Hatalmas, nagyon hatalmas a kísértés, hogy az ember, aki a Brenner történeteit olvassa, elkezdjen abban a kocsmai-beszélgetős stílusban értékelést írni, ahogyan Haas megírta a Brenner-történeteket, ez természetes. De mivel ez kicsit olyan ízésen majmolós, ezért nagyon gyorsan kijelentem, hogy eszembe sincsen majomkodni Haas-szal, és rögtön lekopizni, csak azért, mert úgy tűnik, ami stílust kitalált, az nem is olyan nehéz, világos, hogy nem az, csak kitalálni nem volt olyan egyszerű, tudod?

Ez a kötet a legegyértelműbb bizonyítéka annak, ha bárkinek egy csepp kétsége lenne, hogy Ray Bradbury író és nem sci-fi író. Elsősorban azért bizonyíték erre ez a kötet, mert a benne felsorakoztatott történet közül maximum hat nevezhető sci-fi novellának. Vagyis a könyvtárakban, a könyvesboltokban ezt a kötetet csak a szerző neve és a kiadó sorozata miatt tehetik a sci-fi könyvek közé, a tartalma miatt nem. De mielőtt bárki félreértene: az, hogy Bradbury nem csupán sci-fi író, nem azt jelenti, hogy fikázom a sci-fi írókat. Csak azt, hogy Bradburyt bátran olvashat az is, aki nem szereti a sci-fit.

Kérdés, hogy zavart-e, hogy nem sci-fit olvasok, miközben a szerzőt nagyjából mindenki sci-fi íróként tartja számon. Igen, zavart. De csak azért, mert bármi is a véleményem Bradburyről (az egyik kedvenc íróm), valahogy azért az, hogy az ő eszköze a mondanivalója ábrázolására a sci-fi-forma, azért, lám, mégis fontos a számomra. Btadbury szépíró, akinek eszköze a fantasztikum, de valahogy el is várja tőle az ember, hogy ebben a mederben, ezzel az eszközzel dolgozzon. Valahogy ez áll neki legjobban. Ezért volt egy darabig hiányérzetem. Amíg nem sikerült átkapcsolnom az elvárásomat élvezet üzemmódba.

El kell ismernem, amikor beletörődtem, hogy egy Ray Bradbury nevű, amerikai novellista egyedi,meleg hangú novelláit olvasom, akkor elismerőn csettintettem még az olyan banális témákra is, hogy egy bérlőnek el kell hagynia a bérleményét, pedig olyan kedves és megbízható bérlő volt, vagy hogy egy írástudatlan farmer írástudatlan felesége mindenáron szeretne levelet kapni, ezért egy nyárra meghívja az unokaöccsét, és mindenféle reklám vackokat rendel, csak levelet kaphasson, vagy hogy mennyi élet lehet egy éjjeliőr szemével a holywood-i díszletekben. Apró banalitások, néha szánalmasak, de az emberek, akiket Bradbury teremt, sohasem szánalmasak. Amit csinálnak, amit képviselnek az néha szánalmas, de ők maguk sohasem azok. Az ember a legtöbbször megölelné őket, mert ha mondani nem is lehet semmit, legalább egy ölelés jelezze, hogy itt vagyok, megértek, veled vagyok. Aztán úgyis menni kell tovább. Főleg, mert a legfájdalmasabb résznél ér véget a legtöbb novella. Kivéve talán a szél és a sárkány meséjét, mert ott, ahogyan a mesékben kell, jó véget ér a két város eszement csatározása. Még ha a megoldás meseien didaktikus is.

Ezzel együtt volt néhány novella, aminek az elolvasása után csak néztem magam elé bambán, hogy akkor ez mi a csuda volt? De annyira nem fogtak meg, hogy nagyon elkezdjek gondolkodni rajtuk (pl.: Nem látom soha , Napfény és árnyék ). De Bradbury szikáran is bensőséges tónusa még ezeket a darabokat is meleggé, emlékezetessé teszi.

Szóval ez a kötetet Bradbury olyan novellás kötete, amiben szinte meglepetés a fantasztikum, de ami szinte kivétel nélkül fantasztikus történeteket tartalmaz. Kötelező darabok belőle: A ködkürt , A gyilkos , Aranysárkány, ezüstszél , A tágas kinti nagyvilág )

5/5

(2017)

Akkor most úgy kellene értékelnem ezt a könyvet, hogy nem Bacsó Péter filmjeit, rendezői tevékenységét tartom szem előtt, ugye? Nem fog menni. De azért megpróbálom.

Ez a Bacsó Péterről írott könyv voltaképpen mutáns. Mutáns mindenféle értelemben. Már a külalakja is az: egy leporellós gyerekkönyvre hajadzik ugyanis, sokkal szélesebb, mint amilyen magas. Szokatlan forma. Asztalra való. Pedig nem album. Nem mondom, hogy ellenemre volt, de mert nem album nagyságú, vittem magammal a villamosra is. Ott állva lehetetlen volt olvasni is meg kapaszkodni is. Ráadásul ez a leporello-feeling ott sem igazán jött be, amikor is a törzsszövegbe be-bevágták pálya- és színésztásak véleményét; néha elvesztem, hogy akkor most mit is olvasok…? Ez egy nagyobb, szabályosab alakú kiadványban jó ötlet, itt valahogy nem annyira gyere be. De nem dühöngtem ezek miatt, csak csendesen megállapítottam. 
Viszont nagyon gazdag, ízléses a képanyag. Kende Tamás pazar filmfotóit láthatjuk, Udvaros Dorottya formás, meztelen fenekétől a halálos beteg Őze Lajosról készített utolsó fotóig, rengeteg mindent. Akár képeskönyvként is élvezetes nézegetni a leporello-utánzatot; s így meglepően kellemes a formátuma. 
A függelék tartalma pedig nagyon sok pluszt hozzátesz az olvasottakhoz. Részemről nagyon díjaztam.

Mutáns a könyv tartalma végett is. Az első, nagyobb rész egy interjú Bacsóval. Az interjút Andor Tamás készítette, aki évekig Bacsó operatőre volt. A pasasról az egyik fotón Medgyessy Péter, majd rögtön utána John Cleese jutott eszembe, de a képfelirat helyre tett: ő a riporter. Ő a jó riporter. Él az interjú. S annak ellenére, hogy hosszú-hosszú évekig együtt dolgoztak, nem intimpistáskodik (Bacsó magánéletéről nagyon kevés szó esik, s ez nekem nagyon szimpatikus volt), nem viselkedik a bennfentes gőgösségével, tisztelettel, érdeklődéssel beszél Bacsóval, kérdez Bacsótól. Végig járjak a beszélgetésben Bacsó egész pályafutását, nem szépítenek semmit, őszintén beszélgetnek még arról, hogy Bacsó írta a Sződd a selymet, elvtárs szövegét, meg azt, hogy: elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd (s erről meg, természetesen Hofi jutott eszembe: elvtárs, a csákányt,ellopta valaki ). 
A könyv második nagy falatja Bacsó pályafutásának áttekintése egy kritikus, Szabó B. István tollából, Bacsó Péter tanúságai címmel. Gyakorlatilag ugyanazt mondja el, mint Bacsó az interjúban. Csak kívülről. Bacsó filmjeit veszi ő is sorra, rövid, korrekt értékeléseket ad róluk, megspékelve a Mafilm által begyűjtött nézőszám-adatokkal.

