Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Morris – X. Fauche – J. Léturgie: Lucky Luke – Sarah Bernhardt

Lucky Luke 31.

2018. szeptember 01. - Mohácsi Zoltán

lucky_luke_31_sarah_bernhardt.jpgIsmét egy magyarul vadonatfriss Lucky Luke-füzet. Amit nem az eredeti szerzőpáros alkotott. Már nem René Goscinny írta a történetet. Ez, ugye, láttuk már mind a Lucky Luke-, mind az Asterix-füzetekben, értéksemleges megállapítás. Mert jó, nem az eredeti alkotók műve, de ettől még lehet marha jó, is meg lehet, olyan kis, hm, izé, még egy bőrös is.

Nos, ez a füzet valahol a kettő között van. Az alapsztori érdekes: Amerikába érkezik kora ünnepelt, francia színésznője, Sarah Bernhardt, hogy egy turné keretében magába habarítsa az egész Újvilágot. Vannak, akik várják, s vannak, akik az ördög eszközének tekintik a csinos, szuggesztív színésznőt. Az utóbbiak végett Lucky Luke gyakorlatilag testőre lesz Sarah-nak. Hogy sikerül-e megvédenie őt, kétséges. Lucky Luke nem sziporkázik, baj ér bajt, s csak a végén derül ki, hogy ki is áll a rengeteg bajkeverés mögött, s hogy Luke ezt szinte kezdettől tudta. Ahhoz képest… Szóval ez egy kicsit gyengus szerkezet. A helyi poénok viszont ülnek, ár az elején azt a küszködést a bálnával annyira nem fogtam fel, jókat mosolyogtam. De az egészt tekintve maradt bennem hiányérzet. Talán azért, mert valahogy nem Luke volt a főszereplő. Vagy nem is tudom…

Ebben a füzetben végre megint volt a történetnek valóságalapja. Sarah Bernhard valóban létezett, valóban ünnepelt színésznő volt. Nagy hirtelen ezt találtam róla: 
„Erős színpadi pátosz, a részletek mesteri realisztikus ábrázolása, az érzésekre való hatás teljes kiaknázása jellemezte játékát. 1879-ben kezdte meg vándorlását a világ színházaiban. Először Londonba ment, majd saját társulatával bejárta csaknem az egész világot. 
Budapesten többször is megfordult; nevét említi a Bűn és bűnhődés című Dosztojevszkij-regény is. Párizsba visszatérvén megvette a Porte-Saint Martin-színházat, s nemcsak játszott benne, hanem fiával, B. Maurice-szal együtt igazgatta. 1900-ban megvette a Théâtre des Nations-t a benne adta elő Sardou Toscáját és Cleopátráját. Leghíresebb szerepei a Phaedra, Andromaque, Medea, a Hernaniban Donna Sol, a Kaméliás hölgyben Margit, Jeanne d'Arc. Férfiszerepeket is játszott (Hamlet, Reichstadti herceg) Színműíróként, szobrászként és festőként is próbálkozott. Kísérletezett továbbá a némafilmmel is. 
Barátság fűzte korának csaknem valamennyi írójához, költőjéhez, Wilde-hoz, Sardou-hoz, Rostand-hoz. Színdarabjainak plakátjait 1895-től Alfons Muchával rajzoltatta. Sikereit gyakran bukás követte, többször szerzett és bukott vagyonokat.”

Azt viszont furcsálom, hogy az akkori amerikai elnökről, a képregényben is (muris) szerepet kapó Rutherford B. Hayes-ról, az USA tizenkilencedik elnökéről egy szó ismertetés sincsen. Voltaképpen úgy kell kitalálni, hogy ő az ország elnöke. Pedig ezt olvashatjuk róla: „Elnöki jelölésének idejére már széles körben ismert volt a polgárháborús években bizonyított becsületessége, és Ohio állam kormányzójaként lelkiismeretességével néha még politikai szövetségeseit is meglepte. Híres volt arról, hogy úgy tudott kommunikálni, hogy azzal senkit se sértsen meg.” De persze ez a képregény értékéből semmit nem von le. Mármint az infó-hiány.

 

Pestikönyv, Budapest, 2018, Fordította: Nagy Krisztián · Illusztrálta: Morris
4/5
(2018)

Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a nagyszerű

Tarzan 21.

burroughs_tarzan_a_nagyszeru.jpgVallomást kell tennem: egyre megbízhatóbban vacak a memóriám. Oly annyira, hogy ha megtizedelném a könyvtáramat, beleértve az e-book-at is, lehet többet könyvet nem is kellene behozni a lakásba, a maradék életemre elég lenne az is, úgy is elfelejtem, amit olvastam. Mert, hogy az történt, hogy én ezt a könyvet olvastam már. Igaz, nem ezzel, a címmel, hanem ilyen formán: Tarzan a csodálatos. De ez semmit le nem von abból, hogy csak a könyv háromnegyedénél lett ismerős a sztori, és a legvégén lettem abban biztos, hogy ez már megvolt egyszer. De nem leltem az értékelésemet a könyv Moly-os adatlapján. Első blikkre azt hittem, ezt is eltávolították minden értesítés és kérdésre adott válasz nélkül, ahogy egy másik, általam feltett könyv adatlapját az ottani értékelésemmel együtt, de közösségi weboldalunk ezúttal ártatlan, mondom, vacak a memóriám. 
Emiatt viszont nem kell nagyon törnöm magamat, némi szerkesztéssel csak átmásolom ide a másik könyv alá írt értékelésemet.

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek. 

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, egy hímgorilla fizikai képességeivel, csak még olyanabb, humánummal, emberi aggyal, Chuck Tarzan, na. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar! 

Viszont ebben a kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Még egy viszont: ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok. 

A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük, de mélyen megveti és gyűlöli őket. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 

„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokráci, csőcselék, középosztály, negro Marx. 
„– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.”** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet. 

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… Ám erről már beszéltem.

 

InfoGroup, Budapest, 1995, ISBN: 9634231217 · Fordította: Falvai Endre · Illusztrálta: Sarlós Endre
4/5
(2018)

Garri Kaszparov: Közeleg a tél

Miért kell Putyint és a szabad világ ellenségeit megállítani?

kaszparov_kozeleg_a_tel.jpgGarri Kaszparov. Gyerekkoromban fogalom volt a neve, sakk-világbajnok volt a szovjeteknél. Amikor erre a könyvre a könyvmegállóban rábukkantam, a címe alapján először azt hittem, hogy valamilyen formában az R. R. Martin-birodalom része. Még a stilizált medvefej is arra hajazott. Aztán ránéztem az alcímre és fokozódott az érdeklődésem. Sokkal jobban, mintha valami Martin-következmény lett volna.

Nem tudom, ki hogy van önmagával, én tökéletesen átlag magyarnak tartom magamat, mindenféle szempontból, fizimiska, lábméret, életkor, általános műveltség, intelligencia. Sehol semmi különös, semmi kiemelkedő. A világ eseményeihez is úgy viszonyulok, hogy voltaképpen érdekel minden, de a híradót a legtöbbször, majdnem mindig felcserélem valami filmre, nem a tévéből nézve, mert gyűlölöm a reklámokat, a napi hírekről, történésekről jobbára a FB-ról értesülök, hacsak nem akarok valaminek nagyon tudatosan utánanézni.

