkel megsúlyozott nézeteit összeegyeztetni a teljesen hidegvérű gyilkolászással. A vallási fanatizmusát pedig azzal a józan szemlélettel, ahogyan magára vigyázott (ahogyan mondta, élve sokkal jobban tudja szolgálni az ügyet, mint darabokban). Vagyis a figurában éreztem valami Janusz-arcúságot, valami nem egyértelműt. Persze, nincsen ember, aki egyértelmű lenne, mindenkiben vannak ellentmondások, következetlenségek, de itt nem jellembeli, hanem karakterbeli következetlenséget érzek. 
A második az amcsi újságírónő motivációja. Réti megpróbált elfogadható indítékot kigyurmázni a számára, de nekem valahogy mégis sántított az útrakelése. Az ő tapasztalatával, a vele történtek hátterével tudnia kellett, hogy öngyilkosság, amire készül, és nem hihető, hogy erre az őt megerőszakolni készülő fekák mellét markolászó, combjait szétfeszítő keze között döbbent rá. Minden mást elfogadok vele kapcsolatban.

Ellenben a másik két szereplő, a Magyarországon élő, asszimilálódott szír tanár és a magyar rendőrnő inditékai teljesen korrektek, pompásan működnek. És csodásan vezetnek a végső feloldásig. 

Ha valamiből, ebből filmet kellene csinálni, nagyon! 
És marha kiváncsi vagyok a nyár elején megjelenő, 2060-ban játszódó folytatására! 

– Miért van ez az egész maga szerint, Mukhtar? – súgta a lány
– Mert az a vidék, ahol ezek az emberek élnek, már nem képes eltartani őket. Ez az eredendő ok. Minden más, a diktátorok, a polgárháborúk, a viszályok csak ennek a következményei. Aki mást lát bele az egész jelenségbe, az vagy vak, vagy ostoba.
– És Európa? Ha ilyen világosan érti a körülöttünk zajló eseményeket, mi a véleménye Európáról?
– Európa elpuhult és el fog bukni.
– Ennyi?
– Volt már ilyen a történelemben. Nem szaporodnak, és nem képesek megvédeni magukat. Egy olyan szabályrend szerszerint játszanak, amit az ellenfél nem tart be. Bukásra vannak ítélve. És a nőket is szabadjára engedték.
Sheila beszívta a férfi illatát, és bár ez az utolsó mondat mélyen érintette, pusztán emiatt nem akart kibontakozni a védő ölelésből.
– Mit akar a nőkkel?
– Amikor arra kényszerítették öket, hogy dolgozzanak megpecsételték a rendszer sorsát. A dolgozó nőnek nincs ideje és gazdasági értelemben vett ereje, hogy az utódaira koncentráljon. Ezért aztán kevesebb utóda van, és azokat védelmezi. De ez a kevesebb utód már nem elég a reprodukcióra. Ahol megjelenik az emancipáció, két évszázad alatt elbukik a társadalom. Mert a férfiak arra kényszerítik a nőket, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami a biológiai feladatuk lenne.
– Ez a mondat lealacsonyítja a nőket.
– Nem. Ez a mondat felemeli a nőket. Nem a gyárban lenne a helyük.
– A család eltartásához ma már két kereső kell.
– Indiában nem. A kalifátusban sem. És még sok helyen nem. Nem lehetséges, hogy a család fenntartására a fejlett világban is elég lenne egy kereső? Csak az egyéni igényszínt nőtt meg? (338–339.)

A férfi elolvasta a reggeli fényben a bejárat melletti feliratot.
– Mentálhigiénés és Terápiás Központ.
– Magyarul dlliház – vetette oda szárazon Zsuzsa. – Ez a kibaszott felülfogalmazás megöli a valódi nyelvet. (323.)

A harmadik generációsok nagyszülei voltak azok, akilk bevándorlóként érkeztek a kontinensre a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ezek az emberek leginkább Németországban, Belgiumban, Franciaországban letelepedett, keményen dolgozó török, algériai, marokkói, líbiai, szíriai és más arab országok kivándorlói voltak. Keveset kerestek, sokat dolgoztak, de igyekeztek beilleszkedni. Nyelvet tanultak, és minél több helyi szokást akartak magukévá tenni, bár kétségtelen, hogy nem adták fel teljesen saját identitásukat, és leginkább a vallásukat. De ezt az akkori liberális Európa nem is igényelte.
Ezek az emberek a gyermekeiket, – a második generációt – helyi iskolákba járatták. Ők már tökéletesen beszélték a fogadó ország nyelvét, csakúgy, mint a szüleikét. Sokan jó pozícióba jutottak, de szembesülniük kellett egy korábban nem ismert jelenséggel: hiába voltak jók, nekik még jobbnak kellett lenniük, mint a bennszülött fehéreknek.
Hiába a kemény munka, a megkülönböztetést a bőrükön érezték,
Ezek az emberek lassan megkeseredtek, mert Európa nem fogadta be őket, noha ők mindent megtettek. Nem voltak egyenrangúak, nem kerestek annyit, nem kapta meg olyan munkát, amit helybeli is el tudott végezni. Csapdába estek egy olyan kultúrában, amely nem engedte, hogy a magukénak érezzék.
Az ő leszármazottaik a harmadik generáció. Azok a tinédzserek és a húszas éveik elején járó fiatalok, akik megörökölték szüleik keserűségét, csalódását, és ez az élmény nem felnőttként, hanem már a lázadó kamaszkorban elérte őket. Ennek a rétegnek jelentős része radikalizálódott, hogy aztán a kétezres évek első évtizedeiben ők kövessék el nyugat-európai merényletek nagy részét.
Európát ez váratlanul érte: miközben a bevándorlók áradata ellen harcolt, és a politika hangosan azt bömbölte hogy a bevándorlók felelnek a terrorcselekményekért, addig meg kellett tapasztalni, hogy a határokon belül legalább annyi ellenség van, mint kívül.
Ezekkel az emberekkel a titkosszolgálatok is sokáig tehetetlenek voltak. A kezüket a saját jogrendszerük kötötte meg. Az a jogrendszer, amelynek túlzott engedékenysége az egyén jogainak mindenek fölé helyezése saját gyengeségét alapozta meg. Az a jogrendszer, amely végül a kontinens halálát okozza majd.
Hiába váltak ezek a radikális sejtek vagy szélsőséges magányos emberek viszonylag gyorsan ismertté a rendvédelem és a szolgálatok előtt, nem tehettek velük semmit. Csak ha már vér folyt. Akkor viszont a média azonnal rátaá madt a titkosszolgálatokra, hogy miért nem tettek valamit idejében a „korábban már látókörükbe került”, és később terrorcselekményt végrehajtó személy ellen. Mert nem tehettek semmit. Mert ha véletlenül ártatlannak bizonyult egy ember, akit idő előtt elfogtak, ugyanaz a média feszítette keresztre a „törvény felett álló" szolgálatokat. (439–440)