Bacsó Péter kiváló rendező. Ha mást nem készített volna, mint A tanú -t, akkor is kiváló rendező lenne. Már ez az egy film halhatatlanná és legendássá teszi, de ne feledkezzünk meg a Te rongyos élet! -ről, a Banánhéjkeringő -ről, a Ki beszél itt szerelemről? -ről, az Ereszd el a szakállamat! -ról, a Zongora a levegőben -ről, a Sztálin menyasszonyáról és meg sok-sok mindenről.

(Személyes közbevetés: A tanú-t tizenévesen láttam először. Egyedül voltam otthon, Anyu már meghalt, Apu éppen dolgozott, én meg iskolásként otthon néztem a tévét. Természetesen nem értettem minden utalást (hol volt még akkor a Rajk-per nyilvános megbeszélése?), de nagyon jókat kacagtam rajta. A második szerelem a Ki beszél itt szerelemről? volt, ezt Pipi barátommal többször megnéztük a moziban. A harmadik kapcsolat a Te rongyos élet! ; szintén többször nézett, mindannyiszor élvezett filmélmény.)

Részemről azt kedvelem Bacsóban, hogy szereti a hőseit. Gyengéden és finoman. Kisemberek, sodorja őket a történelem, de nevetünk rajtuk és velük, és mindvégig szeretjük őket. Még a negatív alakjaiban is van valami szerethető: utálja valaki Virág elvtársat? Tegye fel a kezét! Na, ugye? S Bacsó az ő sorsukon keresztül mesél, néha csodálatosan, néha gyengébben, de a mesére mindig figyelünk.

Nem beszélve az általa írt forgatókönyvekről (Édes Anna , Két félidő a pokolban , Egy erkölcsös éjszaka ), a dramaturgiai munkáiról ( Liliomfi, Fel a fejjel! , Gábor diák , Elveszett paradicsom , Pál utcai fiúk , Isten hozta, őrnagy úr! , Szerelem , Sortűz egy fekete bivalyért) és a produceri munkáinak soráról (Ők ketten , Kihajolni veszélyes , Allegro barbaro , Égig érő fű , Philemon és Baucis , Ballagás , A szeleburdi család , Egymásra nézve , A dögkeselyű , Eszkimó asszony fázik , Gyerekrablás a Palánk utcában , A nagy generáció , Egészséges erotika , Queen , Moziklip , Szerelem első vérig) Impozáns felsorolás, nemde?* Az emberben felmerül a kérdés, volt-e olyan film, amihez Bacsónak Magyarországon nem volt köze? (Jó, túlzás, tudom, de azért az Eszkimó asszony meg a Queen mindenképpen kakukktojások, belátjuk?)

Szóval Bacsó (hogy egy újabb Moly-os, unos-untig ismételt kifejezést használjak [a másik a beszippantott]) megkerülhetetlen** alakja, művésze a magyar filmgyártásnak. 

Ez a könyv pedig méltó bemutatása Bacsó Péter művészetének.

Bacsó Péter 2009. március 11-én hunyt el, 81 évesen. Ez az adat természetesen nem került be a 2007-ben megjelent könyvbe. Bacsó Péter sajnos nem csinál már több filmet.

A könyv hatására Szerelmetesfeleségtársammal Bacsó-napokat tartottunk itthon. Felfedezésünk a Banénhéjkeringő és az Ereszd el a szakállamat! lett. Már ezért megérte.***

* Pedig a felsorolásaim korántsem teljesek, csak aláhúzott szubjektivitással a legismertebb filmeket választottam ki. 
** Ezen mindig rötyögök: a csudáért volna bárki megkerülhetetlen? Tök simán el- és ki- és meg lehet kerülni bármit és bárkit, különösen, ha az ismerkedés az adott művészeti ággal vagy stílusirányzattal nem szervezett keretek között zajlik. Oké, mondjuk tudom, hogy Fritz Lang halhatatlant alkotott a Metropolis -szal, de utálom a fekete-fehér némafilmeket, és utálom a sci-fi-ket is (egyik sincs így, de tegyük fel). Ez meg mindkettő. Nem nézem meg. Tök simán elkimegkerültem a filmet, s ezzel Lang-ot is. Az ismeret, hogy van, nem azonos a befogadással. 
*** De nem a teljes életművet tűztük ki célul, hanem csak amiket megkívánunk.

5/5

(2017)

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az. Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám. A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve. Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!** 

Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam. 

Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki ír sci-fi-t is. Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képekkel, metaforákkal, leírásokkal, érzékeny és finom témákkal. De tizenévesen erre még nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett önkönyvtár szelekción, aminek Bradbury is áldozatul esett (Varga Petyushoz került a könyv, tudtam, jó helyen lesz nála), de később kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott. Ez a kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával. 

No, ennél az olvasásnál már ütött, amit olvastam!

Most azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását.

(Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek mércéje volt, hogy a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös párom ezt mondta: 
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához! 
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette: 
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát. 
Én inkább azt mondnám: költészetet.)

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról az immár sovánka Agave-s kiadást (ebben csak a Marsbéli van), és újra elolvastam. 

Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki. 

A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmenes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is, csak mutatóba marad belőle itt-ott.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve a Mars az, és az emberek-marslakók kapcsolata. Ami végső soron az ember felelősségének, felelőtlenségének, magányának, szeretetéhségének a bemutatására szolgál.

A történetek, rövid impressziók ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes. 
S az ember végül nem hódítja meg a Marsot, hanem hozzá menekül, hogy az befogadhassa őt. Mert amit meghódítunk, azt jobbára elpusztítjuk, felemésztjük. Szeretni csak alázattal lehet. Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat, ((SPOILER: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családjuk tükörképe: – Itt vannak a marslakók!))

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

* https://www.youtube.com/watch… 
** https://www.youtube.com/watch… ; 2015-ben megjelent a második része is: https://www.youtube.com/watch…

5/5

(2017)

Abban a könnyű-nehéz helyzetben vagyok, hogy egy célból több nagyon hasonló témájú könyvet támadtam meg a könyvtárban. Az egyikről már írtam értékelést*, de mivel azt az értékelést nem teljesen bizonyosan azok olvassák, mint emezt, az egyszerűség és az érthetőség kedvéért annak bevezetőjét most idemásolom.

*

El kell mondanom, hogy A Da Vinci-kód megjelenése és megfilmesítése óta tökéletesen hidegen hagyott. Annak ellenére, hogy a film Tom Hanks-es, őt pedig a Forrest Gump óta feltétlenül… A másik filmet, talán Angyalok és démonok , láttam, de nyomtalanul múlt el belőlem. Igazából most ez sem érdekelt volna, de Szerelmetesfeleségtársamat igen, őt meg szeretem nagyon, tehát megnéztem vele a filmet.

Gondolom, millió helyen milliószor elmondták, hogy ezer kérdést felvet Dan Brown története, Jézusról, Mária Magdolnáról, Da Vinci-ről, a Sion rendről, miegyebekről. Valószínűleg nem is lett volna ekkora sajtója, visszhangja ennek a kriminek, ha Brown nem írta volna oda a könyv elejére, hogy voltaképpen mindent komolyan kell belőle venni, ami vallás, tudomány és egyebek, csupán a történet összerakása az ő műve.

Már a film nézése közben feltűnt két dolog. Meg kell mondanom, nem unatkoztam rajta, elszórakoztatott, de csak annyira vettem komolyan, mint bármelyik Indiana Jones-filmet, a Titkok könyvtárát vagy bármi hasonszerű egyebeket. 

Pedig, Isten bizony, még nyitott is lettem volna egy-két dolog iránt. De csukott maradtam.