Az Oroszországban és környékén történő dolgokról csak nagyon átabotában voltam tájékozott. Azt tudtam, hogy Jelcin után egy kiválasztottja, Vlagyimir Putyin kapta meg a hatalmat, azt is tudtam, hogy Putyin KGB-s volt, meg azt is, hogy elnöksége alatt gyakorlatilag maffia-állammá változtatta Oroszországot. De ennek hogyanjáról, részleteiről fogalmam sem volt. Ahogy számomra zavaros volt, és még most sem teljesen tiszta, mi is történt Grúziában és Ukrajnában. (A klencvenes évek szörnyű jugoszláviai eseményei is csak évekkel később, a BBC erről szóló sorozatát nézve álltak össze.)

Nos, Kaszparov a sakkal felhagyva politizálni kezdett egykori hazája érdekében. Egykori, mert elhagyta Oroszországot, és az USA-ban él. Könyve, ahogyan az alcíme is elárulja, szubjektív áttekintése a Szovjetunió szétesésének és azt ezt követő eseményeknek, s főleg a Putyin által kialakított gyilkos diktatúra történéseinek. Ha azt hisszük, Magyarországon a 2018-as választások után diktatúra van, akkor bizony nagyon el kell gondolkodnunk, mit is tartunk diktatúrának. Kezdve ott, hogy Putyin ellenzékének a tagjai jobbára már nem élnek. Ott olyan nincs, hogy a közvélemény-kutatók a választás előtt felhívják az embereket és azok őszintén merjenek válaszolni. Ha azt hisszük, Magyarországon oligarchák kormányoznak, akkor nem tudunk semmit arról, hogy milyen az, amikor az oligarchák kormányoznak.

Kaszparov világosan fogalmaz: Putyint és bandáját egyedül a pénz érdekli. Nem is egy nagy stratéga. Csak pompás emberismerő. Mondja Kaszparov. És ebből a megállapításból fakad a könyve második fő mondanivalója: Putyint meg kell állítani, de hogy ez eddig nem sikerült, annak két fő oka az USA és Európa töketlensége. Az a töketlenség, az a hihetetlen mértékű immunitás-hiány, ami alig valamivel magyarázható. Kaszparov nem is magyarázza, csupán bemutatja, és elmondja, hogy az összeférhetetlenséget, az autokráciát, az agressziót nem lehet kedves szavakkal, lózungokkal, gesztusokkal megfékezni. Nem elég azt mondani, hogy aggályos lelőni egy utasszállító gépet, nem elég kedvesen fejet csóválni, hogy aggodalommal figyeljük, mi történik az Oroszország által megszállt területeken, nem, mindez nem elég. 
Lett volna eszköz mind az USA, mind Európa kezében, de hagyták játszani Putyint, nem állították meg, nem voltak szankciók, amikor még lehetett volna azzal hatni rá, s ő pompásan felmérte a lehetőségeit, és ki is használta őket. A lehetőségeinek döntő többségét pedig a nyugat tehetetlensége, ostoba polkorrektsége és gyávasága teremtette meg. Oroszország megerősödött, jobbára nyugati pénzekből is. 
És most most ott áll Szíráiban, amit tegnap amerikai rakéták lőttek. (Van, aki azt mondja az ismerőseim közül a FB-on, hogy ahelyett, hogy utolsókat koccintanánk, mi Orbánék győzelmével pepecselünk, aminek úgy sem lesz már kifutása.)

A könyvet olvasva, nem mellesleg, többször volt olyan érzésem, hogy a putyini módszereknek bizony vannak eredményes követői.

Kaszparov összeszedett, jól szerkesztett, olvasmányos könyvet írt egykori hazájáról és az ott történtekről. A könyv alapján kiderül, hogy Putyin simán tömeggyilkos, akinek a saját népe sem fontos, nem hogy más országok polgárai. Putyin ugyanolyan simán löveti az oroszokat, mint ahogy leszed egy utasszállító gépet, illetve irtja a csecseneket vagy az ukránokat.

Kaszparov a könyvét 2015-ben jelentette meg. Azóta történtek dolgok. Nem jó felé.

De Szíriában tegnapelőtt ő nem lőtt vissza, és ezzel egyelőre még megakadályozta a következő világháborút.

 

HVG Könyvek2015, ISBN: 9789633043073
4,5/5
(2018)

Nagy Katalin: Szív a kerítésen

nagy_katalin_sziv_a_keritesen.jpgVoltaképpen nincs is szebb dolog (de van!) az ember életében, mint az első szerelmeinek története. Amiről Gádor Béla könyvet is írt, a címe az, hogy Néhány első szerelem története. Nagyon emlékszem, amikor középkamasz koromban, persze még az első csók előtt olvastam a Padisák Mihály első Kanóc könyvét, naná, hogy még a Delfines sorozatban, nem is tudom hányszor olvastam vissza Kanóc első igazi csókját, ott a csónakban a lánnyal. Csuda izgalmas volt! S persze innen visszanézve naná, hogy eszembe jut át én első csókom, ott a Bakonyban, a vándortáborban, törtnetesen egy valódi Vikivel. És aztán jöttek még a szerelmek (s igen, előtte is voltak, mert én folyton-folyt szerelmes voltam, hol méltóba, hol méltatlanba, és most is az vagyok: „A” méltóba, mondhatnám a főméltóba), egyik szép volt, a másik nem, az egyik semmilyen, a másik minden. Ahogy az lenni szokott.

Nagy Katalin ezt, az első szerelmet próbálja megragadni. Próbálja. Illetve voltaképpen ez még sikerül is neki: megragadja. Sőt, kedvesen, derűsen meg s fogalmazza, drukkolunk is a két skacnak, gyöjjenek már össze, megérdemlik egymást! Sokáig nem fog tartani, de addig csuda szép lesz. A baj ezután a megragadás után van. A könyvecske kedves, humoros, könnyed, olvasmányos, csak valahogy kohézió nincsen benne. Még a főhős, Lajos Viki iránt érzett vonzalma sem ad összetartást. Hullanak szét az események, mint az oldott kéve. Miközben pedig voltaképpen felfűzhetők, mint a gyöngyök, de mondom, valahogy mégsem. S miközben olvastatja magát a könyv, meg jókat is kuncogunk, sajnos mégis némi unalomba fullad. Tudjuk, hogy minden arrafelé tart, hogy Viki és Lajos, igen, igen, összejöjjenek, de ez nem ad semmi feszültséget, és nem oldódik fel valamiféle ironikus önkajánságban, mint Gádor Béla remeke, hanem nem.

Ahogy Vincze Lilla énekli: „egyszer még elmegy”, mert nem rossz kis könyv. Csak nem is jó. De lehet néha rötyögni rajta.

(Viki és Lajos szerelmesek címmel is megjelent.)

