A szerzők neve ránézésre nem mondott semmit. Mondom magamnak, valami lengyel, meg valami álneves. Na, a lengyel máris félretrafa volt, mert Jodorowsky keresztneve Alejandro és abszolút kotyvalék nációjú a pasas, orosz-ukrán-zsidó származású mexikói-chilei a pasas. Aki ráadásul jó nevű filmrendező, legalábbis a szürreális, szimbolikus kultfilmes berkekben (A vakond, Szent hegy, Agyar, Szent vér). És csinált jó pár képregényt is. Többek között ezt az INCAL-t is egy Moebius álvnevű krapekkal.

Akinek az igazi neve, ahogy ez a kolofonból kiderül, Jean Giraud. Ez a név már ismerős volt, de annyira nem, hogy helyben karlendítésekkel ugrálva örvendezni kezdjek. Csak most derült ki számomra, amikor utánanéztem, ki is ő, hogy naná, hogy ismerős, naná! Ő volt Az idő urai című csodálatos, magyar-kooprodukciós rajzfilm egyik fő készítője! S ezért nem véletlen, hogy a rajzokban volt valami ismerős. Meg azért sem, mert ő volt Az ötödik elem egyik képi ötletgazdája. Ez mondjuk már olvasás közben feltűnt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ez a két kapcsolódási pont viszont vaskosan kezd befolyásolni, mert mind Az idő urai-t, mind Az ötödik elem-et nagyon kedvelem. 

S most figyelj: a pasas valami nagyon tud rajzolni. Ha beütöd a nevét a Gugliba és a Képek-re klattyolsz, jöhet a csudákozás! Csak amit itt láthatsz, szemkápráztató és roppant gazdag. A rajzok részletesek, élettelik, ötletesek, jók a nézőpontok, dinamikusak a cselekményesebb kockák. Pazar, na! Na, és ez a két fickó csinált, nem mondom, hogy most, hanem '80-ban, és már nálunk is három éve, hogy megjelent, egy hatrészes képregényt.

*

Szóval ez az első rész egy nagyon első rész. Az INCAL egy hatrészes, és akkor lezáruló sorozat. Ebben a részben, ha komolyan az események közepébe csöppenve is, de jobbára bevezetődünk, megismerjük a szereplőket, a helyszínt, a viszonyokat, a lehetőségeket (á, ezt nem, mert rendre történik valami váratlan, valami abszurd, valami oda nem illő, hol egy dögös maca változik kefélés közben fottyadt nyanyává, hol a hat egyenlő szeletre aprított hősünknek kell szembenéznie azzal, hogy a darabjai egyenként is csak önmagukkal törődnek, hol így, hol úgy...  

No, lépjünk egyet visszább, fussunk neki ismét! A történet sci-fi, egy meghatározatlan galaxis meghatározatlan bolygóján, még az sincsen kizárva, hogy a Földön vagyunk, csak éppen nagyon sokára, és nagyon nyomasztó korban.

Valami frincfranc történhetett a renddel, bár ha belegondolok, ugyanott vagyunk, csak másképpen: vannak, akik jobban élnek, akik kiváltságosak, aki minden über frankó (ha egyáltalán), s vannak, akik a plebsz. Vannak rendőrök (púpos kis csúnyák), vannak nagyhatalmú visszavonultak, savtavak, kiürült sivatagban technováros, a savtó közepén titokzatos királynő.

S mindenekelőtt van egy nagyon noném kis magánzsaru, aki valami hihetetlen elegye az osztrák Wolf Haas Brenner nyomozójának, Lawrence Block bérgyilkos Keller-nek és Ridley Scott fejvadászának, Deckard-nak a rokona. Semmiképpen nem hős, csak főszereplő. Jelentéktelen, béna alak, olyan kis balfék, akit Pierre Richard is simán alakíthatott volna, aki cseberből darabolódásba esik, s még csak nem is férfias, semmit át nem lát, csak megesnek vele a dolgok, s úgy kerül az események középpontjába, hogy csak halvány fogalma van arról, hogy oda került. Ha kell még egy viszonyítási pont, akkor Arthur Dent a Galaxis útikalauz-ból. Így akkor már képben vagy. A csávec neve John Difool.

Difoolhoz kerül egy kis pendrive-szerű szirszar, amit nagyjából mindenki keres, és amiről rajta kívül mindenki tudja, mire jó. Ő csak azt konstatálja, hogy a madara, vagy mi a franca, olyan mint egy sirály és egy pteranodon hibride, egyszerre világítani és beszélni kezd tőle. Ő meg adott esetben levitálni, hogy a magasból okádhassa telibe a transznemű, frissen klónozódott uralkodót, akinek töke van, de különben teljesen csaj. ('80-ban ekkora polkorrektséget, apám! De a képregény világa annyira beteg, hogy nem lógott ki belőle az alak.) Szóval egy gyémántszerű vacak marha fontos, Difool hamarosan a bolygó legkeresettebb embere lesz. Aminek nem örül. például már másnap, miután hozzá került az a szent szar, így jár (a dolgok alja, ami felé tart, a savtó): 

Egyszóval nem pontosan az az alak, akire azt mondhatnák, „Légy olyan mint John Difool!” Meg nem is olyan, akivé szeretnénk lenni. 

*

Hát így valahogy. Ez a kötet tehát egy pompásan megrajzolt, még éppen kellemesen beteg, kellően érdekes, némileg humoros, ám mindenképpen ötletes bevezetése egy történetnek, aminek a közepén ott van valami, amiről nagyjából semmit meg nem tudunk azon kívül, hogy valamiért rohadt fontos mindenkinek, aki tudja, mi az, és marhára meg akarja szerezni boldog-boldogtalan. S aminek a hordozója ez a nímand magánnyomi, aki se nem okos, se nem erős, se nem jóképű, se nem semmi (vagyis lehetnél te vagy én), csak belecsöppen valamibe, amibe nem is akart, és amiből legszívesebben mielőbb ki is csöppenne, csak nem tud, mert mindenki az életet akarja kicsöpögtetni belőle. Szóval ez a kötet ez. 

Én meg bánom, hogy nem volt bent a második rész, mert roppantul kiváncsi lettem rá, nagyon olvasnám meg nézegetném már. S ezzel az első részel felsorakozott a Blacksad, a Morgan Lost és a Saga mellé, amiket szeretnék állandóra beszerezni, de annyi vagyonom nincsen, és úgysem lesz. De azért kitöltöttem a heti totó-lottó szelvényeket. A képregények mellé, hm, ezt a lakást is meg kellene venni, úgy egy füst alatt. 

Pesti Könyv, Budapest, 2017, 48 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155699061 · Fordította: Nagy Krisztián

9/10

2020 agusztus 20-i hétvége, három nappal kiegészítve

Bán Béla újságíró volt, a Falurádió munkatársa hosszú-hosszú évekig. Amikor véget ért az újságírói munkája, éleset váltott: egy kis, tizenhat négyzetméteres helyiségben trafikot nyitott Óbudán, a Fő tér közvetlen közelében, a Harrer Pál utca legelején. A kis üzletben könyveket is árultak. A rendszerváltáskor alapjaiban alakult át a könyvpiac, a kis trafik is a csőd felé tartott. Az egyik állandó vásárló ötletelt, kijelentette, hogy az üzletben kocsmát kell nyitni. Béla bácsi szinte fel sem eszmélt, és a kocsmatulajdonos csapos szerepében találta magát. 

Az óbudai Kis Dreher vagy Bán Kocsma igen gyorsan a környék egyik kedvencévé, sőt, kulthelyévé vált. Sokkal több volt mint egy újabb kis lerészegelde a sok közül. Legendás csomóponttá lett, megfordult itt a társadalom minden rétege, és ha megfordult, vissza is tért, aztán itt ragadt. Egy időben még saját újságja is lett a kocsmának, szerkesztője Megyesi Gusztáv volt. Most mondd, újságja egy kocsmának! Mondom, a kocsma jócskán túlnőtte magát, fogalommá vált, egyfajta biztos társadalmi érintkezési ponttá avanzsált. 

Ahogy múltak az évek, Béla bácsi átadta a kocsma vezetését a fiának, a fiatalabb Bán Bélának. Szerelmetesfeleségtársam és én csak nagyon későn, a kétezres évek első felében, 2008 körül kezdtünk oda járni. Akkor már nem is a fiatalabb Béla vitte a boltot, kiadta az üzemeltetés jogát. De a kocsma hihetetlen fílingje érezhetőn megmaradt,még mindig sokkal több volt önmagánál. Bármikor mentünk oda, mindig ült egy-két ismerős, bármikor betértünk, mindig volt kivel beszélgetni, akkor is, ha nem ismerős volt. Járt oda, mondom, mindenféle ember, újságíró, webszerkesztő, bíró, jogász, földmérő, titkárnő, ékszerész kézműves, gépkocsivezető, belső burkoló, filmrendező, fotóművész, másik kocsma csaposa, mondom, mindenféle emberek („egyszóval: mindenki”). 

Az utóbbi időben, a könyv megjelenése előtt Béla bácsi a Facebook oldalán, kvázi marketing tevékenységként naponta idézte a volt vendégeinek az írásait. A kocsmáról írtak. Nagyon élvezetesen, érdekesen. A helyzet az, hogy ezekkel az idézetekkel Béla bácsi engem alaposan megvezetett. 

*

Az Öreg mint tárgy és mint műtárgy egyfelől hozta az eddigi Bán-könyvek színvonalát. Másfelől nem. Ez is keménytáblás, masszív kötésű, minden-porcikájában-könyv könyv (Hangsúlyozom, most még nem a tartalomról beszélek.) Az összes megjelent Bán-könyv egyazon méretű, jól mutatnak egymás mellett a könyvespolcon. A könyvek külső megjelenését jobbára (Az esperes-ben nem találkoztam a nevével) az író leánya, Bán Bea tervezte és készítette. Ezt is. A könyvek megjelenése reprezentatív, ízléses és szemgyönyörködtető. 

Ezekhez képest Az Öreg esztétikája lényegesen visszafogottabb, informatív szempontból lényegesen szelídebb. Ha valaki ránéz a borítóra, csak háttérinfók birtokában tudhatja, mi köze a megbolondított napernyős képnek a könyv címéhez. Számomra a cím a választott betűtípus, a színe és az elhelyezkedése miatt kicsit elvész és kaotikussá, kicsit sokká teszi az összhatást. 

A belső tipográfia korrekt, átlátható, olvasható, hibátlan. Magában a szövegben nagyon kevés a hiba. (Csak azt nem értem, hogy a Mercedes tulajdonnév miért lett következetesen mercédesz könyvszerte, sajnos a fülszövegben is?)

*

A borító, a fülszöveg és Béla bácsi előzetes Facsés marketingje egyértelmű ígéretet tesz: itt bizony a kocsmáros és Kis Dreher, a Bán Kocsma lesz a főszereplő. Szerintem ember nincsen, aki ezt a könyvet ne így várta volna/várná. Hogy eljöve a kilencvenes évek dicsérete, hogy következék a kétezres évek szimfóniája a kocsma történetében, a csapos tulaj sorsán keresztül. „Van kérdés? Nincs kérdés!”

Lett kérdés. Ugyanis a könyv csalóka. Kétség nincsen, hiába is egyes szám harmadik személyben olvasunk az Öregről, hogy az maga Béla bácsi. (A szövegben egyébként van javítatlan elírás, amikor egyszer csak elénk pattan egy többes szám első személyű megfogalmazás. Nem nagy, de minden kétséget eloszlató figyelmetlenség.) Ha lenne is bármi kétség az azonosságot illetőn, azért nincsen semmi súlya, mert Béla bácsi más helyeken már megjelent történeteinek igen komoly átfedései vannak az itt közöltekkel.. 

Így indul tehát a könyv: hogyan lesz egy újságíróból lett trafikos kocsmárossá, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, a kocsma nyitásakor. 

S akkor megtorpanunk... Jön előbb egy, majd még egy és egy harmadik szereplő, akiknek a sorsába mélyebben bepillanthatunk. Bár igazán nem tudjuk, nem értjük, miért. Engem például annyira nem is érdekelt egyikük sorsa sem, Béla bácsi és a kocsma érdekelt!

A sorsukba pillantás, itt fogtam gyanút, olyan mélyen történik, hogy részese lehetünk némely beszélgetéseknek a szereplők között, ott és akkor, ahol és amikor az Öreg nyilvánvalón nem lehetett jelen. Ahogyan a második-harmadik szereplő első szeretkezésénél sem valószínű, hogy gyertyát tartott. (A leírás ízléses, kellemesen erotikus, félnivalónak helye nincsen!)

Amikor itt tartottam, akkor néztem magam elé először, hogy akkor most mi is van? Az Öreg visszaemlékezéseit olvasom vagy simán szépirodalmat, fikciót? Netán a kettő elegyét? Nem tudtam eldönteni. (A könyv végéig sem. Hm...) Mert ahogyan mondtam, az Öreg története kétséget sem hagy, hogy szó nincsen fikcióról. A plusz szereplőké meg azt sugallja, ha valóság is, jócskán a képzelet és a fantázia szülte, maximum a személyes beszélgetések alapanyagának jócskán feltupírozott, regényesített változatát olvassuk. 

Lássuk csak, mi van még! A történet több fejezeten át teljesen el is kanyarodik a kocsmától, a kocsmárostól, és bepillantást nyerünk a hazai gazdasági alvilág működésébe, az olajszőkítés peremvidékébe, a gusztustalan ingatlanbizniszek mikéntjébe, a maffia-módszerű boltüzemeltetésbe, védelembe. (Előbb csak suttyomban, majd egyre inkább érezhetőn távolodott az érdeklődésem: a kocsmára és a kocsmárosra lettem volna kíváncsi.) Ahová vissza-visszatérünk ugyan, de a fókusz elcsúszik, elhomályosul., az Öreg és a kocsma mellékszereplővé válik. Sajnos. (Nagyjából itt  támadt fel bennem a gyanú, hogy immeg arról lészen szó, hogy micsoda egy zűrzavaros, homályos, megkérdőjelezhető egy világ volt a rendszerváltás ideje, milyen komoly maffia-módszerek munkálkodtak a háttérben. Egy utalás a könyvben is van arra, hogy a vállalkozó világ nagyjából rá is kényszerült arra, hogy ne játsszon tisztán, hiszen minden megtermelt ezer forintból a vállalkozó nagyjából száz forintot tehetett el magának. De valahogy aztán ez a megközelítési lehetőség sem áll két lábon.)

Nehezen eldönthető tehát a kérdés, milyen műfajjal is van dolgunk. Memoár, visszaemlékezés, fikció, krimi, vagy gazdasági visszaélések emléke? Vagy mi? Talán szerencsésebb lett volna a két témát szétválasztani, és egyértelművé tenni, miről is van szó, mi a központi téma, mert így kettő lett belőle. A könyv ezért voltaképpen két könyv: egy élvezetes írás az Öregről, a kocsmájáról és egy gazdasági krimi, maffia-leszámolásos sztori a rendszerváltás idejéből. De a szöveg két szövete sajnos nem ad ki egységes mintát, a memoár és a krimi permanensen és élesen elválva keveredik olvasás közben. Meglehetős bizonytalanságba sodorva az olvasót. Gondolom azt az olvasót még inkább, akinek semmiféle személyes kötődése nincsen az Öreghez és, a Kis Dréherhez. 

Nem mondom azt, hogy rossz a krimiszál, csak azt, hogy azt, hogy az Öreg történetével egybefűzve nem megerősítik, hanem gyengítik egymást. A kettő az egyben történet nem válik meggyőzővé. Különösen azért nem, mert az előbbi szereplői nem csupán nem kerülnek hozzánk közel (a jól megírt negatív alak is lehet meggyőző; a Főnök már majdnem jól sikerült a maga titokzatosságával, kérlelhetetlenségével, pókhálójával és külső megjelenésével), hanem azért, mert nincsen igazán feszültsége a történetüknek.Csak tanulsága. De a krimi izgalma nélkül... 

*

Béla bácsi memoárban nagyon erős. Ez már a régebbi könyveiből is kiderült. Jelen kötetének ezen szakaszai roppant élvezetesek, meghatók, felháborítók, szépek, fogcsikorgatósak: szóval közel kerülnek az olvasóhoz. Az Öreg személye nagyon hamar szívcsücsökké válik, még akkor is, ha nem ismeri őt személyesen.

A krimi vonal nem ennyire meggyőző. Nem csupán azért, mert a szépirodalom más műfaj. Béla bácsi előző könyve, Az esperes (amiről szégyenszemre még nem írtam itt, a blogon), szintén hibrid termék: egy szamoskéri pap életét meséli el vastagon dokumentarista elemekkel, de abban a könyvben a műfaji keveredés nem kizökkent, hanem aláhúz. Talán mert egy a főszereplő, egy a történet. 

Gondolkodtam, mennyiben befolyásolt e könyvvel kapcsolatban a szubjektív csalódásom (mármint, hogy a szöveg nem maradt a kis kocsmánál, a vendégeinél, hogy az egésztől valami egészen mást vártam), mert persze, hogy befolyásolt  Megkíséreltem egészséges távoltartással kezelni ezt a prekoncepciómat, de az olvasmányélmény nem mosta el az elvárást, nem sikerült újrapozicionálnom magamat mint olvasót. Pedig, szívemre a kezemet, isten bizony alkuképes vagyok!

Próbálkoztam azzal is, hogy egyfajta erkölcsi, gazdasági tantörténetnek fogjam fel az olvasottakat (a legnagyobb káoszban, nyomás alatt is érdemes ragaszkodni az elvekhez, mert nyugodtabb lesz az élet, a sánta kutya és a kútra járó korsó sorsa nagyon jól ismert), de ez sem vált megnyugtató nézőponttá. 

Ezért simán lehetne Az öreg-nek egy folytatása, átírása, amely csak róla és a kocsmáról szólna, és amely közben bemutathatná a vállalkozói lét gyötrelmeit, a kiskapuk, lehetőségek erkölcsi dilemmáit, a rendszerváltást követő évek zavaros, bizonytalan idejét. A krimi szál újraírása nem biztos, hogy megérne még egy misét, túl nagy a rettentő profi konkurencia, és szerzőnk nem ebben a műfajban erős. 

