A Gerilla története

voltaképpen egyszerűen is elmondható: a Franciaországba befogadott milliók oda kakálnak, de hatalmas kupaccal, bűzösen, ahol esznek, és a befogadó társadalom csak ungyulupuntyuluzza őket, hogy az nem is fekália, ami az asztalra jön, rossz, aki rosszra gondol, meg kell tanulni együtt élni a más kultúrákkal, nem is gusztustalan a terített asztalon az étel mellett a szar,, ez csak elcseszett kulturális berögzülés, miért ne lehetne úgy s étkezni, ahogyan ők teszik, meg kell érteni őket, mert a rossz anyagi helyzet, az elnyomó társadalom, és aki nem így látja, az rasszista, náci, fasiszta, szélsőjobbos emberszemét, a befogadó társadalomnak egy dolga van, szégyellni magát.... És így tovább. 

Mondhatnók a szokásos eszement, a valóságtól teljesen eltávolodott, beteg, minden önvédelemtől és józan észtől mentes balliberális, liberálfasiszta öngyilkos ostobaság.

A könyv úgy indul, hogy három és fél intézkedő rendőrt (egy nő, két férfi, meg a kutya) a gettóban megtámad egy hat fős csoport, az egyik rendőrt helyben meglincselik (később a holttestét cafatokra szaggatják az utcán), a kutyát kivégzik, a másik rendőr önvédelemből lő, és kimenekíti a kolléganőjét is. A házban volt olyan, aki „látta”, hogy szabályosan kivégezte a fiatalokat. Terjed a hír, hogy rasszista alapú gyilkosság történt.

A média és a sajtó, mindent tudó szakértőkkel megerősítve rögtön és azonnal az áldozatokkal, mármint a rendőr által önvédelemből megölt hangsúlyozottan és kiemelten francia áldozatokkal érez együtt. Szakemberek fejtegetik, hogy ideje lenne végre megvonni a rendőröktől a fegyverhasználati jogot, mert az csak az ilyen esetek elszaporodásához vezet. A miniszterelnök a párbeszéd híve, az aktivisták együttérzésükről biztosítják a kisebbséget, és köpködnek a rasszista, erőszakos rendőrökre.

Amikor egy lázadó az állatkertben kivégez négy fehér embert, és az ott levő rendőr nem lő, az ott állók megdicsérik, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, minek öntött volna olajat a tűzre egy ilyen feszült helyzetben. 

Naná, hogy eszembe jutott annak az emberjogi aktivista nőnek az esete, akit két vagy három migráns megerőszakolt, és ő nem győzött bocsánatot kérni tőlük, mert tényként kezelte, hogy a megtapasztalt rasszizmus az oka a tettüknek... Abszurd?

Az egyes fejezetek kezdete után mindig megtudjuk, hogy hol vagyunk és mikor. Mármint úgy mikor, hogy hány órakor. A könyv teljessége pedig gyakorlatilag három nap története. És ennyi idő alatt semmivé lesz egy komplett ország. 

Céd­ric, a férfi, akit sze­re­tett, az ERDF tech­ni­kusa, töké­le­te­sen értette, mi tör­té­nik, és min­den­ki­nél job­ban tudta, hogy a modern ember mennyire függő. A töme­ges áram­szü­ne­tek fran­ciák mil­li­ó­i­nak okoz­tak egy ször­nyű fel­is­me­rést. Egy másod­perc alatt meg­szűnt a fűté­sük, a hűtő­jük, a sütő­jük, a főző­lap­juk, a meleg vizük, a vona­las tele­fon­juk és az inter­net­jük. Aztán egy órá­val később az összes tér­erő elment a mobil­juk­ról is. A műhol­dak önma­guk­ban nem vol­tak ele­gek: átját­szó­ál­lo­má­sok nél­kül a hul­lá­mok nem értek el a tele­fo­no­kig és a vevő­ké­szü­lé­ke­kig. Ezek a Fran­cia­or­szág szinte min­den részére tele­pí­tett átját­szó­ál­lo­má­sok áram­mal működ­tek. Ha nincs áram, nincs tér­erő. Igaz, vol­tak saját akku­mu­lá­to­raik, de élet­tar­ta­muk nem haladta meg az egy órát inten­zív hasz­ná­lat ese­tén. Ugyanez volt igaz a rádi­ókra, köz­tük az Anta­res, a Rubis és az Acro­pol háló­za­tokra, melye­ket a pol­gári véde­lem, a csend­őr­ség és a rend­őr­ség hasz­nált. A jól védett atom­erő­mű­vek tovább tud­tak működni, de hiába, ha a magas­fe­szült­ségű veze­té­kek sza­bo­tázs áldo­za­tai let­tek. Elég volt öt darab 400 00 vol­tos veze­té­ket fel­rob­ban­tani, hogy Párizs sötét­ségbe borul­jon, és tér­erő nél­kül marad­jon. Több mint száz­ezer kilo­mé­ter­nyi veze­ték van Fran­cia­or­szág­ban. Lehe­tet­len volt az egé­szet meg­vé­deni. És a sze­re­lők, aki­ket szin­tén nem lehe­tett már elérni, nem akar­tak meg­halni azért, hogy aztán fél óra múlva megint elvág­ják a rend­szert.

