(Az értékelés javított, kétszer bővített változata) 

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek.

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, gorilla fizikai képességekkel, humánummal,emberi aggyal. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar!

Viszont ebben a Lapkiadó hosszú, majdnem teljes sorozata után megjelent, ritka kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Majdnem minden ott van, csak talán a fordítás hibázott. Egy eredetileg 1936–1937-ben megjelent kötetben valami hihetetlenül kizökkentő erejű volt diszkóról olvasni, meg az egyik szereplő azzal poénkodik egy verekedés után, hogy egy kamion gázolta el… Hö?

Viszont ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok.

(A mindenit, a következő gondolatot az értékelés első verziójából kihagytam, pedig talán a legfontosabb észrevétel!) 
A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 
„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokrácia, csőcselék, középosztály, negro Marx.

– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” 

Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet.

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… De hiszen erről már beszéltem.

P.S.: Egek, a regikonyvek.hu-n 4000 forintról_leértékelve_ árulják ezt a kötetet 3200 forintért!

* Az idézet nem az általam olvasott példányból való, hanem abból a verzióból, ami Tarzan a nagyszerű címmel jelent meg. Ezért van, hogy a király, Fóbosz neve Phobos-változatban szerepel.

4,5/5

(2016)

Mireisz László könyve impozáns kis kötet. Gyönyörű a borítója, megfelelő a mérete, ízléses a tördelése, jó kézbe venni és lapozgatni. A tartalomjegyzék is roppant sokat ígérő.

S valahogy itt van a probléma a könyvvel. A téma tartalma és a történelem valósága folytán minden ezzel a kérdéssel foglalkozó írás csak kísérlet, próbálkozás, gondolatkísérlet lehet. Hogy miért, azt Mireisz az első fejezetekben kifejti: a keresztény egyház és annak magyarországi politikai képviselői, kezdve a szentnek mondott Istvánnal, tűzzel-vassal pusztítottak mindent, ami nem hódolt be minden feltétel nélkül a kereszténységnek. Így olyan írásos emlék nem maradt fel ebből és az ezt megelőző korból, amely nem másodkézből, a győztesek szempontjából mutatná be a tényeket és az eseményeket. Mireisz is többször hivatkozik Fehér M. Jenő könyvére, amely a magyarországi inkvizíciós perek gy régi kódex alapján való rekonstruálásból próbál ezt-azt visszafejtegetni a perek áldozatainak hitéből, világnézetéből. 

Tény, hogy a néprajzból is sok minden valószínűsíthető.

De újra: valószínűsíthető. 
Néha komolyan olyan érzésem van, hogy minden, ami történelem, nem a tények sora, hanem szubjektív visszaemlékezések, a tények értelmezésének valósággá avanzsálása, kinek-kinek világnézete, politikai, vallási meggyőződése szerint; a volt valóság nem fejthető fel igazán. De vajon a saját, személyes múltunk felfejthető? Ugyanarra emlékszünk mi, s ugyanarra emlékeznek, ugyanúgy, ahogyan mi, a szüleink, a barátaink, a szerelmeink? Á, dehogy! S melyik az Egyetlen Érvényes Olvasat?

De ezen a ponton Mireisz László könyve kicsit félrevezető. Az a címe, hogy A magyar vallás. Mintha itt lenne a kezünkben a megoldás. Mintha élre vasaltan be lehetne mutatni, milyen is volt világnézetében, hagyományában, részleteiben, tartalmában, félépítésében ez a vallás. Nincs a kezünkben, nem tudjuk, nem tudhatjuk. A könyv sem tudja. S mivel nem tudja, mert nem tudhatja, foglalkozik sok mindennel, amit tudhat, vagy legalábbis tények alapján valószínűsíthet. Ez sem kevés, de nem arról szól igazából, ami a könyv címe.

A mondanivaló lényege: a magyarok gyakorlatilag a médek papi rétege voltak, hitük hasonló volt, mint a történelembe később érkezett Zarathusztra vallása, de a magyaroké az ősibb, a szövegösszefüggésből következtethetőn, autentikusabb vallás. Ezt a vallás vitték tovább, amikor a politikai helyzet (ezt Mireisz részletesen elmagyarázza) úgy kívánta, és ez volt az a vallás, amit István király és utódai az Európába való betagozódásérdekében tűzzel-vassal, inkvizícióval irtottak, de ami vallás nyomokban, maradékában, foltjaiban fennmaradt a népi emlékezetben, amit nem lehetett kiirtani, mert olyan zsigerileg beleolvadt a magyarok tudatába, és ami csak napjainkra veszett el teljesen, és ennek az elveszésnek egyik alap-oka a nyelvünk elveszésében, a finnugor elmélet totális térhódításában lelhető fel.

Mireisz logikusan veszi a lépcsőket, fokról-fokra mutatja be, amit mondani akar.

Nekem mégis nagyon komoly hiányérzetem támadt, amikor a könyv utolsó oldalaira értem. Sejtettem, hogy minden olyan célú munka, ami a magyarok ősi hitét szándékozik bemutatni, csak kísérlet lehet, de legnagyobb döbbenetemre ez a könyv nagyjából a fehér ló áldozatig jut el a bemutatásban. Holott a címe az, ami. Pedig a logikus, olvasmányos felépítmény-alapzatra azt tette volna fel a koronát, ha a könyv címéről a fehér lovak (egyébként nem túl szimpatikus és lelkileg nem túl kecsegtető) feláldozásán túl azért valami többet is megtudunk. De nem. Így ez a könyv is gondolatkísérlet maradt csupán.

3/5

(2016)

Kezdjük az alapoknál!

• nők nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ez az alaptétel. 
• A második, alatta levő tétel, hogy persze azért nem elég, hogy a nő pusztán nőnemű, Nőnek is kell lennie. Mármint nagy n-nel: Nőnek. 
• A harmadik tétel: ahogy az a réges-régi Ádám megkapta az oldalbordájából alkotott másik felét, a férfiember akkor boldog, ha a magáét megleli. Ehhez tisztában kell lennie önmagával, és azzal, hogy mit is akar igazán. Minden más ezután jön.

Amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam. Legkezdetben a Daktari-sorozatfőhősnőjébe, Cheryl Miller-be. A nevét persze akkor nem tudtam. Hosszú-hosszú évek múlva, felnőttként újra nézve a sorozat egy-két részét, rájöttem, hogy méltatlan volt a szerelem, a hölgy egy teljesen átlagos amerikai dizájn.*
A második nagyobb szerelem az Alany Dölonyos Zorro-film női főszereplője, Ottavia Piccolo volt.** Ő már mai szemmel is méltó volt a figyelmemre. 

Aztán jöttek a hús-vér lányok: például a oviból az a két-copfos lány, akit a mai napig felismerek a nagypapám által forgatott 8mm-es néma filmen. De a nevét már nem tudom. S aztán Ágik, Ildik, Csillák, Katik, Marik, és sokan mások, mindig szerelmes voltam. Azt kell mondanom, hogy a szerelmemet két nő érdemelte meg igazán. A másodikat feleségül is vettem, most is itt ül mellettem, olvasgat. 

Igaz, amikor őt megismertem, már tudtam, mit akarok. Élt bennem egy sablon, és negyvenévesen azt mondtam, abból nem engedek. Nem engedtem, s ő pont beleillett, hús a húsomból, csont a csontomból, pecsét a szívemen, pecsét a karomon.*** Ő minden igényeimnek is több, mint megfelelt: az első találkozásunkon, amikor jobban megnéztem, nem tudtam a szemem levenni róla, s ez máig így van, pedig majdnem tíz éve nézem őt mindenhol.

Voltak persze csalódások is a sok-sok év alatt, voltak átvágások is (én csak két esetben voltam nem szenvedő, hanem szenvedtető alanya), pofára esések is, fájdalmak, könnyek, volt búsongás, volt öröm, volt szenvedély, volt vágyakozás. Mindig találtam alanyt minderre. (Újra: az egyetlen igazán méltót negyvenévesen.) De soha eszembe nem jutott, hogy a csalódások, átvágások, egyebek miatt agglegény maradjak. Mert lehet élni a nők, a Nő nélkül, de nem érdemes, s mindig hittem abban, hogy az igaz szerelemnek élnie kell, léteznie kell. Úgy fest, igazam volt.

Gárdonyi mester hősei nem hisznek ebben. Vagy túl korán feladják: egy tapasztalat a legtöbbjüknek elég a végleges meghátráláshoz. Tizenkét agglegény úgy dönt, nem búsong egyedül karácsonykor, hanem leülnek és elmesélik egymásnak, hogyan, miért maradtak agglegények. Tizenkét sors, tizenkét történet (na, jó, az egyik kétsoros), tizenkét szerelem, vágyakozás, szenvedély, tizenkét szomorúság.