Az a két dolog, ami feltűnt és badarságnak tetszett már nézés közben a következő: 
1. Nagy Konstantin állította össze a Bibliát és ő szüntette meg, irtotta ki a gnosztikus tanokat. (Mármint ezt állította Brown egyik szereplője, véresen komolyan, és senki nem kérdőjelezte meg.) 
2. A Mária Magdolna Jézus életében betöltött szerepéről szóló elméletek valóban érdekesek, sokak számára megbotránkoztatók, de könyörgöm, Jézus vele való házasságát minimum már Nikosz Kazantzakisz pedzegette, s ha voltak már akkor is tiltakozások, nem omlott tőle össze a kereszténység. Azóta pedig hány és hány könyv jelent meg hasonló tartalommal, egek! A kereszténység, pedig, köszöni szépen, jól van. S csak egy dolog nem derült ki, vagy nagyon nem figyeltem: oké, ((SPOILER: a csajszi a jézusi vérvonal uccsó' sarja: de akkor mi van? A híres emberek sarjai nem feltétlenül lesznek ugyanabban jók, mint a felmenők: a regényíró csemetéje nem feltétlenül regényíró, a festőé nem feltétlenül festő, a politikusé nem feltétlenül politikus, a szobafestőé nem feltétlenül szobafestő, a bankáré nem feltétlenül bankár, és a megváltó nem feltétlenül megváltó.))

Ami meglepett: a teljesség igénye nélkül, nagy gyorsan vagy kilenc (!) olyan könyvet találtam, ami a Da Vinci-kód kijelentéseit iparkodik cáfolni. A bőség lepett meg. 
A csuda tudja, miért, de érdekelni kezdett a dolog, Hármat magamhoz is vettem a könyvárban. Egyet meg elhappoltam.

*

S akkor ez a könyv a második, amit kihoztam a könyvtárból. Bevallom, erre voltam legkevésbé kíváncsi. Ez amolyan lexikon-szerű könyv. A szerző szócikkeket rakott egymás mellé, amelyek A Da Vinci-kód legalapvetőbb témáit, történelmi, művészeti és földrajzi vetületeit tekintik át. A leghosszabb szócikk (azt hiszem, talán a Vatikánról szóló volt az) sincsen öt-hat oldalnál terjedelmesebb,

Szóval szócikk-gyűjtemény. Nem hangzik túl izgalmasan. Ellenben, de és viszont: olyan szellemes, művelt, kellemesen és okosan tömör, és sokszor annyira mulatságos, hogy egy idő után, hiába is gondoltam úgy, hogy az csupán a nagyon érdeklő részeket olvasom el, faltam a könyvet, és mintegy kezet fogtam a szerzővel. Olyan érzésem volt, hogy lent ülünk a kedvenc kiskocsmánkban, persze, a Fő téren, Palikánál, és ő két-három fröccs között megosztja velem, amit a kérdésben tud. S közben bevallja azt is, amit nem tud, s aminek utána kell néznie. S közben jókat rötyögünk a beszólásain. De nagyon jókat. (Olyan jókat, hogy nem is tudom mennyi idő elteltével, most kiírtam idézeteket a Moly-ra.)

Sharan Newman gyakorlatilag nem foglal állást Brown könyvével kapcsolatban, csak elmondja azt, amit a Brown-által felvetett témákkal kapcsolatban tud. Nem vitatkozik, nem ellene-mellette érvel, hanem megmondja azt a frankót, amit történészként tud. Mondhatni, az ismert tényeket felsorolva cáfolja meg Brown állításait, miközben az ember nem érzi azt, hogy cáfolni akar, csupán azt, hogy „gyere, elmondom, amit én tudok, történészként”. 
De Brown tételeinek a többsége ettől is kétvállra fekszik.

S így két Da Vinci-kódos háttér-könyv után azt kell mondanom, hogy Brown vagy nem olyan nagyon okos, mint amilyennek látszik, vagy tisztességtelen célja voltak a könyv elején levő kijelentéssel és magával a könyvvel. Tisztességtelen cél: tömör keresztény- és katolikus-ellenesség, csúsztatásokkal, ferdítésekkel és tömör hazugságokkal. Ami egy fikciónak megbocsátható lenne, de Brown azt állítja, ugye, hogy minden úgy van, ahogy leírta, mindennek utána nézett. Úgy fest, nagyon messziről nézte. :-P

* https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2018/08/19/michael_haag_veronica_haag_a_da_vinci-kod_vilagahttps://moly.hu/ertekelesek/2282638

El kell mondanom, hogy A Da Vinci-kód megjelenése és megfilmesítése óta tökéletesen hidegen hagyott. Annak ellenére, hogy a film Tom Hanks-es, őt pedig a Forrest Gump óta feltétlenül… A másik filmet, talán Angyalok és démonok , láttam, de nyomtalanul múlt el belőlem. Igazából most ez sem érdekelt volna, de Szerelmetesfeleségtársamat igen, őt meg szeretem nagyon, tehát megnéztem vele a filmet.

Gondolom, millió helyen milliószor elmondták, hogy ezer kérdést felvet Dan Brown története, Jézusról, Mária Magdolnáról, Da Vinci-ről, a Sion rendről, miegyebekről. Valószínűleg nem is lett volna ekkora sajtója, visszhangja ennek a kriminek, ha Brown nem írta volna oda a könyv elejére, hogy voltaképpen mindent komolyan kell belőle venni, ami vallás, tudomány és egyebek, csupán a történet összerakása az ő műve.

Már a film nézése közben feltűnt két dolog. Meg kell mondanom, nem unatkoztam rajta, elszórakoztatott, de csak annyira vettem komolyan, mint bármelyik Indiana Jones-filmet, a Titkok könyvtárát vagy bármi hasonszerű egyebeket. 
Pedig, Isten bizony, még nyitott is lettem volna egy-két dolog iránt. De csukott maradtam.

Az a két dolog, ami feltűnt és badarságnak tetszett már nézés közben a következő: 
1. Nagy Konstantin állította össze a Bibliát és ő szüntette meg, írtotta ki a gnosztikus tanokat. (Mármint ezt állította Brown egyik szereplője, véresen komolyan, és senki nem kérdőjelezte meg.) 
2. A Mária Magdolna Jézus életében betöltött szerepéről szóló elméletek valóban érdekesek, sokak számára megbotránkoztatók, de könyörgöm, Jézus vele való házasságát minimum már Nikosz Kazantzakisz pedzegette, s ha voltak már akkor is tiltakozások, nem omlott tőle össze a kereszténység. Azóta pedig hány és hány könyv jelent meg hasonló tartalommal, egek! A kereszténység, pedig, köszöni szépen, jól van. S csak egy dolog nem derült ki, vagy nagyon nem figyeltem: oké, ((SPOILER: a csajszi a jézusi vérvonal uccsó' sarja: de akkor mi van? A híres emberek sarjai nem feltétlenül lesznek ugyanabban jók, mint a felmenők: a regényíró csemetéje nem feltétlenül regényíró, a festőé nem feltétlenül festő, a politikusé nem feltétlenül politikus, a szobafestőé nem feltétlenül szobafestő, a bankáré nem feltétlenül bankár, és a megváltó nem feltétlenül megváltó.))

Ami meglepett: a teljesség igénye nélkül, nagy gyorsan vagy kilenc (!) olyan könyvet találtam, ami A Da Vinci-kód kijelentéseit iparkodik cáfolni. A bőség lepett meg. 
A csuda tudja, miért, de érdekelni kezdett a dolog, Hármat magamhoz is vettem a könyvárban. Egyet meg elhappoltam.