 

– Ez igy nem szabályos. Azonnal hagyják abba! Hívják az órséget!
Zsuzsa szeliden megkopogtatta a vállát.
– Doktor, én megértem, hogy maga itt a hallja-kend, de nálam meg itt van ez a kurva nagy pisztoly – azzal felmutatta a szolgálati fegyverét. – Ilyen biztosan nincs az őrségnek. Én itt maradok, amíg a kisfiút ki nem tolják a transzplantáció után a műtőből. Ha meg akarja akadályozni, ahhoz a radiátorhoz fogom bilincselni...
– Hogy merészeli?
– ...és ha már ott lesz, elkezdem ábécésorrendben felhívogatni az összes tévéállomást, rádiót, és napilapot, hogy van itt egy orvos, aki nem akar megmenteni egy gyereket.
Dr. Tasnádi összeszorította a száját.
– Megértette, amit mondtam?
– Ezzel még nincs vége! Panaszt fogok tenni.
– Tegyen! De addig is, ha már segiteni nem tud... Menjen innen a picsába, ha megkérhetem. Tegyen! De addig is, ha már segiteni nem tud... Menjen innen a picsába, ha megkérhetem. (570–571.)

A kötet „Falak mögött” címmel is megjelent.

Három interjú az íróval:
https://www.youtube.com/watch?v=8LsyGvTeoAA
https://www.youtube.com/watch?v=5FCuyx1NsJs&t=865s
https://www.youtube.com/watch?v=W-97j3q6YUo

Philip K. Dick-re (PKD) természetesen a Szárnyas fejvadász miatt lettem kíváncsi. Mármint a film első része után, amikor is évekkel a többszöri megnézése után megtudtam, hogy adaptáció, és van irodalmi eredetije. Az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányok-kal. Mivel az angol tudásom semmitmondóan szegényes, meg kellett várnom, hogy magyarul is megjelenjen a könyv. Megjelent. Megszereztem. Elolvastam. Csalódtam. Úgy uszkve nyomokban tartalmazta a film témáját, de voltaképpen és mindent összevetve túl sok köze nem volt hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy bár minden sci-fi szerető embert zseninek tartja PKD-et, s szánalmasan szegényes lenne nélküli az amerikai sci-fi filmek ágazata, voltaképpen nem létezik olyan műve, amit úgy vittek volna filmre, ahogyan ő megírta. A Szárnyas fejvadász zseniális darab lett, tulajdonképpen sokkal jobb, mint az eredeti. De a Truman show is jobb lett, mint az alapanyaga, a Kizökkent idő volt (és nem mellesleg Jim Carrey nagyon kevés, de nagyon nézhető filmjei közé tartozik.) 

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy PKD írásai nem jó írások. Zseniálisak. Állandó, visszatérő témája a filozófia alapkérdése: mi a valóság? Mennyire megismerhető? Hol van benne a helyünk, és egyáltalán, benne vagyunk-e mi magunk a valóságban? Ezt boncolgatja a regényeiben, és ezt a novelláiban. A novelláiban, amik iránt kezdetben nem mutattam túl nagy érdeklődést. De mert PKD, ezért elolvastam az Agave PKD-sorozatában megjelenő két novelláskötetét, a Lennt a sivár földön-t és a Már megint a felfedezők-et. És rájöttem, hogy PKD novellái talán még jobbak, mint a regényei. (Ugyan Bradbury-t nem előzi meg, ő überelhetetlen, de ott kocog szorosan a nyomában.) Aztán a kezembe került még egy nem Agave-s novellagyűjteménye is, a Különvélemény. Csak kullogtam a tények nyomában. Mármint olyan értelemben, hogy a filmváltozatok esetében mindig utólag döbbentem rá, hogy ismét PKD-feldolgozást láttam. Ilyen volt az Emlékmás, a Különvélemény és a Sorsügynökség is. Egy tájékozatlan újszülöttnek minden PKD új, ugyebár. Nem lehet azt sem mondani, hogy a filmek zs-kategóriás művek lettek volna. Olyan nevek voltak a főszereplők, mint Arnold Schwarzenegger, Tom Cruise, Matt Damon, Colin Farrel. Az Emlékmás-ból remake is készült, a Különvélemény-ből pedig sorozat. Impozáns, nem igaz? 

