Összefoglaltam már a véleményemet a Hihetetlen! Magazinról Az isteni kőgúlákról kiadott különszámáról írtakban. Akkor ezt írtam: 

Tisztázzunk valamit már itt az elején! Bár kedvelem a Hihetetlen! magazint, legalábbis a különszámait, eszembe sincsen mérvadó, tudományos kiadványként kezelni. Akkor sem, ha bizonyos, hivatalosan tudományosnak tartott nézetekről is van különvéleményem. Az is tény, hogy a Hihetetlen! magazin meg sem kísérel forrásokat felsorakoztatni, csak ex cathedra közöl általa ténynek tartott adatokat, összefüggéseket. Amin az ember vagy elgondolkodik vagy jókat mosolyog. 

Most megjelent egy aktuális KÜLÖNSZÁM, a magyarság 20 000 éves történelméről. Tény, hogy ezen a címen immár az ötödik. Ahogyan ezt a borító is szembeötlőn jelzi. Ha számonként nagyvonalúan 196 oldallal számolok (lásd a borító jobb felső sarkát!) akkor az már 980 oldal, ugyanarról a témáról. 

– Hány bőrt lehet erről lenyúzni? – tehető fel, lássuk be, jogosan a kérdés. 

Hát két úton-módon, kérem szépen:
a) vagy hihetetlen alapossággal,
b) vagy némi önismétléssel.

Ismerve a Hihetetlen! magazint, nem kérdés, merre indult el a szerkesztőség. 

(Csak azt tudnám magamnak megmagyarázni, mi a fene késztet arra, hogy ezeket a különszámokat rendre megvásároljam?)

A Magyarság-sorozat első négy számának MINŐSÉGI SZÍNVONALA, hogyan is mondjam finoman, elég vegyes volt. Volt, amikor mosolyogtam (azért a Vénuszról származás Arvisurás lehetősége ebből az összeállításból sem marad ki), volt, amikor kínosan feszengtem, mert egymást követő cikkek állítottak egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat.

Kicsit úgy, ahogyan a Magyarságtudományi Füzetek tették: a magyarok elődei hol a sumérok, hol a szkíták, hol a hunok, hol a kelták, hol az avarok, mikor melyik füzet kerül az ember kezébe, mindig az aktuálisra talál meggyőző bizonyítékot. 

Nos, A magyarság 20 000 éves történelme ugyanígy dolgozott, nem győztem kapkodni a fejemet, hogy akkor most kik is vagyunk, mik is vagyunk, honnan is jöttünk? Nimród az ősünk, vagy Jézus, a pártus király, a csillagokból jöttünk-e vagy Isten választotta nép vagyunk? S ha az utóbbi, akkor melyik isten, a keresztény? Vagy éppen a keresztény istennel való kapcsolat az, ami kiváltotta eleink papjainak, a táltosoknak a rosszallását és ezáltal a turáni átkot, amit a saját népükre szórtak? (A szerkesztőkben annyi józanság volt, hogy felismerjék: ez simán ordenáré hazaárulás, amellyel a saját népüket úgy ezer évre szerencsétlenné tették, és amely átok a körkörös érvelés miatt önmaga teszi lehetetlenné a megszűnését. Tudniillik az átok lényege, hogy a magyarok ne értsenek szót a saját véreikkel, és akkor múlik el az átok, amikor végre nem az első reflex, hogy egymás torkának ugorjanak. Kicsit körkörös, nemdebár...? Ám mondom, erre legalább rámutatott az ezt az infót tartalmazó cikk.)

A SZERZŐGÁRDA nem tartogat nagy meglepetéseket. Sem a nevekben, sem a megírt cikkek számában. Lássuk csak! Az utolsó oszlop arról szól, hogy milyen információt találtam a szerzők foglalkozására valószínűsíthetőnek a neten.

 Vagyis a szerzőgárda döntő többségében a megszokott, bevett cikkírókból áll. Így voltaképpen semmi meglepetés nem ér bennünket. Azaz mégis. A Hihetetlen! Magazin különszámai tematikus tartalmú kiadványok, minden írás az összefoglaló cím tartalmáról szól, így vagy úgy. Jobbára abban a formában, hogy a szerkesztők mindent, de mindent belepakolnak a tematikába, ami csak érintőlegesen is, de belefér. Ahogy fentebb már mondtam.

Ez így van most is, de valahogy SZIGORÚBB SZERKESZTÉSI ELVEK érvényesültek. Számomra ez pozitív. Szigorúbbak, abban az értelemben, hogy sokkal inkább tartották magukat az alcímben foglaltakhoz: Rabok legyünk vagy szabadok? Vagyis a különszám tartalma a magyarság mindenkori függőségi helyzetét tekinti át nagy vonalakban,  honfoglalás előtti időktől kezdve napjainkig, és picit megpróbál a jövőbe is tekinteni, Másodrendű alcímként ezt is olvashatjuk a borítón: Jövőbe mutató nemzetstratégiák. (Ezt nem muszáj elhinnünk: jól mutat, ígéretes is, de voltaképpen túl nagyvonalú stratégiákról esik csak szó, szinte csupán baráti társaságban kimókolt elméletekről, amelyekben sok új nem található, valójában kimerülnek abban, hogy keletre vagy nyugatra tartsunk, tudatában annak, hogy a függőséget tekintve egyiktől sem várhatunk semmi jót. Túl kicsik, eszköztelenek vagyunk.

Én e lapszámból pedig éppen erre, a nemzetstratégiára lettem volna a legkíváncsibb, de sajnos isten igazából hoppon maradtam. Illetve volt még egy ígéretes téma a pakkban: a magyarok választottságának a kérdése. Amit több, a magyarság őstörténelmével foglalkozó írás is érintett. Csak éppen az nem szokott kiderülni, hogy ki választotta ki a magyarokat, és milyen feladatra. Erre sajnos most sem kaptam választ. 

A források, ajánlott irodalom feltüntetése a szokásos: sehol semmi. Az információkat el kell hinnünk, mert nyomtatva vannak. Utánaolvasni annak, hogy honnan vették a szerzők az információkat, elméleteket, esélyünk sincsen. Értem én, hogy a Hihetetlen! Magazin nem tudományos igényűeknek találtatott ki, értem én, hogy más a célcsoport, meg mindenkinek a maga szintjén, a maga nyelvezetével, de valahogy a komolyabban vételhez mégis kellene valami több a kinyilatkoztatásnál. (De minek, ha egyszer úgyis, így is rendre megvásárolom én is, nem igaz?)

Visszatérve a szerkesztéshez. Szóval ebben a számban, kis túlzással, a cikkek döntő többsége valóban arról szól, ami az alcím: a magyarság majdnem mindenkori valakiknek alávetettségéről. S ez, mondom, pozitívum. E lapszámot olvasva, olvasgatva, lapozgatva olyan érzésem volt, hogy ezúttal komolyan vették a maguk választotta feladatot, és nem pusztán egy újabb különszám összerakása volt a céljuk.

A szerzők elindulnak a honfoglalás korától, sorra veszik a nagy királyainkat (meg néha a kicsiket, mint például Aba Sámuel), István, Szent László, Mátyás, stb., a történelmünk nagy csomópontjait (államalapítás, tatárjárás, Szigetvár, Mohács, Rákóczi-szabadságharc, 1848, Trianon, 1956, rendszerváltás, EU-csatlakozás), és rendre ennek a kérdésnek erednek a nyomába. Ami még pluszban meglepő: például Nagy-Magyarország kérdésében meglepőn realisták, ahogyan az Európai Uniót, illetve a V4-ek lehetőségeit illetőn is. Ami ellenben egy kicsit meglepő volt: a lap utolsó harmadában, amely a rendszerváltással és Magyarország lehetőségeivel foglalkozik, Antall Józsefen kívül gyakorlatilag nagyon nem neveztek néven senkit. Ami részben érthető is.

De ugyanígy meglepő volt, hogy bizonyos értelemben, ha nem is kerek-perec megfogalmazva, de politikai szempontból is állást foglalnak: nem a neoliberális pályán fociznak. Mondjuk tekintettel a legtöbb cikket publikáló Bácsi Boglárkára (alias Bácsfi Diana), illetve arra, hogy kizárólag a magyarsággal foglalkozó lapszámból ötöt kiadtak, ez annyira nem meglepő. 

ÖSSZEFOGLALÁSKÉNT. Meg sem kísérlem a  196 oldalon kiadott közel hetven cikk ismertetését, értékelését. Parttalan és kilátástalan lenne. Tény, hogy ebben a kiadványban is vannak egymásnak ellentmondó információk: ezt felfogtam a gondolkodás demokratikus játékszabályainak a szerkesztőségen belül. (Amiben például nem jutottak egymás között sem konszenzusra: hány honfoglalás volt, mikor volt az ahány, és mióta vannak a magyarok a Kárpát-medencében?) 

A lényeg, ahogy fentebb mondtam: gyorstalpaló módszerrel végigtekinthetjük a magyar történelem legfontosabb eseményeit, csomópontjait, tragédiáit, és az áttekintés közben fel-felvillan számunkra néhány alternatív lehetőség, mi zajlott az események hátterében, kik és miért lehettek az okozatok okai A szerzők meglepően higgadtan, visszafogott cikkekben teszik ezt, és még az alternatív nézeteik hangoztatásánál is kerülik a harsányságot és a megfellebbezhetetlenséget, ami azért jellemző szokott lenni rájuk. Vagyis képviselik a maguk nézeteit és álláspontját, de higgadtan és viszonylag kiegyensúlyozottan teszik ezt, még akkor is, amikor hozzáadják a történelemhez a nem dokumentált, lehetséges alternatívákat.

Kimondottan tetszett ez a szám. 

7/10

2020 október, a forradalom másnapján, tegnap, évek óta először nem volt kivilágítva a kaszásdűlői kémény

A TESÓK ÉS ÉN. Többször elmondtam már, de mivel nem az enyém az ország legolvasottabb blogja, simán és gátlástalanul önismételek: a Sztrugackij tesók műveivel hadilábon állok. Egyfelől nem volt még olyan könyvük, amelyik elsodort volna, amelyik miatt földig hajoltam volna előttük, és kijelenthetném, hogy a kedvenc szerzőim közé delegálták önmagukat. Voltak könyveik, amiket teljesen simán nem tudtam igazából követni, vagy ha igen, a végén fel nem foghattam, hogy akkor most mi is volt ez az egész. Mert szubjektív ez a blog, azt is teljes merészséggel le merem írni, hogy sem a Tarkovszkij-féle Sztalker-t, sem az alapművet, amiből a film készült a Piknik az árokparton-t sem értettem soha. A könyv legalább nem untatott halálra mint a számomra vontatott és kissé nevetséges film. Bevállalom, hogy műveletlen suttyó vagyok, és jogos a kérdés, hogy minek írok blogot a sötétségem terjesztésére, ha egyszer ez a mondanivalóm, de kezdettől fogva hangsúlyoztam a szubjektivitást, annak minden veszélyével. 

A tesóknak eddig egyetlen könyve volt, amely maradéktalanul tetszett: a Lakott sziget. Sőt, annak a Bondarcsuk rendezte filmváltozata is csuda jól sikerült, az egyik legkedvencebb filmélményem. 

Ám hogy teljesen legyen a káosz: a tesók összes, magyarul megjelent műve itt van a polcomon, és rendre vissza-visszatérek hozzájuk, újra és újra olvasnom kell őket. Most is kellett. 

A NEHÉZ ISTENNEK LENNI TÖRTÉNETE ÉS MONDANIVALÓJA EGYSZERŰ. A fülszöveg szerint, bár ez nekem magából a könyvből nem derült ki (esélyt adva annak, hogy figyelmetlen voltam), 2134-ben játszódik. A Földön már nagyon szép, nagyon jó minden, az elvtársak (legalábbis a főhős megfigyelők gy szólítják egymást) már megteremtették az ideális társadalmat. Az emberiség kirajzott más, lakott bolygókra, de van annyi lélekjelenlét és realitásérzék az orosz utódainkban, hogy a felfedezett bolygókon élő civilizációk életébe nem szólnak bele. Az oda küldött megfigyelők, a progresszorok beépülnek az adott társadalmakba, és maximum szellemi inspirációkkal befolyásolják a történelmüket, tevékenyek nem szólhatnak bele az események alakulásába. 

Egy meg nem nevezett bolygó Arkanar nevű országában vagyunk. A bolygó emberisége a középkornál tart, mocsokba, barbárságba, félelembe süllyedve. Arkanar progresszora, Rumata (ha nálunk jársz, ez a wifi-kapcsolatunk neve) harmincöt éves, okos ember, öt éve van a bolygón van, jól végzi a munkáját. De minél több időt tölt Arkanarban, annál inkább beleéli magát a választott szerepébe, annál inkább azonosul az ország elnyomott szellemi elitjével, az írástudókkal, orvosokkal, miegyebekkel. Rumata, bár a progresszorok számára ez tilos, barátot is talál magának. Sőt, hatalmas hiba, szerelmes is lesz...

Az ország vezetője a király, de voltaképpen egy gonosz szürke eminenciás irányít mindent. A neve Riba. Borisz Sztrugackij az utószóban elárulja, hogy Reba neve eredetileg Rebija volt, de a könyvet először napvilágra hozó kiadó vezetője, Ivan Jefremov lebeszélte őket erről, mert túlságosan egyértelmű volt a név összecsengése a valóságból vett, eredeti figurával, Berijával.

(Egyébként ezek a Borisz által írt utószavak az én szívemnek nagyon kedvesek, rendre ezeket olvasom el először, amikor a Metropolis Media által kiadott Sztrugackij-könyvek a kezembe kerülnek. Nem terjengős, de élvezetes hátteret ad a regényekhez, az ötletekből kibontakozó végső forma kialakulásáról, a kiadás nehézségeiről, a szovjet cenzorok fafejűségéről, a kiadók küzdelmeiről, gyávaságáról vagy éppen bátorságáról és a könyvek utóéletéről.) 

A könyv eredetileg 1964-ben jelent meg. Ami megdöbbentő. Azért az, mert Arkanar vezetősége, különös tekintettel Reba személyére, valami elképesztő módon tárja elénk a kommunista vezetés szabad művészet- és tudomány-ellenességét, a vezető vörös-arisztokrácia gőgjét és korlátoltságát, valamint az egyetlen (el)ismert vezetési forma, az erőszak, az állami terror módszereit. Reba emberei, a szürkék behálózzák az országot, semmiségekért is a Vidám Toronyba hurcolnak és kínoznak, csonkítanak meg bárkit, akire akár valami semmi kis gyanú is rávetül. 

Reba úgy keveri a lapokat, hogy végül egy vallásos hatalomátvételt buherál össze magának. S naná, ő lesz a vallás vezetője, és kíméletlenül leszámol egykori saját szürke embereivel is. (Trockij is jégcsákánnyal a fejében végezte, ugyebár, és az összes fényképről eltűnt, amelyen Leninnel együtt szerepelt. Hogy, hogy nem.) Vagyis Arkanar elmaradottsága, sötétsége, mocska, bűze, félelme a rettegésen alapuló totális kontrollnak, és egy társadalmi osztály kizárólagos érvényesülésének az eredménye. Mondom, csuda, hogy a könyv megjelenhetett, és aztán újra és újra napvilágot láthatott. Borisz is csudálkozik rajta az utószóban. Kicsit súlytalan valószínűsítés, hogy Reba vallásos rémuralma is oka lehet ennek. 

Arkanar nagyon könnyen értelmezhető metaforája a kommunista berendezkedés rendszereinek, céljainak és színvonalának. 

Ne lássunk most ellentmondást abban, hogy a progresszorok maguk között is elvtársnak szólítják egymást. Viszont vegyük észre, hogy a tesók milyen alaposan kidolgozták Rumata figuráját, s hogy tőlük szokatlanul szeretik a figurát, nem pusztán eszköz a kezükben a mondanivaló érdekében. Annyira szeretik, hogy még szerelmessé is teszik. Ami szintén szokatlan tőlük, nem mondhatni, hogy a könyveik hemzsegnének a nőktől, azt pedig pláne nem, hogy ezek a nőalakok alaposan kidolgozott figurák lennének. A könyv arról szól, ami a címe: Rumata vergődik, kínszenvedés neki látni, érzékelni a pusztulást, az elnyomást, a korrupciót, a terrort, és nem tenni semmit ellene. Legalább ekkora szenvedés, amikor önmagának is bevallja, hogy részben természetes része lett a rendszernek. S legalább ekkora szenvedés látni azt a hihetetlen passzivitást, amivel az elnyomottak fogadnak bármit, s hogy mennyire nem ismerik fel az izoláció veszélyét, az összefogásban rejlő erőt, és mennyire könnyen hagyják veszni az eszményeiket, hogy a bőrüket menthessék. 

A REGÉNY MŰFAJA sci-fi. De ezt csak jelzésekből tudjuk. Azért sci-fi, mert tudjuk, a progresszorok a Földről jöttek, egy másik bolygón tevékenykednek. De egyébként ha nem tudnánk ezt, nem gondolnánk, hogy sci-fit olvasunk. A cselekmény egy középkori városban játszódik, semmi fantasztikus nincsen a történésben, még egy nyavalyás, egyszálmaga-rakéta, holdjáró sem fordul elő benne, sehol egy ufó, egy űrlény, sehol a tér és az idő legyőzése, űrkalózok vagy szerencselovag-űrhajósok kavarásai, lézercsata. Mondom semmi sincsen ilyesmi. Ellenben van középkori sötétség, lovak, lovagok, papok, kardok, lándzsák, udvari intrika (amit Rumata szerint oktatni kellene a Központban), vallatások, kínzások, kocsmák, mosdatlan emberek. Így valahogy. Azonban az a tudat, hogy Rumata és a társai voltaképpen űrhajósok, különleges zamatot ad a történetnek. Ami, ha belegondolok, voltaképpen inkább fantasy, mintsem sci-fi. Ám ez voltaképpen nem is érdekes, mert nem fontos. 

AHOGY MONDTAM, AZ AGRESSZOROK NEM LÉPHETNEK BE TEVŐLEGESEN Arkanar történelmébe, csak befolyásolhatnak. Arra, hogy ez miért van így, nem kapunk rá ából bébe tartó magyarázatot. A tesók soha nem magyarázzák túl a dolgokat. Vajon miért lehet rossz egy társadalomnak, ha kívülről kap segítséget a jobbulásra? A regényben van azonban két beszélgetés, amely ad támpontokat. Az első beszélgetés egy megmentett tudós, Budah és Rumata között zajlik. Arról folyik a gondolatcsere, hogy miért tűrik Arkanar lakói passzívan az elnyomást, s hogy mit tenne Budah, ha ő lenne Isten, vagy tanácsot adhatna Istennek, hogy mit tegyen az emberekért. Nagyon okos beszélgetés, pattra menő végeredménnyel. A másik beszélgetés a hivatásos lázadó, Arata és Rumata között zajlik. Arata fegyvereket kér, követel Rumatától, mert volt tapasztalata, hogy Rumata és a társai mire képesek (egyszer helikopterrel mentették meg). Rumata megtagadja a kérést, és ki is fejti, miért: Aratában bízik, de Arata nem örök életű, bármi történhet vele, és vajon mekkora pusztítást eredményezne, ha illetéktelenek kezébe kerülnek a fegyverek, ha egy Reba-féle alak teszi rájuk a kezét? 

A két beszélgetésből kiderül, hogy se így nem jó, se úgy nem jó. A társadalom egésze kívülről nem megreformálható, mert minden külső, ráerőltetett reformáció eredménye csak újabb, még nagyobb erőszak. Meg kell hagyni a természetes tempójú fejlődés lehetőségét. S hogy ez így maradhasson, éppen azért kell a progresszoroknak érzelmileg kívül maradniuk a történéseken. Ha tudnak... S éppen ez okozza számukra a legnagyobb dilemmát, a lelkük szétszakadását. 

S Rumata is felismeri, hogy néha nagyobb erő kell nem beleszólni, beavatkozni mások életébe. De van, hogy nem képes másra az ember, nem tudja nem megtenni... 

EZ A TESÓK LEGKÖNNYEBBEN FOGYASZTHATÓ KÖNYVE, azt mondják az okosok. Lehet, engem is minősít, de közvetlenül a Lakott sziget mellé tettem. Nem azért, mert jóval cselekményesebb mint sok másik, sokkal inkább azért, mert nekem sokkal könnyebben követhető volt, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy Rumata talán az első olyan szereplőjük, aki nem valami cél miatt pusztán szerepel a könyvben, hanem közel is került hozzám.  Minden bizonnyal ezek lehetnek az okai annak, hogy ezt a könyvüket adták ki a legtöbb országban a legtöbbször.

Ez a kiadás pedig minden szempontból tüneményesen sikerült, külön dicséret a sokat mondó és szép borítóért Varga Balázsnak!

Metropolis Media, Budapest, 2020, 210 Oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859908 · Fordította: Gellért György

9/10

2020 októbere, egy nappal a forrdalom előtt

Képek, illusztrációk, történet

Egy időben, sok éven keresztül előadásokat tartottam több adventista gyülekezetben. Egy idő után elkezdtek képmutató prédikátornak hívni. Mindenhová a hónom alá tekert nagy rajzokkal érkeztem. (Hol volt még akkor a számítógépes kivetíthetőség lehetősége...!) A rajzokat azért vittem magammal, mert egy próba után úgy tűnt, amit látnak is a tagok, sokkal jobban megmarad bennük. Az illusztrálás úgy kezdődött, hogy abból szerintem én tanultam a legtöbbet. Kérlek, ha nem vagy hívő, ne a vallásos üzenetre koncentrálva olvasd az alábbiakat, jelen szövegösszefüggésben egészen más  mondanivalóm! A történet megértéséhez azonban tudnod kell egy kis háttérinfót. Előadás közben az szerettem volna elmondani, milyen szerepe van a hitnek abban , hogy képesek legyünk túllátni a mindennapi élet tényein. Mohácsi Erika a Marana Tha! című könyvembe készített rajzaival ezt így illusztrálta: 
A könyvben pedig így írtam az esetről, amit szeretnék veled is megosztani:

Szemléltetésül, a fenti két rajz mintájára, egymás mellé tettem két széket a szószék előtt. Az egyik a szakadék „valós élet”-oldalát jelképezte, a másik pedig az Isten által megkövetelt élet minőségét. A két széket több mint két méter távolságra toltam el egymástól, ezután pedig megkértem egy Zsófi nevű, körülbelül hatéves kislányt, hogy lépjen át az egyik székről a másikra. Zsófi próbálkozott, kinyújtotta a lábát, majd visszahúzta, de reálisan felmérve a távolságot, nem mozdult.
Én abban a biztos tudatban, hogy feladta, félig hátat fordítottam neki, és beszélni kezdtem a gyülekezethez. Két mondatot sem mondtam el, amikor valami belső hang azt súgta, hogy azonnal forduljak vissza Zsófi felé.
A kislány mégiscsak döntött, és már lelépett a székről, amelyre felállítottam őt. Az utolsó pillanatban kaptam el! Buksija milliméterekre húzott el a szószék éles szélétől. Láttam rajta, éreztem apró szívének heves dobogásából, hogy ő is megijedt, ezért egy kicsit magamhoz öleltem (miközben igyekeztem önmagamat is összeszedni). Így tartottam őt átölelve, miközben tovább beszéltem a gyülekezethez, és elmondtam nekik, hogy Zsófi bátorságát nem kalkuláltam be a szemléltető példába, de így még határozottabban kidomborodott, hogy önmagunkban mennyire tehetetlenek vagyunk, és mennyire csak az Úrra hagyatkozhatunk, ha zuhanunk lefelé.
Amikor megítélésem szerint a kicsi lány megnyugodott valamelyest, visszaadtam őt édesanyjának, és felmentem a szószékre. Folytattam a prédikációt, de valami nem hagyott nyugodni. Lenéztem Zsófi gömbölyű pofijára, tiszta tekintetére, és megkérdeztem tőle:
– Zsófi, miért léptél le a székről, miért próbáltál átlépni a másikra? Tudtad, hogy túl messzire vannak egymástól, én pedig háttal álltam neked!
A kislány válaszában az Úr tízéves kereszténységem legnagyobb tanítását adta nekem! Zsófi, kerek szemüvege mögött, tágra nyílt, csodálkozó szemmel, magától értetődő természetességgel csak ennyit mondott nekem:
– De hiszen azt kérted tőlem, Zoli, hogy lépjek át!
Megismételtem a mondatát, hogy a gyülekezet utolsó soraiban is hallhassa mindenki, és utána azonnal kimondtam a prédikáció végét jelző áment. Ehhez nem volt mit hozzátennem. S most sincs. 
Ugye, érted, miért?