Ez, aminek az értékelését írom, az egyik könyvtáras.

A szerzőpáros (vagy tesók vagy házasok, a véletlen névrokonságot nem feltételezem) végig megy az alapmű fő kijelentésein, témáin, majd bejárja a helyszíneket, és bemutat ezt-azt a film készítéséről is.

Voltaképpen apró könyvecske, szinte egy tenyérben elfér, de kellemes fogni, kinyitni, szép tördelése van, jó a kötése is, tetszik, hogy több színnel nyomták a szöveget (kevésbé tetszik, hogy a szövegnek választott sárga szín annyira halvány, hogy nagyjából olvashatatlan, szerencse, hogy nem vitték túlzásba a használatát) és megfelelő minőségűek a fekete-fehér képek is.

Sokkal fontosabb, hogy a könyv tartalma is megfelelő. 
A szerzőpáros sorra rávilágít arra, hogy Brown jobban járt volna, ha az egész művét, annak minden vetületével meghagyja a fikciók talaján, és nem erőlködik, hogy kutatás közben voltaképpen meggyőződött arról, hogy mindaz, amit ír, a krimi szál kivételével, igaz. Mert nem az. Nagyon nem. Sok téma felmerül, nem megyek végig rajtuk. De baj van a gnosztikus iratok pozicionálásával, baj Da Vinci szerepével, a festményei kiértékelésével, a pápai megrendeléseinek a számával, baj van a Sion-renddel, sok baj a történelmi adatokkal, de még Párizs földrajzával is. Vagyis a regény mindössze egy fikció, semmi több. Annak viszont szórakoztató, izgalmas és szellemes, belátom. Khm, illetve a belőle készült film az, mert a regényt nem olvastam, de nem is vagyok rá kíváncsi. Nem elvből, vagy sznobizmusból, csak úgy általában nem.

Hacsak a konspirációs elméleteknek megfelelően nem éppen az-e a bizonyíték az igaza mellett, hogy minimum kilenc cáfolat jelent meg róla nagy hirtelen. Amiből ma a másodikat már el is kezdetem ma.

4/5

(2017)

Bán Béla neve Óbudán fogalom. Sőt, még az a kérdés is elhangozhat, hogy: jó, de melyik Bán Béla? Ugyanis kettő van belőlük. Apa és fia. Az idősebbik pedig jobbára nem Bán Béla, hanem Béla bácsi. Azoknak is, akik tegezik őt.

Az ifjabbik Bán Béla ifivezetőm volt általános iskolában. Kefírrel, Békeffy Lacival ők tanították meg nekünk a Neoprimitív egyik teljes műsorát egy alföldi vándortábor alatt. Tán az életben nem röhögtem annyit, mint abban a táborban. De Béla bácsit akkor még nem ismertem.

Béla bácsi mostanra nyolcvan felett jár. Volt a Falurádió szerkesztője hosszú-hosszú évekig, majd nyugdíjba menetele után először trafikot nyitott a feleségével a Fő tér közvetlen közelében, majd a trafik helyén, egy évvel a rendszerváltás után egy zsebkocsmát.

A Bán Kocsma vagy Kis Dréher kultikus hellyé vált. Kezdettől fogva több volt, mint egy kocsma. Ebben minden bizonnyal komoly súlya volt Béla bácsi múltjának is. Melyik kocsma mondhatja el, hogy ha rövid ideig is, de saját újságja van?

Kedvenc helye volt a Kis Dréher Megyesi Gusztávnak, az újságírónak, Németh László Fritznek, a Vágtázó Halottkémek gitárosának, a rendszerváltáskor, (ahogy a könyv is tanúsítja) politikusok is rendre megfordultak itt, a Kis Dréherben lépett ki az SZDSZ-ből Tarlós István. Ide jár a Kretens volt és a Satöbbi jelenlegi dobosa, Max, de megfordul itt ügyvéd, bíró, újságíró, filmrendezők, régész, fotós, földmérő, zöldséges, internetes-szerkesztő, titkárnő, iskolabusz-sofőr, rengeteg mindenféle ember. Mostanában a fiatalabb generáció is rátalált a helyre.

Aztán Bán Béla, az idősebb, aki a jelen könyvet írta, feladta a kocsmárosságot, és gyönyörű kilátású pomázi otthonában írni kezdett. A rádiós újságírói múlt persze jócskán könnyített a munkáját. Ez a könyve az ötödik, ami nyomtatásban megjelent. Mindegyik önerőből, magánkiadásban látott napvilágot. Külső megjelenésükben nagyon profi, szépen tördelt, némi túlzással impozáns kiadványok. A borítók remek terveit Béla bácsi lánya, Bea készíti. (Bea egy évfolyammal járt alattam a Harrer Pál utcai iskolában.)

Kicsit nehéz dolog ismertetőt írnom a könyvről, mert ismerem és tisztelem Béla bácsit. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy az ismerettség miatt az ember megengedőbb, elnézőbb és lelkesebb legyen, olyan értékeket is megtaláljon a könyvben, amiket más esetben nem biztos, hogy meglelne és nem mond ki dolgokat, mert jobb a békesség, és mi oka, indoka lenne, hogy a szerzőt esetleg megsértse?
A dogot még inkább nehezíti, hogy vannak kapcsolódási pontjaim mind Béla bácsi gyerekeihez, mind Óbudához. Azért mégis próbálkozom a tényszerűséggel és a korrektséggel. Mintha nem ismerném Béla bácsit, és semmi nem lenne testközeli abból, amiről ír.

Az első kérdés: miért magánkiadásban jelent meg a könyv? A magánkiadású könyvek mindig előhívják ezt a kérdést. A válaszalternatívák a következők:

• Az indok jobbára az lehet, hogy a témája olyan, hogy nem talál rá kiadót a szerző.
• Vagy az, hogy a szerző úgy érzi, nem akarja a munkája anyagi gyümölcsének a nagy részét a kiadónak és a terjesztőnek adni.
• Vagy az, hogy kiadó nincsen, aki bármennyi pénzt is látna a kéziratban, vagy annak minősége, vagy a célközönség rendkívül kicsi, várható érdeklődése miatt.

Béla bácsi könyvének esetében csak sejtésem van, melyik az igazi ok.

Éppen most olvasom Vámos Miklós legújabb könyvét, a Töredelmes vallomás-t. Béla bácsi természetesen nem Vámos Miklós és vica versa. Vámos szépíró, hosszú és méltán sikeres írói múlttal, sajátos visszafogottság jellemzi, mégis szókimondó. De a Töredelmes vallomás gyakorlatilag ugyanaz a műfaj, mint az Emlék(fény)képek. Persze, van különbség a két könyv között. Vámos intim testközelbe enged magához, hiszen jó értelemben vett intimpistáskodására példa: megtudhatjuk, mennyire felállt neki egy szűz kurva incselkedésére, aki aztán úgy hagyta. (Félreértés ne essék, semmi bajom a leírással, nagyon élveztem ezt a szösszenetét!). Béla bácsi ennyire nem mellőzi az tapintatot sem önmagával, sem azokkal szemben, akikről ír. E ténynek nincsen előjele, mindössze ténybeli különbség. A két könyv műfaja, bármi is az, megegyezik.

Szóval nem tudom, Béla bácsi mit is írt, amikor ezt a könyvet írta. Kialakított egy sajátos műfajt, ami nem szépirodalom, nem memoár, nem életrajz, nem karc, semmi se nem, miközben mindegyik, egyben.