Egyszerűen nem értem, hogy erre a könyvre miért nem csaptam le, amikor megjelent. Fel nem foghatom... Egészen konkrétan csak két hete kapcsoltam. Védhetetlen. Szánom-bánom, de jóvá tettem. Ezért írom most ezt az értékelést. 

A kötetben tizenkét novella kapott helyet. A tizenkettőből, ha jól kutakodtam, négy jelent meg eddig kötetben: a címadó Emlékmás, a Különvélemény, a Második változat és az Apáink hite. Úgy tudom, a többi nyolc itt debütált magyarul.

A három prominens novellára is igaz, ami nagyjából bármilyen PKD alapanyagból készült adaptáció eredetijére: az adaptáció nyomokban PKD-et tartalmaz. Tény azonban, hogy így a novellák, hiába a kronológiai győzelmük, tudnak újdonságot mondani. (Vagy régiséget?:-) ) Egyik sem fedi le a későbbi filmverziót. Viszont tény, hogy, ez sem a novellára, sem a filmverziókra nem vet rossz fényt. 

PKD nem volt optimista ember. Ez nem azt jelenti, hogy pesszimista lett volna, de azt igen, hogy reális. Úgy fest, alapvetően nem hitt abban, hogy ez lenne minden világok legjobbika (kérdés persze, egyáltalán melyik ez a világ?), de abban sem, hogy a technikai fejlődés szükségszerűen jobbá teszi a világot. Látta a háborúk kilátástalanságait, s hogy a technikai nem pusztán embertelen tud lenni, hanem akár ember nélküli is (Második változat). Érzékelte, hogy a logika, az embertelen következetesség, a céltudatosság mindenekfelettisége, hiába célravezető, megöli a kapcsolatokat (Az utód), ezért nem lehet az emberi lét meghatározója.

És így tovább. Nézegetem most a tartalomjegyzéket, és idézgetem felfelé magamban a novellákat. Jobbnál jobbak. Talán egy volt a tizenkettőből, amivel, bármekkora élvezettel olvastam is, nem igazán tudtam mit kezdeni: Az apáink hite. Illetve egészen a befejezésig kézben tartottam a dolgokat, de a szöveg az utolsó pillanatban kicsúszott a kezemből. 

A regényeivel szemben ebben a kötetben több novellának is vannak idegen lény szereplői. De PKD kezében az idegenek nem feltétlenül embertelenek. Még akkor sem, amikor az emberiséggel küzdenek. (Szemben azzal, amikor az ember teremtménye fordul szembe az emberrel [Második változat]. PKD idegenjei néha emberségesebbek az embernél, jobbak az egyénhez, mint a saját fajtársai.

Egyszóval jó kis kötet ez! Agyalni is lehet, izgulni is, megdöbbenni is, jobbá lenni is, és még a felelősségérzetünk is erősödhet. De mindenképpen jól szórakozhatunk, ha elolvassuk. 

Története van annak, hogy miért olvastam én már régebben is Hellboy-t, miközben néhány kivétellel nem tartoznak a kedvenceim közé a modern, szuperhősös képregények. (A Watchmen óriási és zseniális kivétel!). A horrort pedig nem kedvelem különösebben, sem képregényben, sem filmen. Igazából nem volt még, ami megfogott volna. Persze itt is van kivétel: Hitchcock filmje, a Madarak, és King agymenése, a Ragyogás, s King bármennyire nem szerette, a belőle készült Kubrick film sem volt rossz. Talán ez a kettő, bárhogyan agyalok, több nem jut eszembe
Szóval oka van, hogy miért olvastam régebben a Hellboy-t. Le is írtam akkor a véleményemet. Nem is tudom, most itt újra felhozzam, önmagamat citáljam? Felhozom, mert úgysem emlékszik rá senki részletesen. Még én sem. Csak olyan kis blikkjeim vannak. Tessék, itt van egy jellemző töredék a XXI. századból!

Hellboy. A pokolfiú pokolfajzat, aki jó, parafenomén Philip Marlowe Columbo, magányos, piros pasas, lefűrészelt szarvakkal, vagy fejébe nőtt motoros szemüveggel, valami zagyva identitással és minden bizonnyal frusztrált gyerekkorral.

A képregény már többször a kezembe akadt a központi könyvtárban. Most így a karácsony szellemében, velem jött haza.

A rajzok tulajdon- és voltaképpen megfognak. Van bennük valami Frank Miller-es. Ez jó pont. Viszont sokszor igényeltem voltam valami részletesebb kidolgozást, olyan érzésem volt, valami nagyon jónak a jó vázlatát látom. Viszont a képi dramaturgia tökéletesen hozta a történet hangulatát, sőt inkább az adta, alapozta meg.

Gondolom, világos?
Aztán van még egy kicsi, hogy teljesebb legyen a kép. 

Világos, ugye? Háááát, izé… Kezdve ott, hogy a Hellboy hogyan, miért lett jó, mer' há' végső soron a pokolból gyütt nem? S hogyan coclizálódott, miképpen lett a paranormális-rendőrség nagyágyúja? Aztán meg, Raszputyin nagy-nagy varázslóvá avanzsálása és összekutyulása a náci Németországgal, és egy-egy horogkereszt mindenhová kell, mer' nincs is gonoszabb, a náciknál ezt tudjuk, ugyebár. Szerencsére odáig nem fajult a dolog, hogy végül kiderül, Hellboy meg egy sanyarú sorsú holokauszt-túlélő. De miért békák, és miért keresi a család megszállottan azt az istent, és Raszputyinnak mi is a célja, és kifene ez a nagy isten, és… nem is folytatom a miérteket. 