* 

Utóirat: 

Ismét csak egy önismétlés. Ahogy utaltam rá, értékelést, kritikát írni, ha ismerem a szerzőt, ha esély van a személyes kapcsolatra, nem mindig hálás dolog. Sőt, hálátlan. Alapvetőn konfliktuskerülő vagyok, szeretek jóban lenni mindenkivel és az udvariasságot is nagyra tartom. Ugyanakkor az őszinteséget is. S a kettő a vevő szempontjából simán kiütheti egymást. Ha erre lehetőség van (és kritika okán mikor nincsen?) három út marad:

• vagy az, hogy nem írok,
• vagy nem őszintén írók (ami meghasonláshoz vezet),
• vagy az, hogy őszintén, konstruktívan írok. Eddig az utóbbihoz tartottam magamat. 

S vállalom a meggyőzetés lehetőségét, hogy nincsen igazam, rosszul látom, értelmezem, értékelem, amit most olvastam. 

Magánkiadás, Budapest, 2020, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150087269

6/10

2020, augusztusa, Kareszéknál voltunk, Dunaharasztin

A szerző mindössze ötvenhat évet élt. Az ötvenes-hetvenes években alkotott, elsősorban novellista volt, öt regényt írt. A Dark Universe címűt Hugo-díjra jelölték.

R. W. Aldiss a sci-firól írt monográfiájában, a Trillió éves dáridó-ban elég sommásan intézi el a szerzőnket. Ennyit ír róla, és slussz: 

Daniel Galouye, Heinlein követője, egyéni hangját meglepő regényében, a Counterfeit World (Hamis világ)-ban lelte meg, ami 1964-ben látott napvilágot és Simulacron-3 címen is ismert. De emlékezetes Galouye zseniális, posztnukleáris holocaust története, a föld alatt játszódó Dark Universe (Sötét univerzum) 1966-ból. 

Jelen regénykéjéből meg készült egy film, a Tizenharmadik emelet címűt. Csak most, hogy olvastam Galouye-ról döbbentem rá, miért voltak ismerős elemek a történetben: a bevezetőben említett krízisem feldolgozásakor ez a film is az egyik jelentős lego-elem volt. Amikor láttam, a könyvről fogalmam sem volt.

Zsákbamacska nélkül, in medias res: ugyan nem előzte meg Philip K. Dick-et (akinek, tévesen hittem az új, magyarul megjelent könyve fülszövegének, nem az Űrlottó volt az első, megjelent könyve), de szorosan a nyomában volt ezzel a történettel. Vagy bizonyos értelemben mégis előtte. (Biztosra mondanám, ha tudnám, mik jelentek meg az Űrlottó előtt.) A szimulátor 1964-ben jelent meg először. PKD-t nem érdekli a technika, számára minden technikai megoldás csak eszköz, hogy a metafizikai mondanivalóját kifejthesse. Galouye nem ennyire tartózkodó, ő simán felhasználja a technikai problémákat, megoldásokat is, hogy elmondja, amit akar. 

De Galouye műve az egyik legjobban megírt, leggondolatgazdagabb filozófiai kalandregény, amit eddig olvastam. A könyv nem csupán szerkesztésében, hanem nyelvezetében is élvezetes. Aztán: izgalmas is. Na!

Azt hiszem, ezt félreérthetőn fogalmaztam meg... Amit olvasunk sci-fi kalandregény, a paranoid-üldözős fajtából, csavarokkal („barkács-könyv”, a' la SzFT), izgalommal, döbikkel. Filozófiai annyiban, hogy lételméleti a cselekmény mondanivalója, ám semmi, de semmi lila nincsen ebben a kéccá' oldalban.

*

A történet, megpróbálom spoiler nélkül átfutni, nagyjából annyi,amennyit a fülszöveg elmond:

Három kutatót különlegesen fontos és titkos feladattal bíznak meg. Az a dolguk, hogy olyan programot, modellt tervezzenek, amelynek alapján kiszámítható a társadalom minden reakciója. A három tudós, köztük a fiatal Douglas Hall, sikerrel jár: számítógépen szimulálni tudják az egész társadalmi környezetet, az emberek viselkedését. Arra azonban egyikük sem gondol, hogy a szimulátort politikai előrejelzésekre akarják használni. Amikor gyanakodni kezdenek, már majdnem késő. A kutatás vezetője rejtélyes körülmények között meghal, a másik nyom nélkül eltűnik, mintha nem is létezett volna. Douglas Hall egyedül marad a hatalomra vágyók elleni harcban, s egyedül kell megküzdenie a felismeréssel, hogy a szimulált valóság más szinteken is működni kezd.

Ennél többet vétek lenne elmondani. Nem is teszem. Mondjuk a fülszöveg első mondata annyira nem igaz, hiszen a könyvben egy egész cég ügyködik a szimulátoron, s még társadalmi ellenállás is van, hogy valóban bevessék-e. Vagyis nem három tudós, és nem titkos a feladat. A többi nagyjából stimmel, az eltérés nem lényegi.

 A valóság értelmezéséről szól például Robert Sheckley egyáltalán nem sci-fi elbeszélése, az Ugyanaz duplán című kötetből, a címe: Menüett. Egy egyszerű, banális történetet mesél egy étteremről és egy látogatójáról. Illetve három történetet. Illetve egyet, három szempontból: a tulajdonoséból, a pincéréből és a vendégéből. A technikájából a Szeretni bolondulásig című film készítői nagyon sokat tanultak. Csak e két alkotásból is kitetszik, hogy a valóság értelmezése a szubjektív szempontú összefüggések, logikai láncok létezése miatt még sci-fi elemek nélkül sem mindig egyszerű. Vagyis egyszerűnek egyszerű, csak nem biztos, hogy a valóság szempontjából a megfelelő eredményre jutunk. 

 Na, ennél egy kicsit könnyebb dolga van a könyv főhősének, bár kétségtelen, hogy neki sem könnyű azt belátnia a valóság igazi természetét, hollétét. 

Végül megemlítem még, amit már többször említettem e bejegyzésen kívül is: a Galaktika 27. számában jelent meg Kaszás István A modell című elbeszélése. Nem tudom mikori a magyar szerző írása, mindenesetre komoly átfedések vannak amaz novella és emez regény között. Kaszás javára írhatjuk, hogy mondanom se kell, sokkal tömörebb. Galouye viszont sokkal izgalmasabb. Erre varrj gombot! Mondok én valamit, olvasd el mindkettőt, úgy jársz a legjobban! Bizony, bizony mondom néked! (Nekem meg itt marad a kötet a polcomon mégis.)

Móra, Budapest, 1994, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631172090 · Fordította: Szilágyi N. Erzsébet

10/10

2020 augusztus, vasárnap, a lányok evezni mentek, én maradtam a légkondi alatt

 A történet eredetije 1985-ben jelent meg, a sorozat 54. részeként. (A Wikipedia 82 albumot tart számon.) A sorozat kitalálójának, írójának Morrisnak a társa e történet megalkotásában Guy Vidal újságíró volt, aki csak ebben a történetben lépett be a Lucky Luke-történelembe, majd ki is lépett onnan.

Az alapkonfliktus bár kicsit képtelen, mégis mulatságos. Természetesen Amerikában vagyunk, a Vadnyugat meghódítása idején. A bátor vagy éppen vakmerő férfiak útnak indulnak az ismeretlen vidékek felé, a keleti parton meg ott maradnak a nők. A férfiak meg amott, nők nélkül. Mindenkinek hiányzik mindenki, naná. Nem véletlenül Purgatórium a nő nélküli, nyugati városnak a neve...Nő nélkül megszűnik a férfiakban a tartás, még a kocsmai verekedés sem esik jól, mert nincs ki előtt páváskodniuk az erejükkel.

Keleten pedig lett légyen a férfi akármilyen nyeszlett, idősödő, fogsorhibás, versengenek érte a hölgyek.

A megoldás egyszerű, hogy a kölcsönös hiányok kompenzálódjanak, össze kell hozni a szétválasztódott nemeket: a nők útra kelnek nyugat felé, hogy egymásra találjon, ami összetartozik. S ki más lenne a karaván vezetője mint a kezdetben (joggal vonakodó) Lucky Luke.

A karaván elindul keresztbe az országon át, a boldog végkifejlet reményében. Nem részletezem a kalandokat, van belőlük bőven, ellenségnek számítanak az indiánok, a rablók, a természet, a földrajz, minden. Ám a poénok döntő többsége a nemek testi, lelki, gondolkodásmódbeli különbözőségére épít. Gátlás nélkül. '85-ben még nem volt divat a gender, eszébe sem jutott senkinek a nemeket összemosni, ugyanolyanná tenni, hiszen akkor még nyilvánvaló volt, hogy a két nem az két nem, nem a természet tévedése, nem a filozófusok, teológusok, politikusok avagy a férfinem hímsoviniszta, fallokrata találmánya, hanem így van, és kész. Ahogy az is nyilvánvaló volt, és erről szól ez a képregény is, hogy bár más-más a gondolkodásmód, az elvégzendő, elvégezhető feladat, mások és mások a képességek, de ez nem elválaszt, hanem kiegészít. Ahogy nem az össztársadalmi elfogadottságért harcolt a történetben a nem enyhén feminim fodrász sem, és senkiben nem  a felháborodás volt az első reakció Lucky Luke megrökönyödése miatt sem. Helyükön voltak a dolgok.

Szóval a történet gátlástalanul a nemek különbözőségére épít, nem degradálva, nem alá-fölé rendszerben szemlélve, hanem a megfelelő helyiértéken kezelve, hogy Istennek hála, mások, másmilyenek vagyunk. Ha néha fárasztó tud lenni mindegyik nem számára a másik mássága, akkor is áldás. (Be kell vallonom hogy Szerelmetesfeleségtársam gondolkodásmódja kezdettől fogva azért volt rendkívül megkapó a számomra, mert meglehetősen férfiasan gondolkodik: így lényegesen könnyebb kommunikálnom vele, ami nekem logikus, az döntő többségében neki is. Bár figyelem tizenhárom éve, és néhány esztendeje kicsit elengedte magát, úgy fest, férfi vagyok mellette, és van az életünknek pár olyan területe, volt már néhány olyan kommunikációs reakciója, ahol kimondottan női módon reagált. Kicsit meg is riadtam, de az arányok még megfelelők. :-D)

Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.

Olvasás közben több hely volt, ahol nem röhögtem fel hangosan, de csak azét nem, mert tegnap reggel olvastam el, ébredés után az ágyban, és SzFT ott szuszogott mellettem békésen, szépségesen, nem akartam röhögéssel megszakítani az alvását. De ha más körülmények között olvastam volna, egészen biztosan harsányabb a reakcióm. Telis-teli van ugyanis mind verbális, mind képi poénokkal. Vajon megfelelő távolságból milyen reakciót vált ki egy nőből egy grizzly vagy egy kígyó? Segítek: bunda, táska. Avagy amikor az indiánok jelzik, hogy közeledik egy karaván, ami tele van nőkkel, akkor a füstjel egy széles csípejű, látható mellnagyságú női aktot formáz. Az pedig mindenek netovábbja, hogy a magányos cowboy nagy kanállal kóstol a házaséletbe. De nem ízlik neki, nem hiába magányos cowboy. Viszont rettentő tréfás, ahogy az ara Luke átnevelésébe fog, és ugyanilyen mulatságosak Luke reakciói is. Persze nem jön össze a frigy, és ezzel mindenki jól jár.

S figyeld, például erre még nem is gondoltam! :-D

Egyszóval nagyon jó szórakozás ez a magyarul 39-dikként megjelent Lucky Luke-füzet, a minőségére és a vacak memóriára való tekintettel olyan kis visszatérős szórakozás. (Csak úgy mondom, a kiadóban megrendelhető, és ez nem fizetett reklám, ilyen kis élhetetlen vagyok: lucky.luke.hu@gmail.com )

Érdekes, bár magyarázható módon nekem jobbára nem jöttek be a Lucky Luke filmadaptációk: akár rajzfilmet, akár élőszereplős feldolgozást láttam, valahogy bugyutává vált, ami képregényben működik. Ennek ellenére mondom, 1992-ben Terence Hill főszereplésével filmet forgattak a történetből.

Pestikönyv, Budapest, 2020, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699399 · Fordította: Szenes Renáta · Illusztrálta: Morris

10/10

2020 augusztus közepe, vasárnap délelőtt

Kezdjük a legrosszabbal. A könyvvel. Nem a tartalmával, hanem mint tárggyal. Egyben van. Nem akar szétesni még olvasás után sem. Lássuk be, ez nem kevés! Legalábbis abban a kiadási kategóriában, amelyben a könyv megjelent. A belső tipográfiával annyira nincsen is baj, bár lehetne javítgatni ezt-azt, de nem vészes. A papírminőség olyan, amilyen, még erre is csak enyhén cöccögök, majd felülkerekedik bennem a zöld gondolkodás, újrapapír, bányja kánya, kevesebb fának kellett meghalni.

Hanem a borító, na, az hjaj... A könyv 1997-ben jelent meg. A benne szereplő novellák eredetileg 1961–1971 között láttak napvilágot. Akkor tán még elment volna ez a grafikai összeállítás, ezekkel a betűtípusokkal, ezzel az elrendezéssel. A rajz maga önmagában nem is lenne rossz, különösen ha túllépünk azon az apróságon, hogy a könyv tartalmához ha nem is úgy van, hogy semmi köze nincsen, de csak nagyon halvány, erős asszociációs készséget kívánó a kapcsolat. Nem, a „dupla” szó önmagában egyáltalán nem indokolja a két hölgyet! A fenti pisztolyos robot pedig, bár kétségtelenül jobban sikerült mint a duplán lenge hölgyek, végképpen szövetidegen a kompozícióban. Hold-Föld oké, hogy éreztessük még valamivel, hogy sci-fi-t a kezébe a nagyérdemű olvasótábor. A szerző-cím betűtípusáról, elhelyezéséről, színválasztásáról hallgatok, annyit nem ér az egész. De az összbenyomás, na mit sugall, na mit? Gagyi, zs-kategóriás vackot fogsz olvasni, apukám, meglepetés ne érjen, én szóltam, ha még pénzt is adsz ki érte! Ezt sugallja.

Amikor ez tökéletesen téves sugallat. Mert Sheckley-t olvasunk! 

*

Ahogy a már a bevezetőben citált könyvekről írtjaimban említettem, Sheckley Kuczka Péter szerint az az író, aki az elsők között elegyítette sikeresen a sci-fit a humorral. Azt is írtam, hogy bár igaza van a magyarországi sci-fi irodalom nagy dojenjének, de még sincsen, mert Sheckley-nek voltak elődei ebben, például a Lem. De hát ő kelet-európai volt. Tény, ami tény, Sheckley tréfás. Nem fetrengve röhögős, nem sírva kacagós, de fanyarul mosolygós. Úgy általában. Most annyira, ebben a kötetben ez nem jellemző. Ami kezdetben kicsit frusztrált, majd helyre rázódtam, és más elvárásokkal kezdtem olvasni. 

Kezdve ott, hogy ez nem regény, de nem ám, hanem a szerző elbeszéléseiből összemazsolázott kötet. Tíz éves periódust átfogó mazsola. 

Mint ilyen, nem lehet egységes. Nem is az. De ez nem baj, legalábbis engem csöppet sem zavart. Néha ugyan erősen kapaszkodni kellett a novellák téma-váltásai között, hiszen a kanyarok olyan élesek, hogy simán előfordul, hogy egy klasszikus értelemben vett sci-fi után egy szociálpszichológia parafrázis következik. Vagyis azt várni, hogy a borító és a szerző neve ellenére most sci-fit fogunk olvasni, biztos út a csalódáshoz. Ennél sokkal nyitottabban kell hozzáállni, és akkor már nem csupán kimérten, hanem komolyan bólintós a kötet. 

*

Na, és akkor mostan valék bajban, mert két utam van: vagy részletesen bemutatni az összes novellát (ezt senki nem fogja végigolvasni, az ilyen értékeléseket én sem szoktam ezt tenni), vagy tovább sommáskodok (de akkor semmi érdemlegeset nem teszek hozzá az eddigiekhez: érdemes elolvasni). Vagyis nem tudom, mi legyen?

Olyan kis bemutatót kellene összehozni, amilyet a filmekhez szoktak Tudod, amikor csendesen, unalmasan induló képsorok (egy poros bakancs lép a szeméttel teli szórt utcán, hozzácsapódik egy üres Cola-s pohár, egy Mekis szenya papírja,  egy hang mond valami olyan uncsit, ami azért felkelti a figyelmet („Akkor még azt hittem, a biztosnak hitt életemet semmi sem változtathatja meg...”; néhány snitt az unalmas hétköznapokról, család kapkodva reggelizik, gyors búcsúpuszik, kamasz hugi durcásan a földhöz csapja a múlt héten vásárolt popsztáros pólót, hogy ilyen régi vacakban nehogy már elinduljon, anya az elgyötörten az égre néz, kamaszsrác (ő a beszélő) gyors iramban menekül hugi hülyesége elől, apa búcsút int a kocsiból („Ma időben jövök!”), narrátor: „De nem jött időben haza.”: kamera gyorsan száguld ki a város felett, át a városon, ki a városból, folyó, híd, hegyek, utoléri apa kocsiját, kép elsötétül, világosodik: füstölgő roncs egy erdei szerpentinen, apa kocsija; narrátor: „Nem baleset volt. Még nem tudtuk, de elindult lefelé a hegyekből a Bakancsos.”; újra bakancs a család házának a teraszán, kép sötétül, világosodik, hugi velőtrázó sikoltása, „Anya!”, egy vértől csepegő fogsor, gyilkos mosoly, narrátor: „Így lett semmivé a világom!”, az iskola füstölgő romjai, véres kéz egy kilincsen: „Azt hiszed, van esélyed, kölyök! Hát nincsen!”; baseball ütő lesúlyt, az előbbi véres szájból kihullik néhány fog; sikoltások, robbanó autók, narrátor: „Nem olyan volt mint bármelyikünk. Egy beszélő, gondolkodó állat! Emberbőrben!”; a földön egy levedlett emberbőr, kamera rohanva oldalra vág: a bakancs elindul, húzza maga után az emberbőrt...

És így tovább, vágod, mire gondolok, ugye? Na, valahogy így kellene bemutatni ezt a könyvet. Mondjuk, figyelj csak, kezdjükk úgy, hogy...