Béla bácsi a szülőhelye, a családja és a saját múltjáról mesél és beszélget az olvasóival. Amit elmond valamiféle történelem alulnézetből: egy átlagos falusi család diplomássá lett fiának, családjának a története, aki nem volt mindennapi figura, ismerték rengetegen, de nem tartozott a legismertebb rádiósok sorába.

Ez a könyve a sajátságos önmagához képest is különleges. Béla bácsi elővette az otthoni fényképeit és szabad folyást engedett az emlékeinek. A fényképeket kronológiai sorrendbe tette, és így mesél, ki szerepel rajtuk, milyen alkalomból, vagy éppen arról, neki mi jutott eszébe az adott fényképpel kapcsolatban. Olvasás közben pedig lezajlik előttünk az élete. 

Egyáltalán nem nagy történeteket olvasunk. Emlékfoszlányok, kis sztorik, szösszenetek, szeretettekről és nem annyira szeretettekről. Ha akarom, kicsit szociográfia, ha akarom zanza-történelem, lehet csudálkozni, lehet dühöngeni, meghatódni, nosztalgiázni, s ha akarom: családtörténet.

A legfontosabb mondat: olyanok a történetek, hogy Béla bácsit jó olvasni.

Akkor is, ha volt néhány, stilisztikai szempontból helyrepofozandó mondat, és egy-két olyan emlék, amelyre ráfért volna valami dramaturgia súly, hogy a személyes emléken túl valóban átjöjjön valami többlet is.

De azt kell mondanom, ha nem lenne semmi közöm Óbudához, semelyik Bán Bélához, a Kis Dréherhez és vendégeihez, akkor is tetszene a könyv. Szerintem ezzel nagyjából mindent elmondtam. 

Két kedvenc emlékfényképem lett a kötetből.
Az egyik Béla bácsi általam nem ismert, sajnos elhunyt feleségéről, Veráról, Vera néniről szól. A címe: A boldogságunk kora. Arról szól, hogyan ébredtek egy reggelen szegényen, szerelmesen, de boldogan, valamikor, azt hiszem, a hatvanas években, és Vera (néni) hogyan költött el egy cipőre két heti munkabért, és hogyan reagált erre Béla bácsi. A könyv legjobb fotója, ahogy a szép, fiatal, ébredő nő maga elé rántja a lesifotós miatt a takarót (mert „nehogy már!”), de közben olyan kedves-pajkosan néz a kamrába, hogy attól el kell olvadni.

A másik történet, ami nagyon tetszik, az Emberi sorsok. Itt a fotó maga nem annyira jó, de a szöveg, amely Vera (néni) testvérének a sorsát mondja el. Valami annyira jól sikerült szociografikus novella, hogy egymás után kétszer olvastam el.

Kiemelni csak ezt a kettőt emelem ki. „Akinek van füle a hallásra...” :-)

*

Akit érdekel a könyv, az alábbi címeken rendelheti meg:

ban.belabacsi@gmail.com
vagy
https://www.facebook.com/bela.ban.1?ref=br_rs

4/5

(2018)

Ezzel a Klasszikusok képregényben -sorozattal általában az a bajom, mint például Fazekas Attila rajzaival: többségében nagyon jók a rajzok, pazar a színezés. de általában van valami esetlegesség a mozdulatokban, gesztusokban, arcmimikákban. Nos, ebben a füzetben is ez a helyzet. Viszont szerencsére nagyon kevés helyen fordul ez elő. A látószögek, perspektívák kiválók, a színezés is pöpec, a párbeszédekkel sincsen semmi baj. 
De valami valahogy nincsen a helyén.

Mivel klasszikus, nyilván olvasnom kellett volna az eredetijét is, hogy ne legyen hiányérzetem. Meg az eredetijének az előzményét is (Hódító Robur), hogy igazán értsem, miről van szó. De nem olvastam. A képregény viszont evidenciának veszi, hogy olvastam. Hiába mondom, hogy nem. 

De éppen ezért nincs bennem nagy döbbenet, amikor kiderül, hogy mindenek mögött Robur áll. Mert, hogy ki a tőgy az a Robur, az marhára nem derül ki a füzetből, csak lökdösve van az olvasó, hogy, na döbbenjen már meg, hát a Robur, na az, röpköd, hajózik és autózik veszett sebességgel! 

ÉS nem csak azt nem tudjuk meg, hogy kicsoda Robur, hanem azt sem, hogy egy, azaz egy darab hiperjárművel hogy a viharba' akar ő a világ ura lenni? Azzal, hogy marha hangos a hegy? (A történet azzal kezdődik, hogy egy kisváros lakói összecsinálják magukat, mert olyan robaj jön a hegyek felől, mintha rengene a föld, és a poharakban gyűrűzik is a víz rendesen, de nem, nincsen földrengés, csak enyhe mozgás, meg nagy hang. De később, amikor megjelennek a titokzatos járművek, földön, vízen, levegőben, akkor nem kell megsüketülni, senkinek nincsen olyan érzése, hogy földrengés lenne. Szóval a bevezető jó az érdeklődés felfokozásra, de semmi szerves kapcsolata nincsen azzal, ami később történik, és magyarázatot sem kap.) Meg két emberrel? Kicsit elszámította magát, és benézte ezt a világúrságot, úgy tűnik!

S mivel nem olvastam Verne eredetijét, nem tudom, hogy az előzmény nem ismerete vagy a képregény adaptációja a fő hiba. De mert van a fő hiba, lett légyen az bármi, marhára nem is tudom beleélni magamat a dolgokba.

Kár érte, mert mondom, a képi megvalósítás viszont tetszik, talán a legjobb ebben a sorozatban, legalábbis azok közül, amiket már olvastam és néztem.

S azt már csak csendben kérdem meg a sorozatszerkesztőtől: nem azért, de valóban ez a történet Verne legklasszikusabbja? Ööööö…

3,5/5

(2017)

Szabad-e vajon teljesen őszintén írni akkor is, ha nem polkorrekt, meg akkor is, ha egyfajta önkitárulkozás, illetve ez esetben minden bizonnyal öndicsfény törlés? 

Nagyon sok benyomásom támadt erről a könyv-párról. Ami eszembe jut, megpróbálom felidézni. Ezek hangsúlyozottan benyomások, tehát nem kiérlelt, megfontolt, Mariana-árok mélységű gondolatok.

1. BENYOMÁS 

Vámos Miklós egy nagyon szimpatikus ember. A Lehetetlen című műsorban ismertem meg, akkor még semmit nem olvastam tőle. Abszolút anti-showman, és éppen ezért nagyon jól estek a műsorai. Intelligensek voltak a beszélgetések, visszafogott a stílus, Vámos szemmel láthatón felkészült az alanyaiból, és én nagyon bírom azt az extrovertált humorát. Aztán jöttek a könyvei is. A Szitakötő az egyik kedvenc olvasmányom. Szóval Vámos, meg amit tudok róla, kedves a lelkemnek. S ebben most sem csalódtam.