 

Móra, Budapest, 1989, ISBN: 9631164462 · Illusztrálta: Marton Magda
3,5/5
(2018)

 

René Goscinny - Albert Uderzo: Az aranysarló

Asterix 2.

asterix_02_az_aranysarlo.jpgOlvastam valamikor régen, mert a csillagozásaim rajta voltak a Moly-os adatlapon, de értékelést még nem írtam róla. Vélem, a csillagozás valamikor a Moly indulásakor került rá, mert nem szoktam értékelés nélkül csillagozni. Vagyis az öt csillag egy múltba révedő emlék alapján kerülhetett rá, csak abból az elfogultságból kiindulva, hogy Asterix, tehát csak jó lehet.

Nos, revideálom magamat. Ha a kettes számnak hinni lehet, ez volt a második megjelent Asterix-füzet. Ha valami nagyot szól elsőre, a folytatásban két út áll az alkotók előtt: vagy viszik tovább a kliséket, vagy teljesen új tartalommal töltik meg az első kereteit. Az a helyzet, hogy egyik sem jól járható út. Az első esetben ott lesz a jó, de mégis csak utánérzés. Ezer és egy példa van erre.* A második esettel, ahogy belegondolok, még nem is találkoztam. Hm… Érdekes.

Az aranysarló története elég gyengus. Már a kiindulási pont is: a druidának eltörik a fagyöngy-vágó sarlója, és hű, de gyorsan kell egy másik, mert mi lesz, ha nem lesz, mert csak aranysarlóval vágható a fagyöngy, különben xart se ér az egész. Asterix és Obelix útra kel tehát a legközelebbi aranysarló-készítőhöz. S persze jön a gebasz, mert ha nem, akkor nem lenne történet. 
Próbálom elkapni magamból, hogy persze, mosolyogtam néhány jót, a rajzok adottak, a karakterek, úgy fest, a második füzetre kiforrtak, de még csak nem is az, hogy teljesen kiszámítható a vég, hanem nem tudom… Keresgélem pedig, hogy mondjon valamit ez az értékelés… Hogy is szoktak a molyos kolleginák/kollegák fogalmazni? Olyan kis „nem szippantott be, de meg volt, túl vagyok rajta”.

Azt hiszem, ott van elakadásom, hogy ((SPOILER: ha minden druida csak az unatkozó római főnöktől vehetett aranysarlót, mert az lenyúlta a bulit, akkor hogyan maradt ez titokban, és miért kell meglepődnünk, hogy kinél van a biznisz?))

 

* Mike Oldfield: Tubular Bells és utána az Ommadawn; Mátrix első rész után a második, Shrek egy vs. Shrek 2.; Dumas: A három testőr kontra Húsz év múlva, stb.

 

Móra, Budapest, 2017, ISBN: 9789634155805 · Fordította: Bayer Antal
3,5/5
(2018)

René Goscinny - Albert Uderzo: Asterix, a gall

Asterix 1.

asterix_01_a_gall.jpgA legelső Asterix-füzet. Időrendben is, meg az általam olvasottak közül is. Ha jól emlékszem az Újvidéken kívül először az Alfa magazinban jelent meg, sorozatokban. Faltam. Szerintem a mai napig a legjobbak között van, még mindig röhögök, ha olvasom. Az a jelent a varázsitalba való eperrel, azon mindig szakadok… :-)

Érdekes volt viszont nézni a rajzokat. Semmi értékítélet vagy esztétikai finomkodás, csupán, ahogy mostanában több Asterix-történetet olvastam, így jobban feltűnt, hogy bizony a rajzoknak volt evolúciója, vannak változások. Hangianix például egész más, mint a későbbi füzetekben.

Csuda jól ki lettek találva ezek a figurák, a hangvitel és az alapállás, pompás ez a felütés!

 

Móra, Budapest, 2015,  ISBN: 9789631198300 · Fordította: Bayer Antal
5/5
(2017)

Iain Banks: A darázsgyár

banks_a_darazsgyar.jpgEz a könyv egyszerűen kicsúszik mindenféle skatulyázási-kísérlet alól. Ez nem baj. A baj az, hogy számomra, természetesen nem fizikai értelemben, egyszerűen kicsúszik a kezemből, akárhogy is próbálok hozzányúlni.

A szöveggel nincsen baj. Pompásan, olvasmányosan, kellőn irodalmian ábrázolja egy ízig-vérig beteg család tagjainak egymás mellett, egymásért, egymás ellen élését. Még kiválóbban azt, hogy a család tagjai egytől egyig elmebetegek. Ki jobban, ki még jobban, ki teljesen. Nincs kivétel. Van, aki szadista, van aki gyilkos, és van, aki csak úgy barom, ahogy van. A szöveg lineáris, néha visszanyúlkál a múltba, de nem időutazik, csak magyaráz, de nem kapkodva, a megfelelő helyeken teszi, kellőn adagolja az infókat, kellőn a feszültséget, és még csattan is a vége, mint egy csikósostor.

Asszongya fülszöveg, hogy beválasztották valami 100 Legjobb Könyv közé. Még Toma barátom is azt írta nekem a Facebook-on, hogy ez micsoda jó könyv volt, s hogy Banks-nek kár volt ezután elmerülnie a Kultúra-sorozatában és a háromezres évekről dagályoskodni azokban a szarokban, na, jó, van kivétel, egy-két kötet jó, de egyik sem ennyire, mint a Darázsgyár. Nem tudom, Toma…

Nekem ott csúszik el a dolog, azért siklik ki a kezemből, mert valahogy nem olyan, mint egy Stephen King-könyv, ami mondani semmit nem akar, csak elmesél egy-két eszméletlen jó, meg néhány rohadt lapos, csak piszok jól megírt agymenést. Vagyis csak mesél. De a Darázsgyár, érezni, nem King-esen mesél. Akkor sem, ha az olvasónak, a beteg jellemek miatt adódik a párhuzam. Nem, a Gyár mondani akar valamit. Erre leginkább a címben szereplő (naná, hogy beteg) ((SPOILER: darazsak számára óralapból eszkábált, elkerülhetetlenül a kis állatkák halálához, megkínzásához vezető, orákulumnak használt)) eszköz léte, leírása vezet rá. Talán, hogy az élet maga Gyár, mindkettőbe az ember vezeti be a maga áldozatait. Ember embernek a lupusa. Vagy tudja a csuda. 
Szóval érezni, sejteni lehet, hogy valahova vezet az út, valamiről szól a történet, valamit mondani akar, de hogy mit, én bizony nem értem.