A könyv története tehát nem egy történet, hanem tizenkettő. Amúgy Boccaccio módra. Mondanom sem kell, hogy Gárdonyi most is remekel. Nem lesznek unalmasak a történetek, bár tudható, hogy a végső kicsengés mindig ugyanaz. Igazán tragikus talán csak egy van közöttük, a többi esetben a főhősök simán újra kezdhették volna a szerelmesnek levést. Nem tették. Pedig volt, hogy ők maguk voltak a szerelem elmúlásának okai. Az idő, a távolság, a mindennapok, ezek voltak az okaik.

Ahogy hallgatjuk ezeket a férfiakat, nevetünk, sírunk, örvendezünk, szurkolunk. Egyet nem teszünk: nem kezdünk el mutogatni a nőkre, mint minden baj forrására. (Édesapám kiskamasz koromban tanított falat fúrni, egy polc falra csavarozásának ürügyén. Munka közben mondta, amikor az egyik tipli nagyon laza lett: „Édes fiam, jegyezd meg, az életben minden baj mindig a lukak körül lesz.” No, ő nem örült volna Gárdonyi könyvének.) Nem, Gárdonyinak eszébe sincsen általánosítani, fallokrata módon megközelíteni a másik nemet, nem mutogat ujjal, nem fitymál, nem okol. Megért és mesél. És az utolsó történetből kiderül a véleménye is: ha megtaláltuk az oldalbordánkat, nincsen lehetetlen: pecsét ő a szívünkön és a karunkon, bármi is történjen. S az asztaltársaság agglegényei méltó módon reagálnak erre a felismerésre, nem szkeptikusak, nem fitymálnak, nem árnyalnak. (Tényleg, olvastátok a Facsebúkon a sokmilliós kocsival pózoló pasit, aki elmondta, miért nem bírja a mai nőket? Behalás… Mármint az általánosítása és a következtetései.)

Szórakoztató könyv ez, meg el is gondolkodtat, meg is örvendeztet, néha szomorúvá is tesz. A nyelvezete gyönyörű, Gárdonyi szépen ír, humorosan, és szereti a hőseit. 

Tessenek olvasni, kérem! Lélekmelengető.

* https://hu.pinterest.com/pin/367958232028819998/ 
**http://zorroandhortensia.blogspot.hu/2012/11/ottavia-pi… 
*** „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 8:6) A jegygyűrűnkbe is ebből a versből vésettünk egy-egy gondolatot.

4/5

(2016)

Fogalmam sincsen, hol tűnt fel nekem ez a könyv, egyszerre csak ott volt az online-noteszemben. Utoljára meg bent a könyvtárban.

Soha nem olvastam Júlia–, Tiffany– vagy hasonló füzeteket, csak él bennem egy elképzelés, a milyenségükről, s innen ördögi a kör, mert a bennem élő kép miatt soha nem is vágytam rá, hogy kézbe vegyem őket. Bizonyára ezért intett óvatosságra a könyv fülszövegében olvasható „úgynevezett női-irodalom ”-kitétel. Mert valahogy úgy gondolom, bár kategorizálható sokféleképpen, az irodalom vagy jó vagy rossz, de semmiképpen sem női vagy férfi. Azért, mert valami a szerelemről, a szenvedélyről szól, az attól még nem női irodalom (vö. például: Anna Karenina).

Az a baj, hogy ez a könyv valóban női irodalom. Olyan női irodalom, amilyennek a fent említett füzeteket gondolom. A suta a legjobb jelző rá. A szereplők papírmasék (nem lenne baj, mondjuk a zseniális Rejtő sem teremtett többrétegű, mélypszichológiai alakokat, Galamb simán felcserélhető Gorcsev Ivánnal; mondjuk Piszkos Fred vagy Vanek úr, meg senkivel), a párbeszédek gyalázatosak (az alja, amikor a kifosztott, megalázott, az otthonából elűzött főszereplőnek azt találja mondani a testvére, hogy mosolyogjon már, és ennek érdekében megcsiklandozza; nagykorú nőkről beszélünk.), a tempó csak-csak, mindössze a végén csuklik meg, kicsit előbb kellett volna abbahagyni. Az érzelmek, a kimondott szavak mindig teátrálisak, a reakciók jobbára teljesen kiszámíthatók, a sztori… Na, igen, a sztori. Érdekes ez a sztori!

Nem tudom, mennyire valós probléma ez a probléma, a családon belüli erőszak. Az ismerettségi körömben, tudtommal, nem fordul elő. Illetve egyvalakinél, aki azt mondja, a volt férje irgalmatlan verbális bántalmazásban részesítette. A volt férj meg azt mondta, hogy a feleség otthon semmit nem csinált, elúszott, főtt kaja szinte soha nem volt, mosva sem, rumli, kupi, kosz, éppen csak a gyerekek ellátásáról gondoskodott az asszonka. Apcinak kellett sokszor anyci mulasztásait pótolni a napi munkája mellett, miközben anyci meg nem dolgozott, otthon volt a gyerekekkel. Apci szóvá tétele, ezt ő is  beismerte, nem mindig volt szofisztikált. Ez volt a legdurvább erőszak, amiről tudok.

Nem mondok igazat... Volt, hogy kamaszkoromból tétován a fiatalfelnőttségbe tápászkodva az apám kezéből kicsavartam a kést  (még szerencse, hogy nagyon nem volt szomjas, mert sokkal erősebb volt nálam), különben leszúrta volna a nevelőanyámat. Amit olyan nagyon nem bántam volna, de nem akartam teljesen árva lenni: anyu meghalt, apám emberölésért börtönben. De tény, hogy a részegen majdnem elkövetett akciót, hogyan is mondjam, hogy érzékletes legyen: több órás, aktív, agresszív verbális b@szogatás előzte meg, hogy már az én zsebemben is nyílt a bicsak. Tehát ilyen értelemben találkoztam családon belüli erőszakkal. Mondjuk nem tudom, ki volt az áldozat? 

Illetve volt még egy alkalom… A szituáció nagyon hasonló volt, csak ebben én voltam a férfi főszereplő, én, aki kedves, aranyos, türelmes, humánus, alkalmazkodó, figyelmes vagyok. Ám ha az embert többször rúgják ugyanott bokán, ok nélkül, egy idő után megunja, és védekezik. Ha a lányom a megfelelő lélektani pillanatban nem néz rám könyörörgve a szép szemével, és nem remeg a hangja, amikor azt kéri, „Apa, apa, ülj vissza, kérlek!”, akkor nagyon valószínű, hogy a válásunk nem békés és baráti lett volna az anyjával. 

A harmadik eset, ami még eszembe jutott: egy baráti társaság, ülünk a kertben, a házigazda lemegy valamiért a pincébe, és vigyorogva jön fel: „Végre nincsenek patkányok odalent!” Mire a felesége mosolygós gügyögéssel trompfolja: „Csak ha te lent vagy, kicsim!” Apuci olyan békésen tűrte ezt, mint az áldozati bárány a késfenést. 

Szóval, újra mondom, arról a családon belüli erőszakról, amiről a könyv szól, nincs közvetlen tapasztalatom, csak a sokaknak bizonyára fallokratának tűnő ellenkezőjéről, amikor a nő provokálja a szavaival a férfit. S még mielőtt: nem az áldozat-hibáztatásról beszélek, s kétségtelen, a tetteiért mindenki felelős, meg az erőszak soha nem megoldás, persze (de vajon ha a nő erőszakos, bántalmaz a szavaival…?), de valahogy itt bizget a kisördög. 

Szóval a történet az, ami a fülszövegben olvasható: az idegesítőn kétbalkéz anyukát rendszeresen veri és lelki terrorban tartja apuci, a nagymenő egyetemi tanár. Anyu álmai a gyermekvállalás és apci terrorja miatt szertefoszlottak, immár csak apci robotja és a pofonofon mindennapi, simán behódoló, alázatos áldozata. 
Akinek így-úgy, lehetősége lesz a kitörésre. És kitör. És kiderül, hogy valaki mindig kell, hogy odaálljon az ember mellé (jelen esetben a tesója és az anyja). S megoldódik lakhatás, és bár rezeg a léc, biztosak lehetünk benne, hogy az anyagi gondok sűrű fellege is oszlani fog előbb-utóbb. A férj bár bunkó barom marad, veszít minden téren, főszereplőnk meg lelkileg is a sarkára áll (az utolsó jelentek egyikében nem engedi át a taxit egy vetélytársnak, sőt, be is szól neki).