Ilyen hely­zet­ben az embe­rek­nek az az elsőd­le­ges ref­lexe, hogy kisö­pör­jék a leg­kö­ze­lebbi bol­tot, melyet aztán a köz­le­ke­dés és a kom­mu­ni­ká­ció össze­om­lása miatt nem is tud­nak újra fel­töl­teni. A hiány gyor­san fel­lép. A rak­tá­rak elekt­ro­mos­ság híján nem tud­nak tovább tar­tó­sí­tani, így több ton­ná­nyi áru­juk meg­rom­lá­sát fog­ják végig­nézni.

Elekt­ro­mos­ság nél­kül nincs több gáz, nincs több infor­má­ció, tehát szer­ve­zés sincs, nincs több ben­zin­kút, így gyor­san nem lesz több köz­le­ke­dés sem… Még a vizet se tud­ják kinyerni és iha­tóvá tenni, így a víz­szol­gál­ta­tás is meg­szű­nik. Akik azt hit­ték, hogy a vas­tag bank­szám­lá­juk meg­oldja a prob­lé­mát, rádöb­ben­tek, hogy elekt­ro­mos­ság nél­kül a bank­kár­tya sem ér sem­mit. A pén­zük csak egy szám­so­ro­zat egy műkö­dés­kép­te­len szer­ve­ren. És néhány óra múlva egy doboz kon­zerv töb­bet ért egy köteg bank­jegy­nél… Még egy indok a sok közül, hogy ne bíz­zon meg az ember a szom­széd­já­ban sem. Pánik ese­tén az állam­pol­gá­rok közti össze­tar­tás gyor­sab­ban szű­nik meg még az áram­szol­gál­ta­tás­nál is.

Sok ház­tar­tás így találta magát sötétbe és csendbe borulva, elszi­ge­telve, az infor­má­ci­ók­tól elvágva, alig néhány palack víz­zel, egy majd­nem üres, hasz­nál­ha­tat­lan hűtő­vel és egy félig tan­kolt autó­val. Az őket körül­vevő száz kilo­mé­te­res kör­ben már nem nagyon volt élel­mi­szer. Csak arra vol­tak képe­sek, hogy meg­pu­hít­sa­nak egy kis szá­raz­tész­tát hideg víz­ben, és köz­ben azt kíván­ták, bár­csak fel­ké­szül­teb­bek let­tek volna.

Rövi­den: nagy szar­ban vol­tak.

Erről szól ez a könyv. 

A Gerilla mint regény

Gyerek és kamaszkoromban egyszerű volt: az volt a könyv, amit a könyvesboltban árultak. S az a könyv, ami a könyvesboltban volt, szerkesztett, stilizált, szakemberek által összerakott volt. Még akkor is, ha tartalmilag kérdéses volt, de a tartalmi kérdésesség jobbára az akkor kötelező ideológia túlságos átütését jelentette. De a szöveg akkor is minőségi volt. Ez már, ugye a '70-'80-as évek volt, nem a Rákosi korszak. 

A mindent az ideológiának alárendelt irodalommal (a bősz tekintetű, acélosan hurráoptimista, kommunista, szocialista produktumokat leszámítva) keresztény berkekben találkoztam először, 

Részemről semmiféle problémát nem jelent, ha egy irodalmi szöveg szerzője keresztény. Még az sem, ha a szöveg kimondott célja a keresztény tanítás megosztása. Végső soron ilyen Mika Waltari két könyve, Az emberiség ellenségei és Az ország titka is, mégis pompás regények. De még a konkrétan hitvédelmi iratok között is van kimondottan irodalmi: C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című, alapvető könyve. 