Tegnap este láttunk egy filmet Szerelmetesfeleségtársammal: a címe Három óriásplakát Ebbing határában*. No, ebben a filmben gyakorlatilag ugyanaz volt a helyzet, mint Banks könyvében: nincs egy fia egészséges szereplője sem. Mindenki sérült és/vagy beteg, testi és/vagy lelki rokkant. Egyetlen külsőleg szépnek mondható szereplő van a filmben, de az meg egy kedves, de hihetetlenül szőke buksza. De az a fura, hogy a szereplők mégis egytől-egyig szimpatikusak. Annak ellenére, hogy rendre kibaxanak egymással, ki jobban, ki kevésbé, ki ezért, ki azért, ki direkt, ki véletlenül, de mégis van mindig valami feloldás, valami gesztus, valami mozdulat egymás felé. És ez oldja, sőt voltaképpen széppé teszi a filmet. S azt hiszem, ez a lényeges különbség a Gyár és az óriásplakátok között. Nem csupán az, hogy van némi feloldás, hanem az, hogy minden mocskossága, erőszakossága, a szereplők butasága ellenére, minden amerikai happy end-nélkülisége ellenére a film azt mondja, az értelmetlenségben, az egymással való rendületlen kibaxoka közepette is lehetnek megoldás lehetőségek, lehetnek közös célok, nyílt egymás szemébe nézések. Ami a Gyárban nincs.

* https://snitt.hu/filmek/harom-oriasplakat-ebbing-hataraban-2017

 

Agave Könyvek, Budapest, 2006, ISBN: 9637118500 · Fordította: Bényei Tamás
2,5/5
(2018)

Szemes Zsuzsa: Kanca Hotel

szemes_zsuzsa_kanca_hotel.jpgA vékonyka könyvet a csillaghegyi könyvmegállóban leltem tegnap. Tetszett a címe, a borítója és a RaRe sorozat jellemző, egymondatos ismertetője: 
„– És a férjed? 
– Az is van nekem, hé! Nem vagyok ám olyan nagy kurva! Csak hát Vácon van…”

Szemes Zsuzsáról alig találtam valami adatot. Három könyve jelent meg, a jelenlegi, A hallgatag mélyből és a Boldogsziget. Az első könyve fülszövege mondja: 1950-ben született Túrkevén, s itt végezte az általános iskolát is. 1967-ben került Csepelre, ahol 1974-ben szakmunkásvizsgát tett. 1979-ben szerzett diplomát a tanárképző főiskolán. És nagyjából ennyi.

A Kanca Hotel négy novellát tartalmaz. Az első, a Magzatvíz egy parasztcsalád gyermekének a megszületéséről szól, a vidéki éra kegyetlenségéről, segítőkészségéről, az arcba mondott őszinteségről, a pragmatizmusról és arról, hogy szív nélkül ez mennyire gyilkos lehet. Mintha Móriczot olvasnék. Nem kopintottat, igazit. Szemes számára ez a móriczi stílus nem célszerű plágium, hanem egyetlen járható út. Nem tudtam, milyen lehet a folytatás.

Hát a folytatás, az a baj, félreérthető lehetek, meg elijesztő, pedig Isten látja a lelkem, sokkal inkább kedvet akarnék csinálni a Kanca Hotel-hez, olyan, mintha valami hetvenes évekbeli szociológiába oltanánk valami keserédes szatírát. Mondjuk ha filmben gondolkodunk, akkor az valahogy úgy, hogy az Adj király katonát! összeturmixolni az Egészséges erotiká-val és az Árvácská-val. Hm. Az árgyílus kismadár egy tizenhat éves lány első munkahelyéről, egy csirketelep életéről szól. Annyira nem érdekfeszítő, ugye? Pedig nagyon jókat röhögtem rajta, s még gondolkodni is engedett, a tartás, a méltóság és a pragmatikus túlélés viszonylatában.

Az utolsó két írás, a Boleró és a Kanca Hotel a leginkább szociológiai. De míg az előbbi a nem várt gyerek naiv, elhitetett szerelem duplikált fájdalmával, a művi vetélés kényszerének zilált agyú fájdalmával rádöbbent és riaszt, addig az utóbbi egy női munkásszállón élő, cigány asszonyok közé keveredett magyar lány néhány életpillanata. Amíg az első novella durva és szép, addig a második mulatságos és elgondolkodtató, míg ez az utolsó a legszociológusabb. S mindegyik mosolygós realistán trágár (ami a szerző fotóját nézve a borítón, mintha Katika kuksizna ránk a murisan nagy szemüvege mögül a bérosztályról, valahogy antagonisztikus, és ettől még izgalmasabb az egész). S a „legszociológusabb” szóval egyáltalán nem az unalmat, hanem a realitást akarom hangsúlyozni. A novellácska a cigány lét összetartásáról, mocskáról és agresszivitásáról beszél. Arról, hogy köztük, velük élni kintről benézve gyomorforgató, de biztonságot ad, és végül az ember hamar beletanul, ráérez az… (ide az ízére szó nem a legmegfelelőbb, mert például a közös étkezés leírásánál, bár nem vagyok érzékeny, de fordult egyet a gyomrom*) …indulatok kiengedésének a lehetőségére.

Szóval Szemes Zsuzsát olvasni, legalábbis ezt a kötete, jó. Nem vált meg világot, nem mond ki sorsformáló igazságokat, de szemmel láthatón realista, de a realizmusa nem jelent akadályt abban, hogy szeresse a hőseit, és ganéközelben is meglássa, megmutassa azt, amin nevetni lehet. Miközben az egész, ahogy lenni szokott, persze, sírnivaló.

* Azt mondja az egyik, rendszeres buszos állomásom biztonsági őre, Ákos, hogy ő azért nem fog kezet, mert megfigyelte, hogy még a nagy bevásárlóközpontok mellékhelyiség látogatói sem mosnak a szükségleteik elvégzése után kezet. Azt állította, hogy olyan 70-30 az arány a kézmosók javára. Mivel a munkám végett volt alkalmam röpke megfigyeléseket végezni, alátámasztom, ránézésre való társadalmi szinttől független és reális arány, amit Ákos állított. Elképesztő, nem? Namost, ehhez képest a cigányok között, puszta kézzel evett pörkölt nem is annyira visszataszító.

 

Magvető, Budapest, 1987, ISBN: 9631409554
4/5
(2018)

Vladimír Páral: Kísértések Á-tól cettig

paral_kisertesek_a_tol_cet_ig.jpgVannak sci-fik, amik úgy sci-fik, hogy ha annak akarjuk kezelni őket, akkor emlékeztetni kell rá magunkat, hogy sci-fit olvasunk. Ilyen Vercors pompás regénye az ember szó meghatározásáról (Tropi komédia), vagy Merle disztópiája, a Malevil, de ilyen tulajdonképpen a szintén Merle tolla alól kikerült Állati elmék is. Csont nélkül ebbe a kategóriába sorolható a Sztrugackij tesók némely dolga, például az Egymilliárd évvel a világ vége előtt. De a maga nemében voltaképpen sci-fi még Szathmári Sándor örökbecsűje, Kazohinia is. (Most néztem, ahogy a linket másoltam, hogy a Moly beosztása szerint az utóbbi a 94. legjobb sci-fi könyv.) S ide sorolható a Páral jelen könyve is. 
Ezeknél a műveknél a fantasztikum nem cél, hanem vastagon alárendelt eszköz. Van, aki nem kedveli ezt, van, akit zavar. Nekem személy szerint semmi bajom vele, sőt!

A Biblia így határozza meg a kísértés fogalmát: „…mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánsága megfoganván, bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jak 1:14–15) 
Vagyis a kísértés nem más, mint az, amikor rezonál a szívünk, a lelkünk valamire, amiről tudjuk, hogy nem vezet jóra, hogy végső soron az önzés eszköze. Ahogy az ismert graffiti mondja: „Bébi, ne vigyél a kísértésbe, odatalálok magam is.” A kísértés önmagában nem bűn. A kísértés, mondta Luther, olyan, mint amikor egy galamb fészket akar rakni a fejünkön, s mi vagy hagyjuk vagy nem. A kívánság tehát a miénk, s hogy lesz-e belőle tett vagy sem, az rajtunk múlik. Az múlik rajtunk. Ha lesz belőle tett, igen, akkor az a bűn. Az elkövetett, a megélt önzés. S a bűn, ha kibontakozhat, ha teljessé lehet, ha eluralkodhat rajtunk, ha nem élünk a megváltással, a kárhozatba visz. Ennyit a teológiáról. 
Páral nagyon nehezen leküzdhető kísértésbe viszi négy főszereplőjét, egy felsővezető hivatalnokot, annak a hivatal legalantasabb szintjén dolgozó beosztottját, a beosztott feleségét és egy egyetemista lányt. Az alapszitu az, hogy az emberiség már sok földönkívüli civilizációt ismer, az egyik az Agara bolygó, amelynek kékbőrű képviselői körkörösen megkörnyékezik a négy főhőst: egyre nagyobb lojalitást várnak el az Agara felé, de közben bőkezűen adakoznak a főhősöknek. Kinek mit, kinek mire, mikre van leginkább szüksége. Hivatali előléptetés, IQ-szint emelkedés, testalak-formálás, verseskönyv-kiadás, ruhák, kalapok, versenyautó-használat, bármi. S az Agala cserébe kezdetben csak apró szívességeket kér: például tegyenek egy semmire nem kötelező lojalitás nyilatkozatot az Agara mellett. A nyilatkozatot csak a társaik és az agaraiak fogják hallani.

Agara szép lassan behálózza a négy főhőst. Csúnya bolygó, csúnya lakói. Vagy nem is annyira csúnyák? A főhősök mellé rendelt asszisztensek ugyanis rendre elcsábítják földi embereiket. Kinek a pap, kinek a papné. Kinek kitörés a mindennapokból, kinek utolsó lehetőség a függönyzárulás előtt, kinek önbizalomfröccs a kinézete miatt.

Megy előre a könyv, ahogy a főhősök mindinkább elmerülnek, majd felmerülnek a kísértésekből, és egyre erősebb a gyanú, hogy nem csupán egy sci-fi szösszenetet olvasunk, hanem nagyon vastagon rendszerkritikát. Kell-e kiút a megalkuvásokból, kisebb szívességek a rendszernek, ugyan már, mi az, ha egyszer a bevételi oldal sokkal vastagabb, mint a kiadási? Avagy élhetetlenség-e a megalkuvás, ha úgy sincsen más út?

Páral optimistán, egy vaskos csavarral fejezi a roppant szórakoztató és elgondolkodtató könyvét. A valóság nem volt sem optimista, sem ennyire gerinces, illetve a gerincesség nem feltétlenül nyerte el a maga jutalmát. Sőt, inkább, elnyerte a maga büntetését. De a négy főhősön keresztül voltaképpen Páral kérdez. Kérdezi az olvasót: egy jó autóért, egy zsíros állásért, a külsődért, egy pompás, ruganyos női-férfi testért, kedves szavakért, a szenvedélyért, pénzért mi mindenre lennél képes, mennyire vagy hajlandó lemenni kutyába, és megmagyarázni magadnak, hogy amit teszel, teljesen logikus, érthető és kikerülhetetlen? Avagy másképpen, ahogy a polbeat-énekes Dinnyés Lajos fogalmazta: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya!” Csakugyan, valóban? Persze, hogy nem. Legalábbis, amikor nem vagyunk prés alatt, amikor nincs lehetőség megalkudni, akkor biztosan igaz. Csak az a permanens kis furdi ne lenne, csak az ne!

Pompás könyv!

 

Európa, Budapest, 1987, ISBN: 9630742977 · Fordította: Zádor Margit
5/5
(2018)

Roald Dahl: Fantasztikus Róka úr

roald_dahl_a_fantasztikus_roka_ur.jpgEz mi a fene vajon? A kötet, mint könyv nagyon kézbe való. A történet, mint olyan, hát„, nekem csupa kérdőjel. 
Vannak, ugye, a beszélő állatok, akik éhesek. Vannak a suttyó gazdák, akiknél ott a kaja. Az állatok tőlük veszik el a betevőt, és tessék izgulni értük, hogy sikerüljön! Hiszen még kisrókák is vannak, de cukik, imádják aput, anyut, ásnak, mint a veszett fene, és hol van a valóságban olyan gyerek, aki önként és dalolva száll be a család munkákba. Na!

Halad a történet, a szokásos dahl-i túlzásokkal, amikor is a fantasztikus Róka rájön a megoldásra, hogyan tudnak többet lopni azoktól, akik megdolgoztak azért, amit ő el akar lopni. Jó, seggfejek a gazdák, ezt Dahl kihangsúlyozza rögtön a könyvecske elején, de mindazt, amit a lassan bűnszövetkezetté összeállt állatok elvesznek, azért a gazdák dolgoztak meg. Hogy nem én tolom túl az erkölcsöt és a morált egy gyerekkönyv értékelésben, arra az a bizonyíték, hogy a Borz is felteszi a kérdést Rókának: 
„– Téged egy kicsit sem aggaszt ez, Róka? 
– Micsoda aggasztana? 
– Ez a sok… lopás.” 
(A lopás szót nem én emeltem ki, hanem Dahl.)

És Róka úr erre elmagyarázza, hogy ez nem lopás, mert különben éhen hal a családja, ez életben tartás.

És innen káosz van. Mert egyfelől, ugye a róka, mármint a valós állat nem lop, hanem táplálkozik. Az, hogy a kertből elviszi a tyúkot, az számára nem lopás. A lopás emberi, erkölcsi, büntetőjogi kategória. 
Viszont itt egy állat minősíti erkölcsi kategóriával a baromfiak és a borospince megdézsmálását másik állatnak. Majd a másik megmagyarázza, hogy a lopásra, a másik munkája gyümölcsének az elvételére miként találhatunk nagyon könnyű erkölcsi felmentést. Frappáns! De micsoda üzenet ez, bakker?

S a végén röhöghetünk a három meglopott gazdán, akik ott ülnek talán még most is a luk fölött, miközben a bűnbanda kifosztja alant az óljaikat és a kamráikat. Hahahaha! 

Nem tudom, figyeltétek-e, de manapság jobbára már nem a jófiuknak drukkolunk a filmekben sem, hanem a rosszak vették át a jók szerepét, gazembereknek szurkolunk, hogy le ne bukjanak, gyilkosok poénjain röhögünk és így tovább. A múltkor láttuk a John Wick című filmet, ahol a főszereplő minimum harminc embert öl meg, mert ellopták az autóját. De legalább látványosan csinálja. Róka úrnak és társainak meg drukkolunk, hogy sikerüljön csak tovább lopniuk, s ők is tudják, hogy lopás, amit tesznek. S ez olyan fantasztikus!

 

Kolibri, Budapest, 2017, ISBN: 9789634370383 · Fordította: Pék Zoltán · Illusztrálta: Quentin Blake
1/5
(2018)

Juan Díaz Canales – Juanjo Guarnido: Blacksad – 3. Vérvörös lélek

blacksad_03_vervoros_lelek.jpg„Van, ami egyszer még elmegy, de másodszor nem” – énekli Vincze Lilla az egykori és szerencsére jelenkori Solaris tagjaival alkotott utolsó, közös Napoleon Boulevard lemezen. A szám címe, meglepő fordulattal: Van, ami egyszer jó

A második részhez még nem jutottam hozzá, az elsőt sikerült elolvasnom, arról értékelést is írtam.

Nos, az a helyzet, hogy romlottak az arányok. Úgy fest, megint renitens vagyok, mert bár ennek a résznek az általános értékelése magasabb, mint az elsőé volt, én meg itt fikázni fogok. De legalább nem hosszan.

A rajzok megint állva megvettek, kilóra. Azzal semmi baj nincs, sőt. Egyszer elolvastam a kötetet, aztán kétszer végiglapozgattam, hogy gyönyörködjek. Mert káprázatosan van miben most is. Majdnem hibátlan. Ami hiba, vagy nem is tudom, minek hívjam, az is olyan esztétikusan az, hogy még csak a szemöldökömet sem vontam össze, olyan esztétikus átverésről van szó. Mert ugye vannak ezek az állatok. Akiknek kivétel nélkül kezük van, jobbára öt ujjal. Ez eddig nem tűnt fel. Vagyis állatok, akiknek jobbára emberteste van. De most van egy pont, ahol nagyon kilóg a lóláb. Nem tudom, Blacksad ((SPOILER: rendszeresen pofára esik-e az éppen aktuális nőivel, de ugye, az első kötetben lelőtték, itt meg önhibáján kívül nem tud elmenni a randira, és macskanyu annyira berág, hogy mint szürke szamár a ködben…)) S álljunk meg ennél az új macskanyunál egy pillanatra: azt tűnt fel, hogy a grafikus Juanjo Guarnido-val nagyon hasonló az ízlésünk nőügyben: szereti a telten gömbölyű idomokat, ha van mit fogni egy nőn. Így ábrázolta Blacksad vágyainak és érzéseinek legújabb netovábbját, félmeztelenül elnyúlva az ágyon. Húsos, fogható, női test. Mondom: női test! Akkor néztem meg jobban macskanyu arcát, hát, még a cicabajusz is elnagyolt, teljesen női arc, csak a fülecskéi cicafülek. Vagyis át vagyunk vágva, kérem szépen, ezzel az állatsággal!

És akkor megint a Blacksad immár visszatérő problémája: a történet. Ami valami hihetetlenül nem eredeti, és ismét marhára semmitmondó. Ezt figyeld: ((SPOILER: kelet-nyugat harca, hidegháború, amott megvan a hidrogénbomba, és egy profka, az egyensúly kedvéért el akarja juttatni az oroszokhoz is a dolgot, nehogy egyoldalú balhé legyen.)) Még szerencse, hogy ez csak lassan bontakozott ki, mert… de nem, nem tettem volna le, mert a rajzok, ugye.

S volt, hogy már káromkodtam is egyet magamban: egy pávián közli, hogy ő bizony holokauszt-túlélő. Mi van? Oké, a pávián holokauszt-túlélő. De tuti a képzavar, s a szerzők bátrak, mert a következetlenségükkel igen könnyen az antiszemitizmus vádját vonhatják magukra. Az állatok eddig tutira megfeleltek a képregénybeli szerepüknek, a rendőrkopó kutya, a biztonság ember (ööö…) rinocérosz. A holokauszt-túlélő: majom. Ugye, ne dobjuk el az agyunkat? Freud-i elszólás vagy szimplán vaskos mellényúlás?

Egy másik szereplőről nem árt tudni, ki is volt a múltban ((SPOILER: fekete-fehér fotót mutat, rajta az inkriminált szereplő, náci egyenruhában, horogkereszttel, egy macskányi Hitler (Cathit, Catler, Hitcat?) mellett állva. S azért ez már a beszarás kategória, mert a kettő valami olyan szinten nem passzolt össze, hogy az hihetetlen. S aztán itt Cathit, Catler, Hitcat mellett {{egy bagoly feszít, s a bagoly, na minek a szimbóluma?)) Na, ugye? 

Végül, ennek a gondolatepizódnak a végén: ki tudná nekem kölcsönadni a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet, sehol nem lehet kapni? Miért kell ennyire, mindenhová, céllal, cél nélkül mindenhová besuszterolni? Itt, ebben a képregényben semmi szerepe nincsen. Csak mintegy intés, hogy helló, nehogy elfelejtsd, kapcsolódási pontom jelenleg nincsen, de azért létezem! Mint Pistike, aki mindenről az jut eszébe… Nem csupán azért felesleges itt ez az arcbatolás, mert nincs dramaturgiai szerepe, hanem azért sem, mert korántsem spanyolviasz a képregény és a holokauszt összekötése, még abban a formába sem, hogy állatok a szereplők. De hogy mennyire nem spanyolviasz itt egy link.

Szóval a lényeg, ha az első részre igaz, hogy sokkal jobb nézni, mint olvasni, de erre a harmadik kötetre meg hatványozottan az. A rajzok hihetetlenül lenyűgözők, de jócskán csappant a lelkesedésem. Ami nem fog visszatartani attól, hogy a nem olvasott részekben továbbra is gyönyörködni akarok!

* https://www.youtube.com/watch… ; 9:38-tól kezdődik ez a szám, de a lemezről a 1:18-nál kezdődő Szállj el a hülye űrhajóddal! az abszolút favoritom. Egyébként nagyon-nagyon hallgatható az egész, s lehet rajta jókat rötyögni.