Annyit elárulok, hogy a legfőbb értetlenségem Hellboy jósága, a fejébe fagyott motoros szemüveg és akörül kulminál, hogy mindenki számára tök természetes, hogy egy vörös, kockafejű, betonba szorult kezű vérvörös csávó egy szál, Columbo-tól ellopott ballonban flangál ide-oda. 

Kérdés, hogy akkor mi az öngyötrő frincfrancért foglalkozom most még mindig vele? Kicsit úy vagyok vele, mint George Mallory, aki, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Csomolungmát (Mount Everest-et), csak ennyit válaszolt: „Mert ott volt.” Csütörtökön szerelmetesfeleségtársam és a lízingelt lányom négy napra emigráltak a ködös Albionba, London-nézőbe, én kalandvágytól űzötten és a lelkibékém megőrzendő maradtam csöpp hazánk fővárosnak általam legkedveltebb Óbudáján, de mert sok mindenért nem mozdulok, ám könyvekért igen, csütörtökön, a munkám végeztével elugrottam a Központi Könyvtárba. Két tervem volt, ami miatt mentem, a Walking Dead sokadik részei, és az Isten ábécéje. Egyik sem volt bent, de ott volt a polcon a Hellboy új kiadása, amiről eddig semmit sem tudtam. Az én kezemben eddig a sorozatnak csak a Cartaphilus által kiadott részei voltak. Ez az újhartyáni Vad Virágok Könyvműhelyes tuti meglepetés volt. A Vad Virágok időrendben adja ki a Hellboy sztorikat, tehát a kötetek számozása nem egyezik meg az előző kiadáséval. Jött velem tehát ez az új harmadik kötet.. Ne is kérdezd, pontosan nem tudom, miért. 

A fenti idézetekben benne van nagyjából az összes idegenkedésem indoka. Nagyjából az összes. Ami lényeges és kimarradt, az világnézeti, metafizikai kérdés. Szigorúan véve nincsen ittt helye, de mivel Magnola kiprovokálta, mégis csak csinálok neki. 

Honnan is kezdjem? Talán onnan, hogy gyerekkoromban a könyvek, filmek főszereplői hősök voltak. Pozitív hősök. Akiknek a viselkedése, a nézetei előremutatók, erkölcsösek voltak. Robin Hood rabolt, de csak a notthingham-i bíró által elnyomott nép érdekében. Bors Máté és Láng Vince rászedett másokat, de tettük kényszerű volt, a proletárok érdekében tették, amit tettek, nem ártani, hanem segíteni akartak. 

Manapság egyre többször gazemberek, bérgyilkosok, rablók a könyvek, filmek hősei. Azért drukkolunk nekik, azért szimpatikusak, mert ők a főhősök, ők állnak a középpontban. De semmi másért. Azonban gondoljunk csak például a zseniális Ponyvaregény-re vagy az Oceans-sorozatra. A hősök jellemében, motivációiban, céljaiban semmi emelkedett, semmi erkölcsös nincsen. Mindössze jópofák vagy okosak, vagy mindkettő. S az okosságuk, jópofaságuk okán lesznek szimpatikusak a nézőnek vagy olvasónak. Ez a finom csúsztatás már a gyerekirodalomban is fellelhető. Roald Dahl A fantasztikus Róka úr című könyvében erkölcsi érvnek tartja a lopásra azt, hogy lopni azért szabad, mert adott esetben szükségszerű... (Szerencsére a rajzfilm-változatban ezt nagyon lényegesen finomították, sőt, fel is oldották.)

Namost: a nyugati kultúrában a Pokol mindig az a hely volt, ahonnan a rossz származik, és ahová vissza is tér. (Abba most nem megyek bele, hogy a Biblia szerint nincs örökké égő pokol-büntetés, ez egy hatalmas tévedés, és hogy a Pokol valójában az a hely, ahol Isten egyáltalán nincsen jelen, nem pedig az, ami a test örök és igazságtalan kínoztatásának és szenvedésének a helye.) Hellboy pokolfajzat. Démoni dolgok, események tudója. És mégis: ebben az esetben ami a Pokolból jön, az jó, az viszi előre a jó ügyét, az küzd a rossz ellen. Kifordított kesztyű a javából! Keresztény körökben azt mondják, hogy a sátáni csalásokban az a legrosszabb, hogy nem a mérget kínálják fel, hiszen ki akarna akkor aban élni, hanem arzént csepegtetnek a kakaós-fahéjas tejbepapiba. Vagyis voltaképpen nem az erkölcsiséget kérdőjelezi meg a Hellboy-sztori, mert az a helyén van a történetben, sokkal inkább azt, honnan jön a segítség az erkölcstelenségre. Mert ebben az esetben a pokol képviseli az erkölcsöt. Érzed ennek a mondatnak a súlyát?