Szóval nem tudom, a történet mennyire életszagú. El tudom fogadni, hogy igen, akár az. Még azt a kérdést sem teszem fel, hogy vajon hogyan alázhatja magát idáig egy ember.? Azért nem teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, tudni vélem, hogyan alakulnak így a mindennapi játszmák, hogyan torzulhat el, ha nem is ilyen mélységig, mint a könyvben egy-egy kapcsolat., egy-egy személyiség. Csak azt nem értem, mi a könyv célja? Feltüzelni a nőket a pasik ellen? (Ebben a könyvben minden pasi gazember, akit közelebbről ismerünk az vadember, meg bosszúálló, aljas gennyláda, akit messzebbről, diszkó, park, csak dugni akar) Csak akit nincsen lehetőségünk megismerni, az nem utálni való (főszereplő apja), de még ott is sejtettetik, hogy van, volt baj vele. Szóval a könyv célja annak sugallata, hogy minden férfi disznó, gennyedék, aljas dög? Most jut eszembe, a tesó dobos férje nem ez a kategória, és még rendes is. Igaz, nagyon háttérfigura. 

Vagy az az üzenet, hogy lányok, asszonyok, készüljetek, ez vár rátok? Mert az, hogy az lene az üzenet, hogy törjetek ki, valahogy nem jön le a könyvből. Az, hogy robbanjatok az első adandó alkalommal, vegyetek látleletet, és el ne higgyétek ám, hogy veletek van a baj, ha vernek benneteket, valahogy szintén nem jön le. Bár ez legalább egy icipicit. (Az is milyen suta jelenet: kétbalkezes főhősünk éppen felébreszti a tesóját, mert nyekeregteti az ajtót, belerúg a kis asztalba, majd bocsánatot kér a zajongásért, mire a tesó megnyugtatja, hogy ne higgyen el mindent, amivel a férje tömte a fejét; miközben ezer jelenet van, amikor a csajszi tényleg béna: például edényfogó nélkül veszi le. a lábost a gázról.

Azért, hogy az írónő, aki Pozsony alpolgármestere, a férje végett megtanult magyarul, nagy-nagy piros pont jár neki. Hátha alpolginak jobb, mint írónak. Mert a könyv, mondom, végső soron, nagyjából mindenestül rossz. 
Csak azt nem értem, hogy akkor miért volt bennem akkora érdeklődés úgy a háromnegyedéig, hogy még Gárdonyi mester Hosszúhajú veszedelem-jét is félretettem miatta?

1,5

(2016)

Szerelmetesfeleségtársam Szabó Magda-fan. Nem elvakültan, begőzölten, ezt az erről a könyvről írott értékelése is bizonyítja, de kedveli az írónő könyveit, stílusát. Bevallom, én annyira nem. De mert szerelmetesfeleségtársam ajánlotta (mondd, Te elolvasad már a Száz év magányt, hm?), hát elolvastam. Ha némi késéssel is. 

Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben én annyira nem kedvelem Szabó Magdát, bár az Abigél-t nagyon keveltem. Meg a Tündér Lalá-t.

S ez már a sokadik könyv, amivel hihetetlenül bajban vagyok. Vélem, szerelmetesfeleségtársam a könyv stílusa miatt ajánlotta nekem olvasásra. Azért ezt vélem, mert valahogy mása sincsen neki. Viszont az nagyon van. Zseniális a kis semmiségekre koncentráló, fejezet végi figyelem-fenntartó, információs-morzsa csöpögtető lassú előrehaladás az események megismerésében. (Majdnem azt mondtam, hogy a történet haladásában. De az a helyzet, hogy se történet nincsen igazából, se előre haladás. Erről később.) Eszter elveszik az ezernyi részletben, és ezért elveszik a saját életében. Annyira a részletekre koncentrál (színésznő és nő), hogy az egészet képtelen átlátni. A részletekből bomlik ki végtelen lassúsággal valami, de az a valami is semmi, és ki tudja, jelent-e valamit egyáltalán?

Mondom, a stílus pazar. Itt nincsen ötven oldalon keresztül egy kerámiának a leírása, mint a Régimódi történet elején, tehát az arány pontosan megfelelő.

De ezután mindennel gondom van. A nem létező történet jön a semmiből és megy a semmibe. Mondhatnám, mint az életünk, de azért ebben az esetben egy művészi darabról van szó, ennek csak kellene valahonnan valahová valamit mondania, nem? 

Persze, ha akarom, mond is valamit. Sőt, valamiket. 

• Például, hogy a női gondolkodás még nők számára sem megérthető, maximum empátiát vált ki. 
• Meg azt, hogy irdatlan baromság nem független másikkal párkapcsolatba fogni. Tessen megvárni, amíg független lesz, mert még az sem kóser, ha a becses személyünk miatt szakít! Szakítson önmaga miatt, az a felnőtt dolog, s aztán lehet új kapcsolatba kezdeni. 
  
• Meg azt is, hogy egy szar kapcsolatnak sohasem megoldása a félrekufirc. 
• Meg azt, hogy mekkora barom az ember, amikor belemegy valami irdatlan, mocskos ökörségbe, aztán meg utál mindenkit, csak éppen önnön magát nem, aki az egész langyfost létrehozta. 
• Meg azt, hogy akiben nincsen béke önmagával szemben, az mindenki mással szemben is csak a békétlenséget hintheti. 
• Meg azt, hogy azért, mert valami xar, nem érdemes egy újabb, egyelőre még izgalmas xarral felváltani. 
• Meg azt, hogy, ahogy Csernus írta, tizennyolc éves kora után az ember ne kenje már a saját híg fosát másokra, hanem vállalja a tetteiért, gondolataiért a felelősséget

Szóval ilyen kis okosságok lejöttek olvasás közben. De ez nem vágott a földhöz igazán.

S miközben lenyűgözött a stílus, végtelenül idegesített az önző, hisztis, kiszámíthatatlan, kizárólag az érzéseiben létező, jóformán a gyűlölete által az életen át vergődő főhősnő. S bár ezért kapok a fejemre bizonyosan: kicsit ijedten olvastam a könyv értékeléseit, hogy mennyien azonosultak Encsi Eszterrel. Uramfia, lányok, asszonyok! Erkölcs? Etika? Életkedv? Humor? Másokért élés? Család? Satöbbi? Legyetek többek, legyetek emberek, legyetek nők! Encsi Eszter a példakép?

Persze még ez is lehetne üzenet: ne ilyenek legyetek, legyen bennetek tartás, legyetek ésszerűbbek, erkölcsösek, és törekedjetek a valódi, nem a kapaszkodó, nem a gyűlöletből táplálkozó, hanem a másikért való szeretetre, és ennek érdekében, tetszik, nem tetszik, minőségi kommunikációra van szükség. Szóval lehetne ez az üzenet, de valahogy nem lesz azzá.

Nem tudtam elfogadni azt sem, hogy Eszter személyisége egy kor lenyomata, sorsa egy kor következménye. Mert ez nem igaz. (Vö. Csernus gondolatával.) Szabó Magda ezt akarta volna mondani?

Összefoglalva: van egy főszereplő, aki egy erkölcsi, emberi nulla, rosszindulatú, gyűlölködő (tényleg, miért is gyűlöli Angélát? Mert szép? Mert körülötte mindig voltak emberek? S ha csak ezért, akkor nem csak nihil a nő, hanem még ostoba is.), a saját életét, érzéseit megérteni képtelen ösztönlény, aki a színpadon alkot, de onnan lejöve csak pusztít.

Tényleg gondolkodtam, hogy mit akart ezzel Szabó Magda. Önmagában a stílus csak intellektuális maszturbáció. Van erkölcsi üzenete ennek a nihilizmusnak, vagy éppen a nihilizmus és mások hibáztatása ellen íródott? 
Akart-e mondani valamit a történet-nélküliséggel? 

S voltaképpen: mit is keres az őz a címben? Amikor főhősnéni ((SPOILER: szabadon engedi, az őz meghal.)) De a szabadság a saját életében soha nem valósul meg, mert önmaga érzéseinek, elfojtásainak a rabja, mert csak sumákol, magyarázkodik önmaga előtt, hogy milyen utálatos a világ, hogy nem figyel rá, amikor ő aztán még a pasinak se, soha semmit; de találja már ki mindenki, hogy mit érez, mit gondol, mit miért! Szóval nem ő az őz. Meg senki sem. De akkor…?

Nekem olyan volt ez a könyv, mint Jancsó Hajnal című filmje: egy délutánon át beszélgettünk róla vagy hatan, de Isten őrizzen, hogy még egyszer megnézzem. Itt: hogy elolvassam. 

Mondom: a stílus pöpec, s aztán nekem itt van vége…

2,5/5

(2016)

Pompás volt! Ezek a skandiávok tudnak valamit, és rohadtul elegük van a saját civilizációjukból. Mert a nyuszi-történet alapja egy az egyben visszaköszön Erlend Loe Doppler-éből Illetve egészen pontosan a Doppler ugyanaz a téma, mint ez, hiszen a nyuszi húsz évvel korábbi. Szóval a téma ugyanaz: fickó besokall a jóléti társadalomtól és egy adott pillanatban fogja magát és éppen az erdőben lévén, nem megy vissza újság-szerkeszteni, társadalmi életet élni, férjnek lenni, hanem marad az erdőben, a tundrán. Kézügyessége lévén ilyen-olyan munkát vállal, eladva egy vitorlását pedig pénze is van.