Ennek a műfajnak természetesen vannak irodalmi szempontból sokkal megkérdőjelezhetőbb darabjai is. Amikor a lóláb annyira kilóg, hogy a türelmetlenebb vagy más ideológiai alapokon álló olvasó azt már el sem olvassa. Ezek a könyvek az ideológia ponyvaregényei. Ilyen könyveket írt például Bess Streeter Aldrich (És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala) avagy ilyen John Bunyan örökéletű darabja, A zarándok útja. És Patricia St. John könyveinek a tömkelege. És még: Lövgren És lámpásaik kialusznak vagy Sükös Pál A keskeny úton című regénye vagy June Strong Napsugár című regénye. Meg sokan mások. 

A fent említett regények nem dilettáns munkák. Az irodalmi Nobelra természetesen semmi esélyük. Megírásuk célja teljesen egyértelműen a keresztény hit értékeinek a terjesztése. S azzal együtt, mondom, nagyon jó őket olvasni. 

Találkoztam olyan könyvekkel is, amelyek regényes formában mutatták be az egykori közösségem tanításait, sőt egy gyerekváltozatot jómagam szöveggondoztam. Ilyen könyv volt Charles L. Taylor A kijegyzett könyv, E. B. Price Az Őrtorony Isten igazságának csatornája?. Egy kis pár lapos füzetecske a maga egyszerűségében is letaglózó hatással volt rám, egy tizenhat éves lány írta és Most! a címe.

Az fentiek mindegyikére igaz, hogy irodalmi szempontból egyáltalán nem valami nagy durranás, az élvezeti értéke azonban mégis magas. Nem, ne gondold, hogy csupán az ideológia miatt, bár nyilván benne van az is, hogy aki nem azon a metafizikai platformon áll, egészen biztosan egészen másképpen értékeli. E. R. Burroughs olvasóinak is kedvelnie kell a kalandregényeket, hogy a Tarzan-könyveket élvezni tudja. Mert irodalomnak annyira nem értékesek a majomember kalandjai. De mégis hihetetlenül élvezetesek. Arról nem is beszélve, illetve dehogyis nem, hogy Obertone-nak humora is van. Két állatkertből szökött elefántról például így beszélgetnek a szereplők.

A távolodó állatot nézték.
– Az állatkertből szökhetett meg.
– Óriási károkat tud okozni.
– Ez nem az ő hibája. Elzárták, és nehéz gyermekkora volt.
A másik kettő röhögésben tört ki.
– Ráadásul ez az elefántoknak csak egy nagyon kis része. Ne általánosítsunk…

S dicséretére válik, hogy marad a csupasz cselekménynél, nem is próbálkozik semmiféle leírással. 

A regény tehát politikai ponyvaregény. Illetve még regénynek is csak jóindulattal nevezhető. Nem csupán azért, mert voltaképpen puzzle-darabokról áll össze, hogyan is omlik össze egy nyugati ország, hogyan lesz semmivé minden, ami emberi, hogyan ér véresen, hihetetlen szenvedésekkel, kínokkal csúfos véget a civilizáció egyik országa, miként mos el mindent az állati brutalitás, a kizárólag a pillanatnyi ösztönöknek, érzelmeknek, indulatoknak engedelmeskedő embertelenség. Vannak ugyan visszatérő szereplői a puzzle-nak, de nincsenek főszereplői, és nem elsősorban, nem feltétlenül a szereplők egyéni történetéből ismerjük meg az összeomlás lépéseit. Csupán azokból is. Ezért a Gerilla sokkal inkább egy elképzelt dokumentumregény. Ennek a szóösszetételnek  minden meghökkentő ellentmondásával. 

S benne van az az ellentét is mint a fent taglalt regényekben: egyfelől nem egy minősített szépirodalmi szöveg (illetve nem tudom, mennyit tett a fordító azért, hogy így érezzem; a könyv végére mintha elfáradt volna, vagy én lettem éberebb, de ott már akadt egy-két konkrétan értelmetlen mondat is), másfelől mégis letehetetlen, élvezetes, izgalmas, borzalmas és figyelem felhívó. Ahogy mondtam a hangsúly nem vissza-visszatérő szereplőkön van, ezért azok nem is cizelláltan kidolgozottak, de nem papírmasé árnyékfigurák. A meglepő az, hogy hiába klisések, szikáran megrajzoltak, a maguk hangsúlytalan szerepében valahogy mégis nagyon élnek. 

