Ismét egy Könyvmegállóban talált könyv. Nem olvastam Kertész Imrétől még semmit. Ezért hoztam magammal. Illetve nem ezért. Vagyis de, ezért, de nem önmagában ezért.
Na, kezdem előlről. Az úgy volt...
..., hogy amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, én csak lestem ki a fejemből.
1.
Mert EGYFELŐL büszke voltam, hogy magyar író kapott irodalmi Nobel-díjat. Azért az nagyon nem semmi!
2.
MÁSFELŐL, már bocsánat, de azon töprengtem, ki a franc az a Kertész Imre? De komolyan, minden rosszindulat nélkül... Vajon hány ember volt Magyarországon, aki legalább egy címet tudott mondani az addig megjelent könyvei közül?
Én tudtam. Kettőt is: Az Összkomfortos Robinsont és a Farkasűzőket. Aztán kiderült, hogy azoknak a szerzője nem Kertész, hanem Kőszegi Imre. S máris nem tudtam Kertész Imre könyvcímet mondani. A Sorstalanságról soha nem hallottam. A környezetemben más sem. A Nobel-díj előtt nyolc magyar kiadása volt ennek a könyvnek. Előszőr '75-ben jelent meg. Huszonhét év múlva megkapta az irodalmi Nobelt. (Mi van? Huszonhét év múlva?)
Egyébként nem kell szégyenkeznem, az ismeretlenségéről ebben a kötetben is van szó. Nem én találtam fel a tök ismeretlen, magyar irodalmi-Nobelest.
Az viszont minimum elgondolkodtató, hogy miközben persze, a médiától természetes, hogy rácsap az aktualitásokra, de az irodalmi életről azt gondolná az ember, hogy nem ennek megfelelően működik. Azonban egy rövid keresés a moly.hu-n, pár kattintgatás és egy érdekes ténnyel kell szembesülnünk: 2002 előtt senki nem foglalkozott könyv-szinten Kertész Imrével. Miután 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, minimum nyolc könyv jelent meg róla. Ez egyrészt érthető, másfelől hányinger kerülget tőle. Erről természetesen nem Kertész Imre tehet.
A kép egy képernyőfotó a moly.hu-ról. A kitörölt könyvek (barna foltok) tanulmány-szempontból indiferensek voltak.
Vajon azok, akik ezeket a könyveket írták, a Nobel-díja előtt nem tudták mekkora író Kertész Imre?
3.
HARMADRÉSZT, bevallom őszintén, akkorra már rettenetesen besokalltam a Sorstalanság témájától, s bár még mit sem tudtam Rácz András könyvéről, mégis mélységesen egyetértettem vele. A téma unos-untalan forszírozása egyszerűen túlcsordította minden ingerküszöbömet.
4.
NEGYEDRÉSZT (mert ki nem figyel egy irodalmi Nobel-díjasra, az ember meg akarta tudni, hogy ki az, akiről az égvilágon semmit sem tud, még egy könyvcímet sem) olvasgattam Kertész Imréről/től. (Nincs ellentmondás, könyvet nem.) Az olvasgatások során szép lassan kiderült, hogy Kertész Imre szégyelli és rühelli a magyarokat, és saját magyar mivoltát. Olyannyira, hogy konkrétan képes emiatt, néhány kivételtől eltekintve, a komplett magyar irodalmat is a kukába hajítani. Azért ettől a gyomrom fordult fel, hiába kutakodtam magamban empátia után. Annak ellenére, hogy ez semmit nem mond arról, milyen író (volt) Kertész Imre.
5.
ÖTÖDRÉSZT tisztáznunk kell, sokadszorra hogy: a mondás, miszerint a halottakról vagy jót vagy semmit, nem így szól! Nem is szólhat így, mert akkor nincsen, nem lehet történelem, nem lehetne naponta két-három dokumentumfilm Hitler és a fasizmus gonoszságáról a különféle tévéadókon és nem lehet semmiféle őszinte visszaemlékezés. Ha erre utasítana a mondás, hazudni kényszerítene. A mondás helyesen így fest: halottakról vagy IGAZAT vagy semmit! Óriási a különbség!
*
Hát, bizony nem úgy indult a kapcsolatunk Kertész Imrével mint egy nagy barátság kezdete. Még az sem adta a kezembe a Sorstalanságot, hogy a szerzője Nobel-díjas lett.
Akkoriban már volt barátom, aki azt mondta, ha már úgyis van bennem zsidó vér, írjak már valamit a holokausztról: azt tuti kiadják, azonnal ismert leszek, bármilyen vacak is legyen, amit írtam. A téma mintegy garantálja a minőséget. Mondta a barátom.
(Még mielőtt: ezzel eszembe sincsen a Sorstalanságot minősíteni. Mert még mindig nem olvastam. [De már legalább tervbe vettem. Bizonyíték erre, hogy már az e-könyv–olvasómon van.])