Az egyes fejezetek gyakorlatilag egy-egy kis történetet mesélnek el a nagy történeten belül. Van egyáltalán nagy történet? Nem szakadva röhögős, de kedvesen mosolyogtató sztorikat, a főhős szabadságból fakadó kalandjaiból, amit egész végig statisztál a regény kezdetén elgázolt, a hős (antihős?) barátjává váló nyuszi, és kettejük egyre mélyülő kapcsolata. (A legjobb, hogy még a börtönbe is magával viheti, de van némi tanakodás, mert hiszen hogyan lesz el egy ilyen kis állat olyan szörnyű körülmények között, nem élőlénynek való az a hely. :-)

Van akkor, ugye a szabadságvágy, van a megunt civilizáció, van a medvén kiélt, addig elfojtott indulat, van mosoly, van rötyöj, és ripsz-ropsz, egyszer csak véget ér a könyvecske. Van is vége, meg nincsen is. De az ember sajnálja, hogy vége, mert igazán folytatódhatott volna. A nyuszmusz esztendeje nem váltja meg a világot, nem újítja meg a regény műfaját, de roppant kedves, élvezetes történet. Ha nem lenne közhelyes, azt mondanám, szinte kedvet csinál, hogy keressek magamnak egy nyuszit meg egy erdei faházat.

De nem mondok ilyet, mert ott nem tudnám feltölteni az e-könyv olvasómat, és net híján nem tudnék értékeléseket írni a blogoldalamra. És nem bírom a fagyos hideget.

5/5

(2016)

Központi Környvtár, díjelmeradás, berohanás, könyvkiárúsítás, 200 forint/db. Háromszor tettem vissza a kötetet. Nem az ára miatt, naná, hanem mert már nem férünk el otthon a könyvektől, és egyre erősebb bennem a zsigereimnek ellene mondó elhatározás, hogy csak olyan könyvet kellene megtartani, amit többször olvasok, illetve amihez valamilyen komoly emlék fűz (mert emlék az is, hogy olvastam, ugye). 

Aztán mégis jött velem ez a könyv. Ebben minden bizonnyal komoly szerepe volt a napokban elolvasott Ida regényé-nek, meg az ebből fakadó asszociációknak (Aszlányi Károly, Vaszary Gábor).

Forró Pálról nem tudtam semmit. Ma sem tudok sokkal többet. Korának ismert, kedvelt polgári írója volt, a magyar filmgyártás egyik kulcsfigurája. Hogy miért arról már nem szólt a fáma, egyetlen forgatókönyv-címet leltem, mint hivatkozást. Viszont újra kiadott könyvek címéből viszonylag sokat, vagyis mindez csak arról szól, hogy félművelt vagyok.

Abban, hogy elhoztam magammal ezt a kis pofás, kézbe illő, eltalált borítójú kötetecskét a könyvtárból, nagyon komoly része a volt a fülszövegnek. Amely ebben az esetben nem hazudott. Csak kicsit félrevezetett. De nem tudott mást tenni, mert ez egy olyan regény, hogy az ember zavarba sodródik vele.

Ennek oka, hogy a Játék a havason ha nem is több rétegű, de minden esetre több stílusú regény. Vagy nem is jó szó a stílus, inkább több műfajú regény. 

Mindenek előtt elmondom, hogy Forró Pál élvezetesen ír. A szereplők döntő többsége jól formázott, gondolkodás nélkül felismerhető, és a motivációik viszonylag következetesek. Hangsúly a „döntő többsége” és a „viszonylag” szavakon van. Mindjárt mondom, miért. A regény olvastatja magát és a dramaturgiai bakikat az ember kézlegyintéssel intézi el. Forró jól teremt meg szituációkat, hangulatokat, vonatkozzon ez a regény bármely vetületére.

No, nem árulok zsákbamacskát. Úgy kerülgetem itt a kettősséget, mintha magam is Forró Pál lennék! Szóval: miközben Forró Pál határozottan jó író, aközben úgy tűnik, fogalma sincsen, miről is kellene szólnia ennek a könyvnek, és olyan, mint a tavaszi szél, mikor éppen merre sodorja a tartalmat és a cselekményt a szél. Úgy indul, mint sok más, semmi különöset nem akaró polgári zsáner regény: a szépfiúba sokan szerelmesek, és akik szerelemesek, azokba mások szerelemesek, mindenki szerelmes, de mindenki rossz valakibe. Aki nem szerelmes, az karriert épít. Csavaroknak, fordulatoknak, helyzetkomikumoknak nagyon kellemes a táptalaj. Tény, hogy feltűnő: Forró vagy hímsoviniszta vagy nagyon rossz volt a szociológiai mintája: ennyi nyavalygó, ostoba libát egy rakáson biztosan nem produkál az élet. Vagy Forró kora volt sokkal másabb, mint a miénk… Szóval a történet elcsordogálhatna szépen, lassan, mosolyogtatva, buksisimizve, de Forró egyszerre vált egy nagyot és egy izgalmas, jól felépített thrillerben találjuk magunkat: a világtól elvágott menedékház, ahol szép lassan „mindenki vulkánon sétál”, ahogyan a világszép, csillanó fehérségű foggal villantó, testalkatában, erejében Tarzant idéző férfi főszereplő mondja. Mindenki mindenki ellen. Forró úgy kavarja az eseményeket, érzelmeket, hogy sajnos a végén maga is beleszédül, és vét több dramaturgiai képtelenséget is.

Képtelenség 1.: ((SPOILER: Főszereplő magyar-Tarzanunk gyakorlatilag a mézesheteit tölti a menedékházban, gondnokként a feleségével. S nagyon jól elvannak, mézeskednek mindenhol, ahol csak lehet, dürrögnek, dorombolak, ahogy az friss házasokhoz (na jó: igazi házasokhoz) illik. Magyar-Tarzant addigi síoktató minőségében is fürtökben lepték el a nők, de ő jellem volt, sármosságát, vonzerejét kizárólag a síoktatás marketingjére használta, ügyesen, okosan. Erre ott fent, ahol a feleségével égő szerelemben vannak egymással, semmit nem kell végezniük csak boldogságból orgazmusba haladniuk, nos, ott fent, amikor felrobban ez a kettecskén idill, nos magyar-Tarzan ott szédül meg, a vulkánon sétálva, a vékony fa falak között, ahol minden áthallatszik, s ahol ott van mellette a nem cizellált, hanem telten gyönyörű felesége, aki nem a polgári szalonokban szocializálódott, de aki éppen ezért rendelkezik józan ésszel és pozitív realitással.))

Képtelenség 2.: ((SPOILER: S akkor itt van ez a nem tenyeres-talpas, síkegyszerű, hanem formásan gömbölyű, reális gondolkodása feleség, aki egyszerre fogja magát, és a halál közvetlen szakadékának szélére sodorja az egész társaságot egy esztelen dührohamában.))

Képtelenség 3.: ((SPOILER: Osztán nézzük csak magyar-Tarzan ácsingozó (ácsingozó, étitek!) vágyát Olga iránt. A semmiből jön, a semmiből megy, de egyszerre ott van. Miközben Tarzanunk az egyébként testi szerelem-dús mézesheteit töltette a feleségével, akibe annyira szerelmes, hogy csak na! S amikor a vágyának az alanya több napja nem festette magát, és a hiányzó pilisvörösvári nemesvakolat nélkül, kibújik a szög a zsákból, s miközben üde felesége vakolat nélkül is vonzó nő. Értem én, a férfi az férfi, ami szép az szép (bár itt most nem is annyira), de ami szerelem, az legyen már szerelem!))

Apropó szerelem! Rendben, magamból indulok ki, nagyjából világéletemben különbséget tudtam tenni a puszta testi gerjedelem és a szerelem között, lehet, ufó vagyok (miért is van törülköző a vállamon?). Ami itt zajlik, az permanens összekeverése a dolgoknak. Akinek van valami pillanatnyi átalakulás az alsónadrágjában, bugyijában, az egyből szerelmesnek képzeli magát. Amikor csak simán dughatnékja van. Vagy Forró torzítja el a saját korát, vagy én nem ismerem azt, vagy marha naiv vagyok.