....majdnem üres, jellegtelen lakás, ahol jellegtelen kisember ücsörög egyedül. Megszólal a csengő, kisember kislattyog, és kiszól a csukott ajtón keresztül: „Nem veszek semmit!” Ügynök bent ül a konyhaasztalnál, bólint a kisembernek: „Bármit! Akármit! De az a legnagyobb, legádázabb ellensége ugyanazt kapja, duplán!” „Duplán?” „Duplán!” Kisember szeme értetlen, majd felismerés villan benne, képernyőt betöltve kikerekedik, kamera távolít kaján mosoly. „Szóval duplán? Csalódottság az arcán: „De nincsen ellenségem” „Úgy gondolja? Lássuk csak!” 

Hasonló Kisember megy az utcán, a körülötte levő tér folyton változik, cseppfolyóssá lesz a beton, zöld denevér jelenik meg annak a vállán, akivel szóba áll, odébb mennek a házak, semmi sem statikus, minden átfolyik valami másban, elképesztő, valótlan dolgok történnek mindenfelé, de Kisemberünk és a város többi lakója számára ez teljesen normális. Kisember a pszichológusához siet, leveti magát a fotelbe: „Igen, megint az az álom!” „Beszéljen róla, mondja el az elejétől a végéig!”, „Nem akarom!”, „De szükség van rá, hogy segíthessek!” Statikus kép: egy lakótelep mozdulatlan képe alkonyatkor. 

Villanásnyi nézőpont váltás, mint amikor az autóban elsuhan mellettünk egy kis erdősáv. Két ember egy kétszintes, még egyben levő, de már az enyészet felé kacsingató ház előtt beszélget. „Mindennap?”, „Mindennap!”, „Annyit?”, „Hát ki tudja? Figyelje csak, jön a szállító!” Autó érkezik, a futár kipattan, becsönget a házba, az ajtó résnyire nyílik, szem kikukkant, kéz kinyúl, pénzt ad, aláír, majd amikor a futár elmegy, fehér köpenyes alak lép ki a terasz árnyékába, körülnéz, és gyors mozdulatokkal leteszi a futár által otthagyott két, nagy kartondobozt. „Ennyit nem lehet naponta megenni! Hány gyereke van?”, „Egyedül él!” Az orvosköpenyes lépdel a házban, kezében a kartonnal, ajtó nyílik, meghatározhatatlan szórós valami, agyarakkal, vérvicsorogva veti magát a dobozból előkerült élelemre. „Egyél csak, komoly tervem van veletek!” Kamera oldalra siklik, és még kilenc másik alak tápászkodik fel mellől, meghatározhatatlan, se nem ember, se nem állat lények. „Egyetek csak, hamarosan nagyon sokat ehettek!” Nézőpont az állatokról végigsiklik a szobán, megáll az ablaknál, végig siklik a kisvároson, megállapodik egy játszótéri a hintában ülő kislányon. A háttérből az orvosköpenyes hangja elkeveredik a mély, lúdbőröztető morgással, „Lesz mit enni, okos kis drágaságaim!”

Nézőpont felsiklik az égbe, át a szférákon, ki a világűrbe, gyors száguldás, mint amikor a Star Wars-ban hipersebességbe kapcsol az űrhajó, majd megáll egy sivatagbolygó homokja felett. Bekerített tábor, egy robot cirkulál körülötte. Ember érkezik. „A jelszó, uram?”, „Harangvirág.”, „Nem, uram!”, „Nem?”, „A társa jelszót változtatott.”, „De nekem nem szólt!”, „Sajnálom, uram!”, „Szomjan fogok halni, Maxie, ha nem engedsz be!”, „Csak a jelszóval jöhet be, uram!”, „A kapitány mikor jön vissza?”, „Két nap múlva, uram, a bolygó túlfelére kellett mennie.”, „Addig meghalok, Maxie!”, „Uram!” Kamera az ember arcára, patakokban csorog róla a verejték, kicsit távolít, a férfi kezében egy félig üres vizes palack, kicsit még távolabbi nézőpont, a rendíthetetlenül álló robot,  majd  égbe nézünk, a nap tűz, szinte beleolvad a szemünkbe.

*

Nem folytatom. Pedig lehetne még. Hosszan.

Számomra az egyik fő érdekessége a könyvnek, hogy van benne olyan novella, amelyben egy szemernyi sci-fi sincsen. Csak csattanós az is. Ezáltal valahogy mégsem lóg ki a kötetből, mert ötletességben, csavarban simán ott van a többi mellett. S azt hiszem, a fenti mondattal megoldottam legalább önmagam számára, miért érzem jónak ezt a kötetet. Sci-fi (is), csattanós (amit kedvelek), töprengtetős, van, hogy izgalmas, van, hogy gunyoros, van, hogy tréfás. Mi kell más? Talán az, hogy valamilyen formában a kezünkben éegyen és olvashassuk. Bezony!

Hajja & Fiai, Debrecen, 1997, 170 oldal · ISBN: 9639037192 · Fordította: Hajja Attila, Nemes István, Pákozdy Andrea, Szegi György

8/10

2020 augusztus, a szabadság és a dolgos hétköznapok utáni hétvége

Ami még él az egykori értékelésből az, ami nem változhatott a két olvasás között: Michio Kaku valóban egy seregnyi sci-fit vesz alapul, elsősorban a Star Trek-et és a Csillagok háborújá-t, hogy az azokban megírt, filmre vitt ötleteket megvizsgálja, megvalósíthatók-e. S persze az sem változott, hogy ezeket az ötleteket három kategóriába sorolja, „a valóságban is megvalósítható, a majd egyszer, valamikor megvalósítható, és a felejtsdelezlehetetlenmindenkor megvalósíthatósági kategóriába”. Ezek nem változtak, mert mitől is tettek volna ilyet?

Michio Kaku fizikus. Japán származású amerikai, aki a kvantumfizika egyik vitatott (mert mi az a kvantumfizikában, ami nem vitatott?) alapjának számító húrelmélet egyik atyja. Aktív ember nem csupán a fizikában, hanem a fizika népszerűsítésében is. Írt jó pár könyvet (ezek általában bestsellerek lettek, majd' kétszáz cikket, készített videókat, szereplője volt rádiós és televíziós műsoroknak és írója több blognak is. Teller Ede segítségével nyert ösztöndíjat a Harvard Egyetemen (csak hogy legyen magyar vonatkozása is a bejegyzésemnek). Egyszóval nem egy tunya, Pató Pál figura. S jól teszi, hogy így teszi, mert írónak is, előadónak is kiváló. Ebben az esetben az a kérdés, milyen író? 

Ez azért is fontos kérdés, mert ha a fizika népszerűsítéséről van szó, akkor rögtön én jutok az eszembe, mert nekem egyáltalán nem népszerű a fizika.

Nos, Kaku könyve dupla találat az érdeklődési darts-omon: szól a fizikának arról a részéről, ami érdekel, és szól a sci-fikről, amik alapvetőn érdekelnek. Még mielőtt, azelőtt: eszembe sincsen Kaku mondanivalóját bármilyen szakmai, tudományos szempontból taglalni. Boldog lennék, ha meg tudnám tenni, de számomra ez ugyanolyan képtelenségnek számít, mint helyből felszállni és röpülni egy kört a lakótelepünk felett. Vagyis mindaz, amit írok, egyáltalán nem vonatkozik a megértésre, csupán valamiféle emocionális reakció egy ismeretterjesztő könyvre. S különben is, Kaku legyen a talpán, aki Kakuval vitázni próbálna! Majd ha két anyám lesz (amikor tudvalevő, három volt)!

No, csapjunk már bele amaz lecsóba! Érdemes először egy pillantást vetni a tartalomjegyzékre, abban ott van az egész könyv. 

I. típusú lehetetlenek
1. Erőterek
2. Láthatatlanság
3. Fézerek és halálcsillagok
4. Teleportáció
5. Telepátia
6. Pszichokinézis
7. Robotok
8. Földönkívüliek és ufók
9. Csillagközi űrhajók
10. Antianyag és antiuniverzumok

II. típusú lehetetlenek
11. Gyorsabban a fénynél
12. Időutazás
13. Párhuzamos univerzumok

III. típusú lehetetlenek
14. Örökmozgó gépek
15. Jövőbelátás

Ha felidézed, amit mondtam, kicsit meglepő a lista. Ugye

1. az első csoportba azok a jelenségek, lehetőségek kerültek, amelyeket belátható időn belül meg tudunk valósítani. Mármint nem te és én, hanem az emberiség. 
2. a második csoportba azok, amelyeket majd jó sokára valósítunk meg, mert a mai technikával képtelenség megvalósítani, de a holnapival és a holnaputánival is, de nem lehetetlen
3. a harmadik csoportba pedig azok kerültek, amiket soha és egyáltalán nem lehet valósággá tenni.

Pillants fel, kérlek a listára! Az első csoportban található dolgok úgy száz éven belül valóságosak lehetnek! láthatatlanság, telepátia, teleportáció! S a többi. Gondolj bele! Sikerült? 

Természetesen nem megyek bele, hogy mik az elméleti lehetőségek, még csak abba sem, hol tartunk ma, abba pedig végképpen nem, mik ezeknek a fizikai alapjai. Viszont abba igen, mekkora telitalálat a könyv címe. Az előbb azon gondolkodtam, hogy egy dolog hiányzott a könyvből, mégpedig a humor. Most meg arra jöttem rá, hogy bár igen, de mégsem, mert legalább a címe humoros. Meg azért volt néhány beszólása is... („Mit adtak nekünk a rómaiak?”) Vajon lehet-e fizikája (törvényekre, törvényszerűségekre épülő magyarázata) annak, ami lehetetlen? S egyben a címben benne van az is, hogy amikor nem lehet, akkor magyarázatot kapunk, miért nem lehet. 

Számomra az volt a legfurább a könyvben, hogy bár a fizikai magyarázatoknál csak lestem ki a fejemből, de nagyon értetlenül, igen hamar fonalat veszítve, mégis úgy olvastam a könyvet, mintha izgalmas regény lenne. És ez nagyon nem kevés. Arról szól, hogy Kaku nagyon jól fogta meg a témát, olyan érdekes kérdéseket emelt ki a sci-fikből, amik méltán keltik fel az olvasó figyelmét. Még akkor is, amikor a magyarázat közben a megértés fonala erőteljesen foszladozik. Vagy létre sem jön. De ezt nem Kaku hibájának tudom be, úgy akarom érezni, van önkritikám. 

A történelemben, egészen az ókori társadalmakig visszamenőleg, az emberek mindig hittek más, létező bolygókban, az istenek vagy a szellemek lakhelyében. Az egyház tanítása szerint létezik a menny, a pokol és a tisztítótűz. A buddhisták szerint létezik a nirvána és a tudatosság különböző állapotai. A hinduk viszont a létezés sok ezer síkjában hisznek. Bár a keresztény teológusoknak nem sikerült választ adniuk arra a kérdésre, hogy pontosan hol is helyezkedhet el a mennyország, mindamellett gyakran bukkan fel spekulációikban annak a lehetősége, hogy Isten egy magasabb dimenzióban létezik. Meglepő, de ha valóban léteznek magasabb dimenziók, akkor számos, az isteneknek tulajdonított képesség lehetségessé válik. A magasabb dimenzióban élő lények tetszésük szerint felbukkanhatnak valahol, vagy eltűnhetnek, keresztülsétálhatnak a falakon, és így tovább – holott ezekkel a tulajdonságokkal általában csak az istenségeket ruházták fel. Újabban a párhuzamos univerzumok kérdése az elméleti fizika egyik legintenzívebben tárgyalt témájává vált. A párhuzamos univerzumoknak több típusa van, ami annak végiggondolására kényszerít, mit is tekinthetünk „valóságosnak” A különféle párhuzamos univerzumokról folyó viták gyökere ugyanis semmi egyéb, mint az, hogy mit tekintünk magának a valóságnak. A párhuzamos univerzumoknak legalább három típusa létezik, amelyekről a legtöbbet lehet olvasni a szakirodalomban: a. hipertér, vagy magasabb dimenziók, a multiverzum, és a kvantumos párhuzamos univerzumok. 

(286. )

Az 1980-as évekre a fizikusok már szinte belefulladtak az elemi részek tengerébe. Amikor a nagy energiájú részecskegyorsítókban különféle atomokat romboltak szét, a szétszóródó törmelékben minden alkalommal tucatszámra találták az új részecskéket. A helyzet olyan kétségbeejtő volt, hogy J. Robert Oppenheimer még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy a fizikai Nobel-díjat annak a tudósnak kellene adni, aki abban az évben nem fedez fel egyetlen új elemi részecskét sem! (Enrico Fermit ugyancsak megrémítette a görögös hangzású nevekre keresztelt részecskék sokasága, és csak annyit jegyzett meg: „Ha fejben tudnám tartani az összes részecske nevét, akkor akár botanikusnak is mehettem volna.”)
(291.)

A Sliders című tévésorozatban szereplő fiatal fiú elolvas egy köny- vet, amitől olyan szerkezet megépítéséhez kap kedvet, amelyikkel saját kénye-kedve szerint csúszkálhat a párhuzamos univerzumok között. (A történetben a fiúra ilyen nagy hatást gyakorló olvasmány véletlenül éppen az én Hyperspace [Hipertér] című könyvem volt.) 

Michio Kaku weboldala

Akkord, 2010, ISBN: 9789632520353 · Fordította: Both Előd

8/10

2020 júliusa, a nyaralás utolsó napja; + 2015

Vésztőnek eddig a nevét sem hallottam. Azt sem tudtam, hogy létezik, ezáltal azt sem, hogy hol van. Itt:

Amint belelapoztam a könyvbe szimpatikus lett ez a kisváros. Nem lehet rossz hely, ha a helyi vezetés, a pozitív kreatív stáb ennyi kreativitást feccöl egy róla szóló kiadványba. A könyv nem füzet, nem könyvecske, hanem egy majdnem A4-es, kötött, kemény borítós fotóalbum. Ami már a első fotójával lenyűgözött. (A könyvből való fotókat Csősz Ferenc, a könyvet kiadó egyesület pontosan nem tudom kijének a szíves hozzájárulásával közlöm, de messze nem olyan szépek itt mint a kiadványban, telefonnal fotóztam őket.) Ez az első kép, figyeld csak!

Egy teljesen mai kép, megbolondítva, s mintha régi képeslap lenne. Hosszú percekig néztem, és gyönyörködtem benne. 

Aztán átlapoztam az egész könyvet. A másik kép, ami hosszabb ideig fogva tartott ez volt: 

Nem kell magyaráznom, ugye? 

A kiadvány igen szűkszavú, de áttekinti a település múltját (itt is igen gazdag a szemfogó képanyag), a környező természet gazdagságát, a környező vizek szépségét, szó van a Mirtil felvezette romról, a közvetlen közelében található múzeumról, a gazdag kulturális életről, a kiemelkedő épületekről. S mindez elsősorban képekben, hiszen egy kép ezer szóval felér. S ha szöveg van, az van magyarul, angolul és németül is. 

Nézd csak ezt a képgalériát, hogy tudd, miről beszélek!

A képekből is majdnem egyértelműen kiderül, hogy Vésztő legszebb épületei a városközpontban találhatók, rövid lassú sétával (ezt már tapasztalatból mondom), bejárható, megtekinthető mindegyik. Kulturált, rendezett, szemrevaló. 

Vésztő kétségkívül leglátványosabb, gyönyörűen megcsinált látványossága a várostól mintegy három és fél kilométerre, Mágortól nem messze található a szépen kiépített, büfével, parkolóval, sétautakkal rendelkező történelmi emlékpark benne a monostor-romjával. Itt legalább másfél-két órát eltöltöttünk. Csak úgy kattogtak a mobiljaink. Válogattam egy keveset a családi képvadászatból. Gyönyörű, tágas, szépen megcsinált hely, egy világviszonylatban egyedi dombmúzeummal, amelyben őskori leleteket mutatnak be. Nem is annyira leletek érdekesek, sokkal inkább az ahogyan bemutatják őket: a pince szerű helyiségben egy kis folyosóról tekinthetünk le a kiállításra, amelyben látszanak a földtani rétegek, és minden lelet azon a helyen, abban a magasságban van, ahol megtalálták. Megtudtuk, hogy a múzeum bajban van, sürgősen meg kellene erősíteni a földfalakat, gondoskodni az állandóbb páratartalomról, szigetelésről, mert erős hatással van rá az időjárás. A becslés szerint, ha nem változik semmi, mintegy tíz éve van még ennek a kiállításnak. A szemben levő domb alatt folytatódik a környékbeli múltba nézés, a kőkortól a monostor 11. századi első épületétől a 18. századi teljes pusztulásáig. 

A múzeum feletti dombon felett pedig ott áll a monostor megerősített romja, csodás kilátással. A romtól mintegy kétszáz méterre egy impozáns szoborpark áll a fák alatt, a népi írók sorával. A szoborpark mögött pedig egy pákászház és egy bronzkori (?) gerenda alapokon álló tapasztott lakóépület nézhető meg. 

Szinte szégyellem megemlíteni, de tekintettel a magyar közállapotokra és a könyv dicséretére elmondom: tényleg Vésztőről szól benne minden, nincs egy félmondatnyi politika sem, semerre, nincs egy leheletnyi tömjén sem semelyik irányba. Ha vannak nevek, akkor azok a könyv elkészítéséhez kötődnek. Ahogy például a fotókat készítő Vésztői Digitális Fotó Egyesület és a tagjainak a neve. 

Egyetlen hiányérzetem volt/van csak: a fotók megérdemeltek volna magyarázó, útba igazító képaláírásokat. Illetve nem csupán megérdemelték volna, hanem több esetben ordító a hiányuk. A városban autókázva néhány, a könyvben szereplő helyet nem találtunk meg. De például a helyi kulturális életről szóló fejezetben jó lett volna tudni, melyik kép miről szól, miért volt tűzijáték, ha fellépőket látunk, ők kicsodák, milyen fellépéseket, ünnepeket fotóztak. De ugyanígy érdekes lett volna megtudni valamit a Sinka István Művelődési Központ és a Békés Megyei Levéltár Archívumából gazdagon a könyvbe illesztett, gyönyörű, egykori fotókról is. 

Ezzel együtt azt mondom, nem láttam még ennyire igényes, szép összefoglalást vidéki kisvárosról Gratulálok az az ötletgazdáknak, az alkotóknak és a debreceni Főnix Médiának a kivitelezésért! Lelkes lettem. 

Vésztő a Wikipedián.

Úgy gondolom, PKD-t nem különösebben kell bemutatni. Olyan filmeket ihlettek meg a regényei, novellái mint a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás, a Különvélemény, a Kamera által homályosan vagy éppen a Truman show. Hogy talán csak a legismertebbeket említsem. 