Miről szól ez a kötet? Erről-arról. Csupa spiritiszta, okkult sztori van benne. Meghalt emberek, akiknek tudatuk van a halál után (a Biblia azt mondja, nincsen), félemberek, egészen nem emberek, egy homunculus, fából készült ágyékkötővel, okkult praktikák... A befejező történetben pedig ismét, nocsak, ki más az ellenség, mint azok az ezerszer gyűlölt, mindig vesztes, de mindig újra és újra próbálkozó nácik, rohadt horogkereszt-imádók. Bevallom röstelkedve, egyáltalán nem polkorrekten, számomra már a fárasztásig, sőt, az irritálásig unalmas, hogy mindig mindenhol a második világháborúhoz, a fasizmushoz tér vissza minden. De komolyan! Esténként szerelmetesfeleségtársam végigzongorázza a tévécsatornák egy részét, hátha talál valami megnézésre való filmet. Komolyan minden este van valami a második világháború éveiről, történetéről. Nézz be egy könyvesboltba, és fáradj el a történelem szekcióhoz, nézz körül, úgy könyvek legalább harmada erről az időszakról szól. Figyelgetem a történelmi magazinok tematikáját: ugyanezzel találkozom. És így tovább... (És még mindg nem sikerül megszereznem a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet. És nem, nem vagyok antiszemita, már csak azért sem, mert ükágon még nem Mohácsinak, hanem Mertz-nek hívták a családot, és a nagypapám fülcimpája jócskán a pofacsontja magasságában volt, az édesanyjáé meg még inkább. Igaz az apai nagyszülőmről beszélek,  tehát nem tarthatok jogot a származásokra. Marad a nagyanyai ág jász-cigánysága. Igaz, az is a apai nagyanyámé. Tehát maradok alföldi parasztsarj, anyai ágon.) 

Szóval van ebben a történetben facsarás a javából, mindenfelé, logikailag is, teológiailag is, történelmileg is. S bár volt, hogy meginogtam, valahogy közelebb került hozzám Hellboy világa, de mentségemre legyen mondva, mindig vállaltan Janus-arcú voltam ebben a kérdésben, de most nem és nem. Győzött az amerikaiság, a horror, az okkult és a kifordított erkölcs és én voltaképpen egyiket sem szeretem. 
Ezzel együtt egy pillanatig sem unatkoztam. De nem, semmiképpen nem kerül fel arra a listára, amin a polcra tevendő könyvek vannak.

Viszont a könyv, mint tárgy nagyon jól sikerült. Nagyobb lett, mint az előző sorozat volt, de ez csak kicsit zavart,  így viszont sokkal látványosabbak a képek. 
Belenéztem del Toro rendezésébe, és nem, nem fogott meg az sem. Mondom, velem van a baj. 

Többször elmondtam már: a magam részéről szeretem is, meg nem is a meséket. A rövid népmeséket már gyerekkoromban sem szerettem. Mostanság fogalmazódott meg, hogy miért: a sematikusságuk és a szereplők jellemnélkülisége miatt. Ha választanom kellett volna gyerekkoromban a Grimmek és Andersen között, habozás nélkül az utóbbi mellé tettem volna a voksomat. (Írom ezt úgy, hogy Szerelmetesfelségtársam végzett meseterepautaként pozitívan elfogult a népmesékkel szemben, és fenntartással kezeli a műmeséket. De persze külön személyigazolványunk van.) Időről-időre leveszek a polcról egy népmesei kötetet (van úgy öt polcnyi, dupla sorban), hogy hátha most megszólít, de aztán önmagam elől is suttyomba mindig visszacsempészem őket. 

A Szikra Ferkó, na az igen! Meg A babó. Meg a Csillagszemű. Meg még sokan-sokan mások. Ebből a Szikra Ferkó ráadásul teljesen népmesei. Ezt állítja még Szerelmetesfeleségtársam is. Csak ami számomra lényeges különbség: ha van is benne kiszámíthatóság, nem sematikus a történet, és jelleme van a szereplőknek. Vessetek meg, ez is egy gyári hibám!

Jevgenyij Svarc drámaíró, több mint húsz színdarab és bábjáték szerzője, nyolc játékfilm forgatókönyvírója. Ami drámájával én eddig találkoztam, az mind valamiféle meseátirat volt. Ahogyan ez a kis füzetecske is egy mese. Egy laza guglizás után is nyilvánvaló, hogy Svarc darabjait manapság is rendre műsorra tűzik a színházi társulatok. Ha jól mazsoláztam, Az elvarázsolt testvérek-et utoljára 2014-ben állította színpadra a szombathelyi Mesebolt Bábtársulat, élőszereplős dramaturgiával, de ahogy látom, még 2017-ben is játszottak országszerte. 

Svarc módszerére jellemző, hogy nem pusztán átír ismert meséket, sokkal inkább felhasznál meseszituációkat, mesealakokat a maga céljai érdekében. S miközben nem veszi véresen komolyan önmagát, a mesékből kivétel nélkül kiszól a vérvalóság. Mégis, voltaképpen kortalan közönségre számíthat amiket kitalál, mert szól egyaránt a kisebbekhez és a felnőttekhez is. 

A Zöldboszorka nyírfává változtatja az orosz népmesék visszatérő alakjának, Vaszilisszának a két fiát, de csak ő tudja, hogy mivé változtatta a két fiút.Tehát a máshol szépséges Vaszilissza itt anya. A javából. Mindkét fiú az anyai intés ellenére kóborolt el otthonról. Úgy is jártak. De Vaszilissza számára mindennél fontosabbak a gyermekei, útrakel, hogy rájuk bukkanjon és hazavigye őket. Segítői is akadnak, méghozzá éppen a célnál: Mihail Dörmögics, a nyilvánvalóan medve, Golyhó, a kutya, és Macsek Ivanovics, a kandúr. (Akikről minden megmozdulásuknál Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője jutott az eszembe. Mondjuk ez jó.) Vaszilissza tehát beáll szolgálni a Zöldboszorkához, hogy a végén természetesen hazavigye a fiait. De valahogy nem fogom meg és fel a lényegét. Olvastam egy enyhén humoros, szórakoztató mesét a szabadságvágyról és az anyai szeretetről, de valahogy nem többről. 