Szóval, ez a formabeli határozatlanság tönkre teszi ezt az egyébként nagyon ügyes, nagyon élvezetes regényt. Amikor beleélem magam, hogy könnyed polgári baromkodás, akkor thriller lesz, nagyon jó thriller, és amikor beleélem magamat, hogy thriller, akkor visszatérünk a könnyed, hepiendes polgári miliőbe, magunk mögött hagyva a szereplők egyfelől nagyon reális, hihető, másfelől indokolatlan, előzmény nélkül, alaptalan érzelmi ingadozásait.

A furcsa az, hogy ennek ellenére kedvem lett további Forró Pálokat olvasni, és úgy fest, jelent meg annyi regénye újra, hogy erre valamilyen formában lesz alkalmam is.

3/5

(2016)

A magyarországi, valóban tét nélküli népszavazás előtt kritikát írni, véleményt mondani valóban nehéz erről a könyvről. Fallaci, magától értetődőn nem a mostani helyzetre reagál, hanem egy sokkal enyhébb, visszafogottabb, problémamentesebb helyzetre reagál.

Fallaci harag-trilógiájának ez a második kötete. Az elsővel szemben, amely általánosságban tekintette át a muszlim vallás viszonyulásait, integrációs kérdéseit, ez a kötet jobbára az akkori, a 2000-es évek eleji, olaszországi helyzettel, az olasz politikával foglalkozik. Sorjáznak az ismerős, de számomra többé-kevésbé arctalan nevek, amiket nehézkesen, utánaolvasva tudok csak elhelyezni a politikai palettán, és olasz viszonyok ismeretének híján nehézkes a valós történelem, állítás-tartalmak megítélése is. Vagy hiszek Fallacinak, vagy nem, s ha hiszek is, a tudatlanságból eredő fehér foltok és az időtávlat következtében ez a könyv mégsem kötött le annyira, mint az előző. 

De nem csupán ez volt az ok.

Amíg az első kötet rész, egymásra épülő gondolatokból áll, addig ez a második valahogy olyan kis szedett-vedett. Valami kigömbölyödik belőle a végére, el-elcsíphető a gondolatmenet fonala, főleg, amikor Fallaci segítőkészen emlékeztet is rá, hol járunk, de messze nem tűnik annyira koherensnek, mint az első kötet.

A téma ugyanaz, mint az előző agymenetében. 
Ami 2004–2006 körül még nagyjából senkinek nem jelentett semmit. Csak Fallacinak. De ami azóta bizony egész Európát megbolygatta, megosztotta. Fallaci bizonyítja, hogy nem csupán a mostani kormány álláspontja megosztó, hanem az övé is az volt, már tizenéve. Az volt, mert a véleménye muszlim-, illetve bevándorló-ellenes. Pontosabban nem is muszlim- és nem is bevándorló-ellenes. Egyfelől elítéli, haragszik a muszlim vallás kizárólagosságára és erőszakosságára, másfelől értetlenkedik és haragszik a befogadó országok érthetetlen önfeladására és önpusztító, pozitív diszkriminációjára. Nagy eséllyel már ez biztosíték-kiverő sokak számára. És rögtön itt van Fallaci könyvének két olyan vetülete, amely elgondolkodtatott.

Első vetület

Fallaci a humanitárius, emberjogi, vallásszabadsági szempontú, liberális megközelítést a mindenkori baloldalnak tulajdonítja. Maga is demokrata. De nem baloldali. És nem vallásos. De a magyar a magyar politikai eszmetörténetet valamennyire figyelve könnyen beláthatjuk, hogy van igazság abban, amit mond. Talán elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyar viszonyokban is hamarost egymásra talált, ami összetartozik: a rendszerváltás pillanatában véresszájún kommunista-ellenes, majd később szélsőségesen liberális SZDSZ hamarost együtt kormányzott az MSZMP utódpártjával, az MSZP-vel, s bizony azóta is e két párt, illetve utódpártjaikat, tagjaikat tekinthetjük a baloldali liberalizmus politikai képviselőinek. (Hangsúlyos a „politikai” szó, bármennyire is behatárolható az a holdudvar, amely eszmei támogatást nyújt a számukra.) 

Fallacit olvasva úgy tűnik, Európa-szerte sincsen ez nagyon másképpen, csak a nevek mások. Ha baloldali: akkor liberális. Az más kérdés, hangsúlyozom ismét, hogy mit is jelent a baloldaliság, és mit a liberalizmus valójában. 
Fallaci továbblép, és azt mondja, a balodali liberalizmus hozzáállása vitte végbe az elvtelen el- és befogadást Európában, de legalábbis Olaszországban. A hangsúly az elvtelen szón van. Az elvtelenség alatt esetenként a törvénytelenséget is érti. Mert fel nem foghatja például azt, hogy amíg egy bennszülött olasz öt év letöltendőt kaphat bigámiáért, addig a szomszédságában élő muszlim család hogyan állhat egy férjből és három feleségből, s hogyan van az, hogy mindez teljesen szabadon és nyíltan történhet? A vallás- és véleményszabadság felülírja a befogadó országok polgári törvényeit?

S bizony itt húzza össze újra az ember a szemöldökét. Mert alapvetőn van-e, jelentkezzen, aki nem humanista, aki nem tiszteli az emberi jogokat, a vallás szabadságát és annak polgári törvényektől való elválasztását? Nem látom a kezeket! Na, ugye! 

De akkor ki az, aki mégis egyetért Fallacival, aki nem engedné be, kivetné az országból a sorsában és pénztárcájában szegény, szerencsétlen embereket, nőket, gyerekeket? Ki az, akiben nincsen empátia a lerombolt ország lakói, az Iszlám Állam által üldözött emberek iránt? Ki az, aki megtagadná tőlük az emberhez méltó életet, a békés, nyugalmas létezést? Mert Fallaci ilyen, ő megtenné. De azt mondja, oka van erre. Erről szólt az első kötete.

Második vetület

Ha a médiát nézzük, olvassuk két dolog jön le. Az első, amit az asztalt verve üvöltött nekem kedvenc kiskocsmánkban egy ismerősöm: „Mutass már nekem egyetlen migránst! Hol vannak? Hol? Ha elmennék szavazni, nemmel szavaznék, de nem megyek el, mert ezt az idióta szavazást én nem támogatom a nevemmel! Miért kellene félnünk azoktól, akik nincsenek itt?” (De ott maradtunk egy asztalnál, és mosolyogva iszogattunk tovább; többet ér az ismeretségünk.) Ahogy Fallaci is mondja: elvetélt, tönkre ment életek sora, kalandos út a gumicsónakon, hálás könnyek a befogadásért, boldogság a családegyesítések miatt. Kinek mi baja lehet ezzel? 
A második, amit nézünk, olvasunk, a szétvert, trágyadomb mód maguk után hagyott táborok, házak, lakások, a megerőszakolt nők, megvert magyar kamionsofőr, meggyilkolt, megbecstelenített önkéntesek, a busznyi Svédországban befogadott elégedetlen, aki a háború elől menekülve azt kifogásolta, hogy a svéd faluban nincsen szórakozási lehetőség, és sokat kell gyalogolni a boltig, a nem létező svéd no-go zónák, a leszerelő svéd rendőrök, az osztrák kerítés, a német hozzáállás megváltozása, a siralmas számok a menekültek munkavállalásáról, az országokon át beazonosítás nélkül csámborgó tömegek, a fóti gyermekváros rendre visszatérő, harmincéves „gyermekei”, Köln, Nizza, Párizs, stb., stb. 

*

A két nézet, értelmezés manapság nem kiegészíti a másikat, hanem egymásnak feszül. Az első csoport képviselői azt mondják, a média gyűlöletre gerjeszt a jól szerkesztett műsoraival: a balhés migránsok csak kirívó esetek, a nagy számok törvénye alapján természetesen ilyen is vannak, de az csak a töredékük, és ne ezek alapján ítéljük meg a nagy többséget, és különben is, a terror-cselekmények elkövetői jobbára nem mostani bevándorlók, hanem már évek óta az adott országban tartózkodó betelepülők. A második csoport azt mondja, nem akar terror alatt létezni, nem akarja, hogy egy kisebbség határozza meg a többség véleményét, és nem akarja, hogy a pozitív diszkrimináció végett a szociális rendszer végleg összeomoljék, s hogy vak, aki ezt nem látja a tudósításokból.

Fallaci egyértelműen a második csoporthoz, a migráció ilyenformán való ellenzőihez tartozik. Azt mondja, Európát eladták a rövidlátó politikusok, s jobbára még csak nem is pénzért, hanem rövid távú politikai érdekekért. Azt is mondja, hogy a muszlim vezetők részéről, csúnya dolog, de igen, összeesküvés-elmélet van a háttérben. (Mondjuk a Soros-dokumentumok nyilvánosságra kerülése ezt nem cáfolja.) 

Azt is mondja Fallaci, hogy ebben a végtelenül polkorrekt világban aki nem együtt béget a nyájjal, az hamarosan rasszista, fasiszta, idegengyűlölő lesz, s mint ilyen, hiteltelen, megvetetett pária. Ahogy ő is az lett.