Tavaly nyáron aztán történt valami, ami komoly önszembenézésre késztetett. Ofi álnevű barátom a kezembe nyomott úgy nyolc kiló Mandinert.
– Előfizettem online, és kapom papírformában is. De mire hozzájuk jutok, már idejüket múlták, és a neten úgyis olvastam mindent, ami érdekelt.
Ofiék nem Magyarországon laknak.
Vittük magunkkal a nyolc kiló olvasnivalót Tapolcára, a nyaralásunkra. Egyik este egyedül álltam a bérelt házunk teraszán, szívtam a szivaromat, kortyoltam egy nagyjából helyi száraz fehérbort és olvasgattam. A Mandinert. És hirtelen félrenyeltem attól, amit olvastam.
Azt olvastam ugyanis, hogy Budapesten Kertész Imréről múzeumot neveztek el. A múzeum alapítója Schmidt Mária. Vele készült egy interjú. Ami Kertész Imréről szólt. Sejtheted...!
Ha Schmidt Mária múzeumot alapít, ami Kertész Imréről szól, az azt jelenti, a legkevésbé sincsen vele baja, semmiféle szempontból. Ez már önmagában meglepő. (Vagy ha mélyebben belegondolok, mégsem.)
De Schmidt Mária ennél sokkal többet mondott. Például azt, hogy Kertész Imre csuda jó író. Meg azt hogy a Sorstalanság egy jócskán félreértett könyv: maga Kertész mondta, hogy alapvetően nem a zsidók második világháború végi kiirtásáról szól, hanem a Kádár-rendszerről. Mert hogy minden diktatúra mintáját rejti magában.
Ezt azóta emésztgetem. Nem tudom elhinni, hogy igaz. Amikor olvastam, akkor sem tudtam elhinni. De úgy tettem.
Aztán a töprengésem során be kellett látnom hogy el nem viselem, amikor valaki határozott, ráadásul ellenséges véleményt mond valamiről, valakiről, pusztán hallomás alapján, saját tapasztalata nélkül. Ahogyan én tettem Kertész Imrével és az írásaival kapcsolatban. Miközben úgy harminc évvel ezelőtt én magam is végtelenül kiakadtam egy Hit Gyülekezetes kolléganőmön, aki tüntetésre hívott Scorsese akkoriban bemutatott (egyébként zseniálisan sikerült) Krisztus utolsó megkísértése című filmje ellen.
– De drága kollegina, hiszen nem is láttad!
– Jó, de Sándor mondta, hogy milyen!
(Sándor = Németh Sándor.)
Erre én meg, harminc év elteltével... Embert ex-kolléganőjéről?
*
Ez a könyv mélyinterjú. Kertész Imre beszélgetőpartnere Hafner Zoltán, Kertész Imre szerkesztője. Aki szemmel láthatón behatón ismeri Kertész Imrét, az életét, a munkásságát, s aki tiszteli őt, de mégis simán mer kérdezni is tőle. Ez jót tesz a kötetnek. Akkor is, ha a tájékozatlan, tudatlan és Kertész Imréből nem annyira felkészült olvasó néha kívül marad a beszélgetésen. Mintegy felhívást kap a kultúr-lékeinek, Kertész Imre műveinek önhiány bepótlására.
*
Milyen ember Kertész Imre? (Ha már azt nem tudom megmondani, milyen író...) A könyvből számomra a következők jöttek le.
Őszintén válaszol a kérdésekre. Amik közül, nem utasít vissza semmit. Hofner Zoltán bátran kérdezheti a zsidóságáról, a holokausztról, Kertész nem kerülgeti a kérdéseket, és ájult nagy véleménnyel egyikről sincsen.
Miközben élete alapvető élménye volt a koncentrációs tábor. Véleménye szerint, ha jól értem, a zsidók kiirtására tett náci kísérlet példa nélküli, a jövőt mélyen meghatározó esemény volt, ám rögtön és azonnal mellé teszi a kommunista diktatúrát, annak erőszak-megoldásait, majd későbbi mélységes léleknyomorítását, -torzítását. Ebben az értelemben, mondja (amit Schmidt Mária is mond) a Sorstalanság messze nem csupán egy adott történelmi eseményről való beszámoló, sokkal inkább egyfajta allegóriája bármilyen, az erőszakot alapjaiban eszköznek tekintő politikai hatalomnak.
Meglepő kijelentés. Heller Ágnestől és Kőbányai Jánostól tudjuk, hogy messze nem minden zsidó gondolkodik így a holokausztról. Számukra annak kizárólagossága, történelemfelettisége, egyedisége mindenekfeletti, és a szenvedés ezzel kapcsolatban kizárólag a zsidóságra vonatkoztatható. Kertész Imre ennél sokkal tágabban értelmezi történelmet és a személyes élményeket is.