Nem egy hatalmas történet. Nekem a drámakötetben megjelent darabok sokkal jobban is tetszettek. Valahogy több volt bennük a kikacsintás. Mondhatnók az üzenet. És több bennük a humor. Itt valahogy lineráisabb, egyértelműbb a történet. Leszámítva talán az állatok darabbeli szerepeit, mert azok fergetegesek.

Különleges állatfaj vagyok, mert szeretem olvasni a drámákat. Akkor szoktam erre rá, amikor Sidney Lumet Equus-a után megkaparintottam Schaffer drámáját nyomtatásban. Két szöveg nem jött át olvasva. Ezen a Svarc-féle tesós darabon kívül Süskind nagybőgős darabja: az írásban majdnem élvezhetetlenül lapos szöveg volt, szerencse, hogy volt szerencsém látni Darvas Ivánnal, aki még a pontos vesszőkbe is életet lehelt a színpadon. Nézegettem most a Mesebolt Bábtársulat előadásának a képeit, néhány YouTube-os jelenetet, és megkívántam úgy egyben a darabot. Lehet, látva sokkal többet mondana. 

Nem keresztény családba születtem. A kereszténységnek semmi mondanivalója nem volt a szűkebb családom tagjaira nézve. Egyvalaki kivételével. Anyai ági nagypapám anyukája, Gőz dédi, vallásos volt. Egyszer, még nagyon kicsi lehettem, hét év alatti, mert még nem Óbudán laktunk, hanem a Szerdahelyi utcában, Dédi előtt elővettem Isten nemi életét. Dédi dühösen rám förmedt:
– Fejezzed eztet be, mert az Isten ezért eltöri a lábodat!
Befejeztem, de azonnal érvekkel jöttem neki, hogy milyen lehet az az isten, aki lábtöréssel súlyt kisgyerekeket egy káromkodásért. Dédi nem érvelt vissza. 
Ezen kívül Istenről szó nem esett mifelénk. 
Illeve nem mondok igazat. Apu, különösen, ha ivott egy kicsit, és nem kicsit ivott, olyan hosszan és cifrán tudott káromkodni, hogy emiatt komolyan felnéztem rá. Egyszer lemértem: több, mint fél percig mondta, szóismétlés nélkül! Nem semmi, próbáld csak meg! Úgy kezdte, de persze nem szó szerint idézem, csak tartalmilag, hogy az a bárca bitorló, kéjnő jó isten tegye bele azt a redvás, hónaljszagú, büdös férfi nemi szervét... Ez a bevezető standard volt minden esetben. 
Vagyis nem mondhatom, hogy nem hallottam semmit Istenről. S lám, Apu káromkodásai még azt megerősítették, hogy Isten hímnemű, vagyis már gyerekekként nyomta belém a patriarchális nézőpontot. 

Kamaszkorom derekáig nem is érdekelt az Isten-kérdés. Aztán egy aktuális barátném anyukája, Noi néni elvitt egy zártkörű filmklubba, ahol Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét vetítették. Padlót fogtam tőle. Amint vetíteni kezdték a Filmmúzeumban, még megnéztem néhányszor. Nem lettem hívő tőle, de az a tisztaság... Aztán jött Waltari könyve, Az Ország titka. Aztán még sok más. De keményen tartottam magamat, és bár volt bennem hajlandóság, de mantráztam a szokásos, ám nem súlytalan érveket a vallás belső logikátlanságai és az egyház mindenki által ismert bűnei ellen. Na, kezdjük ott, hogy milyen Isten az, amelyik rábólintott, hogy Anyu huszonhét évesen meghaljon? Amikor én hét voltam. (És, egek, két év híján már kétszer annyit éltem, mit ő...) 

Fogalmam nincsen, honnan, miért volt bennem a fogékonyság arra, hogy van valami a látható világon túl is. Nem a kvantum-dolgokra gondolok. Tény, hogy valami kettősség volt bennem mindig, minden irányban volt/van bennem hajlandóság, kérdések tömkelege. Még akkor is voltak kérdéseim, amikor úgy akartam gondolni, nincsenek: tizenhét évig tevékenykedtem gyülekezeti berkeken belül. Most, posztkeresztényként, ha érvelnem kell valamerre, iparkodom nem tenni, de hajlani arra hajlok, hogy nem vagyunk egyedül. 

*

Van egy ismerősöm. Írtam már róla. Keresztényből lett szerinte agnosztikus, majd jelenleg vad ateista, aki önmagát szekurális humanistaként jellemzi. Éppen most készít egy blogot, hogy bebizonyítsa, a történeti Jézusnak semmi létjogosultsága nincsen. Több csörtém volt vele. Jobbára nem annyira tartalmi, mint stílusbeli. A csörtéknek számomra annyi hozadéka volt, hogy bizonyos kérdések iránt támadt bennem érdeklődés, és ennek az érdeklődésnek a következménye az is, hogy McGrath jelen könyvét a kezembe vettem. 

* 

Alister McGrath keresztény és tudós. Oxfordban tanult, a Cambridge-i Egyetemen, és a Regent College tanára. Három doktorátusa van: teológiai, filozófiai és a molekuláris biofizika doktora. Több könyv szerzője, amelyekből több megjelent magyarul is. Legismertebb talán a Richard Dawkins nézeteinek kritikájáról írott könyve, a Dawkins istene.

*

McGrath írt egy könyvet az ateizmus történetéről, a felemelkedéséről és az alkonyáról. 
Az utóbbi érdekes kérdés. Bevallom, elfranciáztam a könyv olvasását, a közepén kezdtem, ezzel az alkonnyal, s csak utóbb olvastam el (de szerencsére elolvastam) az elejét. Úgy gondoltam, az túl sok mindent nem tud mondani. Tudott. 

Szóval alkony. Mert látszólag ez az érdekesebb.
Lehet vitatkozni McGrath-al, hogy van-e alkony vagy nincs? Mindenesetre azt jó szem előtt tartani, hogy a prof nem arról beszél, hogy keresztény delelő jön, hanem arról, hogy az ateizmusnak alkonyul. A kettő nagyon nem ugyanaz. Valamint tény az is, hogy McGrath az angolszász területekre koncentrál. Ahol a vallásosság megélése soha nem ütközött akkora nehézségekbe, mint Kelet-Európában, ahol is természetes volt a rendszerváltás után egy fellendülés. Az is tény, hogy a szekuralizáció soha olyan mértékű nem volt, mint manapság. Látszólag teljesen leáldozott a kereszténységnek. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen leszámoltak Istennel, és azt pláne nem, hogy teljesen elzárkóznának a transzcendens elől. Ilyen értelemben van alkonya az ateizmusnak: a XIX-XX. század materializmusa után, úgy tűnik, visszanyal a fagyi. 

*

Az ateizmusról sokat tudunk. Elsősorban azt, hogy voltaképpen nem egy önmagában létező eszmerendszer, ahogy a kereszténység de, csupán egy valami ellen való rendszer. Az ateizmus jobbára a kereszténység cáfolata akar lenni. (Akkor is, ha már az ókorban is voltak, akik elvetették az istenekben való hitet. Mondhatnók, teljes joggal, ismerve az akkori istenek viselt dolgait, erkölcstelenségét.) Történelmi és társadalmi szempontból teljesen érthető válaszreakció a kereszténység középkori viselt dolgaira, prostituálódására, világi hatalmára és uralkodására. Az ateizmus tehát nem önmagában létező valami, létezése nem önmagában való, voltaképpen pusztán a vallás cáfolatának függvényében értelmezhető.

Ráadásul a szellemi, majd később a tettleges forradalmak is olyan bibliainak mondott, a hivatalos egyházak által képviselt nézetek tarthatatlansága miatt következtek be, amelyekről azt kell mondanom, hogy semmi közük nincsen a Biblia tanításához: a pokol örökké tartó büntetése és a lélek halhatatlanságának a tanítása volt ez a két sarokpont. Ismétlem, bármilyen meglepő, de egyik sem biblikus tanítás. Vagyis elmondható, hogy a tiltakozások tulajdonképpen nem a kereszténység, csak az egyházak ellen folytak. 

Ennek rosszabb változata, amit például Richard Dawkins művel: felállít egy tételt, aminek vajmi kevés köze van a Biblia tanításához, majd megcáfolja önnön állítását, és azt a képzetet kelti, hogy a kereszténység nézetét cáfolta meg. 

*

Számomra McGrath könyvének legérdekesebb hozadéka, hogy megerősített abban a nézetemben, ami a fent említett ismerősömmel való vitákban merült fel bennem: az ateizmus is csak egy eszme. Ami se jobbá, se rosszabbá nem tesz. Ahogyan önmagában a kereszténység sem. S a történelem a bizonyíték arra, hogy amint egy eszme politikailag meghatározóvá válik, rendre ugyanaz a törvényszerűség lép érvénybe: az eszmét a politikai hatalommal bíró képviselői kikerülhetetlenül elnyomásra használják. S ha lehetőségük van rá, akkor az eszme nevében vér fog folyni. Amint az ateizmus politikai hatalmat kapott, gyilkolt. Hiába ült az Ész a trónon, esztelenségeket művelt. eklatáns példa erre a nagynak hazudott francia forradalom, ami kísértetiesen előre vetítette a későbbi proletár diktatúra borzalmait. Franciaországban mintegy háromszázezer áldozatot követelt a forradalom. A kommunista kísérlet világszerte úgy háromszázmilliót. Vagyis ha az eszme dogmává merevül, elveszti minden progresszivitását, minden emberségét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a liberalizmus is erre tart. 

McGrath azt állítja a modern ateizmus Ludwig Feurbach-al kezdődött, aki azt állította, hogy minden ember istenképe a saját pszichéjéből származik. Ha akarnék is ezzel vitatkozni, nem tudnék, mert a saját, apró szociológiai mintám is erre a következtetésre vezetett. Minden hívő azt engedi meg magának és másoknak, amire a saját, belső késztetései, a saját belső szabadsága képessé teszi. És ezen a belső szabadságon múlik az istenképe is. 

Amit Feurbach a filozófiában mutatott ki, azt Darwin a biológiában tette meg, Freud a pszichológiában, Marx pedig a társadalomban és a gazdaságban. Voltaképpen ők a modern ateizmus megteremtői. 
McGrath kritikájának lényeges eleme, hogy egyikük sem deduktív módszerekkel eljutott az ateizmusig, hanem bizonyításaiknak a kiinduló tétele volt az ateizmus, hogy aztán végső következtetésként mutassanak rá a bizonyításik végén, mint megoldásra. 