Fallaci könyvének, érvelésének, megfogalmazásának vannak gyengéi vagy egyenesen ostoba elemei („Én ateista keresztény vagyok” – mondja, és a következő mondatokban kiheréli Jézus keresztény szemléletű szerepének lényegét). Vagy: Amerika voltaképpen valóban a világcsendőr-ország pozitív szerepét ölti fel az ő értelmezésében, és például a százhúszezer polgári halottat produkáló iraki háború az egyik legigazságosabb válaszlépés volt a WTC-terrorra. De tartsuk szem előtt, hogy Fallaci nem tudományos munkát, hanem szubjektív politikai pamfletet írt. Tizenévvel ezelőtt, napjainkról.

A gondolkodás és az ítéletalkotás meg a mi dolgunk marad.

2,5/5

(2016)

Nem tudom, pontosan, hogyan és miért került a kezembe, pontosabban az e-könyv olvasómra Gárdonyinak ez a műve. Ha Gárdonyi, akkor Egri csillagok. Egy-két könyvét még meg tudtam volna említeni (ha belegondolok, ezzel együtt kettőt), de azokról (ezekről) sem tudtam semmit. Szóval egyfelől az Ida regénye lekerült az internetről, másfelől felkerült a kütyümre.

Kívántam olvasni. Megmagyarázhatatlanul. Valahogy úgy, mint amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem, és negyed óra ismerettség után nem tudtam levenni a szememet a szeméről és a mosolyáról (mást is észrevettem, de akkor arról még le tudtam venni a szememet).

Azt, hogy Gárdonyinak van humora, azt az egri várban csetlő-botló Gazsi cigány elárulta, „inzstállom”. Azt, hogy Gárdonyi romantikus is, azt meg Gergő és Vica szerelme árulta el. Azt, hogy szereti a tiszta, következetes jellemeket, az is kiderült az egri hősök sorából, elég, ha csak Dobóra gondolunk. Az, hogy a nyelvezete ízes, élvezetes, szintén egyértelmű. 
De az, hogy mindezekből egy kedves, könnyed, amolyan Aszlányi Károlyos, Vaszary Gáboros történet kerekedik, gondolni sem mertem volna.

Már a könyv elején megrökönyödtem, annyira meglepő és mulatságos volt az alapprobléma, és annyira nem gondoltam, hogy Gárdonyival kapcsolatban felmerülhet a groteszk vagy az abszurd jelző. Aztán az abszurd vagy groteszk alaphelyzethez hozzá igazít két nagyon jellemes, következetes embert, akikről természetesen már az elején sejteni lehet, hogy mit kezdenek egymással a végén. Ida és Csaba a végtelenségig korrektek, udvariasak és szép lassan egyre kedvesebbek is egymással. Ahogy arra számíthatunk.

A könyvben nincsen ellenszenves alak, mégsem válik sem idealistává, sem csöpögőssé a történet. Talán azért, mert bár nem ellenszenves senki (gáz, hogy nekem még Ó Péter sem?), de ez nem jelenti azt, hogy fekete-fehérek lennének a jellemek. Sőt! (Valószínűleg ezért van bennem némi empátia Ó Péter iránt is.) Ez olyannyira igaz, hogy adott esetben a két főszereplő is képes kiakasztani az ember gyermekét, s hiába is próbálja magyarázni magának, hogy a viselkedésük, a viszonyulásuk semmi más, mint az adott kor emberének a viszonyulása helyzetekhez, emberekhez, ez a magyarázat még önmaga számára sem elfogadható. Ida és Csaba néha egyszerűen idegesítők. Néha bénák. Néha túl udvariasak, túl konzekvensek. De éppen ettől lesznek kedvessé, szerethetővé.

Nagyon meglepett milyen nagyon finom kis mozdulatokban, történésekben mutatja be Gárdonyi a két ember egymásra találását, kapcsolatuk változásit. Bergman ehhez képest elefánt a porcelánboltban (vö.: Jelenetek egy házasságból)

Szóval valami egészen mást kaptam, mint amit vártam, bár fogalmam sincsen mit vártam, de minden esetre sokkal több lett, mint amire számítottam. S olvasás közben megkívántam azt az udvarias, előzékeny, figyelmes, korrekt világot. (Miközben naná, hogy sehol, semmikor, meg minden kornak a maga baja.)

A könyvnek van két filmes feldolgozása.

1. Az egyik a magyar film hőskorából, Jávor Pállal (bajusz nélkül!) és Ágay Irénnel. Székely István rendezte, aki nem hagyta magát lebéklyózni Gárdonyi szövege által. A Julis (Gombaszögi Ella) és Bognár úr (Gózon Gyula) páros gyakorlatilag önmagában elvinné a filmet, Ida és Csaba története nélkül is. Székely megmutatja, mivé változna Gárdonyi története Holywood-ban. Nem unszimpatikus a végeredmény. Nagyon más hangulatában és hangsúlyában, mint az eredeti sztori, de nem éreztem szentségtörésnek a változtatásokat. 
2. A másik adaptáció 1974-ből származik, Venczel Verával és Oszter Sándorral. Itt a párbeszédek a legtöbb esetben szóról szóra hozzák Gárdonyi szövegét, és a szükséges dramaturgiai húzásokon (mármint a szövegből rövidítésére gondolok) túl gyakorlatilag teljesen hűek maradtak a regényhez. Ezt a változatot Zsurzs Éva rendezte. Oszter és Venczel pompásan hozzák Csaba és Ida alakját, és szívük változásait. 
   Más tehát a két adaptáció, de szerintem egyik sem jobb vagy rosszabb. Csak más.

De mindkettő megmutatja, hogy a hozott alapanyagban mi minden van benne. Kalapom leemelve, Géza bátyám, nagyon köszönöm a munkálkodását, köszönöm az órákat, amit Ida és Csaba történetével tölthettem!

5/5

(2016)

Anna Gavalda tömör. Aki több könyvét olvasta, ezt megszokhatta. A tömörség, az eddigi tapasztalataim szerint, Gavalda javára szolgált. 

Ez a könyve ifjúsági kisregény. Az ember belefog, és már be is fejezte. Vagyis a tömörség itt dupla célt szolgálhat. Na. SzolgálhatNA. 

De nem szolgál.

Az elején nagyon lelkes voltam, minden bizonnyal az érintettség okán. Személyes, de nem személyemben való érintettség okán. Mondtam is szerelmeteseleségtársamnak, hogy ezt a kisregényt ki kell venni a könyvtárból, és a célszemély kezébe kell nyomni. Róla szól, szinte minden eresztékében. Szinte, mert ő nem fiú, és nincs nagypapával ilyen szoros kapcsolata.

Aztán csökkent a lelkesedésem. Először ((SPOILER: a nagypapa transzcendentális felvételi-segítségekor.)) Agyaltam, hogy akkor ez most deus es machina, vagy simán lelki folyamata, és a kisregény érdekében az utóbbi mellett tettem le a voksomat. Aztán másodszor a befejezés miatt lanyhult a lelkesedésem: hej, ha ez ilyen egyszerű lenne, nem kellett volna már majd' dupla annyit élnem, mint amennyit az édesanyám élt, és nem kellett volna már hat évvel többet élnem, mint amennyit az édesapám élt! Számomra ez a két momentum agyonvágta a művet. A befejezés ráadásul olyan hirtelen, olyan semmilyen volt, mintha Gavalda megunta volna az egészet, és lecsapta a laptopja fedelét: „Kész, itt a vége, fuss el véle!”

Kár érte! Mert a kiscsákó egyébként, az életben bármennyire idegesítő kis pöcs is lenne, így szimpatikus volt. A nagypapa reális, nem tutujgatós hozzáállása pláne. Nagyon finom és érzékletes a szülőknek a gyerek iránti tehetetlenségének és az egymással szembeni konfliktusuknak a bemutatása is. Sőt, hatalmas ötlet a kiscsákóban rejlő kettősség ((SPOILER: képtelen tanulni, kétballábas és -kezes, ha a testnevelésről van szó, de alapvetően hihetetlenül gyakorlatias, technikai szempontból jó agyú (banánhámozó-gép, pazar!))) Bár a gyakorlatban szerintem akinek kézügyessége van, az a térben jól koordinál, vagyis ((SPOILER: pont a torna nem menne szembe a technikai érzékkel.)) 

De valahogy az egész nem egy kész, befejezett művet takar, hanem mintha Gavalda ötletének a szinopszisát olvastam volna. Kár érte.

2,5/5

(2016)

Akkor először a refrén: alapvetőn nem szeretem Stephen King regényeit. 

