Ez a kötet a negyedik általam értékelt Rejtő-Korcsmáros átdolgozás. Az alapmű feldolgozásának a feldolgozása. Volt, ugye a Rejtő Jenő által írt ponyvaregény. Amit Korcsmáros Pál és Cs. Horváth Tibor képregényre álmodott. S az ő álmukat álmodta merészen tovább Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az általam olvasott kötetekben elég sokat írtam erről, és némi tűnődés után most nem ismétlem meg részletesen az előző gondolataimat, pusztán a lényegi zanzájukat.

Ami így fest: ahogyan Korcsmáros Pál méltó alkotótársa lett Rejtő Jenőnek, úgy Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán is azzá lett Korcsmáros Pálnak. És itt kimondok egy meggondolatlan mondatot: mind a négyen művésztársai egymásnak.
(Valami érthetetlen vagy csak számomra tisztázatlan okból az eredeti képregény írója, Cs. Horrváth Tibor neve ismételten lemaradt mindenhonnan.)

Hogy miket irkáltam össze, ezeknél a képregényeknél megnézheted:

Piszkos Fred, a kapitány
A három testőr Afrikában
Az előretolt helyőrség

A PONYVA ÉS AZ IRODALOM

És akkor itt indulhatna egy parttalan vita  arról, hogy valójában mi is a művészet? Mert Rejtőt, ugye, nem szokás művésznek nevezni. Ő ponyvaíró, akkor is, ha a ponyva királya volt. A ponyva pedig nem művészet. Mondják, ugye a hivatalos vélemény és esztétika képviselői. S persze, beláthatjuk, hogy van különbség Rejtő és a kortársai által írt irodalmi szövegek minősége között. Mert azért, mittomén, kit is szeretek nagyon az akkoriak közül, például Móricz mennyivel másabb regényeket írt, mint Rejtő! Jelentős eltérés van mind a céljaik kitűzésében, mind az irodalmi eszközeik alkalmazásában. Minden bizonnyal más volt a célközönségük is. A színpadot mindketten kedvelték: Rejtő a kabarénak írt, Móricz pedig drámákat (vígjátékot is!) a színháznak. S olvassák mindkettőjüket a mai napig. Mert megérdemlik mindketten. Ám van egy olyan sanda sejtésem, minden különösebb háttértudás nélkül, csak úgy kibicnek semmi sem drága-módon, a hasamra csapva, hogy Rejtő valós olvasottsága (ha hangoskönyvek garmadáját is belevesszük: a hallgatottsága is) sokkal szélesebb körű, mint Móriczé. S azt is ugyanígy gondolom, hogy aki Móriczot olvas, az olvas Rejtőt is, de aki Rejtőt olvas, az nem biztos, hogy olvas Móriczot. És persze mindez semmit sem jelent különösebben. És egyre inkább az lesz. Mert amíg egy Rejtő-életrajz sikerré tudott válni, van kétségem, hogy ugyanígy járna egy Móricz-életrajz is.

Az olvasók száma, az író élete iránti érdeklődés persze egyáltalán nem esztétikai kategória. „Egyél szart! – mondja a graffiti – Hetvenmilliárd légy nem tévedhet!” Ugye... Bár kétségtelenül beszédes, hogy Rejtő könyveit a mai napig kiadják, hangoskönyvek jelennek meg a regényeiből. Azt viszont le kell szögeznem, hogy Rejtő népszerűsége nem konjunktúra, hiszen közel száz éve olvassák őt, nevetnek a tréfáin, a viccein, a szójátékain, idéznek a könyveiből. Ami viszont még ennél is sokat mondóbb, bár hasra ütéses vélemény ez is: Rejtő írásait valószínűleg csak az nem szereti, aki még nem olvasta őket. S gyorsan, mielőtt el  nem felejtem: Rejtőt mindenki olvas.

No, hogy eljussak a gondolatmenet velejéig: irodalmi szöveg és irodalmi szöveg között persze van különbség. Sokszor jelentős. Van, aki nehezebben, van aki könnyebben olvasható. Van olyan szöveg, amelyik könnyen adja magát, van amelyik az Istennek sem. De nagyon ritka az az író, akit gyakorlatilag a társadalom minden rétege olvas, aki mindenki számára olvasható, fogyasztható, és nagyjából mindenki ugyanazt találja meg benne: a szórakozás önfeledt lehetőségét. A minőségi szórakozásét. S ezt mindenki megtalálhatja, műveltségi szintre, életkorra, nemre való tekintet nélkül. Mert röhögni mindenki szeret.

Na, jó, Jorge atya nem szeretett. Jorge atya volt A rózsa neve bigott szerzetese, aki azt vallja, a félelemmel lehet igazán kordában tartani az embereket, ezért fél a vidámságtól, a nevetéstől, mert az elűzi a félelmet. Ezért is rejti el mindenki elől Arisztotelész Poétiká-jának a nevetésről szóló fejezetét. Arisztotelész a talán legnagyobb hatású ókori filozófus volt, akit az egyház is mélyen tisztelt. De Jorge atya nem tudta az ellentmondást másképpen feloldani az egyháza és a legnagyobb filozófus tanítása között feszülő ellentmondást, minthogy saját kezűleg cenzúrázta Arisztotelészt. Nem vette észre, hogy az ellenmondás nem az egyház és Arisztotelész között, hanem Jorge atya és Arisztotelész között feszül. Jorge atya kész volt gyilkolni is, hogy megőrizze önmaga és a környezete tisztaságát.

Rejtő pedig úgy dönt, fittyet hányva a napi politikára és a filozófiára, mást sem akar tenni, mint nevettetni. S mintha magáévá tette volna Karinthy híres mondatát, miszerint a nevetésben nem ismer tréfát. Tegyük hozzá, Rejtőként és P. Howard-ként, mert G. Lavery-ként nem nevetős, hanem izgalmas cowboy-regényeket írt. Amiknek a népszerűsége még csak nem is vetekedett P. Howard  műveivel. Rejtő kabarétréfai is népszerűek voltak. Vagyis igazi lételeme a humor volt. S hadd tegyem hozzá azonnal: abban nagyjából felülmúlhatatlan. Mert humoros író sok van, de a Rejtő által teremtett világ annyira egyedi, sajátos, utánozhatatlan, hogy a rejtői-humor: fogalom.

És akkor vajon ráhúzható-e a ponyva értéktelenségi mellékzöngéje? Ez a kérdés! Illetve ha nem is mellékzöngével használjuk, akkor is marad a kérdés: mennyire ponyva az, amit mindenki olvas, ami hivatkozási alap, amit még száz évvel később is olvasnak, és egyáltalán nem csak az irodalomtörténeti érdekessége miatt?

AZ ELÁTKOZOTT PART

Mert beszéljek már azért erről is. Ugyan kicsit ismétlem magamat, de újra elmondom: a Rejtő-könyvek némelyike ismétel bizonyos sémákat. A rosszfiú, aki végtelenül pimasz, irgalmatlan pofonokat tud adni, és voltaképpen, minden gazembersége ellenére egy végtelenül szimpatikus alak, akinek menekülnie kell, menekülés közben jobbára találkozik egy csinos nővel, és minden esetben be kell lépnie a légióba, ahol ő, nagyjából fittyet hányva a légió keménységére és a szabályokra tovább nyomoz abban az ügyben, ami miatt menekülnie kellett. Az ügy kivétel nélkül valami nagy gazemberség, nagy célokért, amelyeknek az elérése közben valami becsületes, de naiv embert tönkretettek, meggyilkoltak vagy mindkettő. Az utóbbi vetület hanyagolható: az ügy mindig nagyon bonyolult, bár szórakoztató, és végső soron teljesen érdektelen, mert a regényeknek ez csak ürügy, hogy pereghessen a cselekmény. A főhősnek mindig vannak barátai és teljesen otthon van a kikötői alvilág berkeiben.

A jelen történet főhőse Csülök, azaz polgári nevén John Fowler és a barátai: Senki Alfonz, Tuskó Hopkins és Török Szultán. Az utóbbiról a történet végéig nem tudjuk eldönteni, kinek a pártján is áll? A későbbi három testőr most egy gyémántbánya körüli hatalmas kavarodásba, és tömeges gyilkossági ügybe keveredik. Meg persze a légióba. S persze nő is van. Sőt, még az is kiderül, hogy kicsoda voltaképpen Senki Alfonz.

Az az érdekes, hogy bár a történet, a poénok éppen olyan pompásak, mint bármelyik Rejtő regényben,de Az elátkozott part-nak nincsenek közszájon forgó poénjai. Természetesen itt is van min mosolyogni, rötyögni, nevetni, röhögni, naná, nem kell attól tartani, hogy nem, csak az olyan párbeszédek maradnak el, mint az „Uram, a késemért jöttem. / Hol hagyta? / Valami matrózban.”. Vagy nem ágyazódnak akkora súllyal a memóriába.

A történet is titokzatos, tétje is van a cimborák részére, hogy megoldják-e a rejtélyeket: gyémántról van szó, amiből részesedhetnek. És a háttrében ott áll egy titokzatos, Milady gonoszságú asszony, akibe Csülök menthetetlenül belehabarodik.

 történettől nem kapunk agy igazságokat, felismerésekre sem jutunk el, mindössze pompásan szórakozunk, nagyokat nevetünk, és még izgulunk is egy kicsit. A végkifejletet illetőn persze nem lehet kétségünk, Rejtőt olvasunk, ponyvát olvasunk.

S most megint elterelem a saját gondolataimat: vajon melyik fontosabb, melyik ér többet, a nagy felismerések, a mély gondolatok vagy a derű, a nevetés, a felszabadultság? Jorge atya a nevetést veszélyesebbnek gondolta. :-)

És akkor eddig csak Rejtő Jenő teljesítményéről beszéltem, Korcsmáros sehol sincsen. Pedig, és ezt minden Rejtő képregény-változatnál leírtam, ha Rejtő rajzon, az Korcsmáros. Ahogy azt is írtam már máshol, az évek óta készülő, de valószínűleg soha be nem fejezendő Rejtő-rajzfilm alakjai is egyértelműen Korcsmáros-ihletettek.

Vagyis milyen is Az elátkozott part felújított képregény-változata? Egy kiváló Rejtő-regény kiváló adaptációjának a kiváló átdolgozása. Mondhatni a szokásos: kiváló!

• 
• 
• 

Képes, Budapest, 2003, 80 oldal · ISBN: 9632101677

 

5/5

AMIRŐL EZ A KÖTET SZÓL

MAZSOLÁZÁS

ÖSSZEGZÉS

Mindent összevetve nem bántam meg a könyvre fordított időt, de úgy gondolom, sokkal több nem is lettem tőle, olyan nagy gondolatokat, felismeréseket nem kaptam általa. Ebben a műfajban, ahogy az első Tóth Csaba könyvről, A sci-fi politológiája címűről írt értékelésemben kifejtettem, tudtommal az első, ilyen tematikájú könyv, a Mátrix kapcsán írt tanulmánygyűjtemény volt a legütősebb, bármennyire tiszteletreméltó is ez a Tóth Csaba által indított és istápolt sorozat. Beleértve ezt az utolsó kötetet is.

 

Ahogyon egy másik értékelésben leírtam, Kir Bulicsov orosz szerző volt, 1934-ben született Moszkvában, Igor Vszevolodovics Mozsejko néven. 2003-ban hunyt el, szintén Moszkvában. Bulicsov híres, keresett író volt. Alapvetőn sci-fi szerzőként dolgozott. Magyarul a rendszerváltás előtt két felnőtteknek szóló kötete (Az utolsó háború, Kettészakított élet) és egy ifjúsági regénye (Egy kislány a Földről) jelent meg. A rendszerváltás után csupán tavaly fedezte őt fel újra a Metropolis Media a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Gyors egymásutánban két könyvet is megjelentettek tőle. A második ez a jelenlegi, az első a Túlélők volt. Mindkettőt űztem a könyvtárban, ez jött hamarabb szembe velem. Aztán meg az a tény, hogy közben megjelent még egy novellafüzére is, a Projekt 18.

Bulicsov a klasszikus sci-fi-k képviselője volt. Annak az időszaknak az írója, amikor az emberiség még csak kikacsintgatott a Galaxisba, amikor kereste a kapcsolatokat, és reménykedett abban, hogy találni is fog valamit. Ma valamiért úgy nevezik ezt a műfajt, hogy hard sci-fi.

 

A   K O Z M O S Z   V Á N D O R A I

Ez a kötet három hosszabb novellát, kisregényt tartalmaz. A három rész nem alkot egybefüggő történetet, de mindháromnak ugyanaz a főszereplője, az orosz űrhajós, Pavlis doktor. Pavlis dokiban igazából semmi különös nincsen. Ember, aki élni akar, s aki iparkodik engedelmeskedni a lelkiismeretének, az érzéseinek és a józan eszének. Ember az esendőségében, a bizonytalanságaiban, a döntéseiben is. Pavlisról viszonylag keveset tudunk meg. Mármint azon kívül, hogy orvos. Sem a külsejét nem ismerjük meg, sem a földi hátteréről nem tudunk meg  igazából semmit. A furcsa az, hogy nincs emiatt hiányérzetünk.

 

T I Z E N H Á R O M   É V N Y I   U T A Z Á S

Az emberiség feltalálta a teleportációt. Útnak indít a Galaxis túlsó végébe egy űrhajót, amivel egy ismeretlen bolygó kolonizációját iparkodnak végrehajtani. Az utazás az űrhajó számára kétszáz évig tart.Ez az emberiség legnagyobb vállalkozása. Nem csupán érdekes kaland, nemcsak a túlélését biztosító lehetőség, hanem hatalmas presztizskérdés is.

Az űrhajósok a teleportáció miatt időről-időre kicserélődnek. Az űrhajó már csak tizenhárom vagy huszonhat évnyi távolságra van a céljától. A legénység kicserélődése két részletben zajlik. Az egyik fele már visszatért a Földre, és a helyükre megérkeztek az újak. Vagyis fele-fele arányban van az űrhajón a régi és az új legénység.

És ekkor megszakad a kapcsolat a Földdel, lehetetlenné válik a további teleportáció, elzáródni látszik a további készletek pótlásának a lehetősége, és ami a legszörnyűbb: a legénységre tizenhárom vagy huszonhat év utazás vár. Lesznek, akik meg sem érik a megérkezést. Akik pedig igen, azok jobbára már öreg emberek lesznek.

De van egy másik lehetőség: visszafordulni, és elérni azt a pontot, amikor még működött a teleportáció. S bizony ekkor kudarcot vall a küldetésük. Ha csupán egy űrhajós is akad, aki nem vállalja az utazást, az űrhajót vissza kell fordítaniuk.

Bulicsov két apró, szinte észrevétlen csavarral tette roppant érdekessé a történetét. Az egyik csavar: voltaképpen újrajátszódik Karinthy iskolapélda novellája, a Barabbás. Barabbás volt az az ember, akit Pilátus felajánlott Jézus mellett a zsidó vezetőknek és a népnek, mert egy embert helytartói jogánál fogva szabadon engedhet. Pilátus biztos volt abban, hogy a zsidók Jézust akarják majd szabadon engedtetni, hiszen Barabbás rablógyilkos volt. És a zsidók egyöntetűen Barabbást nevét kiáltották. Barabbásét, a rablógyilkosét. Hogy őt engedje szabadon Pilátus. Karinthy úgy mondja el a történetet, hogy egyenként mindenki Jézus-t kiált, de amikor a hangok összeállnak egy egésszé, akkor a Jézus szó hangjai a tömeg torkából kitörve összekapcsolódnak, egy az egyenkénti „a názáretit!” szóból összeáll az, hogy: „Barabbást!”


Valahogy így járnak az űrhajó utasai is. Egyenként mindnyájan inkább visszatérnének a Földre, de mire kimondják a szavazáson, addigra valahogy az lesz belőle, hogy fejezzék be az utat.

A másik csavar a szereplők, főleg Pavlis doktor és kiszemeltje, az addig márványhideg Grazsina kapcsolatának körülményektől függő színeváltozása. Egy kicsit olyan hangulata van az egésznek, beleértve a végkicsengést is, mintha Maupassant Gömböc című fantasztikus erejű novellájának sci-fi köntösű alteregóját olvasnák. Erről ennyit, mert nagy spoiler lenne, ha több állna itt. Legyen elég annyi, hogy nagyon érdekes, okos elbeszélés ez. Bizony!

 

A  H A T A L M A S   S  Z E L L E M   É S   A   S Z Ö K E V É N Y E K

Ahogy belegondolok, voltaképpen ez a kisregény is egyfajta parafrázis. Elsősorban a Sztrugackij-tesók Nehéz istennek lenni című kisregényéé, másodsorban Kaszás István általam már többször idézett novellácskájáé, amely A modell címmel jelent meg a 27. Galaktikában. Meg minden másé, ami arról szól, hogy egy magasabb rendű civilizáció beleturkálhat-e egy alacsonyabb rendűnek az életébe, fejlődésébe? Bármilyen szándékkal, céllal, akármilyen eszközzel?

Persze, ha kicsit elvonatkoztatunk, akár az is eszünkbe juthat, beavatkozhatunk-e egymás életébe? Akármilyen céllal, indíttatásból, eszközzel. Nem zsákbamacskázom: szerintem nem. Már amennyiben a beavatkozás a másik akarati beleegyezése nélkül történik.

(Ha nagyon mélyen belegondolok, egyetlen kapcsolatom volt/van, amelyben egy fikarcnyit sem akartam egy pillanatig sem megváltoztatni, semmilyen célból, eszközzel a kapcsolat alanyát. Igaz, ez azzal járt, hogy egy adott ponton azt kellett mondanom, eddig és ne tovább, ezt én így nem  csinálom, mert kiléptünk a saját, megbeszélt kereteinkből!. Belátta, tizenkét éve együtt vagyunk, tíz éve a feleségem. Azt mondják, akik ismernek minket, és mi is úgy gondoljuk, jók vagyunk együtt.)

