A fentiekből két dolog biztosan kiderült. Az egyik, hogy valóban olvastam már Lukjanyenko-regényt. A másik, hogy a cselekmények annyira nem, csak a hangulatok maradtak meg bennem. Illetve még valami: van olyan kötete, ami annyira nem tetszett, hogy el sem olvastam. Meg van olyan témája, ami csak rábeszélésre, most, az első Őrség-kötet megjelenése után huszonkét évvel kezdett érdekelni. (Vö: vámpírok nemszeretete.) Vagyis a félműveltségem a továbbiakban is tarolni fog. 

Tulajdonképpen a Konkurensek témáját egy mondatban össze tudom neked foglalni. Azt olvastam valahol, hogy az a könyv, amit nem lehet egy mondatban összefoglalni, vacak. Mondjuk ehhez hozzátenném, hogy az a könyv, amiről egy mondatnál többet nem nagyon érdemes beszélni, az sem éppen minőségi. Az más kérdés, hogy a részemről képes vagyok többet is mondani egy mondatnál, de kérdéses, hogy ez a  regény vagy a grafomániám érdeme. 

  A TÖRTÉNET  

Szergej barátunk már itt meglepett. A négy elolvasott regénye után azt azért nem mondanám, hogy fantáziaszegény lenne. Azt sem mondom, hogy egy részemről mindenáron az újdonságot favorizálom.

Mellőzve minden további teketóriát: Lukjanyenko regénye arról szól, hogy a főszereplő(k) részt vesznek egy internetes játékban, és egyszerre, hoppácska, azon kapják magukat, hogy valóban ott vannak a játékban. Vagyis a valóság duplikálttá válik a számukra. Párhuzamossá. Nem lehet azt mondani, hogy vadonatúj téma... Elég, ha azt mondom, Philip K. Dick? 

Különösen ha túllépve a párhuzamos valóságon, azt veszem alapul, hogy vérvalósággá válik egy játékban való részvétel. Talán elég csak a Battle Royal-t vagy A menekülő ember-t említenem, hogy többet ne is. De: a Végjáték-ot. Na, még egy utolsót: Az utolsó csillagharcos.

Azonban Shakespeare talált történeteit, valamint a Zeppelin és a Greta párhuzamát véve alapul egyáltalán nem kell hatalmas problémaként kezelni, hogy nem igazán eredeti ennek a regénynek a története. Mert az eredetiség nem önmagában érték. Ahogyan egy történet vagy egy stílus sem. Illetve nem jelent önmagában értéktelenséget ezeknek a felhasználása sem, ha (és itt jön a lényeg) valami pluszt kap a kiindulási alap. 

Csak mellékesen jegyzem meg, ha úgy vesszük, Ernest Cline 2011-es Ready Player One-jában szemérmetlenül lenyúlta a 2008-as Konkurensek-et. Aztán? Hadd mondjam, kicsit spoilerezve a saját, jelenlegi értékelésemet: nekem az jobban tetszett.

Tehát a kérdés az, hogy Lukjanyenko mit kezdett az alapötlettel? 

Történetileg, mert ugye, az alcímem most erről szól, olyan sokat nem. A Konkurensek arról szól, hogy a főhős talál egy elég fura hirdetést, jelentkezik rá, és sittysutty egy internetes, űrháborús játékban találja magát, ahol harcolni kell egy idegen civilizáció ellen, meg is lehet halni, szerelmes is lehet, barátságot is köthet, miegymás, de ki nem jöhet a játékból. 

Miközben mégis kint van. Mert a valóságban is bóklászik, teszvesz, menekül, nyomoz, keresgél. Azt keresgéli, hogy ki működteti a játékot, ki üldözi őt is, meg a taxis csajszit is, aki a játékban mindenhogyan a partnere. S miért van szükség egyáltalán magára a játékra? Erről szól a könyv. Mondom, semmi új. A kérdés, hogyan sikerült újraírnia a szerzőnknek a semmi újat? 

  HOGYAN SIKERÜLT ÚJRAÍRNI A SEMMI ÚJAT?  

Ma nincsen kedvem lacafazázni. Különösen, hogy a lacafaca ebben az esetben mesterségesen duzzasztott bekezdéseket szülne. Azt meg minek tenném? 

Szóval, lacafaca nélkül: sehogyan sem sikerült az újraírás. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy Szergejünk kiment vécére, vagy havat lapátolni, és közben beugrott neki, milyen lenne beesni egy valósághű játékba. És amíg ücsörgött, vagy el nem fogyott a hó, össze is hozta a sztorit. Ami olyan is lett, mint egy klotyón ücsörgés vagy józanító hólapátlás közben bevillant történet. Olyan se füle, se farka. 

Szóval számomra ez egy hasonló könyv. Lukjanyenko ponyvája. Ami semmit sem akar, csak elmesélni egy elég kis semmilyen történetet, elég semmilyenül. Olyan, akár egy turkálós ruha: lehet, hogy jól áll, lehet, hogy teljesen célszerű, lehet, hogy abszolút ritka, lehet, hogy nagyon örülünk neki, de ajándékba azért nem innen vásárolunk. 

Mert szó se róla, unatkozni nem unatkoztam olvasás közben. De nem is faltam a történetet. Nem mondom, hogy húztam a számat, de azt sem, hogy rágtam a körmömet, vagy nagyokat gondolkodtam, annyira volt min. Vagy éppen röhögtem volna, na, azt sem mondom. Csak olvastam csendeskén, lapozgattam az e-könyv olvasót, néztem, mennyi van még hátra, valami halvány érdeklődés volt bennem a végső megoldás felé, de aztán abban sem volt semmi intellektuális vagy kulturális orgazmus: oké, ez volt a cél rendben, mi legyen a következő olvasmány? 

Szóval olyan semmilyen ez a regény. Ha elolvasod, viszonylag jót fogsz szórakozni, ha nem olvasod el, egy Lukjanyenko-val kevesebbet olvastál, de úgy igazából semmit nem vesztesz. S ha elolvasod, semmit sem nyersz. Hacsak maga a nem teljesen önfeledt szórakozás nem számít nyereségnek. 

Lukjanyenko magyarul megjelent könyvei
Az Őrség-sorozat kötetei

Metropolis Media, Budapest, 2018, 344 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155628764 · Fordította: Weisz Györgyi

5/10

2021 januárjának vége felé, javuló vércukorral