Zsófival természetesen nem ott és akkor találkoztam először. A kimondott ámenem után nagyon néma volt a csend, és úgy éreztem, valahogyan máshogyan szólt a liturgiához tartozó befejező ének. Én mindenképpen sokat tanultam Zsófitól és az esetből. 

Boldizsár Ildikó és a meseterápia

Még mindig csak mesélek, de ígérem, el fogok jutni a könyvhöz is. :-)

Szerelmetesfeleségtársam úgy öt éve végezte el Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamát. Meglepődtem rajta, még inkább, hogy időt és pénzt áldozott rá. Valahogy nem olyan terapeuta típus, meg a hosszú évek alatt nem vettem észre, hogy különösebben vonzódna a mesékhez. 

Én meg mindig szerettem őket, csak azokat a klasszikusokat nem, a népmeséket. Valahogy soha ne tudtam azonosulni, soha nem tudtam mélyen beleélni magam a történésekbe, Ha már akkor az Ezeregyéjszaka jobban bejött. Andersen, Hauff, Oscar Wilde meg végképp. De a top Méhes György Szikra Ferkó-ja lett. Rögtön utána Ende Momó-ja és Kertész Zsuzsa Csillaglány-a. És Lázár Ervint magától értetődőnek veszem. Vagyis a műmeséket jobban kultiváltam. Erre SzFt meg megy, belevetődik egy elsősorban népmesékkel, archeotípusokkal, jung-i pszichológiával, saját terápiás módszerrel foglalkozó tanfolyásba. 

Boldizsár Ildikónak akkoriban már jelentek meg könyvei. A mesegyűjtemények nem érdekeltek, a meseterápiával foglalkozó könyvének egyszer nekiveselkedtem, de valahogy olyan in medias res volt az egész, számomra nem volt felépítve a mondanivaló, előzetes ismeretek nélkül, sehol nem találtam kapcsolatot az olvasottakkal, nem győzött meg. Nagyjából oldalanként kérdeztem gyönyörű szemű kedvesemet, hogy ezitthogyésmiért? A könyv informatív volt, csak éppen az információk felfűzése annyira nem volt logikus, vagy ha igen, nehezen elkapható volt a logika a háttérismeretek nélkül. Viszont nem biztos, hogy aki a kezébe vesz egy könyvet a meseterápiáról, az előtte el akarja végezni a tanfolyamot, hogy megértse, amit olvas. Azzal a könyvvel kicsit olyan érzésem volt mint Badiny Jós Ferenc könyveivel: olvasok egy csomó információt, de fel nem fogom, honnan származnak, miért pont ott vannak és mi közük van egymáshoz. Nos, ennél a könyvnél nem ért ilyen csalódás. Sőt!

Hagytam is a dolgot. Pedig kezdettől fogva az érdekelt, hogyan zajlik a gyakorlatban egy terápiás ülés, egy gyógyítási folyamat. Megspékelve mindezt azzal, hogy túl nagy bizalmam nincsen a pszichológusokban, terápiákban. (De ez most messzire vezetne. Nem nekem volt rájuk szükségem, de a amit megtapasztaltam velük, arra csak legyinteni tudok. Ám ezt most valóban hagyjuk!)

Ildikó ezen a könyve azért ragadt a kezembe, mert ebben terápiás eseteket ír le, s közben azt is, hogyan használta a meséket a terápiához. Még mindig van olyan érzésem, hogy sokkal többet tud mint amit át tudott adni, de azért e könyv által lényegesen közelebb jutottam ahhoz, miről is szól a meseterápia. 

Van még bennem hiányérzet, de óriásból normál emberméretűvé töpörödött az ismeretlen. Ez nem kevés! 

A könyvről

Először mint tárgyról: stabilan elkészített, szépen megtervezett kiadvány. Jó kézbe venni. Szép a borítója (bár a könyvben magában a szerző éppen a Disney-s, tökhintós-nyálasított Hamupipőkére mondja, hogy  terápiában nem használható, de spongyát rá!), könyvjelzője is van, világos, átlátható, értelmezhető a tördelése is. 

A tartalmáról. Majdnem azt írtam, hogy piszok olvasmányos, csak az olyan kis képzavaros megfogalmazás lenne. De valóban nehezen letehető, ha valaki belefog. Az elején kapuk egy kis összefoglalást arról, hogy mi is a könyv célja: az, amit én is vártam tőle, megismerni általa a meseterápia működését. 

Ööö... Meseterápia. Hallottál már róla egyáltalán? Ildikó harminchat éve foglalkozik vele.

Miért pont a mesék? Nem azért, mert ilyen eddig még nem volt, hanem éppen azért, mert hogyne lett volna, voltaképpen a legrégebbi terápiás módszer eszközei. Ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogyan azt Ildikó manapság gyakorolja.

A tapasztalataira építve azt mondja, hogy a népmesék nem csupán közszájon forgó, népszerű történetek, amiket egyszer csak kitaláltak valakik, aztán elmondták, majd tovább mondták, majd a hallgatók is tovább mondták, hanem valami olyan ősi tudás hordozói, amely tudás a magunkra ismerés és  megoldás bemutatása által képes gyógyítani is. Mert a meséknek jobbára van egy felszínes mondanivalója, az sem kevés, de van egy sokkal mélyebb nem csupán mondanivalója, hanem szándéka is: segíteni akar és tud, ha valaki értő füllel hallgatja, olvassa. Éppen ezért volt igaz régen a mai embert már meglepő tény: a mesék régen nem a gyerekeknek szóltak. 

Mivel mesemondók gyakorlatilag már nincsenek, némileg módosult a mesékkel való gyógyítás módszere: terápia lett belőle. 

Ildikó egyfajta liturgiát is kidolgozott a mesemondásaihoz, a légkör megteremtésén át, a mese elmondásának gyakorlatán, a szemléltető példás tárgyakon keresztül a végső kiléptetésig: hogy hatni tudjon aminek hatnia kell.. 

Persze nem akármikor akármelyik. Azt írja, hogy 2400 (!) mesetípus van. (Szerintem az átlagember életében összesen nem olvas ennyi mesét, és ezek most csupán a mesék típusai!) Az adott problémákhoz meg kell találni a legmegfelelőbb mesét, ami elvezeti a hallgatóját a megoldáshoz. Mert a megfelelő mese nem önmagában gyógyít, „csupán” vezet; a gyógyulás rajtunk múlik, tőlünk függ. Ahogy bármely más terápiában. 

A könyv kilenc terápia történetét meséli el, ebből három csoportterápia, egy család, egy középiskolai osztály, és egy börtönben levő anyák és gyermekeikből álló csoporté. Egy pedig párterápia. Egyik érdekesebb mint a másik. Az esetek problémái tipizálhatók, mert úgy fest, Ildikó tudatosan más és más eseteket választ a szemléltetés kedvéért, korra, nemre, problémára való tekintettel. Van itt (nem sorrendben) gyászát feldolgozni nem tudó idős ember, magával mit kezdeni nem tudó, jól menő vállalkozó, az internetes identitásai között eltévedt magát elvesztő fiatal nő, mindenféle kapcsolatát elvesztő, céltalan középkorú nő, súlyos műtét után lebegő asszony. 

A könyvből ez nem derül ki, de SzFT-től tudom, van olyan, hogy a páciens maga hozza a kedvenc meséjét, és az esetek döntő többségében bele is pacsál a lényegbe a választásával. A könyvben ismertetett történetekben egytől-egyig Ildi választotta a gyógyító meséket. Illetve a család esetében volt, hogy első alkalommal rábólintott, hogy  kiindulási alap az Oroszlánkirály legyen, de a második találkozás alkalmával túl is lépett rajta. 

Az esetek ismertetésének is vissza-visszatérő formája van. Az első mondat az, hogy a leendő segítség alanya belép az ajtón. Azután megismerjük, miben lehetnek segítségére/gükre a mesék. A következő lépcső, hogy Ildikó mesét választ, és minden esetben el is olvashatjuk, miről van szó. Aztán megismerhetjük a mese választásának objektív okait. Aztán megismerhetjük a konkrét esetben hogyan hatott szubjektíven a szöveg. Végül tanácsokat kapunk, Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül? 

A könyv nyilvánvalón harminchat év legbestebb válogatása. Gondolom, nem volt minden terápia sikeres, illetve ha sikeres is volt, akadt olyan eset, amikor Ildikó ezzel-azzal mellényúlt. Ami persze semmit nem kisebbítene a sikeres kifutású eseteken, a meseterápia alkalmazásán. Viszont ilyen esetek ebben a könyvben nincsenek. Ellenben rendre elképedtem, milyen biztos kézzel, mély ismerettel és irigylésre méltó lexikális tudással, milyen tudatosan használt intuícióval meríti ki terapeutaként a szerző a mesék tengeréből mindig a megfelelőt, illetve, hogy mekkora rugalmassággal képes helyzeteket, tárgyakat rávezetésként felhasználni a terápiában. (Vallomás: ennél  gondolatnál ugrott be számomra Zsófia története, az illusztrációk szerepe és a rögtönzés miatt.)

Vagyis  könyv csuda érdekes, olvasmányos, izgalmas és tanulságos. Csak dicsérni tudom. 

Hogy mégse csak dicsérjem

Volt egy kis hiányérzetem. Nem is jó szó ez a hiányérzet... Vagy igen. Arról van szó, hogy a történetek elmondásának vissza-visszatérő lépcsői közül az utolsóval, a Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül?-el nem tudtam mit kezdeni. Egyfelől mert ezekből az alfejezetekből gyakorlatilag semmit sem értettem. Másfelől, mert maga Ildikó mondja, hogy a terapeuta még a hangsúlyaival sem vezetheti rá az alanyokat, hol található(k) a mesék kulcspontja(i), és hol van a megoldás a szövegben. Ezek az alfejezetek azonban az esetismertetések végén találhatók. Vagyis már pontosan tudhatjuk, amit nem lenne szabad ahhoz, hogy a mese belülről hathasson, munkálkodhasson. Ezt a logikát nagyon nem értettem. Arról nem is szólva, hogy a komplett terápiát elolvasva, ismerve az alapgondot, a lépéseket a gyógyuláshoz, vajon hogyan hathatna rám is, öngyógyításban a mese, amikor a önépítés revelációja válik semmissé? 

Nekem ezek az alfejezetek egyszerűen teljesen feleslegesek voltak (vö.: a több néha kevesebb). Ellenben lehet, hogy ez a kérdés, mármint a mesékkel való öngyógyítás azért megérne egy misét (értsd: könyvet). Bár elképzelni nem tudom, mese nem ismerőként, hogy a viharba tudnék magamnak gyógyító mesét választani, és olyan kis finoman rávezetni magamat mindarra, amire Ildikó rávezetne? 

Pedig azért, lássuk be, talán ez a legizgalmasabb kérdése a könyvnek. Mert mennyi az esélye annak, hogy mindenki eljut Ildikóhoz, aki szeretne eljutni (és Ildikó vajon vágyna-e arra, hogy mindenki eljusson hozzá, aki szeretne?), és mennyi az esélye annak, hogy aki nem jut el hozzá, megtalálja a maga meséjét, és főleg, hogy alkalmazni is tudja önmagára? 

Más. Apróság, de Ildikó több ízben hangsúlyozza, hogy a mesék nem megváltoztathatók. Aztán van amit ő maga fejez be másképpen mint ahogyan az eredetileg véget ér. S ezt is kihangsúlyozza. Magyarázatot nem leltem, de megengedett, hogy figyelmetlen voltam. 

Ötlet

Olvasás közben azon tűnődtem, milyen izgalmas lenne egy szellemi önéletrajz Boldizsár Ildikótól. Aminek nem  meseterápia, hanem Boldizsár Ildikó lenne a főszereplője, és csak rajta keresztül a meseterápia. Hogyan lett néprajzosból terapeuta? Hogyan ismerte fel a mesék felhasználhatóságát? Milyen lépéseken keresztül dolgozta terápiává a módszerét? Mikkel kellett megküzdenie, amíg a SOTE Viselkedéstudományi Intézetében akkreditált terápiává lehetett, amiket kitalált? 

Jelenkor, Budapest, 2018, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767495

8/10

2020 október közepe, a vízözön ötödik napja, „Süss fel Nap...!”

Máglya... Könyvek... Emberek...

Dúl a hálón a háború egy mesekönyv miatt. Eszemben sincsen konjunktúra bejegyzést tenni, egészen másról akarok írni. Vagy mégsem egészen másról... Illetve inkább a weben gondolkodom magamban. Azt már előre tudom, hogy a végső konklúzió hasonló lesz mint drága, megboldogult Jiří Menzel úr nem egy könyvének a címe: hát nem tudom...

Mondom, eszemben sincsen arról írni, hogy van-e értelme az érzékenyítésnek, hány éves kortól működik, kell-e a homoszexualitás és a nemváltás irányába érzékenyíteni a kicsiket, hogyan hatnak a későbbi szexuális orientációjukra a mesék, és ha nem hatnak, nem befolyásolnak semmit, akkor minek egyáltalán ilyen mesekönyv, melyik pszichológusnak van igaza... és a többi, és a többi. 

Még arról sem akarok beszélni, hogy vajon igaza volt-e a politikusnak, amikor ledarálta a könyvet. Nincs. Pont. Nekem szimpatikus a hölgy, meg a tevékenysége is, de a könyvdarálással nem tudok mit kezdeni. A darálóról és a máglyáról gondolkodom. 

Valahogy mindig ellenzékbe kerülök. S az mindig a kisebbség. Hol így, hol úgy. Aktív keresztény korszakomban én voltam a liberális ellenzék a gyülekezetben. Na, jó, nem liberális, csak balszélső-közép.

Volt egy időszak, amikor Rowling Harry Potter-könyvei már meglehetősen ismertek voltak, ha nem s volt még körülöttük akkor kultusz mint később, mint manapság. Akkoriban már a Szövétnek című kéthavi folyóirat főszerkesztője voltam. A szerkesztőség két tagja meglehetősen konzervatívan gondolkodott, voltak is velük csatáim. A csaták elviek voltak, emberileg az ég világon semmi baj nem volt velük, sőt! Összecsaptunk a Harry-gyerek kapcsán is. Ők simán máglyára pakolták volna a sorozat köteteit, és ha rajtuk áll, alá is gyújtanak. Nekem voltak averzióim a könyvégetéssel kapcsolatban. 

Nem jutottam odáig, hogy aki könyvet éget, embert is fog égetni, meg hasonló marhaság, de úgy véltem, a máglya egyfajta kudarc-megoldás. Írtam is egy cikket a lapba, Máglyát a mágiának? címmel, aztán meg is jelent a lapban. A két, máglya-barát szerkesztőtárs igenlésével. 

A cikkben többek között a következőket írtam. 

Gyűlölöm a máglyákat! Függetlenül attól, hogy mi ég rajtuk, ember vagy tárgy (bár eszembe sem jut egyenlőségjelet tenni e kettő közé), és függetlenül attól, valóságosan égnek-e vagy viselkedés és  szavak által. Máglya nemcsak akkor éghet, amikor valóságos tűzről van szó; minden olyan eset máglyagyújtás, amikor az embert és a dolgait nem választjuk el élesen egymástól!

Elfogadhatatlan számomra, ha mások gyújtják meg azt a máglyát, amit nekem kellene, és mások döntik el, minek kellene azon égni. Ha én teszem rájuk a magam égetni való dolgait, az más, az a magánügyem. Ha a máglya szót hallom, a következő kép ugrik be: szürkületi baljós félhomály, fekete csuklyás alakok sokasága, akik szellemi tehetetlenségükben félelmetes, zord arccal, éppen szörnyű erőszakot készülnek elkövetni egy emberen vagy egy eszmén.

Számomra a máglya a szellemi tehetetlenség erőszakos kiútja, az ész és a szeretet kudarca a mássággal szemben. S ettől mindig rettenetesen irtóztam; soha nem értettem, hogyan is képzelheti valaki, hogy erőszakkal és pusztítással meggyőzhet másokat.

Mondom, írom ezt annak tudatában, hogy val­lom, az eszmék piacán több a szemét, mint az arany, több a poly­va, mint a búza, s bizony a döntő részért nem lenne kár ott a máglyán. A máglyák elutasítása nem szentesíti a meg­­győző­dé­semnek ellentmondó eszméket, irányzatokat, hanem felteszi a kérdést: „Ha máglyát gyújtok alattuk, vajon mi a helyzet azokkal, akik magukénak vallják őket; vajon a tűztől egyből meggyőzet­tetnek-e a máglya-gyúj­tók igazságáról?”

[...]

A máglya erőszak, és erőszakkal nem lehet a jót terjeszteni! Ezt már a Biblia is nyilvánvalóvá tette! „A gonoszt jóval győzd meg!” (Róm 12:21) S lehet-e jó a máglya?

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet jó! Lehet elvben igaz, de kihatásában semmiképpen sem lehet üdvre vezető, ha nem meggyőznek, nem tanítanak, hanem ítélkeznek, és a tekintély súlyával parancsolnak vele kapcsolatban. István király, a „szent”, német zsoldosaival a Dunába kergetve keresztelte meg a pa­rasztjait, ezt ma már senki sem vitatja; de vajon keresztények lettek-e ettől a parasztok, vagy csupán ingerültek, elkeseredettek és nedvesek? Azt gondolom, ez nem kérdés

Idáig teljesen polkorrekt vagyok. S ezen gondolatmenet kapcsán tomboló örvendezésbe is foghatnék, amikor rendre szinte ugyanezt olvasom most a mesekönyv kapcsán nagyon sokak hozzászólásából. Lám, utolért a világ, eddig elől mentem. :-) 

*

De valahogy, valami nincsen a helyén ebben az egészben. Most, amikor a máglyák ellen szólnak sokan, valahogy megint ellenzékbe kerültem. Nem, persze, ma sem gyújtanék máglyát. Akármennyire viszolygok tőle, ezt a mesekönyvet sem égetném el, darálnám le, mert minek?

A könyv egy tárgy. S értem én, hogy milyen jelentősége, súlya van a szimbólumoknak. (Láttad már a teljesen egyedi, pótolhatatlan jegygyűrűnket? Csodaszép, totális képzavar: kívül rovásírással egy Biblia-szöveg az Énekek éneké-ből, belül latin betűkkel az egymásnak adott becenevünk és a megismerkedésünk dátuma.) De bármilyen fontos is egy szimbólum, a tárgy akkor is tárgy marad. 

És itt csúszok át megint ellenzékbe. Mert miközben továbbra is máglya-ellenes vagyok ezerrel. Ám lettek kétségeim. 

Valahogy nem tudom nem úgy gondolni, hogy ha a „megfelelő” könyv került volna a darálóba, a máglyára, akkor most a másik oldalról lenne ez a hatalmas felzúdulás, ellenben ez az oldal némán hallgatna. Kinek fájna eminnen a Mein Kampf vagy egy Bayer-összes a máglyán? Vajon közülük ki tombolna felháborodásában, amikor a Gede-tesók összes kiadványát lángszóróval terjesztenék a magyar ugaron? Ahogyan ki tette szóvá, amikor a rendőrség kiszállt a könyvesboltjukba, és lefoglalta az összes megfelelő könyvet, megtiltva a terjesztésüket? (Érted, ugye, ez miért könyvdaralás, -égetés?) Ki sivalkodott, amikor a legnagyobb magyar irodalmi portál a minden bizonnyal legnagyobb magyar könyv-adatbázissal rendelkezve mintegy virtuális könyvégetésbe fogott, amikor a magyar jogalkotástól akkor legújabb termékétől, a gyűlöletbeszéd-törvény miatti perektől rettegve gyomlálni kezdett a könyv-adatbázisában? Ne is létezzenek! 

Most mindenki melldönget, hogy a könyv akkor is könyv, ha ő nem ért egyet a tartalmával, és semmiképpen nem vetne darálóba, máglyára egyetlen könyvet sem, mert az a szellem gyilkossága, az emberség megtagadása, és más hasonló, nagy szavak. Amik persze, igazak, egyet is értek velük. Ha valaki nem ismerné Bradbury Fahrenheit 451-ét, sürgősen pótolja a hiányosságot, örvendezni fog, ígérem! 

*

Másfelől képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy ami most a könyvek értékére, szentségére, sérthetetlenségére hivatkozva zajlik, az valami ordenáré képmutatás. Szívem szerint azoknak akik ilyen széles terpeszben állnak ki a daráló személye ellen, a könyvek mellett, a legszívesebben a kezébe adnék egy Dúró Dóra összegyűjtött írásai és beszédei kötetet a bekapcsolt daráló és a lobogva égő máglya mellett, erősen figyelve a reakciójukat. De megtenné egy Csurka-összes is. Vagy egy Orbán válogatott beszédei. Meddő álmodozás, persze... Mármint annak elképzelése, mit tennének a kezükbe nyomott kötetekkel, ellene tudnának-e állni a kísértésnek?

Illetve bármi, ami könyvforma, azonnal tisztelet érdemel? A Nagy Testvér által átírt történelem tankönyvei is? Vagy bármi is? Kérdem én, a könyvmániás. 

De legalábbis megkérdezném a fenti hölgyeket és urakat, mikor vettek utoljára könyvet, és mondjuk ebben az évben hányat? 

*

Na, csak eljutok a lényegig! A végső kérdés, aminek a leírására billentyűzetet ragadtam a következő: vajon megfelelő szövegösszefüggésben, kontextusban nem változtak-e szimbólumból bálvánnyá a könyvek a máglya-ellenesek gondolkodásában? S most csak azért sem fejtem ki ezt a gondolatot. Ízlelgesd, ha van kedved hozzá! Még én is csak ízlelgetem, s leginkább itt változom Menzel-lé. 

Segédgondolat: azért, mert valaki valami írást könyvalakban adott ki, a könyvforma rögtön és azonnal magasabb tartalmi szintet garantál? Valóban ad a könyvforma egyfajta hozzáadott értéket mindennek, ami így jelenik meg? Vagyis a forma fontosabb mint a tartalom? Ha újságcikkben jelenik meg ugyanaz, ami később könyvben, akkor cikk- formában még lehet gyújtós, ha ISBN-száma van, akkor már gyalázat az ilyetén felhasználás? 

Vagy a különbséget az adja, hogy széles gesztusokkal vetek-e máglyára egy könyvet, vagy csupán, mert számomra értéktelen, a szombat esti grillezésnél, hiába mondtam az asszonynak, hogy vegyen faszén-gyújtót, mindent hozott, csak azt nem, jobb híján a könyv tüzével melegítek elő a roston bélszínnek? (Legyen az Kertész Imre vagy Wass Albert, Esterházy Péter vagy Prohászka Ottokár.) Nyilván ebben is van valami. 

Az agyunk működése a szociálpszichológia egyik legizgalmasabb kérdése. Ha szociálpszichológia, akkor pedig Aronson örökérvényűje, A társas lény. Az agyunk a legösszetettebb szervünk. Agy nélkül nincsen ember. S a működése részben titok a mai napig. 