A történet lassan indul. Ahogy mondtam, Pavlis doki ennek a történetnek is a főhőse. S Pavlis Robinson lesz egy bolygón. Persze aztán kiderül, hogy nem is Robinson. Nemhogy egyedül nincsen, de több értelmes létforma is tülekszik a bolygón. Amiből az egyik a beavatkozó fél, a másik az irányított, manipulált. Pavlis meg ott áll közepén, és úgy dönt, cselekszik. Amivel megváltoztat nagyon sok mindent. És persze ezáltal felvetődik egy csomó kérdés is. Például, hogy jogában áll-e bárkinek beavatkozni a másik életébe, bármilyen céllal, okkal, eszközzel?

A kisregényt olvasva olyan érzésem volt, hogy Bulicsov két ötletet gyúrt össze. Egyfelől a Robinsonost, amelyben Pavlis egyedül csatangol a rengeteg furcsa, muris, veszélyes életforma között, majd rájön, hogy egyáltalán nincsen egyedül. S van ez a másik szál, a beavatkozás kérdése, amikor megtalálja a helyi értelmes fajt, akivel kísérletezik a harmadik, még értelmesebb. Tulajdonképpen ez a kisregény sokkal inkább két novella. Félreértés ne essék, nincsen vele bajom, de voltaképpen lehet, hogy szerencsésebb lett volna kétfelé szedni, mert így a pergős, filós második rész jócskán agyonvágja a lassabb, cammogós elsőt.

 

S Á R K Á N Y T Ö R V É N Y

Ha nem a komodói sárkánygyíkokról van szó, akkor a sárkány, mint olyan a mesék része. Vannak persze sci-fi mesék is. Ilyen például Lem Kiberiádá-ja. Vagy Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-je. Bulicsové nem ilyen. Pontosabban nem mesei eszközökkel dolgozik. A sárkányok azért sárkányok, mert az idegen bolygó élőlényei leginkább az ember meséinek eme szárnyas lényeire hasonlítanak.

A történet lényege, hogy az űrhajó, amin Pavlis utazik, segélyhívást kap egy bolygóról. A bolygón emberek dolgozok, de tele van egyéb, mindenféle, nem értelmes életformával. Például a sárkányokkal. Meg szúnyogokkal. Illetve a szúnyognak leginkább megfelelő lényekkel. A sárkányok támadnak, a szúnyogok vért szívnak, a csípésük magas lázzal jár. A földi csoport orvosa kidőlt, kell a helyére valaki, és ki más lenne ez a valaki, mint Pavlis.

Mint kiderül, a feladata nem is annyira az emberek orvoslása, mintsem annak kiderítése, hogyan lehetne megfékezni a sárkányokat. Mármint biológiai úton. S persze Pavlis rájön.

A történet jól indul, aztán jól folytatódik, hogy végül kicsit laposan, egy ökológiai csattanóval véget érjen. Lehet levonni belőle következtetéseket, az sem mondom, hogy nem mond semmit, csak éppen túl sokat nem. Helye van a kötetben, de mindenképpen a leggyengébb a három novella/kisregény közül.

 

O L V A S Á S   U T Á N

Bulicsov jó író, élvezetes őt olvasni, jó ötletei vannak. Az arányérzékével van némi probléma, néha eltolódnak a súlypontok, mintha bizonytalan lenne abban, hogy merre is akarja vinni a történeteit, illetve, hogy vigye-e egyáltalán tovább, de az érdeklődést ennek ellenére mindig sikerül fenntartania, és egyáltalán nem untatja az olvasóit. Nem bíbelődik a szereplők részletességig menő bemutatásával, leginkább a cselekményből ismerhetjük meg őket. Vagy onnan sem. De nem úgy tűnik, Bulicsov számára a történet az első, és a történetből kibomló, de egyáltalán nem didaktikus üzenet. S mert nem didaktikus, hajlunk rá, hogy bólogassunk. Egészen pontosan nem tudom megindokolni miért, de ebben a pillanatban Szergej Lukjanyenko neve ugrott be, mint viszonyítási pont, bár kétségtelen, hogy Lukjanyenko egy paraszthajszálnyival populárisabb mint Bulicsov. De voltaképpen mi a csudának is összehasonlítani írói teljesítményeket? Vagy jó olvasni, vagy nem. Bulicsovot (is) jó. Akkor is, ha nem ez lesz a legütősebb könyve.

 

3,5/5

(2019)

Miért? Más Románia? Mihez képest más? Kérdezhetné az ember fialánya. Balkán az Balkán, eb ura fakó! De ennyivel mégsem lehet elintézni a helyzetet. Nyilván.

A Lobster Szencen, Szlovákiában, 2019-ben

Két hete, 2019 májusában voltunk Szencen, egy pompás nyaralóhelyen (reklám: Lobster a hely neve), ahol a tizedig házassági évfordulónkat ünnepeltük, meg a tizenkettedik évet, amit együtt töltöttünk. Szenc egykor Magyarország része volt, Trianon óta Szlovákiáé. Nincsen messze, Komárom felé százkilencvenegy kilométer. De egy másik ország. Immár.

Amikor megérkeztünk a Lobsterbe, éppen vacak idő volt, sehol senki, csak a hely volt pöpec (te teljesen olyan, mintha Jack Sparrow vendégelt volna meg, nézd csak!). Alig találtunk valahol valakit. Egy fiatal lány volt, aki keresett egy másikat, aki tud angolul. Aki előkerített egy pasit, akiről kiderült, hogy ő a tulaj. Kicsit zavarban voltak, amikor mondtuk, hogy jöttünk nyaralni a tavaszi télbe. Azért voltak zavarban, mert nem tudtak rólunk. Mint kiderült, a foglalásunk véglegesítése óta tulajt váltott a Lobster. De mondták, ha foglaltunk, akkor maradjunk. Mennyiért is foglaltunk? Reggelivel együtt ennyiért? Igen? Jó, akkor annyiért maradjunk, reggelivel együtt. (Apám, milyen mennyiség volt!)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A tulaj szlovák. Mi magyarok vagyunk. Ugye. Minden reggel jött oda hozzánk beszélgetni, amikor reggeliztünk. Kiderült, elég jól beszél magyarul. Nem is küzdöttünk utána az angollal. Öt éve járt Budapesten, a Natural Testépítő olimpián, vagy min, hatodik lett. Mutatta a fényképet is. Tényleg tök jól festett, aranyra volt festve az egész pasas, úgy domborított.
– Vigyétek el szobába, ha kell, van hűttő, gyümölcst is, kelyhet is, sájtot is, bármit. Jó az lesz!
Mondta a szlovák a magyarnak, aki, mint később kiderült, de nem a szlovák, hanem az internet által, gyakorlatilag féláron házasság-ünnepelt, mert a tulajváltással magasabbak lettek az árak, de jóval. Szóval valóban vendégei voltak a magyarok a szlováknak.

De a gondolat, ami miatt ezt az egészet írom, még csak nem is a Lobsterban született, hanem Pozsonyban. Mászkáltunk az Óvárosban, emléktábla hegyek, Széchenyi, Liszt, miegymás. Miközben, ugye, külföldön vagyunk. A patikán tábla: Gyógyszertár. S ugye, mi magyarok ebben az esetben külföldön vagyunk.

Ugyanez Erdélyben, úgy tíz éve, rettenetesen bosszantott. Most valahogy másképpen csapódott le. Néztem az embereket, iparkodtam kiszűrni, ki a turista, ki a helyi. És valahogy az rakódott rám, bár óbudai lokálpatrióta vagyok, szeretem a hazámat, Magyarországot, szerintem van jelentősége a családnak, a nemzetnek, a hazának, nem szeretem a mai liberalizmusnak hazudott elvtelen, de diktatórikus katyvaszt, de mégis az a gondolat szállt meg ott Pozsony Óvárosában, hogy mekkora, de mekkora baromság az a velünk született és belénk nevelt agresszió, amivel egymás ellen fordulunk, csak azért, mert máshol születtünk és máshogyan mondjuk hogy: haza és azt, hogy édesanya! Közben pedig csak emberek vagyunk mindnyájan, a szlovák is, a magyar is, mindenki is, félelmekkel, reményekkel, vágyakkal, örömökkel, bánatokkal, szenvedéssel, és mindennel. Tök ugyanazok.Mert az az anya, aki ott tolja babakocsiban, kis színes nyári ruhájába bújva a gyerekét, simán lehetne egy panelproli a házunkban, Kaszásdűlőn. Csak itt tudom, hogy nem magyarul mondja, hogy kisfiam. (Vagy éppen de..., ám ez most egy másik kérdés.)

És lám, a szlovák vendégül látott bennünket, és elengedett egy csomó pénzt nekünk.

Románia, 2010

2010-ben voltunk Erdélyben, akkor családilag, mindhárom gyerekkel, illetve a legnagyobb párjával (akivel, Istennek és a bölcsességüknek hála, a mai napig együtt vannak). Akkor nem voltak ilyen nemes gondolataim. Valahogy csak az jött át, hogy a rohad életbe!

A második vagy a harmadik napon ültünk egy gyimesi falucska, Gyimesfelsőlók kis faházának a teraszán, mi hatan, a házigazdánk, Mihály, az erdész, Gyula és a segédje Zoltán. A magunkkal hozott három üveg, egyenként kétliteres Hargita sör már elfogyott, és az egész nyaralásra szánt pálinkának is a végére jártunk (később ezt a helyiek az igen egyszerű, de ugyanannyira ütős köményessel pótolták), már Gyula borát ittuk, amit a kocsi csomagtartójából Zoltán csempészett az asztalra, az ujját csitítva a szájára téve,, amikor fennhangon kérdezni akartam, honnan van?
– Csak pohár kellene! – mondta. Ráhagytam, kerítettünk poharakat.
Nem csak udvariasságból sokkal inkább tudatlanságból kérdeztem Gyulát.
– Régebben tudom mi volt ideát, de a váltás, a forradalom óta annyira nem lehet naprakészen hallani. Mi van itt Erdélyben a magyarokkal, Gyula?
Gyula rám nézett, aztán a pálinkás pohárra. Nem felelt azonnal, hanem oda tartotta a pohárkát. Töltöttem neki a pálinka végéből. Ő lehúzta, és csak utána felelt.
– A hazaiknak románok vagyunk. Ideát bozgorok. Mi pedig csak csángó magyarok vagyunk.
Nem tudtam mit felelni. Kifacsartam a pálinkás üvegből az utolsó cseppet is, kétfelé osztva.
– Egészségére, Gyula!
Koccintottunk.

Az Isten áldja meg azt az erdészt, hogy a gúnyhatáron túli kis csonka ország lakói még mindig hazaiak! Az Isten áldja meg azt, akit az ősi hazájában lakva egy másik nép, akinek az országa úgy igazából csak a XX. század elején született meg, akkor sem saját erejéből, hanem másokéból, azt mondja rá: bozgor, vagyis idegen. Az Isten áldja meg az erdészt, aki ki tudja hány év szenvedés, megaláztatás után is egyszerűen csak csángó magyarnak vallja magát!

A más Románia

Boia olyan könyvet írt, hogy borsódzik tőle a gyönyörűségtől az ember gerinc-tája. Mármint, ha magyar. Ha román, akkor valószínűleg a bicska nyílik a zsebében, és keresgéli az önuralma utolsó morzsáit. (Mint kiderült, ez egy románnak sokkal könnyebb. Majd később mondom, miért.)

Mert Boia könyvének több olvasata van. Ha magyarként olvasom, akkor végre egy reális, becsületes román, aki szembenézett az országa permanens történelmi baromságaival, a népe milyenségével, és megpróbálja a józanság útjára visszasíríteni a népét. Aki miközben tiltakozik a nemzeti karakterek megléte ellen, váltig ilyennek meg olyannak mondja a saját népét, és milyen jól teszi, mert valóban olyanok!

S neki elhiszem, hogy nem az előítéleteim beszélnek, amikor azt olvasom, hogy a román történelem voltaképpen alig hosszabb, mint a szlovák, vagy ha hosszabb is, a fele sem igaz, vagy nem úgy, ahogy tudni akarják. S hogy a románok mindig csak kullogtak mindenben mások után, hol a bolgárok voltak a példaképek (akkor cirill betűkkel írtak), hol a franciák (akkor már a latin dívott), hol így öltöztek, hol úgy de európaiul csak a XIX. században kezdtek el. S többre becsülik a megalázkodó pragmatizmust („a lehajtott fejet nem vágja le a szablya”) a becsületnél. S kiváló utánzók, mert önálló alkotásra alig képesek (igen, bizony még Eminescu felett is lehetne vitatkozni, de nem lehet, mert nem szabad, ő szent tehén még mindig, pedig...), szobrászatuk a XIX. századig nem volt, és a legmarkánsabb bukaresti épületeket jobbára külföldiek, leginkább franciák építették őket. S hogy a románok permanens kisebbségi érzéssel küzdenek. Mert még az írásuk is csak egy nagyon későn kialakult valami, aminek a szabályaival a mai napig hadilábon állnak. Az az Akadémia, ami az egyik legutolsó alapítású volt Európában.

Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak.Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban) Drakula  – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkábált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. (97.)

Meg hogy igazából nincs román politika, csupán a románok egyedeinek az érdeke van. Azért nincs politika, mert nincsen eszme, amit a románok a magukévá tennének. Illetve eszme van, de nincs román, aki hű hozzá, mert akkor behatárolja a saját, egyéni túlélési lehetőségeit. A románok kivétel nélkül úgy váltogatják a politikai eszméket, mint egy jó angol a tweed-zakóját: mikor milyen nap van, mikor mit diktál az egyéni érdek. Éppen ezért a megalkuvás, a kompromisszum sokkal nagyobb értékkel bír, mint a becsület.

A mai irányzat ellen a román kultúrában című híres, 1868-ban megjelent cikkében Titu Maiorescu a román társadalom kegyetlen látleletét nyújtotta: „Látszatra, a külső formákat számba vevő statisztika szerint a románok ma birtokában vannak majdnem az egész nyugati civilizációnak. Van politikánk és tudományunk, vannak újságjaink és akadémiáink, vannak iskoláink és van irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink alkotmányunk is. A valóságban azonban mindez holt termék, minden tartalmat nélkülöző nagyképűség, kísértet test nélkül, illúzió valóság nélkül, A román felsőbb osztályok műveltsége pedig egyenlő a nullával, semmit sem ér, s napról napra mélyebb a szakadék, amely bennünket az alsó néposztálytól elválaszt. Egyetlen valóságos osztályunk a román parasztság, és egyetlen valóság a szenvedés, ennek mélyéről sóhajt fel a felső osztályok képzelgései miatt Mert az ő mindennapi verejtékéből teremtődnek elő az anyagi eszközök ennek az egész fiktív építménynek a fenntartására, amelyet román kultúrának nevezünk.” Maiorescu ezekkel a szavakkal hirdette meg közismert elméletét a tartalom nélküli formáról.(52.)

A román értelmiségről is karakteres véleménye van a szerzőnek.

Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illet...
[...]
Az értelmiségi elit is egyenetlen, beleértve az egyetemi közeget is, egészen a professzorok felső szintjéig. Döbbenetes, hogyan jutottak egyesek oda, ahol éppen vannak; nem nyújtottak túl sokat a saját szakterületükön ahhoz, hogy megérdemeljék pozíciójukat, mihelyt pedig elérték a céljukat, még kevesebbet ténykedtek - miért is igyekeztek volna? A kiválóság és a csalás jól megférnek egymás mellett Romániában. A (kezdetben legalábbis tisztán merkantilista okokból) gomba módra elszaporodó magánegyetemek még lejjebb helyezték lécet: ezek az intézmények a politikusok és az őket körülvevő emberek fő diplomaszállítóivá váltak. Viccen innen vagy túl. kijelenthetjük, hogy Romániában csak az nem lesz egyetemi professzor, aki foggal-körömmel védekezik ellene.
Victor Ponta (aki „történetesen” Románia miniszterelnöke is) doktori disszertációjának nemrég lezajlott botránya kissé fellebbentette a fátylat a doktorátusok és mesteri képzések „iparáról”. A kiváló munkák kétes, vagy annál is rosszabb doktori dolgozatokkal kerülnek egy halomba. Nehéz elképzelni. hogy egyedül a kormányfő követett el valaha plágiumot. Számba kell venni itt a hamisításnak azt a különleges kategóriáját is, amikor maga a szerző sem tud róla, hiszen nem ő írta meg a dolgozatot.
[...]
A jelenség banalitását jól illusztrálja egy ellenzéki hölgy zamatos vallomása. Nemrég miniszter volt, és nyilván ö is „egyetemi oktató” az egyik – nyilván – magánegyetemen. Elismerte hogy a maga során ő is plagizált: egy szerencsétlen cikket. Hozzátette: „Meg fogom dorgálni a barátaimat, akik ezt a szöveget írták. Íme, ezért is nem akartam doktori képzésre feliratkozni: a barátaim és a tanáraim írják meg a tézisemet.” (91–92.)

Éppen ezért bármilyen politikai rendszert elfogadnak. Csont nélkül lépnek át a monarchiából a kommunizmusba, majd vissza a vadkapitalizmusba. Mert a románoknak tökmindegy, ki van odafent.