A bosszú­já­hoz Vin­cent Gite csak saját magára szá­mí­tott. Már nem bírta elvi­selni azo­kat, akik sza­vak­kal az ő néze­teit val­lot­ták, mégse tet­tek sem­mit. Úgy gyű­lölni, hogy köz­ben nem képe­sek ölni, ez a gyű­lö­let meg­szent­ség­te­le­ní­tése. 
Elpa­kolta a fegy­ver­pu­coló sze­reit.
Már nem tar­to­zott egy tábor­hoz sem. Nem bírt már elvi­selni sen­kit. Meg­gyű­lölte az egész vilá­got. 
Letö­rölte az asz­talt egy ronggyal.
A saját egy­sze­mé­lyes szek­tá­já­hoz tar­to­zott. 
Egy­más mellé rakta a tára­kat.
Egy ember volt, aki szá­mára már az embe­rek léte is eret­nek­ség­nek szá­mí­tott.

Ahogyan haladunk előre az időben a szöveg tartalma egyre keményebbé válik, egyre több borzalom történik, egyre több vér folyik, egyre több és nagyobb a kín. Mondhatnánk a szerző hatásvadász eszközökkel dolgozik. Azonban amióta láttam két, a YouTube-ra felkerült videót, már semmit sem tartok túlzásnak ebben a témában. Az egyik, ez volt a rövidebb és egyszerűbb, egy kilenc-tíz éves fiú lefejezését mutatta be egy kocsi platóján. A másik két lábláncra-vert, bedrogozott amerikai katona élve felgyújtását mutatta jó hosszan, az ép állapotuktól egészen odáig, hogy szenes, véres, de még mozgó torzókká lettek a benzinlángoktól. Nem részletezem. Képtelen voltam végignézni, indokom sem volt rá, az iszonyattól forgott a gyomrom, a homlokomról záporozott a verejték. Emberek tették ezt emberekkel. Mármint ha egyáltalán embernek nevezhetők, akik ezeket tették, teszik. Viszont elmondhatjuk, Obertone nem túloz a könyvében.

Viszont se szerkezete nincsen a történetnek, jobban mondva történésnek, se kifutása. Voltaképpen mindkettőre azt mondanám, hogy sebaj, egy folyamatot kísérhetünk végig, amely bemutatja, hogy egy ideológia nem csupán gyilkossá tud válni, hanem öngyilkossá is tehet egy komplett országot. Mégsem mondok ilyet. Azért nem, mert ordít a könyvről, hogy a szerző nem tudta befejezni, csupán abbahagyni. Tény, hogy jó érzékkel, jó helyen tette, mert ha tovább fokozza a különösebb belső összefüggésekkel nem rendelkező, bár itt-ott a szálakat összekötő mozaikos bemutatást, az egyszerűen unalmassá vált volna. De nem sikerült jól a befejezés A két cselekményes mozaik-szál közé beiktatott, felsorolás -szerű, szereplő nélküli leírása az ország pusztulásának: nyögvenyelős. Elvégre is eddig egy regényt olvastunk, nem pedig egy szinopszist. Aztán Obertone megrázza a fejét, mint a vízbe esett tacskó, és kapunk még egy fejezetet, ahol elvileg megmagyarázódik, miért az a címe a könyvnek, ami (de inkább nem). 

Ez a befejező szakasz az egyetlen,  amelyben Obertone a szikár leíráson túl megpróbálkozik valami mással: amíg a feketék gyerekek nyakát vágják el, addig az egyik mozaik-történés főszereplője, az idős katona megment egy félvér kislányt a vízbefúlástól, és hazaviszi magához. Ez már önmagában is túllép a regény mondanivalóján. De az, hogy amikor a (valóban, nem csak rámondva mint ahogyan az manapság lenni szokott) szélsőjobbos, hidegvérűn gyilkoló unokája meglátja a félvér kislánnyal, sarkon fordul és szó nélkül elmegy. Akár és miért ne, de nekem ez kicsit erőltetett volt.. 