Mi, emberek olyanok vagyunk, hogy szeretünk érteni. Megérteni a világot, a működését, önmagunkat és a többi embert. Valahogy jobb, ha a dolgoknak értelme van, nem pedig csak úgy megtörténnek velünk az események. Vagy a többiekkel. A legtöbb konfliktus forrása, hogy nem értjük egymást. Jobb esetben csak félreértjük. Eddigi pályafutásom során mindössze egy ember volt, aki, amikor egy-egy tette, mondata után megkérdeztem tőle, hogy vajon érti-e magát, miért mondta, tette, amit tett, vigyorogva válaszolta: – Dehogyis!

Úgy nagyjából mindenki más iparkodott racionalizálni a tetteit, mondatait. Racionalizálni, vagyis magyarázatot, értelmet, értelmezést keresni annak, amiben csak nagyon kevés értelem van, s amire magyarázat jobbára csak a legfontosabb szervünk működésében létezik. De az agyunk, némi képzavarral olyan kis jó fej, hogy ha nincs, akkor is megtalálj a magyarázatot. Erről szól Albert Moukheibert könyve. 

Moukheibert 1982-ben született, tehát idén harmincnyolc éves. Fiatal ember a fiatalember. Ahogyan a könyv fülszövegében olvashatjuk, 

Albert Moukheiber a kognitív idegtudományok doktora, klinikai pszichológus és előadó a Párizsi Egyetemen. Alapító tagja a neurológusok alkotta Chiasma-csoportnak, amely az emberek véleményének kialakulását vizsgálja, és a Conseil supérieur de l'audiovisuel szakértője az online dezinformációval kapcsolatos ügyekben.

Tehát nem nem szakember, hanem szakember, hozzáértő. Nem is ez a kérdés, sokkal inkább az, hogy írónak milyen, hiszen egy könyvet tartunk a kezünkben. 

Moukheiber írónak is jó. A könyve olvastatja magát, nem ragozza túl a dolgokat, plasztikusan mesél. Annyira, hogy tegnap este óta, anélkül, hogy éjszakáztam volna, ma reggel végig is olvastam a könyvét. Csuda érdekes dolgokat mesél.

*

Elmondja, hogy az agyunkat nem csupán a lexikális ismeretekre kell tanítanunk, hanem például látni és azzal együtt értelmezni is. A látás ugyanis nem elég minden esetben. Gondoljunk csak az optikai csalásokra épülő rajzokra, fotókra! 

Aztán meg tudjuk, hogy az agyunk simán mesél nekünk olyan dolgokat magunkról, amik meg sem történtek, vagy amik nem úgy történtek meg, ahogyan emlékszünk rájuk. A történelmi visszaemlékezések ezért visszás dolgok. De még inkább a szemtanúk esete a bűnügyek felgöngyölítése során. A szerző azt mondja, hogy 1992-től napjainkig a szemtanúk elmondása alapján elítélt emberek 75%-ánál semmisítették meg az ítéletet, mert a DNS-tesztek megcáfolták a bűnösségüket. Nesze neked történelmi emlékezet! (Egyébként ez a tény a halálbüntetés egyik legfogósabb ellenérve.) Vagyis korántsem biztos, hogy amire emlékszünk, az megtörtént, hogy úgy történt meg, ahogyan emlékszünk rá. 

Aztán van, amikor az agyunk nem mesél nekünk, hanem becslésekre bízza magát, az addigi tapasztalatai statisztikája alapján. Vagyis nem nézünk után dolgoknak, vagy azért, mert fáradtságos, vagy azért, mert egyszerűen annyira nem fontos a kérdés, és az eddigi tapasztalatok alapján kiegészítjük az új élményeket. Svájcban élő Ofi barátom hatalmas ebben: töredék információkból olyan komplex képeket rak össze emberekről, hogy csak úgy lesek! Aztán nagy mértékben felzárkózott melle SzFT is, bár ő mai napság sokat veszített e képességéből, illetve a közvetlen családtagjai mindig hatalmas vakfoltot jelentettek a számára. Tanulnia kellett, hogy őket vagy távolítsa kicsit, vagy hozza közelebb, de a vakfoltból mindenképpen vegye ki őket. 

A világról alkotott képünket torzíthatja az információk csoportosítása: azok az információk, amelyek közelebb állnak az általános nézeteinkhez, megerősítenek abban, amit eddig elfogadtunk, ezért hozzácsapjuk őket az eddigi készlethez: döntő részben a világ- és politikai nézetünknek megfelelő oldalakat, könyveket olvassuk, híradókat és tévéműsorokat nézzük. Végül egy világnézeti, politikai buborékba olvassuk, nézzük magunkat. (Innentől érthetőbbé válik az egyre nyilvánvalóbb, egyre szembeötlőbb agresszió a neten: mindenki az identitását védi, ha a sajátjától eltérő nézetekkel találkozik, s az önvédelmi reflexeinek megfelelően igyekszik elpusztítani, ami, úgy érzi, veszélybe sodorja őt. 

Fel kell oldanunk magunkban azokat a helyzeteke is, amikor megteszünk valamit, aminek a megtételére igazából semmi értelmes érvünk nincsen: ez a kognitív disszonancia. Két egymás szemben álló döntésünk lehet, s ha bármelyik irányba ellépünk, az agyunk produkálni fogja a megfelelő érveket a döntésünk mellett. Mondom: bármi felé döntünk. 

Szó van még a hamis tudásról, a tudás illúziójáról, amikor azt véljük, hogy adott kérdésekben a rendelkezésünkre állnak a szükséges információk (gazdasági döntések háttere a cégnél, az országban, ismert emberek élete, a kerékpár működése, stb.). Beszél a szerző a kontextus hiányáról: ez az az eset, amikor az általunk érzékelt, látott, hallott eseményeknek az összefüggéseit nem ismerjük, és úgy próbálunk teljes képet alkotni. (Előre szólok: nem fog sikerülni!) (Én nagyjából ott tartok, hogy már semmiről nem vélem úgy, hogy teljes képem van, és teljes bizonyossággal kiállhatok mellette.) De a kontextus hiánya nagy eséllyel hihetetlenül fals értelmezéssel ajándékoz meg minket. Ebbe a csoportba, a kontextushoz tartozik még  csoportnyomás gyakorlata is, amikor megteszünk, elfogadunk valami olyasmit, amit egy adott csoport nélkül nem tennénk. Pistike beleugrik a kútba, tudod! 

Majd néhány, igen felületes gyakorlati tanács, ajánlás, köszönetnyilvánítás, felhasznált irodalom, vége. 

*

Mondom, nem rossz a könyv. Egyáltalán nem az. Csak olyan érzésem volt, hogy egyfelől már holnap nem fogok belőle semmire emlékezni. Nem azért, mert olyan nehéz a szöveg (bár a borítón van egy nagyon megtévesztő harmadrendű alcím: amit olvasunk az „A legújabb neurológiai felfedezések nyomában”  jár. Ez reklámduma, semmi köze nincsen a könyv valós tartalmához.) Azért nem fogok rá emlékezni, mert hogyan is mondjam, a benne levő információkban tulajdonképpen semmi új nincsen, hacsak annyi nem, hogy Nixon helyett most Trump kapja a fricskákat. A többi felsorolt érdekesség érdekesség, de mindent összevetve csupán jó kézzel összerakott újrahasznosítás. Amiknek semmi köze nincsen a neurológiai felfedezésekhez, de még az alcímben levő áldozattá váláshoz sem. (Mondjuk ahhoz egy kicsit több.) 

Amikor a moly.hu-n behívtam a könyv adatlapját, az oldal végén az ajánlóban minimum három nagyon hasonló témájú kötetet találtam. Miközben, ahogyan mondtam, Elliot Aronson ebben úgyis felülmúlhatatlan, és nem csak azért, mert ő volt a szociálpszichológia atyja, hanem úgy egyébként is. 

Másfelől ez a könyv, kemény bortó ide, látszólagos vastagság oda, valójában csak könyvecske. Kétszáznyolc oldalas, de olyan kis szellős belső tükörrel, akkora betűkkel, sorközökkel, bekezdéstávolságokkal szedve, hogy a kétszáznyolc oldal olyan, mint amikor a kicsi leány az anyja számára hatalmas magassarkú cipőjében bukdácsol az előszobán át, és a végén hasra esik. 

De félrevezetés lenne azt mondanom, hogy nem éri meg a rászánt időt. Annyit megér. De szerintem többet nem. 

*

Európa, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635042289 · Fordította: Várkonyi Benedek

5/10

2020 októberének közepe, megjött az ősz

A bevezetővel ellentétben a személyes ízlés és  művészeti esztétika nem azonos fogalmak. Akár fedhetik is egymást, de messze nem természetes, hogy így legyen. Vulgárisan: egy festményen, egy szobron ábrázolt nő nem csak akkor lehet szép, művészi, ha megfelel  személyes ízlésemnek. Más kérdés, hogy Maillol esetében az én esetemben találkozott a kettő. Amikor a fent említett könyvet olvasva utánanéztem, ki is ez az ember, pontosabban, miket alkotott, azonnal a szívembe zártam az alkotásait. Be is idéztem a bejegyzésembe néhány alkotását. 

Most meg megvettem két kis könyvet, ami róla szól. Az egyik ez, a jelen értékelés tárgya, a másik kicsit vaskosabb, a Gondolat Kiadó Szemtől szembe sorozatának része, Harsányi Zoltán a szerzője.

Ez a kis sárga semmiség érdekes darab. Méretre kicsi, vastagsága gyakorlatilag nincsen: Cifka Péter tanulmánya 29 oldal, és van benne 44 oldal, amely Maillol művészetének legkiemelkedőbb és legjellemzőbb darabjait mutatja be. Vagyis tesók közt is, ez mindössze hetvenhárom oldal. Vagyis nem egy mindenre kiterjedő, alapos monográfia, hanem jóformán csupán egy reklámkiadvány. Viszont annak szerintem pompás. 

Mit illik tudnunk Maillol-ról? Francia volt, a teljes neve Aristide Maillol. 1861-től 1944-ig élt. Vidéken lakott, a katalánok földjén, egy Banyuls nevű falucskában. Ott élt egész életében, ott is halt meg. Kezdetben festészettel és gobelinek készítésével foglalkozott. A festészete erősen közepes volt, a kutya nem figyelt fel rá. A tehetség érződött rajta, de semmi kiemelkedőt nem művelt. A gobelinekkel már más volt a helyzet. Közben arasznyi szobrocskákat is készített. Ezekben aztán magára is talált. A kezdeti évek kiemelkedő alkotása a Földközi-tenger nevű szobor. (Hogy miért pont ez, arról nem szól a Cifka nevű fáma.)

Cifka Péter nagyon szépen ír a szoborról, minden szavával egyet tudok érteni. 

Szép nőt ábrázol?

Nagyon szépet. Persze nem azoknak az ízlése szerint, akik a társaság eszményei és a divatrajzok alapján az elvékonyodott alkatot kedvelik. Ez vastagabb fajta, a képzelet nem a rebbenő kecsesség, hanem a fogantatás, szülés, szoptatás, vagyis az életrevaló, ős-természetes női dolgok képzetét társítja hozzá. Nem is illik rá más jelző, csak egyszerűen: szép. Csinos, bájos meg effélék nagyon is súlytalanok parasztos méltóságához.

Meztelen?

Ez a szó sem talál pontosan, mert olyasmire utal, mintha szokott állapotától eltérően levetkezett volna, holott felkínálkozó kacérság és szégyenlős szemérem egyaránt idegenek tőle, olyan őszinte-ártatlanul pöre, mint az állatok.

És aztán folytatja a szobor esztétikájával. Pompás leírás, találó megfogalmazásokkal. Pedig a művészeti, főleg  képzőművészeti dolgok leírásával nagyon sokszor úgy vagyok, mint amikor szakértők elemezgetik a borok ízét: szakadnom kell a röhögéstől, amikor egy íznél olyasmi kerül elő, hogy felidézi a homokos utak alkonytáji tücsökciripelésének madárszárny-verte illatát, és más, hasonló baromságok. Ámde Cifka ezzel a szobor-leírással valamit nagyon elkapott. 

És akkor máris és azonnal hozzáteszem, hiszen nem csupán Maillol művészetéről, hanem a könyvről is beszélünk, hogy ugyan csak huszonkilenc oldal Cifka szövege, s nem szállunk vele a Holdra, ám remek összefoglalása mind Maillol életének, mind az alkotásai értékének. Nem isteníti a művészt, hanem reálisan áll hozzá. Például kerek perec kimondja, hogy Maillol szobrásznak kiváló volt, tulajdonképpen  vele kezdődik a modern szobrászat, de minden másnak csak erősen középszerű volt. (Így sincsen szégyenkezni valója!)

Maillol lassan, precízen alkotott,egy-egy mű kiteljesítésére bőven hagyott magának időt. Voltaképpen, ahogy Cifka írja, az élete megtestesítette azt a természetközeli, egyszerű életmódot, amire a kortársai a szalonokban csak vágyakoztak. 

A művei visszatükrözik az életszeretetét: nőalakjainak a gömbölyűsége, természetessége, a mozdulataik mesterkéletlensége, mind-mind az élet szeretetét, a békét, a nyugalmat, a harmóniát sugallják. Illetve ahogyan Cifka fogalmaz: ahogyan Rodin a szellem alkotója, úgy Maillot az érzékeké. Szobrait szemlélve az ember szinte nem éri be a vizuális élménnyel, érinteni támad kedve. És arra gondol, hogy szép az élet!

(Érted már, SzFT, miért állok hozzá másképpen, mint tettem azt akár SzFT. e. 1-ben? :-) )

Mindenképpen említésre méltó még, két barátsága. Az egyik Renoire-hoz, a másik Rippl-Rónaihoz fűzte. Mindkét barátság gyümölcsöző volt a művészettörténet szempontjából is.

Egyszóval remek kedvcsináló és bevezető ez a kis füzet Maillot művészetéhez! 

Képzőművészeti Alap, Budapest, 1965, 80 oldal

8/10

2020. októbere, kicsit komolyabban nézett be az ősz, még járvány van, ha van

   Egy kis önkéntelenül aljas bevezető    

A regénnyel az az alapvető bajom, amit már érintettem a bevezetőben: Wass Albert A funtineli boszorkány című fantasztikus opuszával kapcsolatban hallottam róla. S nem véletlenül azzal kapcsolatban. Ember legyen a talpán, olvasó a maga foteljában, heverőjén, kerti padján, vagy akármijén, aki ismerve Wass művét képtelen nem arra gondolni Kemény ezen regénye olvastán. 

Kicsit olyan ez mint a keleti mesében, amikor valaki úgy nyerhet csak el valamit, hogy egy napig nem gondol az elefántra, majomra, szóval egy adott dologra. Megvan? Próbálj meg nem gondolni valamire, amit eszedbe juttattak! Ha működik, tiéd a jutalom! (Csak szólok: ugyan, dehogy, fittyfenét fog működni!) 

Azonban a magas labdát maga Kemény János adta. Wass regénye 1959-ben jelent meg a Kelemen havasokban, az Istenszéke közelében magányosan élő, szép, formás, jó lelkű leányról, Nucáról, aki szörnyen csodálatos képességekkel bír, s a hegyi emberek segítik őt...

Nem mondom, hogy Kemény lenyúlta Wass sztoriját, mondván, hogy az előbbi azt már úgyis Amerikában követte el, és esély nem látszott, hogy a távollétében halálra ítélt gróf regénye lássa Erdélyt, hát megírta ő is a maga verzióját. Amit Kemény János emberi értékéről írtam, ezzel a verzióval nem férne össze. Talán az lehet a megoldás, hogy a Kelemen-havasokban, Istenszéke környékén közismert lehetett a havasi lány története, és a közszájon forgó történet mindkét író képzeletét megragadta. A Kemény család egyik kastélya ma is Marosvécsen áll (bizarr módon Kemény János unokája bérli a család kastélyát a román államtól és szállodát üzemeltet benne), az Istenszéke lábánál. 

• 
• 
• 
• 

Az Istenszéke

De nem leszek rest hozzátenni, hogy bár vannak szembeötlő azonosságok Wass Albert Nucája és Kemény János Jolkája között, legalább ugyanekkora különbségekkel is szembe kell néznünk mind a főszereplők jelleme, mind a cselekmény, mind a mondanivalót illetőn. Ennek ellenére nem távozik az érzés, hogy a két regény főhőse ugyanaz a személy, csak, hm, hogyan is mondjam, a két író két története az adott személy életének két irodalmi alternatívája. 

   A könyv stílusa   

Előre bocsátom: nem olvastam még mást Kemény Jánostól. Ahogyan azt is, hogy úgy en bloc kedvelem a 20. századi erdélyi írók stílusát. Ugyan egyáltalán nem egykaptafa, de van bennük valami egyöntetű szépsége a nyelv használatának, a természet és az alakok szeretetteli kezelésének. Ha az olvasó ember Tamási Áron, Nyírő József, Karácsony Benő, Wass Albert, Sütő András vagy éppen Kemény János könyvét veszi a kezébe, valahogy egyből meg tudja mondani, hogy  történelmi Magyarország mely tájegysége gyermekének az írását olvassa. Anélkül, hogy egyformák lennének az írók művei. Tán egyként hat vissza rájuk a földrajzi környezet, a történelem által rájuk kényszerített közös sors (még ha egészen más jutott is kinek-kinek,; még mielőtt valaki a fenti névsor ellen kijátszaná a Wass–Karácsony-kártyát). Ki tudja? 

Kemény János is, hogyan is mondjam csak, igen: szépen ír. Egyáltalán nem tart távolságot semelyik alakjától, lett légyen bármelyik nemhez, nációhoz tartozó. Igaz ugyan, ahogy éppen most olvastam, a szocialista rendszerben, amelyben Kemény a regényeit megjelentette, a magyar szerzőknek kisebbségként mintegy kötelező volt a Romániában élő népek közötti harmóniát beleszőni a történeteikbe. (Wass Albert A funtinelit már Floridában írta, tehát rá ez a kényszer nem vonatkozott, a „létező” szocializmust  hazájában ő már nem tapasztalta meg, tehát nála fel sem merülhet a kényszer gyanúja sem.) Ellenben azt is olvastam, hogy ez a nációk közti harmónia a Havasokban élő emberek között valóban létező, élő kapcsolati lap volt. Érdekes párhuzam még egyébként Wass és Kemény regénye között, hogy a saját nemzetségüket simán merték mindketten negatív szerepben feltüntetni: Wassnál gyakorlatilag csak a grófi család magyar, s bár a vérük szerint nemesek, a viselkedésük szerint koránt sem. Keménynél a dúvad, magyar erdész-apa veri félholtra a lányát, akit egy román plájász (hegyi pásztor) fogad be és ápol egészségesre. Vagyis mindkét író jelzi, hogy a nemzetiség kérdésének semmi köze az emberséghez és még kevésbé ahhoz, melyikük Ember és melyik nem az, csupán genetikusan emberszerű biomassza. 

A könyv olvasmányos, cselekményes, nem ül le, nem akadozik, nincsen benne verejtékszag. Az alakok nem mondvacsináltak, nem papírmasék és nem klisések. A cselekményvezetés, a motivációk hihetők. Mindezzel együtt az írásában van valami bájosan, megbocsátható naivitás. Nem bárgyúság, hanem valami olyan (ide nem illő hasonlattal) különbség mint Bud Spencer és Terence Hill filmbeli pofonjai között: Spencer toppant és ott mint a cövek, lesújt és az ellen röpül mint alacsonyan szálló hidroplán. Hill fürge mozgású, testcseles, ha üt, nem pöröly, de mert gyors, a végeredmény ugyanaz. Valami ilyesféle a különbség. 

De egyáltalán, ugyan adja magát az összehasonlítás, ám miért lenne szükséges  ezen lemérnünk, amit olvasunk? Rendben, az eddigiekkel elraktuk a Víziboszorkány-t a megfelelő fiókba, betájoltuk, megvannak a viszonyítások, nézzük most önmagában állva!

S akkor most lassítsunk le egy cseppet! Mert mindaz, amit eddig elmondtam a párhuzamokról, úgy a könyv harmadánál-negyedénél semmissé lesz. Puff neki! Wass Albert Nucája egy, a természettel harmóniában élő, majd kizárólag a hasonszőrűek körében mozgó, mindvégig szerethető, misztikusságában tragikus alak. Nuca nem lesz törtető, erkölcstelen, ő mindvégig azt a tisztaságot képviseli, ahogy a könyv elején megismerjük.

Kemény János Jolkája nem ilyen. Jolka nem rossz ember, csak sorozatosan rosszul, meggondolatlanul dönt, majd belekeseredik a döntéseiből fakadó következményekbe. 

Jolka aztán, a döntései törvényszerű következményei miatt pragmatikussá válik. S ezáltal a könyvben is kihangsúlyozott jellemdeformálódásom megy át. Borzasztó, bár így a 21. század elejének megfelelő ember lesz belőle: célratörő, praktikus, okos, mindenen átgázoló, mások véleményére teljesen fittíet hányó üzletember, akinek akinek mindenki más csupán eszköz valamire.

    Jolka története   

Egyvalamivel semmiképpen nem vádolható Kemény hősnője: a jellemfejlődés hiányával. Tizenhat évesen ismerjük meg. Az Istenszéke alatt él  a megalkuvó, küzdésre képtelen édesanyjával, a vadállat, egyáltalán kedvelhető, erdész édesapjával. Egy szerelemnek hitt érzésből fakadó, meggondolatlan és buta lépése következményeként az édesapja összeveri Jolkát, majd kidobja otthonról. Felütésnek és indulási alapnak a későbbiekhez pompás ez a történet. Sok mindent megelőlegez és megmagyaráz. Jolka házasságát is, majd a házasság borítékolható megfeneklését is, egy szekérderék gyerekkel tarkítva. 

A történet innen vált egy nagyot. Jolka nem éppen hatvan-hetven kiló tépelődő, teszetosza nyávogásból áll. Mert okos, gondolkodó típus, a korát és a feminista mozgalmat megelőzve vállalkozásba fog. De nem ám varrodát vagy bölcsődét nyit, hanem szálfákat tutajoztat le a folyón, és úgy fogja a tutaj kormányát, ahogyan az férfiban is ritka. 

Ám annak, hogy szemei előtt csak a céljai megvalósítása lebeg, jellemtorzító következményei lesznek. Akkor is, ha a célok a túlélést szolgálják, és akkor is, ha messze nem csupán önmaga túléléséről van szó: ott van a hat gyereke, akiket magával vitt, amikor a férjét elhagyta. 

A jellemtorzulás ha nem is egyenesen vezet a végső eseményekhez, de mindenképpen okozója annak: Jolkának vannak, lesznek hűséges emberei, de igazából nem maradnak emberi kapcsolatai. Vannak, akik mindvégig ott maradnak mellette, de már őket sem tudja másként , csak mozgatandó bábúként kezelni. 

A funtineli Nucája nem tehet arról, ami vele történik, mintegy irgalmatlanul kibabrál vele a megkerülhetetlen sorsa. Keseredik ő is, a lelkét menthetetlenül meggyűri mindaz, ami történik vele, de a tartása mindvégig megmarad. Abban a pillanatban, amikor egy pillanatra elveszíti, akaratlanul is iszonyatos tragédia okozójává válik.

Jolkával nem történik hasonló. A maga tragédiája neki is meg van (ugyan kinek nincsen?), de dramaturgiailag igazából nincsen semmi szerepe nincsen. 

   A regény hibái     

Ami leginkább feltűnő, az időkezelés és az átfogó dramaturgia hiánya. 

Kemény János nem ugrál az időben, teljesen lineárisan halad a történet, de amikor lépünk a kronológiában (lépni kell, kétszázhetven oldalas a regény, nyolcvanévnyi emberöltőt kell elmondania) a lépés mértéke soha nem plasztikus. Nagyobb baj, hogy nem is annyira egyértelmű. Az ugrások után mindig eltelik némi idő, mire betájoljuk, hogy Jolka éppen hány éves. De ez a kisebbik probléma. .