Aztán a románok fő jellemvonása, hogy soha nem állnak ki a saját érdekeik mellett, legalábbis nyíltan nem. Bólogatnak mindenre, aláírják, amit eléjük tesznek, aztán később az egészet egészen másképpen csinálják, kakkantanak arra, amit vállaltak, amire igent mondtak. Mert minek a konfliktus? Ha valamilyen tiltakozáson háromszáz ember összegyűlik, az már össztársadalmi megmozdulás. Náluk nem divat a tüntike.

Nem részletezem tovább. Pedig nem érintettem még mindent. Egyszáztizenhat oldal a könyvecske. Ebből is látszik, hogy tömör olvasmány. Minden olvasmányossága mellett.

A végső összefoglalása így hangozhat (nincsen könnyű dolgom): a román nép, Románia egy szedett-vedett nép, szedett-vedett múlttal, minden ízében összetákolt kultúrával, gazdasággal, értelmiségi és politikai elittel, minden stabil eszmeiség nélkül, felülről kezelve az egész világot, különösen a saját űzött, elüldözött kisebbségüket, miközben jobbára mindent ezeknek a kisebbségeknek köszönhetnek. Alkalmazkodni, törleszkedni, sütögetni a gesztenyét, a saját pecsenyét, s tenni mindenre, ami elv, ami magasztos. Minden látszat, minden olyan, mintha...

Boia a hazájában kapott hideget, meleget a könyvéért. Az előszóban hosszan ír erről. S az előszó felvet néhány komoly kérdést.

S ha a magyarokról születne egy ilyen könyv?

Jogos kérdés, nem? Valóban, mit éreznénk mi magyarok, ha bárki közülünk írna Magyarországról egy olyan könyvet, mint amilyet Boia írt a saját hazájáról? Mennyire fogadnánk el az önkritikáját? Mennyire értenénk vele egyet? Mennyire tartanánk hazaárulónak? Boia-val, ugye egyetértünk, amikor a románokról és Romániáról olvasunk. Mert jólesik ilyet olvasni, naná, pláne, ha egy román értelmiségi nagykutya mondja.

Na, szóval, mi van, mi lenne, ha születne valami hasonló? Valami, ami önostorozón őszinte, ami a pucérságig levetkőzteti és szemérmetlenül, mezítelenségében közzéteszi a hibáinkat, a korcsulatainkat, mindent, ami persze, családon belül megbeszélhetünk, de nem a tévékamerák előtt, mert azért mindez mégiscsak magánügy. 

Az a helyzet, nagyjából mondva, hogy született, születtek hasonló művek. Itt van mindjárt Esterházy Péter sokat vitatott, sokak által félreértett, még többek által félreérthetetlen darabja, az Így gondozd a magyarodat! De gondolhatunk Lackfí János immár trilógiává bővült gondolatsorára, aminek a címe: Milyenek a magyarok? De voltaképpen, bár ő nem annyira autentikus, de mégis ugyanez a kategória, Krzysztof Varga Turulpörökölt-sorozata. Amiket olvasva akár örvendezhetünk is, hogy végre nemcsak a mélymagyarkodás folyik, hanem teret kap az ironikus, őszinte önkritika is. Vagy éppen bosszankodhatunk, hogyan utálhatja valaki ennyire a saját fajtáját? Vagy eljuthatunk odáig, hogy talán nem is a sajátját utálja?

Aztán eszünkbe juthat az is, hogy Boia könyvének nagyon sok vetülete voltaképpen megtalálható hazánkban is, ugye? Mert a politikai köpönyegforgatás például itthon sem ismeretlen: a volt kommunistákról, Thürmer Gyula kivételével kiderült hogy mindig is europer demokraták voltak. (Mondjuk ez nem tudom, melyik volt komcsi országra nem igaz? Vö.: Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?) Aztán az abszolút kommunista-ellenes párt vált a legliberálisabb demokraták szabadmadarává. A volt kistesójuk pedig első kanyarban koalícióra lépett az Isten-haza-család pártjával, majd azokat ledarálva lenyúlta a konzervatív értékeket és mára kialakított egy egyértelműen autoriter kormányzási formát, és az intézkedései hátterében a konzervatív értékekre hivatkozik. Arról nem is beszélve, hogy adott az országnak egy olyan köztársasági elnököt, aki a szintén plágiummal bukott le- és meg  a doktori disszertációját illetőn. Aztán itt van a magyarság őstörténelmének a kérdése: van-e köze a múlt nagy kultúráival való magyar közösség keresésének (sumérok, kelták, Jézus magyarsága, stb.) a dákoromán múltfestéshez, egy kis nép naggyá lételének kétségbeesett vágyához?

Vagyis a kérdés az, Boia őszinteségének van-e bármi köze hozzánk, a hazánkhoz, a magyarságukhoz. Különösen, ha elfogadjuk, hogy igazat beszél, valósak a meglátásai. Mert ha igazak, és miért ne lennének, akkor az vajon nem késztet-e minket is őszinteségre?

Utóirat

Az imént beszélgettem szerelmetesfeleségtársammal a könyvről. Meghallgatta, amit mondtam, majd annyit mondott:
– Lehet, hogy ilyenek, de ha igen, egyvalamit nagyon tudnak: túlélni. S manapság ez nem kevés. Talán a legtöbb. 

A kötet a kovetkező történeteket tartalmazza (Hellboy 3–4):

A végzet jobb keze
A gonosszal teli szelence
Embernek lenni
Győztes féreg
Harmadik kívánság
A sziget
A csöndes óceán

Vegyes a kapcsolatom Hellboy-jal. Ahogy most megnézegettem az általam olvasott, három első füzettel kapcsolatan írt értékeléseimet, jobbára közepesnek tartottam a képregényeket. A második füzet ment fel 4,5-re. Akkor a pokolcsávó egy kicsit a szívembe lopta magát. Majd a harmadik füzettel megint nagyon nem. Pedig úgy profi mindenestül az egész, ahogyan van. És azonnal hozzáteszem: úgy zagvalék is, ahogyan van. No, nézzük csak, miért is!

HELLBOY ALAPOK

Hellboy, ahogyan a neve is mondja, a pokol szülötte. Teológiai alapokon itt máris van baj. A Biblia szerint egyfelől a pokol nem egy hely, hanem egy állapot, mégpedig az Istentől való teljes elszakítottság állapota. Másfelől nincs örökktartó szenvedés a hatvan-nyolcvan év bűneiért, mert az már milyen volna egy igazságos Isten részéről, aki maga a szeretet? Így persze nincsenek a pokolban kéjjel kínozgató ördögök sem, hiszen nincsen rájuk szükség. Namost, Hellboy az a figura, aki nemcsak, hogy a valóságban, de még a teológiában sincsen. Ez persze egyáltalán nem lenne baj. Még az a nyakatekert jellemfordulata sem zavaró, sőt, ha jól fogom fel, akár muris is, ”hogy a pokolcsávó elfajzik, mert elköveti az a „bűnt”, hogy jóvá lesz, jó célokért kezd el küzdögetni. Hellboy, a gonoszság szülötte isteni célokért kezd harcolni. Az Ellenség, a Sátán, a szétdobáló fajzata így-úgy Krisztus szolgájává válik. Ilyen nincs. Fordítva van.

És még ezzel sem lenne igazából bajom. Most mondd!

HELLBOY PROBLÉMÁK

Bajom azzal van, hogy a történetek szereplői, nem is tudom, mi erre a jó szó, olyan kis légbőlkapottak (?). Nem, nem az a baj, hogy a képzelet termékei. Az miért is lenne baj, ugyan! Nagyjából az összes sci-fi és fantasy könyv telis tele van képzeletbeli lényekkel. Vagyis nem a képzelettel van baj, dehogy! Úgy fogalmaztam, bár dadogva kerestem a szavakat, hogy légből kapott. Miközben folyamatosan van olyan érzésvaem, mert tudásom nincsen, hogy valamiféle legenda, legendák lényeiről van szó. De úgy, ahogyan itt megjelennek, a semmiből érkezve és magyarázat nélkül ugyanoda távozva, így fogalmaztam: légbőlkapottak. Nem tudom másképpen mondani.

A könyvben található történetek utolsó háromját olvastam most el. Az első négyről itt írtam. Nem túl elragadtatottan. Ezekkel a történetekkel elsősorban az volt a bajom, hogy az alap kiindulásuk tömény spiritizmus. Nos, ezekkel a folytatás-történetekkel már nem csak ez a bajom. Minden bizonnyal az én műveletlenségem a probléma: azt kell mondanom, van, amit nézek és olvasok, és nemes egyszerűeéggel egy szót sem értek belőle. Az első történet még úgy, ahogy érthető, bár nem felcsigázó, de a két második már sehonnan sehová. Az utolsóban már csupán az volt számomra érdekes, hogy a rajzok stílusa egészen más, számomra tökéletesen meggyőzőek, nem úgy, mint az előzőeké, amelyekben voltak olyan képkockák, amikről egyszerűen fogalmam sem volt, mit ábrázolnak (például az alsó képen azok a zöld izék). Ennek az utolsó történetnek a rajzai viszont nagyon pompásak. Félreértés ne essék: az eddigi linómetszet-szerű rajzokkal sem volt bajom, jobbára értettem is őket, de úgy fest, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a konzervatívizmusom, fölibem kerekid a Blacksad tökéletessége és a Saga stílusa, s kicsit korlátolt lettem. Viszont A csöndes óceán rajzai megmutatják, hogy Mignola mit tud, amikor nem csak a szokásos sematizmussal löki nekünk a pokolocsávó kalandozásait. Rajzilag ezzel kilóra megvett. Igaz az is, hogy ezeket a rajzokat viszont nem Magnola, hanem Gary Gianni követte el.

No, ott hagytam el, hogy Hellboy jön-megy, találkozik, küzd ezzel-azzal, tenger alatt, hajón, szigeten, de valahogy minden kapcsolatot elveszít a történet az ok-okozattal, semmit nem tudunk meg sem a a szereplőkről, sem az előzményekről, sem a miértekről, sem semmiről. Mindössze csak drukkolunk Hellboynak, hogy túléljen mindent, de persze még ez is felesleges, mert amikor meghal, akkor sem hal meg. Teljesen elvesztem az értelmezések kényszerének a meddőségében. Káosz, mondom.
Simán el tudom képzelni, hogy a hiba az én készülékemben van, viszont a tökéletesen szubjektív véleményem ettől nem változik. Még attól sem, hogy permanensen volt olyan érzésem, hogy ha többet tudnék a sztorik hátteréről (mármint ha van nekik egyáltalán, nem csupán Mignola zseniális húzása, hogy úgy csinál, mintha lenne), akkor érthetőbb lenne minden. Mert azért érdkes felvezetés, amikor A csendes óceán elején Hellboy evezget a hajóroncs felé, és a képek kommentje Coleridge Ének a vén tengerészről című verse. MIntha lenne valami kódolt üzenet. Nyitva marad a kérdés, hogy van-e, avagy Mignola jól átvág, s csak úgy tesz, mintha lenne. Aztán belelendül a sztori, Hellboy leláncolva a hajó legénysége által (a hogyan nem derül ki) egy időutazás során, aztán pusztul az egész hajó, legénységestül, mindenki pillanatok alatt porrá öregszik, miután ellepik teljesen valószínűtlen, (bár ebben a történetben részletesen kidolgozott) lények, hogy aztán egy pillanat alatt semmivé legyenek, s Hellboy újra ott üljön a csónakjában, tök egyedül, ahogy a sztori kezdődött. 

Hogy ne érezzük magunkat teljesen elveszve, van némi kontinuitás a régebbi történetekkel (például újra és újra megjelenik az az afrikai varázsló, igaz, fogalmam sincs miért, mi a jelentősége?).

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, miért voltam képtelen befogadni ezt a könyvet, ennek a könyvnek a történeteit? De úgy hiszem, ez volt az utolsó kacérkodásom Hellboy kalandjaival. Bár ismerve magamat, biztosat nem ígérhetek.

 *

Olvasott Hellboy-könyvek.
Mike Mignola – John Byrne: Hellboy 1. – A pusztítás magja
Mike Mignola: Hellboy 2. – Ördögöt a falra
Mike Mignola: Hellboy 3. – A végzet jobbkeze

 

KÖZELEG A TRIANONI BÉKEDIKTÁTUM századik évfrodulója. Erdélyben, az Uz-völgyében a katonai temetőben, az emlékhelyen forrnak az indulatok, s a román politikai vezetés szóba sem áll a külügyminisztériummal. Románia is, Magyarország is Uniós ország. Magyarország és Románia sosem szerette igazán egymást, még Trianon előtt sem, azóta pedig végképp nem. A szocializmus kényszerbékéje csendet teremtett, de nyugalmat nem, ám a Nagy Testvér által kikényszerített szilencium a magyar felet még olyan esetekben is hallgatásra kényszerítette, mint például Bözödújfalú kiürítése és a völgy vízzel való elárasztása. (2009-ben jártunk ott, akkor még állt a templom tornya. 2014-ben egy vihar azt is ledöntötte.) Kádár „apánk” csak Nicolae Ceaușescu-val nem váltott édes szájcsókot a szocialista főtitkárok közül.

S van baj a hivatalos történelemmel is. Innen úgy fest, meglehetősen érdekesen válogatják és rendezik sorba a rendelkezésre álló adatokat. Meg úgy, hogy a román kisebbségi érzés mindent megtesz a történelemmel, hogy ne kelljen léteznie. Még dákoromán-elméletet is szül, csak magasabbra emelhesse magát. (Most arról ne beszéljünk, hogy a magyar ősemlékezet rokonságai [hun, sumér, kelta, Nimród, stb.] honnan fakadhat, és mi lehet a valós tartalma, és vajon miért érezzük ezt megalapozottabbnak, mint a románok múltfestését, illetve arról se beszéljünk most, miért a magyarok voltak az egyetlenek a volt „testvéri országok” közül, ahol egy kommunista előbb volt kommunista, mint magyar? Míg a szomszéd országok kommunistái előbb voltak románok, csehek, szlovákok, bármik, mint kommunisták. Miért Magyarország az a hely, ahol a nemzeti jelképek fasisztának számítanak, a nemzeti lobogó meg a vezető párt zászlajának? Lehetne még vastagon bolyongani hasonló kérdések felett, de most valójában nem is ez a téma.

*

SOKKAL INKÁBB AZ, HOGY VAN ITT EGY ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, Lucia Boia, aki, úgy fest innen, józan európai a román európaiak között. Aki nem hanyatlik elégedett a dákoromán múlt tényszerűségébe vetett hit kiváltotta intellektuális orgazmussal a párnái közé, hanem hajlandó kérdéseket feltenni. S ezeket le is írja. Olyan könyvekben, mint a Miért más Románia?, a Vesztesek és győztesek (Az első világháború újraértelmezése), a Románia elrománosodása, vagy A román kommunizmus különös története, illetve Az 1918-as nagy egyesülés. De sokat mondó ez a cím is: Történelem és mítosz a román köztudatban.

Boia könyve jobbára könyvecskék, nem féltégla nagyságú, okadatolt szörnyek. Vagyis olvasható a mennyiség. Vastagságra is, stílusra is. Úgy fest, Boia nem egy grafomán, szószátyár történész. Rövid lére fogja a nem éppen polkorrekt és országában általánosan elfogadott véleményét.

*

A JELEN KÖNYVÉVEL IS SZEMBEMEGY A MAI, HIVATALOS álláspontokkal, véleményekkel. Ugyan Oswald Spengler óta tudjuk, hogy a Nyugat haldoklik, Fukuyama óta pedig azt, hogy a demokrácia után nincsen semmi, mert ezzel a topra értünk, s nos, véget ér a történelem. Valójában Boia sem mond mást a könyvecskéjében. Ha csak méretre összehasonlítjuk Spengler és Fukuyama könyvével, orbitális tévedés lenne azt gondolni, hogy bármit alapjaiban gondol újra, vagy vadonás új elméletet állítana fel a várható kilátásokat illetőn. Számomra ez, mármint a túlságosan szűkre szabott terjedelem a könyvecske gyengeségének tűnt. Kicsit olyan volt, mintha Boia nagyon röviden összefoglalta volna mindazt, amit összemazsolázgatott innen-onnan. Másfelől tény, hogy jól mazsolázgatott, és élvezetesen mondja el a végeredményt.

A Nyugat hanyatlásá-nak a mondanivalója gyakorlatilag három pontban foglalható össze.

1.
A Nyugat érthetetlen módon elveszítette a saját identitását. A múltját legszívesebben letagadná, megsemmisítené, és az egész létezése nem más, mint egy állandó bocsánatkérés a létezése miatt. Ez azonban az önazonossága, a méltósága megszűnéséhez vezet. Mert azt elfelejteni, hogy ha vannak is szégyenfoltjai (s kérdés, kinek, mely földrésznek, országnak, nemzetnek, nációnak nincsenek), Európa mégis a világ vezetője volt, s ha Amerikát Európa egyfajta gyermekének tekintjük, a mai napig is az. Ám ha nem tekintjük is annak, az USA, Oroszország és Kína mellett ma is az. S itt nem csupán a politikai hatalomra kell gondolni, hanem a szellemi, tudományos, művészeti és kultúrális kapacitásokra is.

2.
Az identitás feladása miatt elveszítette az önvédelmi képességeit is. A legjobb példa erre, hogy a migrációval kapcsolatban mintha az összes európai ország kikapcsolta volna az immunrendszerét. S egy kkapcsolt immunrendszer óhatatlanul a szervezet halálához vezet.