Ez a regény a szerző első megjelent regénye. Kezdetben, minden örömöm ellenére ettől tartottam egy kicsit. Ha egy író szárnypróbálkozása a befutott, hírnevet kapott művei után jelenik meg, az jobbára a konjunktúrának köszönhető: az elismerést nyert írások simán eladják az előbbieket is. Nincs ezzel baj. Akkor sem, ha jobbára sokkal gyengébbek mint a később születettek. Magától értetődőn azért is nem lettek annyira ismertek, mert ezek csak a saját hang keresésének a lenyomatai, még nem repülnek, csak szárnypróbálgatások. Rengeteg példa van erre. 

Nem volt semmi tudatosság abban, hogy a Kozmikus főnyeremény után olvastam. Most jelent meg. Az előbbiről pedig leírtam, hogy: 

Mostanság történt, hogy egy Hernádi Gyula regény képregény-változatáról, Az erőd-ről írtam egy bejegyzést, és egy olvasóm vitatta, hogy a sportból, szórakozásból végzett gyilkosságosdiban, az állításommal ellentétben Hernádi élén járt volna, mert Sheckley könyve, A tizedik áldozat pár évvel korábban kiadatott, és két filmváltozat is készült belőle. Ez Hernádi könyvének és a belőle készült, Zorád Ernő által rajzolt képes változatnak semmilyen erényét nem nullázza le, de arra jó volt az olvasói figyelmeztetés, hogy Sheckley újra a homlokterembe erőszakolja magát.

Viszont már az Űrlottó fülszövegéből kiderül, hogy a pángalaktikus játékszenvedély, az emberi életekkel operáló, az emberiség lepusztulásával operáló gyilkososdi elsősége még csak nem is Sheckley agyából pattant elő, PKD megelőzte négy évvel. Neki is volt honnan elindulnia. Vagyis Hernádi, a Battle Royal, az Éhezők viadala, a Menekülő ember és társaik csak jól-rosszul sikerült következmények. Revideálom magamat sokadszorra, mea maxima culpa, fejlődik még a blogíró is.

PKD általános eszköztára

PKD azon írók közé tartozik, ezt többször írtam már itt-ott, akik voltaképpen mindig ugyanazt a regényt írják, nagyjából ugyanúgy, mégis megunhatatlanok. Éppen az ugyanúggyal akadt többször fenntartásom, miközben (egy kivételével) az összes könyve a polcomon van. 

Lássuk, mire is gondolok! 

PKD nem sokat bíbelődik a történet hátterének, az elképzelt világok, az ok okozatok részleteinek a kifejtésével. Amit megtudunk, megértünk, azt a cselekményből tudjuk és értjük meg. Ha egyáltalán. 

PKD-t nem érdekli a technika sem, fittyet hány a tudományra. Vannak csudás gépek, robotok, androidok, úrhajók, technikai megoldások, de ezek nem egy lehetséges jövőkép bemutatását szolgálják, sokkal inkább adottak a történet vezetése miatt. 

A teremtett világai általában lepukkant, kifordult vagy éppen disztópikus világok, amelyekben nagy szerep jut a nem mindennapi képességeknek, a telepátiának, a jövendőt ismerő prekogoknak, vagy éppen a különleges technikai lehetőségek általi halál utáni létezésnek, és, igen, a későbbi művekben a tudatmódosító vegyi anyagoknak. (Megy a purparlé, hogy PKD az alkotáshoz mennyire használta az ismert anyagokat. Hogy használta, az nem kétséges, de az életrajzának az Isteni inváziók-nak az írója, Laurence Sutin váltig állítja, hogy nem, nem, dehogyis, a szerek nem az íráshoz kellettek neki. Bár kétségtelenül van olyan könyve, amelynek olvasása közben azért meglegyinti az olvasót a kétség. 

Nekem úgy tűnik, PKD számára a sci-fi, mert szabadon szárnyalhat a fantázia, szabadon használhatók olyan ötletek, amik más műfajban nem, csupán eszköz, hogy kiírja magából a metafizikai kérdéseit, kétségeit, meglátásait. 

Ahogy a szereplők aprólékos jellemrajzának, vagy lelkivilágának a kifejtésével sem bajmolódik. A múltjuk, a jellemük csak a történet pillanatnyi kifejtésének szempontjából érdekes. Éppen ezért talán nincs is olyan karaktere, aki közhellyé lett volna. Meggyőződésem, hogy a Szárnyas fejvadász Rick Dekard-jának neve is a filmváltozatnak köszönheti, hogy a műfaj kedvelőinek agyában rögzült. (Rögtön hozzá is teszem, hogy a Harrison Ford alakította alak sokkal árnyaltabb, mint a regényeredeti, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal megírt hőséé). Ezért a szereplőket jóformán csak a nevük és az események során betöltött szerepük határozza meg. Tény, hogy adott könyvön belül mindaz, amit tesznek viszonylag következetes, koherens. 
Viszont nem egy esetben egyszerűen főszereplőt, szempontot vált, van, hogy teljesen el is felejti, ejti az eddigi központi figurát, és egy teljesen másikat állít a középpontba. Mondom, mindent a cselekmény egészéért! 

Vannak könyvei, amelyekben mindez zavaróvá is válik, úgy tűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné az olvasó, az olvasói elvárások, sőt a történetmesélés belső logikájának a szabályai sem. Ha őt nem érdekli egy alak, ne érdekelje az olvasót sem, vegye tudomásul, hogy továbbléptünk, aki idáig volt, eztán nincsen, nem is lesz, punktum, tessen a sztorira koncentrálni! 

Éppen emiatt PKD nem szereti a teremtményeit még annyira sem, mint R. R. Martin, hullanak is mint a legyek, minden szemrebbenés nélkül. Ahogy az életben is. 

Ahogy írtam fentebb, az amit megérteni vélünk, nagyjából soha nem az, aminek és ahogy látszik: a valóság változik, az okok és okozatok nagyjából mindig változnak.

AZ ŰRLOTTÓ TÖRTÉNETE

voltaképpen ott van a fülszövegben. Nem is szaporítom a szót.

A távoli jövőben bárki lehet a Naprendszer vezetője: nincsenek választások, nincsenek alkalmassági tesztek, nincs semmiféle feltétel. Minden az űrlottón múlik, és amikor a mágneses lottópalack pörög, bárkiből a világ abszolút uralkodója, a Kvízmester lehet. Csakhogy, amikor egy új Kvízmester hatalomra kerül, az elődjének még vannak bizonyos jogai, például orgyilkosokat küldhet az új vezető meggyilkolására.

2203-ban egy különös szekta vezetője lesz az új Kvízmester, és az addig zökkenőmentesen működő rendszer hirtelen akadozni kezd. A korábbi vezető mindent megtesz, hogy olyan orgyilkost találjon, aki átjut a telepata testőrökön, ám amikor az egyik alkalmazott átáll a másik oldalra, aggasztó tények kerülnek napvilágra a lottórendszerről, és elképzelhető, hogy ezúttal senki nem nyerhet.

Az Űrlottó, Philip K. Dick első, 1955-ben megjelent regénye még ma is szellemes és eredeti, okos és lebilincselő mű.

A sztori nagyjából tényleg ennyi. Érdekes. Ahogyan a könyv is az. Tehát az összefoglaló nem csupán egy spoilerező konjunktúra bevált eszköze. (Mondjuk az évszámot nem tudom, honnan vette a fülszöveg megalkotója, de lehet, én voltam figyelmetlen.) 

Persze van, ami nem került bele a fülszövegbe. Például a társadalmi tagolódás, a képzetlenek és a képzettek két kasztja, és a kasztokon belüli lépcsők elképzelése. A kasztok között nincsen átjárás, az előbbiek értéktelenek, de az utóbbiak is jobbára fogyóeszközök. Ahogy arról sincsen szó, hogy a becsületnek komoly értéke van: akire a szereplők felesküdtek, azt kutya kötelességük szolgálni, ha a fene fenét eszik is. Kivéve, ha az oltalmazó szegi meg az eskü alapját, akkor a hűbéres pattanhat. De még ezt sem áll jogában teljes mértékben egyedül eldönteni. Vannak itt szabályok, kérem! 

És ami még hiányzik a fülszövegből: a cselekmény a hatalom mindenáron való megőrzésén, illetve a hatalom által a rendszer meghekkeléséről szól, ahogyan több más PKD-könyvben is. 

Milyen az Űrlottó?

Jó. Igen jó. Mint mondtam, s ahogyan a fülszöveg is felhívja rá a figyelmet, ez PKD első megjelent regénye. Úgy tűnik, PKD-t itt még kötötte valamelyest mindaz, ami a regényt regénnyé tette 1955-ben. A felbukkanó szereplők mindegyike végig ott van a könyvben, mindenkinek van szerepe, és amit tesz, eléggé konzekvens. A történet fordulatai nem pusztán a végső kicsengést támogatják, ami történik, logikus, emészthető, követhető. Vagyis az író csikókora szerintem jót tett a debütálásnak. (Vagy csak én vagyok konzervatív a történetmesélést illetőn. Adott lehet...)

Tény azonban, hogy a történet lezárása (na, ilyen is ritkán lesz később) ha logikus is, némileg didaktikus, szájbarágós. Nem zavarón, csak majdnem úgy. PKD-től mindenesetre szokatlan. De egy sci-fiben egyébként is, bár a szocialista verziókban persze nem egyszer találkozhattunk hasonlóval. A miheztartás végett. PKD-nél ilyennel még nem futottam össze. 

Persze, itt is van, hogy újra kell pozicionálnunk egy-egy szereplőt, egy-egy tettet, ez hiányozna is, ha nem így lenne, itt is van, hogy át kell értelmezni, amit eddig gondoltunk, de ezek a fordulatok nem úgy következnek be mint egy flash-ben, egy látomásban, hanem valóban, következetesen az egészből adódnak. 

Egy szó mint rengeteg: az Űrlottó egy jó PKD regény, és igen könnyen megeshet, hogy kiváló bevezetés lesz a világába olyanoknak, akik felkészületlenek a dolgaira. 

S még valami. Ez most ugrott be, amikor az ajánlót fogalmaztam az értékeléshez. Anélkül, hogy különösebben aktualizálni akarnám ennek az 1955-ös könyvnek a mondanivalóját, és beleszuszakolnék olyasmit, amire PKD nem is gondolt, azért megkísértett a gondolat, hogy vajon nincs-e hátborzongató átfedés a random, egy gép által véletlenszerűen választott vezető (aki aztán mindenek irányítója lesz) és a jelenlegi képviseleti demokrácia között, mikor is jobbára a megválasztás után derül ki, milyen ember is az, aki a hatalmat megnyerte? Most, hogy megfogalmaztam, költői a kérdés...

A szerző és a darab jellege

Duncan MacMillan-ről szűkszavúan ír a Wikipédia: 1980-ban született író és szerző. A jelen darabja világsiker, A magyarországi bemutatója 2017-ben volt a Centrál Színházban, Pokorni Lia főszereplésével. A darabot idén a Játékszínben mutatták be, immár Bereczki Zoltán előadásában. 

Az előadás koncepciója nem mindennapi. Monodráma ugyan, de nem egyszereplős. Ez a fából vaskarika úgy jön össze, hogy a nevenincsen főszereplő alapvetőn egyedül van a színpadon. De csak alapvetőn, mert van, amikor egy-egy, összesen öt segédszereplőt a közönség soraiból hív fel a színpadra.  

A bemutató előtt Pokorni Lia egy interjúban világossá tette, hogy szó sem lehet beépített emberekről. Nem is volt, ez a színpadra lépők viselkedéséből egyértelműen lejött. Oly annyira, hogy a főszereplő egykori professzorát alakító úriember nem is tudta felolvasni a kezébe nyomott könyv fülszövegét, mert nem volt nála az olvasó szemüvege. Nem mellékesen: az abszolút amatőr „színésztársak” viszonylag jól oldották meg a feladatukat, külön dícsret a főszereplő barátnőjét alakító hölgynek, aki például rögtön kapcsolt, hogy amikor egy zsebből kirántott gyűrűt kellett elkapnia, ami úgy szállt fel az égbe, „mintha lassított felvétel lett volna”. 

Előre mondom, ha valaki megnézné a darabot, nem kell félnie: a főszereplő pontosan instruál, rögtönöznie szinte semmit nem kell, bár belefér, de egyáltalán nem elvárás. 

Vagyis az előadás egy teljesen interaktív előadás. Egy végtelenül profin elképzelt és megvalósított előadás. Le a kalappal Bereczki Zoltán előtt (Pokorni Liával nem láttam, de ugyanezt olvastam róla is.) Bereczki jókedve, természetessége, közvetlensége és nyilvánvaló rutinja remekül oldotta a közönséget és a szereplőtársakat. Nem lehet mindennapi feladat így végigvinni az egész darabot. 

Illetve az előadás kezdete előtt a székei felé igyekvő közönség tagjai között jó néhány kis sárga cetlit oszt ki. A cetliken egy-egy mondat van, amit a tulajdonosának az előadás jól meghatározott helyén fel kell olvasnia. Jó hangosan, hogy mindenki hallja.

Valamint volt egy rész, amikor a közönség egésze szereplővé válik. De erről nem szólók bővebben, legyen kellemes meglepetés mindenkinek. Félni és tartani ettől sem kell. 

A darab eredetije amerikai, de jócskán magyarították. A rengeteg zenei idézet majdnem egytől egyig magyar előadóktól származik. Ahogy olvastam róla ezt azt, kiderült, hogy a repertoár korántsem ugyanaz, más dalok voltak a Pokorni-féle előadáson és mások itt, Gyulán, a Bereczki-félén. Szól itt Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, az Edda, az LGT, Katona Klári, az R-GO. Minden a 80-as évekből, hiszen akkoriban játszódik a cselekmény. A Pokorni-változatban olvastam még Cseh Tamásról és Máté Péterről is. 

Még egy gondolat Bereczkiről. A magam részéről nem emlékszem, hogy láttam volna már őt bármiben is. Remek színész. Olyan remek, hogy még a dramaturgiai szempontból előkészítetlen hangulatváltozásokat (erről majd később hosszabban) is remekül vette, simán képes volt a komoly érzelmi eltérítésékre, ugyanilyen simán elhitette, hogy kisfiút látunk (ha szakállal is), hogy egy kamasz gondolatait halljuk, vagy hogy egy fiatal felnőtt első komoly udvarlásának kedves bénázásain mosolygunk, ahogy azt is, hogy egy felnőtt házasságába, majd annak elgyöngülésébe,kifáradásába pillantunk bele. Úgy vélem, túl azokon a jellemzőkön, amiket már írtam, és túl az improvizációs készségen, Bereczki hiteles. Nagyon. 

A történet

igen egyszerű. Adva van egy kamaszfiú, úgy fest, egyedüli gyerek, akinek az édesanyja öngyilkos lesz. Bár sikertelenül, de ez komoly elakadást okoz a kisfiúban. Akkor kezd el írni egy listát az édesanyjának, hogy miért érdemes élni. (A nézőknek az előadás kezdete előtt kis cetliken egy-egy ilyen érvet kell a nézőknek adott helyen, felolvasnia.) Az első érv fagyi. Aztán még egy kettő: a sárga szín, magas szárú Adidas cipő (vagy Puma!), a Balatonba pisilni. És hasonlók. Az édesanya egyáltalán nem foglalkozik a kisfiú listájával. Telnek az évek, a lista egyre bővül, természetesen egyre komolyabb dolgokkal. Olyannyira, hogy elér az egymilliomodik érvhez is, amiért érdemes élni. Igaz, az egyetemi évek alatt kollektív közkincsé válik, a diáktársak is aktív szerzőkké válnak. 

A listát a fiú/kamaszsrác/fiatalember/férfi többször felajánlja az anyukának. Sikertelenül. Az édesanya még egy sikertelen kísérlet után végül sikeres öngyilkosságot követ el. A darab ott fejeződik be, hogy a férfi egyedül maradt, a felesége sincsen már, de lát fényt az alagút végén, feltesz egy sercegő lemezt, megszólal az LGT-szám, Ha eljönnek az angyalok. (A Pokorni változatban Máté Péter Most élsz című dala.)

Szóval a történet nem egy nagy wasistdas. Mondhatnók: semmiség. Egy ember küzd azért, hogy az édesanyja példája nehogy ragadós legyen a számára, hogy önmagának bebizonyítsa, érdemes élni, rengeteg minden van, ami szép, kellemes, finom, élvezetes, és, és... Ritka optimista, giccsmentes, egyszerű, e nagyszerű mondanivaló (Pál apostol is azt mondja, „mindenkor örüljetek” [1Thesz 5:16]), és ugyanilyen az átadása is. Idáig nincsen baj. Sőt, ísőt! A mondanivalóval és az előadással az égvilágon semmi baj nincsen. Sőt, sőt, sőt!

Az alapanyag

Ám már az előadáson feltűnt valami. Több valami. (Nem mellékesen a többvalamiből Szerelmetesfeleégtársamnak is néhány dolog.)

Az első, ami beugrott, VAJON MENNYIRE ÉLNE A DARAB, HA NEM LENNE INTERAKTÍV? 
Ez a kérdés abból indult ki, hogy mennyire jó, hogy interaktív? A kis sárga cetlik felolvasásával semmi bajom nem volt. A színpadra felvitt nézőkkel, bár jópofa és kedves, már egy kicsit igen. Mivel a színésznek mindenképpen instruálnia kell a nézőt, mit csináljon, mit tegyen, mert honnan is tudhatná, a történet ezeken a pontokon kicsit megakad. A színésznek ki kell lépnie a szerepéből, színésszé kell válnia, hogy a partnere is azzá válhasson, hogy folytatódhasson a cselekmény. Arról nem is beszélve, hogy Bereczki volt annyira udvarias, hogy finoman etikettet is oktatott: ha valaki befejezte a színpadi jelenését, illik neki megköszönni a hozzájárulást: taps. Vagyis a felvitt pótszínészek színpadra lépésekor és a színpad elhagyásakor is kilépünk a történetből. 