A nagyobb, hogy ha jobban megnézzük, a jellemfejlődésnek, -torzulásnak nincsen semmiféle dramaturgiai, szituációs jele. Azt, hogy Jolka a csupaszív, naiv kamaszlányból eszes, önző vállalkozó lett, csak onnan tudjuk, hogy a narrátor elmondja. Kemény János ezzel egyfelől kihagyja azt a lehetőséget, hogy az információt ne kelljen a szánkba rágnia, hanem a történéseken keresztül magunk ismerjük fel, csodálkozzunk rá, döbbenjünk meg, mi történik Jolkában. Ez azon túl, hogy elegánsabb, sokkal irodalmibb megoldás is lett volna. 

Ezáltal az olvasható történések nem az egészet szolgálják, csupán ad hoc kiragadott eseményei Jolka életének. Ha más eseményeket ragadott volna ki Kemény, ugyanitt lennénk. Ráadásul ezek a kiragadott események, azon felül, hogy nem adnak lehetőséget felismerni, mi is a felszín alatti, igazi történés, még csak azzal sincsenek sincsenek közvetlen összefüggésben, amit a narrátortól megtudunk. Egy példa, mire s gondolok. A narrációból többször megtudjuk, hogy Jolka és az alkalmazottai egyáltalán nincsenek jó viszonyban, a hűségük egyfelől a viszonylagosan jó fizetésnek szól, másfelől annak, hogy bár a vezetővel vannak emberi bajaik, a nőt és amit létrehozott tisztelik. De ezt is pusztán a narrációból tudjuk meg. Ami történik ezzel kapcsolatban, az pont ellene mond a narrációnak: a tutajosok elmennek Jolkához fizetésemelést kérni, de ő rövid úton elhajtja őket. 

Vagyis röviden: a Jolkáról elmesélt történetek vagy nem szólnak a történet igazi mondanivalójáról, az önnön döntései miatt az emberektől elszakadó, kizárólag a vagyont és az üzletet a szeme előtt tartó asszonyról, vagy, rosszabb esetben, ellene mondanak a narrációnak. 

A regény erényei

A nem narratív, hanem elmesélt történetek viszont nagyon élnek. A cselekedetek leírásában, a történések részleteiben egyaránt. Ezt nem tudom eléggé kiemelni. Jolka életének nagy tragédiája (nem mondom el, mi az) a természetesen a Nagy Folyóhoz kötődik. A leírás annyira plasztikus, hogy szinte jelen vagyunk, halljuk a folyó zúgását, az emberek kiáltásait, látjuk a rémületüket és a döbbenetüket. Amikor Jolka utolsó nagy ünnepét olvassuk, ugyanígy vagyunk: érezzük a sültek, borok ízét, halljuk a zenét, érezzük a táncoló lábak által felvert port, a duhaj kiáltásokat, a párolgó testet csatakos szagát, és  magunk előtt látjuk a banyává lett Jolka csúfondárosságát, aki még készül élete két, utolsó tréfájára. 

Úgy gondolom, ha Kemény az erényekkel egyensúlyba hozta volna a hibákat, az egyik legjobb magyar regényt tisztelhetnénk A víziboszorkány-ban. Így csak egy ugyancsak olvasható, jó történet. 

*

A Wikipédia szócikke a szerzőről.

Lukáts János írása a regényről és a szerzőről a Várad című kulturális oldalon

*

Kriterion, Bukarest, 1979, 272 oldal

7/10

2020 október eleje, a nyár utolsó próbálkozása

Megtréfált a laptopom, a kis galád. Recsegőssé vált a hangja. Azt hittem, szoftveres a probléma, újrahúztam az oprendszert. Aztán kipróbáltam Linux-szal is. Ott is recsegett. Mondjuk ez már meggyőzhetett volna, hogy a hangszóró ment tönkre, de nem, én még meg akartam próbálni egy másik Win-verzióval is. Első lépésben a jelenleginek egy másikjával, az még felment. Recseg. Aztán arra gondoltam, egy későbbi kiadással is próbálkozom. Na, akkor ütött be a ménykű: pendrive-ról bootoltam, de már a BIOS sem töltött be. Pendrive ki, gép újraindít: BIOS betölt. Pendrive be, ismét megáll a betöltés Pendrive rá az oprendszer egy másik változata: ismét csak nem bootol a gép. Pendrive2-re rá az eredetileg fent levő op telepítője: nem bootol. Eredeti pendrive-ra vissza a Linux: bootol. A megoldást nem tudom, a gépen levő félkész telepítést befejeztem, testre szabtam, most azzal dolgozom. Ha megnyekken, lesz baj. S ezzel, napközben dolgozván, elment több délutánom. Nem volt IDŐM írni. 

POUL ANDERSON AMERIKAI ÍRÓ, skandináv családi gyökerekkel. Az ötvenes években kezdett írni, s úgy kilencvenvalahány könyve jelent meg.Nem aprózta el. Magyarul tizenkettő. Nem csupán sci-fit, fantasyt is írt. Kapott hét Hugo-, három Nebula- és egy Gandalf-díjat. 1926-ban született és 2001 óta nincsen velünk. 

 *

AZ IDŐJÁRŐR ALAPTÖRTÉNETE NEM BONYOLUT. Manse Everard 1954-ben él. Fog élni. Élt. Vagy mittomén... Na, a lényeg az, hogy jelentkezik egy álláshirdetésre. Behívják, beszélgetnek vele, tesztelik, és rövid úton kiderül, hogy megnyerte a munkát.

A feladata nem egyszerű: az időben kell járőröznie, ki kell küszöbölnie azokat a helyzeteket, amelyek hosszú távon anomáliát okozhatnak a történelemben. Jobbára a más időutazók általi történelemcsavarintásokat kell visszatekernie, kiegyenesítenie. Hamarosan független, azaz egyedül dolgozó járőr lesz belőle. 

A könyv nem egy koherens történetet mesél el, hanem Manse Everard kalandjait térben és időben. A történeteket csak és kizárólag a főszereplő személye és az Időjárőr-szervezet létezése köti össze. Ami még nem lenne baj, hasonló megoldással már találkoztunk. Mécsak az sem igazán hatalmas probléma, hogy Everard -nak valójában nincsen egyénisége, nincsen jelleme, nincsen külseje, Everard bárki lehetne. De még efölött is elsikolhatunk (de fura szó!), csakhogy akadnak nagyobb problémák.

A kötetben öt történet van, ez öt időpontot, és tengernyi földrajzi helyet jelent. Járunk a második világháború idején, 1940-ben. Megfordulunk Kürosz udvarában a méd-perzsa birodalom idején. Ott lehetünk Amerika földjén a 13. században, amikor kínai vezetéssel mongolok vándorolnak a sivatagban. Vethetünk egy szemvillanásnyi pillantást a jövőbe egy vízi baleset kapcsán. Végül egy alternatív jövőben kalandozunk, amikor semita nyelven beszélnek a skótszoknyás, bajuszos férfiak, és beülnek az ormótlan, semmi ismert modellhez nem hasonlító, gőzmeghajtású autóikba. 

ANDERSON TÉMAVÁLASZTÁSA ÖNMAGÁBAN ZSENIÁLIS. Ugyanis hihetetlenül ügyes megoldást választott arra, hogy bármiről mesélhessen, ami csak eszébe jut Sem tér, sem idő nem köti, nem láncolja sehová, oda utaztatja a hősét, ahová és amikor csak akarja. 

Ez a megoldás teljesen szabaddá teszi a szerzőt, kiélheti a megcsillanthatja sziporkáit a különböző korok leírásában, etikai, erkölcsi kérdések felvetésében, a filozófiai megközelítésben... Sorolhatnám. A kérdés, vajon a remek alapötletet ki tudta-e használni Poul Anderson?  

Hát, a válasz egy határozottan bizonytalan: is. Egyfelől a leírásai annyira nem plasztikusak, tehát a szereplők és  környezet ábrázolásában több teret hagy a fantáziának mint a határozott rámutatásnak. A korokat, az időket, a szereplőket csak a legszükségesebbek szerint mutatja be és -meg. Nem sertepertél a részletek felett, nem ragad le a környezet részletei, a technikai megoldások, az öltözködés, a járművek, fegyverzetek, sátrak, épületek, stb.  cizellált bemutatásában. Ahogyan a szereplők lelki életével sem sokat bajmolódik. Meg a külsejével sem. Meg nagyjából semmivel sem. Ebből a szempontból határozottan olyan érzésem volt, hogy  könyv külső megjelenése és belső tartalma tökéletesen fedi egymást: egy jól megírt sci-fi ponyvát olvasok. 

Ami először meghökkentett az történetek hossza volt. Mármint hogy teljesen eseti, melyik fejezet milyen hosszú. Persze, nem kőbe vésett szabály, nem lehet áthághatatlan, büntethető törvény, hogy az ilyen kötetek történeteinek hosszban valamiféle összhangzat szerint  kellene viselkednie, de nekem furcsán vette ki magát, hogy amíg a második történet nyolcvanöt oldal, addig a harmadik húsz.

Arról nem beszélve, hogy a maga hosszához képest mindegyik, hm, ööö.., mi is a jó szó?... kicsit kidolgozatlannak, elnagyoltnak tűnt.

A Gibraltár vízesései című darab ráadásul váratlanul ellene mondott a többi történetben refrénszerűen megjelenő alapelvnek is, miszerint a múlt nem megváltoztatható. Itt kiegészül azzal, hogy csak a nagy csomópontokon nem, a kisebbeken úgyis kiegyenlíti magát a történelem: a szökőár elmossa a partot, de a tengerbe jól bedobott kőnek a fövenyen már nyoma sincsen. 

*

KÉT FENNAKADNI-VALÓM MARADT A KÖNYVVEL az elolvasása után. Az a baj, hogy ezek a fennakadások lettek a meghatározók. 

Az egyik, hogy rendben, öt fejezet fért el a könyvben, az azért nem olyan nagyon sok, de mintha Anderson nem tudott volna leszakadni az ókorról és a kora középkorról. Igaztalan ez a blikk, teljes mértékben beismerem, hiszen az első fejezet a bevezetés, ott még nem is utazgatunk időszerte, az utolsó meg egy alternatív jövő felskiccelése, és ott van még, ugyebár a Gibraltár vízesései. Vagyis az ötből három történetre máris nem igaz a megállapításom. Ám a fejezetek hosszának az aránytalansága mégis ezt az összhatást hagyja az emberben. Hogyan is mondjam, talán így: a lehetőségekhez képest nem volt elég színes a paletta. 

A másik fennakadásom, a filozófiai, logikai kidolgozatlanság. Az Időjárőr-szolgálat munkájáról tényleg csak annyit tudunk meg, hogy, hű, de nem szabad, hogy változtatás legyen a múlton/ban.

Az időutazás mulatságos, agybicska-beletörős példáit Michio Kaku A lehetetlen fizikájá-ban pár bekezdésben jobban megfogalmazta, mint Anderson egy egész könyvön át. Azt már csak mintegy mellékesen említem meg, hogy Kaku véleménye szerint mára az időutazás egyáltalán nem tartozik a lehetetlen ötletek kategóriájába, sőt. 

Janus Equation (Janus egyenlet) című regényében G. Spruill az időutazás gyötrő problémáját boncolgatta. A történetben egy időutazás titkainak megfejtésén fáradozó zseniális matematikus találkozik egy gyönyörű nővel, akivel egymásba szeretnek, bár szinte semmit sem tud a nő múltjáról. A férfi azonban kíváncsi lesz arra, ki is valójában ez a nő. Kiderül, hogy korábban a nő plasztikai műtétet végeztetett magán, hogy megváltoztassa a külsejét. Sőt az is kiderül, hogy eredetileg férfi volt, de nővé operáltatta magát. Végül a matematikus rájön, hogy a „nő” a jövőből érkezett időutazó, aki nem más, mint ő maga, csak éppen a jövőből. Ez tehát azt jelenti, hogy a főszereplő önmagába lett szerelmes. Nyitva marad azonban a kérdés, mi lett volna, ha gyermekük születik. És ha ez a gyermek visszamenne a múltba, és felnőve éppen a történet kezdetén megismert matematikus váljék belőle, akkor az is lehetséges lenne, hogy valaki egy személyben saját apja, anyja, fia és lánya legyen?

[...]

Az időutazás a legkülönbözőbb problémákat veti fel, technikai és társadalmi természetűeket egyaránt. Larry Drawyer lelki, jogi és erkölcsi kérdéseket boncolgat, és megjegyzi: „Ha egy időutazó megüti saját fiatalkori önmagát (vagy fordítva), akkor megvádolható-e testi erőszakkal? Bíróság elé állítható-e a jövőben elkövetett tettéért az az időutazó, aki megölt valakit, majd a felelősségre vonás elől a múltba menekült? Ha valaki a múltban megházasodik, elítélhető-e bigámia miatt, jóllehet másik felesége csak 5000 év múlva fog megszületni?"77 Talán a legbonyolultabbak azonban az időutazás által felvetett logikai paradoxonok. Mi történik például abban az esetben, ha megöljük saját szüleinket, még mielőtt mi magunk a világra jönnénk? Ez logikai lehetetlenség, amelyet gyakran a „nagymama paradoxonjának” neveznek.
(12 fejezet: Az időgép)

Vagyis Anderson végső soron hatalmas ziccert hagyott ki, amikor az időutazás nyújtotta paradoxonok, filozófiai kérdések,  lehetőségét csak nagyon haloványan használta fel Manse Everard kalandjainak leírása során. Úgy gondolom, Everard kalandjai sokkal többet adtak volna az olvasónak, ha Anderson nem nagyolja el a történeteit, vagy az utolsó történethez hasonlón, legalább odaböffent valami kis efféle frappánsságot. 

*

 AZ EDDIGIEKBŐL SZERINTEM MÁR ERŐTELJESEN FELSEJLIK a könyvről való összhatás. Az első fejezet érdekes, ígéretes. A második (az első kaland a negyvenes évekbe(n) bemelegítés. Aztán két kaland olyan kis hm, elmegy-szerű. Az utolsó, az alternatív valóságos, na az igen, az felépítésében, dramaturgiájában, felvetéseiben, kimenetelében is valami. (Annyira, hogy kedvet is csinált az Időjárőr 2-höz, amit tüstént lekaptam a polcról. Majd amikor megint a kora-középkorban találtam magamat, kicsit vissza is tettem pihenni, és kinyitottam Škvorecký viszonylag frissen beszerzett Oroszlánkölyök-jét, amit egy még frissebb Kemény János könyvvel párhuzamosan olvasok.) 

Van valami, de éppen annyira, hogy érdekelje az ember gyerekét, ám semmiképpen nem hengerli le, és nem ivódik a zsigereibe mint alapvető olvasmány. Voltaképpen hosszútávon minden bizonnyal elvész az azóta íródott, forgatott időutazós, időcsavaros könyvek között. Amiről bizony nem csupán az eltelt idő, hanem Anderson is jócskán tehet. 

Poul Anderson-ról bővebben.

*

Valhalla Páholy, Budapest, 1994, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638353201 · Fordította: Hoppán Eszter

4/10

2020 szeptember közepe, erősödik a második hullám és a logikátlanság, de erről már beszélni sem szabad

SZOKATLAN BEVEZETŐ

Ahogy a blog bemutatkozásában írtam, a blog tartalmát egyrészt a moly.hu-ra feltett, ma is vállalható könyvértékeléseim adják, másrészt pedig, 2018 óta az eredetileg is ide írt tartalmak, amelyek csak megcsonkítva, másodlagosan jelennek meg a Moly-on. Ezáltal vannak olyan, általam olvasott könyvek, amelyekről még nem írtam, vagy olyan semmitmondót, hogy méltatlannak találtam az újraközlését.  „A funtineli boszorkány” is ezek közé tartozik.

Egy meglehetősen egyszerű Facebook-os kihívásra posztoltam ma mint az egyik kedvenc olvasmányomat, mellé akartam linkelni a blogbejegyzés elérhetőségét. Megdöbbenve szembesültem azzal, hogy nincs bejegyzés róla. Hát tennem kellett, hogy legyen! 

„A sorsot nem lehet elrendezni.
A sors rendezi el az embert.”

Az a helyzet, hogy valahogy tartózkodom a nagyon magasztos dolgoktól. Ami nagyon magasztos, az majdnem biztos, hogy nem kezeli a helyén a dolgokat. A magasztos eszmék, célok, cselekedetek, események között, alatt valahogy mindig elvész az ember, és marad valami zagyos izé, ami előtt nehéz fejet hajtani, pedig a magasztosság azt követeli. Ha egy irodalmi mű magasztos, az jobbára iszonyatosan didaktikus, telibe direkt, nagyokat sóhajtozó, coelhosan jól odabölcselkedő, frankómegmondó. Ami magasztos, amögött mindig ott van valamilyen érdek, amin lecsurog az őszintétlen ájtatosság.

Nem a magasztos szóval van baj, hanem azzal, hogy módosult az értelme, valahogy az ellenkezőjére fordult, lejáratódott. 

Wass Albertnek erre a művére, bátran állítom, hogy főművére mégsem találok jobb szót a magasztosnál, de korántsem a fentiek szerint értelmezve a szót, sokkal inkább arra gondolok, hogy úgy önmagán túlmutató, hogy felfelé mutat. Miközben fikarcnyit sem didaktikus. S mindez azért lehetséges, mert Wass Albert számára éppen az ember van mindenek előtt, függetlenül fajtól, nemtől, társadalmi rangtól. 

Hirtelen nagyon magasra kerültünk, szálljunk alább, lépjünk egy lépést vissza. 

WASS ALBERT, A KÖZELLENSÉG

Miután Örök Sógorom kölcsönadta nekem a kölcsön kapott A funtineli boszorkány-t, én meg ripsz-ropsz befaltam, rávetődtem egyéb Wass Albert könyvekre is. (Máris előlegezem: A funtineli-t egyik sem érte, de volt néhány, amelyik erősen súrolta.) Wass Albert remekül mesél. Összeszedetten és szépen mondja, amit el akar mondani. Nyelvezete, mondhatni, jellemzően az erdélyi írók ízeit idézi, olvastán eszünkbe juthat Sütő András, Tamási Áron, vagy Nyíró József. Mármint, ha minden áron viszonyítani akarunk. 

A Wass család grófi család volt. Wass Albert a második világháborúban tisztként szolgált a magyar hadseregben. Nagy-Magyarország kétharmados területvesztését, majd a világháború után a kommunisták kelet-európai hatalomra kerülését igen éles kritikával illette, amit sem a román hatóságok, sem a magyar baloldal nem tudott neki a mai napig megbocsátani: menekülnie kellett Erdélyből, előbb Németországban, majd végleg az USÁ-ban telepedett le. A román hatóságok fasiszta tevékenység miatt perbe fogták (igaz, megvizsgálva a vád anyagait az amerikai hatóság nem adatta ki őt), a rendszerváltás után a Kuncze-féle, SZDSZ-es vezetésű belügyminisztériumtól nem kapta meg a magyar állampolgárságának az igazolást, csak egy átmeneti, egy évre szóló, megalázó igazolást.

(Találtam egy érdekes, sajátos hangvételű, egyáltalán nem Wass-fan cikket, ami mégis igen reálisan vizsgálja Wass Albert perét, s hogy mi történt 1940-ben.)

A körülötte zajló politikai csatározások miatt a lényeg, az irodalmi tevékenysége és annak értéke súlyosan háttérbe szorul. Ami kijelentés talán meglehetősen furcsa, hiszen mára gyakorlatilag Wass Albert összes írása megjelent itthon, a Funtineli-t legalább két színházban is színpadra állították, több könyv jelent meg róla, dokumentumfilmeket készítettek az életéről. (Lásd a bejegyzés végén a linkeket!)

Egyszóval nem mondhatom, hogy elnyomott, elhallgatott író lenne, elrejtett, megsemmisített művekkel. Ezzel együtt liberális oldalról a neve mindig kivágja a biztosítékot, és sajnálatos módon irodalmi tevékenységét is beárnyékolja az irányába megnyilvánuló gyűlölet: de persze okosan, esztétikai indokokba csomagolva. (Ennek példáját volt szerencsétlenségem a moly.hu-n megtapasztalni, számomra hihetetlenül visszatetsző volt.) 

De rögtön elmondom azt is, hogy a Moly-on (2020. szeptember 19-i állapot szerint) 465-ön jelölték kedvencüknek a könyvet, és 94%-os tetszési indexszel bír, 882-en csillagozták, vagyis értékelték valamilyen formában, és a 26. legjobb klasszikus könyv a molyok értékelése alapján. Ami adatok nem mérvadók ugyan, de mindenképpen jelentenek valamit. 

A REGÉNY CSELEKMÉNYE

Vaskos a regény. Három kötet. S nem cselekménymentes. Mégis viszonylag könnyű összefoglalni, miről szól. 

Nuca a kis román lányka elveszti mindenkijét. Egy cigány asszony kisleány korában megjósolja neki, hogy aki férfi szereti őt, mind el fog pusztulni. Pártfogót talál  magának, aki óvja és védi őt. Fent élnek a hegyekben, a természet részei. Nuca nem fél semmitől, csak óvatos. Szüksége is van az óvatosságra: szép lány, csinos lány, önálló, egyedül él, fent a hegyekben, és körüllengi valami finom meseszerűség. Nuca rádöbben, hogy  cigány jósnő igazat mondott: aki vele hál, a halál fia. S Nuca szerelmes lesz.a helyi földesúr fiába, miközben egyre erőteljesebb körülötte a másság levegője, segít, gyógyít, egyre többen jönnek hozzá. 

A szemünk előtt peregnek az események, gyönyörű nyelvezettel elmesélve, remek szerkezetben, csodálatosan egyensúlyozva, hogy kerül minden felesleges magasröptűséget, magasztosságot, naturalizmus, de nem válik mégsem sekélyessé és valószerűtlenné. 

Nem véletlen, hogy sokaknak eszébe jutott a könyvről Gabriel G. Márquez regénye, a Száz év magány, és a sajnos tartalmatlanná koptatott mágikus realizmus kifejezés. Azzal együtt, hogy Wass mágikus realizmusa nem annyira az emberek ilyen-olyan képességéből fakad, sokkal inkább a teremtett természettel való együttélésből, abból a készségből, amely hajlandó együttműködni az isteni szeretetrenddel.  A mágia nem is jó szó erre, sokkal inkább helyénvaló lehetne a magasabb életrend szóösszetétel. Ezzel együtt a regény nem csúszik át lila misztikumba, üres bölcselkedésbe. 

MIRŐL SZÓL AMIT OLVASUNK?

A kérdést nem mindig érdemes feltenni. Ezt Stephen King-től tanultam meg. Van történet,amit csak azért ír meg az író, szeretne szeretne valamit elmesélni. Nem akar vele semmit mondani, nem akar semmire rávezetni, nem akar sehová eljuttatni, csak mesélni akar.

Aztán vannak történetek, ahol egyértelmű a cél, a kötelező haladási irány. Nem rossz történetek ezek sem, a lényeg a formán van, ahogy elmondják a magukét: ha a forma megfelelő, semmi baj az egyértelmű üzenettel.

Aztán vannak olyan történetek, amelyek úgy emelnek fel, úgy tanítanak, úgy tesznek jobbá, hogy észre sem vesszük. A funtineli ez utóbbiak közé tartozik. Anélkül, hogy megrágná és nyállal keverné helyettünk a falatot.  

A könyv második olvasása után tűnt fel, amikor már találkoztam az író nevét övező gyűlölettel: a „fasiszta”, „szarból jött mélymagyar”, „soviniszta” Wass Albertnek ebben a könyvében alig van magyar szereplő (kezdve a főszereplő Nuca-val), s aki magyar, az pedig jobbára negatív vonásokkal bír… Az alakok románok, örmények vagy zsidók.

Ami még inkább meglepő: gyakorlatilag az összes alakja szerethető. Wass Albert egy háromkötetes regényben tesz hitet amellett, hogy a szerethetőség nem náció kérdése. Ennél egyértelműbb, világosabb etoszt elképzelni sem lehet!