2. BENYOMÁS 

Összesen 69 szerzőt számoltam össze, akikkel Vámos beszélgetett. (Valaki más, itt a Moly-on hetvenet.) Vannak duplikátum beszélgetések, mármint szerzők, akikkel Vámos kétszer is beszélgetett, őket, természetesen, egynek vettem. 
A 69 szerzőből én 55% százalékukat ismertem. Ismertség alatt most azt értem, hogy találkoztam már a nevükkel , vagyis nem feltétlenül azt, hogy olvastam is tőlük valamit. 
Ezen egy kicsit gondolkodtam, hogy gyalázatos arány-e? Mivel minden értékelésnek maga felé hajlik a mérleg-nyelve, úgy döntöttem, nem az. Mezei olvasó vagyok, az irodalom nem tartozik a mindennapi megélhetésemhez, a világ és annak könyvtermése akkora, hogy mára behozhatatlan, utolérhetetlen és beláthatatlan annak teljessége. Annyi idő, lehetőség nincsen, hogy az ember elégedettnek érezhesse magát, ha azt a célt tűzi ki, hogy márpedig naprakész lesz! 
Ennek tükrében a Vámos könyvében beszélgető szerzők 18%-ától olvastam valamit (ez esetben lényegtelen, hogy egy- vagy több valamit). Ez 13 szerzőt jelent. 
Viszont az talán az inkombatibilitásomat jelenti, hogy 11%-uknak (8 író) már belekezdtem valamelyik művébe, de teljesen hidegen hagyott, amit olvastam, félre is tettem a könyveiket. 
Ellenben nem vagyok teljesen tájékozatlan, mert van 16 író (23%), akinek a nevéről már hallottam, de kötete még nem volt a kezemben. 
Mindebből a tanulság, hogy a kortárs irodalom, úgy tűnik, nem igazából az én asztalom. Hm, mégsem szégyellem magam miatta. A sznobizmusom döntő részével, legalábbis így akarom tudni, kb. huszonöt éves koromra leszámoltam: merem mondani, ha nem tetszik valami, ami része a kánonnak, és tetszik valami, aminek a színvonala a mérvadók szerint nem éri el a kánonét.

3. BENYOMÁS 

Vámos Miklós kortárs magyar írókkal beszélget, némelyikkel kétszer is, Beszélgetőtársai a magyar irodalom képviselői. Pazar keresztmetszet, kétségtelenül. De mégis hiányérzetem támadt. Nem bántam volna, nekem hiányzott, és szerintem a teljességhez hozzátartozott volna, hogy populáris irodalom néhány képviselője is asztalhoz üljön Vámossal. Azon az alapon, ahogyan Böszörményi Gyula is a beszélgetőtársak között volt, teszem hozzá, teljesen jogosan. Gondolok itt olyan, számomra hiányzó nevekre (ezzel kiverem a biztit, az tuti!), mint Vavyan Fable, Lőrincz L. László, Nemere István, Bán Mór, Markovics Botond (Brandon Hackett), a névsor folytatható. S nem azért mondom ezt, mintha ők lennének a kedvenc íróim. Többüktől semmit sem olvastam. 
Értem én, Vámos számára minden bizonnyal küldetés a magas-irodalomnak és képviselői bemutatásának a missziója. Csak valahogy a teljességhez hozzátartozott volna… S mondom, nem számoltam össze, mennyivel, de több íróval volt kétszer is interjú.

4. BENYOMÁS 

Vámos számára a zsidóság(á)nak a megemlítése teljesen természetes. Az ő természetességére hivatkozva hadd említsem meg: erről nem készítettem százalékszámítást, de sok (mi a sok, tehető fel a kérdés) író volt, aki származására nézve, az interjúban bevallottan zsidó. Következik ebből valami? Az minden bizonnyal, hogy nemzetiséget nézve a zsidó írók száma nem elhanyagolható a magyar kultúrában. Hogy ebből következik-e valami, nem tudom. Egy helyen szisszentem csak fel, amikor Vámos Kertész Imrével beszélgetve eldiskurált azon, kinek mit mondott Soros György. Aki, lássuk be, nem feltétlenül a jó fiúk táborában focizik az ország-tönkretevéseivel. S nem is irodalmi tekintély. Egyáltalán nem. Pénzemberként sokkal inkább a politika-csinálás és pénzelés az asztala. A véleménye ezen a ponton kizárólag magánügy. Illetve politika. Itt futkosott a hátamon a hideg. 
Az is tény, mindenképpen megemlítem, hogy Vámos, becsületesen, minden írónak a származásával foglalkozik, akivel beszélget, akárhonnan származzon is.

5. BENYOMÁS 

Úgy éreztem, rövidek voltak az interjúk. Mindig túl hamar véget értek. Aztán valahol kiderült, egy-egy beszélgetés hatvan-hetven perc. Akartam volna még több mindent megtudni az alanyokról. Minden ilyen és hasonló beszélgetésnél azt érzem, na, majd most fény derül a Nagy Személyes Igazságra, lehull a lepel a Nagy Titokról (ilyen hozzáállással faltam fel a Modern Könyvtár kétszer két-kötetes interjú-könyveit is [Nagy írók műhelyeiben*]. Aztán persze az derül ki, hogy az írók sem tudnak sokkal többet a világról, mint bárki más, csak sokkal szebben, plasztikusabban tudják megfogalmazni, amit mindannyian látunk, érzékelünk. S személyükben vagy szimpatikusak, vagy nem azok. Olvasva a velük készült interjúkat ritkán nem azok. S Vámos alanyai, lám, szimpatikusak. Esterházy iránt például soha nem éreztem túl nagy szimpátiát, de amit itt olvastam, talán a legszellemesebb, leghumorosabb interjú volt.

6. BENYOMÁS 

Kit akarnék olvasni, akit eddig nem olvastam, de e kötet után kedvet kaptam rá? 
Görgey Gábort. Parti Nagy Lajost. Nádas Pétert. Bächer Ivánt. 
Ha valakit nem érdemes, gyorsan ábrándítsatok ki, úgyis annyi olvasnivaló van. 
S tőlük mivel kezdjem, drága feleim?

7. NEMBENYOMÁS

Akikkel Vámos Miklós beszélgetett: 
Varró Dániel, Závada Pál, Lázár Ervin, Spiró György, Kertész Ákos, Grecsó Krisztián, Békés Pál, Garaczi László, Morcsányi Géza, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Csukás István, Márton László, Dalos György, Nádas Péter, Somlyó György, Esterházy Péter, Kertész Imre, Csaplár Vilmos, Tóth Krisztina, Háy János, Radnóti Sándor, Karafiáth Orsolya, Szigeti László, Turczi István, Vámos Miklós, Sándor Iván, Orbán János Dénes, Bódis Kriszta, Parti Nagy Lajos, Szabó Magda, Konrád György, Kalász Márton, Szilágyi Ákos, Esze Dóra, Boldizsár Ildikó, Hazai Attila, Grendel Lajos, Bächer Iván, Görgey Gábor, Szakonyi Károly, Müller Péter, Oravecz Imre, Zilahy Péter, Földényi F. László, Tarján Tamás, Kőrösi Zoltán, Kányádi Sándor, Vathy Zsuzsa, Nádasdy Ádám, Kovács András Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Temesi Ferenc, Erdős Virág, Tisza Kata, Böszörményi Gyula, Dragomán György, Bartis Attila, Gerlóczy Márton, Takács Zsuzsa, Kiss Judit Ágnes, Barna Imre, Szabó T. Anna, Lator László, Térey János, Rakovszky Zsuzsa

* 

https://moly.hu/konyvek/kulin-katalin-belia-gyorgy-szerk-interju 
https://moly.hu/konyvek/koves-erzsebet-szerk-interju-i-ii

4/5

(2017)

Az a helyzet, hogy a könyvet egy hete fejeztem be, de most döbbentem rá, hogy nem írtam róla értékelést. Hát hajrá, gép elő, kávé lefőzve, bár már nincsen korán, de a délutáni kései szundiból feleszmélve jól esik még egy, és akkor uccu neki!