3.
Az identitás feladása az egykori értékek feladásával jár, az pedig káosszal. Kikerülhetetlenül. S ha az egykori, évszázadokon át kitartó értékek megszűnnek, ha szembe fordulunk emberi mivoltunk alapvető meghatározásával, a teremtettségből fakadó emberségünkkel, a férfiúi és a női mivoltunkkal, és minden ebből fakadó édes kényszerrel. Boia a nemek összemosását, a gender-elmélet tarthatatlanságát és a nemi szerepek felcserélését említi. Illetve azt, hogy az EU-parlament Istennek még a nevét is kivette az EU Alkotmányából. Mintha ez érdem lenne. Vagy magától értetődő.

*

Boia  azt mondja, van kiút. Mindent pont nem úgy kell csinálni, ahogyan most csináljuk. Vagy ha így csináljuk, ne legyen meglepetés, ami történni fog. Mert mindennek van születése, érlelődése, növekedése, delelője és alkonyata is. Ez törvényszerű. De az nem, hogy Európa hibát hibára halmozva önmaga idézi elő a saját halálát és ezt még eszmei, humanitárius köntösbe is öltözteti.

Boiai könyve nem üt nagyot, csak mintegy összefoglal. Nincsenek messzire ható, nagyot akaró koncepciói, csak szákszavúan elmondja, amit lát, és amit gondol. Nem elemez túlságosan, nem prognosztizálni nagy mélységekbe, csak elmondja, Európának valószínűleg annyi. Ennyi.

Persze az is meglehet, és ezt már én mondom, nem Boia, hogy pontosan emiatt érett már ez a világrend a pusztulásra, pontosan emiatt kell valami jobbnak következnie. Ami lehet valami nagy szellemi ébredés (nos, khm, izé), lehet egy világégés és egy új kezdet, és lehet valami nagy, nem az emberből kiinduló transzcendentális változás. Én, nyilván a posztkereszténységem miatt leginkább az utóbbira hajlok. Félelmetes jövőkép ez is, leginkább önvizsgálatra sarkalló, de nem véletlenül írtam vagy húsz éve egy könyvet Marana Tha! címmel.

Két interjú a szerzővel:
https://foter.ro/cikk/20181203_lucian_boia_nalunk_a_borton_meguszasa_az_orszagprojekt_interju
https://www.erdely.ma/lucian-boia-tortenesz-megallapitasai-a-digi24-studiojaban-a-tortenelem-nem-ismetli-onmagat/

 
Koinónia, Kolozsvár, 2014, 114 oldal · ISBN: 9789721650975 · Fordította: Rostás-Péter István

A Rejtő-Korcsmáros képregények újratöltve

Volta- és tulajdonképpen csak ismételni tudom magamat, mint egy tehetséges, önmagától tanuló szajkó. Ismételni tudom, mert már túl vagyok két felújított, színezett Rejtő-Korcsmáros és a méltatlanul lemaradt nevű Cs. Horváth Tibor képregényen. Ezeken: A három testőr Afrikában és a Piszkos Fred, a kapitány. Mindkét képregény értékelésénél elmondtam, vagyis leírtam, hogy az eredeti, jobbára a hatvanas években, ez éppen a születési évemben, 1967-ben megjelent rajzok felújítása olyan pompásan sikerült, hogy a két átdolgózó úriemberről, Garisa H. Zsoltról és Varga  „Zerge” Zoltánról nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy nem pusztán restaurátorai, hanem alkotótársai voltak Rejtő Jenőnek és Korcsmáros Pálnak. Tudom, nagy szavak ezek, nem is kicsit. De úgy gondolom, elég egymás mellé tenni az eredeti képregényeket és a felújítottakat, hogy kitessék, miről is beszélek. Írok. Vagyis ezek a felújító úriemberek valamit nagyon elkaptak, valamit nagyon tudnak, hiszen úgy nyúltak a veretes eredetikhez, hogy amit műveltek velük (hiszen több, a Képes Kiadó oldalán nyolc könyv képregény adaptációjának az újra álmodásáról van szó), az bőven hozzáadott tartalom. Az alkotásuk folyamatába itt betekinthetünk egy kicsit, de nagyon érdemes megtenni! Lássuk csak az alkotók fizikiskáját, hogy ha összefutnánk velük az utcán, meg tudjuk szorongatni azokat az áldott kezeiket.

• 
• 

Mi is ez a helyőrség-dolog?

Egy amolyan szokásos Rejtő-sztori, egy kicsit túlkavart alapsztorival: valakik keresnek egy útrövidítő átjárót Afrikában, aztán meg is taláják, de ahogy az már lenni szokott fehér emberek között, elkezdik gyilkolászni egymást, s csak egy térkép van arról, hol s van ez a nagyon-nagyon sokat érő átjáró, azt a térképet viszont egy roppantul megyilkolt, de elhalálozása előtt egy felettébb agyafurt úriember elrejti. Ez a szövevényes, sokszereplős adok-kapok zajlik a háttérben. De az alap- háttérsztori ez esetben is majdnem teljesen mellékes.

Az előtérben pergő cselekmény a lényeg. Adva van egy fiatalember, aki pénzhez akarja juttatni a családját, ezért életbiztosítást köt. Egy éven belül el kell haláloznia, hogy a szerettei tízezer dollárhoz jussanak. Van polgári neve is a fiatalembernek, és ez a Rejtő hősökhöz képest méltatlanul hamar ki is derül, de mindenki csak Galambnak szólítja őt. Nem mellékes, hogy Galambnak jelentős zenei műveltsége van, de a könyvbeli körülményei folytán ez pusztán egy esetben tudja kamatoztatni: egy estélyen, ahol őrnagynak nézik és zongoráznia kell. A többi esetben marad a szájharmónika, illetve a fésűre szorított selyempapír. Amit a gyors elhalálozás érdekében a légióba belépett Galamb jobbára a katonatársai hol kisebb, hol nagyobb örömére tud khasználni.

A könyvbeli körülményei, mondtam, mert Galamb hamarosan a fenti kusza események szereplőjévé válik, hullát lel egy lakatlan házban, majd felbukkan a ház egykor meggyilkolt háziassszonya, és útjuk rendszeresen keresztezi egymást Galambéval. Aztán van ez az őrnagy, akivel Galambot rendszeresen összetévesztik. Meg jön Tropauer Hümér (már megint egy mennyire pesti név!), a kövérkés lírikus, akinek a pofonjai felérnek Galambéval, a versei pedig, amiket egyedül Galamb értékel, a pofonjaival. Hümér Galamb segítőjévé válik a fondorlatos események alatt. Nem úgy Hlavács, a cipész, aki két évvel ezelőtt egy biztosítási csalás érdekében felgyújtotta a műhelyét, de nem volt túl ügyes, ezért a légióba menekült, de itt sincsen nyugta, mert itt meg Galamb és Tropauer nézik inkognitóban levő őrnagynak. S ki gondolná, hogy az alkoholizmusából fakadón zseniális ötletet is ad az „őrnagy úr”, igaz, utána sírva is fakad, mert az ötletéből csak ő marad ki, mert Galambék annyira féltik őt, hogy elzárják.

Galamb nyomoz, közben egyre reménykedik önnön mielőbbi sajnálatos elhunytában, ami egyszerűen nem tud bekövetkezni, egyre több mindent megtud a körülötte zajló eseményekről, és egyre kevésbé érti azokat. De mert helyén a szíve és a lelke, a hőn áhított elhalálozás felé tartó útján rendre jól dönt, erkölcsös marad.

De már nagyon haladunk a heppiend felé, nem lövöm le az összes történést. A poénokat, a humorhegyeket meg nem is tudom, annyi van belőlük. De ehhez persze el kell olvasni a könyvet. Ami, mint tudjuk, ponyva. Illetve egy légbőlkapott légióstörténet ponyvaregénye. Illetve, ebben az esetben nem csupán a könyvet érdemes elolvasni, hanem a belőle születet képregény reprodukcióját is érdemes. Illetve nem csak elolvasni, hanem nézegetni is. Mert persze, ponyvasztori, nem magas irodalom, nem mond fene nagy dolgokat az életről, a világmindenségről meg mindenről, de eb, aki a kanalát meg nem eszi, és aki úgy tud értéktelen, örökéletű ponyvát írni, ahogyan Rejtő tudott, hogy még a hochliteratura kpviselői sem szégyellik elismerni, hogy jó őt olvasni. S mert képregényről van szó, hogy szajkózzam még magamat, Korcsmáros olyan alakokat teremtett Rejtőnek, hogy mintegy kiprivatizálta velük magának a Rejtő-regényeket. Pedig azért voltak olyan ellenfelei is, mint a fantasztikus Zorád Ernő (A Néma Revolverek Városa, Bradley Tamás visszaüt). S bár az korántsem mondható, hogy Zorád méltatlan tolmácsolója lett volna Rejtőnek, de minden érdeme, zsenialitása ellenére az „igazi” Rejtő-rajzoló az Korcsmáros.

Foglaljam már össze, ha úgyis csak szajkózok!

Na, szóval, hordhatok én itt össze mindenféle tücsköt-bogarat, fejtegethetem ennek a kiadványnak a shrek-i hagymarétegeit, hogy eredeti regény, meg első képi feldolgozás, meg az első képi feldolgozás átvarázsolt, mai technikás, néha szemérmetlenül, de hihetetlen alázattal való újragondolása, szóval elhetem én itt kifelé ezerrel a látens grafomániámat, a lényeg, bárhogyan is húzom az időt, abban van, hogy ezt a képregényt olvasni, nézni kell, barátom, mert szép, mert mulatságos, mert röhögni fogsz, jó kedved lesz tőle, az ziher! Mit mondjak még? Nosza!

Egy kis kedvcsináló:

• 
• 
• 

 

 

VAJON MENNYI VAN A MÁSODIK KÖTETBEN?

A Saga első kötetéről a napokban írtam. Végső soron azt írtam, hogy ez a képregény egy pornóba hajló, cafatos sci-fi, Rómeó és Júlia parafrázis, betegre formázott lényekkel, és meglepő módon családcentrikus, egészséges mondanivalóval. Írtam arról, hogy a szerzői nevét meg kell jegyezni, s hogy milyen fura, hogy egy fiatal nő a rajzolója ennek a sok torz, fura alaknak, fröccsenésnek, pornónak.

Amikor egy együttesnek megjelenik egy lemeze, azt mondják, ha jól is sikerült, majd a harmadik album dönti el, mennyi szufla is van valójában a bandában. S most felejtsük el az olyan kivételeket, mint például Mike Oldfield Tubular Bells-e! Ha a harmadik album is eléri az első színvonalát, akkor a helyét megálló együttesről beszélhetünk.
Mostanában elég sok sorozatot néztünk szerelmetesfeleségtársammal. Jobbára az ötödik-hatodik résznél már meg tudom mondani, számomra van-e annyi magától adódó tartalom az egészben, hogy fentartsa az érdeklődésemet, vagy csupán csavargatják ide-oda a sztorit, műkonfliktusokat agyalnak ki, hogy történjen valami. Alapvetően nem kedvelem az olyan sorozatokat, amik végtelen évaddal bírnak, s ha végük van, csak azért, mert már a kutyát nem érdekli, mit szenvednek még össze vele. Vagyis nem végük van, csak abbahagyják a készítők. Számomra egy sorozatnak akkor van értelme, ha egyértelműen tart valamerre, és van egy konkrét, előre eltervezett lezárása.

Nem tudom, a Saga-t hogyan tervezték az alkotói: egy végtelen, soha véget nem ér folyam lesz-e, vagy tudják, mit akarnak, és készen van az egész a fejükben, már csak papírra, képernyőre kell vetni?

Előre szólok, nem tudom a választ. A második kötetet elolvasva sem. Vagyis a bevezető kérdés mindössze marketing-fogalmazás volt.

AMI VAN A MÁSODIK KÖTETBEN

A lendület simán tart még. Annyira, hogy voltaképpen némi függőséget érzékeltem magamon, hogy kézbe vehessem, olvashassam, nézhessem, megtudhassam, mi a fene lesz ezzel a szárnyas-kosszarvas famíliával? Ha nagyon gonosz, vagy nagylelkű lennék, mindössze annyit mondanék, nyugi, folytatódik minden, ahogyan indult, van kaszab, van fröccsönés, van némi pornó, van trágárság, vannak beteg lények, van izgalom, és nagyjából él mindenki. Vannak új szereplők is, akiktől vagy iszonyodunk, vagy szeretjük. 

De nem leszek nagylelkű, nem állok meg itt. Bár [spoiler!] voltaképpen ezzel elmondtam mindent. De mi lenne folytatás nélkül a látens grafomániámmal?

Ebben a kötetben kicsit bepillanthatunk Alana és Mirko múltjába, a közösbe is, és színre lépnek Mirko szülei is. Számonkérni és segíteni. Mint Mennyből az angyal. És itt rögtön meg is állok. A szerzőknek sikerült valami olyan pöpec finoman, plasztikusan megmutatni a szülők egymással és a gyerekükkel való kapcsolatát, valamint a meny és az após tapogatózását, egymásra találását, hogy az valami csuda. Valóban csak tátottam a számat. Se felületes, se nyálas nem lett a dolog. Viszont olyan árnyalt, komplett személyiségek tapogatózak egymás felé, hogy az csuda!

Aztán megjelenik egy könyv is. Pontosabban fontos szerepet kap. Egy nyálas, vacak női regény. Amit Alana olvasott katonakorában. S ami valamiért nyomravezeti a képernyőfejű herceget, akit az előző értékelésben már bemutattam. A herceg kapcsol, és nyomába ered a könyvnek. Ami még nem derült ki, hogy miért fontos.

Aztán árnyalódik Az Erély nevű szabadúszó (értsd: fejvadász, de nem HR-s) jelleme is. Úgyfest, ha valaki úr, az a kuplerájban s úr, s ha egy nagyon kiskorút ajánlanak fel neki kurvának, nem a szája szélét nyalogatja, hanem rendet csinál, mert mindennek van határa. A kislány pedig kihatással lesz a főhőseink sorsára.

Vannak egyéb történések is, amik izgalmasabbá, pergőssé teszik a cselekményt. Van itt bolygónyi tojás, amiből kikel valami miafranc, aminek fekete sugár ömlik a szeméből. Lehet izgulni, hogy a fából készült úrhajóval (!) időben meg tudnak-e szökni előle szívünk csücske szárnyas-szarvasaink. (Persze, hogy meg, hiszen mi lenne, ha nem?) És így tovább.

Úgy becsületes, hogy bevallom, egy ponton fonalat veszítettem. Nyilván azért, mert az eddig időben lineális volt a történet, de most már nem az. A fonalvesztés akkor következett be, amikor a pókasszony likvidálja ezt a jobb oldali, jó testű borzalmat, aztán a következő oldalon a fejvadász, szabadúszó Az Erély már nem a pókasszonnyal van, hanem Mirko volt menyasszonyával, s velük van a kupiból megmentett kislány is. Az átmenetet nem leltem, hová tűnt a pókasszony, és Az Erély hogyan került egészen máshová a kupiból? 

TEHÁT MOST LEHET AZON AGYALGATNI,

hogyan folytatódik majd a történet? Amit csuda ügyesen, persze, hogy egy fontos lélektani pillanatban hagytak abba kedvenc Saga-alkotóink. De amin lehetne agyalgatni, de teljesen felesleges, hogy akarjuk-e tovább olvasni, nézegetni, mi lesz a két szimpatikus szerelmesünk és a kislányuk további sorsa: naná, hogy akarjuk. Mert a fantázián, a trágárságon, a fröcsögésen, az enyhe pornón, a beteg külsejű lényeken túl Rómeóról és Júliáról olvashatunk, nézhetünk valamit, és vajon ki az az aberrált, aki ne szeretné Rómeót és Júliát, és ne drukkolna nekik? Ahogy Dr. Bubó mondta: „Kérem a következőt!”

 

 

 

 

Két dolgot rögtön és azonnal el kell mondanom!

Az első az, hogy ezeknek a színezett, némileg átdolgozott Korcsmáros képregényeknek voltaképpen ha nem is egyenlő rangú, de mindenképpen kellő szerénységű és brillián sképességű alkotótársa a képregények két átdolgozója, Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az első úriemberé volt az átdolgozás feladata, az utóbbié a színezés. Mivel az előzőleg olvasott, A három testőr Afrikában című darabról írt értékelésemben hoztam példákat az átdolgozásra, most ezt nem teszem. Csak újra fejet hajtok mind az eredeti szerzők, mind az újrakiadás alkotói előtt. És újra elmondom, hogy szerintem piszok jó az új kiadás! Ez igazából akkor érezhető igazán, ha az eredeti, fekete-fehér verzió mellé tesszük ezt az új, színezettet. Ahogyan az előzőleg olvasott, de főleg nézegetett Testőrök mellé is tettem illusztrációt, úgy érdemes most is szemügyre venni, mi is a különbség Korcsmáros eredeti, 1964-es és a mostani, átdolgozott, színezett rajzok között. Gondolom, van, aki eleve szentségtörésnek érzi, hogy a mostani szerzőtársak megbolygatták az eredeti rajzokat. Nyilván vannak hozzá érveik is. A magam részéről nem akarok szőrösszívű lenni. Elsősorban azért nem, mert úgy érzem, ez a frissített kiadás sokkal jobban kiadja a rajzok és a történet egyedi humorát, komikumát. Példa erre ez a két kép:

Tény, hogy a szerzők vették a bátorságot, és leltem olyan kockákat, amiket kihagytak a felújított verzióból. Ez számomra is érthetetlen. Az már nem annyira, hogy voltak rajzok, amiket viszont megalkottak. Nem újraértelmeztek, nem átalakítottak, hanem ők rajzolták meg, nincs eredeti, Korcsmáros-féle alapverziója.

Vagyis összefoglalva: engem megnyert magának ez az átdolgozás, színezés.