Talán azért, mert sorsában, privát történelmében bizonyos értelemben mindig kívülálló maradt. Ahogy mondja, a koncentrációs táborban is mintegy kívülről nézte önmagát, ahogyan aztán később az irodalmi életben sem volt bennfentes, soha nem volt például tagja az Írószövetségnek, nem kereste a kapcsolatot az irodalmi élet nagyjaival, a kultúra irányítóival.
*
A beszélgetésből egy dolog világosan kiderülni látszik: Kertész Imre permanensen a maga sorsát, tapasztalatát vetette papírra, amikor írt. Majd mindezt viszonylagossá tette. Azt mondja, a saját élettörténete és a regényei, novellái közé nem tehető egyenlőségjel, az alakjai alapvetőn fiktív alakok, a történetei fiktív történetek. Aztán kiderül, hogy ami ezekkel a fiktív alakokkal történik, legyen az valós vagy allegorikus, mindaz Kertész Imrével történt meg.
Ez akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor Hafner Zoltán belekérdez a részletekbe és Kertész lereagálja, hogy „nem, az nem úgy volt”, vagy éppen „igen, pontosan ezt éltem át”.
Az már más kérdés, hogy az őszinteség, amit fentebb említettem, akkor voltaképpen mit is jelent? Más részben a valós-fiktív magyarázatának a viszonylagossága nekem kicsit modorossá tette a beszélgetést.
Ahogyan az is, hogy egyes történések részleteibe Kertész nem volt hajlandó belemenni, mondván, hogy az csak anekdota. Mintha az anekdota önmagában értelmetlen és semmitmondó lenne, és semmit el nem árulna. S mintha az ördög nem a részletekben lakna. S mintha mindaz, amit mond nem éppen a részletekre való személyes reflexióinak a tömkelege lenne.
S itt kell elmondanom, hogy számomra többször megbicsaklott az interjú íve. Nem, ez nem is igaz. Nem az interjú íve bicsaklott meg, csupán az az érzésem támadt, hogy riporter és alanya összekacsintottak és kicsit liláskodtak. Lehet, ha műveltebb lennék és ismerném a könyveket, amiről beszéltek, nem lenne ez az érzésem. Nem tudom.
*
Ezzel együtt számomra sokkal szimpatikusabb lett Kertész Imre, mint amilyen a kötet elolvasása előtt volt. Nem mondom, hogy teljesen kapituláltam, de adtam fel jelentős harcálláspontokat. Azzal együtt olyan hatalmas inspirációt mégsem kaptam a könyvei olvasására, csak apró impulzusokat.
Ezek közé az impulzusok közé tartozik, hogy Kertész nem tekintette feladatának az adott rendszerek elleni harcot, így identitását sem a harcok adták. Ennél többet szeretett volna elmondani.
Összességében az jön le a kötetből, hogy Kertész Imre őszinte, értelmes, de derűhiányos ember volt. Ám tény, hogy ezt az embert a beszélgetésnek sikerül egy kicsit közelebb hoznia az olvasóhoz. De közel nem. S ezt nem a dafke mondatja velem.
*
Ó, igen, majd elfeledtem: a könyv borítója nagyon szép, és nagyon elhibázott. A fotó roppant sokat mondó. Csak éppen az ellenkezőjét mondja, mint ami a szöveg célja. Vagy ha ez a cél, akkor meg Kertész Imre komplett munkásságával van baj. A földön egy papírkupac hever. Némileg rendezetlenül. Az ajtórésből fénypászma vetül a papírkupac egy részére. Ha nem lenne, akkor a kupac egésze sötétben heverne a földön. Elfeledve, ismeretlenül.
Ha ez a kötet a fénypászma, a papírkupac meg az életmű, akkor vannak bajok. A fénypászma nélkül, ami nem világítja meg, csak a kupac mintegy harmadát-felét, az életmű teljes sötétben maradna. Ez egyfelől túlbecsüli e könyv értékét, másrészt eléggé élvezhetetlennek állítja be az életművet. De kétségtelenül látványos.
Magvető, Budapest, 2006, 262 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631424987
6/10
2022 januárjának mellmagassága, szombat délelőtt. Idén először esik rendesen a hó. Reggel van, a konyhában ülök, csend lenne, ha nem a frissen megismert Ghost zenélne dallamos, pompásan hangszerelt progmetaljával két órája a fülemben, immár a második, kompletten végighallgatott albumával. Ami zene és zenekar nem teljesen harmonizál ugyan a firtatott könyv témájával, de ez valahogy mégsem zavar. Talán mert úgysem értem a szöveget. Mármint a zenéét. Remélem, csak az nem!