McGrath Darwin és Einstein példáján mutatja be, hogy a tudományosság nem öli meg a hitet, a tudomány sem pusztán bizonyított tényekkel dolgozik. Darwin is, Einstein is hitt a saját tétele (fajfejlődés, relativitás) igazában, annak ellenére, hogy a következtetéseik egy része a maguk idejében nem volt bizonyítható, s csak remélhették, hihették, hogy eljön az idő, amikor azzá válik. 

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ateista nézeteket Isten nem létéről ugyanúgy nem lehetséges bizonyítani, ahogy a létéről valókat sem, könnyű belátnunk, hogy az ateizmus is hitkérdés. Isten létére vagy nem létére csupán következtetni lehet, hiszen egyik sem bizonyítható, mindkettő bizonyíthatatlan. Ahogy a Svájcban élő Ofi barátom mondta egyszer: egy zárt rendszeren belülről a rendszeren kívüli dolgok bizonyíthatatlanok. 
(És erről megint eszembe jutott a Galaktika 17. számában megjelent Kaszás István novella, amelyben a tudósok létrehoztak egy mini Nagy Bumm-ot, majd egy mini Földet, mini evolúcióval, mini történelemmel. S ugyan nem erről szól a novella, de kérdem én: a mini Föld mini elméi vajon tudják-e, ki az alkotójuk? No? 

*

McGrath sokat markol, voltaképpen eszmetörténetet, történelmet, egyháztörténetet, filozófiát, és mégsem fog keveset. Mindezt olyan frappáns módon zanzásítja, tömöríti, hogy sem túl sok, sem érthetetlen nem lesz, és lilává sem válik, amit mondani akar. Egyszóval, érdekes, elolvasandó dolgot tett a kezünkbe.

A nihilizmus szerint a vallásos világnézet nyomasztó, mert kitart amellett, hogy továbbra is felelősséget vállaljunk a tetteinkért, hogy majd megítéltetünk azokért a bűnökért, amelyekről emberi bíróságoknak nincs hatalma ítélni. A nihilizmus, mondja Miłosz, eltöröl minden ilyen fenyegetést. A bűnök nem ítéltetnek meg: valójában nincsenek is más bűnök. mint azok a tettek, amelyekről mi magunk úgy döntünk, hogy bűnök.
Korábban Ludwig Feuerbach mondta, hogy az ember a maga kényelmére és vigasztalására alkotta  meg a maga vallásos elképzeléseit; amit Milosz mond, abban annak felismerését láthatjuk, hogy mind az Istenbe vetett hit, mind az istenhit elutasítása emberi vágyak eredménye - az előbbi a vigasz és a halhatatlanság iránti vágyé, az utóbbi az autonómia és a felelősségnélküliség iránti vágyé. Mindkettő ,,a nép ópiuma" – igaz, különböző csoportoké de mindkettőnek szüksége van a maga ópiumára. (144.)

 

Rég esedékes volt, hogy [...] hétköznapi kultúra szintjén is összeomoljon a vallásra vonatkozó freudi megállapításokba vetett bizalom; ezt a következtetést szakértői körökben már legalább egy évtizeddel korábban levonták. Az egészségügyben egyre inkább tudatában vannak a lelkiség fontosságának, mind a közérzetet pozitívan befolyásoló szerepe, mind a betegek jogai vonatkozásában. 1998-ban a Harvard Orvosi Iskolája által támogatott Spiritualitás és gyógyítás az orvoslásban című nagy konferencia minden addiginál erőteljesebben hívta fel a nagy nyilvánosság és a szakma figyelmét arra, hogy a spiritualitásnak szerepet kell játszania a hivatásos orvoslásban. Elhangzott, hogy az összes amerikai 86%-a, a családorvosok 99%-a és az egészségügyiek 94 %-a véli úgy manapság, hogy az imádság, a meditáció és más spirituális és vallásos gyakorlatok igen pozitív szerepet játszanak a gyógyulás folyamatában. Ezt egyes ateista írók, például Kevin Courcey, babonás képtelenségnek tartják és kerek perec elutasítják. Pedig e nézetet egyre nagyobb számban támasztják alá olyan tapasztalati bizonyítékok, melyek pozitív korrelációt állapítottak meg a spiritualitás és az egészség között, különösen ami a betegséggel való küzdelmet és a belőle való kigyógyulást illeti. E bizonyítěkok – melyek a betegek vallásos hitének igaz voltát nem firtatják kétségtelenül rámutatnak a hitnek az egészséggel kapcsolatos jótékony szerepére. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ilyen hit valóban babonás képtelenség" legyen- de ez a vizsgálatoknak nem volt tárgya. A vallásos hitet igazságtartalmától függetlenül az orvosi gyakorlatban egyre inkább terápiás eszköznek tekintik. (241.)

Az ateizmus legnagyobb erénye erkölcsi komolysága. Csak csodálni lehet, milyen kritikus hozzáállással és szenvedélyes igazságkereséssel nyilvánultak meg ateisták mondjuk a 18. századi francia egyház züllöttségével szemben. Persze a túlzott kritikát legalább bizonyos fokú cinizmussal

kell szemlélni: elvégre ki nem próbálja ily módon egyengetni a maga útját? Marshall McLuhan mondta

egyszer: ,,A morális felháborodás az ostoba ember méltósággal való felruházásának az eszköze." 

Szent István Társulat, Budapest, 2008, ISBN: 9789632770635 · Fordította: Paulik Péter

5/5

(2019)