A történet

Mint minden Rejtő darabnak, a Piszkos Fred-nek is van története. S mint minden Rejtő-darab esetében itt is teljesen másodlagos a történet. Szerintem Rejtő kedvelőinek a zöme el nem tudná mondani, melyik könyvének mi is az alapsztorija, vagy ha el is mondja, nagyjából lényegtelennek tartja. Mert Rejtő történeteiben nem a fő cselekmény a lényeg, sőt, az jobbára érdektelen. Ami figyelemreméltó, azok az alakjai, ezek a kedves, bár jobbára keményöklű, nem túl intellektuális, de nagy szívű csirkefogók, és persze a sziporkázó pesti humor, amelyet becsempész Marseille kikötőjébe, az afrikai idegenlégióba, a tengerparti kiskocsmákba, mindenhová, és sehol nem érezzük antagonisztikusnak. Sehol nem lóg ki a lóláb azzal sem, hogy a szereplők csuda mókás nevei valójában, a legtöbb esetben, pesti nevek. Mert azért valljuk be, hol mutatkozna be máshol bárki ezen a néven?
„– ...én is az igazi Trebitsch vagyok!”

A Piszkos Fred, a kapitány-nak nem Piszkos Fred, a kapitány a főszereplője. Ő csak az, aki a háttérben kavarja a dolgokat. A kapitány az alvilg rettegett alakja, nevének csak az említésére megfagy mindenkiben a vér. Bár egy ápolatlan pipaszár az egész muksó, de ő az, aki kiütötte Nagy Bivalyt is, akivel a Serény Múmiák kasztját, a legfelsőbb csoportot, ők alkotják, ketten. Ők az alvilág fejei. A kapitány főleg az eszével. A történet igazi főhőse azonban a huszonöt éves Fülig Jimmy és a titkos főherceg, Antonio, akivel, a' la Mark Twain koldusa és királyfija, Jimmy szerepet cserél, hogy ki-ki az eredeti környezetétől egészen eltérő viszonyok között állja meg a helyét. Fülig Jimmy az alvilágban, a kikötői kocsmák hierarchiájában van tökéletesen otthon, ahol az a nyerő, aki előbb és nagyobbat üt, meg aki megfelelő kapcsolati tőkével rendelkezik. A herceg persze az udvari kavarások foglya, világa az arisztokráciának a kikitői kocsmáktól lényegében semmiben el nem térő világa. Csak a beszédmód és a protokoll más.

A lényeg: a herceget a trónjához kell juttatni, mert vannak, akik egészen más szeretnének. Ebben segítség Fülig Jimmy, és emiatt kavar Piszkos Fred is (akinek a múltjáról megdöbbentő dolgokat tudunk meg). Elindul a történet, Rejtő talán leghíresebb, heveny röhögésrohamot kiváltó párbeszédével („Uram, nem látta a késemet? / Hol hagyta? / Valami matrózban?”), és nem is áll le a heppiendig. S közben végig röhögünk. Nem aprókat. Meg lehet, persze fölöslegesen izgulni is: például van itt vízbe dobhatatlan hulla, gaz trónbitorló, herceg többször is a csapóajtó alatt. Lehetetlen leírni a hangulatot, elmerülni a részletekben, mert annyi minden van a könyvben. Képregényben.

Akkor mi is ez?

Egy Rejtő Jenő regényből készült képregény-adaptáció szerkesztett, átalakított, színezett verziója. Vagyis egyfajta harmadik változat. Vagy a második változat továbbgondolása, mintegy B2-átgondolás. Az értékelésnél, ugye az a a probléma, hogy most akkor vajon mit is értékeljek? Rejtő eredeti, zseniális alapanyagát, a lúdbőrőztető Piszkos Freddel, Fülig Jimmyvel, Nagy Bivallyal, az igazi Trebitsch-csel. Vagy Korcsmáros Pál, a legrejtőibb grafikus rajzait, aki a olyat alkotott, hogy Rejtőt már csak az ő rajzaival tudjuk elképzelni? Esetleg az új kiadásban méltatlanul meg sem említett Cs. Horváth Tibor dramaturgiát? Vagy az újraalkotó művészek teljesítményét, akik naprakésszé, modernné tették Korcsmáros világát, így emelve ki Rejtő Jenő zsenialitását? Úgy hiszem, leginkább mindegyiket egyszerre, mert semelyik nem elválasztható a másiktól.

 

5/5

(2019)

Én és a képregények

Úgy vettem észre, a képregényekre nézve (is) alapvetően konzervatív vagyok. Vannak témák és képi megoldások, amik egszerűen nem kötnek le. A múltkor belenéztem például valamelyik friss Batman-be, meg egy.két manga-megoldásba, meg volt a kezemben a Spawn, meg sok minden, de semmi érdeklődés nem támadt bennem. Érdekes mód a Hellboy uszkve bejött, a Blacksad rajzairól meg szólnom sem kell: tagló. De meggyőzött a The Walking Dead is, pedig ki nem állhatom a zombis dolgokat. Frank Miller két vállra fektetett a maga utánozhatatlan fekete-fehér vérfürdőjével. De semmi bajom nem volt a Largo Winch-ekkel sem. Asterix és Lucky Luke: alap mindkettő. És nagyon kedveltem a Mozaik-ot is.

Az, hogy az tetszik, ami, minden bizonnyal az életkoromból fakad, meg abból, hogy a Füles rejtvényújságban megjelent képregényeken szocializálódtam: Korcsmároson, Dargayn, Zorádon, Fazekason, Sarlóson és a többieken. Meg a már említett Mozaik-on. Aztán később a Pif-en, benne Okada-n, Rahan-on, Dr. Justice-en, de ezeket egy darabig csak nézegetni tudtuk, míg nem az Alfa újságban meg nem jelent belőlük néhány.

S ami még tény: nem vagyok otthon és pláne nem vagyok naprakész a képregények világában.

A Saga és én

Amikor megjelent a Saga első kötete, fogalmam sem volt mi ez. Valami reklámban találkoztam vele, azt hiszem. A szerzők neve sem mondott semmit. Azt mondják, hogy ami könyvvel az embernek találkoznia kell, azzal találkozni is fog. Mivel semmit, de tényleg semmit nem tudtam erről a darabról, így pusztán a borító keltett bennem érdeklődést. A reklámszövegekre legyinteni szoktam, de még az sem nagyon mondta el, miről is van szó.

Vagyis volt a megjelent Saga, meg az én érdeklődésem. Ami valami eufórikus örömmé változott, amikor tegnap a jó szívem által a könyvtárba kényszerülve (volt nálam két könyv is, amihez én is előjegyzéssel jutottam hozzá, s mert kiolvastam mindkettőt, gondoltam, jót teszek a sorbanállók következőjével) a képregényes polcon megpillantottam mindkét magyarul eddig megjelent kötetet. Perszem, hogy nem tudom, miért örültem ennyire neki.

Előre futok egy kicsit, ha megengeded. Ha nem, akkor is. Az első köteten vagyok túl. Meg néhány sokkon. (Erről majd később.) De azon agyalgatok, ha ez így folytatódik, baj lesz, mert ezt a sztorit szeretném majd újraolvasni, nézni. (Na, ez példál a rajzilag übrelhetetlen Blacksad-del nem fordult elő. Azt csak nézegetném.) Ez pedig azt jelenti, hogy a könyvfüggőségem újabb célt talált magának. Csak, ugye, a pénztárca... De úgy gondolom, ezzel nagyon sok mindent elmondtam a Saga-ról.

A szerzők

Szóval a szerzők. Az író, Brian K. Vaughan olyan projektekben vett részt, mint a Lost-sorozat harmadik-ötödik évadja, írt történeteket az X-men-hez, a Batman-hez, és ő az alkotója az Y, az utolsó férfi című képregénynek. A tájékozatlanság az enyém, hogy most találkoztam először a nevével. A rajzolót Fiona Staples-nek hívják. Hölgyről van szó. Fiatal hölgyről. Ami a képregényt tekintve számomra meglepő fordulat. Megjegyzendő mindkét név! Én már magolom!

A történet

Egy sűrűn lakott, nagyon ismert galaxisban vagyunk, egy hosszan elhuzódó fegyveres konfliktussal a középpontban, a Csillapgpart nevű hatalmas bolygó és holdja, a Koszorú között. A háborút érdekes módon eltávolítják annak gócpontjától, és a kirobbanás helyén gyakorlatilag béke van. A harcoló felek mindegyike humanoid fajta, az egyik oldal szárnyas, a másik oldal szarvas lény. A harcoló felek engesztelhetetlen gyűlöletet éreznek egymás iránt. Éppen ezért meglepő, hogy egy szárnyasok közé tartozó harcos hölgy, Alana és a fogságukba esett kosszarvas foglya, Mirko egymásba szeretnek. Persze, adja magát, Rómeó és Júlia. Szerelmeseink együtt szöknek, és ennek sikeressége érdeklben néha kénytelenek harcolni is, bár Mirko (a kosszarvas pasi) jó úton van a pacifizmus felé. De mert van egy vasdonatúj lánya Alanától, az ő születésével kezdődik a történet, néha kénytelen küzdeni. Rögtön az elején is, amivel magukra zúdíítanak egy fél galaxist, benne a veszélyes, felbérelhető fejvadászokkal, a szabadúszókkal is. Akikből, jó pénzért, mindjárt kettő is a nyomukba ered. Az egyik, meglepő fordulat, egy teljesen ember pasas, a másik egy póknő (jobbhíján mondom így, mert leginkább az). Mivel a fél galaxis, meg a szabadúszók egy kicsit sok ellenségnek, akad támogatója a párnak: egy akna által félbetépett, kilógó belekkel szellemkedő, nagyszájú, nagyszívű tini leányzó, Izabel. Meg később... De nem spoilerezek. Egyelőre.
Szóval indul a hajsza Alana, Mirko és a jó darabig névtelen kislányuk ellen. Lehetne ragozni, de nem fogom.

A hangnem

Öcsém, na, attól dobtam egy vaskos hátast. Mint mondám vala az bevezetőben, alapvetően konzervatív muksó vagyok. Ezért amikor így kezdődik egy képregény, hogy:

akkor azért, bár úgy ismrem magamat, mint akit elég nehéz zavarba hozni, de meghökkenek. Egyet lapozva persze kiderül, hogy a képen látható hölgy, mint később kiderül, Alaná-ról van szó, éppen szül. Vagyis, ha alpári is, megbosátható, hogy az, hiszen a szülés más állapot. Alana később sem lesz sokkal mosdottabb, sőt, mi több, de az olvasóban történik egy s más ami miatt mérlegelnie kell. Első leszögezés: a Saga trágár képregény. Nem kicsit.

Párat lapozva újabb zavarbazuhanás. Mert az ember fia ezt látja:

 Amely kép duplán zavarbaejtő. Ismét. Nem vagyok prűd. Semmi bajom a szexualitással. Sőt, sőt, sőt! Semmi bajom nincsen a szexualitás művészi ábrázolásával sem. A kedvenc filmem a Betty Blue, ami egy nagy, bár később kderül, nem öncélú, hanem dramaturgia dugással kezdődik. Odáig vetemedek, hogy még a pornónak is meg van, meg lehet a maga helye két ember kapcsolatában. Egy képregényben azonban lesokkolt ez a szenvedélyes kutyapózban alkotás. (Lesz ez még ilyenebb is, amikor eljutunk majd egy galaktikus kupiba, na, az tényleg durva!)
S ne ragadjunk le a meztelen testek látványánál, amikor sokkolódhatunk attól is, hogy a kamatyoló egyedeknek mi a franc a fejük helyén? Mik ezek, vaze? Segítek: egy hercegi pár. A hátulról ügyködő monitorfejű pasas a herceg. Bár legalább annak örülhetünk, hogy a főhőseink, Rómeó és Júlia is férfi-nő (ha feledjük a szárnyakat és a szarvakat), valamint itt a kamatyoló két moncsifejű is kétnemű egyed. Sőt, egy még betegebb szerelem is továbbiakban, ott egy szabályos ember szerelmes egy póknőbe. De legalább az is nőnemű. Mondjuk nem semmi, milyen. Lásd, miről van szó! Erről:

Vélem, te is alig bírsz magaddal, hogy rá ne vetődj...A hölgy egyébként szintén fejvadász, akit rákattintottak a főhőseinkre.

Mindezekből lejön, hogy van valami beteg ebben a galaxisban. Pedig még csak a szerelmekről, a nemi vágyakról beszéltem. És még azokról sem teljesen, mert mondom, itt van az a galaktikus kupolda. Ahol példuál egy kislányt ajánlanak az emberszabású fejvadásznak. És akkor arról még nem, hogy a vér csak úgy fröcsköl, a belek lógnak, kaszabolódnak, robbannak a konfliktusba bevonódó lények. Látványosan.

Lényeket mondk, mert az eddigiekből is kiderül, hogy a szereplők jobbára humanoidok, de amolyan igazi ember alig van köztük. Valami difije, mássága mindenkinek, mindennek van. Már az a furcsa, ha nincsen. Csak mint a való világban. Ugyebár. Torz, hiányos, többletes, fantázialények tömkelege, meghökkentő, bizarr külsővel, de annyi, hogy valami szinte minden oldalra jut belőlük.

Ezeket olvasva mondjuk én messze, nagy ívben óvakodnék attól, hogy fizikai kapcsolatba keveredjek a Saga-val. S mindezt, gondolj bele, egy fiatal nő rajzolta! Milyen lelke lehet ezeknek az alkotóknak?

S itt jön a csavar a dologban. Mert az, hogy a rajzok pompásak, gondolom már ennyiből is átjött. Tényleg jók, látványosak, jól kidolgozottak. Sőt, még jobban. Nézd csak, mondjuk ezt a képet! Ugye, hogy nagyon ugye?

Szóval van nézegetnivaló vastagon. Vagyis a beteg alakok, formák mögött van szépség is a Saga-ban.

Amiről szól

S ez a trágár, pronografikus, véres, truttyos, fröcsögős képregény alapvetően arról szól, mekkora baromság a háború, mekkora érték a szeretet, a szűk és a bővebb család. Most mond! Félő, ha erre felfigyelnek ezek-azok, a végén még nem lesz kiadható a folytatás... Titkoljuk el, gyerekek, titkoljuk el!

De persze úgy szól erről, hogy nem rág szájba, nem lesz didaktikus. Erről mind a képek, mind a szöveg gondoskodik. És éppen ezért csuklás nélkül jön át a pozitív mondanivaló. Ami manapság már nem annyira sűrűn fordul elő. Szóval vannak súlyok, érvek minden oldalon. Egyvalamit nem mondtam még.

A cselekmény pereg, érdekesen, folyamatosan, tempósan. S a megnyerő, bár néha beteg rajzokon túl ez egyértelműen a pozitív irányba nem billenti, hanem tépi el a komplett Saga-t. Annyira, hogy jó lenne a polcomon tudni.

Nem tudom, mi van velem. Ezzel a könyvvel hasonlóan jártam, mint Timothy Snyder legutóbbi könyvével: a főcím megtévesztett, az alcím pedig csak fokozta a félrevezettségemet. Sokkal inkább valami lélektani könyvre számítottam, mintsem arra, amit kaptam. Ebben az esetben ez sajnos nem volt örvendetes, és nem okozott kellemes csalódást.

Stephens-Davidowitz könyvének mondanivalója voltaképpen rettentő egyszerűen összefoglalható:

Néha, ha jó a kérdés, még hasznosokhoz is. Vagyis lefordítva: az emberek internetetes kereséseit felhasználva a megfelelő adatok megfelelő értékelésével több mint megfelelő statisztikai adatokat nyerhzetünk .

A könyv másik mondanivalója, ahogyan a cím és az alcím utal rá:

Például arról, mikre keres rá az interneten. Elsősorban a pornó oldalakon. (Tudtad, hogy a nők legtöbbször arra keresnek rá, milyen vonzerővel bír a nemiszervük illata a férfiakra, illetve milyen plüssállatokkal önkielégíteni?) De persze máshol is. Állítólag még akkor is hazudunk, amikor névtelenül adjuk le a válaszunkat adott kérdésekre. (Ennek vajon mi értelme lehet?) Egyszerűen azért, hogy jobb énképet sugaljunk. Vagy mert magunknak is hazudunk önmagunkról.

Nos, engem a második témakör sokkal jobban érdekelt volna. Mondom, érdekelt volna, mert a könyv  az első kérdéskörről szól. Illetve a gondom ott van, hogy ez a mondat nem állja meg igazán a helyét. Tulajdonképpen az egész olvasás alatt azon gondolkodtam: miről szól a könyv? Stephens-Davidowitz a könyv Zárszavában megválaszolja: arról, hogy az adatelemzésé a jövő, a holnap nagy elméi, Freud-jai, Marx-ai, Foucault-jai mind-mind adattudósok lesznek. Mert az adatatokból sokan egyszerűbben és pontosabban lehet a kérdésekre az igazi válaszokat megkapnunk.

Nem vitatom. Az igazi gondom abban áll, hogy a szerző megnyerőn végigfecseg a könyvével háromszázhúsz oldalt, de valójában talán egy olyan területre mutat rá, az egészségügyre, ahol valóban társadalmilag hasznos célokra lehetne használni a Google-keresések adattonnáit. A többi sztori, amivel összefutunk a „napi kis színes” kategóriába tartozik. Szerelmetesfeleségtársam szokta így jellemzni az olyan híreket, információkat, amiknek voltaképpen se íze, se bűze, nem haladnak semerre, csak olyan kis érdekesek, és ha nem tudnánk róluk, akkor se lenne semmi sem, csak érdekesek. Szóval ilyen történetekkel van tele a könyv. Figyelemfelkeltők, de túlságosan mélyen nem érintenek meg, megfogásáról pedig szó se essék.