Mondjuk eddig soha nem fogalmaztam meg, miért, hát íme: bár King pompásan ír, biztos kézzel formálja az alakjait, átlátja és kezeli a történeteit, nincsen zökkenők a cselekményben, vagy legalábbis az olvasó a tempó közben nem veszi észre, aközben sokszor olyan King-et olvasni, mintha az ember belőtte volna magát: történnek a dolgok, unatkozni nem unatkozunk, de a végén sokszor feltesszük a kérdést, hogy rendben, elolvastuk a (legtöbbször sok-sok oldalas) könyvet, de voltaképpen a történeten kívül miről is szólt az egész? 
King kiábrándítja azokat, akik azt hiszik, a könyvei szólnak valamiről. Több helyen kifejti, hogy a könyvei magukról a történetekről szólnak.

A hosszú menetelés arról szól, az a történése, ami a címe: egy baromi hosszú, kegyetlen, halálos menetelésről. Százan indulnak, egy maradhat, aki négy mérföld per óra alá lassít, azt három figyelmeztetés után lelövik. A száz, aki indul ezen a népnemzeti szórakozáson, mind tizennyolc alatti fiatalember, nagykamasz. Ennyi, de komolyan ennyi a történet. Jó, kiderül ez, meg az, de inkább semmi sem. Az sem, hogy miféle társadalom az, aki mindezt megengedi, vagy megköveteli, igazából az sem, hogy aki indul, voltaképpen miért indul a versenyen? (Ezt a srácok is boncolgatják.)

King egyik érdeme ebben a darabban, hogy a cselekmény nélküli cselekmény sem lesz unalmas, holott a srácok csak mennek, egyre rosszabb nekik, de azon kívül, hogy egyre rosszabb nekik, néha egyiküket le-lelövik, igazából nem történik semmi. A főhősért meg aggódunk, mert ugye, King-nél nagyon nem lehet tudni, de aztán egyszer csak befejeződik a könyv. Mondhatnám véget ér, de olyan kis kurtán-furcsán. Miközben persze, hogyan máshogyan?

Amikor belekezdetem, maguktól adódtak az összehasonlítási alapok: a Battle Royal, A menekülő ember, Az éhezők viadala. (Eddig a Battle Royal tetszett a legjobban.) Változatok egy témára: a játék célja, hogy maradj életben, akkor győzöl. Ha vesztesz, meghalsz. Leginkább a Battle Royal esetében volt olyan érzésem, hogy a borzalom öncélú, miközben dehogy.

Na most, figyelem! Van, aki nem bírja nézni, olvasni a borzalmakat. Nincs azzal baj. De van, aki nézi és olvassa. (Igen, jelen, bizonyos minőség fölött.) 
A hosszú menetelés egyik fő történése a menetelők viszonya a hatalomhoz (viktimológia, jó zsaru, rossz zsaru) és a nézőkhöz. Az utóbbiakat King, mint narrátor is minden cicót mellőzve pofátlanul, mondatnám didaktikusan jellemez: ezek a gennyek nem drukkolnak, leszarják az embert, a szenvedését, hanem a fogadásaikért aggódnak, illetve az esetlegesen reppenő agyvelő-darabkákra és omló belekre kíváncsiak. Ezért állnak az út mentén, ezért van az, hogy az út mentén állók tömege a résztvevők fogyásával reciprok mód növekszik, ahogy azok fogynak, úgy nő ez, hiszen egyre nagyobb a szenvedés, egyre valószínűbb a látványosság. Szóval gennyek ezek, mondom, mondja King. 
Azám, de King megírta ezt valamiért. Én meg olvasom valamiért. Végig. Mindketten. (Mondjuk én függök tőle,ő nem tőlem.) De az általa kiöntött vérben, agyvelőben, belekben, a szenvedés plasztikus ábrázolásában mindketten ott tapicskolunk. Ő mert író, én mert olvasó vagyok. Ő a dicsőségért, az ismertségért, a pénzért, én meg… 
És itt jön a döbbenet! 
Vajon én, mint olvasó mennyivel vagyok különb a kilencvenkilenc halálra ítélt sorsában való osztozásban, a haláluk feletti szemlélődésben, mint azok, akik ott tolonganak az út mentén?

King-nek legalább van egy egérútja: minden fejezet elején van mottó. Nem tudom, valós show-kból idézett-e, de nagyon úgy fest, igen. S ez mintegy közvetlen utalás arra, hogy a sóbiznisz mennyire gátlástalan, mennyire a nézettség a fontos, mennyire csak eszköz az ember, akit felhasznál, s hogy egyre erkölcstelenebb, egyre gusztustalanabb az eszköztára, amit a nézettség érdekében felhasznál. S bár keveset tudunk a regény háttérvilágáról, nyilvánvalón nagyon sokat elárul az uralkodó politikai kurzusról, amelyik ezt megengedi és finanszírozza. Panem et cicrcle! Ugyebár. Ami nem csupán akkor, hanem ma is, csak az eszközök mások. Szóval Kingnek van egérútja, a mottók.

De nekem, mint olvasónak, mi az egérutam? 
Az, hogy kellően borzongok és undorodom a megfelelő részeknél? 
De akkor miért olvasom tovább?

King megint csőbe húzott. Most ezért szeressem jobban? Nem szeretem! 
(De akkor miért van még vagy négy könyve máris rátöltve az e-könyv olvasómra?)

3/5

(2016)

Ove egy kiállhatatlan, morgós, agresszív, erőszakos, empátiamentes megkeseredett, besavanyodott idősödő ember, akit jobb elkerülni, jobb nem a szeme elé kerülni, jobb nem vitába bocsátkozni vele. Jobb, ha nem egy helyen él vele az ember. Ove egy baromi idegesítő pasi, szinte autista mód rend- és hagyománykövetelő, és mindenkitől azt várja, hogy ő is az legyen. A hideg futkározik az ember hátán Ove stílusától. Az ő szavaival élve: rohadt idegesítő és fárasztó egy krapek!

Frederik Backmen pedig Ove alakjával és történetével megteremtette számomra az év könyvét. Le a kalappal előtte! 
Olyan finoman, olyan kedvesen, olyan mulatságosan és szívszorítón mondj el Ove történetét, annyira frappánsan, egymást magyarázó fejezetekkel csalinkázik az időben, olyan egyszerű, de hihetetlenül határozott vonásokkal mutatja be az alakjait, hogy a mellékszereplők is komoly jellemekké válnak.

S itt válik az értékelésem gejllé. Mert a könyv az emberi kapcsolatokról szól. Sőt és elsősorban: a könyv a szeretetről szól. Meg arról, hogy nem minden fénylik, ami arany. Meg arról, hogy ne ítélj első látásra. Meg arról, hogy hámozd meg a narancsot, csak a hája keserű! Szóval mindenféle közhelyekről. De semmiképpen és egyáltalán nem ám közhelyesen!

Mindössze két apró dolog bizgette a bennem sompolygó, ravaszdi kritikai érzékemet. A fontosabb: ha Ove annyira, de annyira szerette Sonja-t, ahogyan én szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, akkor Sonja hogy-hogy nem tudta még életében mindazt elérni, amit halálában sikerült neki? Hm… Talán Ové-nak meg kellett tapasztalnia a magányt, hogy harmóniába, egyensúlyba hozza az életét, és belerakja azt is, amit addig Sonja tett bele? Elképzelhető és logikus… 
A másik, számomra zavaró és minden belső kapcsolódás nélkül a levegőben lógó homocekcuális esküvő a könyv vége felé. Nem tudtam vele mit kezdeni, és nem csupán azért, mert (hogyan is kell polkorrekten mondani, megvan!) gyűlölet nélküli homofób vagyok, hanem mert kilógott, és nem hivatott semmit bemutatni vagy alátámasztani, csak egy kis sunyi kikacsintás volt, hogy Ove még ezt is, mert az ember a szíve legmélyén nem csak alapvetően jó, ha sikerül ezt kimagozni belőle, hanem alapvetően aki jó, az tuti, hogy vérliberális is, mindenféle szempontból az, mert hát lám-lám. Hiszen Pavaneh is perzsa, a macska is más (cakkozott fül, tömpe farok, stb.)!

De hangsúlyozom: a két ellenvetésem csak jéghegy csúcsa, és a lényeg odalent van, az pedig az, amit az elején kifejtettem: Ove története egy csuda szórakoztató, mosolyogtató, néha elandalító, néha szívszorító, pompás regény az összetartozásról és az egymásra szorulásról. Meg arról, hogy a fehéringesek ellen nem lehet győzni;illetve de, de csak ő módszereikkel (a' la Vonnnegut: ha az angyalok is úgy szerveződnének, mint az ördögök, lenne esély a győzelemre). De egyébként esélytelen az ember. (Ez most mindennapi tapasztalat…)

Mert hát figyeljétek, végső soron ne mondjátok már, hogy aki ilyen képekkel dolgozik, azt nem érdemes olvasni! „Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe..”