Ez idáig nem a feltett kérdésemről szól. Sokkal inkább arról, hogy a felvitt emberekkel való játék beindítja bennünk a kedvességet és az empátiát, megköszönjük nekik, hogy megoldották helyettünk, azt amit  minden esélyünk meg volt rá, hogy nekünk kellett volna megoldani, és hogy voltaképpen milyen kis ügyesek voltak (vagy nem annyira, de ott voltak), és mekkora udvariatlanság lenne nem megköszönni, milyen kis antiszoc bunkóság lenne nem elismerni a teljesítményüket. Vagyis úgy érzem, hogy ebben a felhívósdiban van egy jókora adag pszichológia, ami akarva, nem akarva, de akaratlanul is a darab és az előadás mellé állítja a nézőt. A kérdésem viszont arról szól, ha nem így történne, ha nem lenne interaktív, csak képzeletbeli alakok lennének ott Bereczki (régebben Pokorni) mellett, vagy éppen élő szereplők, az hogyan befolyásolná a darab átélését? 

Nem tudom eldönteni. Illetve néhány későbbi gondolat végett hajlok rá, hogy nagyjából de. 

A másik, ami már az előadás alatt beugrott: A DRAMATURGIAI HIBÁK(?), CSÚSZTATÁSOK(?) 
Az eddigi két főszereplő, illetve Bereczki mint a darab társproducere éppen a dramaturgia kiválóságát emelik ki egy interjúban. Ők színházi emberek, én csak egy néző vagyok. Lehet, valószínű, ők látják jobban. 

De nézőként azt éreztem, a szerző (hangsúlyozottan a szerző; bár az eredeti darab nincsen a kezemben) nagyon tudatosan játszik az érzéseimmel. Mintegy manipulál. Tudod, amikor a filmekben megható, érzelmes jelenet van, tuti, hogy esik az eső és valami egyszerű kis zongoradarab szól. A színészi megoldásai a gyors hangulatváltásoknak nagyon jók voltak. Csak a magam részéről nem tudtam mindig követni, hogy úgy is érezzek. Sem amikor a nagy röhögésből kellett egyszerre sírni, sem amikor fordítva. Mert a darab mindkettőt megköveteli. 

Illetve már az előadás közben akadt bajom a cselekmény dramaturgiájával is. Ahogy írtam, a darab optimista, és mindent összevetve jókedvű darab. Talán ezért is volt olyan érzésem, hogy a főhős negatív megélése, a jó örömet okozó dolgokba való kétségbeesett kapaszkodásának igazán mély oka nem jött át igazán. A rengeteg ütős helyzetkomikum ezt eléggé elmosta. Elfogadom, hogy egy sikertelen szülői öngyilkossági kísérlet komoly elakadást okozhat a gyermekben. Azt, hogy kettő egy kamaszt teljesen felboríthat, pláne. Hogy ebben kétségünk se legyen, megtudjuk, hogy az öngyilkosokhoz közel álló emberek törvényszerűen önmagukat kezdik vádolni. S hogy rettegnek attól, mi lesz, ha adott esetben ragadóssá válik a szülői „problémamegoldás”? Mondom, elfogadom. Csakhogy a darabból ez a dilemma, ez a zsigerből induló félelem, ez az önvád egy fikarcnyit sem jön, csupán elmondja a főszereplő, hogy így van, ez van. De akit a színpadon látunk az a szerepe szerint egy alapvetőn jókedvű, teljesen mindennapi ember, aki csetlik-botlik, zenét hallgat, szerelmes, feleséghez megy, a szokásos kételyekkel, félelmekkel, boldogsággal, nagy érzelmekkel. Ezekben a történésekben, döntésekben a legkisebb szerepet sem játszik az édesanya élete, példája. 

Ebből fakad a cselekmény egyensúlyának, ívének és harmóniájának a hiánya is. Mondjak példát? Mondok. Az elejétől, részleteiben végigkövetjük, hogyan lesz szerelmes a fiatal felnőtt, hogyan cserkészi be a kiválasztottat, hogyan alakul, épül fel a kapcsolatuk, hogyan házasodnak össze. Majd a tényleg nagyon ügyesen, okosan, nevetősen, közönségbevonósan megoldott frigy után jön egy kábé ötperces monológ arról, hogyan ment tönkre a házasságuk. S csak éppen a hogyan nincs ábrázolva csupán elmondja nekünk a férfi. Nagy vonalakban. Hogy egyre emberkerülőbb lett, egyre üresebb lett a kapcsolatuk, hogy mind nagyobb teret nyert a megszokás, és a többi, ahogyan az lenni szokott. De a drámát csak érzékeljük, nem éljük át. (Tudod, az érzelmi libikóka.)

Egészen képtelen jelenet volt, és csak az előbbiek tudatosítása miatt tűnt fel a következő is. A férjét elhagyó asszony egy hanglemez borítójában hagy üzenetet a férfinak, mert tudja, azt a lemezt akkor teszi fel férjuram, ha őrá gondol. A férj hét év után veszi elő a lemezt, akkor olvassa el az üzenetet. Összeomlik, sírni kezd, mert mindvégig szerette az asszonyt. Hökk a köbön. Gondolj csak bele! Ha szerette az asszonyt, hogy-hogy nem került elő hét évig a lemez? Ha szerette az asszonyt, vajon meg sem próbálta a házasságát megjavítani? A feleség sem? Nem kommunikáltak? S amikor az asszony elhagyta, a férfi, ha ennyire szerette (Bereczki csodásan alakítja a tényekkel, a feleség töretlen szerelmével összetörten szembenéző férfit) hét évig nem kereste meg? Hét évig nem próbálkozott az újrakezdés lehetőségével? 

Tűnődtünk Szerelmetesfelségtársammal azon is, hogy az édesanya példája, halála (tudod, ami a dolgok listáját szülte) mennyire nagyon nem volt jelen a házasság ábrázolásában. S hogy mennyire árnyalta volna, mennyire ráerősített volna a fickó félelmére, a frusztrációjára, ha lett volna gyereke. Hiszen a felelősség, a példa esetleges továbbadása hatványozta, indokolhatta volna a bezárkózását. Sőt, még inkább elvihette volna az eseményeket a kapcsolat felbomlásáig. De ebben, a színpadra kerülő megfogalmazásban az egész súlytalanná és oktalanná vált. 

A darab befejezésén csak lestem. Nem véget ért,csupán egyszer csak befejeződött. Ahogy mondtam, azzal, hogy a férfi feltesz egy lemezt, és hallgatni kezdi. Olyan kis mivan-hökkenet alakult ki bennem. Ennyi? S most akkor mi van? Rendben, nem igényeltem volna valami konkrét, szájbarágott, didaktikus lezárást, csak valamilyet igen. S még azt sem tudom mondani, hogy így nem lett didaktikus a mondanivaló: annyi szép, jó, kellemes, stb. dolog van, amit élvezni lehet az életben, hát tedd ezt. Pont. 

Összegezve a dramaturgiát: nekem nagyon hiányzott a drámai vonal hangsúlyosabbá tétele, hogy a mondanivaló erősebb legyen, s ne csupán valami önépítő, öngyógyító, önfejlesztő new age-s útmutatással hagyjam el a nézőteret. Érted, ugye, mire gondolok. 

Összegzés

Nagyon tömören azt mondhatom: az előadás, az ötletek megvalósítása, a színészi játék csillagos ötös, maga a darab pedig egy kihagyott lehetőség, ami kicsit átfazonírozva nagyon nagyot tudott volna ütni. Így csak egy roppant szórakoztató, nevetős, teljesen formabontó, élvezetes, ötletes, kicsit közhelyes, bár tökéletesen igaz mondanivalóval bíró előadás lett belőle. 

U. I.

– Egyáltalán nem volt rossz ez a Bereczki – mondta Szerelmetesfeleségtársam, az autónk felé ballagtunkban –, de képzeld el ugyanezt Rudolf Péterrel!
Elképzeltem, bár egy kicsit gonosz gondolatnak véltem. S valóban, még a hangsúlyát is hallottam, a mimikáját is láttam magam előtt. 

Gyulai Várszínház, a Játékszín vendégelőadása, 2020. július 22. 

7/10 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a kis könyvecskét újra kézbe vettem, (s hogy egy egyáltalán nem kedvelt klasszikus szavaival éljek) sőt, mi az hogy, nagyon is örvendtem az újraolvasásnak. Azonnal mondom is, miért.

Előzmények, utózmányok

Ahogyan Kucka Péter, a magyar sci-fi–kiadás egykori, nagy dojenje írja az utószóban, Sheckley volt az első, aki humort vitt az addig meglehetősen humortalan műfajba. Tudniillik a sci-fi addig vérkomoly történeteket szállított minden szintem, Mármint ha eltekintünk a zseniális lengyeltől, Stanisław Lem-től, ugye, mert az ő sírva nevetős Csillagnapló-ja 1957-ben, a másik fetrengve élvezős Kiberiádá-ja 1967-ben látott először olvasót. Vagyis a sci-fi és a humor ötvözése nem Sheckley-től származik, ámde a magam részéről egyáltalán nem osztom Wahorn András azon gondolatát, hogy a művészetben, ő konkrétan a rock- és popzenére gondolt, az újdonság a legnagyobb erény (168 óra, 2020. júl. 15.).

Már csak azért sem osztom ezt a nézetet, mert ha a Kozmikus főnyeremény-t nézem, azonnal adódik hangvételi összehasonlításul két másik szerző műve. Igaz, az egyik nem sci-fi, hanem , hm, khm, fantasy vagy mi a szösz. Ez Terry Pratchett nagyjából bármelyik könyve, de a Mágia színé-ben például konkrét hasonlóság van Sheckley beszélő, alakváltozó Nyereménye és Pratchett igen különleges tulajdonságokkal rendelkező, több Korongvilág könyvében is szereplő Poggyásza bizony egy tőről metszett. A Poggyászról 1983-ban olvashattunk először.

De ha sc-fi, akkor Douglas Adams fergeteges Galaxis útikalauz stopposoknak című, ötkötetes trilógiája, rádiójáték formában 1979-ből, regényként két évvel későbbről. Mármint az első rész. (Ami szerintem úgy zseniális, ahogyan van,minden ötletében, fordulatában, a közbeszéd közkincsévé váló momentumaival (elég, ha azt mondom: 42, törölköző, vogonok!). A folytatások számomra egyre gyengébbek és önrókabőr-lenyúzások, egészen odáig, hogy a végén már egyszerűen unalmasan fárasztóvá válnak. Valahogy úgy, ahogyan a Mátrix folytatásai is roppant akciódús, semmitmondó kalandfilmek lettek az első rész filozofikus zsenialitásához képest. Vagy nem is képest.) Nem véletlen, hogy sorozat és mozifilm is csak a sorozat elejéből készült.

A hasonlóság a két főszerelő sorsa és hozzáállása között is roppant feltűnő. Mind Sheckley Carmody-ja, mind Adams Arthur Dent-je akaratán kívül kerül be a Univerzum körforgásába, mindkettő vissza akar jutni a Földre, és mindkettő egy teljesen képlékeny, kiszámíthatatlan Galaxissal találja magát szemben. Mindkettő gyámoltalan kissé, elveszett az új szabályok, jelenségek világában, de végső soron mindkettő talpraesett és kényszerűségből alkalmazkodó kész a megpróbáltatások között. Az addigi sci-fi ötletekhez képest ezek a világok teljesen kifordított világot, ahol bár a kalandok életveszélyesek a főszereplők számára, de mégse aggódunk értük igazán, mert a cselekmény mégis sírva rötyögős. Még a két író stílusa között is feltűnő a hasonlóság.

Sheckley 1969-ben teremtette meg Carmody figuráját.

Carmody kalandjai

A könyv fülszövege sokat elárul a történésből.

Mr. Carmodyt, egy amerikai átlaghivatalnokot váratlan meglepetés ér: egy galaxisközi lottósorsoláson épp az ő nevét húzta ki a komputer. Mr. Carmodyt meghívják az ünnepélyes nyereményátadásra, de arról elfelejtkeznek, hogy a visszautazást is biztosítsák. A „Nyeremény” segítségével különböző bolygókon bukkan fel, s minduntalan mulatságos és veszélyes szituációkba bonyolódik. Robert Sheckley, a neves amerikai sci-fi író ezúttal a primitív fantasztikus kalandregények ostoba fantáziavilágát teszi nevetségessé, ugyanakkor a reklám, az amerikai fogyasztói életszemlélet jelenségeit is bírálja sajátos fanyar humorával.

A stílust szerencsére a fülszöveg nem képes visszaadni. Vagy nem szerencsére, talán ismertebb lenne a könyv. Már az első oldal a dolgok sűrűjébe vág, semmi hosszú bevezetés, felvezetés, semmi vacakolás, tötyörgés. Carmody megnyeri a Galaktikus Lottó főnyereményét, jönnek is érte, hogy az a nyeremény átadására repítsék. Nincs időhúzás űrhajókkal, csillagrombolókkal, felszerelések összekészítésével, technikai szöszmötöléssel, ahogy a Hírnök Carmodyért jött, úgy mennek, és egyszerre csak ott vannak a bürökrációtól zsibbasztóan ismerős Galaktikus Központban. Carmody némi megpróbáltatások után megkapja a Nyereményt. Kiderül, valójában nem is ő a nyertes, valami hivatali grimbusz csúszott a dologba, a Központi Számítógép sem volt a topon, a Földről a kutya sem tud semmit, csak annyit, hogy valami primitív bogyó a hatalmas végtelenben, rettentő elmaradott civilizációval, kultúrával, technológiával, amely még a bolygót sem volt képes elhagyni. Arról nem is beszélve, hogy a feladatuk arra szorítkozott, hogy Carmody-t (tévedésből) elhozzák, átadják a Nyereményt, de arra senki nem gondolt, nem is érdekli őket, hogyan jut vissza. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megölnék? Hiszen így úgyis meg fog halni... A tiltakozását a személyes elfogultsága miatt nem veszik be a jegyzőkönyvbe.

Szerencséjére szimpatikus lesz az ügyintézőknek, s eljuttatják valakihez, aki talán segíteni fog. De nagyobb eséllyel elpusztítja őt. A valaki egy helyi istenség. Akinek mindenhatósági unatkozását Carmody egy metafizikai beszélgetés során önmegmentőn megoldja. Közben végig röhögünk. Meg gondolkodunk. Bizony. Nagyon. S közben szokjuk, milyen egy sci-fi, ami egyben önmaga paródiája is.

Carmody tehát utazásba fog, mindig akad valaki, aki a segítségére van, de nagyon komplikált hazajutnia, mert nem ismeri a Föld koordinátáit, de még nagyobb baj, hogy nem csak a hol, hanem a mikor és a melyik  is kérdés. Vagyis Sheckley érinti még a párhuzamos világok kérdését is. 

Carmody utazása ugyancsak hasonlít A kis herceg történetére, csak ő nem kíváncsiságból, hanem kényszerűségből landol ilyen-olyan világokon. És a tanulságok sem nem annyira egyértelműek mint a Kis Herceg esetében. Sheckley nem a tutit akarja megfogalmazni, legalábbis nem olyan egyértelműen mint Exupéry. Nem bólogatunk meghatódva, hanem elképedünk és kapkodunk az értelmezés után. Sheckley-nek esze ágában sincsen értelmezni, csak felvet kérdéseket és mesél egy történetet. Nem annyira poénokra kihegyezve mint Douglas, nem is váltak közkinccsé beszólások, fogalmak a könyvéből, ahogy Douglas-nál, de talán több mondanivalóval és történeten túli agyalnivalóval. 

HM...

mondom, amikor felteszem magamnak a kérdést, végső soron milyen is ez a könyv. Mert egyfelől zseniálisan jó. Másfelől amekkora ötlettel, svunggal indul, annyira laposodik, ahogy haladunk előre. Mintha a pompás ötletből nem tudta volna kihozni mindazt, amit akart, amit lehetett volna. Az első két világ ötlet- és gondolatgazdagságát a későbbi világok már nem hozzák annyira, a kezdeti fergeteges szatíra, abszurditás sziporkája alábbhagy, és jóformán csak a történetmesélés marad. Ami nem kevés, csak a kezdethez viszonyítva az. Viszont az élvezeti értéket jócskán csökkenti. Lehet, didaktikusabb lenne, de mindenképpen gazdagabbá vált volna, ha a kezdeti, az első két világotjellemző tipizálás a későbbi világokra esetében is jellemző lenne. Valahogy úgy, ahogyan az Candide-ban vagy Az ember tragédiájá--ban van. 

Sheckley igazi ereje a novelláiban van, a regény nem igazán az ő műfaja. Az ötletparádé és a gondolat ott van a regényeiben is, de a novella tömörségét, a mondanivaló csattanókba csomagolását, az ívek tökéletességét a regényékben szemmel láthatón nem tudja adoptálni. A regényben nem működik az egy ötlet kibontása. Akkor sem, ha a regényei ötleteivel (vö. A tizedik áldozat) igen tiszteletre méltó újrahasznosítást, továbbgondolást ért el. Az egészen bizonyos, hog munkássága nélkül a sci-fi műfaj sokkal, de sokkal szegényebb lenne. 

AGNIESKA KOŁAKOWSKA nevében benne van a tény: Leszek Kolakowski leánya. Kolakowski lengyel filozófus volt, és Oxfordban halt meg. A neve nem ismeretlen hazánkban, több könyve megjelent a mi nyelvünkön is.

Agnieszka Kołakowska nem liberális (bármit is jelentsen ez a szó), sokkal inkább konzervatív (bármit s jelentsen ez a szó), de leginkább a józan ész pártján áll. Agnieszka Kołakowska zsidó. Ezt ő maga hangsúlyozza többször a könyvében. Van, amikor ez valóban lényegi szemponttá is válik, például Izrael állam viszonylataiban, illetve a feminizmus kérdését taglalva.

Agnieszka Kołakowska ha nem is elragadó szépség, de számomra az arcra szimpatikus. Akkor is, ha ez nem jelent voltaképpen semmit. Sokkal többet jelent, hogy olvasva is szimpatikus.

A jelen könyve nem egy koherens gondolatmenet kibontása, hanem ahogyan ő fogalmazza meg az előszava első mondatában:

A 21. század első évtizedében készültek a kötetben egybegyűjtött írások, különböző lengyel lapokban jelent meg az első változatuk.

Kezdem némi dohogással, hogy aztán az ív töretlenül felfelé tartson.

A KÖNYV BORÍTÓJA egyáltalán SEMMIT vissza nem ad abból, amiről a könyv szól. A képszerkesztővel megbolondított fotón rövid hajú, fiatal fiúk szemmel láthatón, törülközővel a kezükben, fürdőnadrágban állnak egy sorban a fűben. Az azonnali asszociáció vagy a zánkai úttörő-táborra utal vagy Auschwitzra. Ami a könyv tartalmát jelenti, mindkét útvonal alapvetőn téves. Próbáltam elvonatkoztatni, nem sikerült. Lássuk be, az eredeti borító sokkal sokatmondóbb és van köze a könyv tartalmához is. Ha beláttuk, lépjünk egy picit tovább.