A zárszóból pedig még az is kiderül, hogy az adatértelmezés témái, vagyis az, hogy milyen információkra volt kiváncsi a szerző, miért merített nagyot a Big Data-ból, nos, az mindig ötletszerű volt. Legalábbis ez jött le a könyvből. Meg az, hogy üzleti célokra milyen remekül használható a módszer, hogyan képesek a tudtunk nélkül befolyásolni a marketingesek.

A marketingről zárójelben (és ezkésőbb nagyon fontos lesz): tegnap, egy kerti partin mesélte a történetet a sógorom. Angliában volt három cipőbolt egymás mellett. Az egyik kiírta, hogy 50%-os leértékelés van nála. A jobb szélen levő erre kiírta, hogy nála 70%-os a kedvezmény. A középső gondolkodott, majd kifeszített egy óriási molinót, amire hatalmas, de tényleg HATALMAS betűkkel ezt írta fel: BEJÁRAT.

Ami érdekes, csak számomra nem érdekfeszítő. Tény viszont, hogy egy csomó etikai kérdést is felvet a dolog. Na, ez már érdekesebb lenne, de ebbe meg sajnos Stephens-Davidowitz nem megy bele mélyebben.

Viszont a könyv címéről és alcíméről, témájáról olyan nagyon sok szó nincsen. Vagyis a cím és az alcím: BEJÁRAT. Egy félrevezető molinó a könyv borítóján.

Amellet, hogy a könyv maga pedig egy roppant jól sikerült Google reklám. Nem vitatom, hogy a Google a talán leghasználhatóbb kereső. Jómagam is csak azt használom. Az is kétségtelen, hogy a cég nagyon ügyes segédprogramokkal ajándékozza meg a felhasználóit, önmagához kötve őket (például annyi feladat-program után egyértelműen a Keep mellett tettem le a voksomat, és ha vannak is hiányérzeteim, már régen nem használok klienst, csak a GMail webes felületét, gps-nek pedig a Térképet). Ahogy a szerző mondja, a Google keresésekben való kutakodáshoz már segédprogrik is vannak, ő is azoat használta a Big Data-ban való túrkáláshoz. Vagyis, ha Big Data, akkor Gugli. Vagy csak egy második BEJÁRAT-felirat. Ezt nem tudom eldönteni. Vagyis ez a bekezdés egy roppant rosszindulatú, ha nem is minden alap, de bizonyíték nélküli, gyanúkeltő szótömeg.

A könyvet úgy három napja olvastam ki. Tegnap vittem vissza a könyvtárba. Most pedig veszettül kattog az agyam, hogy akartam-e még valamit írni róla, és hogy mi is volt még benne, amiről érdemes lenne beszélni. És eszembe jut egy csomó kis színes, de semmi igazán érdemleges. Vagyis, ha elolvasod, gyorsan olvasható, nem vesztesz semmit, néha cöccögni fogsz, néha elcsudálkozol, néha továbblapozol, s gazdagabb leszel néhány adattal (ne feledd a maszturbáláshoz használt plüssöket!). Ha nem olvasod el, lemaradsz egy csomó érdekességről, de mindent összevetve nem maradsz le semmiről.

 

 

 

TIMOTHY SNYDER a Yale egyetem 1969-ben született történészprofesszora, több nagy sikerű könyv szerzője. Amerikaiként különösen foglalkoztatja Európa és abban is Kelet-Európa sorsa, történelme. Roppant olvasmányos stílusban ír, a nagyközönség számára is érthetően, nem csoda, hogy a könyvei közkedveltek és még a könyvtárban is csak előjegyzéssel lehet hozzájuk jutni (legalábbis a budapesti Központiban).

Timothy Snyder legutóbbi könyve arról szól, amit a fülszövegben a The Chicago Tribun olyan pompásan összefoglal, hogy szinte nincs is mit hozzátenni. (Nyugalom, persze, hogy van!)

A szabadság felszámolása röviden, de rendkívül precízen dokumentálja, hogyan szilárdította meg hatalmát Vlagyimir Putyin Oroszországban, Oroszország hogyan rohanta le Ukrajnát, és az orosz hatalmi érdekek hogyan érvényesültek a 2016-os amerikai elnökválasztásban.

Voltaképpen, aki úgy akar beszélgetni a könyvről, hogy el sem olvasta, szinte elég, ha ennyit tud róla. Persze nem elég.

AMIKOR MÉG CSAK ÜLDÖZTEM A KÖNYVET valamiért tökéletesen félreértettem, miről fog szólni. Egészen pontosan nem határoztam meg magamnak sem a prekoncepcióm mibenlétét, sem a tartalmát. Ahogy most belegondolok, voltaképpen a fülszöveget sem olvastam el, mert csak olvasás közben esett le, hogy a könyv arról szól, amit a The Chicago Tribun írt. A ködös elképzeléseimben a könyv központi témája nem Putyin és Oroszország volt. Miközben a könyv de, erről szól. A fő mondanivalója, hogy a Putyin vezette oroszok a történelemnek, a politikának egy nagyon sajátos értelmezésével gyakorlatilag máris lenyúlták a világot. Erre legbiztosabb példa, hogy felismerve a kiberhatalom lényegét, a jelenlegi amerikai elnököt, Donald Trump-ot is egyértelműen ők segítették hatalomra. Mindaz, amit Trump tesz és mond, voltaképpen Oroszország érdekeit szolgálja, orosz tenyérből eszi a amerikai pattogatott kukoricát.

AZ ÚJ POLITIKAI FILOZÓFIA. Snyder kutatásai szerint a roppant pragmatikus és mindent kiforgató, a tényszerűségnek tökéletesen fittyet hányó, az összefüggéseket meglepően, de egyértelműen tagadó orosz politikának a szülőatyjjaként Ivan Iljint nevezi meg. Iljin tevékenységének az ideje az NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ami sem októberi nem volt, mert novemberre esett, sem nagy volt, csak a későbbi mítosz-aggatás következtében [sem Auróra, sem Téli Palota-ostrom], sem szocialista, sem forradalom nem volt; vö.: Richard Pipes  Az orosz forradalom története) utáni időkre esett. Iljin eszméi fasiszta eszmék voltak, módszereikért pedig csodálta a hatalmon levő kommunistákat. Bolsevikokat. Iljint és filozófiáját a kétezres évek elején a putyini rendszer rehabilitálta, majd teljesen magába olvasztotta és tökéletesen aszerint működik, mondja Synder. 

A könyv első fejezete ennek a filozófiának a leírásával kezdődik. Többször nekifutottam, többször elolvastam, hogyha bárki kérdez, csípőből el tudjam mondani, mi is az örökkévalóság politikája, de bevallom, csak körülírni tudnám. Pedig ez Snyder könyvének a kulcsa, fundamentuma és fő mondanivalója. Fenntartom a jogot, hogy nem vagyok elég okos. Vagyis a könyv lényegét tekintve kudarcot vallottam. A körülírás így hangzik: az örökkévalóság politikája egy olyan politika, amelynek alkalmazói kedvükre alakíthatják visszamenőlegesen is a történelmet, ahhoz, hogy a jelenben elérhessék acéljaikat. A politikai mesékben való hit a jelent és a politikai elit tetteit is mesévé teszi, és simán az éppen aktuális érdekei szerinti magyarázatot ad önnön tetteire. Akár többet és akár egymásnak ellentmondót is. A dolog lényege, hogy az örökkévalóság politikájának alkalmazói egyfelől a hatalom centralizálásának az oligarchái, és eszmerendszerük úgy fasiszta, ahogyan van.

A könyv maga így írja le az örökkévalóság politikáját (ami ismét mondom, Snyder mondanivalójának az alfája és az omegája). Egy kicsit hosszabban idézem.

A szükségszerűség politikája az az eszme, hogy nincs eszme. Aki ennek bűvkörében él, tagadja, hogy az eszméknek hatásuk lenne, és épp ezzel bizonyítja, hogy egy hatalmas eszme foglya. A szükségszerűség politikájának jelmondata: .Nincsen alternatíva". Ha ezt elfogadjuk, akkor tagadjuk az egyén felelősségét a történelem felismerésében és meg- változtatásában. Az élet alvajáró-vonulássá válik egy előre megváltott sírhely előre kijelölt gödrébe. Az örökkévalóság a szükségszerűségből kel ki, mint a ki- sértet a halottból. A szükségszerűség politikájának kapitalista változata, amelyben a piac helyettesíti a politikát, gazdasági egyenlőtlenséget teremt, és ezzel aláássa a haladásba vetett hitet. Amikor megtorpan a társadalmi mobilitás, a szükségszerűség átadja a helyét az örökkévalóságnak, a demokrácia pedig az oligarchiának. Amikor egy oligarcha a múlt- béli ártatlanságról mesél (esetleg fasiszta eszmékkel megtámogatva), fiktív védelmet kínál azoknak, akik a valóságban szenvednek. Az a hit, hogy a technológiai fejlődés a szabadságot szolgálja, szabad utat nyit az oligarcha által kínált cirkusznak. Miközben a szórakozás elfoglalja az oda figyelés helyét, a jövő feloldódik a jelen frusztrációiban és az örök jelen változatlansága válik mindennapi életünkké Az oligarcha a mese világából lép át a valós politikába és kormányzása eszközéül mítoszokat éltet, szükséghelyzeteket generál. A 2010-es években egy ilyen mesehősből lett politikus, nevezetesen Vlagyimir Putyin egy másikat, bizonyos Donald Trumpot segített át a mese világából a hata lomba. Elsőként Oroszország lépett át az örökkévalóság politikájába, amit az orosz vezetők vagyonuk és saját maguk védelmére exportáltak. Főoligarchájuk, Vlagyimir Putyin Ivan Iljin fasiszta filozófust választotta iránytűnek.(27–28.)
[...]

Az egyetlen jó dolog a világegyetemben, vélte IIjin, Isten totalitása a teremtés előtt. Amikor Isten megteremtette a világot, széttörte az egyetlen, totális Igazságot, amely ő maga volt. Iljin kettéosztja a világot a ,,kategorikusra" egyfelől, az egyetlen tökéletes eszme elveszett birodalmára, és más felől a ,történelmire", az emberi életre a maga valóságával és szenvedélyeivel. Számára a lét tragikuma abban áll, hogy a valóság eseményei nem rakhatók össze isteni totalitássá sem a szenvedélyek Isten céljává. E. M. Cioran román gondolkodó, aki korábban maga is a keresztény fasizmus szó- szólója volt, így magyarázza ezt az eszmét: a történelem előtt Isten tökéletes és örök, de miután elindította a történelmet .tombolva halmoz hibát hibára". Iljin megfogalmazásában: ,,Amikor Isten az empirikus létbe süllyedt, megfosztotta magát a harmonikus egységtől, a logikai észszerűségtől és az organikus célirányosságtól." Iljin számára a valóság és a szenvedélyek emberi világa értelmetlen. Erkölcstelennek tartja, hogy egy tényt történelmi kontextusában ragadjunk meg: Az empirikus lét világa nem igazolható teológiailag." (35.)
[...]

A teremtésben minden más lehet rossz, de én és a csoportom jók vagyunk, mert én én vagyok, és a csoportom az enyém. Másokat ta- lán megzavarhatnak és megbabonázhatnak a történelmi tények és szenvedélyek, de én és az én nemzetem megőriztük történelem előtti ártatlanságunkat. Mivel a legfőbb jó ez a bennünk lakozó láthatatlan tulajdonság, az egyetlen lehetséges politikai irány az, amely megőrzi ártatlanságunkat bármilyen áron. Azok, akik magukévá teszik az örökkévalóság politikáját, nem várnak hosszabb, boldogabb vagy gyümölcsözőbb életet, hanem elfogadják a szenvedést annak jeléül, hogy ők az igazak, feltéve, hogy elhiszik, a bűnösök náluk is jobban szenvednek. Az élet kemény, durva és rövid, az élet öröme pedig abban rejlik, hogy mások számára keményebbé, durvábbá és rövidebbé tehetjük.
Ivan Iljin Oroszország és az oroszok számára tett kivételt. Az orosz ártatlanságot, amelyet hirdetett, nem igazolta a valóság. Iljin hitvallása volt ez a saját népe iránt: megváltástana olyannak követelte látni Oroszországot, amilyen az nem volt. Mivel a valóság tényei csupán Isten csődöt mondott teremtésének bomlott törmelékei, az igazlátás a láthatatlan víziója. (37.)
[...]

Az ártatlanság Iljinnél konkrét biológiai formát öltött: szeme előtt egy szűzi orosz test lebegett. Mint a fasiszták és más korabeli tekintélyelvű csoportok, Iljin is ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzete teremtmény, „természet és lélek organizmusa”, egy paradicsomi, eredendő bűn nélkül való állat. (38.)

[...]

Amikor Isten megteremtette a világot, Oroszország vala hogy megmenekült a történelemtől, és megmaradt az örökkévalóságban. Iljin úgy gondolta, hazája épp ezért mentes a idő előrehaladásától, a véletlenek és a tudatos döntések sorától, amelyeket tűrhetetlennek tartott. Oroszország ehelyett a fenyegetettség és az önvédelem ismétlődő ciklusait éli meg. Történjék bármi, az vagy a külvilág támadása az orosz ártatlanság ellen, vagy Oroszország jogos válasza az ilyen támadással szemben. Ezzel a sémával könnyű volt az orosz történelmet kevéssé ismerő Iljin számára egész évszázadokat egyszerű mondatokban összefoglalni. Amit a történész Moszkva hatalmi terjeszkedésének lát Ázsia északi részére és fel Európában, az Ilijinnek semmi több, mint önvédelem". Iljin szerint az oroszok minden egyes valaha meg- vívott csatája csupán védekezés volt. Oroszország mindig Európa ,kontinentális blokádjának áldozata volt. Iljin szerint ,amióta az orosz nemzet teljességgel a keresztény hitre tért, közel egy évezrednyi történelmi szenvedést viselt el Oroszország nem követ el bűnt, azt csak Oroszországgal szemben lehet elkövetni. A tények nem számítanak, és a felelősség eltűnik. (39.)

Tovább is van, de nem fokozom. Szerintem ezt a hosszú idézetet sem olvassa el senki. De enélkül nagyjából érthetetlen Snyder könyve és az én értékelésem is. 

AZ UKRAJNAI VÁLSÁG Snyder tolmácsolásában roppant egyszerű. 2014-ben adva volt Ukrajna, mint az ex-Szovjetunió része, abból kiszakadt önálló ország, amit gyakorlatilag lenyúltak az oligarchák és lenyúlni akart/akar a Putyin-vezette Oroszország. Amely vezetés, ugye, magáévá tette az örökkévalóság fasiszta politikáját. Emiatt első körben mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Ukrajna az Európai Unió részévé váljon, és teljessé válhasson az elindult egy demokratizálódási folyamat.

A folyamat kezdete volt 2014-ben egy békés tiltakozási hullám, amelyben a demokrácia és az Európai Unihoz való csatlakozás hívei, függetlenül nációs hovatartozásra, egy emberként vonultak ki Kjevben a Majdan térre. Ahol aztán a hatalom a tömegbe lövetett és százhat ember meghalt. A vérengzés hatására az akkori elnök, Janukovics elmenekült, végül Oroszországban kötött ki, Ukrajnát pedig egy EU- és NATO-barát kormány vette a kezébe.
Oroszország ezt persze nem akarta és nem hagyhatta, ezért 2014-ben furcsa háborút indított Ukrajna ellen. Ott is volt, meg nem is, harcolt is, meg nem is, de közben persze emberek tömegei haltak meg. A válság gyakorlatilag a mai napig tart.

A szabad világ államai nem avatkoztak be, tartva attól, hogy az események világháborúvá eszkalálódhatnak. Az orosz vezetést ez a hozzáállás csak bátorította.

Snyder értelmezésében Putyin és köre fasiszta eszméket vall, és úgy gondolja, az örökkévalóság politikájából kiindulvaa hogy Oroszországnak nemzetek feletti küldetése van. A könyv jobboldali eszmékről nem beszél, ha igen, akkor csak a szó szélsőjobb értelmében. A szélsőjobb pedig fasiszta. Az orosz fasizmus pedig Iljin eszméi szerint a kommunista módszerekkel élve terjeszti önnön hatalmát.

 

A LENYÚLT AMERIKAI VÁLASZTÁS. Snyder kutatásai szerint Donald Trump egyfajta báb Oroszoszág kezében. A magát a kampánystáb és elsősorban támogatói által sikeres vállakozónak hazudó elnökjelölt egyértelműen gigantikus orosz kiber-segítséggel került hatalomra. Az orosz heckerek a választási kampány idején bot-ok használatával bődületes mértékben befolyásolták a választókat. A bot szó jelentése a Wikipedia szerint: „A bot kifejezés a robot szóból alakult ki, egyszerűsödött. Egy bot (más néven: számítógépes bot, internetes bot, szoftveres bot, web bot), egy olyan szoftver, amely automatizált feladatokat hajt végre meghatározott algoritmus szerint, interneten keresztül. Jellemzően a botok egyszerű és szerkezetileg ismétlődő feladatokat hajtanak végre, sokkal nagyobb hatásfokkal, mint amennyire egy ember képes lenne.” Snyder elmondja, hogy ennek a kibertámadásnak nagyon fontos részei voltak a közösségi oldalak (Facebook, Twitter, stb.), ahol az oroszok több millió álprofilt hoztak létre az álinformácók terjesztése érdekében.