Gondolj csak bele: egy erdélyi grófi sarj, akit felháborított, elcsüggesztett Trianon, aki elvesztette mindenét, akinek menekülnie kellett ősei földjéről, a világ nagyurainak a kénye-kedve szerint a saját fajtájának a nyakára ültetett náció egy tagját választja hősének, és egy gyönyörű lelkű, erős akaratú valódi hőst farag belőle. Nem tudom, érzed-e a rettenetes ellentmondásból kibomló szépséget? 

Ezzel együtt Wass Albert nem idealizálja az alakjait. Hús-vér, tévedő, hibázó, negatív érzésekkel is bíró, mindennapiságukban hősies vagy alávaló alakok. 

Egy lelkészem, a pár napja sajnos elhunyt Szigeti Jenő mondta egyszer, hogy az ember a kapcsolataiban létezik. Kapcsolataiban a többi emberrel, a teremtett világgal és kapcsolatában az Istennel. Más szóval az embert a horizontális és a vertikális kapcsolatai határozzák meg. A funtineli boszorkány ugyanezt mondja, csak mintegy hozzáteszi, hogy ha megromlik a természettel való kapcsolat, akkor mérgeződik, torzul  a másik kettő is. A természet szép, életet ad, türelemre, alázatra tanít, de vad és kegyetlen is tud lenne. Viszont mindenképpen ártatlan és tiszta. Vadságában és kegyetlenségében is. 

Nuca együtt él a természettel, szereti, becsüli az embereket és meghajol Isten előtt is. Az emberi kegyetlenséggel, alávalósággal, gazsággal nem tud mit kezdeni, de tisztaságában akaratlanul, szándékolatlanul is a halál angyalává válik. Anélkül, hogy bántani, bosszulni, ölni akarna. 

Vagy ahogyan Szerelmetesfeleségtársam fogalmazott a regénnyel kapcsolatban: 

Maga a könyv egyfajta ősi tudást hordoz, azt próbálja átadni. S ahhoz próbál ihletet adni, hogy mindenki menjen és keresse meg, járjon utána ennek a rég elveszett ősi tudásnak, amely nem valami könyvből olvasható ki, nem nagy és okos tudósok szájából hallható: hanem a természet tanítja meg az embernek. A természet adja vissza és ő veszi el, azt amit kell. Semmi nem marad büntetlenül, minden tett és rossz visszahull, mindennek valamilyen oka, célja van, akkor is, ha az egyszeri ember nem is érti az okot és a célt. Az ősi tudás birtokosa a természet, az örök körforgás bölcsője.

MIÉRT ÉRDEMES ELOLVASNI EZT A SOK OLDALT?

Például azért, mert egyáltalán nem tűnik soknak, amikor olvasod: olvasmányos, izgalmas, érdekes, humoros és szép. Így együtt.

Aztán mert a szeretetről szól, anélkül, hogy a folyékony, cukrozott törökméz egy cseppje is megjelenne a lapok között. Mert úgy szól róla, hogy az hihető, hogy jó olvasni. 

Aztán azért is, mert ha még nem jártunk a regény helyszínein, mégis igen élénken láthatjuk magunk előtt a Kelemen-havasokat Ha meg jártunk ott, akkor visszahozza az emlékeket. 

Nem utolsó sorban azért is, mert Wass Albert úgy ír, hogy amikor olvasod, látod magad előtt, amit olvasol, hallod a hangokat érzed a szagokat, egyszóval teljesen benne vagy a történtben. Most beszélgettünk Szerelmetesfeleségtársammal, mindkettőnknek teljesen részletesen ott van az agyában Nuca háza, a ház környezete, több évvel az olvasás után is. Nagyon ritkán van ennyire intenzív olvasási élményem. 

S az egészben van valami teljesen el- és befogadhatón, felemelőn magasztos. Anélkül, hogy egy szemernyit is tartanunk kellene a magasztosságtól. Ezt add össze!  

A funtineli boszorkány az egyik kedvenc könyvem. Ha ez bármit is jelent...

A regényt 2015-ben az Újszínházban színpadra állították. Azóta is játsszák, idén, 2020-ban is, Pikali Gerdával és Koncz Gáborral a főszerepen. Mi családilag két éve láttuk. Hatan voltunk ott a családból, 5:1-hez arányban nagyon tetszett a darab.  Nagyon sokat elmond, hogy nem volt csalódás a könyvhöz képest, majdnem visszaadja. Ez pedig nem kevés. 

Mentor, Marosvásárhely, 1999, 930 oldal · puhatáblás · ISBN: 973800215x

10/10

2020/ szeptembere, posztumusz bejegyzés a könyvről

Holland. Naná! Mi más is lenne? Mármint a könyv írója. Ráadásul igen fiatal, 1988-ban született. Történész. Vagyis, ha úgy akarom, ugatja a közgazdaságtant. (Legalább van, ami közös bennünk.) Viszont ezt a könyvét eddig minimum harmincöt nyelvre fordították le. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden igaz, ami benne van. Lehet, hogy csupán arról van szó, legalább ennyi országban vannak vágyakozó, álmodozó emberek, akik reménykednek, hátha Bregman utópiája egyszer valósággá válik. 

Ami ellenben elgondolkodtató: Bregman nem találta fel a spanyolviaszt, csupán igen leleményesen csoportosította a tényeket, az eseményeket. Mindaz, amiről ír, valahol, valamikor, valamilyen szinten már megvalósult, és ahogyan olvassuk, működött is. Csak valami mindig közbejött. De a történelem a bizonyíték, hogy az utópia működőképes, s nem csupán egy holland fiatalember szárnyal a fantáziája szárnyain közgazdaságilag. Így egybegyűjtve csak tátom a számat: ha így van, a nyugati kultúrában, szellemben simán benne van egy földi paradicsom lehetősége, s csupán a politikai akarat és egy komoly szemléletváltozás kellene, hogy ne legyen rossz itt élni. 

Ideje kinyitni a könyvet, mi mindenről is beszél ez a holland manus, ami olyan kedves a szívemnek, még kedvesebb lenne a pénztárcámnak és a gyárilag belém épített kényelmességnek. 

  PARADICSOM ITT ÉS MOST  

Nem jó hely ez a világ. Kell ezzel vitatkozni? A pénz mindent tönkretevő hatalma, vér, erőszak, háborúk, a kisebbségek utálata, fasizmus, liberálfasizmus, szemitizmus és antiszemitizmus, éhezés, szegénység, nyomor, terror... 

Bregman statisztikai adatokat hoz, hogy miközben igen, mindez igaz, ám a világunk soha nem volt még olyan jó hely mint manapság. Emelkedik az átlagéletkor, egyre kevesebb a betegség, egyre biztonságosabb a világ, egyre kisebb a gyermekhalandóság, egyre többet tudunk jólétre költeni, egyre kisebb a szennyezettség, egyre több az embereknek jutó ivóvíz, soha nem éltek még az emberek ennyire higiénikusan mint manapság, a gyerekeknek már csak a 10%-a nem jár iskolába (a hatvanas években ez a szám 41% volt). És így tovább. 

Persze mindez nem jelent azt, hogy hátra dőlhetünk, a kéz ölbe, és nyugodt szívvel szemlélhetjük az alkotásunkat. A statisztikai adatok valóban olyan javulást mutatnak mint eddig soha, de a javulás nem jelenti a cél elérését. 

Na, kapaszkodj, kezdődik! Illetve mielőtt kezdődne: egészen biztosan vannak, lesznek ellenérveid, hitetlenkedni fogsz. Nekem nem érveim voltak, hanem fenntartásaim és ellenvetéseim. A következő két utópia-összetevővel főleg. Kérlek, amikor olvasod a realista utópia elemeit, két dolgot tarts szem előtt  

1. amit már mondtam: nem Bregman találta ki ezeket a dolgokat, valahol, valamikor, valakik már a gyakorlatba ültették mindazt, amiről ír, 
2. és azt, hogy én csupán összefoglalom, amit a könyvben ír, és az összefoglalás természetes, hogy nem tartalmazza az összes érvet, az összes adatot, a forrásokat és a háttérinfókat! 

  INGYENPÉNZ   

Ezt a fejezetet egy mára közhelyessé vált Woody Allen idézet vezeti be: 

A pénz jobb mint a szegénység. Már csak anyagi szempontból is 

Jó poén, kétségtelenül. A vicc az, hogy nem poén: vérvalóság. Nem csupán a pénztelenek pillanatnyi szempontjából, ők persze, hogy jobban szeretnének gazdagok lenni, mint novemberben kartondobozzal takarózni a bokor aljában. 

2009-ben Angliában tettek egy kísérletet. Tizenhárom kiválasztott hajléktalannak adtak 3000-3000 fontot. S nem azt történt, amire te is, én is gondolunk. Egyáltalán nem. Egy év alatt átlagosan  nyolcszáz fontot költöttek el a kapott összegből. Voltak minimális feltételei a pénz felhasználásnak, de semmi megkötöttség és teljesíthetetlen elvárás nem állt mögötte. Másfél év alatt kilencen már nem voltak hajléktalanok, és a másik hat is elindult felfelé a gödörből. A tizenhárom férfira az állam normál esetben, mindent beleszámítva úgy 300.000–400,000 fontot költött volna. Így, beleértve a szociális munkások bérét is, akik mellettük álltak, ötvenezer fontba kerültek az államnak. 

Vagyis a legolcsóbb és legésszerűbb a pénzt odaadni a szegényeknek, vonja le a következtetést Bregman. Hoz még további példákat is. Bennem is van szkepticizmus: itthon majd Gyönygyöspata megmutatja, mennyire működik ez a rendszer. 

Az angol kísérlet nem volt egyedi. Hasonló próbálkozást tettek Ruandában és az Egyesült Államokban is. Az előbbi helyen egy fejenkénti adott összeget osztottak szét, ahogyan Angliában, a utóbbiban a szegénységi küszöböt meghaladó havi ingyen bérezést kaptak az emberek egy kisvárosban.  Az eredmény elképesztő volt. Mármint elképesztőn pozitív. 

   INGYEN  LAKHATÁS   

Hasonló eredménnyel járt 2000.ben egy Utah állambeli kísérlet. Az állam könzervativ kormányzója úgy döntött, hogy a rendkívül magas hajléktalansággal szemben nem a megszokott tüneti kezelésekkel lép fel, hanem a problémát a gyökerénél kezeli. Aki hajléktalan, annak ugyebár nincsen hol laknia. Hát lett. A közgazdászok számítása szerint egy hajléktalan az addig alkalmazott módszerek alkalmazásával átlagosan 16.77 dollárjába került az államnak. Egy átlagos apartman biztosítása 11.000-be. S akinek volt lakhatása, az sokkal könnyebben jutott munkához, és a bevételéből fizetni, vásárolni tudott. 

Hollandiában 2004-ben, látva Lloyd Pandleton utah-beli sikereit hasonló munkába fogott. Négy év alatt 65%-al csökkentették a hajléktalanok számát, ez viszont kétszer annyi bevételt biztosított mint amennyibe a lakhatás biztosítása került. Ahogy Bregman fogalmaz: „igazi win-win szituáció”.

   15  ÓRÁS  MUNKAHÉT   

Legyen, naná! Napi három óra. Vagy kétnapos munkahét! De szép is lenne! Mondjuk fogalmam nincsen hogyan lehetne ezt a munkakörömben alkalmazni. Az idős otthon lakóit nap mint nap visszük orvoshoz, s hozzuk vissza az otthonba. Vannak úgy ötszázan abban az otthonban, ahol helyileg dolgozom. Szóval fogalmam nincsen a gyakorlatról. De benne vagyok! Persze a fizetésem csökkentése nélkül, sőt, emelni kellene, mert a több szabadidő több pénzt igényel ám!

Na, komolyra! Bregman azt mondja, hogy a végtelenségig nyújtott munkaidőknek a vizsgálatok szerint túl sok értelme nincsen. Egy kipihent melós sokkal produktívabb, precízebb mint egy fáradt. A fáradt ráadásul nem lelkes, és ha nem lelkes, még annyira sem figyel a munkája minőségére. Ezt is az autógyáros Ford próbálta ki először: a keresetet változatlanul hagyta, és a munkaidőt megkurtította. A termelés megemelkedett és minőségibbé vált. 

Bregman azt is mondja, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közgazdászai ugyanabban a tévképzetben dagonyáznak: a megélhetéshez feltétlenül sokat kell dolgozni. De ha nem kell, akkor mit kell? Rögtön paradigmát váltok, amint megértem, merre kell mennem! 

    FELESLEGES   SZAKMÁK   ÉS  A  GDP    

Szerelmetesfeleségtársam egyik szuverén mániája, hogy mennyi teljesen felesleges munkakör van, amikben, amik által semmit nem állítanak elő, semmi kézzelfogható nincsen, csak pörgetik a kalapot az ujjuk körül. Akik betöltik ezeket, nyilván nem így gondolják. Különösen, ha jól is keresnek. Viszont Bregman simán SzFT-vel ért egyet. Kapásból a bankárokkal jön. Meg az ügyvédekkel. Meg a hasonlókkal. Akik semmit állítanak elő, ellenben a keresetük irgalmatlan módon elszakadt azokétól, akik társadalmilag hasznos tevékenységet folytatnak. Viszont amit végeznek az mindössze újraelosztás és ez csak nekik jó.. 

És itt van még a szent és mindenható, magasságos GDP, amiről ember nem tudja egészen pontosan micsoda és mire jó, de az bizonyos, hogy a valósághoz és ahhoz, amiért élni érdemes élni, semmi köze nincsen. Ráadásul az értékének a kiszámításához csupa olyan dolgot vesznek alapul, ami egészen bizonyosan fals adatokhoz fog vezetni. Minden más stimmel. 

   NYITOTT  HATÁROK   

Ez a téma volt az, ahol először elbizonytalanodtam, akarom-e magamnak és a szeretteimnek a Bregman-féle jövőt.

Bregman ugyanis azt mondja, az összes határt simán el kellene törölni, úgy ahogyan van, és ez kapásból megoldaná a világ szegénységének a gondjait. Mert milyen már, hogy egy anyát a gyerekével együtt simán visszatoloncolnak Szomáliába, ha nem bizonyíthatón üldözött. Miközben a szomáliai gyerekeknek 20% esélye van, hogy nem éri meg az ötéves kort. Ez valóban minden morált nélkülöző eljárás.

Azonban a Bregman által képviselt nyitott határok szükségességénél szó nem volt a gazdag országba áramlók képzettségéről, a dolgozni akarásáról, az integrácós készségéről, szándékáról, s bizony a vallásáról sem volt egy szó sem.

Igen a migráció kőkemény kérdése. Amiről már igen sok könyvet írtak, s amelyek többsége nem arról szól, hogy áramlik Európába a jól képzett, beilleszkedni akaró afrikai munkaerő, aki vallásos szokásit is iparkodik szervesen hozzáilleszteni az európai elvárásokhoz és közfelfogáshoz. 

Vagyis ezen a ponton az addig nagyon szimpatikus, bár igen komoly kérdéseket felvető könyvvel szemben lett bennem gyanakvás és távolságtartás. Mintha a zárt határoknak mindössze az önzés lenne az oka. S arról egy szó sincsen, hogy vajon azokban az országokban, ahonnan jönnének a pénzcsörgésre (nem az én kifejezésem) a leendő munkavállalók, vajon miért van minden a béka feneke alatt? Hol tart manapság például Dél-Afrika, az apartheid-rendszer elsöprésével? A gyarmati rendszer megszűnésével hány afrikai ország lett demokratikus berendezkedésű, stabil és biztonságos, és hányban indult meg a gazdasági fejlődés? 

Bregman azt állítja, a határok teljes kinyitásával a világ nyerhetne évi 65 billió dollárt. Miközben, ugyebár, már Németország is visszakozik valamelyest a migráns-kérdésben. Úgy fest, valahogy nem tapasztalták meg a gazdasági felemelkedést a nyitott határ segítéségével, vagy mi... Arról nem beszélve, hogy Bregman mintha válogatna az információk között: amikor a nyitott határok ellenérveire próbál cáfolatot adni, a közbiztonság helyzetének a romlására nagyjából annyit mond, hogy de a kelet-európaiak milyen kis fegyelmezettek, ahol ők élnek, még javult is a közbiztonság.... Aztán ezzel a mondattal végképp nem tudtam mit kezdeni, és el is vette a kedvemet a továbbiaktól és az eddigiek széles mellényű komolyan vételétől:

Öszszességében a bevándorlók összértéke pozitívra jön ki. Magyarországon, Írországban, Spanyolországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban háztartásokra lebontva még több adóbevételt hoznak, mint a hazai lakosság.

   SZEMLÉLETMÓD-VÁLTÁS   

A könyv üzenete azonban nem csupán reményteljes (na, jó, a nyitott határokat felejtsük el!), de mindenképpen igaz is: régi dolgokat a régi szemlélettel nem lehet megváltoztatni, illetve a változáshoz kell egyfajta, hm, látomás. Jelen esetben ezt a szerző utópiának hívja. A megkövült, megcsontosodott dolgok megváltoztatása jobbára lehetetlennek tűnik, de a történelem már nem egy esetben mutatott példát a belátható időn belüli változásra. '59-ben még elsöprő fölénnyel leszavazták Svájcban a nők választói jogát, hogy aztán '71-ben ugyanilyen elsöprő fölénnyel megszavazzák. 

Bregman (újabb vészlámpa gyulladt bennem) a baloldalban és a liberalizmusban látja a kiutat. Akkor is, ha a mai szocialistákat eszme és cél nélküli lúzereknek nevezi, akik mindig valami ellen küzdenek, soha nem valamiért. 

S aztán vége is van. Mi meg élünk tovább. Pesszimistán reménykedve. A hét végén nyertem 1845 forintot a hatos lottón. 

A szerzőről röviden: BENYÁK ZOLTÁN kilenc évvel fiatalabb nálam, azonban (az antológiákat nem számítva) hat könyvvel idősebb. Ami lefordítva annyit tesz, hogy én '67-ben születtem és két megjelent könyvem van. Kedves druszám tíz szépirodalmival húzott el mellettem, mert nekem csak két teológiaim van. Ő mérnök végzettségű, én vendéglátós, de gépkocsivezető vagyok. Viszont mindkettőnknek van egy lánya. Nagyon fontos érintkezési pont. Ez a jelen könyve ajánlása: 

Lányomnak, Riának, hogy mindig legyen egy történet, amibe kapaszkodhat. 

A moly,hu-n a nyolc könyvének az átlagos tetszési indexe 85,25%. Ami, minden cinizmus és szkepticizmus nélkül, nem feltétlenül jelent nagyon sokat, de másfelől nézve ez bizony egy elképesztőn szép átlag. Tudva (de még nem ismerve), hogy a könyvei fantasy és/vagy szürrealista témájúak, nagy eséllyel a pozitív elképesztés felé hajlok. Ugyanitt összeadtam: a nyolc könyvének jelenleg összesen 554 olvasója van. Nem rossz! 

 AKKOR LÁSSUK: A KÜLSŐ 

Amikor író-druszám írt nekem, és felajánlott egy példányt az új könyvéből, természetesen ránéztem, miről is van szó. El kellett gondolkodnom, vállaljam-e az olvasás-írást. Olyan műfajt, témát vállalni, amihez semmi közöm, nem érdekel vagy éppen idegenkedek tőle, igaztalan és becstelen lenne a szerzővel szemben. Magyarázzam?

Szóval, mondom, ránéztem Benyák druszám új könyvére és megrémültem. Mint a filmeken: egyszerre csörömpölő rácsok zuhantak felülről közém és a könyv közé. Az hagyján, hogy a fantasy nem igazán az én műfajom, ezen még lehet segíteni. A nagyobb baj a könyv külső megjelenése. Nagyjából megtestesíti és kifejezi mindazt, amii miatt én egy könyvet a kezembe nem veszek. Nem a külcsiny minőségének a hiánya miatt, hanem mert egyértelműen úgy pozicionálja a könyvet, hogy nekem azt mondja, közünk nincsen egymáshoz. A pozíció ugyanis: kiskamasz lányoknak szóló, hercegnős soft-rémmese.  Egyértelmű, hogy az első blikkről beszélek. És arról, mi van, ha egy könyvesboltban vagy a könyvtárban találkozom a művel: a felületes blikkből fakadó érintettség minimális meglétének a hiányában simán elmegyek mellette. Kiskamasz lány a legjobb tudomásom szerint nem vagyok (fontos: a Pöttyös Könyvekkel semmi bajom, rengeteg minőségi irodalom van közöttük: azonban nem is lányregények, hanem irodalom; ha kimondottan lányregény, az baj), a hercegnős dolgok nekem rettentő felületes, buta, hazug nyálak, a „rémes” műfaj pedig csak minimálisan érdekel.

Vagyis első ránézésre a borító úgy tesz, mintha feltett szándéka lenne elsüllyedni egy adott stílus tucat-könyv tengerében: ha bemegyek a könyvesbolt ifjúsági részlegére, tizenkettő egy tucat. Abba a kis közhelyes, zászló-szerű izébe írt címmel együtt. Viszont szép, ügyes megoldás, a csak bizonyos szemszögből látható, „láthatatlan” cím alkalmazása. 

Jobban megnézve a borítót egyértelművé válik, hogy a hölgyemény az elején nem hercegnő, mindössze a nagy, manga-Walt Disney-szem teszi azzá, meg a koponyát formáló kapu játékosra vett halál-imitációja.

Ha a Hold előtt repkedő denevér-pasast jobban megnézzük, majd fordítunk egyet a könyvön, szemügyre vesszük a hátsó borító rajzát, felsejlik a remény. Ám a könyvek ilyen garmadájában egy átlagos olvasó nem jut el ilyen messzire: kézbe se veszi a könyvet. 

Mondtam: kedves druszám a lányának ajánlja a regényt. Lehet, a Ria nevű kishölgy (aki a szövegből következtethetőn most kilenc éves) felé gesztus a borító is. Ami szép, kedves dolog, de marketing szempontból, a fentiek miatt, tévút. Különösen, hogy a fenti kép szerint a kiadói besorolás a „családi” jelzőt viseli. (Előre futok: a besorolás teljesen megállja a helyét!) Viszont emiatt a borító, ismétlem, mellényúlás. 

  A STÍLUS   

Csupa ismétlés vagyok: Benyákból eddig a könyvig szűz voltam. Éppen ezért meglepett az érett, kiforrott stílusa. Jó, persze, nyolc könyvvel maga mögött az lenne a furcsa, ha nem így lenne, de mert nem vagyok előítélet-mentes, ezért voltam meglepett. A szerzőnk annyira tud írni, hogy még némi, igen jól sikerült írói brillírozást is megenged magának. 

– Mire gondol, kishölgyem?

– Ha maga Max, szócsavaró szófacsaró, akkor mutassa meg, mit tud! Kapja meg a tollat, és írjon nekem valamit, ami valóra válik!

– Nem elég, ha azt mondom, hogy én vagyok?

– Ugyan már! Fogja a tollat!

Max kihúzott egy papírfecnit a ballonkabátja zsebéből, kisimította a gyűrődéseit, és az asztalra rakta. – Várjon! Akármit nem ér írni. Én mondom meg, hogy mi legyen az.

– Rendben – vont vállat Max, azok fölényével, akik bármit papírra tudnak vetni.

– Egy kávés-mascarponés desszert legyen, fodros csíkokba csavart csokiöntettel, és egy szem meggyel a tetején.

A toll sercegve karcolta a papírt, mint a véső a követ. A betűk íve úgy kanyargott, akár a ceruzarajz gondosan megformált idomai. Egy perc volt az egész, nem több.