Scalzi könyvei olvasmányosak, pergősek, akciódúsak, az ember egy percig sem unatkozik, amikor olvassa őket. De kétségtelenül itt fejeződnek be az érdemeik. Ami nem baj. Scalzi szórakoztatni akar, és azt professzionális módon teszi. Olyan történetei vannak, mint Burroughs-nak, Tarzan kitalálójának: az ember nem tudja letenni a könyveit, de lám, egy hét múlva tűnődnie kell, miről is szólt.

Tűnődtem, beugrott. A vicc az, hogy nem magáról a könyvről, hanem egy filmről, a Kairó bíbor rózsájá -ról, Woody Allen filmjéről, Mia Farrow-val és Jeff Deniels-szel, ((SPOILER: amikor a hősszerelmes lejön a filmvászonról, és itt csetlik-botlik az életben, ahol, ugye, nem úgy működnek a dolgok, ahogyan a vásznon. De a szíve hölgyét ez nem zavarja, ugyanolyan perzselő pillantásokkal lesi a pasast, ahogyan a vásznon lesett rá. Aztán fordul erre-arra a történet, és nem megy a dolog, a pasinak vissza kell térne a vászonra, vissza filmbe.)) Na, erről szól a könyv is. Scalzi becsületére legyen mondva, elette a kenyeremet, mert a könyv sokak által emlegetett harmadik harmadában (aminek valóban semmi értelme nincsen, csak egy piszok hosszú, egyre érdektelenebbé váló coda, amit a második monológ közepétől simán átlapoztam) maga is megemlíti Woody Allen filmjét, mint előképet. Becsületes dolog. Én viszont a könyv második harmadánál már terveztem, hogy az értékelésemben itt lesz Woody Allen. Ezért ette el Scalzi a kenyeremet.

Egyszóval a könyv olvasmányos, nevetős (sokakkal ellentétben én nevettem rajta többször; igaz, nem hahotáztam), csavaros történet. S akár többször olvashatós, ha az ember a Nagy Csavart már tudja is; mert könnyen feledhető. De szórakoztató, és lássuk be, egyáltalán nem mindennapi sci-fi.

A Star Trek vörösingeseit, alkalom adtán majd figyelni fogom.

3/5

(2017)

Na jó, egyre jobban bírom ezt a pokolcsávót. Bár a háromból ez volt a legkevésbé tetsző rész. Novellák, képben. Néha nem értettem, mitől megy a villamos.* A grafika a megszokott, sok sötéttel, élénk tónusokkal. A vicc az, hogy nagyon sok véleményem már nincsen erről. Valahogy itt felerősödött bennem a metafizikai ellenérzés. Talán az önmagukért való borzalom-történetek miatt. A feeling vitt,ez tény, de volt, amibe, igaz, lefekvés után, alvás előtt olvastam, beleszunyáltam. Azt hittem, azért nem értem.
Aztán elolvastam ébren is. Akkor sem értettem.

* https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2017)

No, két dolgot azonnal világossá kell tennem!

Egy: 
Se világnézetileg, se esztétikailag nem tudok azonosulni ezzel a képregénnyel, se képi világában, se mondanivalójában. A pokol szülötte lesz a jó képviselője ezen a Földön, továbbra is indokok és okok nélkül. Ezúttal egy vámpírt győz le, aki a még mindig flangáló Raszputyin haverja. De ahogy a vámpír jött a semmiből, úgy megy érthetetlen mód ugyanoda vissza, és különben is, meg amúgy is, mi a fene történik, hogy kerül egy vámpír, Raszputyin, Baba Jaga egy könyvbe? Meg miért a horogkereszt a világ leggonoszabb dolga, amikor a vörös csillagnak nagyságrendileg, gyors fejszámolással minimum hússzor több áldozata volt? 
Aztán a képregény tömény spiritizmus, aki meghalt az is él, dumál, visszajön, rondábbnál ordenárébb alakokkal van tele az egész, halál, borzalom, fájdalom, vér… Brrr! 
Aztán a képi megfogalmazás: néha nem értem, fel nem fogom, mi történik, mit látok. Biztos, velem van a baj. Amikor az egyik náci csákó el akarja pusztítani a beszélő fejet, két komplett pasi van a teremben. Aztán amikor az egyik genyó leszúrja a másikat, egyszerre van egy harmadik, a fejjel távolodó alak a háttérben. Az ki az az? Meg aztán: az évszázadok óta a létből a nemlétbe, meg vissza császkáló vámpír, aki rendre újra éledt az újholdtól, meg tököm tudja mitől, egyszerre csontvázzá csupaszul, és kakukk neki, mert a lova nekifut az oszlopnak, amit Hellboy elé tart. Öööö… Meg ilyenek…

Kettő: 
Ez egy fantasztikus képregény! Mentem az Oktogonról a Magnetbe, és csak a Széchenyi fürdőnél kapcsoltam, hogy már régen le kellett volna szállnom. Aztán a hármas metrón az ellenkező irányba szálltam fel: az Árpád-híd felé akartam menni a Ferenciek teréről, és a Corvin negyednél kapcsoltam, hogy a francba. Végig ezt olvastam, nézegettem, an stílusos, jó kis Metallica-val a kiegészítve a fülemben (az új lemez, a Hardwired dübörgött). Azért ez jelent valamit, nem szoktam ilyet csinálni!

Három: 
Már olvasom a harmadik kötetet. 
Filmben tuti meg nem nézném, mert ökörség az egész, s nem ér annyi időt. Illetve ökörség így is. 
Van negyedik kötet magyarul? Itt a Moly-on nem leltem.

4/5

(2017)

Szerelmetesfeleségtársammal kb. egy hónapja nagyjából mindennap megnézünk egy régi, értsd: harmincas-negyvenes évekből és egy-egy ötvenes évek elejéről származó filmet. Semmi koncepció, csak valahogy így alakult. Szerelmetesfeleségtársam a most karácsonykor mindörökre elaludt, betegsége előtt örökvidám, életszerető édesapjával sokat nézte ezeket a filmeket. Én annyira nem. Csak most valahogy ráharaptam. Ezért is olvastam el nemrégen egy Jávor Pálról szóló könyvecskét, ami újabb filmekre hívta fel a figyelmemet.

A szórásba természetesen belekerült néhány Karády Katalin főszereplésével készült film is. Ez persze megszülte az érdeklődést iránta is. Amikor a nyolcvanas évek elején hosszú-hosszú idő után megjelent a nagylemeze, a Hamvadó cigerettavég , nem értettem a felhajtást körülötte. A zene nem az én zeném volt, nőként rám nem tett nagy hatást, bár világéletemben vonzódtam a széles arccsontú nők iránt (igaz, kedvesem?), de valahogy mégsem.

S Karády a filmjeivel sem győzött meg. Egyszerűen nem őrjítette meg bennem a férfit, nem ráztam a rácsokat, azt ismételgetve, hogy ha egy könnyű szellő rásegít, a hurrikán se tép le róla, hanem simán idegesített az a számító, hideg tekintet, amelyben a szenvedély tüze a vízből jégkockát fagyaszt. Meg a bágyadt melankólia, ami áradt belőle… Ráadásul az arca valóban szép, de nagyon nem mindegy, milyen szögből fotózzák. 
Színésznőnek meg…, hááát….

De hatalmas sztár volt, és lám, a neve a mai napig élő név, míg a sokkal szebb, áradóbb szexualitású Déry Sáriról ki tud ma vajon. Én, ebből a könyvből, meg azért, mert e könyv hatásárára utánanéztem kicsit, és vadászok a filmjeire. (Ízcsiklandó: Bacsó Péter róla formázta az Udvaros Dorottya alakításával életre kelt Sziráky Luci figuráját; ahogy Őze Lajos tudta mondani asztmatikus köhögéssel: „De szeretem Balatonlellét, / de még jobban a Luci bal mellét.”)