 

Pesti Könyv, Budapest, 2017, ISBN: 9786155699054 · Fordította: Nagy Krisztián
3,5/5
(2018)

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt

absz_egymilliard.jpgA Sztrugackij-tesók írásaival úgy vagyok, mint valamikor késő-kamaszkoromban egy lánnyal. Nem pont úgy, hanem valahogy úgy. Vannak lényegi különbségek. De ami hasonlít, az nagyon hasonlít. Nem volt nagyon szép a lány. Nem volt bombázó sem, bár el volt látva a megfelelő kellékekkel. Nem mondhatom azt sem, hogy olvadóan kedves volt. Viszont művelt volt és okos. Jó volt vele lenni. Meg borzalmas volt vele lenni. Izgalmas lány volt, mert nem voltak kiszámíthatók a reakciói, és fantasztikus ötletei voltak; egyszer egy dögunalmas házibulin ketten eltáncoltuk a Rómeó és Júliát, piszkosul élveztük, és a tánc után, arcot mosva abban a vadidegen fürdőszobában volt az egy igazán szenvedélyes csókunk, és akkor voltam legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, szerelmes vagyok belé. Nem mondtam, mert nem lett volna igaz. Úgy voltunk együtt, hogy soha nem voltunk együtt, s úgy volt szerelem a kapcsolatunk, hogy soha nem voltunk szerelmesek. A falra másztam tőle, ha együtt voltunk, de egy idő után nagyon hiányzott, ha nem volt ott. Semmiképpen nem mertem volna neki adni a lelkem, miközben félig mégis nála volt, ha akartam, ha nem, s vágytam rá, hogy nála legyen, de soha bíztam meg benne annyira, hogy oda is adjam neki. Nem volt pillanat, hogy mellérendelőnek éreztem volna kettőnk szerepeit, ő volt a tavaszi szél, aki hol gyengéden simogatott, hol hűsített, hol meg egyszerre csak eltűnt, semmivé lett. Ő irányított, én meg a kiszolgáltatott kisfiú voltam mellette, akinek jogában állt alkalmazkodni és engedelmeskedni. 
Ma úgy mondnám, izgalmas, de rettentően beteg kapcsolat volt.

Szóval ami ebből analógia: kamaszkorom óta, egészen pontosan az első Metagalaktika megjelenése, vagyis 1978, mégvagyisabban tizenegy éves korom óta táncolok az ABSZ tesókkal. Ott olvastam ugyanis először a Piknik a senki földjén-t. Amit egyáltalán nem értettem, és idegesített, hogy nem értem, de miközben szerettem az egész Metagalaktiká-t, jóformán csak ez az egy elbeszélés maradt meg belőle. S azóta sem értem, regény formájában sem. De mindkettő, a Metagalaktika és a Sztalker is itt van a polcomon. Ahogy nagyjából az összes magyarul megjelent ABSZ-könyv is. S nem mondhatom, hogy bármelyik is letaglózott volna, hogy akármelyiket is zseniálisnak tartom, hogy volt olyan, amelyiket nem tudtam letenni, mert egyik sem lenne igaz. De itt kell, hogy legyenek. S itt kell majd lenniük a még meg nem szerzett, vagy teljes terjedelmükben, újonnan kiadott köteteknek is. És valahogy mindig úgy járok a könyveikkel, hogy nekiveselkedem, majd hamar fonalat veszítek, felriadok, újra nekifutok, és újra eltévedek a szövegben, de képtelen vagyok feladni, arról pedig szó sem lehet, hogy megváljak tőlük. És ha lassan is, rendre elolvasok egy-egy kötetet, és nem garantálom, hogy nem fogom újraolvasni őket. (A legesélyesebb a Lakott sziget, igaz, az az egyetlen, amiben nem veszítettem fonalat. Az is igaz, hogy a zseniálisan jó orosz filmváltozatot előbb láttam.)

Nem adom fel tehát az ABSZ-könyvek elolvasását. Annyira nem, hogy az Egymilliárd évvel…körülbelül egy évvel a megjelenése után, 1979-ben már ott volt a polcomon. Többször nekifutottam, de mindig legyőzött. Aztán amikor bekeresztényültem, azon könyvek közé soroltam, amit úgysem fogok elolvasni, és elajándékoztam. Aztán amikor a Rukkola indult, újra megszereztem. Aztán olvasni kezdtem. Nem haladtam vele. Amikor szembesültem azzal, hogy a Rukkola által nemhogy fogynának a könyveim, hanem lassan mindent elárasztanak, kérlelhetetlenül elrukkoltam. Hogy pár év múlva újra beszerezzem. Mondom, mint kamaszkorom barátnője, se vele, se nélküle.

Pedig az egész egy lepkepukkanat, egyszázhetven kis oldalka. Ha nem könyvjelzőnyi lenne a terjedelme, akkor nagyjából a fele oldalszámmal bírna. Most sem haladtam vele fénysebességgel. Sőt, volt, hogy inkább kiolvastam közben egy több hónapja olvasott tanulmánykötetet. Meg két képregényt. Meg egy Fodor Sándor szösszenetet. De most nem adtam fel. Igaz, nem kellett megerőszakolnom magamat, mert megfogadtam, hogy olyan baromságot nem csinálok, hogy könyvet félbe nem hagyok, mert minek tennék ilyet, ha egyszer valami nem nekem szól, amikor annyi, de annyi egyéb jó könyv van, hogy csak na, még azokra sem elég a maradék életem, még ha még egyszer annyit élek, mint eddig, akkor sem.

Szóval az van, hogy ez a majdhogynem szocreál panel-kamaradarab, hogy is mondjam, nem csupán oldalszámban kevés. Persze, a stílus, na az orosz és ABSZ, tehát önmagában elviszi a könyvet. Teljesen máshogy és máshoy, de mégis valahogy, valahol ugyanúgy ír Dosztojevszkij, Bulgakov, Akszjonov, Sefner és ABSZ. Meg a társaik. Élvezetesen, stílusában is oroszul. Szóval ezzel nincsen baj. De a szereplők most is jobbára kellékek (ez nem szokatlan náluk, nem sokat bíbelődnek a jellemrajzokkal), szinte felcserélhetők. Cselekmény gyakorlatilag nincsen, csak beszélgetés van. De abban sincsenek olyan nagyon nagy gondolatok. 
S persze, értem, ha akarom, hogy parafrázis a egész, igen, az elmúlt rendszerben a fortélyos félelem befolyt az élt minden apró zsigerébe, a hatalom úgy irányított, hogy csak apró dolgokat változtatott, hogy állandóan éreztette a jelenlétét, a függést a kézben tartást. Értem én, hogy el felőrölt, hogy sokan feladták, megalkudtak, mert feleség volt, gyerek volt, és csak egy élet van. Értem, valamelyest díjazom is ABSZ frappáns ötletét, sőt még azt is, hogy mutatnak némi kiutat, de mégis azt mondom, összességében mégis kevés az egész.

Nem tudom, csak nekem tűnt-e fel*, vagy én nem értek valamit, de a történet E/3-ban kezdődik, halad, középpontban Maljanovval, majd a 107. oldalon kezdődő fejezetben a szöveg első nyolc bekezdése még mindig E/3, majd a kilencedikben átcsap E/1-be. Van ennek valami okságos magyarázata? Azt valahogy nem tudom elhinni, hogy véletlen lenne, sem a tesók, sem a szerkesztők, sem a fordító nem vette észre, hogy itt most mi van. Egyszerűen nem találtam rá dramaturgiai indokot sem. Van?

* Utólag elolvastam az értékeléséket, nem, nem csak nekem tűnt fel. (Ráadásul elkezdtem olvasni egy másik könyvet, Vladimír Páral Kísértések á-tól cettig-jét, nos, abban ugyanez van, az egyik szereplő hol E/3-mas, hol E/1-es. A szerepét ennek a technikának ott sem értem.

 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, ISBN: 9632113101 · Fordította: Földeák Iván
2/5
(2018)

René Goscinny - Albert Uderzo: Asterix Korzikán

Asterix 20.

asterix_20_korzikan.jpgNo, ennek a füzetnek már a felütése tetszett. Van hozzá egy pár soros, bár egy egész oldalra kihúzott előszó arról, hogy milyenek a korzikaiak. Bemutatásul, védekezésül, felvezetésül? Mindegy. 
Nagyon jót derültem, amikor megérkeznek a kis gall falu vendégei, a más füzetekből már megismert gall szereplők (Laikofelix! Behalás! :-D ).

S aztán a korzikai szereplők mindvégig tartják magukat az egyoldalas be-, fel-, elővezetésben írottakhoz: szent dolog a délutáni pihenő, érzékenyek, sértődékenyek, harciasak, bátrak, kakaskodók. Aztán bár Asterix és Obelix azért mennek Korzikára, hogy megnézzék, hogyan bánnak ott a rómaiakkal, végül mégis nekik kell elkezdeni a rendcsinálást.

S az képkocka nehezen feledhető, amikor a három éve korzikai rabokkal építtetett útnak tizenhárom (!) kőlapja van letéve, négy rab dolgozik, ebből három fekve végzi a munkát (fekvelapátolás!), egy pedig állva alszik, a lapát nyelére támaszkodva. S jön a korzikaiból lett római, Szalamix: „Ööö… Volna egy kis munka..” Mire a felelet: „Nem elég, hogy áruló vagy, de még csúnya szavakat is használsz!”

De ami mindent visz: Asterix és Obelix újdonsült korzikai barátukkal másznak fel annak falujába a hegyoldalon. 
– Már közeleg a falu – mondja a korzikai. 
– Ő is a faludból valósi? – kérdezi Asterix egy druidára nézve, aki egy fa alatt hanyatt hever. 
– Patalogix, a druidánk. Éppen fagyöngyöt gyűjt. 
– Fagyöngyöt gyűjt? De hogyan? – hökken meg Asterix. 
A korzikai egykedvűen feleli: 
– Megvárja, amíg leesik.

 

Móra, Budapest, 2016, ISBN: 9789634150695 · Fordította: Bayer Antal
5/5
(2018)

Fodor Sándor: Nehézvíz

fodor_sandor_nehezviz.jpgA Fodor Sándor, akkor, ugyebár, Csipike és persze Rusz Lívia rajzaival, mert bármi mással piszkosul nem az igazi (hiába tett ki magáért szegény Pászthohy Panka, túl nagy a fa, ekkora fejszéje nem lehet). 
Aztán ha Fodor Sándor, akkor Büdösgödör. Egyértelműen. Részemről még, ha Fodor Sándor, akkor A felnőttek idegesek, mert ez vetekszik Méhes György mulatságos család-sorozatával.

Aztán itt van ez a könyv. Szatíra. Mulatságos történet egy kisvárosról, az önjelölt, korlátolt helyi lokálpatrióta újságcsinálóról, a „felfedezéséről”, nyomozásáról, és roppant kiszámítható ((SPOILER: felsülésről)). Egy könyvjelzőnyi könyvecske a bigottságról, az álszentségről, a tartalmatlan, érveket, tényeket, adatokat minden összefüggés nélkül egymásra halmozó múltkutatásról. Lehet rajta jókat derülni, szórakoztató az olvasása, és pont megfelelő hosszú.

De valahogy mégsem fogott meg igazán. Pedig könnyed, humoros, olvasmányos. Csak valahogy, valahogy, hm, nem is tudom, ha elgondolkodom rajta, miről is szól, olyan kis túl direkt.

 

Kriterion, Bukarest, 1971

3,5/5

(2017)

Anton Tammsaare: Pokoltanya új Sátánja

tammsaare_a_pokoltanya_uj_satanja.jpgBiztosan benne van a transzcendens iránti alapvető, bár szerintem nem elvakult vonzalmam is, hogy ez a könyv már a címével felkeltette az érdeklődésemet. Az is tény, hogy a téma eleve adja, hogy teológiailag semmi nincsen benne a helyén, de eszembe sem jutott hitbuzgalmi iratként olvasni. Ahogy például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában-t sem. Ami, ugye, adja magát e könyv párjául. (Ha már: eszembe jutott még Wass Albert is, a Tizenhárom almafapompás bevezető része, meg a Funtineli boszorkány hangulatilag, meg eszembe jutott Tamási Áron, stílusilag, meg Méhes György felülírhatatlan Szikra Ferkó-ja.)

Mert miről is van szó? A Mennyben kétség támad, hogy tud-e egyáltalán az ember üdvözülni, nem lehetetlen-e számára ez a feladat? Leáll tehát a Menny, és se oda, se a Pokolba nem küldenek lelkeket. Sátán kétségbe esik, hogy akkor honnan lesz neki munkája? Péter közli vele, hogy ő lesz a kísérleti alany, emberként le kell jönnie a Földre, be kell bizonyítania, hogy tud az ember üdvözülni, s akkor kap majd lelkeket a Pokol is. Hiszen, ha üdvözülni tud az ember, akkor jogosan kárhozik el. 
Erre az alapállásra nyilván egy keresztény ember csak fogja a fejét. De nem teológiát, hanem szépirodalmat olvasunk. Méghozzá milyet!

A nem kicsit szélsőségesen kommunista/szocialista utószóból megtudhatjuk (mégsem fölösleges, lám!), hogy az észt népmesék alapvető szereplője Sátán. Merthogy a könyv szerzője észt. A másik visszatérő szereplő Hans (igen, bár ez német és nem észt név), a béres, aki rendszeresen túljár az ördög eszén.

Tammsaare kiforgatja az észt népmesék alapállását. A Sátán lesz az, akinek drukkolunk, és Hans, vagyis Anst a gazember földesúr (naná, hogy az utószóban kulák!). De persze nem népmesét olvasunk. Nem is tudom, igazából mit. Az utószó azt mondja, szatírát. De annál több. Azt is mondja, hogy politikai tartalma van a könyvnek. Van az is, de szerencsére nem erről szól. Éppen az benne az élvezetes, hogy voltaképpen nem skatulyázható. Mese is, szatíra is, korkép is, parafrázis is, sok minden is. Leginkább Tammsaare. Aki egyszerre tud nevettetni és elgondolkodtatni (társadalmi, emberi viszonyokról, vallási kérdésekről), belevarázsolni a történetbe és dühöngésre, kámpicsorra késztetni. S aki ettől a könyvtől fogva bekerült a kedvenceim közé. Akkor is, ha semmi más nem ennyire jó, amit írt. Mert lássuk be, azt elérni, hogy az ember ne csak drukkoljon Sátánnak, hanem meg is szeresse, nem semmi bravúr! :-)

 

Kossuth, Budapest, 1959, Fordította: Lavotha Ödön · Illusztrálta: Réber László
5/5
(2018)
süti beállítások módosítása