A kampány része volt magáninformációknak a közvélemény elé tárása is. A Wikileaks segítségével (ennek összefüggéseit Snyder nem fejtette ki részletesen) kerültek nyilvánosságra a Trump-al szemben kiálló jelölt, Hillary Clintin e-mail-jei is. Amikor Trump-al szemben kényelmetlen adatok kerültek napvilágra, az orosz szerverekről azonnal megindult az ellenjelölt és tábora elleni összpontosított támadás, hogy eltereljék a figyelmet a valós problémáról. A privát szférának a nyilvánosság elé tárásakor az erkölcsi aggályokat félresöpörték, azzal az indoklással, hogy nem a módszer a lényeg, hanem feltárt tények valóságossága. (Ami valóban megkérdőjelezhetetlen volt.)

Trump-ot és az embereit, finoman szólva, pedig kilóra megvették. Nem véletlen, hogy az amerikai elnök Putyint az ő „új, legjobb barátjának” nevezte. Elnökké választása után pedig mindenhová a saját embereit ültette, és elbocsátotta mindazokat, akik minimum aggályosnak tartották az orosz tőke és befolyás jelenlétét az új kormány közvetlen közelében és tagjainál.

Snyder nagyon részletesen és hosszan fejtegeti, hol és miképpen szerzett Oroszország az új elnökön keresztül kimondhatatlan befolyást az USA-ban. Az adatok mennyisége, az összefüggések feltárása valóban lenyűgöző. Az olvasó magától értetődőn aggódni kezd amiatt, hogy ha a világ legnagyobb demokráciája ennyire eltolódik a fasizmus felé, mi minden történhet még itt? S mekkorává válhat az orosz befolyás a világban? Az orosz és az amerikai változások egyértelműen a világ egyértelmű fasizálódását vetítik előre.

 

A KÖNYVET OLVASVA, HM, FURCSA ÉRZÉSEIM VOLTAK. Egyfelől egy sorával sem tudtam, és nem is akartam vitatkozni. Snyder szemmel láthatón tudja, miről beszél. Magától értetődik, hogy hatalmas munka van a könyv megírása mögött. Érződik, hogy a kisujjából rázza az adatokat és az értelmezéseket.

Az ukrajnai helyzetet soha nem értettem igazán. Az ukránokról mindössze sztereotípiával rendelkeztem (aki ukrán, az nagydarab, félelmetes és brutális maffiózó, jobb őket nagyívben elkerülni), és azt tudtam, hogy Ukrajnát ugyanúgy, ahogyan Oroszországot az oligarchák tartják a markukban. Az információmorzsák, amelyek eljutottak hozzám az ukrajnai helyzetről, nem voltak annyira egyértelműek, mint Snyder értelmezése, de simán teret adtak mindannak, amit itt olvastam.

Putyin rendszerésől, a mindennapi híreken kívül a vilgáhírű sakkozóból orosz ellenzékivé lett Garri Kaszparovnak a putyini rendszerről írt, Közeleg a tél című könyvében olvastam nagyon hasonlókat, mint amiket Snyder leírt.

Donald Trump-al kapcsolatban is hasonló blikkjeim voltak. A pasas nem szimpatikus, de ugye az én szimpátiám nem politikai kategória. Amit tudtam vagy tudni vélek róla, annak alapján simán elképzelhető, hogy úgy történtek a dolgok, ahogyan Snyder írja. Azok a lózungok, amiket a megválasztása előtt hangoztatott (mint például a bankvilágot a markában tartó világhatalmi elittel történő majdani szembefordulása) nagyon jól hangzottak, de kétség nem férhetett hozzá, hogy ez nem történhet meg, ha pedig ez valós cél, akkor Trump a büdös életben nem lesz elnök.

De az egész olvasás alatt nem hagyott nyugodni a kisördög. Azt súgdosta, hogy valami nem teljesen gömbölyű a dolgok értelmezésében. De mivel nem vagyok elég tájékozott sem az ukrajnai válság, sem az amerikai elnökválasztást és Trump-ot illetőn, rendre félresöpörtem a súgdosását.

Szegény ember vízzel főz. Az egyetlen forrás, amelyet találtam, és aki hosszabban foglalkozott Ukrajnával, az Drábik János volt. Aki ugye egy könyvet is kiadott Az ukrán dráma címmel. Természetesen nem az ő az egyedüli forrás, csak ő volt a legrészletesebb. Ahogy hallgattam az előadásait, összeállt a másik verzió is, aminek a részleteiről hallottam, olvastam. Ez a verzió pedig, nagyon leegyszerűsítve a következő.

Ukrajnában ha nem is mentek jól a dolgok, de Janukovics vezetésével egy demokratikusan választott, legitim kormányuk volt. Ez a kormány oroszbarát politikát folytatott. Ukrajna gyakorlatilag eszköz volt a világhatalmi elit kezében Putyin hatalmának a gyengítéséhez, hiszen számukra elfogadhatatlan a tőlük független orosz hatalom megerősödése. Amely hatalom ráadásul a kőolaj és a földgáz világpiaci elszámolásában ki akar szakadni a dollárelszámolásból.

A módszer tehát a következő volt. Megszervezték az ukrán töntetést Janukovics ellen. A téma az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlkakozás volt. Oroszország érdekeit, az Ukrajnával való közös határ miatt mindkettő rendkívüli módon sérti. A 45 milliós lakosú Ukrajna népességének mintegy 20%-as, vagyis majdnem tízmilló fő orosz. 

A tüntetők száma elenyésző volt Ukrajna összlakosságához képest, és a részt vevők gyakorlatilag fizetést kaptak az ott létükért. Nem sokkal később Lengyelországban kiképzett zsoldosokat vetettek be, akik a tömegbe lőttek. Igaz, lőtték a rendfenntartókat is, ahogyan azt később az orvosi vizsgálatok bebizonyították: ugyanazon fegyverekből származó ugyanazon töltények végeztek a tűntetőkkel és a rendfenntartókkal. A véres mészárlást Janukovics kormányára fogták, minek következtében Janukovics menekülni kényszerült. Nyitva állt a nyugat által végrehajtott puccs által hatalomra juttatott bábok előtt. Amire persze Oroszországnak lépnie kellett. Miközben és mielőtt Ukrajna a Nagy Tesó pénzügyi segítségeivel vegetált, Nyugattól meg lópikulát nem kapott.

Nagyon röviden ennyi a B-verzió.

Természetesen fogalmam sincsen, melyik verzió a helytállóbb. Lehet összevetni, hogy Snyder jónevű történész, míg Drábik csak közíró (aki újságíró volt, igaz, nem akárhol, hanem a Szabad Európánál), s aki ráadsául tényként kezeli a világhatalmi elit létezését, vagyis véresen konteo-hívő. De az összehasonlítgatásnak ez az íránya azért fals, mert a végzettségük, szakirányuk a mondandójuk igazságát nem feltétlenül befolyásolja. Ráadásul a történelem nem mérhető, objektív tudomány, a történészek valamilyen szinten mindig foglyai a saját világnézetüknek, előfeltevéseiknek.

 

A DEMOKRÁCIA AKKOR HAL MEG, amikor már nem hisszük el, hogy a szavazatunknak jelentósége van. Fennmaradása nem azon múlik, tartanak-e választásokat, hanem azon, hogy ezek szabadak-e és igazságosak-e. Ha igen, akkor a demokrácia az időbeliség érzetét teremti: azt a várakozást, hogy a jelent a jövő konszolidálja. A demokratikus választás értelmét a következő választás ígérete adja. Ha számíthatunk arra, hogy sor kerül majd újabb, tényleges jelentőséggel bíró választásra, megnyugodhatunk, hogy legközelebb kijavíthatjuk mostani hibáinkat, amelyekért addig is az általunk meg választottakat hibáztatjuk. Ezáltal a demokrácia az emberi esendőséget politikai kiszámíthatósággá változtatja, és segit abban, hogy az időt a jövő felé haladó mozgásként érzékeljük, amelyre van némi befolyásunk. Ha arra jutunk, hogy a választás pusztán ismétlődő támogatási rituálé, a demokrácia elveszti értelmét. (326.)

 (2019)

MIVEL A SOROZAT KÖTETEIT a könyvtárból veszem ki, az olvasás kronológiáját illetően ráutalódtam arra, hogy mikor találom meg a következő kötetet. Mire a 10. után egyidőben bukkantunk fel végre a 11-el a könyvtárban, elég sok idő telt el. Lehet, hogy nem is baj, mert nem telítődtem annyi a zombikkal, a túlélésért folytatott permanens küzdelemmel és a szereplők érzései keltette hullámvasutakkal, a tragédiáik okozta kiborulásokkal, a jogos önvédelem frenetikus gyilkolászásaival, ad hoc jellegű csonkításaival.

Szóval régen olvastam már The Walking Dead-et, és most is csak egy számot, találtam bent a FSZEK-ben a soron következők közül.

AZ EBBEN A FÜZETBEN TALÁLT SZTORI voltaképpen egy teljes, egy köteten belül lezáródó történet. A kötet címe, Vadászok elmondja nagyjából, miről szól majd ez a sztori. Bár voltaképpen az egész sorozat arról szól, hogy valakik vadásznak mindig valakire. Ha a mieink a vadászok, szurkolunk nekik, hogy sikerrel járjanak, ha rájuk vadásznak, szurkolunk, hogy ne legyen sikeres a vadászat. De azt megszokhattuk, hogy vagy a hőseink vesztenek el valamit, kezet, lábat, vagy őket veszítjük el, ilyen-olyan brutális okból. És a brutális itt most nem a jelzője tévesztett reklámok szóhasználata szerint értelmezendő („Brutális leárazás!”), hanem a szó eredeti, borzalom értelmében. Ebből a szempontból most sem kell csalódnunk. Van veszteség, van brutalitás, közben persze néhány fröcsögős zombi-ölés is. Elmaradhatatlan, végülis ez az alapkoncepció.

AHOGY BELELAPOZUNK, KEZDETBEN A MIEINK A VADAK. A végére a képlet megfordul. Az erkölcsi fölény azonban az események során teljesen elsikkad. Megszokhattuk, hogy Rick döntései, ha nem is mindig helytállóak, tud tévedni, hiszen emberből van ő is, egy abszolút szokatlan, emberfeletti helyzetben, de soha nem erkölcstelenek, és soha nem gonoszak. Nos, ha a történtek után hezitál is vastagon, ő is elveszítette a szüzességét.

NEKÜNK MEG ITT MARAD A KÉRDÉS, hogy a „szemet szemért”-elv vajon mennyire jogos, mennyire erkölcsös, illetve ha önvédelemből ölni is kell, hogyan következzék be a halál, és mennyi ideig tartson a hozzá vezető út? S mi a célja annak, ha elnyúlik? A nevelés? Amikor halál a vége? S mi kell ahhoz, hogy valaki ezt végre is hajtsa?

A kérdés még akkor is megtorpant, ha az alanyok állatemberek. Emberállatok. Állatok. Nem emberek. Mert emberek.

Ami kétségtelen, és minden Blacksad-képregény értékelésénél refrén: a Blacksad nehezen felülmúlható képi világgal rendelkezik. A rajzok egyszerűen gyönyörűek, részletgazdagok, a nézőpontok frenetikusak. Ha a Blacksad szóba kerül, nincsen ember, aki ezt ne említené meg. A szerzőpáros, illetve a rajzoló, Guardino nagyjából orrhosszal ver minden mást. 

Ami a Blacksad-del kapcsolatban még óhatatlanul szóba kerül, az a történeteinek a kidolgozatlansága. A sztorik kicsit laposak, semmitmondók, felületesek. Annak ellenére, hogy az alakok viszont jól kitaláltak.

Nos, ez az második Blacksad-sztori az egyik legjobban felépített történet. Csak az a baj, hogy a felépítéssel mindenestül baj van. De annyira, hogy a hátamon égnek áll tőle a szőr.
Kezdem ott, hogy minden egyes esetben, amikor bármelyik sztoriba bekerült a valós történelem, a magam részéről meg azonnal kiestem. Mert a Blacksad egy noir krimi, állatszereplőkkel. Amikor az állatszereplők kimondják, hogy hdiegháború vagy holokauszt, az egész, de mindenestül azonnal valamiféle didakcióvá válik. Például amikor a harmadik részben előkerül a holokauszt kérdése, a magam részéről majdnem örökre félretettem a Blacksad-et. Arról nem is beszélek, hogy azért az állatokkal való ideológiai operáció akár visszakézből gyomorszájazhat, mert ebben a harmadik részben a holokauszt-túlélő: egy majom. Gondoljon ki-ki, amit akar. S persze az egész holokauszt-kérdésnek fittyfene köze nem a történet lényegéhez, csak belerángatták, mert miért ne?

Az ideológia ebben a második részben teljesen kidolgozott. Bár bajok itt is vannak, mégpedig nagyon komolyak. Blacksad valahol Délen van, egy olyan társadalomban, ahol tombol a fasiszta rasszizmus. A várost a fasiszta rasszisták vezetik, erőszakkal, vérrel kormányozva. Van krimiszál is, egy eltűnt fekete kislány után kajtat Blacksad. Ami eltűnés természetesen szoros kapcsolatban van a fehér rasszizmussal, de csitt, ennél többet nem mondok, mert mégiscsak egy krimit nézegetünk.

Hogy félreértés ne legyen, hogy a miről van szó, lám csak, a rasszisták jelképei egyértelműen a náci jelképekre hajaznak, és titkos összejövetelük pedig félreérthetetlen egyértelműséggel a Klu-Klux-Klan-t idézi meg. A fasiszta rasszisták a fehér szőrű állatok, tudod, az az északi fajta. Jegesmedve, sarki róka, farkas, ilyesmik. Hogy félreértés nehogy legyen. Vagyis a rasszisták a történetben elsősorban a „fehér állatok”. Érted, ugye, szájba rágom: a fehér állatok! Ami, ha pusztán történelmi átiratot lapozgatnánk, akkor azt kellene mondanom, hogy majdnem igaz. Azonban a Blacksad még csak nem is a Maus, hanem teljes mértékben fikció. S mivel a könyv egyértelműen a rasszizmus ellen íródott, a fehér állatok-koncepció egy eget verő hazugság. Mármint abban az értelemben, hogy a fehér állatok az egyértelműen domináns felelősei a rasszizmus meglétének, fenntartásának. A fekete állatok (lásd például Ruanda), a barna állatok (dzsihád és minden egyéb) és a sárga állatok (Tiananmen-tér, Kultúrális forradalom, Észak-Korea, stb.) állatok ugyanúgy rasszisták, csak adott esetben rosszabbul szerveznek és talán a hajlam sincsen meg bennük a saját fajuk tetteivel való szembenézésre. Ami a fehér állatokra azért jellemző. Szóval nem jobbak az egyéb színű állatok, csak rosszabbul szervezettek. Állatok ezek mind, kérem szépen! S itt azért bődületes a könyv csúsztatása. Ha nem hiszel nekem, nézd csak meg a könyv címét: Hófehér nemzet. Érted, ugye, hiába van fekete bivaly, ló, párduc, egyedül az a gyalázatos cél, hogy hófehér legyen a nemzet. Minden más csak reakció. A francnak provokálta az a gizda kecske a monstrumokat?

A náci, egyértelműen második világháborús díszletek között munkálkodó fehér állatok rasszizmusa és mocskos politikája meghatározza a város hangulatát, az élhetőség kereteit. A bármilyen más színű állatok: áldozatok. Akkor is áldozatok, ha annyi legalább kiderül, például a fekete állatoknak is van szerveztük, a Fekete Karom. Az már más kérdés, hogy a Fekete KAROM képen ábrázolt képviselői a fekete párduc mellett egy bivaly és egy ló. Karom? Spongyát rá. De a szerzők még az ő esetükben is azonnal magyarázatot adnak az általuk gyakorolt erőszakra (míg természetesen a fehér állatok rasszizmusára magyarázat kísérlet sincsen): amikor belépnek a kocsmába, a fehér kecske kocsmáros így süvölt rájuk: „– Hé, bokszosok, tűnés a boltból!”

A fehér állatok, kivéve itt  kecskét, mindnyájan ragadozók. A fekete állatoknak csak egyharmada az, a többi erős állat ugyan, de normál esetben békés növényevő. Kezd felsejleni a képregény politikailag überkorrekt alapkoncepciójának a problémája? (A más részekbe beleerőszakolt holokauszt-kérdés már felvetette, hogy  szerzők minden áron meg akarnak felelni a divatosan kötelező áramlatnak, vagy rájuk kényszerítették a kérdést, nem tudom. Ebben a részben az egész koncepció egy prekoncepcióra alapozódott, és ez már sok volt. Prekoncepcióra, mert a valóságban a fehér állatok semmiben nem különböznek az egyéb színű állatoktól. De semmiben. Állatok azok kérem, szőrszíntől függetlenül, nincs különbség! Na, most jön a lényeg: az, hogy a képregény egyoldalúan kiemeli a fehér állatok állatságát, na, az kérem, rasszizmus! Nem is kicsi! 

S csak egy mondat erejéig: mi csudát keresett a könyv elején az a negédes, közhelyes előszó Dragomán György tollából? Tény, hogy bennem kapásból előítéletet keltett: Figyelmeztetés volt, hogy ha nem tudnám, hát tudjam, hogyan kell értelmeznem eme Blacksad-részt.

A krimiszállal nincsen baj. Simán ez a legjobban kitalált és kidolgozott történet az eddig megjelent Blacksad-ek között. A politika és az egyéni sors összefonódása, az emberi korrumpálódás, az emberi szenvedélyek politikai eszközök segítségével való kiélése, mind-mind hálás téma. Ezt a részt nagyon jól, ötletesen és csavarosan oldották meg a szerzők.

S mert továbbra is szemet gyönyörködtetőek a rajzok, csak azért sem húzom el annyira a számat, hogy többet Blacksadi-et nem veszek a kezembe! Nézd csak például ezt a rajzot!