Szóval itt ez a könyvecske. Vélem, a címbeli 100 azt jelenti, hogy Karády Katalin századik születésnapjára jelent meg. Természetesen részben posztumusz. Mert van egy olyan sejtésem, hogy eredetije már megjelent egyszer. Erre utal az is, hogy a szerző elmeséli, a róla megjelent írása Karádyt igen lehangolta. 
Szóval itt van ez a könyvecske, ami igen kiegyensúlyozott képet ad a színésznőről. Igen, simán leírja, hogy énekesnőnek csodálatos volt, egyedi, utánozhatatlan, míg színésznőkét annyira nem volt izgalmas, hogy a színpadon egyenesen csapnivaló volt, a kamerák előtt élt igazából, de ott is szögletes volt a mozgása, hiteltelen az arcjátéka. S hogy Karády mégis sztár volt, sőt, a mai napig is. Lám, én is olvasok róla. S a pályájának felskiccelése után próbálja megfejteni a sztárság okát is. Aminek része lehetett az is, hogy bár viharosan, sokszor felháborító magánélettel élt (volt benne valami elfojtott, de mégis pellengérre tett szexualitás, ami sütött a megjelenéséből, és állítólag a magánéletében nem válogatott a nemek között; mondjuk így ötven százalékkal nagyobb esélye volt a partner-keresésben), mégis volt benne tartás, és volt benne nem kicsi emberség. A végül a karrierjét is derékba törő történelem rajta át is átgázolt, és a masiniszták hol jobbról, hol balról próbáltak rajta fogást találni, de sem a Gestapo-s verések, sem a baloldali zaklatások nem érték el a céljukat. Annyira nem, hogy Karádynak embermentésért fát ültettek Izraelben.

Sorsa sok párhuzamot mutat Jávoréval. A szovjet megszállás, a szocialista Magyarország építésének a kezdetén emigrál, él itt is, ott is, s végül Amerikában telepszik meg. De filmes karrierje gyakorlatilag ’49-ben megszakad, utána egy kalapszalon vezetéséből tartja fent magát, és soha többet nem jön Magyarországra.

A könyv hat levélből áll: mindenkinek, a rajongóknak, a közömböseknek, a rühellőknek, Karády Katalinnak, „Annak az okoskodónak, aki egykor voltam” és „Amelyet az olvasó ír, 2010 után”. 
Jól szerkesztett, kiegyensúlyozott, olvasmányos, pont megfelelő terjedelmű könyvecske azoknak, akik olyan nagyon nem akarnak elmerülni a részletekben, de valamit azért szeretnének ismerni a korról, annak filmművészetéről és Karády Katalinról. Én nagyon élveztem olvasni, mert egyfelől érthetőbbé tette, közelebb hozta a Karády-jelenséget, másfelől még jobban megértettem azt a tragédiát, amit a negyvenes évek közepe hozott a magyar művészekre. S hogy a minőség azért viszonyítás kérdése is. Éppen ma délután néztük meg a „Dalolva szép az élet” című Keleti Márton förmedvényt, ami annyira szar, hogy az már majdnem jó, de azért a tára nyílt szemű viszolygás a leplezetlen, nyílt rendszer-benyalás végett messze győzedelmeskedett. Tény viszont, hogy a Jávor- és a Karády-könyv olvasása nélkül most egészen máshogyan, undorodva gondolnék ennek a filmnek a rendezőjére, szereplőire (Soós Imre, Latabár Kálmán, Ferrari Violettta, Bánhidi László, Gózon Gyula).

4/5

(2016)

Ünneprontó leszek az általános lelkesedés közepette. És igazságtalan is leszek, előre szólok. De megfogadtam, nem állok be a sorba, és csak őszintén mondom a véleményemet.

Katz könyve érdekes könyv. Nem regény. Nem tudom, mi. De vidám könyv. Meg szomorú is. Nem regény, mert gyakorlatilag nincsen összekötő szál a történetek füzérében, a szereplőkön kívül nincsen összekötő elem a cselekményben. Ez önmagában nem lenne baj, nem egy ilyennel találkoztunk már a világirodalomban, gondoljunk csak Krúdy Szinbádjára, Wass Albert Tizenhárom almafájára, Nyírő Úz Bencéjére vagy Méhes György ifjúsági családtörténeteire. A nagyobb baj, hogy Katz-nál nem tisztázott a hangulat, hol ilyen, hol olyan.

De bevallom, végigszenvedtem magam rajta, s a szenvedésem akkor vált szenvedéssé, amikor újra a zsidók szenvedése lett a téma. Nem vonom kétségbe, mert miért tenném, hogy volt ilyen. És mondom, igazságtalan vagyok, mert Katz régen írta ezt a kis valamit. De bevallom, már az unalmon is túl vagyok, és szép lassan az ordításnál tartok, ha a zsidók szenvedéseiről hallok. A dömping miatt. Amiatt, hogy mindenhonnan ez folyik. Amiatt, hogy egyre inkább úgy tűnik, ha valaki Oscar-t vagy Nobel-t akar kapni, csak le kell húznia egy újabb holokauszt bőrt, és ha tehetségesen teszi: esélyes. Amiatt, hogy a csapból is ez folyik. Erről nem Katz tehet. Ez nem antiszemitizmus (de utálom ezt a szót, jaj, de nagyon, mert önmagában utálatos, és mert egyre inkább szitokszóvá és a párbeszéd ellehetetlenítő okává válik), nem kérges szív, hanem afelett való értetlenség, hogy miért mindig csak erről olvasunk, más nemzetek szenvedése, kiirtási kísérlete, sanyarú történelme miért nem ennyire fájdalmas, miért nem ennyire központi kérdés? S mondom, a dömping végett már menekülök a témától. Másik végén csattan az ostor.

De mondom, ez nem Katz hibája. Ahogy írtam: nem mai az írás, s nem ez a központi problémája. Ez az én problémám. Katz megtette, amit megtehetett, és amit megtett, az olvasmányos és nagyjából vidám.

2/5

(2017)

Ókori panelsztori, a 'la Asterix, avagy hogyan nem sikerül asszimiláció kísérletével bevenni az utolsó kis gall falut a rómaiaknak? Mint alcím. Avagy toljuk be az összvilági, domináns kultúrát a kis, elszigetelt, nemzeti kultúrába, és a plebsz úgy zabálja majd, mint a cukrot. Különösen, ha felismeri, hogy velünk, a világfaluval jön a tőke is. Felednek nemzeti érzéseket, összetartozást, testvériséget, kultúra megőrzést, függetlenséget, mindent, ha jön a zsé, és marha boldogok lesznek, ha nyalhatják a fenekünket a számunkra meghökkentőn olcsón, számunkra meghökkentőn nagy pénzekért felvásárolt falujukért, országukért (a füzetben: hal, antikvitás).

Nézek szanaszéjjel: merre van magyar honban Asterix és Obeliszk? S lenne még mit visszaszerezniük, lerombolható-e itt is az Istenek Otthona nemzetrontó panelprogram?

Na, vissza a tényekhez: röhögjetek, feleim ezen a füzeten is, mert bőven van min, és inkább felejtsük el a meghökkentő párhuzamokat a valósággal!

*

MÁSODIK OLVASÁS 
Még mindig az a véleményem, hogy ez az egyik legjobb, leginkább aktualizálható Asterix-történet. És az egyik legmulatságosabb.

5/5

(2017)