A Gerilla és a valóság

Ez megy most nagyban a valóságban is, bár szerencsére mg nem ilyen méretekben és intenzitással. Hazánkban meg a gyöngyöspatai eset kapcsán kicsiben. (A 168 óra nem átallotta leírni, hogy a szegregáció egyik áldozata hét évig járt ugyan iskolába, de még nem tud írni A másik, ha jól emlékszem, hat évig, és számolni, szorozni nem tud. Miközben nyilván a maguk részéről nap mint nap salátára zokogták az iskolapadban a könyveiket, füzeteiket, az annyira áhított tudás elmaradása miatt. S az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a szegregáció úgy kezdődött, hogy a fajgyűlölet következtében a vérvicsorgó pedagógusok úgy választották ketté bőrszín szerint a nebulókat, akár Mózes a Vörös-tengert.) Persze, hogy abszurd. Ahogyan a mai liberalizmus gyakorlatilag összes elve, értéke, nézete, elképzelése az.

Az önvédelem feladása, a végtelen tolerancia azonban egyoldalú, egyirányú. Mindig csak a fehérek rasszisták, vallásgyűlölők, türelmetlenek, agresszívak, mindenki más az ő áldozatuk. Na, erről szól a könyv. 

 A Gerilla természetesen nem valóságos. Ezzel együtt a Gerilla egyre inkább a vérvalóság leképzése. Nem volt még, mert nem lehetett európai ország, amely így omlott össze. De az, ami mostanság folyik Észak-Amerikában, az valami nagyon hasonló. Akkor is, ha annak a főszereplői nem a muszlim migránsok, hanem az USA fekete bőrű lakosságának a jó része és a velük szimpatizáló, a polkorrekt maszlagot két kézzel magába tömő, a szőke, fehérbőrű, kékszemű kislányát Black Lives Matter-táblával térdepeltető agyhalott biomassza, amely egy olyan országban, ahol az előző elnök barna bőrű volt, becsócsálja a rasszizmusról való kánont. 

Amiben csak az a döbbenet, ami Obertone könyvében is az áldozat, akinek éppen nyiszálják a nyakát a gyilkos bocsánatáért könyörög, ne haragudjon már, hogy éppen öl, de ez teljesen érthető, erről csak az áldozat tehet, a viselkedésével provokálta ki a jogos szenvedését. A galád! 

A fran­ciák? Kli­ni­ka­i­lag halot­tak.
Han­goz­tat­ják, hogy az erő­szak nem old meg sem­mit, mert sze­rin­tük a gyá­va­ság meg­old min­dent.
A vere­sé­gü­ket dicső­sé­ges­nek kép­ze­lik, a szé­gye­nü­ket mél­tó­ság­tel­jes­nek. Egy bekép­zelt kakas a saját ürü­lé­ké­ben.
Böl­csek? Impo­ten­sek. Nagy sza­vak, hogy lep­lez­zék a félel­met, és meg­in­do­kol­ják, miért nem tesz­nek sem­mit.
Fizetni fog­nak. Drá­gán fizetni fog­nak.

S mindenki, aki nem ért vele egyet, megkapja a maga polkorrekt-szerinti jelzőit. Tény, hogy azok számára, akik még ragaszkodnak a józan eszükhöz, ezek a jelzők szép lassan dicséretszámba mennek. A probléma csak ott van, hogy az a szájkarate, amit most én is folytatok, a dolgok jelenlegi folyás mellett az égvilágon semmit sem fog jelenti. Ahogyan ez a könyv eseményeiből is kiderül. 

Obertone, ahogy, gondolom már egyértelművé vált, nem baloldali, nem liberális és nem polkorrekt De egyáltalán. A könyvében a legsikerültebb jelentek, amikor azoknak a haláláról számol be, akik támogatták, védték, istápolták, pátyolgatták a franciaországi migránsokat. A dokumentarista stílus ezekben a jelentekben még  inkább távolságtartóvá válik, s miközben egy fia csúfondárosság ujjal mutogatás nincsen a leírásokban, sőt, sajnálni kezdjük a félrevezetett, a dolgokat teljesen kifordítva szemlélő vagy éppen a kifordított ideológiát, kötelező liberális dogmatikát megteremtő emberek szembesülését a valósággal, valahogy mégis ott van a szövegben, hogy „Marhák, ébredjetek, magatoknak is készítitek a vágóhidat, de az összes általatok szeretett embernek is. Itt van, ez lesz a végetek: dicstelen, magányos, tele kínnal, fájdalommal, vérrel és egyéb mocsokkal!” 

Mert tulajdonképpen erről szól az egész.
Ami bár nem elsőrangú irodalom, mégis nagyon jó könyv. 

KRITIKÁK A KÖNYVRŐL: 

• Az Alfahír kritikája
• A Könyvkultúra kritikája
  

AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála