Az irodalom klasszikusai képregényben 5.  

Ahogyan A három testőr esetében, úgy ebben az esetben sem szeretnék az eredeti regény értékelésében elmerülni. Többek között azért sem, mert nem volt még szerencsém hozzá.

Valahogy Stendhal regényei soha nem vonzottak. (Jobbra láthatod őt, vagy a csuda tudja merre, ha telefonon olvasol; keress egy festményt ezen az oldalon, az Stendhal, Johan Olaf Sodemark festményén.)

Talán egy rosszul sikerült gyerekkori találkozás az oka. Esélyes, hogy az 1954-es, Jean Gabin-es filmfeldolgozás volt a találkozás alanya. Nem tudom, hány éves voltam, amikor láttam, de csak annyi maradt meg bennem, hogy rettentően irritáló fiatalember beleköt az élő fába is, törtet, mint az atom, tök logikátlan, mögötte üszkös romok, és a végén előadja az önsorsrontás művészetének a mesterfokát. S az egész film nem szól másról, csak mindenki szenved valamerre. Sehol egy pont, egy kis csücsök, meglazult tégla, bármi, amibe kapaszkodhattam volna, hogy megérintsem a történet, valakinek, bárkinek a sorsa a történetből. (Akkor még nem tudtam, hogy hej, de sokan, tán kivétel nélkül mindnyájan elő tudunk adni hasonlókat, pepitában és harántcsíkosban, ezer árnyalatban, abban a játékban, amit szerelemnek, vágynak, birtoklásnak és hatalomnak hívnak. Csak idő és kellő mennyiségben összegyűjtött frusztrációk, pofára esések, megaláztatások kérdése az egész.) Szóval Stendhal-lal rosszkor találkoztam. A szalonokban beszélgető elegáns urak és hatalmas szoknyás kis- és nagyasszonyok ide-oda vonulgatása, egyik székről a másikra ülése azóta is értetlenséget vált ki belőlem. Vagyis filmen kerülöm nagyjából az egész XIX. századot. Bár, ahogy belegondolok, vannak kivételek: Poe és Dickens biztosan. Meg szerintem még sokan, akik most nem jutnak eszembe, csak olyan jól hangzott a fenti mondat. 

Erre csőbe húzattattam, mert Julien Sorel kisbecsű szenvelgése, szenvedése és permanens genyósága erre mégis elém került, de furmányos formában: képregényben. Rája adásul úgyan, hogy a rajzoló unokája ajánlotta az apja által írt könyvben, amit az az unoka nagyapjáról írt. Mégpedig eképpen fogalmazott:

Később a Vörös és fekete is kötelező olvasmány volt a suliban, így újra nagyapám segítségére hagyatkoztam. Ez a képregény viszont már nem volt meg a szüleimnek füzetben, így apám kénytelen volt az eredeti rajzokat odaadni, hogy legalább ilyen formában megismerkedjem Julien Sorel életútjával. Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért nem olvastam el az eredeti regényeket, de az általam akkoriban falt Verne Gyula-, majd Asimov- és Bradbury-regényeken kívül nem sok szerző könyveinek elolvasására lehetett rávenni... Ez a Vörös és feketés kaland volt az első „igazi” találkozásom Korcsmáros Pállal. Teljesen beszippantottak a gyönyörű tusrajzok, amelyek tökéletesen visszaadták a regény hangulatát. Legalábbis úgy sejtem, ugyanis sajnos azóta sem olvastam el Stendhal regényét. Ahogy lapozgattam a félszáz éves kartonlapokat, bár mondta apám, hogy vigyázzak rájuk, fogalmam sem volt arról, milyen értéket tartok a kezemben. Húsz évvel később, az első képregényárveréseken derült ki, hogy nemcsak eszmeileg érnek sokat ezek a rajzok, de mai „árfolyamon" számolva, nagyjából egy új autó árát tarthattam a kezemben.

(Korcsmáros Péter: Mesélő ceruza, 194.)

Őszinte a szöveg, nem? S bár nem ír sokat az esztétikáról, meg a technikáról, egyszerűségével hívta fel a figyelmemet a Vörös és feketére. Na, ezért volt, hogy éppen ezt rendeltem meg a viszonylag sok, hiányzó Korcsmáros újrakiadásból. Amilyen egyszerű az ajánlás, annyira egyszerű a motivált is.Voltaképpen Korcsmáros Pállal vagyok annyira elfogult, hogy még az étteremben unalmában összefirkált szalvétája is tetszene. Vagyis mi bajom lehet, hogy éppen ezt rendeltem meg? 

*

  Azt ígértem, nem megyek bele a Vörös és fekete történetébe.   Szó, mi szó, átvágtalak, ígéretem ellenére egy kicsit mégis megteszem.

A könyv főhőse az alacsony származású Julien Sorel, aki elhatározza, nem marad abban a sorban, ahová született, hanem az Istentől kapott képességeit kihasználva csak azért is fel fog törni. A képességeivel valóban semmi probléma nincsen, az erkölcseivel, a moráljával, az etikájával  azonban bizony nagyon is. Az emberek eszközökké válnak a számára, és a végén már maga sem tudja, melyik a saját érzése, és melyik az, amelyiket csak eljátssza a cél érdekében. Vagyis egy visszataszító, pragmatikus, hideg nyálbéla lesz belőle. Pfúj!

Van a személyiségének egy vonása, amely innen, a mából nézve különösen visszataszító. Julien Sorel jakubinus. Annak minden ellentmondásával, hogy Napóleon rajongója. Nem kis leegyszerűsítéssel úgy is mondhatjuk, kommunista volt, aki mélyen megvetette azt a társadalmi osztályt, amelynek soraiba igyekezett betörni. Nem kicsit ellentmondásos, zavaros figura, nemdebár. 

Mondjam meg, miért pepecselek ennyit a főhős belső hajtóerejével, a motivációival? A Vörös és fekete nem kalandregény. Nem is egy, a cselekményével lélegzetállító regény. Nem mondom, hogy nem történik benne semmi, ez nem igaz, de nem annyira a cselekmény a lényege. Viszont gondolj bele, vajon hogyan lehet egy ilyen regényt megrajzolni? Na, ezért tértem vissza mégis ahhoz a ponthoz, amire azt mondtam, nem foglalkozom vele. 

*

  Korcsmáros Pál rajzai azonnal felismerhetők és beazonosíthatók.   Ha epigonjai támadnak, ők sem tudják eltitkolni, kinek a tustolla mögé elbújva akarnak tetszeni, vagy inkább tetszelegni. Korcsmárosnál többet talán csak Dargay Attilát utánozták. Jobbára őt is rosszul. Ahogy Korcsmárost is. 

Azonban a beazonosíthatóság korántsem jelenti azt, hogy Korcsmáros ne próbálkozott volna más és más technikákkal. Tegnapelőtt olvastam el és nézegettem végig egy másik Korcsmáros képregényt, a Három testőrt. S miután Julien történetén túl lettem, meglepetten szembesültem azzal, hogy a polcomon van A láthatatlan ember képregény verziója is. Mármint a Móra-féle, Attilás regényé. Namost, három, minden kétséget kizárón Korcsmáros képregény van előttem. A testőrök 1959-ből jöttek, Julien 1966-ból, Zéta és Attila 1961-ből. Vagyis hét évbe belefér a három képregény. De ha egymás után megnézed a rajzok stílusát, hát mindegyik más és más. Korcsmáros, de a maga stílusában Korcsmáros mindegyik. 

Azért pepecselek ezzel a kérdéssel, meg az előző gondolattal, mert ennek a képregénynek a lényege ezekből adódik. Mivel alig van cselekmény, nem mozgalmas a történet, az a dinamikus vonalkázás, amely A láthatatlan embert jellemezte ebben az esetben zaklatottabbá tenné az összképet, mint az szükséges. A három testőr letisztultsága viszont túlzottan derűssé és súlytalanná. Korcsmáros megtalálta a megfelelő középutat, a történethez illő, annak hangulatát kiemelő rajztechnikát. 

S mert a történet maga nem, vagyis ritkán igényel dinamizmust, az igazi történések nem a cselekedetekben hanem az érzelmekben vannak, az alkotónak szinte csak egy útja maradt: az arckifejezések hangsúlyozása. Ebben a történetben, pontosabban Korcsmáros e rajzaiban úgy élnek a szemek, a tekintetek, hogy az csuda, olyan finoman, diszkréten beszédesek az arckifejezések, hogy szinte szöveg sem kellene hozzájuk. 

Ugye, hogy ugye? Mondtam én! S ezáltal lesz nagyon pompás ez a képregény, még akkor is, ha az alapanyag többrendbelileg nem áll közel az egyszeri ember fiához. De annyira, hogy többszöri visszalapozás is történt tegnap óta, hogy újra és és újra meg tudjak nézni ezt meg azt. Például ezt a perspektívát: 

  Korcsmáros Pál képregényeinek értékelései a blogomon  

Az irodalom klasszikusai képregényben:
Dumas: A három testőr

Rejtő-képregények:
Piszkor Fred, a kapitány
Az előretolt helyőrség
A három testőr Afrikában
Az elátkozott part
Az elveszett cirkáló
A szőke ciklon
A Láthatatlan Légió