Nem, nem csupán a magyar borító szkennelt változatán nem látszik a szerző neve: a könyvön sem.

Aztán itt van A KÖNYV CÍME. Ami majdnem ugyanaz mint a lengyel eredetiben.Csakhogy valahogy az sem az igazi. Részben lefedi a tartalmat. Szól erről is a könyv. De nem csupán erről.

[DOHOGÁS VÉGE]

Szóval a szerző filozófus gyermek. És konzervatív szemléletű újságíró. Ez manapság nagy érték. Legnagyobb döbbenetemre a moly.hu-n még senki sem olvasta a könyvét, pedig tavaly jelent meg. Ennek is van üzenet-értéke.

MÁR AZ ELŐSZÓ ZAVARBA HOZOTT

Nyilvánvaló, hogy sem konzervativizmus, sem a liberalizmus nem egységes tömb, több ága, értelmezése, alkalmazási formája létezik.Kołakowska leszögezi, a liberalizmus szó körül óriási a káosz. Megpróbál tehát rendet vágni az értelmezések között.

A liberális nézet képviselői Európában elutasítja az állami centralizációt, próbálja nyirbálni a gondoskodó szerepét, és vakon hisz a piac önszabályozó, önmérséklő szerepében. Nos, ezek a liberálisak, mondja Kołakowska, a jobboldal tipikus képviselői.

Az európai liberálisokkal szemben az amerikaiak hisznek az állam szerepében, ami jobbára a „társadalmi igazság” érdekében alkalmaznak, amely például az adóztatás progresszivitásában nyilvánul meg.

Csakhogy (kezdődik a kavar) az európai politikai életben a szocialisták és a szociáldemokraták képviselik az állam gondoskodó szerepének az erősítését, a centrális hatalom keményebb kiépítését, ezért Európában a klasszikus liberálisok, hogy megkülönböztessék magukat a baloldaliaktól, konzervatívnak hívják magukat.

Magyarországon kifordult a kesztyű: az eddigi kormányra került baloldali pártok mindegyike a csomagokban, meg- és elvonásban, a szabad piac önkorlátozó képességében és az állami beavatkozás komoly megnyirbálásában gondolkodott. Míg a jobboldali kormányokra volt jellemzőbb a piaci résztvevők erősebb kézben tartása, több területen az állami központosítás megvalósítása és a szociális háló erősebbre csomózása.

És akkor még egy szót sem ejtettünk a neoliberálisokról és a ultraliberálisokról...

A későbbiekben Kołakowska is egyszerűsíti a mondanivalójában az értelmezést. Azért is van viszonylag könnyű dolga neki is és az olvasóinak is, mert a későbbi mondanivalójában nincsen ekkora bonyodalom. Egyfelől mert nem nagyon foglalkozik gazdasági kérdésekkel. Másfelől mert jobbára a liberalizmus erkölcsi rombolása kerül a mondanivalója fókuszába.

AZ ELSŐ ÉS A NEGYEDIK FEJEZET HIHETETLENÜL ÜTŐS

Azt mondom, viszi a hátán a könyvet. Az első címe: A politikai korrektség forrásai. Kołakowska tömören plasztikusan fogalmaz, eszébe sincsen köntörfalazni: bemutatni, rádöbbenteni és elrettenteni akar. Figyeld csak, hogyan definiálja a „politikailag korrekt” kifejezést!

Így hangozhatna a bevezetésképpen vázolt definíció: a politikai korrektség baloldali, egalitárius és antielitista ideológia, amely ellenségesen tekint a nyugati kultúrára és szabadságra; dogmatikus és és intoleráns, bár toleranciát hirdet; totalitárius - alá akarja rendelni a követelményeinek a gondolkodást az élet minden területén; absztrakt elveken alapul, amelyek a józan ész fölé kerekednek. Csoportokra osztja a társadalmat, ezek pedig a saját külön érdekeik csoportjává válnak. Az emberek, a tények és az értelem megvetésével tűnik ki, ugyanakkor deklarált célja az igazságosság és az emberiség java. A „politikai korrektség” fordulat Orwelltől ered, és a kommunista pártban helyesnek tekintett nézetekre vonatkozik.

E pillanatban nehéz lenne nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat, melyek a kommunista ideológiára emlékeztetnek. Némelyik tényleg döbbenetes.

(29–30.)

Mondom, a szerző nem beszél mellé. Idéznem kell még egy szakaszt, hogy tisztában légy vele, miről is van szó, milyen ennek a könyvnek a felütése.

Pontosan ebből a vízióból merít ihletet minden közlemény és akció, tilalom. parancs, kifogás és értelmiségi divat, amelyet politikailag korrektként határozhatunk meg A polkorrekt gondolkodás mindenkit egyszerre képzel el, és azt mondja mindannyian egyenlők vagyunk. Minden tekintetben. De, amint az gyakran megesik az utópiákban, vannak egyenlőbbek is. Például a nők. De nem mindegyik, hanem csak a helyesen gondolkodók, akiknek tisztességes feminista tudatuk van. Meg nemzetek is, amelyek sosem értek el semmit, de legalább gyűlölik a nyugati értékeket. (Nem szabad azt mondani, mint Saul Bellow tette pár éve a Harvardon egy előadásán, hogy sosem került ki Dosztojevszkijhez mérhető író a zuluk közül Azt kell mondani, hogy a zuluknak megvannak a saját, sokkal jobb hagyományaik, Dosztojevszkij meg egyébként is fehér hím, és már csak ezért is kárhoztatni kell) Meg a analfabéták is. Nincsenek buták, csak másképp bölcsek. Mindenkinek megvan a maga igazsága, amely ugyanolyan fontos, mint mind egyik más (bár némelyik fontosabb), ezt pedig az formálta, hogy a illető kicsoda. Nem létezik olyasmi, mint objektív igazság. Az autoriter kitalált fogalom, a nyugati civilizáció kényszerítette ránk, hogy leigázza a „gyengébbeket”.

Mindenkinek joga van a felsőfokú tanulmányokhoz, különösen akkor, ha írástudatlan és szellemileg elmaradott. Ha pedig még ráadásul fekete, leszbikus nő is, akkor katedrát érdemel. Minden iskolában (különösen Angliában) speciális foglalkozásokat kell tartani azoknak a gyerekeknek, akiknek problémáik vannak az írással, az olvasással, a figyelemmel és azzal, hogy ne lopjanak, ne hozzanak fegyvert az iskolába és ne támadjanak a tanárokra. Azokkal a gyerekekkel, akiknek nincsenek ilyen problémáik, esetleg lehet foglalkozni, ha marad rájuk idő és pénz. Minden iskolában tartani kell órákat arab és szuahéli nyelven, mert nem szabad arra kényszeríteni a gyerekeket, Isten ments, hogy annak az országnak a nyelvén beszél- jenek, ahol élnek, mert az rasszizmus lenne, sértené a méltóságukat, tagadná a kultúrájuk értékeit, és korlátozná őket a szabadságukban. Minden gyereknek tisztelet jár az iskolában (de a tanároknak nem), mindegyiküknek joguk van az önkifejezésre, mindig és mindenütt, de legfőképpen az órán. A vizsgáztatás elnyomást szolgáló módszer, nemkívánatos egyenlőtlenségek kialakulásához vezet, ez pedig ,elitizmust" alakít ki, az ellen pedig harcolni kell. A tényeknek nincs jelentőségük.

Az iskolákban a vallási élet minden megnyilvánulását be kell tiltani (különös tekintettel a betlehemes játékra), hacsak nem az iszlámról van szó, mert az a béke vallása, és joggal ítéli el azt, amit el kell ítélni, különös tekintettel a nyugati civilizáció szűk körben ismert, elit, imperialista és rasszista értékeire. Minden illegális bevándorlónak azonnal adni kell iratokat, állampolgárságot, meg kell adni nekik a szót, megilleti őket az a jog, hogy a nyilvánosság előtt fejezzék ki az őket befogadó ország iránt érzett gyűlöletüket. [..] Mindenkinek joga van elérni mindent, amire csak törekedik, de az a legjobb, ha az államtól várja a vágyai teljesítését, mindenkinek joga van az önkifejezésre (a szólásszabadság viszont nem illeti meg); mindenkit egy bizonyos szexuális társadalmi, vallási, etnikai csoporthoz való tartozása határoz meg minden ilyen csoportnak joga van kiváltságokat követelni az államtól, ha kisebbségi. Az egyetlen megoldás a világ - az iskolák, az egyetemek, a nyomor, a kórházak, a harmadik világban pusztító éhínség problémáira az, ha állandóan és bőségesen osztják a pénzt ilyen célokra. De ezeket a költségeket állami forrásokból, adókból kell fedezni, és nem kell firtatni, mi hasznát veszik ennek, különösen akkor nem, ha a harmadik világról és a diktátorokról van szó, akik egyszerűen bámulatosan gondoskodnak azokról, akiken uralkodnak, és természetesen sosem volt nukleáris, biológiai vagy vegyi fegyverük. Csak az olyan háború igazságos, amelyet támogatnak az ENSZ-ben az afrikai marxista diktatúrák képviselői, valamint Oroszország, Franciaország, Kína és Szíria. Bush elnök veszedelmes féleszű imperialista állam élén, amely a világbékét fenyegeti. [...]

A politikai korrektség hívei hirdetik ezt az iskolákban és az egyetemeken, a politikai vitákban és a parlamentekben. Szeretnek beszélni a toleranciáról (de ez csak a helyesen gondolkodóknak jár) és a multikulturalizmusról (melynek csak a nyugatellenes kultúrákat kell szolgálnia, a miénket viszont meg kell bélyegeznie), a sokféle (mint fent), az igazságosságról (de csak a társadalmiról), a  tudatról (de csak a társadalmiról), a lelkiismeretről (de csak a társadalmiról), az egyéni jogokról (a kötelességekről viszont soha), a demokráciáról (ami annyit jelent, mint az egyéni jogok, különösen bizonyos csoportokhoz tartozó egyének jogaira), a dialógusról (ez mindig ,békés", különösen akkor, ha Arafattal vagy Szaddam Huszeinnel folytatják). Egy utópisztikus elképzelés nevében minderről, amelyben nincs nyomor, mindenki egyenlő, és szabad, nem béklyóz meg senkit a történelem, a hagyomány vagy a vallás. A gyakorlatban ez átalakul intoleranciává, tudatlansággá, gyűlöletté, megvetéssé, irigységgé, a szabadság korlátozásává és cenzúrává.
(17–19.)

És ez csak az első fejezet. Bár ahogyan mondtam, az ezt követő negyedikkel simán elviszik a hátukon az egész könyvet.

A negyedik fejezet címe: A Párizs környéki intifáda. Az intifáda szó jelentése: felkelés, lázadás. A szövegből kiderül, hogy a történtek idején Kołakowska  Franciaországban élt. Nagyon röviden a háttérről: két tizenéves fiatal elmenekül, amikor látja, hogy az utcán rendőrök igazoltatnak. A rendőrök nem üldözik őket. A srácok átmásznak egy kőfalon menekültükben. Rosszul teszik: egy transzformátorházba másznak be. Amire ki is volt írva, hogy nem kellene vele szöszmötölni. Soha többet  nem jönnek ki onnan. A helyi muszlimok azonnal talpra pattannak, hogy micsoda rendőri erőszak tombol Galliában, és komoly zavargások kezdődnek, az igazoltató rendőröket is felelősségre vonják.

Amikor Kołakowska  tollat ragad, egy hete tartanak a zavargások, a csőcselék több mint kilencezer (!) autót és huszonöt buszt felgyújtott vagy megrongált, iskolákat, óvodákat gyújtott fel . A helyi polgármester emlékmeneten vett részt a fiatalokért A család beperelte az igazoltató rendőröket, vészhelyzetben való segítség elmulasztása miatt. Érted? Tíz pernyi metróútra Párizs belvárosától az utcán, a felesége szeme láttára vertek agyon egy ötvenhat éves építészt, aki kiszállt a kocsijából, hogy egy utcai lámpát lefényképezzen. Mert a két ostoba, a nekik otthon adó nemzet nyelvén olvasni nem tudó kamasz agyonvágatta magát az árammal. (Meg kell kérdezem, nem ismerős valamelyest a szituáció? Segítek: idős magyar bácsit rendszeresen kifosztja a helyi kisebbség, mire ő a kertjén belül áramot vezet a zöldségei köré. Ki is írja, hogy feszültség alatt van a vetemény. Helyi kisebbség sarja xarik rá, bemászik, mert lopni akar ismét. Hát nem sikerül neki. A verdikt: a bácsi gyilkos. Ahogyan a borosgazda is, aki nagyon hasonló alaphelyzetből kiindulva fagyállót töltött a borospalackokba. A tolvaj ott is meghalt. Mérlegelj, és tégy igazságot! Szerencsére hazánkban nem lett belőle polgár-, csak sajtóháború. De az ugyanolyan kétkulacsoosan, eszementen, ahogyan Franciaországban vagy az USÁ-ban történt. Vagy ahogy a nyugati civilizációban történik bárhol.

Ahogy Kołakowska  fogalmazza, bár sokat jelentene, igen-igen szükséges lenne, de nagyon nem elég megszüntetni az ostoba, öngyilkos, semmire sem vezető pozitív diszkriminációt, az újbeszél önpusztító szerecsenmosdatását. Azt sem lehet elmondani, hogy ez a külvárosi réteg nem részesül elég állami támogatásban, sőt, mi az hogy, nagyon is! De mindenképpen szükség lenne a francia gazdaságpolitika átalakítására azért is, hogy az ebbe a rétegbe és a pusztító tevékenységének a helyretételébe pumpált irdatlan mennyiségű pénz ne az ablakon legyen kidobálva, a vécében lehúzva.

* * *

Nagyon leragadtam e két témánál. Lépjünk tovább, jó? A könyvben olvashatunk még a

• gondoskodó baloldalról (hahaha),
• globális felmelegedés általánossá vált iparáról (nem a felmelegedést vonja kétségbe, hanem a kiváltó okokat, illetve szóvá teszi, hogy mindazok a tudósokat, akik nem állnak be a sorba elhallgattatják, ahogyan a véleményük sem jelenik meg sehol)
• egy lengyel feminista cikke alapján megtudunk ezt azt a politikai korrektség brigádjairól
• bevezetést nyerünk a tolerancia értelmetlen világába (csuda érdekes gondolatmenet!)
• a nyugaton ezerrel nyomott iszlám orientalizmus mibenlétére
• a terrorizmus okairól és az apologétáiról
• sőt, levezetésképpen még a szekularizációl és a pátriárkák koráról is (ami nem is illik a könyvbe)
• és még több mindenről.

Nehéz feladat lenne mindenről írnom, ami a könyvben olvasható, de azt hiszem, még emberpróbálóbb lenne végigolvasni. A gondolatai kötetben 2010-ben jelentek meg. Azóta tíz év telt el. Semmi sem változott. Illetve de, még rosszabb á vált mindaz, amiről 2010-ben írt. Az eredményét immár az Egyesült Államokban is igen plasztikus és nagyon szomorú tálalásban szemlélhetjük. De a nyugati világ gyermekei még erre sem ébrednek fel, inkább divattérdepelnek és szolidaritanak.

Éppen ezért felmerül a kérdés: vajon viszi-e előrébb a világot az igazság kimondása, a hazugság leleplezése? Történt-e már, hogy egy világos gondolatmenet, egy tisztán szóló leleplezés eredményt ért el? Reménykedhetünk-e abban, hogy akik így rendezik a világ sorsát, észhez térnek? Ha csupán a tényeket nézem, egyáltalán nem vagyok optimista. Csak mindent összevetve hívő embernek tartom magamat.

Agnieszka Kołakowskat pedig egy jó tollú, logikusan gondolkodó, többször olvasható újságírónak, filozófusnak. S nem csupán azért, mert többségében egyetértek azzal, amit most tőle olvashattam. És nagyon örvendetes, hogy egyre szaporodnak azok a könyvek, amelyek a nem az unásig nyomott kötelezőt mantrázzák, hanem szóhoz juttatják a másik oldal véleményét is.

Robert Sheckley sci-fi író volt. Amerikai. Hugo- és Nebula-díjas. Nem a leges-legnagyobbak közül való, de jó tollú, neves író. Nem volt hihetetlenül termelékeny és a kötetei vastagsága sem mérhetők mondjuk Dan Simmons karizom-erősítő műveihez.

Hiszed, nem hiszed, de ez a kötet is mindössze egyszázkilencven oldal. S még az is milyen tördeléssel, ezt figyeld! Vagyis olyan hatvan-hetven normál oldalnyi regényről beszélünk. Kisregényről. Hosszabb novelláról.

Azt hiszem, Sheckley írásainak egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy szatirikus, humoros. Nem sírva röhögős, csak bennfentesen mosolygós.

A róla szóló Wikipedia szócikk felsorolja az írásainak a magyar megjelenését is.. Regénye mindössze hét jelent meg, ebből öt magyarul is. Amely nyelven olvasható négy novelláskötete is. Novellát tömérdek mennyiségben írt, magyarul is sok napvilágot látott különféle antológiákban, illetve a Galaktika magazinban. De tényleg sok. Szemmel látható, hogy Kuczka Péter, a Galaktika főszerkesztője is felismerte az értéküket és szerette Sheckley írásait.

Ahogy ígértem, következzék tehát az önidézet Az erőd képregény-változatának értékeléséből.

Egyedül voltam otthon, Apu éppen dolgozott, volt két tévécsatorna amiből válogatni lehetett, hát egy este, minden előzetes információ nélkül kiválogattam ezt a filmet, mit sem tudva a történetről, Hernádi Gyuláról. És az sem tűnt fel, hogy a zeneszerzője Presser Gábor. Csak bekapcsoltam a csöpp kis Junoszty tévémet és néztem ezt a nem is tudom mit. Nagyon tetszett. Fogalmam sem volt arról, kicsoda Hernádi Gyula, mit sem tudtam még akkor A legyek urá-ról, és hol volt még a Battle Royal? Terv sem volt még akkoriban Az éhezők viadala, és A menekülő ember-t is csak 1982-ben írta meg Stephen King, a filmet meg 1987-ben forgatták le, Schwarzenegger a főszerepben. Ugyan Az erőd nem egy show-műsor keretében mutatja be az unatkozó milliomosok egymást-gyilkolászását, hanem egy titkos játék keretében, egy elszigetelt területen, mintegy csilliárdokért való szolgáltatásként, de az alapelv ugyanaz: az ingerküszöb annyira megnő, hogy szórakozássá válik az élet kioltása. Ebben az esetben, szemben a későbbi változatokkal, önként vállalják, akik vállalják, hogy akár ölhetnek vagy őket is megölhetik, de a végső eredmény ugyanaz: az ölés szórakozássá válik valakik számára. Vagyis Hernádi jócskán elébe futott valaminek, ami később igencsak divatossá vált. 