»A fehér krém, a sötét piskóta ízgyönyörben fonódott össze. Rétegről rétegre, az egyik folyton a másik fölé akart kerekedni. A torta csúcsán, a csokimezőn egy magányos meggyszem trónolt, uralva a páratlan ízt, mintha maga teremtette volna az alant épülő finomságot.«

Van egy olyan szakasz, ahol a két főszereplő, Max, az író és Moira, a kislány párbeszédéből derül ki, milyen kritikával illették valahol valamikor Benyák Zoltán párbeszédeinek minőségét. Bravúr!

Ráadásul a humora is van a szerzőnknek, ha néha meglehetősen fekete is.

– [...] A kritikai siker a »Kéz a kézben« volt.
– Jobban hangzik.
– Egy testvérpárról szól, akik a karjuknál fogva vannak összenőve. Egy fiú és egy lány.
– Jaj!

*

Egy papírmasé bábú rohant a főutcán, nyomában a bostoni gyújtogató, egy harminccentis, égő gyufaszállal a kezében. 

*

A szombat este őrült volt ebben a városban. Ahogy utcáról utcára mentek előre, olyan alakok jöttek szembe, hogy bármelyik jóérzésű trilógia kivetette volna magából őket. 

*

Az addig néma tömeg egyszeriben felhördült. Lövések is dördültek, bizonyára valami régi western- hős pisztolyából, gépemberek mechanikus hangjai recsegtek, cifra női káromkodások keveredtek férfizokogással.

Vagyis az íráskészséggel az ég adta egy világon semmi baj nincsen. Belátom, hogy ez a pár idézet önmagában még nem bizonyíték erre, de el kell hinned nekem: Benyák Zoltán ha a történet egyes jelenteit nézzük jól, biztos kézzel, plasztikusan ír. 

 A TÖRTÉNET 

A fülszöveg sokat elmond, a könyv sztorija valóban arról szól, amit abban olvashatunk. 

Max történeteket ír. Különlegeseket, vicceseket, fantasztikusakat. Ez a munkája, és jól csinálja. Olyan jól, hogy észre sem veszi, a meséiben él. Egy olyan világban, ahol a történetei veszik körbe: hősök, fura lények, vad tájak. Ám egy napon bekopogtat az egyik szereplője, egy szemtelen kislány, és arra kéri, segítsen megtalálni az egyik történetben elveszett holmiját. Max belemegy a dologba. A lánnyal az oldalán kilép biztonságos tornyából, és a kalandok rögtön elsodorják. Egyenesen a szörnyek, legendák, gonosz tervet szövő szereplők világába.

Valahogy az első pillanattól, na, jó, a másodiktól, amikor elolvastam a kislányának szóló ajánlást, nem tudtam attól az érzéstől szabadulni, hogy ez az egész könyv nem más mint ajándék a Benyák-csemetének. Amibe a kedves druszám teljesen simán és lazán beleírta mindkettőjüket. Vagyis a könyv csavaros (ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokta volt fogalmazni: barkácskönyv), mert Benyák, a lányos apa-szerző írt egy könyvet egy íróról és egy kislányról, amely könyv arról szól, hogy a megírt író kilép az elefántcsonttornyából a kislánnyal önnön teremtett világának „valóságába”, és szembesül mindazzal, mit teremtett. Hoppá, hoppá – ahogyan a karizmatikus Cipő mondotta volt minden Republic koncerten. 

Lépjünk tovább! Az érintettség jogán nem tudtam nem imádni, azt a részt, amikor a könyvben megírt írónak fogalma nincsen, nem emlékszik annak részleteire amit egykor megírt. Csak néz tétován a kislányra, akinek nagyon lassan esik le a tantusz, hogy azért mert a szöveg az íróé, annak koránt sincsen a fejében mindaz, amit valaha papírra vetett. 

Szóval van ez a történet. Meg nincs is. Mert a történet valójában tényleg annyi, amennyit fent olvasunk. Ami történik az valóban valami olyasmi mint amire a fülszöveg általam nem idézett része is hivatkozik: olyasmi mint az Alice Csodaországban. S most leszek bajban, hogyan fogalmazzam ezt meg... A magam részéről soha nem kedveltem az Alice Csodaországban-t (és a hasonlókat). Azért nem, mert a meglepetések nem a történet belső koherenciájából fakadnak, hanem sokkal inkább tripp-szerűen érkeznek: ahogy jön ami, úgy puffan. S valahogy úgy voltam vele, hogy így könnyű, csak el kell engedni az agyamat, s ha van hozzá stílus, történet, lám,  már nem is kell. Ugyan, mi az Alice története? Ezzel szemben a Képtelen történetnek-nek, ha nem is túlbonyolítva, de van ilyenje. 

A meglepetés ezen a háttéren az volt, hogy a Képtelen történet történetét élveztem. (Egyébként valóban képtelen: nincsen benne kép. Kár, mert a hátsó borítója grafikájának a stílusában simán jöhetett volna néhány!) Benyák Zoltán fantáziája, úgy fest, parttalan, meg sem próbál neki határt szabni. (Ahogy olvasgattam a könyveiről írt véleményeket, ez általános igaznak tűnik a könyveire.)

Nem szeretem nagyon az összehasonlítgatásokat, mert igen könnyen gellert kaphat a mondanivaló. (Például Márquez óta igen sok könyvvel kapcsolatban olvashattunk a mágikus realizmusról. D vajon hányra volt valóban igaz, s hánynál volt kényszer szülte viszonyítási alap, amikor éppen nem marketing-fogás ez a kifejezés?) Nekem erről a könyvről először Stephen King Setét torony-sorozata ugrott be. Annyiban fals amit mondok, hogy a Képtelen történet csavarosabb ezzel az író megírja az írót, aki bandukol a saját fantáziájában dologgal. 

A csavar voltaképpen nem új. Alapvetőn ezzel játszik Michael Ende is a Végtelen történet-ben. Meg azóta sokan, mittomén, például a Malkovich-menet is hasonlóra épít, de mégsem volt sem eztmárolvastam-, sem plágium-érzésem. Ez Benyákot dicséri. Sikerült valahogy elkerülnie a sablon alkalmazásának a sablonosságát. Meg ne kérdezd, nem fejtettem meg, hogyan. Csak olvastam, és élveztem, hogy olvasok. 

Annak ellenére élveztem, hogy valahol a különösebb történet nélküli cselekmény közepén éreztem valami olyat, hogy tét nélküli ez az egész, Benyák csak elengedte a fantáziáját, hadd erídjen, csuhaj, lesz, ami lesz, a' la Alice! Aztán a könyv közepén a két főhős megleli, amiért útnak indult, én meg lestem, hogy merre vagy szerkezet, és vajh' mi lesz innentől? Az lett, hogy ha nem is minőséget váltott a könyv, de valahogy mégis feljebb csúszott a minőségi skálán. Miközben egy pillanatra sem kellett kizökkennünk vagy szemléletmódot váltanunk. Nehéz elmondani. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy a történet roppant személyessé válik. Válik... Mind az író, mind az olvasó szempontjából. 

 TÖRTÉNET, TERÁPIA VAGY TÖRTÉNETTERÁPIA? 

S innentől a konkrétumokkal kapcsolatban befogom a számat, mert durva spoilerezés lenne. Aki ír, az jobbára kiírja magából a kérdéseket, a frusztrációkat, a kétségbeesést. Ezzel néha meg is fogalmazza önmagának a kiutakat. De legalább van kinek elmondani a lelke széttépettségét, a tanácstalanságát, a mélységes kudarcokat. S ez a valaki, önmaga, biztosan meg is érti. 

Nem tudom (igazából persze semmi közöm sincsen hozzá, ezért voltaképpen nem is akarom tudni) az írónak, és ezen értsd bármelyiket, mennyire volt terápia ez a regény, mennyire csak a fantáziája kiélése. S pláne mennyire csak az utóbbi terméke a végső kicsengés, avagy mennyire a valóságé. Mindenesetre szép lett, ahogyan megírta. Azt sem tudom, hogy személyes érintettség okán (közel hasonló korúak vagyunk, van egy lányom [nem mellékes: meg egy fiam], írogatok/tam, az asszony ment, a gyerekek maradtak) kívül elképzelni nem tudom, mennyire érintett volna meg a Képtelen történet. Így azonban eltalált.

Köszönöm, druszám!

Főnix Könyvműhely, Hajdúböszörmény, 2020, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999307

7/10

2020 szeptembere, tombol a statisztikában a Covid

A film

Amit azonnal érdemes tisztázni. A könyv eredeti címe ez: Immortality, Inc. Vagyis Halhatatlanság Rt. A könyv borítóján levő Freejack cím egy filmnek a címe, amihez valóban Sheckley könyve adta az ötletet, de a film sztorija alaposan elkanyarodik a könyvétől, Sheckley témája csak az alapötletet adta a készítők számára. (A film egyik érdekessége, hogy az egyik főszereplője Mick Jagger. Nem is rossz benne.) Dicsérendő, hogy volt bennük annyi böcsület, hogy kiírták a filmben is a nevét. A könyv borítón a film címe nagyjából marketing fogás. A magyar címe, mármint a könyvé pedig nagyjából érthetetlen és értelmetlen. Spongyát rá! 
(Ha kíváncsi vagy a filmre, itt megnézheted.)

A könyv

Mit szólsz egy ilyen könyv-kezdőmondathoz? 

Thomas Blaine utólag elgondolkozott halála mikéntjéről, és azt kívánta, bár érdekesebben sikeredett volna. (5.)

Engem azonnal levett a lábamról. Aztán gyors egymásutánban következett még néhány hasonló mondat, illetve egy remek alapötlet.

A hullák nem kötelesek válaszolni a kérdésekre.
(14.)

Jobb ma élni, mint tegnap meghalni, mi?
(21.)

– Nem hiszem, hogy bárki el tudná felejteni azt, ahogy meghalt. Én nagyon jól emlékszem az enyémre. így haltam meg. 
(215.)

Nem hiába tartják úgy, hogy Sheckley humoros egy fickó. De nehogy azt képeld, hogy szakadni fogsz ezen a könyvön. Nem fogsz ilyet tenni. Viszont csudálkozni lehet majd rajta. A könyv először 1959-ben jelent meg. Nem ma történt. Holt még akkor mondjuk a The Walking Dead... Azzal együtt, hogy Sheckley nem horrort írt. Csak felhasznált egy csomó mindent, ami a halhatatlan lélekkel kapcsolatos. 

Miről van szó? Egy 1958-ban élő pasas autóbalesetet szenved, meghal és rögtön utána egy vadidegen helyen ébred. Mint kiderül, nem csupán a hely vadidegen, hanem a kor is, amiben ébredt: úgy százhatvan év telt el a saját kora óta. Viszont a test, amibe feleszmél, nem az övé. Sokkal erősebb, zömökebb. 

Igen, az ébredős korban már képesek egyfelől az időutazgatásra, másfelől a lélek elválasztására a testtől. Sejtheted, ebből lesz galiba. Egyfelől mit kezd magával egy pasas a vadidegen világban? És mit kezd a vadidegen világgal? És mit kezd vele a vadidegen világ? Másfelől roppant hamar azon kapja magát, hogy bár nem kérte, nem akarta az új állapotát, mégis közellenséggé válik, az egész új világ ráveti magát. Nem mondok többet a sztoriról, nem lenne elegáns. 

De annyit mégis, hogy vannak benne testcserék, lélekcserék, zombik, félhalottak, egészen halottak, van benne politika, van benne vallás, izgalom, üldözés, egy pici filozófia. A középpontban egy hatalmas céggel, a Túlvilág Rt.vel, amely a legnagyobb a lélekkel kereskedő cégek közül. S nem csupán etikus, üzletileg tiszta dolgokat művel. A könyv nem horror, hanem egyértelműen sci-fi, de nem az űrhajós fajtából, hanem a jövő ábrázolásában. Igaz, Sheckley nem szőrözik sokat a könyvében ábrázolt jövő ábrázolásának részletességével, éppen csak megtudunk valamit. Nagyjából a legszükségesebbet,: a testcserével és a lélekcserével kapcsolatos minimumot. S azt ne hidd, hogy a technikával is bíbelődnöd kell olvasás közben: technika az voltaképpen nincsen. Illetve ami van, az is csak a test- és lélekcserével kapcsolatos. Már amennyi van. 

A könyvborítót pedig felejtsd el, de sürgősen! A kapcsolata a könyvvel igen foghíjas és felületes.

Amit nem akartam leírni, aztán lám, mégis leírtam

Most következik egy olyan része az értékelésemnek, amit eredetileg magamban akartam tartani. Ám aztán a regényben szembe jött velem egy olyan szakasz, ami kiprovokálta, hogy mégis leírjam, amit eredetileg nem akartam. Vagyis Sheckley a felelős a következő szakaszért! 

Ez a szöveg jött velem szembe. 

A tudat, hangsúlyozták ki, nem azonos a lélekkel; és a lélek nem a tudat része. Azt elismerték, hogy a tudomány megtalálta a módot, hogy a test egy részének, a tudatnak a létét meghosszabbítja. Ez rendben van, de az egésznek semmi köze a lélekhez, és bizonyára nincs kapcsolatban a halhatatlansággal, a mennyországgal, a nirvánával vagy hasonlókkal. A lelket nem lehet holmi tudományos manipulációkkal befolyásolni. És a lélek helyzete a tudat végeleges és elodázhatatlan halála után a tudományos másvilágban összefüggésben fog állni a hagyományos erkölccsel, az etikai és a vallás gyakorlásával.

Zagyva mi? Nem baj. Nem is a szöveg értelmén van a hangsúly, hanem az alappozícióján. Tömény antropológia, én mondom neked! Mármint filozófia, teológiai antropológia. Nem csupán alaktan, annál sokkal több. A kérdés, hogyan épül fel az ember? Milyen nem materiális összetevőkből? S mi a halál? Mi történik az összetevőkkel a halálban? 

Nagyon rövid töprengés után kiviláglik, hogy van a test, a tudat és a lélek. Bármit is jelentsen bármelyik is. Ez egy kicsit megbizgetett.

Sheckley tisztában van vele, hogy a testtől független lélekkel való bármilyen manipuláció kikerülhetetlenül felvett vallási kérdéseket. Erre utalgat is rendesen a történetben. Ő maga nem mászik bele, van is eszébe,s pláne nem foglal állást. De mert azért az arcomba tolta a felvetést, és tényként kezelte a csámborgó, az átcuccolható lélek lehetőségét, ezért nem tudom mellőzni a témát. 

Ijesztő alcím következik, de szerintem nagyon érdekes kérdéseket feszeget, kár lenne kihagynod!

Ha innen nézem, akkor az egész könyv egy nagy marhaság. Ha biblikusan fogalmaznám, akkor egy irdatlan hazugságra épülő, félrevezető történet. Ha irodalmi szempontból nézem, akkor egy általánosan elfogadott nézetre épülő ötlet viszonylagos kidolgozása. 

A könyv mint irodalom

Nem mondom, hogy rossz. Nem akartam mindig olvasni, valami mindig beelőzte. Valószínűleg csak azért marad terítéken, mert Sheckley. Ha nem tudtam volna, hogy az, minden bizonnyal pattintom. (Hogy újra ismételjem magamat: igazából úgy lenne jó olvasni, hogy fogalmam sincsen az írókról, minden elfogultság mentesen, csak a csupasz szöveg állna előttem, és önmagában kellene értékelnem. Nincsen így.) 

Az, hogy voltaképpen túl sok minden nem kap magyarázatot a végéig sem, talán nem lenne baj. A nagyobb baj, hogy a szerkezet nem kiegyensúlyozott. S most gondolkodom, hogy pontosan mit is értek ezen. Többször volt olyan érzésem, hogy Sheckley-nek nem volt kidolgozott koncepciója arról, hová is fut majd ki a sztorija, ad hoc lökte a cselekményt. Értem én, hogy van olyan, amikor a történet írja magát, a szereplők elkezdenek önmaguktól élni, az író csak követi az eseményeket, minden készen van, csak le kell írnia. Tapasztalatból tudom. De úgy érzem, itt nem erről volt szó. Volt egy remek ötlet, amivel a a szerző mindenképpen akart valamit kezdeni. Mondania azonban nem sikerült semmit. Ám még ez is megbocsátható lenne, hiszen minimum Stephen King óta tudjuk, hogy van, amikor az író csak mesélni akar valamit, mondani nem.

(King ebben nagyon nagy. Annyira, hogy már régen nem is töri magát a mondanivaló miatt. [Ha az újabb könyveiben de, akkor igaztalan volt ez a legutóbbi mondatom.] Viszont mesélni kiválóan mesél, szó se róla. Nekem olyan mint az amerikai filmek: baromi látványos, cselekményes, csak végén mindig úgy érzem, megint cserbenhagytak, mert más sincsen, csak cselekmény és látvány.)

Aztán vagy van mesélni valója, vagy csak úgy csinál. Szóval a Szabad préda nekem nem tűnik koherens történetnek, a befejezése meg végképpen nem illeszkedik szervesen az előzményhez, olyan kis deus es machina. Ahogy a szerelmi szál is úgy lóg ki, ahogyan nevelt csemetém műkörme miatt az első használat után a vadi új törülközőjéből a szövetszálak. 

A lélek mibenlétének a kérdését, a viselkedésének, a működésének a hogyanjait súroljuk, de nagyon nem kell attól tartanunk, hogy Mariana-árok mély gondolataink, felismeréseink támadnak. Maxmimum akkor, ha átlag feletti az asszociációs készségünk és a műveltségünk. De az meg nem a könyv érdeme. 

Lap-ics / Lícium-Art, Debrecen, 1992, 222 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637767150 · Fordította: Nemes István, Szegi György

4/10

2020 szeptember, azt mondják, újra itt van a korona

A könyv szerzőjének menekülnie kellett Magyarországról. Aktív újságíró maradt külföldön is, könyveket írt, folyóiratokba küldött cikkeket, illetve több lap szerzője, főszerkesztője volt. Írásainak fő mondanivalója az volt, hogy a zsidóság uralkodó gazdasági befolyást gyakorol Magyarország felett. Két fő műve a Világhódítók és az Országhódítók. A címek önmagukért beszélnek. 

  *  

Érdekesek ezek a zsidózós könyvek több szempontból is! Egyfelől, ugye, minden antiszemitizmus, ami úgy en bloc a zsidó érdekek érvényestéséről beszél, mert ahogy nincsen cigánybűnözés, úgy nincsen zsidó érdek sem. Ami ugye, úgy badarság, ahogyan van: ha létezik a társadalomban olyan szegmens, hogy zsidó, akkor ennek a szegmensnek vannak érdekei. Például, hogy ne legyen antiszemitizmus a társadalomban. Vagyis az antiszemitizmus és a zsidó érdek kölcsönösen feltételezik egymást. 

Aztán lássuk csak, a nemzeti karakteológia Vagy van ilyen, vagy nincsen. A veszélyes ukránok, az egyszerű oroszok, a harsány olaszok, a depis svédek, a precíz németek, a távolságtartó svájciak, a Macskajaj-os balkániak, a bunkó magyarok... Ja, és a pénzéhes zsidók.

Továbbá: soha nem értettem ezt a kontra-érvet: ha azt mondom, hogy van fenntartásom ide vagy oda, erre vagy arra, de nem utálom ezt vagy azt a nációt, hiszen van belőle származó ismerősöm/barátom/szeretőm/munkatársam/akármim, rögtön jön a fanyalgás, hogy ez csak mellébeszélés. Próbáltam felfogni, miért lenne az, de még nem sikerült. Elfogadom, hogy velem van a baj. Igen, vannak bennem globális nációs fenntartások, lokálisan meg pont lekakkantom a nációt, és erre, igen, személyes kapcsolati bizonyítékaim vannak. S tapasztalatom szerint ezzel a legtöbb ismerősöm így van. (A legtréfásabb, amikor a globális-fenntartásos nációs ismerősöm erősíti meg a fenntartásaimat a saját csoportjával szemben. Mármint úgy, hogy kifakad, csendesen megállapít vagy dühösen csalódik, hogy milyenek már a saját fajtársai, és elmondja, amit én globálisan előítélek, de személyes kapcsolatban lekakkantok.)

Ahogyan azt sem, a rasszizmus miért egyirányú utca, miért csak az egyik fél fenntartásai számítanak rasszizmusnak, a másiké miért nem? (Csak nagyon röviden, mert messzire vezet, és nem ez a fő csapás: ha a fehér fajt, a kereszténységet érintő gyűlölet a kérdés, arra jobbára elkenegetett polkorrekt mismás a válasz. Ha egy neves zsidó író mondja, hogy „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket” vagy egy másik nagy-nagy díjat nyert honi jeles tollforgatónk talál olyat kiejteni a száján, hogy ha magyart lát az utcán Frankfurtban, átmegy az másik oldalra, nos ez nem rasszizmus, hanem érthető, történelmi okokból létrejött fenntartás. 

Vagyis az egyfelőli nézet szerint mindenki ember, semmi jelentősége a faji, nemzeti hovatartozásnak. Az ugyaninnen származó másfelőli nézet szerint meg de, naná, hogy van jelentősége mindennek. Persze csak akkor, ha megfelelő célra irányul a fenntartás. Kettős mérce, ugyebár, a lényeg, hogy mindig megfelelő irányba mutasson a szélkakás. 

Mert valóban gyalázat akár egy ember halála is, pusztán azért, mert annak született, ami. De ez minden irányból gyalázat. Akkor is, ha zsidóként küldik táborba, és akkor is, ha a második világháború után németként hal meg másfél millió honfival egyetemben, betegségben, éhen a szövetségesek táboraiban. Vagy ha éppen a péppé bombázott Drezda lakója. Vagy ha éppen japán Hiroshimában... Hogy is mondta Vonnegut? „Így megy ez!”

  *   

Azzal kezdtem, hogy érdekesek ezek a zsidózós könyvek. A borítókról jobbára nem érdemes szót sem ejteni. Van, hogy lefedik a tartalmi minőséget, van hogy úgy járnak mint a Generál együttes második lemezének borítója, aminél félrevezetőbbet, ocsmányabbat, ízléstelenebbet, ötlettelenebbet, pfújabbat én még lemezborítóban nem láttam (ha jót akarsz, ne kattints a linkre, nagyon megbánod!). Miközben a lemez zenei tartalma valami csodás. Ezeken a zsidózós könyveken jobbára van egy nagyfülű, guvadt szemű alak, akinek vagy csak a premier plános arcát látjuk, vagy vastag szivarral a szájában pénzeszsákokon ül a glóbusz tetején. Ami a tartalmakat illetőn találó kép ugyan, de azért irtóztatón sematikus, és azonnali elutasítást szül. 

Másfelől azért érdekesek ezek a könyvek, mert a zsidózás, ugye, antiszemitizmus. Anélkül, hogy kicsit is elmerülnénk a szó jelentésébe. 

Innentől e könyv mondanivalójáról beszélek. Az antiszemitizmus a köznyelvben a zsidók gyűlöletét jelenti. Valóban jelentheti ezt is. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az anti előtag jelentése azt jelenti, valami ellen, valami helyett. Ahogy Drábik János rámutat a Kiválasztottak című könyvében.

Az antiszemita kifejezés logikailag feltételezi a szemita fogalom létét. [...] A szemitizmus ismérveinek feltárása azért fontos, mert így lehet az ok- okozati összefüggésnek megfelelően logikusan értelmezni, hogy mire akar válaszolni az, amit összefoglalóan antiszemitizmusnak neveznek. A logika azt diktália, hogy nem létezhet csak antiszemitizmus szemitizmus nélkül, ahogyan a ellenreformációhoz is reformációra volt szükség.
(350–351.)

A XIX. századi, XX. századi eleji magyar antiszemitái ebben az értelemben voltak antiszemiták (ahogyan az akkori liberálisok sem a mai értelemben vett liberalizmust gyakorolták). Az antiszemitizmus semmiképpen sem vallási gyűlöletet jelentett. Az akkori antiszemitizmus elsősorban a Habsburg uralom alatt a környező országok rendelkezései, törvényei miatt bevándorolt zsidóság elsősorban gazdasági, másodsorban társadalmi befolyása ellen tiltakozott. Roppantul leegyszerűsítve, nem Kohn bácsival, a vallásával volt a baj a Dob utca 46/z-ből. A XIX. században a magyar társadalom volt talán az egyetlen, amelynek nem volt bevándorlási törvénye.

A baj a zsidóság pénzügyi, gazdasági, kereskedelmi manővereivel volt. Illetve azzal, ami az egyik legnagyobb előnyük: a hihetetlen összetartással, összezárással. Nem önmagában, hanem a kizárólagossággal: a zsidóság integrációja az adott társadalmakba nem valós integráció jelentett, hanem egy mini társadalmat az össztársadalomban. Vagyis nem asszimilálódott, hanem az érdekei mentén beépült, miközben összezárt és a befogadó társadalmat pusztán gazdatestnek tekintette. 

A zsidóság ereje és tragédiája a történelmében gyökerezik. Kr. u. 70-ben Titus lerombolta Jeruzsálemet, ezzel megszűnt a zsidó állam, a zsidóság szétszóródott, diaszpórákban élt tovább. Összetartásának, vallásának az erejét megmutatja, hogy bár maroknyi népről beszélünk, a mai napig léteznek, nem fújták, nem mosták el őket az majd kétezer év véres viharai, töretlenül léteztek és léteznek minden ellenük irányuló gyűlölet, a kitiltások, kitelepítések, a pogromok ellenére. Mivel rendszeresen el kellett hagyniuk az otthonaikat, esélyük nem volt a röghöz kötöttségre, maradt számukra a kereskedelem és a gazdaság. Kohn bácsi jobbára szatócs lett, a Rothschildok pedig bankárok. Ha menni kellett, így könnyebb volt a menekülés. 

A kérdés, miért kellett mindig, mindenhonnan menekülniük? Finkelstein a Holokauszt-ipar című könyvében igen sommás választ ad a kérdésre. A rendszeres menekülés, a zsidók ellen fel-fellángoló, nagyon sokszor pogromokba torkolló gyűlölet oka éppen az asszimiláció hiánya, a rendre megjelenő arrogancia és a gazdasági életben gyakorolt kíméletlenség volt. Vagyis nem a másságukhoz, a vallásukhoz való több mint következetes ragaszkodásuk, mintsem a gazdasági fölényükkel való kíméletlen visszaélés. Mondja Finkelstein. Ma ezt szupremácizmusnak hívják. 

Az egyénre irányuló gyűlöletre, az ebből fakadó verbális, ne adj isten tettek általi cselekedetekre nincs mentség. Az előítéletnek viszont jobbára oka van. Ami nyilvánvalón azon az egyénen is csattan, aki nem okozója, kiváltója az előítéletnek.

Mire akarok kilyukadni? Ismét csak Kohn bácsira és a Rothschildokra, arra, amit Finkelstein állított a könyvében. Nem a kétes „nem zörög a harasztra”, hej, de sokszor tud tévedni ez a szemlélet, hanem a tényekre. 

„Ahol csak letelepedtek a zsidók, miután nemzetiik megszűnt, amely védelmezte szabadságukat és függetlenségüket, megfigyelhetjük az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség kifejlődését. Az antiszemitizmus ugyanis rasszul megválasztott szó, amelynek csak napjainkban van valamiféle értelme, amikor megpróbálják filozófiai és metafizikai értelemben kiszélesíteni a zsidók és a keresztények közti viszályt az eddigi anyagi természeti okokra hivatkozás helyett. Ha ez az ellenségesség, ez az ellenszenv a zsidóval szemben csak egy bizonyos időszakban és egyetlen országban mutatkozott volna meg, egyszerű lenne ennek a beállítódásnak a konkrét okait feltárni. De ezt a fajt mindig minden nép utálta, ahol csak megtelepedett. Mivel a zsidók ellenségei a legkülönbözőbb fajú népekhez tartoztak, akik egymástól távol lévő országokban éltek, és akik fölött eltérő törvények uralkodtak, életüket egymásnak ellentmondó alapelvek irányították, és sem erkölcseik, sem szokásaik nem voltak azonosak, életükben más erők mozgatták őket, ezért semmit nem ítélhettek meg ugyanazon elvek alapján. Ilyen megfontolásból állíthatjuk, hogy az antiszemitizmus okai mindig is magukban az izraelitákban lelhetők fel, és nem azokban, akik Izrael népe ellen harcoltak."

(Bernard Lazare francia történész
idézi: Drábik János: A kiválasztottak, 368. o.)

   *   

Az Országhódítók az alcíme szerint a hazai zsidóság szerepét az emancipáció idejétől fogva a kommunista uralom első szakaszáig tekinti át. Az emancipáció idejét, mármint a zsidók emancipációjának idejét a XIX. század közepére teszi. 

A zsidóság emancipációját akkori nagyjaink közül sokak vitatták. 

A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt: 'zsidó', több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokráciai alapokra fektetve, amely a fennálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható.  [...] Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, theokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is.
Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlap 1844. május 5.

Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni. De én bizony inkább a magam gyermekét tartom és a másikét lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűleg is be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. [...]
A nyelveknek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar.
Gróf Széchenyi István akadémiai beszéde 1842-ben

Van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok, és ez egy bevándorlási törvény.
Deák Ferenc a zsidók emancipációjával kapcsolatban mondotta, parlamenti beszéd, 1865. dec. 14.

A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején (1895) Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a Katolikus Püspöki Kar megállapította, hogy a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak.
Dr. Fejér Lajos: Zsidóság. Veritas könyvkiadó. 320 oldal.

„Ami a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, a részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, amelyet megrontanak.
Vörösmarty Mihály, 1848. május 13-i „Zsidóügy“ című cikke. Összes munkái, 7. kötet, 352. o.

„Azt is szükségesnek látom törvény, vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek mellett bocsáttassanak be, mert az ország ennyi henye és idegen szellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk. 
Vörösmarty MIhály, Idézi Szekfű Gyula „Három nemzedék“ 184. o.

Amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.
Kölcsey Ferenc beszéde:, Idézi Szekfű Gyula „Három nemzedék“, 261. o

Vagyis mai szempontból a 19. század közepén Magyarország legjelesebbjei töményen antiszemiták voltak. Azonban érdekes folyamat ment végbe valahol a mélyben. Az ember jobbára nem a génjeiben hordozza az előítéleteket, nem születéskor bukkan vele együtt a külvilágra. Még nemzetünk nagyjainál sem. 

  *  

Az Oszághódítók negyedik fejezete a tiszaeszlári perről szól. 1882-ben Tiszaeszláron eltűnt egy tizennégy éves kislány, Solymosi Eszter. A szomszéd faluba ment, utoljára az ortodox izraelita zsinagóga előtt látták. A zsinagóga vezetőjének Scharf József fia, Sharf Móric a vallomásában elmondta, hogy látta a házban a leányt, egy kulcslyukon át nézte, ahogy többen lefogják. A leány holtteste soha nem került elő, de pár nappal később a szomszédos Tiszadada községnék felpuffadt női hullát fogtak ki a a folyóból. A holttesten Solymosi Eszter ruhái voltak, de a test nem Eszteré volt. A holttest jobbkezére kötötték a Solymosi Eszter által vásárolt festékeket, amelyekkel hazafelé tartott. A nyomok egy tutajoshoz, Herskovics Salamonhoz vezettek, aki bevallotta, hogy a holttestet a máramarosszigeti zsidó kórházból adták ki neki, és ő engedte be a folyóba. Minden jel, nyom arra utalt, hogy a gyilkosságot zsidók követték el. 

Az eset nagy nemzetközi visszhangot keltett. Nem volt ember, politikus, teológus, aki arra gondolt volna, hogy bevett zsidó szokás lenne az emberáldozat. Erre sem Mózes öt könyvben, sem a Talmudban nincsen semmi utalás. A pernek, a visszhangnak tehát nem volt zsidóellenes vetülete. A gyilkosság az eszlári sakterek („metszők”, vagyis speciálisan kiképzett zsidó mészárosok) egyedi, egyéni, bizonyítható bűne volt. 

A meglepő fordulat innen veszi kezdetét. Az akkori zsidóság egyöntetűen állt a sakterek mellé, és antiszemitizmusnak állították be a tett elleni felháborodást, illetve a bíróság hozzáállását, akikre már csupán az ítélet meghozatala várt. 

A perben a bírót Korniss Ferencnek hívták. Korrekt, nagyvonalú ember volt, aki a gyilkosságot igyekezett kideríteni, a vérvádat, a rituális gyilkosságot szóba hozni sem engedte. Isóczy Győző feljegyzése szerint a bírót meghívták a téglási Dégenfeld kastélyba, ahol a vendégek között volt Tisza Kálmán is. Aki gyakorlatilag választás elé állította a bírót, elárulva neki, hogy amennyiben a bíróság bűnösek találná az elkövetőket, a bécsi Rothschild-ház gyakorlatilag csődbe juttatja Magyarországot. A vádlottakat felmentették, Korniss Ferenc soha többet nem vállalt bírói tisztet. Az egyik szavazóbíró, Russu Gyula az ítélethirdetés után visszavonult, és soha többé nem volt hajlandó megszólalni. 

A könyv szerint Tiszaeszlár egyfajta próbája volt az igazság befolyás általi hajlíthatóságának.S a nyilvánosság álta a próbát. Nem kiállta, hanem bedőlt a próbának. Mondja Marschalkó. 

A mai sajtó pedig egyöntetűen az akkori idők proto-antiszemitizmusára koncentrál: lám, már akkor is a zsidók voltak a bűnbakok, szegény saktereket el akarták ítélni, a vallomást tevő gyermekek pedig több mint gyanús körülmények között mondták, amit mondtak. Vagyis néhány ártatlanul bevádolt zsidó állt szemben a rájuk hörgő komplett közvéleménnyel. Hirtelen úgy tizenegy könyvet találtam, ami közvetlenül a kérdéssel foglalkozik. A tizenegyből egyet Marschalkó írt. A maradék tízből kettő van még az ő álláspontján, egy nem foglal állást. Tehát a könyvek 60%-a szerint a per során és körül össztársadalmi előítélet tombolt. 

Ha akarom, a mai könyvek reálisabbak, liberálisabbak, korrektebbek. Ha akarom, ebben is látszik Marschalkó igaza, már nem is lehet más szempontból megírni a történetet, csupán polkorrekt hozzáállással. 

  *  

Olvasom még a könyvben, hogy a zsidók hozzáállása az őket körülvevő, adott társadalomhoz meglehetősen érdekes, függetlenül attól, hogy hívő vagy szekularizált zsidókról beszélünk. S hogy ez a gondolkodás alapvetően nem elválasztható Mózes öt könyvétől, a Talmudtól. Vagyis a zsidó térnyerés gyökere a zsidó vallásban és az abból fakadó gondolkodásból ered: az ószövetségi iratokból, elsősorban Mózes öt könyvében, de a közvetlenül ezt követő bibliai könyvekből (Józsué könyve, Bírák könyve, Sámuel könyvei, stb.). Ezek a könyvek ugyanis két dologban konzekvensek:

1. a zsidó népet választottnak tekintik, Isten különleges figyelme tárgyának,
2. a nem zsidókat pedig gyakorlatilag szemétnek, reszlinek, kiirtandó feleslegnek.

Több olyan könyv létezik, Marschalkó lábjegyzetben hivatkozik is többre, amely megerősíti, hogy a zsidó szemlélet szerint a nem zsidók másodlagos emberek, a becsületesség, a korrektség, az emberség, a humánum és más hasonló emberi viszonyulások csak a zsidók között érvényesek kívülállókra nem vonatkoznak.

Így áll össze a kép: a választottságból eredő felsőbbrendűség, a kívülálló gojok alárendeltsége, a velük szemben érvényesített elvek (elvtelenség), a közösség összezárása, elzárkózása az oka annak, hogy a zsidósággal szemben gyakorlatilag minden országban előbb-utóbb lábra kap az ellenszenv. Mondja a könyv. 

  *  

Azt olvasom még ebben a könyvben, hogy amikor a XIX. században nagy számban találtak otthont hazánkban a környező országok zsidói, volt egy átfogó terv a tevékenységük mögött. Ez a terv szerepel a könyv hátulján fülszövegként. 

Ami úgy hangzik bruttó hülyeségnek, ahogyan van. Csakhogy ennek van modern változata is, igaz, az is tizenhárom éves. 

Meglepő, őszinte megfogalmazás. Marschalkó könyvének voltaképpen ez a fő mondanivalója: Magyarország a zsidóság pénzügyi manőverei által gyarmattá lett, és ennek olyan komoly előjelei voltak, amelyeket már Kossuth, Széchenyi, Deák és Kölcsey is érzékelt, és szóvá is tett. (Ha egyszer kitörne a Jews Live Matter, micsoda szoborhullás, meg utcanév-átírás cunami lesz itt!) 

  *  

Van azért egy probléma (még ha csak egy lenne!). A zsidó összefogás, összetartás bármennyire is becsülendő, irigylendő, csak bizonyos keretek között működik. A második világháború idején például a nyugati országok nem fogadták a keleti zsidó menekülteket. Volt, hogy brit felségvizeken menekültekkel teli hajót süllyesztettek el. A nyugati országok, időben lépve, komoly akadályokat gördítettek a menekültek elé, s gyakorlatilag lezárták a határaikat. 

Német részről felajánlották a szövetségesek felé a zsidók kivásárlását, de semelyik ország nem élt vele. 

Másfelől amikor például szorult a hurok Magyarország körül, a magyar tőkés társadalom krémje igen hamar megtalálta az utat saját maga kivásárlására, miközben Kohn bácsi, tudod, a Dob utca 46/z-ből csak nézhetett maga elé üveges szemekkel. Miközben az addig hatalmon levő tőkések gyakorlatilag a bőrük mentése végett, évi apanézsért átadták a vagyonuk nagy részét a német megszállóknak (például Weisz, Chorin). Ami vagyonokat a háború után államosították, s így azok a kommunisták kezébe kerültek.

Az összetartás, összezárás a második világháború után sem volt az igazi. Ahogy Norman Finkelstein írja a Holokauszt-ipar című könyvében, a Németország által fizetett jóvátétel összegei jobbára a Wall Street-en landoltak, a Rothschild bankokban, az elhunyt, szegény Kohn bácsi csemetéi vagy csak hihetetlenül alacsony összeget kaptak, vagy jobbára egy fillért sem a bácsi után. Neki és róla ott van a holokauszt-múzeum. 

  *  

A második világháború után, a tőkés zsidóság kimenekülésével a Magyarországon hatalomra került kommunista vezetés döntő többsége zsidó származású volt. Arról a kíméletlen, szadista pusztításról, amit a kommunisták végeztek az országból talán nem szükséges részletesen szólnunk. Marschalkó megteszi. Az akkori hatalom birtokosai nem tesznek mást, csak folytatja, amit a Tanácsköztársaság elkezdett, de mert sajnos több idejük volt, sokkal alaposabb munkát végeznek. S a kereszténység gyűlölete az esetükben már nem pusztán vallási, hanem ideológiai okokból is szabad utat kapott. 

A jobboldalisággal nem vádolható Bibó István például a következőt írja a Válasz című folyóirat egyik 1948-as számában A zsidókérdés Magyarországon című tanulmányában. 

„A zsidó vagyonok kezelőinek s értéktárgyak megőrzőinek az a gyakorlati tapasztalata, hogy a zsidók mérhetetlen gyanakvással, semmiféle rendőrségi és bírósági hercehurcáktól vissza nem riadva, barátságot és bizalmat félretéve, néha kiáltó hálátlansággal keresnek rajtuk olyan értékeiket, amelyeknek megőrzését, vagy rendben tartását a háborús események tették az illető hibáján kívül lehetetlenné. Három éve egyéb sem történik az országban, mint a zsidók elégtételszerzése. A számonkérés összes intézményeinek hite lét nagyon aláásták. Alaptalan feljelentések, az előre elfogult tanúk, hamis ráismerések és rá nem ismerések, gyanús vallomások, az akasztást követelők összevisszasága. Súlyos problémává vált a zsidóknak az egész számonkérési eljárásban való hivatalos szerepe. A számonkérésben az ügyek bíráiként, a nyomozás és ítélkezés legkülönbözőbb szakaszaiban szerepelt annyi zsidó személy, hogy visszhangra talált az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege az, hogy tulajdonképpen zsidók ítélkezzenek magyarok felett. De mindezt nem lehetett volna három évvel ez- előtt nyugodtan megmondani. Gyávaság és kényelmesség volt mindnyájunktól, hogy ezt akkor nem tettük meg, s a zsidók »mérséklethiányán« sopánkodtunk. [...]

A felszabadulás pillanatában az antiszemitizmus a nullponton volt. Akik nem szerették a zsidókat, azok továbbra sem szerették meg őket, de a lezajlott szörnyűségek mellett eltörpült, az emberek torkán akadt mindaz, amiért egyáltalán szidni szokták őket. Az azóta eltelt esztendők alatt ez a gátlás tökéletesen és teljesen megszűnt. Ma újból létezik egy tökéletes és szabályos antiszemitizmus, amely a maga hivatkozásait és adalékait csaknem kizárólag az 1945 óta zajló körülményekből meríti. Nincs neoantiszemitizmus, de vannak neoantiszemiták, sokan vannak, akik azelőtt nem voltak antiszemiták, de ma azok.“

Roppant súlyos szavak!  

Marschalkó át- és visszatekintése '56-al és a Rákosi korszak sommás, szívszorító áttekintésével véget ér. Ennyit ígért a könyv alcímében, és tartotta magát az ígértéhez. 

  *  

A könyv, ha akarom, nem polkorrekt, elfogult, rasszista és antiszemita. Annak ellenére, hogy citál statisztikákat, tényeket, és összefüggéseket. Tény, ami tény, a megfelelő összefüggések megtalálása sokszor csak kellő leleményesség kérdése. Többen hisznek a lapos föld-elméletben is.

Ha akarom nem más mint egy régi-új összeesküvés elmélet, amelyet egy vitatott (vagy nem is vitatott könyv) a Cion bölcseinek jegyzőkönyve hátborzongatón alátámaszt.

Ha akarom, tényszerű, ha akarom nem az. Ami tényszerű: a zsidóság gazdasági és szellemi súlya a népesség számához viszonyítva. Ami mindenképpen kiemeli őket ma is a társadalomból. Vagy ha akarom, fölé emeli. S ami, ez is tény, s ez pusztán csak logika, nagyobb felelősségüket is ró rájuk, hiszen ez válhat áldássá is, átokká is számukra is, a befogadó országokra, társadalmakra is. Erről Marschalkó nem beszél. 

Még egy szó a hangnemről. A zsidóság általi pusztítást a szerző tényként kezeli az általa összegyűjtött, csoportosított információk alapján. Viszont gyűlölet nincsen a könyvben. Illetve az ország elpusztítása, gyarmattá tétele iránt, a viszonyulások iránt van, mert kikel a pusztítás, pusztulás ellen. De ahogyan az értékelés elején idézett 19. századi nagy magyarok, ő sem az egyének pusztításán látja a megoldást (ha egyáltalán lát megoldást), hanem a zsidóság önálló nemzetté lételében. Rámutat arra is, hogy a legnagyobb veszély, ahogy erre Izrael állam léte, történelme is rámutat, hogy nem csupán egy vallásról, hanem egy náció gondolkodásmódjáról van szó, amelyet még elvilágiasodott formájában is áthat a kiválasztottság, a felsőbbrendűség biztos tudata (lásd a fenti videót). 

  *  

Én meg csak ülök itt a könyvvel a kezemben, és azokra az emberekre gondolok, akik a barátaim még keresztény koromból, a munkatársaim a jelenben. Mert velük kapcsolatban, így egyénre bontva semmiképpen nem áll meg a kép, bomlik az összhatás. A napi sajtót olvasva, a bankrendszert, gazdaságot, a világ kultúráját tekintve, az úgynevezett rendszerváltást és az eltelt harminc évet tekintve pedig elkeserítő a kép. Képtelen vagyok magamban feloldani ezt az ellentmondást. 

Valahol ott van tán a feloldás, amit a tegnap reggel elhunyt, remek embertől, a hatalmas tudású, remek előadótól, a szívből keresztény Szigeti Jenőtől tanultam. Jenő azt mondta, a dolog egyszerű és bonyolult: az embert szeretni kell, a bűnt nem szabad elfogadni. El kell különítenünk a kettőt. Ez a feladatunk. A többi Isten dolga. Egyszerű.

A fenti gondolatsornál kellene befejeznem, csattanós vég lenne. Nem nagyon van más út. De ez a világ legnehezebb, legbonyolultabb dolga. S korántsem biztos a siker Voltak, akik megpróbálták, és nem jártak sikerrel. Nem önlelkükben vallottak kudarcot. Kit is említsek elsőként... Talán Jézust. 

Gede Testvérek, Budapest, 2003, 380 oldal · ISBN: 9639298441

8/10

2020 augusztus vége

A gondolatmenetet, ha egyáltalán lesz ilyen az írásomban, az Index körüli botrány váltotta ki. De nem a botrány újabb rókabőre, újabb véleménynyilvánítása lesz ez az írás. Véleményem nagyjából van róla, de még azt  sem írom le. Csak kiindulópont ahhoz, ami itt következik.

A töprengésemet két ismerősöm reakciója váltotta ki.

• Az egyikük az írta, hogy az egyetlen hír-app, amit letöltött a telefonjára az Indexé volt, mi lesz most, az egyetlen szerkesztőség volt, amelyik felkészült, független újságírókból állt. És most ezt is szétverték, honnan fog ő eztán tájékozódni? Kifakadása után két napig olvasgattam ezt-azt. Értettem és nem értettem. 
• A másikuk meghívott egy, a csatornájának állítólag mindkét végén és a közepén is titkosított kommunikációs csoportba, ahol szankcionálás nélkül ki lehet mondani bármit, lehet szidni a kormányt is, retorziók nélkül ki szabad mondani a cigány, a zsidó és a néger szót is, nincsenek éberen figyelő algoritmusok, személyes jelentgetések általi kitiltások. Vagyis ahol teljesen érvényesülhet a szólásszabadság. Mentem, megnéztem. Olvasgattam. Értettem és nem értettem. 

Főleg az utóbbit nem, mert tény, itt olyan cikkek, infomációk kerülnek be a körforgásba, amiket máshol nem nagyon lehet olvasni, olyan összefüggésekre is rámutatnak a hozzászólók, amikért máshol simán törölnék őket.

Az egész titkosított beszélgetésláncnak van egy olyan fílingje, mint amit a volt keresztény felekezetemben megéltem, ahol sokszor csak ültünk körben és okosakat, bölcseket mondtunk egymásnak arról, amiben majdnem teljesen egyetértettünk és közösen vallottuk. Egy darabig érdekes, de aztán jött a felismerés, hogy egy idő után ez alapvetően haszontalan, ugyanis nem ez a küldetésünk, még csak nem is ez a gyülekezeti élet célja, Sok okos ember megmondja a másik sok okosnak, amiben közösen hisznek, amit ugyanonnan és ugyanúgy látnak. Persze, az információ korában élünk, de egy idő után ez roppantul öncélú. 

Egyértelmű, hogy semmi rossz nincsen abban, ha olyan irodalmat, sajtót olvasok elsősorban, amely megerősíti azt amit vallok, amit hiszek. Szerintem ezt nem is kell túlragoznom, csupán az elsősorban szót kiemelnem. Ez már nehezebben belátható. Ha őszinte vagyok, és miért ne lennék az, el kell ismernem, hogy vannak orgánumok, amiket komoly előítélettel veszek kézbe, vagy hívok a monitorra. De néha jót tesz.