BAYER A MÚLTAMBAN

Lehet Bayer Zsoltot szeretni is, meg utálni is. Mindenféle szempontból van rá indok, és mindenféle pártállásból is. Valamikor egy messzi-messzi politikai galaxisban, úgy a kétezres évek elején talán nagyon szerettem azt a Sajtóklub-ot, aminek a tagja volt (Lovas István, Tóth Gy. László, Molnár Tamás, Bencsik András mellett). Tetszett a szókimondása, a vehemenciája, a megfogalmazásai. Még arra is vetemedtem, hogy az exemmel egy előadására is elmenjek egy belvárosi kávéházba, ahol annyian voltak, hogy még a csilláron is lógtak, de legalábbis a terem, a kis lépcsőforduló, az előtér is zsúfolva volt, de még az utcán is álltak, és ha jól emlékszem, a helyiek egy kis hangszóróval megoldották, hogy kávéház-szerte hallható legyen, amit mond. Gyakorlatilag annak a Sajtóklubnak köszönhetem, hogy jó pár balliberális politikai játszmára felnyílt a szemem.

Mert ahogyan a mondás tartja: ha valaki fiatalon nem liberális, és idősebb korára nem válik konzervatívvá, azzal valami nagyon komoly baj van. Természetesen magam is bejártam ezt a nem annyira tudatos utat, amit nyilván befolyásolt a kereszténységgel való komoly találkozásom is.

Aztán a kezembe került Bayer Zsolt Régi magyar kalendárium című nem politikai témájú, de szépirodalmi igényességű könyve, és kapituláltam az íráskészsége előtt.

Aztán teltek-múltak az évek, és szem elől tévesztettem őt. Valahogy azzal a lendülettel, ahogyan a Fideszből kiábrándultam. Ez a mondat nem a politikai korrektség jegyében született. Aláhúzottan és hangsúlyozottan nem. Amikor a Fidesz az SZDSZ kisöccse volt, politikai szempontból nem vettem őket komolyan, csak a nagytesót. Aki akkor még nem teljesen az volt, akivé lett. A rendszerváltás idejéről beszélek. De akkor ők, a Fidesz, akkor voltak azok , akik miatt úgy gondolta az ember, hogy lehet más a politika. De azt már akkor sem értettem, a rendszerváltó pártok miért ugranak egymás nyakának, az akkor még ezerrel antikomcsi SZDSZ miért nem áll a kormányzó MDF mögé, miért nem lehetnek azonosak a célok, miért nem az a lényeg, hogy épüljön ez a tönkrevágott kis ország? S ezért nem volt akkor szimpatikus a Fidesz sem, ha lehetett is rajtuk röhögni.

Aztán változott nagyon sok minden. A politikai palettán is, bennem is.Volt idő, hogy nagyon szimpatikus volt, amit Orbánék műveltek. A 2010-ben kezdetét vette kormányzásuk, úgy gondolom, nagyon sokak számára mélyrepülés. Egy szó mint száz: nem vagyok Fidesz-szavazó. De rettentő gáz, hihetetlenül szomorú és gusztustalan, hogy ezt deklarálni kell. Az pedig dögletes, hogy ennek nem csupán az Orbán-kormány az oka.

Az a tény, hogy Bayer ezerrel kiállt az Orbán-kormány mellett, csökkentette bennem az iránta való érdeklődést. Némely megnyilvánulása pedig határozott visszatetszést keltett. Az, hogy trágár, egyáltalán nem szimpatikus.

Ezzel együtt, ahogy teljesedett kifelé, úgy kezdtem egyre inkább irtózni a balliberális eszméktől, módszerektől, és céloktól is. Attól, amit manapság politikailag korrekt beszéd hívunk. Attól, hogy a mai liberalizmus ismét kitermeli az öncenzúra fojtogató, idióta, szellemgyilkos rendszerét, diktatúráját (vö.: Paul B. Coleman: Cenzúrázva). Attól, hogy kiüresít minden valódi értéket, és a helyét szeméttel, talmi hazugságokkal, beteg célok felkarolásával tölti meg. Attól, hogy egyre inkább szemmel látható, mi lesz ennek a vége. Attól, hogy ennek a mindennapi megnyilvánulása jobbára karaktergyilkosságokban, személyeskedésekben, eszement logikai következtetésekben nyilvánul meg minden, de minden fórumon. A hihetetlen kétkulacsosságától és az eszement újbeszéltől, amivel kiüríti, átalakítja, kifosztja, kifordítja a szavak jelentését.Attól, hogy a mai liberalizmus mindent liberálisan kezel, amivel egyetért, amit támogat, mindent elfogad, ami a céljainak megfelelő, de mindent gyűlöl, ami nem fér bele ezekbe a kategóriákba, és ami nem fér bele, az pusztítani is akarja. Jobbára a megfelelő jelzőkkel felékesítve. Amely jelzőkre már túlérzékennyé tette a tematizált közvéleményt. Mondja mindezeket Coleman. (Érdekes egyben olvasni balliberálisan gondolatokat. Tóth Gy. László három kötetbe szedve mazsolázott ezekből, a címük Politikailag korrekt. A politikailag korrekt gyűlöletbeszéd könyvei ezek.)

BAYER A KÖNYVBEN

Bayer Zsolt természetesen még mindig tud írni. Jól. Érvelni is tud. Jól. Azok az írásai, amik ebben a könyvben megjelentek, eredetileg a Magyar Hírlap Tűrhetetlen című sorozatának a részei voltak. A sajnos cím nélküli, csak számokkal megkülönböztetett cikkek egymástól csak részben függetlenek, több tematikai egységre oszthatók. De mindegyik gyakorlatilag a kettős mércéről szól.

KIS BŰNÖK NAGY BŰNÖK – KOMMUNISTÁK, FASISZTÁK, SZEMITÁK, ANTISZEMITÁK ÉS NÁCIGYŰLÖLŐK
Elképesztő volt, szerintem már leírtam valahol, de ismétlés a tudás anyja.
Évekkel ezelőtt egyszer sorban álltam a könyvtárban a kivevendő könyveimmel. Előttem állt egy fiatalember, kezében A kommunizmus fekete könyvé-vel. Nem tudom, hogy kezdődött a beszélgetésük, én csak arra figyeltem fel, hogy a könyvtáros kisasszony szívéből felháborodva teremti le a fiatalembert:
– Hát elég nagy baj, ha bárki is egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és a nácizmus közé!
A srác próbálta elmondani, hogy a halál az halál, az előítélet áldozatainak mindegy, faji vagy osztályalapon irtják ki, de nem jutott semmire.
Egy darabig hallgattam őket, végül nem bírtam tovább.
– Bocsánat, asszonyom, megmondaná, miért fáj kevésbé, ha egy ÁVH-s csizma tapos a heréimen, mintha egy Gestapo-s vagy nyilas csizma tenné?
A hölgy hápogott egy kicsit, villámgyorsan kiadta a fiatalember könyveit, majd némán az enyémeket is, és udvariasan, de sietősen elköszönt.

A kommunizmus követése bocsánatos akkor is, ha valaki nyolc embert személyesen lő főbe, mint Lukács György, ha terrorista, mint Sallai Imre, és gyilkos, mint Korvin Ottó. A fasizmussal való bármilyen szintű azonosulás bármilyen formája abszolút megvetendő és páriává tesz, ahogyan az Hóman Bálinttal is történt. A koncentrációs táborokban bármilyen formában, tisztségben előfordult németek üldözendők, a háború utáni, német foglyokat bestiálisan, szadista módon kínzó, gyilkoló Solomon Morel, aki személyesen mintegy ezerhatszáz ember halálért felelős, békésen halt meg Izraelben, soha nem kellett szembenéznie az emberiség elleni bűneivel. Ez is baj, de  még nagyobb, hogy van, aki úgy gondolja, Morel tettei erkölcsileg magyarázhatók. Bayer egy Rózsahegyi Péter nevű illetőre hivatkozik, aki azt állította, hogy Morel tettei erkölcsileg magyarázhatók, annak alapján, amit a második világháború alatt átélt (vö.: a szemtanúk szerint például idomított kutyákkal meztelenre vetkőztetett, kikötözött kisfiúk és öregemberek nemiszervét tépette le).

A nácizmus bűne csak egyetlen esetben bocsánatos, mondja Bayer, akkor, ha a volt náci a Moszad ügynökévé válik. Ahogy például Otto Skorzeny-vel történt. A németek akcióhőse volt. Izraelben úgy gondolták, kár egy ilyen tehetséget elpazarolni, ezért beszervezték. Skorzeny csak annyit kért, vegyék le a Simon Wiesenthal-féle listáról. S lőn.

CSAK A MAGYAROK NEM KÉPESEK KÜLÖNVÁLASZTANI A MŰVET ÉS A MŰVÉSZT
Bayer több példát hoz arra, hogy idegen országokban meg van az a képesség, hogy politikailag eltévelyedett művészeket elválasszanak a műveiktől. Példának Ezra Pound-ot, Louis-Férdinand Céline-t, Gerhart Hauptmann-t, Knut Hamsun-t hozza példának, akiket minden vallott fasizmusuk ellenére sem tartanak páriának a hazájukban, utcák, terek vannak róluk elnevezve. Esetük példa arra, hogy „megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és nácizmus és fasizmus vádja mellett is...” De például Hóman Bálint érdemeit nem szabad elismerni, hiába, hogy ő vezette be a szakkozépiskolai és a kötelező nyolc általános iskolai rendszert.

*

Beszél még Bayer sok mindenről, példáull a no-go zónákról, a Pharaon nevű szaudi milliárdos CIA beépítettségéről, hasonló, kapcsolódó kérdésekről.

 

KINEK A KULTÚRÁLIS DIKTATÚRÁJA?

 Ez a rész Szakács Árpádnak a Magyar Idők-ben megjelent sorozata. Tematikailag, szemben Bayer cikkeivel ez teljesen egybefüggő sorozat. A témáját maga Szakács foglalja egybe.

Az elmúlt nyolc hónapban olvasóink megismerhették a pártpropagandistává vált balliberális értelmiség immoralitását. Azt, hogy miközben diktatúrát kiáltanak, ellehetetlenítésről panaszkodnak, ezalatt szépen ki vannak tömve pénzzel. Erről szól ez a sorozat, nem többről, nem kevesebbről.
(241.)

S valóban, minden egyes cikk erről szól, részletes konkrét példákkal bemutatva, melyik művész mennyi támogatás birtokában beszél, rémüldözik, sikoltozik diktatúráról. Szerepelnek itt irodalmárok, képzőművészek, zenészek, politikai irányultságú tevékenységek.

Az egyes fejezeteket olvasva elképedtem. Egyfelől az összegek nagyságán. Másfelől azon a szemérmetlen hozzáálláson, hogy miközben rengeteg művész NKA-s és egyéb támogatásokból alkot,néha százmilliós tételekről beszélünk, mégis folyamatosan diktatúráról panaszkodik.

Félreértés ne essék (s megint védekeznem kell): nem mondom, hogy minden rendben van ebben az országban. De ha egyszer állami pénzből mondhatom, hogy diktatúra van, hogy O1G, akkor minimum kérdéses, helyén van-e az értékítéletem. Mert azért amikor diktatúráról hallok kicsiny hazánkban, mindig eszembe jut, hogy vajon ha harminc évvel ezelőtt jelent volna meg, hogy K1G (K = Kádár), vagy sok évvel ezelőtt, hogy R1G (R = Rákosi) vajon annak mi lett volna a következménye? Mert nyilván nem az, hogy bármelyik rendszerben az adott művész, ellenzéki csoport további nagyon komoly anyagi támogatásokat kapott volna, hogy még aktívabban fejthesse ki a K1G-, R1G-véleményét. A leírt példák alapján úgy fest, és ismét mondom, eszemben sincsen védeni Orbánékat, hogy részükről a kultúra bedarálása azt jelenti, igen vastag borítékok zsebbe csúsztatásával büntetik azokat, akik gyűlölik őket.

Szakács példái akkor nem gondolkoztatnák el, és csak akkor az embert, ha simán hazudna ezekről az összegekről és ezekről a nevekről, és mindenféle adatról, amit példaként felhoz.

A Központi Statisztikai Hivatal értesítőjében látható, hogy 2010-ig a kultúrát támogató, demokrata Gyurcsány-Bajnai-kormányok idején 143 önálló színház működött Magyar- országon. A Fidesz-diktatúra elnyomása idején ez a szám 179-re „csökkent” Még drámaibb tendenciákat figyelhetünk meg az előadások számában is. A független alkotóművészetet támogató balliberális kormányok idején évente 19 ezer előadás volt a hazai színházakban, ezt a fideszes elnyomás 29 ezerre „csökkentette”. A színházi látogatókat is üldözi az elnyomás, itt is drámai adatok láthatók: a balliberális kormányok idején a 4,5 milliós látogatószám „leapadt” 7,2 millióra.

Ennek mindössze két magyarázata lehet. Az első az, hogy mindenhol a jobboldali gondolkodást nyomják ezerrel, ahogyan a Rákosi-érában a kommunizmust, és persze, hogy minden mutató növekedést mutat.

Ezek után mi mást gondolhatnánk, mint hogy az egész országban Csurka István kiváló darabjait tűzik színpadra és Wass Albert-felolvasóesteket tartatnak a megrémült direktorok. Mert körülbelül ilyennek láttatják a balliberális véleményformálók a konzervatív oldalt.
Lássuk a gyakorlatot! A 2018/19-es évad tekintetében mintegy harminc nagy színház repertoárját néztük meg. A 18 megyei és a maradék budapesti intézményekben mintegy kétszáz új darabot mutatnak be, ezeknek mintegy 70 százaléka külföldi szerző munkája, jelentős része felszínes kozmopolita előadás. A maradék harminc tartalmazza a magyar operett- és musical-előadásokat is. A kortárs munkák pedig szinte kivétel nélkül a balliberális alkotókhoz tartoznak, klasszikus magyar színházak. Ez természetesen csak egy átlag, összesen négy színházat találtunk, amelyeknek a repertoárja jelentősen eltér a fenti adatoktól. Pontosabban javítják a statisztikát.
(271–272.)

A második magyarázat-lehetőség, amit Náray Tamás, a szintén államilag támogatott, divattervező és művész állít (aki Szakács szerint ezt üzente a fideszes szavazóknak: „elmentek ti a f...ba!”):

A HVG augusztus 7-i interjújában azt mondja: „Az első hibát akkor követtem el, amikor 1990-ben hazajöttem Párizsból. Arra számítottam, hogy az ország szellemileg fejlődik, ami meghozta volna az anyagi fejlődést is.”

Vagyis az ország szellemileg nem fejlődik, a hülyék népe vagyunk. Ezért járunk színházba, ezért növekszenek a nézőszámok.

Konklúzió

Nem tudom, mit gondoljak. Ismétlem, és nem védekezésképpen, de nem szeretem a jelenlegi kormányt. Nem szeretem Mészáros Lőrincet. Nem szeretem a sok stadiont. De nagyjából azóta, hogy két hétig szocialista voltam tizennégy éves korom körül (akkor olvastam Gyurkó Kádár-könyvét, de aktuális barátnőm, édesanyja, Noi néni suttogva kiábrándított a Miklós utcai panellakásuk falai között), majd azután, hogy keresztény lettem egyre távolabb kerültek tőlem a liberálisnak mondott értékek, és azután, hogy ha minimálisan is, de a saját bőrömön is éreztem ezeknek az értékeknek a gyakorlati megvalósulását, és azáltal, hogy teljesen evidens a balliberális közbeszéd cenzúrájának a megvalósulása (lásd az idézet Coleman-könyv), egyáltalán nem szívcsücsköm a liberalizmus sem.

Úgy gondolom, a könyv, így ahogyan megjelent, felháborító. Mármint a tényként felsorolt esetek, események, történések a felháborítók. Szeretném, ha nem lenne igaz. Már csak azért is, hogy ne kelljen emberileg senkiből kiábrándulnom. Viszont ezt meg csak úgy tudom elérni, ha megtalálom az ellen-tényeket: mindazok, akikről olvasok nem is akkor, nem is úgy, nem is azt. Nem tették, és még csak nem is gondolták, és a Bayer-Szakács duó nem más, mint éppen a diktatúra karaktergyilkossági kísérlete a balliberális oldal ellen. Az se lenne jó, de valahogy jobb lenne, mint az, hogy amit olvastam igaz.

Aztán még egy gondolat. Váltig azon gondolkodom, hogy ha igaz, amit szerzők állítanak, akkor a Fidesz rettentően balfék diktatúrát csinál: bakker, finanszírozni azokat, azoknak a műveit, akik szidnak engem és a rendszeremet, na, ehhez mennyire kell, hm, meggondolatlannak lennem?

Utóirat

Most tudatosodott bennem, hogy miközben írtam ezt az értékelést, rosszmagam is öncenzúrát gyakoroltam. Mint az átkosban, amikor suliújságot csináltunk a középiskolában. S amikor egyszer, egy cikkben nem gyakoroltunk öncenzúrát, azonnal meg is szűnt az újságunk, mert megszüntette az igazgatónő. Öncenzúrát gyakoroltam több okból, mert féltem a nyamvadt bőrömet, a vacak kis egzisztenciámat. Visszataszító, ugye? De hadd kérdezzem meg: az a visszataszító, hogy óvatosan fogalmaztam, mert van mit féltenem, vagy az a tény, hogy félnem, féltenem kell magamat? (C-variáns, hogy beálltam a szerzők mögé, és simán paranoiás vagyok.)

 

Kárpátia Stúdió, 2018, ISBN: 9786155374258