Az akkori viszonyok között egy tizenkét éves ingerküszöbét teljesen bökögette ez a film, és egy csomó gondolatot bizgetni kezdett bennem az erőszak születéséről, a morál és az etika gyors változásairól, az emberi gonoszság mibenlétéről, az erkölcs adott helyzetben bekövetkező torzulásairól. (Ez utóbbira kiváló példa még az előképnek tekinthető a pompás Híd a Kwai folyón. Illetve nem tudom elhallgatni, volt még egy akkoriban vetített pompás magyar film, a Zsoldos Péter által írt, 1977-es A bunker, amely szintén felvonultatta az akkori színjátszás színe-virágát, és amely pompás példánya, prototípusa az általam nagyon kedvelt témának: zárt, elszigetelt közösségben hogyan fordulnak egymás ellen az emberek (vö.: A tíz kicsi néger). 

Mert miről is szól A tizedik áldozat? A negyedik vagy hatodik világháború után vagyunk (ahogy Sheckley fogalmaz). A világ vezetői rájöttek, hogy több nem lehet, mert akkor megszűnik az emberi élet. Csakhogy az emberben levő agresszió ettől a ténytől nem lesz semmivé. Kitalálják tehát a Vadászatot. A „játékra” bárki jelentkezhet. Első körben Vadász lesz. Kap egy nevet, fotókat az Áldozatáról (aki szintén önként vesz részt a játékban, és előtte szintén vadász volt), őt kell meggyilkolnia. (Mondjuk ha belegondolok, kialakul a tyúk vagy a tojás dilemmája, mert vajon hogyan kezdődött a Vadászat? Ha először mindenki Vadász, ki volt az első Áldozat? Különösen, ha a Vadász elérte a célját? Spongyát rá!) Az Áldozat nem védtelen. Felbérelhet magánnyomozókat, akik segíthetnek kideríteni, ki a Vadásza. Illetve védekezhet is, ő is megölheti a Vadászt. Ártatlanokat ölni szigorúan tilos, komoly büntetéssel járó hiba. A cél, hogy aki jelentkezett a játékra, minden esetben, tehát öt vadászat és öt rávadászás esetén sikeresen gyilkoljon. Aki nyer, bekerül a nagyon ritka Tízesek Klubjába, és élete végéig nem lesz anyagi gondja. Ölni bármilyen módszerrel lehet. A Vadászatra iparág épül: golyóálló mellények, fegyverek (minden fegyver, egy fényképezőgép, egy öngyújtó is képes lehet lövedéket kilőni), magánnyomozó irodák, és persze a média. 

Ugye, hogy ugye, ismerős a téma, nagyon sok későbbi feldolgozásban, újraértelmezésben? A könyv első kiadása 1965-ben jelent meg. Immár nem mondom, hogy a témában ez volt az első. Vagy inkább mondanom kellene, hátha valaki ismét kijavít és egy fontos információval leszünk gazdagabbak. 

Vajon mi a titka ezeknek a pénzért ölünk és követ a show könyveknek, filmeknek? Valószínűleg a valóban bennünk levő agresszivitás. Igenis kíváncsiak vagyunk mások szenvedésére. Akkor is, ha közben borzadunk, borzongunk, és hatalmas erkölcsi fölényünk hegyéről lefelé bámulunk az elkövetőkre.

Másfelől utáljuk a hazug, kapzsi, ferdítő, mindent kiforgató médiát, de közben képtelenek vagyunk elszakadni hipnotizáló képsoraitól. Megvettjük a nézettség hajszolását, hogy a celebjeink hajlandók lemenni kutyába, de közben mindent tudni akarunk róluk. Ha másért nem, azért növeljük a nézettséget a mi nézésünkkel, hogy elmondhassuk, mekkora ostobaság ez vagy az a műsor, és mennyire hülyék a szereplők. Akiknek a sorsa voltaképpen nem is érdekel bennünket. (Zseniális mutatja ezt meg a Truman show befejező képsora. Amikor Truman kiszabadul, a külvilág mellett dönt, valami földalatti parkoló vagy mi fülkéjében két biztonsági őr nézi őt a tévéjükön. Amikor Truman kilép a világba, az egyik őr harap a szendvicséből, és odafordul a másikhoz:
– Kapcsolj már át, mi megy a másik csatornán?
Vagyis nézték Truman show-jának minden adását, üvöltve szurkoltak neki, de egy pillanattal a győzelme után már tovább is léptek, azonnal más bóditásra vágyakoztak. Kétségtelenül meg is kapták. Egyre többet, egyre brutálisabb tartalommal.

Sheckley könyvének a hősei, nem árulok zsákbamacskát, ahogy Truman is, fellázadnak a rendszer ellen, amelynek maguk is részei, és reménylik, haszonélvezői is lesznek. A regény azért is jó, mert nem fekete-fehérek a figurák. Voltaképpen nem tudjuk eldönteni, kit szeretnénk győztesnek tudni a végén? Ahogyan azt sem, kit vesztesnek. Mert mindkét figura szimpatikus is, meg nem is.

Merthogy erről van szó. Az író a bevezető két gyilkosság után egymás ellen hozza ezeknek a gyilkosságoknak a győzteseit. Az első két fejezet olvastán azt hittem, minden fejezet független lesz egymástól és egy-egy olyan sztorit mutat be, amelyben a Vadászat valami meglepő fordulattal ér véget. De nem erről lett szó. A többit már nem mondom el, poéngyilkosság lenne.

Az ötlet, amit Sheckley megírt: hatalmas. A végeredmény kicsit kettős. Mert ahogyan írtam, a két főszereplő jellemzése a roppant egyszerű nyelvezet ellenére vagy éppen azért, de nagyon jól sikerült. Maga a történet a zseniális alapötlet ellenére voltaképpen nem nagy durranás. De mindenképpen csavaros (tudod, barkácskönyv, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta mondani) és csöppet sem unalmas. (Olyan rövid, hogy nincs ideje azzá válni.)

Sheckley ezzel az alapötlettel még hagy kiutat a szereplőknek: nem muszáj játszaniuk. A későbbi verziókban már nincsen kiút a szereplőknek: játszaniuk kell, ha élni akarnak. Az alapötlet leágazásai még pesszimistábbak mint az amilyen az alapanyag volt. Ott még csak a médiát kellett utálnunk. A továbbgondolásokban már sokkal tágasabb a spektrum, sokkal több mindenkit van lehetőségünk utálni és hibáztatni. S ez jó, mert közben magunkat látva e hatalmas gazemberségeket, sokkal ártatlanabbnak tarthatjuk egymás mindennapi gyötrése, függésben tartása, kínzása, üldözése közben. Tudod, az erkölcsi fölény diadalmas magasa!

A könnyv borítójáról ne beszéljünk, ha egy mód van rá! Szemmel láthatón iparkodtak felhasználni a film két motívumát, a szőke hölgyet és a könyvben is szerepet játszó római Kolosszeumot, de a végeredmény, ha ennek a könyvnek a borítója, akkor bárminek a borítója lehet. Sem a hangulatból, sem a történetből vissza nem ad fikarcnyit sem, és ugyanennyi kedvet csinál az olvasáshoz. És Rómában vajon mikor volt sivatag? Spongyát rá!

Jaron Lanier, e provokatív című könyv írója Szilicium-völgyi guru, ahogy olvasom (és bármit is jelentsen) a könyv végén, A szerzőről írt egyik utolsó oldalon. 

Jaron Lanier tudós, zenész és író. Leginkább a virtuális valóságról szóló munkáiról, az emberiesség ügyének pártolásáról és a digitális környezetben fenntartható fejlődés népszerűsítéséért végzett tevékenységéről ismert. Az 1980-as években alapított startup cége, a VPL Research hozta létre az első kereskedelmi forgalomba hozható VR termékeket, valamint bevezette az avatarokat, a többszemélyes élményeket a virtuális világban és a nagy VR-alkalmazások prototípusait, mint amilyen például a sebészi szimuláció technológiája. Könyvei, a Who Owns the Future? (Kié a jövő?) című, és a You Are Not a Gadget: A Manifesto (Nem vagytok gépek: kiáltvány) nemzetközi sikerkönyvek lettek, míg a Dawn of the New Everything (Az Új Minden hajnala) című művét 2017 legjobb könyvének választotta a The Wall Street Journal, a The Economist és a Vox.

Vagyis nem egy névtelen niemand, önjelölt megmondó ember a semmiből, hanem olyan valaki, akinek van rálátása a dolgokra és vannak hiteles információ arról, amiről ír. 

Mondhatnánk a címben benne van minden, maguk a választott betűtípusok sem árulnak zsákbamacskát, milyen közösségi oldalakról kellene törölnünk magunkat. 

A borítóról a Google mint a Facse melletti legnagyobb veszélyforrás lemaradt. 

Szóval elsősorban ezekről a közösségi oldalakról kell fejvesztve menekülnünk. Hogy miért, arról szól a könyv. 

Lanier a következő érveket hozza a közösségi médiából való radikális fiók-törlésre (a fejezetcímeket idézem).

1. Fokozatosan elveszítjük a szabad akaratunkat
2. A közösségi média elhagyásával a legcélirányosabban zárhatod ki korunk őrültségét
3. A közösségi médiától seggfej leszel
4. A közösségi média aláássa az igazságot
5. A közösségi média értelmetlenné teszi, amit mondasz
6. A közösségi média kiirtja belőled az empátiát
7. A közösségi média boldogtalanná tesz
8. A közösségi média nem szívesen lát téged stabil gazdasági körülmények között
9. A közösségi média ellehetetleníti a politikát
10. A közösségi média gyűlöli a lelkedet

Természetesen mindezt részletesen ki is fejti. Olyan stílusban, ami önmagában meggyőző.

Például alkotott a közösségi médiák jellemzőiből  egy betűszót: ÓTVAR. Vagyis: Óriáscégek a Tőkéért a Viselkedésed Apparátusokkal Rendszabályozzák. Aztán nem kíméli a két óriást, A Facebook-ot és a Google-t (éppen ezért érdekes, hogy az utóbbi nincsen a borítón, míg a Twitter és az Instagaram ott van.)

A legnagyobb probléma ezekkel a cégekkel az, mondja Lanier, hogy adatokat gyűjtenek, majd visszaélnek az adatokkal, olyan formában, hogy értékesítik őket. No, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy kiadják a rólam szóló személyes információkat, sokkal inkább arra, az algoritmusok feltérképezik a felhasználókat, és e térkép alapján a rendszer célzottan keresi meg őket az információkkal. Legjobb esetben ezek reklámok, de nem csupán erről van szó: az algoritmus a térkép alapján a tartalmakat is célirányosan pofozza a szemünk elé. S amit sokat látunk, amivel sokat foglalkozunk, tetszik, nem tetszik, az a részünkké válik. 

Viszont az, ami a részünkké válik nem bizonyosan érdemi, valós és igaz dolog. Mert az ÓTVAR, mondja Lanier, nem szelektál, nem szűr, az algoritmusnak megfelelő infót nyomja nekünk. Ezáltal a tájékozódást beszűkíti, erősíti a csordaszellemet. Illetve ő a farkas falkát hozza analógiának, mert a csorda nem, ellenben a falka agresszív és támad, ha arra kerül sor. 

Lanier többi érve is elgondolkodtató. Bevallom és naná, hogy így van, olvasás közben azon gondolkodtam, mennyire igaz rám nézve mindaz, amiről írt? Ha már törölnöm kellene magamat a Facebookról, és el kellene dobnom az összes Google felhasználói fiókomat. S naná, hogy úgy éreztem, annyira nem vonatkozik rám, amiről írt. Amikor idáig eljutottam, mérlegelni kezdtem, hogy azért nem, mert életbe léptek az önvédelmi reflexeim, a mentegetőzések, hogy megóvjam saját kis, jól bejáratott világomat, vagy azért nem, mert valóban sikerült a cécón kívül maradnom? Erre meg Lanier azt írja, hogy aki benne van, aki használja az ÓTVAR dolgait, az semmiképpen sincsen kint a rendszerből, a regisztrációjánál fogva automatikusan részvényese a bulinak, csak éppen anyagilag nem profitál nagyjából semmit belőle, a lé (ollé!) marad odafent. 

A legérdekesebb kérdés, hogyan oldható meg az élet az ÓTVAR nélkül és mit nyerünk vele, ha hagyjuk a fenébe őket? Lanier azt mondja, van élet a búrán kívül. Tudatosabban kell végezni a dolgokat, de van élet. Például nem az ömlesztet katyvaszból kell híreket olvasni, hanem tudatosan adott hírportálokat kell látogatni, s ha lehet, függetleneket. S amikor célirányosan híreket olvasunk, a kommenteket hagyni kell a francba olvasatlanul. Az minket nem kell, hogy érdekeljen. A személyes kapcsolattartáshoz meg ott van a drótposta (ami semmiképpen sem a GMail legyen!). 

* 

Azt hiszem, valami lényegeset nem értettem meg a könyvből. Nem először történik ilyen. Vagy egyszerűen nincs rálátásom azokra a dolgokra, amikre Lanier-nek igen. (Ez mondjuk bizonyos.)

De mindvégig volt egy olyan érzésem, hogy az érvelésében van egy buktató. Túl azon, hogy néha nem értettem, mit is mond Mármint a mögöttes technikát nem vágom. (Csak egy példa: mi az, hogy nem tudhatom, élő emberrel beszélgetek-e vagy robottal? Én eddig úgy gondoltam, simán lejön egy adatlapról, hogy valós-e a személy vagy kamuprofilos, de azt valahogy soha nem gondoltam, hogy robot. Avagy mifenét kellene a robot szó alatt érteni?)

Ő abból indul ki, hogy alkoholistáknak prédikál az alkohol negatív hatásairól, a teljes absztinencia kikerülhetetlen szükségességéről. Azért, hogy önmagunkat se pusztítsuk, és semmiképpen se hizlaljuk a fogyasztással a termelők, a palackozók, az értékesítők, az export- és importőrök amúgy is vaskos pénztárcáját.

Miközben fel sem merül az a tény, Lanier legalábbis  teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy nem mindenki alkoholista, aki alkoholos italt fogyaszt.

Alkoholista az, aki nem tud nem inni. Neki inni kell. De ebben az esetben, AZ ótvar tekintetében úgy fest, mindenki elkerülhetetlenül függő, még csak nem is lesz, hanem máris az, aki csak rápillant az alkoholos italok polcára a boltban.

Tény, hogy ő nem elsősorban addiktológiai szempontból közelíti meg a kérdést. Ahogy ezt a citált tartalomjegyzék is elmondja. De valahogy, de mégis...  

Lanier azzal kezdi a könyvét, hogy felhívja a figyelmet a macskák és a kutyák különbségére. A macska hideg, érdek-állat, öntörvényű, sokkal inkább ragaszkodik egy helyhez mint személyekhez, független, távolságtartó, hagyja magát kiszolgálni, de ő nem szolgál. Antiszociális. Nem az ember szelídítette meg, hagyta megszelídíteni. Nem könnyen tanítható, de a tudását parancsra nem adja, kiszámíthatatlan. 

Ezzel szemben a kutyát az ember édesgette magához. Ám a kutya tanítható, engedelmes, hűséges, segítőkész Mégis a negatív kifejezések sokasága a kutyákhoz kapcsolódik: lement kutyába, irigy kutya, és a többi. Na, most ez olyan mint az István, a király rockopera: persze, hogy mindenki Koppánynak szurkol, hogy aztán a végén hálásan megkönnyezhesse, hogy István lett a király. Ember nincs, akinek a macska tulajdonságok szimpatikusabbak, vagy lássuk be, azzal baj van, mégis a könyv végére kiderül, hogy akkor vagyunk észnél, ha macskák leszünk. Nézd csak a könyv borítóját! Értem én, hogy ez baj, de nálam pont rossz pedált nyomott meg emberünk ezzel a macska dologgal: nem kedvelem a macskákat. Éppen azért amilyenek. Számomra ezek a tulajdonságok nem szimpatikusak, sőt, visszataszítók. Analógia ide vagy oda...

Több helyen, többször leírtam már: ambivalens a kapcsolatom a Sztrugackij-tesók írásaival. Mert egyfelől nem volt olyan könyvük, amely úgy istenigazában megragadott volna. (Talán még a Lakott sziget, de még abban sem vagyok biztos, hogy a kiválóan sikerült filmverzió-e az oka, amivel előbb találkoztam mint a könyvvel?) Nem, nem is jó kifejezés, hogy nincs olyan könyvük, ami istenigazában megragadott volna, mert, és itt lesz a lényeg, nagyon figyelj, olyan több is volt, de anélkül, hogy maga az írás igazán tetszett volna. Ezt kapd ki! 

Rögtön és azonnal egy novella, ami által megismertem a tesók nevét: a Piknik a senki földjén. Tizenegy évesen, az első Metagalaktiká-t olvasgatva volt az ismerkedős randink. És az első találkozásban benne volt minden, ami a későbbi kapcsolatunkat jellemezte. A novella nem tetszett. Nem fogott meg. Igazából nincsen semmi különös története, nem is izgalmas, nem is annyira érdekes, gondolkodni sem kell nagyon tőle, meg semmi se hű és ha. 

(Bár idetartozna, de voltaképpen mégsem, így a Tarkovszkij-filmről inkább egy szót sem ejtek, mert csak magamat aláznám: számomra unalmas volt, mégsefülesefarkább mint a novella, a képi megfogalmazás egy másodpercig sem kötött le, a párbeszédek meg sehová se mentek, de ezt le nem írom, mert úgy fest, rajtam kívül mindenki nagyra tartja az alkotást, tehát velem van a baj, a műveltségemmel, az értelmezési problémámmal és a hozzá nem értésemmel. Tényleg elfogadom, hogy így van.)

Ennek ellenére két novella volt, ami ebből a negyven éves Metagalaktika olvasmányélményből megmaradt. A másik Asimov írása, az embereket pároztatni akaró űrlényekről. 