5/5

(2016)

Az a helyzet, hogy elfogult vagyok ezzel a történettel kapcsolatban. Főleg azért, mert apai nagypapámra emlékeztet, aki régi Fülesekből vágta ki nekem a képregényeket, és ragasztotta őket több spirálfüzetbe, hogy folyamatosan olvashatók legyenek. Ő szoktatott rá Zorád Ernőre is, együtt rötyögtünk a Rejtő-darabok megrajzosításán („Nem állíthatok minden pofon mellé közlekedési rendőrt!”) No, azoknak a spriláfüzeteknek egyikéből ismertem ezt az Aszlányi ezen történetét is.

S gondban vagyok. Mert vagy az idő, meg Papa emléke polírozta fényesebbre, vagy valóban van baj a regényformával. Mert mintha nagyon jót tett volna neki a képregényben való szikárosítás, a történet csupasz kiemelése. Mert a történet maga frappáns keveredése a népmeséknek („Hétszer veri ezt kenden Tenson McPhab vissza!”) és a pesti, vagány fickókról szóló kabaréjának, ehhez kétség nem fér, s ez pazar ötvözet!

De van baj egyfelől a történet tempójával. Mert a fő fókusz, nem kell ennek bevallásához a gyónási titkok mélységeibe merülnünk, a hét csúcsponton, a pofonokon van. Kellene, hogy legyen. De nincs ott. Legalábbis nem mindegyiken, csak átabotában, ezen-azon.

A másik bajom Aszlányi moralizálása. Hogy mennyire jégszívűek az Astor Terbanks-féle dúsgazdag pénzemberek. Mert a pénz elmossa a kapcsolataikat, meg nem számít semmi számukra, csupán az önös érdek, ect., ect. Persze, mindez igaz, naná, ha nem így lenne, az emberiség nyolc napi fegyverkezésének költségéből egy évi oktatás lenne megoldható. De hiába kétségbevonhatatlan a tétel, az efelett való bőséges narrátori töprengés lóláb a történetből. Zavarón.

Vagyis az volt a benyomásom, nem volt véletlen, hogy Aszlányi nem adta meg magát könnyen a regény megírásának. Végül feladta az ellenállást. De ahogyan az előszóban mondta, a története világhírű lett, ő maga nem.

Tudja valaki, van-e magyar változata a történetből készült filmek valamelyikének?

4/5

(2016)

No, túl sok okosságot nem nagyon lehet ezekhez a füzetekhez írni, legalábbis én nem nagyon tudok.

De az meglepett, hogy miközben Morris csak rajzol rendületlenül, a történetek írói ebben az esetben annyira hozták az eredeti Luke-szellemiséget, hogy tulajdonképpen túl is szárnyalták azt. Nagyon jókat nevettem ezen a füzeten, s voltaképpen ez a célja, nem? 

S aztán az utolsó oldalon megtudtam, hogy akarom, nem akarom, ismét még némi kultúr- és bűntörténeti ismeretterjesztésben is részesültem.

5/5

(2016)

Ha privát versenyt csinálnék, hogy akkor most a film vagy a könyv, nagy bajban lennék, mint egyszemélyes zsűri. Mert baromi jó mind a kettő, és mindkettőnek van előnye is, hátránya is.

Filmelőny: ((SPOILER: Van feloldás Amy lebukik, nem genyózhat tovább. Lezárt, könnyebbséget adó történet.))
Könyvelőny: Amy, a feleség indítékai, a férjével összehozott házassági trágyahalom érthetőbb, tisztábbak a motivációk, egy-két momentum világosabb, kézenfekvőbb, mint a filmben ((SPOILER: pl.: hogy mifenét is találtak a pajtában)), s az a váltás, ahogy Amy naplójából felbukkanva utolérjük a valós történést, itt sima és kézenfekvő, míg a filmben nekem az döccenet volt. De van ennél egy sokkal nagyobb előnye is a könyvnek: ((SPOILER: a befejezés, az, hogy nincsen feloldás, Amy és Nick élnek tovább a saját szarukban, áttapicskolva egy életet, s hogy Nick-nek erre tulajdonképpen szüksége is, van, no, az oda… vág. De körbenézve a valóságban, sajnos, életszerűbb.))

Filmhátrány: nagyjából megfelel a könyvelőny reciprokának. 

Könyvhátrány: A filmelőny reciproka, miközben ez a hátránya is. Cseles, mi?

Egyébként magáról a történetről idemásolom a snitt.hu-n a filmhez írt értékelésemet:

Amikor leültünk megnézni ezt a filmet, semmit sem tudtam róla. A rendező, David Fincher nevét sem. Csak a megnézése után tudatosította bennem Szerelmetesfeleségtársam, hogy, jé, mi szeretjük őt, rendezett egy csomó olyan filmet, ami voltaképpen alapmű (Játszma, Pánikszoba, A hetedik_, Harcosok klubja). Csak éppen a felszínes nézőközönség (értsd: én), a fáradtságot nem veszi, hogy a stáblistára rápislantson, még akkor sem, amikor pedig viszonyítási pontként marhára érdemes lenne.

Néztem a filmet, és egy darabig iparkodtam eldönteni, mit látok, társadalmi dráma, krimi, mifene? Aztán feladtam, csak élveztem, amit látok. Aztán amikor megérkezett a patakvér, eldöntöttem, rendben, thrillert látok, a jobbfajtából, vagyis a nem öncélú betegből.

Aztán amikor (aberranyu talpig véresen hazajön, árnyalódik a kép), majd a legvégén kiderül: ez mégiscsak társadalomrajz, annak is a hihetetlenül fogyasztható, szinte képileg sem megfogalmazott jelképisége által. De rossz, aki mondjuk Bergmanra gondol, ez Amerika, semmi finomkodás, csak a neurózisok ugyanazok, másféle megfogalmazásban.

Mert ha akarom: krimi, thriller. Ha akarom, egy ember önmagára találása. Ha akarom, két ember önmagára találása. Ha akarom, akkor nem csupán önmagukra, hanem egymásra találása is. Aztán, ha akarom, egy gyászos pillanatkép a XXI. század házasságáról: ahogy Ofi barátom mondja, mindenki megtalálja a maga neurózisát, és akkor boldog igazán! Mondom: igazán! 

Igen, akkor is akkor boldog, ha közben szenved, mint a kutya! Mert ez a titok, ez a lényeg, erről szól a film. Arról, hogy akkor is öljük egymást, ha a másik életben marad. Arról, hogy manapság demokratikus, felvilágosultan feminista a férfi-női párviadal, ahol mára jobbára a férfi a vesztésre szakosodott lúzer, a nő pedig a dirigens domina, és ami a férfi gatyójában van, az önmagában mára semmi más, mint a nő játékszere, semmiképpen sem az erősebb nem pozíciójának jelölésére szolgál. Maximum: az agy helye.

No, ez utóbbiról közvetlenül nem szól a film. Ne is értsen senki félre: nem ballibsi szösszenet, amit nézünk, vastagon spékelt feminizmussal. Szó sincs róla!

Több olyan pár- és házastársi kapcsolatot ismerek, aminek köze nincsen házassághoz, akkor se, ha párnak ugyan párok. Van néhány olyan történetem, ami tollra, filmre kívánkozik, csakhogy a valós szereplők és ismerőseik számára túlságosan meg- és felismerhető lenne, átalakítva meg nem üt akkorát. De majdnem annyira beteg, mint az ebben a filmben ábrázoltak. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha nem éri el a közös betegség egy adott fokát, ezekben a kapcsolatokban sem érzik jól magukat a résztvevők.

Amikor váltam, sok-sok éve, egy nagyon kedves ismerősöm győzködött, hogy a válás nem megoldás. Harmincvalahány éves fia, maga is házasember, aki hallgatta a beszélgetésünket, egyszer csak megszólalt: 
– Anyu, arról győzködöd Mohát, hogy egy ugyanolyan szart hozzanak létre és szenvedjenek benne évtizedekig, mint te apuval? 
Anyu elhallgatott. Pedig nem ő volt az egyetlen, megerősítő példa előttem. Csak még erősebbé tett, hogy ezt nem szabad megszokni, meg kell szökni, mert a megszokás: halál. 

S szerintem erről szól a film: van, akit nem lehet megmenteni saját magától, ragaszkodik a másikban is megjelenő vagy közösen megalkotott neurózisához, játszmáihoz, aberrációihoz. S mondom, mindez egy briliánsan megformált thrillerben. Pazar!

Többször nézős. Ez nálam sokat jelent! 

*

Így értékeltem a filmváltozatot a snitt.hu-n: https://snitt.hu/ertekelesek/247847

5/5

(2016)