Ha nem így teszek, hamarosan annak a hölgynek az útjára lépek, Isten nyugosztalja (megint a keresztény életből hozok egy példát), aki a gyülekezetünkben úgy tíz meghívott és a meghívásra el is jött Jehova Tanújának a jelenlétében, egy a Szentháromságról szóló beszélgetés közben (nagy szó, hogy a Tanúk eljöttek, még nagyobb, hogy beszélgetni is hajlandók voltak, az pedig óriási dolog, hogy erről a témáról is beszélgettek!) egyszerre felállt és ellentmondást nem tűrőn kinyilatkoztatta:
– Márpedig én nem tűröm, hogy az én Istenemnek ebben a házában ilyen, őt káromló dolgok hangozzanak el!
Hát, ahogyan a reklám mondja, „És úgy is lett!”, nem kellett többet ilyet hallania, mert a Tanúk többet nem is jöttek el hozzánk.

Aztán lássuk csak, mi jutott még az eszembe.

• Olyan, hogy független újságírás voltaképpen nincsen. Mert mitől is független egy újságíró? A saját világ- és politikai nézetétől egyértelműen nem lehet az. Ha igen, akkor szélkakas vagy napraforgó, de nem újságíró. Az orgánumot alapító tulajdonos elvárásaitól sem bizton lehet az, bár ez már kétesélyes. Persze, elképzelhető, hogy a tulaj számára pusztán és kizárólagosan az osztalék mértéke a cél, de vélem, jobbára azért teszi bele a pénzét a médiumba, mert valamiféle üzenet átadására és az üzenet értelmezésének az érdekében szeretné azt felhasználni.
• Más kérdés az újságírói objektivitás, a tisztesség és a kereteken belüli kiegyensúlyozottság (bár ez már nehezebben értelmezhető és kezelhető).
• Ezért engem nem szokott zavarni, ha tudom, hogy egy médium valamilyen irányba elkötelezett. Ez így természetes.
• Az objektivitás hiánya, az ideológia csúsztatott, mindenek felett való nyomatása ,a szerecsenmosdatás és az egyértelmű utálkozásból fakadó, érvek nélküli , netán az ál- vagy egyenesen hazug érvekkel alátámasztott „újságírás” már taszít. Csak győzzem felismerni.

Naiv vagyok, bár talán nem teljesen

Tisztában vagyok a sajtó hatalmával. Ahogyan Harari írja a Sapiens című könyvében, a sajtó a pletykának az a fajtája, amely segít olyan dolgok felszínre kerülésében, amelyek nélküle nem kerülnének nyilvánosság elé. S talán a nyilvánosságra kerülés következtében lehetséges változásokat eszközölni, netán ilyen-olyan embereket felelősségre vonni, ilyen-olyan mismás módszereket megszüntetni. 

Ahogy az is nagyjából egyértelmű, a sajtó veszélyes eszköz a tudatmódosításban, a befolyásolásban, az agymosásban. Nem hiába tartják, hogy ahol a sajtó, ott a hatalom. 

Erről beszél a zsurnalizmus története, erre figyelmeztet a történelem, erről írt Orwell is nagyon plasztikusan az 1984-ben a történelemhamisításról és a pillanatnyi érdekek érvényesítése érdekében bevezetett újbeszéli-ről.

Éltem az elmúlt rendszerben is, szerkesztettem egy (végül, a KISZ-t bíráló cikkem miatt betiltott) iskolaújságot, később egy kéthavi gyülekezeti lap főszerkesztője lettem,és tagja vagyok egy irodalmi portálnak, ahol az értékelésem miatt törölték két könyv adatlapját is (jól felhívtam rájuk a figyelmet, és nem jó irányba voltam kritikus). Szóval cérnavékony személyes rálátásom is van arra, hogy a sajtó miként befolyásolja a közgondolkodást, illetve a politika miként befolyásolja a sajtót. 

Erre egy szintén személyes példa, és kérlek, nem lesz könnyű, de ne a főszereplő pártra és szervezetre koncentrálj, hanem a tanulságra!

Amikor Szerelmetesfeleségtársamat megismertem, 90-95%-ban egyformán gondolkodtunk. A politika éppen az a terület volt, ahol nem. Egy ízben valahogy szóba került az akkor még szélsőjobbosnak számító Jobbikhoz köthető szervezet, a Magyar Gárda. SzFT egyből mondta: ha Gárda, akkor fasizmus, megfélemlítés, menetelés, pfúj! Érteni véltem az életkora miatt adódón nem saját tapasztalatból, hanem maximum családi történelemből, de sokkal inkább a sajtóból vett feltételes reflexét. Megkértem, gyűjtse nekem össze azokat a híreket, tényeket, amikor a Gárda konkrétan megfélemlített valakit, valakiket, amikor bántalmaztak, netán megöltek bárkit is. Annak függvényében hajlandó leszek másképp nézni rájuk. Két nap múlva döbbenten mondta, hogy semmi, de semmi ilyet nem talált, viszont olyat igen, hogy például a Gárda azonnal ment homokzsákot pakolni a cigánysor védelme érdekében, el ne öntse őket az ár. Tény, olyan volt, hogy körbeálltak egy fenyegetett házat, de a tevékenységük a körbe állásban ki is merült, csak ott voltak, s ez által nem történt tragédia, ami nélkülük történhetett volna.

Újra kérlek, a fentiekből vedd ki az alanyt, és úgy értelmezd, amit írtam! Vagyis mindaz, ami SzFT memóriájában megragadt, a sajtóból származott, s nagyon komolyan befolyásolta abban, hogy szabad demokráciánk által biztosított állampolgári kötelességének négyévenkénti gyakorlása közben hová tegye az x-et. S ez csupán egyetlen példa. Mondtam, nem akarok politizálni, nem is az az üzenet.

Szóval eszembe sincsen lebecsülni a sajtó már-már eltúlzott hatalmát. 

Mit változtattak a könyvek?

A blogom alsorozatának, a Töprengések-nek az első részében azon morfondíroztam, voltaképpen miért is olvasok? Most azon, vajon változtattak-e a könyvek a világon? Találtam egy cikket, amely szerint a BBC feltette a kérdést, melyek azok a legnagyobb hatású könyvek, amelyek változtattak a világon. A lista a következő lett: 

1. Odüsszeia (Homérosz, Kr.e. 8.sz)
2. Tamás bátya kunyhója (Harriet Beecher Stowe, 1852)
3. Frankenstein (Mary Shelley, 1818)
4. 1984 (George Orwell, 1949)
5. Széthulló világ (Chinua Achebe, 1958)
6. Az Ezeregyéjszaka meséi (Arab/perzsa szerzők, 8-18. század)
7. Don Quijote (Miguel de Cervantes, 1605-1615)
8. Hamlet (William Shakespeare, 1603)
9. Száz év magány (Gabriel García Márquez, 1967)
10. Iliász (Homérosz, Kr.e 8. század)

Hm... Nagyon szimpatikus, lista, de minden bizonnyal velem van a baj, rettentő szkeptikus vagyok. Tegye fel a kezét, aki az elejétől végéig elolvasta valamelyik és főleg mindkét Homérosz művet? (Nyilván van ilyen, Devecseri Gáboron kívül is, meg a moly.hu némely felhasználóin kívül is. 156-an olvasták az Odüsszeusz-t, 72%-os tetszési indexszel [az Éhezők viadalá-t tízszer ennyien, 92%-al], de hogy első legyen a listán...) Avagy ki az, aki Az Ezeregyéjszaka meséit elolvasta. Nem, nem a Móra vékonyka, átdolgozott válogatására gondolok, hanem a komplett, hétkötetesre. Avagy az átlagolvasók közül ki ismeri a Széthulló világ-ot? (Én most néztem rá, mi is ez, mondom, műveletlen és tájékozatlan vagyok.) Egyébként tetszik a lista, de van kétségem, hogy ezek azok a könyvek, amik változtattak a világon. Van jelentőségük, egyiknek ez, a másiknak az, így-úgy alapművek, de, hogy világváltoztatók lennének... 

Vannak más alapművek, amikről ez sokkal inkább elmondható. Mondjuk a legalapabb: a Biblia. Netán a Korán Vagy mit szólsz mondjuk A fajok eredeté-hez? Vagy a Kommunista Kiáltványhoz? Nem is agyalgatok tovább, hogy folytassam a sort. Vannak könyvek, amelyek csakugyan változtattak a világon. 

S persze, hogy van olyan újságírói teljesítmény, amely képes befolyásolni a világ folyását. Néha nagyban, néha kicsiben. Ha csak azt mondom Watergate... 

De valahogy mégis szkeptkus vagyok. Annyi, de annyi leleplező könyv van, annyi bizonyítékot gyűjtöttek össze, annyi, de annyi tényszerűen (vagy nem), bizonyítékokkal (valósakkal vagy nem) könyv, írás, esszé jelent meg erről is, arról, innen is, onnan is, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. Aztán akik egyetértettek vele, örültek, akik meg nem, azok vagy el sem olvasták, vagy azért olvasták el, hogy megcáfolhassák. És jobbára nem változott semmi. Bizonyítva, hogy néha a tényirodalom, a tényfeltárás is alig több mint hitkérdés. 

Mi van, ha megszűnik...?

Magyarország (Fritcz Tamás szavaival élve) egy következmények nélküli ország. Egyfelől, mert a politika mindent elsikál. Másfelől mert az emberek többségének, úgy tűnik, nincs még rövid távú történelmi emlékezete sem. Emlékszem, Nagy Imre újratemetését együtt néztük áldott emlékű Nagyimmal a tévében. Csorogtak a könnyeink.  Nagyi felsóhajtott. 
– Végre vége van!
Majd négy évvel később behúzta a maga ikszét, Horn Gyula lett a miniszterelnök. 
– Őt legalább ismerem! – mondta drága Nagyim.
Tény, ami tény...

Japánban lemond egy közlekedési miniszter, mert pár percet késett a vonat, Ausztriában azért válik meg ugyanettől a funkciótól a miniszter, mert lefotózták gyorshajtás közben. Eközben Magyarországon még az sem diszkvalifikál egy miniszterelnököt, ha lebukik, amikor zárt körben bevallja, hogy ennyire még senki nem rontotta el a kormányzást, illetve, hogy éjjel-nappal hazudtak. S nem hogy nem diszkvalifikálja semmilyen törvény, pár évvel később az emberek újra miniszterelnöknek választják, majd ismét jó pár év múlva benne látják az ellenzék egyik reménységét. Vagy ha nem is benne, de még mindig első ember a baloldal leghangsúlyosabb pártjában, és személyében még mindig politikai tényező. Félre ne érts, nem Gyurcsány Ferenc melyikoldalisága a kérdés. Ugyanígy értetlen lennék, ha történetesen jobboldali politikus lenne. A cselekedeteinek, a szavainak az érthetetlen feledésbe merülése, és a közvélemény (benne a baloldali sajtó csendes vagy nem csendes) asszisztálása a döbbenet számomra. Gyurcsány Ferenc a magyar politika állatorvosi lova. 

Most jön a töprengésem igen támadható lényege! (A további, elkerülhetetlen  sorsomhoz nélkülözhetetlen köveket a bejárat mellett találhatjátok. Ígérem, nem hajítom vissza.)

A magyarországi sajtó kétpólusú. Pont. Hosszú évekig a baloldali média-túlsúly volt a jellemző, még jobboldali kormányzás idején is. Mostanság nem ez a jellemző. 

A magyar választások jobbára nem valami, valaki mellett zajlanak, hanem valaki, valami ellen. A választók szemében a magyar politikus előbb pártképviselő, s csak aztán ember. Ha egyáltalán. De ennek nem a választók az okai, hanem a pártfegyelem. 

Az Index körül történt botrányra általában kétféle reakció van:

1. Oda a szabad sajtó, megszűnt a legjobb, leghitelesebb, legszakmaibb, leg-leg... hírportál, mert kicsinálták!
2. Nem kár értük, olyan realitás- és objektivitás-mentesek voltak, olyan simán, szemrebbenés nélkül hazudtak, hogy azt tanítani lehetne! De mi a francnak tanítani az ilyesmit?

(Vigyázz, most kell lehajolni a kövekért!) Mindenképpen a cenzúramentes szabad sajtó híve vagyok. Lehet, hogy nem változik tőle semmi, sőt, de lehessen kimondani, ha egyszer jól esik, hogy O1G, Lölö az ő strómanja, stb, ahogy azt is, hogy Fletó egy ostoba szemkilövető, magyarellenes szemétláda. Hadd leshessen kimondott vélemény a szemforgató, keresztény-diktatúrát képviselő jobboldali segédpártról is, meg a baloldali, SZDSZ-kisfionc, tehát a zsidók támogatta Momentumról is az igazat! (Állj, még ne dobd a követ, egyik sem az én gondolatom, csak összefoglalva idézek!)

(Készülhetsz a kövekkel!) Mert a sajtószabadság jólesik. Mert a sajtószabadság nélkül megfúl az ember. A sajtószabadság olyan, mintha történne valami a mi érdekünkben. Milyen felszabadító volt hallani anno, amikor azt mondta Hofi, ország-világ előtt, a tévében, hogy az egész bicikli száguld lefelé a lejtőn: a kerekek, a váz, a kormány... Aztán még mindig volt nyolc év abból a rendszerből. De ez a mintha is lélekkönnyebbítő volt, mert mintha történt volna valami...

A sajtószabadság jó, mert visszahalljuk a (jó esetben nem a sajtó által bennünk elültetett) gondolatainkat, és új muníciót lelünk a további irány tartásához. A sajtószabadság jó, mert leleplez (tudod, a következmények nélküli országban, haverok, buli, fanta, foci, stadionok, meg a világ legjobb pályázatírója), s ez akkor is jó, ha semmi sem történik, de még akkor is, ha netán nem úgy igaz, ahogy olvastam. 

És most tényleg felejtsük el a politikai oldalasságot, de tényleg!

Ocsmány dolog, ha (ahogy sokak számára ez kétségtelen) a Fidesz döntötte be az Indexet. De ugyanolyan ocsmány, ha a liberális véleménydiktatúra ken egy gazdasági és személyügyi döntést a kormányra. Az is ocsmány, ha a balos Nagytesó csinálta ki az orgánumot, mert a Kistesót preferálta vele szemben, és rúghat egyet még O1G-be is.

Azonban abból a szempontból, amit mondani akarok, mindegy melyik az igaz: tény, hogy az Index-botrány jelenleg politikai célokat szolgál. Valamelyik oldalét.  

Vagyis az Index kell, az Indexre szükség van. Mert sokan olvasták, sokaknak „szellemi útmutatást jelentett a léte, és a jobboldali, mindent érintő diktatúrában egyfajta szellemi biztonságot a létezése”.És megy a tüntetés, megy a harc, a nyilatkozatháború, a vélemények véres összecsapása, káromkodva, mocskolódva, egymás torkának ugorva. Mert a politika is egyfajta vallás, saját bevett dogmákkal, üdvözítő hitrendszerrel, az összefüggések megingathatatlan feltárásával, az ideológia ledönthetetlen bástyájával. 

De (aú, az első kő, pedig még végig sem mondtam!) na, mi van akkor, ha az Index megszűnik? Avagy mi lenne ha jövő évi választásokat követően megszűnne például a mandiner.hu, a 888.hu, a vadhajtasok.hu, a pestisracok.hu vagy éppen az origo.hu? (Mondjuk az utóbbi a legjobb példa, mert az Index után a legolvasottabb portál volt 2019-ben.) Mi lenne akkor? Úgy a hétköznapokkal mi lenne? 

Nem arról szól a kérdésem, hogy lenne-e ekkora botrány belőle. Arról, hogy hogyan zajlanak tovább  nélküle (nélkülük) a hétköznapok?

Nem azt mondom, hogy nincsen szükség az Indexre, csak elgondolkodtam, mi történne azon a napon, amikor az index.hu-t beírva a keresőbe megjelenne a felirat: A webhely nem található. Változna ettől bármi is (mármint az oldalt kedvelők nem kedvelők személyes érzésein túl)?

Kicsit költői a kérdés.

Mondom, elfogadom, hogy a sajtó hatalom. Akár szavazást is befolyásolhat, kit hogyan mutatnak a médiumok. (Egy fénykép nézőpontja is érzéseket kelt: az alulról fényképezett ember ellenszenvesebb.) Egy orgánum flott működése befolyásolhat annyi embert, hogy az eldöntse a voksolást. Láttunk már idén is vékony varjút a karón. Még az is lehet, hogy sajtóbefolyásra láthattuk, ahogyan Illetékes elvtárs mondta: 
– Ha azt hajtogatom, hogy Tomi, Tomi, Tomi, hát persze, hogy rohannak megvenni a mosóport!

De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a Truman show című film befejező képsorát: két biztonsági őr ül a kalickájában, egy darabig értetlenül néznek az addigi mindennapi betevőjük elsötétült képernyőjére, majd az egyik nagyot harapva a szendvicséből odafordul a másikhoz:
– Mi megy a másik csatornán, kapcsolj már át! 

Az persze fontos kérdés, van-e másik csatorna, hiszen a baloldal hetvenéves hatalma is az ellenzék és az ellenzék csatornáinak a felszámolásával kezdődött. Belátom. Csak olyan kis bizonytalan vagyok. S most kiírtam magamból a bizonytalanságot. Illetve nem írtam ki, még mindig bennem van a kérdés: vajon ment-e előrébb a könyvek, a sajtó által a világ? 

Na, szóval, ez a negyedik rész. Azt mondják az okosok, legalábbis régebben ezt mondták, ha megalakul egy rockegyüttes, az első két lemezük a legerősebb, a harmadik már kritikus. Azért az, mert addigra elfogynak a kezdeti időszakban megírt nóták, s jobbára kiforrnak a dolgok, fogy egy kicsit a lendület, higgadnak a kedélyek. Jól vagy rosszul. A harmadik album mondja meg, mi van igazából a csapatban.

Nos, a Saga esetében ez a negyedik kötet a fék. Hogy ez jó vagy sem, azon lehet törpölni. Majd az ötödik kötet megmondja. Miért fék? 

*

Az alapsztori, ugyebár az, hogy adva van egy kosszarvas manus és egy angyalszárnyakkal bíró csajszi. Akiknek a népei veszettül és kitartóan irtják egymást, miközben az outsider népek meg a pálya szélén drukkolnak az életben maradásukért. Nos, ennek a két ádáz ellennek a fenti két példánya veszettül, véglegesen és szélsőségesen egymásba zúg, olyan szerelmetesek lészendenek mint az ólajtó. Le is pattannak a gyakorlati öldöklés közepéből mindketten, kézen fogva. Aztán eljövel egy csemetéjük, aki voltaképpen elmeséli nekünk a szülei sztoriját. A konfliktusokba nem megyek bele, ehhez a részhez voltaképpen nem is szükséges tudni róluk semmit.

Elég annyi, hogy együtt van apu, anyu, csemete és nagyi, meghúzódva a galaxis egy pici sarkában, mintegy a családi életre koncentrálva. Persze modern mód: anyu megy el dolgozni, hogy legyen miből megtömni a hasukat, apu és nagyi otthon bébicsőszködnek. 

S ebből van a galiba! Mert űrhőseink, a kosszarvas manus és a pillangószárnyas csajszi előadják minden kapcsolat halálát: keveset vannak együtt, keveset beszélgetnek, keveset adnak bele a kapcsolatba, apu nagyon beszélget egy nagyon lila, kedves anyukával, közös gyereklegeltetés okán, már csak a paraszthajszál hiányzik, „egy semmiség csak, lehet mozdulat is”, hogy lekerüljön, ami ilyenkor felesleges és akadályozó. Anyu meg a szórakoztatóiparba ment pénzt vadászni. Olyan kis statiszta szerepe van, de a megélhetésért minden xart elvállal. Nem is csoda, ha előbb-utóbb kezd besokallni, s amikor megkínálják egy ultratuti-totálszupi tablettával, gondolkodik, majd legyint egyet, és hamm, kipróbálja. Majd legközelebb is, majd legközelebb is, majd azután is...

Nincs mit egymás szemére hányni, kinek a pap, kinek a papné. De persze amikor eljön a szemrehányás ideje, naná, hogy mindketten úgy gondolják, mégiscsak odaokádják a szívük mélyének a fájdalmát a másikra. Csúnya ügy, mondhatom...

S bomlik is veszettül, ami miatt eddig szerettük a kapcsolatot. Nesze neked, család!

Ami egyfelől jó, mert nem lebegünk a babarózsaszín sci-fi tüllfodrain, édesdeden mosolyogva, hogy ennyi szépség nincsen is. Másfelől kicsit félelmes, hogy a sztori nem megy-e el ebbe a lelkinyavalygós szappanoperába, seveledsenélküled, szeretlekismegnemis, sírunknevetünkmindentcsinálunkba? Mert az nagyon nem lenne jó. 

*

Nem lenne igazságos, ha csak erről beszélnék a negyedik rész kapcsán. Viszont nagyon másról nem tudok. Félrevezetnélek, ha azt mondanám, nem történik semmi ebben az epizódban, mert történik. Mondanám, hogy folyik a vér, hullanak az emberek mint a legyek, de nem mindig vér folyik, és akik hullanak, nem mindig, sőt, kevésbé emberek. De van komoly népszaporulat-csökkenés, van monitor-fejű, szakmányban gyilkoló pszichopata, van monitor-fejű szülés, születés, -baba, van az ördög tudja, milyen nemű FBI-ügynök szerű képződmény, s van két olyan bizarr szexjelenet, hogy az ember agya (és hangsúlyozottan az agya!) lemerevedik a döbbenettől. A viszolygás csak később jön. S mégis mindkettő szexjelenet marad. Erre varrj gombot!

Ám mégis olyan érzésem volt, hogy annyi minden nem történt ebben a részben. Nem a cselekmény hiányzik, hanem a történés. Ha érted, mire gondolok. 

Olvasás közben nem éreztem, de nagyobb gond, hogy most, amikor illusztráció végett átlapoztam a könyvet, nem találtam olyan rajzot, amelyik úgy alsómadárban megragadott volna, s rókafogtacsukaként nem enged el. Félreértés ne legyen: minden rajz jó, az elejétől a végéig. Csupán az a nagy-nagy döbi érzésem nem volt, ahogyan eddig mindig, minden résznél megesett. Az egyetlen igazán tetsző kép nem szerves része a történetnek, egy plusz rajzoló plusz festménye (Massimi Carnevale [ez vajon eredeti név?] rajza az olasz kiadáshoz; emitt van, ni!). 

*

Szóval a helyzet az, hogy Saga ez, ha nem is a javából, de velejéig. De megbocsátunk az alkotóknak, hogy az eddigi kulturális orgazmustól megkíméltek: a rajzolónak (Fiona Staples) azért, mert továbbra is csuda jól rajzol, mert nő, és mert az én ízlésem szerint kedves, gribedlis arca van, derűs és nem törékeny, és a rajzk alapján egyértelműen nem egy gátlásos típus. Pazar összkép! Az írónak meg azért mert ebben a kötetben is van legalább két-három olyan beszólás, ami padlófogósan mindent visz, és a relatív helybentopit valamennyire ellensúlyozza. S persze marad a vágyakozás ez után a rész után is, hogy állandóra itt legyen a polcon... (Jó, tudom, kedves Szerelmetesfeleségtársam, nem élek már addig, hogy mindent elolvassak, ami a polcon van, és még könyvtárba is járok... Igazad van! De te ezt nem érted... Többek között ez az a 15-25% különbség kettőnk között, a többi stimmol.)

. És nekem senki sem szólt? De hát én benne vagyok!
Könnyen megtörök a csoportnyomás alatt!

*

Soha ne aggódj amiatt,
hogy mások miként gondolnak rád, mert soha senki nem gondol rád.

*

Te most komolyan engem akarsz kioktatni a háború szörnyűségeiről? 
Vágod, hogy kurvára halott vagyok, ugye?

Az előző részekről szóló bejegyzéseim:

Saga Első kötet
Saga Második kötet
Saga Harmadik kötet

Pesti Könyv, 2019, 148 oldal · puhatáblás
ISBN: 9786155699337 · Illusztrálta: Fiona Staples

7/10

2020 augusztusa