Namost! Számomra egy kicsit ilyen minden Sztrugackij-tesós alkotás. Van egy történet, van inkább történetfoszlány, aminek nyilván van előzménye, lesz következménye, vannak szereplők, akik nyilvánvalóan valakik, de akikről tulajdonképpen semmit meg nem tudunk. Arról nem s beszélve, hogy a történet egészét is mindig el kellene helyezni egy nagyobb egységben, a titokzatos, úgynevezett Delelő Univerzumban, amiről azt mondják, a Sztrugackij-tsók hozták létre, de aminek jelentése, összefoglalása sehol meg nem található (na, jó, egy kicsit megpróbálkozom vele mindjárt), kronológiája, története, jelentése nincsen, dógozzon a coclista és szabadon demokratikus polgár, ha érteni akarja, a tesók nem ragozzák túl az összefüggéseket. 

Ráadásul a tesók nem túl humorosak, igazából nincsenek megjegyezhető elmésségeik, agyba ragadó megállapításaik, nem rágjuk le a körmünket, és semmi se nem De azt nem mondom, hogy nincsen stílusuk, mert az van. De attól sem vágom magamat hanyatt, csak éppen élvezetes. Az a tipikus szovjet-orosz, biztos tudod, mire gondolok. 

Még szerencse, hogy vannak, akik valami titokzatos képesség által valami sorrendet képesek felállítani a tesók életművében, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni a könyveket, ha Delelőzni támadna kedvünk, meg egyáltalán, mi tartozik ide? 

Szóval van és meg van a véleményem a tesók írásairól. Ami, így elolvasva, a köszi, akkor erről ennyit-kategóriába zuttyintaná a munkásságukat. Ám itt jön egy hatalmas

DE

Sőt, még csak nem is egy! Mert például: DE ennek ellenére a könyveik itt sorakoznak a polcomon, sőt, ami régi kiadású, azon vagyok, hogy meg legyen az új, teljes kiadás is. Persze kérdés, miért vagyok azon, hogy meglegyen, amikor a kedvenceim között egyetlen, árva Sztrugackij-könyv sincsen? Gondolj, kérlek arra, mit mondtam a Piknik a senki földjén-ről! A novella nem tetszett, semmi, sehová, izgalom nagyon mérsékelten, érdekesség nem annyira, stb, de negyven év után is emlékeztem legalább a hangulatára, ha a részletekre nem is. S valahol ez az, amiért jó a Sztrugackijokat olvasni. Mert nem csupán a minden bizonnyal meglevő nosztalgia olvastatja a könyveiket. A nosztalgia nem csupán a történeteknek szól, hiszen sok meg sem jelent, vagy egészen más formában jelent meg az átkosban, mint ahogyan manapság napvilágot lát. A nosztalgia sokkal inkább szól a tesók stílusának, amely vitathatatlanul és roppant összetéveszthetetlenül, élvezetesen hozza a szovjet coclizmus idején íródott orosz sci-fi fílingjét, anélkül, hogy közben köpködni szeretnénk, de olvasás közben azért ott van az érzés, hogy nem csupán a nosztalgia-faktor teszi élvezetessé a Sztrugackij-olvasmányokat, hanem az is, hogy egyszerűen jók. Még akkor is, amikor nem annyira. Erre varrjál gombot! 

*

Ideje lenne már szót ejtenem a szóban forgó kötetről is, ugyebár! Az idézett Delelő Univerzumos link azt mondja, ez az első kötete a sorozattalan sorozatnak. Vagyis bevezetés az Univerzumba. Ne hidd, hogy megkapod a bevezetést! Csak azt hiszed. A Hazatérés nem regény, hiába is nyúlsz úgy hozzá, és hiába hivatkoznak rá így még a tesók, pontosabban Borisz is az Utószóban. Miközben azt is elmondja, hogy a Hazatérés egy elbeszélés-sor, visszatérő-visszatérő szereplőkkel, akik időben ugyanott vannak, térben meg hol itt, hol ott, s hogy az elbeszélések sem egyszerre születtek meg, hanem időben is szétszórva.

A főszereplők űrhajósok, akik elmentek a Földről és egy egészen más időben tértek oda vissza. Elindultak a 20. században és visszajöttek a 22-dikben. Nem is győzik kapkodni a fejüket. Voltaképpen minden egyes novella fejkapkodás. De különösebb összefüggés nincsen az egyes elbeszélések között. Azt mondhatom, hogy igazából íve sincsen a történetfüzérnek. Vagy csak vak voltam rá. Bár ezt Borisz is megerősíti a visszaemlékezésében. (Ide figyelj, lehet van bennem irodalmi perverzitás, de éb ezeket az új kiadású ABSZ-könyveket mindig a végénél kezdem, BSZ visszaemlékezéseinél, annyira jók és érdekesek, meg őszinték. Erről majd kicsit később még valamit mondok.)

Mondhatom tehát, hogy ezzel a kötettel is beleestem a szokásos Sztrugackij-csapdába. Nincs túlbeszélve, hogy kik az űrhajósok, akik elindultak, az sem, hogy hová mentek, miért, ahogyan nincs részletesen, konzekvensen bemutatva az új valóság sem, ahová érkeztek, sőt még a dilemmájuk sem, hogyan viszonyuljanak a számukra vadonatúj dolgokhoz. 

Most azon gondolkodom, a nevüket meg tudtam-e jegyezni? ...de nem tettem ilyet! Ez a behalás, nemde? Volt olyan, hogy nagyon lekötött amit olvastam. Volt olyan, hogy nagyon lekötött, majd egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért az adott történet, anélkül, hogy kifutott volna bármire, lezárult volna bármi is. Volt olyan, amelyik untatott, hamar fonalat veszítettem. Volt, amit elolvastam, és bólintottam, hogy korrekt.

Azt is el kell mondanom, hogy csak másodszori nekifutásra olvastam a könyvet, eredetileg a megjelenésének évében futottam neki, de legyőzött, mert nem értettem az összefüggéseket. Sokat segített, hogy valahol belefutottam az információba, hogy nem kell feltétlenül összefüggéseket keresnem, mert ez novelláskötet, nem regény. Ez is jellemző, rám nézve is, Sztrugackijékra is. 

 A kötet első, magyar kiadás Ugrás az űrbe címmel jelent meg, 1966-ban. A két kiadás novellái nem teljesen fedik egymást. Túl azon, hogy itt új fordításról van szó, ezért egyes esetekben ezáltal a novellák címei is mások, az elbeszélések sora sem teljesen fedi egymást. 

No, akkor most kapaszkodj, jön, amit ígértem: BSZ őszintesége. Az Utószóban elmondja, hogy a tesó is meg ő is hittek a kommunizmusban. Nem a megvalósult, szocialista változatában, hanem abban, hogy az ember a legfőbb érték, meg testvériség, egyenlőség, meg nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás, meg hogy mindenkinek a teljesítménye szerint, és így tovább. A megvalósult változat nagyon sok elemét elutasították, de ahogy írja, ez nem tartotta vissza őket attól, hogy kompromisszumokat kössenek. Legalábbis ennél a korai kötetnél. 

A könyv egyébként voltaképpen utópia. A megvalósult kommunizmus utópiája. ABSZ hitt az emberben, képesnek tartotta arra, hogy idővel olyan társadalmat valósítson meg, amely élhető, igazságos társadalom, amelyben nem a politika irányít, ahol ember embernek nem farkasa, hanem munkatársa. Miközben teljes mértékben emberi marad. A könyv megjelenésének érdekében ezért, fogszívva ugyan, de belefért, hogy a kétszáz évvel későbbi díszlet része legyen egy a cenzúra által a szövegbe szuszakolt, monumentális Lenin-szobor. A rendszerváltás utáni kiadásból BSZ az ilyen marhaságokat kigyomlálta. A kommunizmusban való hitüket nem. Ahogy fogalmazta: 

A figyelmes olvasók bizonyára észre fogják venni, hogy a most készülő kiadásból kidobtam az összes ránk kényszerített szovjet szöveget, de érintetlenül hagytam minden olyan ideológiai ostobaságot, amit a szerzők önként, hogy úgy mondjam, saját akaratukból írtak bele. Elvégre az akkori emberek között valószínűleg nem mi voltunk a legostobábbak, de abban biztos vagyok, hogy a legeszesebbek sem. Annak idején a kommunizmus, kommunista, kommünárok szavak nagyon sokat jelentettek nekünk. Határozott, világos célt és tiszta szándékot értettünk alattuk. Jó tíz évünkbe telt, míg felfogtuk, hogy valójában mit takarnak. Míg megértettük, hogy a mi kommunizmusunkban és Szuszlov elvtársék kommunizmusában nincs semmi közös. Hogy a kommunista és az SZKP tagja fogalmak a legtöbbször egyáltalán nem illenek össze egymással. Hogy a szovjet kommunisták és az általunk elképzelt kommunizmus nagyjából annyira hasonlít egymásra, amennyire egy kobra és egy pápaszemes értelmiségi. De ez akkor még messze volt. A 60-as évek elején a kommunizmus szó számunkra tökéletesen tiszta, fénylő jelentéssel bírt, és azt a világot értettük alatta, amiben élni és dolgozni akarunk.

Egyszóval itt van ez a regény, ami nem regény, aminek van eleje, de igazából nincsen kezdete, amiben történnek dolgok, de voltaképpen nincsen története, ami bevezető egy univerzumba, de sehová sem jutunk el, alig ismerünk meg valamit, aminek vannak főszereplői, de nincsenek hősei, amit egészen biztosan nem fogunk idézgetni, de lám, ötvennégy év múlva új kiadást ért meg, és ami könyv nem csigázza fel az égvilágon semmit, mégsem tesszük félre, valamiért mégis végig kell olvasni. 

Gőz Etelka Erzsébet nem ismert író. Talán azért nem ismert, mert el kell mondanom:Gőz Etelka Erzsébet NEM író. Annak ellenére nem, hogy írt egy könyvet. Na, jó, füzetet. A füzetben idézetek vannak, amik Gőz Etelka Erzsébetnek valamikor, úgy tizennyolc éves kora környékén fontosak voltak. Vagyis az általa írt könyv (füzet) nem a saját gondolatait tartalmazza, hanem azokat az idézeteket, amelyeket valahol olvasott, tán valaki idézte neki, és ő ezeket összegyűjtötte, el ne vesszenek, megmaradjanak a számára. A füzetet soha nem adták ki.

Gőz Etelka Erzsébet még csak szerkesztő sem volt. Viszont elmondhatom, hogy a gyerekkorom legfontosabb szereplője volt. Ő volt az ÉDESANYÁM. 

Nagyon kevés idő adatott neki: huszonhét éves volt, amikor meghalt. A velem való terhessége hozta ki belőle a leukémiát. A világra jövetelem idején még nem volt semmi gond, de nagyon hamar a szülés után beindultak a folyamatok. Gyakorlatilag hét évig küzdött az anyukám az életéért.

S amíg körülötte mindenki sírt, összeomlott, addig az én anyukám mindvégig mosolygott.

Amikor ez a füzet készült, minderről még semmit sem tudott. Harmadikos gimnazista volt, ahogyan erről az első oldalt szemlélve meggyőződhetünk. 

A kis füzet időtlen idők óta a birtokomban van.A nagymamámtól kaptam, Anyu édesanyjától, akivel sokat éltem, először kettesben, majd hármasban, négyesben, ötösben együtt (ahogy először feleséghez mentem és születtek a gyerekek), mígnem aztán másodszor is férjhez ment. A második férje halála után jó pár évvel Szerelmetesfeleségtársammal magunkhoz vettük őt, így újra együtt éltünk. Sajnos már ő sincs köztünk. 

A napokban a régi irományaim között matattam. Három kamaszkori sci-fi novellámat kerestem, egy Metagalaktika-értékeléshez, ami be is illesztettem őket. Amikor teszegettem egymásra a régesrégi füzeteimet, akkor akadt a kezembe Anyué. Kinyitottam. Itt nyílt ki. 

Igen, Radnoti Hetedik eclogá-ja. Erről egyből eszembe jutott a Bori notesz, amibe a költő a verset írta, és ami fennmaradt, és később több facsimile kiadást megért. Nekünk kettő is van itthon, az egyik profibb, még a füzet külső, folytonossági hiányát is reprodukálták. Abban így fest a Hetedik ecloga. 

Lapozgatom Anyu füzetét. Nem tudom miért lepődtem meg az idézett szerzőkön, de meglepődtem. Nem tudom, hol, mikor hallott róluk, miért éppen ezek az idézetek voltak kedvesek a lelkének. Baranyi Ferenc, Jevtusenko, Várnai Zseni, Montaigne, Pascal, Berkesi András, La Bruyére, Voltaire, Chateaubriand, Balzac, Dumas, Renard, Valéry, Léautaud, Rolland, Csoóri Sándor, Lope de Vega, Váci Mihály, Képes Géza, Simon István, Petrarca, Tóth Árpád és sokan mások gondolatai sorjáznak a lapokon. 

Vagyis a kortárs magyarok és klasszikus franciák viszik a prímet. Az idézetek számával Berkesié és Romain Rolland-é a pálma. Az idézetek szólnak mindenről. De nagyon sok beszél a szerelemről. Anyu akkor még nem volt anyu, tizenhat-tizenhét éves volt. Csak két-három év múlva lett anyává. Mi tagadás, nem húzta-halasztotta a dolgot. Az esküvőn már kicsit domborodott a pocakja, bár a csokor ezt jótékonyan eltakarja.

A menyegző 1966. augusztusában volt. Én '67. márciusában születtem. De nem a létezésem miatt volt az esküvő. Ahogy Nagyi, Anyu anyuja mesélte, hatalmas szerelem volt a szerelmük Apuval. Első látásra, és sajnos a nagyon korai amíg a halál el nem választig. 

Egyszer Szerelmetesfeleségtársammal beszélgettünk a rákról. Nem az állatról, hanem a betegségről. SzFT azt találta mondani, hogy: 
– A ráknak mindig van valami lelki háttere is!
Ő már csak tudja, eü-s suliban érettségizett. Nekem fogalmam sincsen. 
– És Anyu? Nézd meg a fotókat, mindenhol mosolyog, mindenki azt mondta, hogy még közvetlenül a halála előtt is ezt tette. Nem tűnik nagyon lelki betegnek, frusztráltak...
– Valami akkor is lehetett...
Nem tudom... Ő ért hozzá, én nem. De az a szerencsém, hogy ő is olyan mosolygós mint amilyen Anyu volt. Most megnézegettem a fotókat, amiket ehhez a bejegyzéshez kiválogattam és tudatosult bennem, hogy Anyunak volt gribedlije. Amikor SzFT-al először találkoztunk, ahogy már írtam, az élvezeti értéket igen nagyban növelte a gribedlije: elolvadtam attól is. Na jól van már, nem, dehogy, nincsen anyakomplexusom vele szemben, de lehet, hogy megmaradt, belém rögzült, hogy a nő, akit szeretek úgy jó, ha gribedlis. Most két ilyen nő van: SzFT és a lányom. Az utóbbiról  egy messze-messze szakadt barátosnőnk azt írta most nekem, hasonlít Anyura. Eszter lányomat megihlette ez a gondolat, egymás mellé tette magukat egy fotón. Íme az eredmény. (Bár Eszter gribedlije itt annyira nem látszik.) 

Szóval nézem Anyu fotóit és egy kiegyensúlyozott, derűs kislányt, nagylányt, nőt látok. Nézd csak ezeket a képeket! S közben járjon az eszedben az idézet, amit Anyu füzetében találtam: 

A mosoly a lélek megcsillanása.
(Agnolo Firenzuola)

Az idézet- füzetben néhány idézetet valaki piros tollal bekarikázott. Némely piros karikázás mellett van egy „D”-betű. Apunak volt Dodi a beceneve. (Mohácsi papa, Apu apuja, aki szintén József volt, meg Dodó lett. Nem gondolom, hogy ő karikázott a füzetben.) A karikázott idézetek rendre a veszteségről, a végleges búcsúról szólnak. Apu huszonnyolc volt, amikor meghalt a felesége. Soha nem heverte ki, soha nem dolgozta fel a visszavonhatatlant, soha nem felejtette, nem tudta felejteni Anyut, kettejük szerelmét.

Hiába volt utána több nője és még két felesége, a keletkezett űrt senki sem tudta betölteni. (Pedig volt olyan felesége is, akivel az intimszféra, khm, hogyan is mondjam, olyan kis pompásan lepedőszaggatós volt. Apu legalább azzal olyan elégedett lehetett mint soha életében. Igen, jól olvastad. Nem szentségtörés ez, hanem áldott állapot, és fikarcnyit nem szennyez Anyu emlékén. És nem én találtam ki, hogy így volt, Apu mondta.) Szóval Apu huszonnyolc volt, amikor Anyu meghalt. Itt van két kép, az egyik a megismerkedésük ideje, a másik Anyu haláláé. Kábé. 

Gondolkodtam, hogy a továbbiakat hogyan tegyem közzé, linkeljem-e a doksit vagy másoljam ide a teljes szöveget? Tudod, hosszú évekkel ezelőtt írtam néhány, hm, valamit, ami azokról az emberekről szól, akik a legfontosabbak a számomra. Az első, amit megírtam az alábbi volt, és közben eldöntöttem, itt teszem olvashatóvá a szöveget, nem csak linkelem. Kérlek, nézd el, hogy vannak átfedései az eddigiekkel. 

S akkor a YouTube tréfája. Két és fél percet kivágtam az egykori családi filmekből. Anyunak nem volt sok jelenete. A kivágott filmben ő szerepelt, Apu és az apró csemete én. A YouTube visszadobta, hogy az alapelvekkel nem egyezik. Nem tudok mire gondolni, miért tették ezt, hacsak nem azért, mert Anyu az egyik jelenetben bukfenceztet engem. Abban a korban,amikor még nem tudtam bukfencezni. Vagyis gyermeket kényszerít valamire, és ez a látvány minden bizonnyal sokakat megakaszt a fejlődésben és rossz példát mutat. 

Felebeztem, de előre szóltak, hogy a járvány miatt (sic!) most hosszabb a válaszadási idejük. No comment! 

Ezért csak pár képet közlök a filmecskéből az Anyukámról. Mindegyiken mosolyog, és nem válogattam a megfelelő jelenteket. 

 S ha már egy nemlétező könyvről beszéltünk eddig, akkor még egy gondolat belőle: