Olvastam már Kürti Andrást.   Mármint általa írt könyvet. Akkor is , az is tetszett. De most sokkal jobban.

Kürti András író, újságíró, ifjúsági szerző volt, mondja a Wikipedia, és fontosnak tartja kiemelni, hogy az ötvenes évek elején agitációs-politikai tevékenységet végzett és írt egy méltatást Kim Ir Szen elvtárs A koreai nép harca a szabadságért és függetlenségért című kötetéről. Hm...

Minden bizonnyal az ilyen nyúlfarknyi információk is hozzátesznek a kép egészéhez. Én azonban sokkal fontosabbnak látom, hogy Kürti könyvei csuda jól vannak megírva, tréfásak és roppant szórakoztatók.

Ez a könyve kimondottan Rejtő-ízű, anélkül, hogy egy pillanatra is eszembe jutott volna a plágium vádja, és a stílustalan kopír ujjmutogatása. Ezt figyeld!

Dias úr üzletéből előkerült minden legszükségesebb holmi: edények, szappan, szerszámok, fehérnemű, rubafélék, cipők, takarók stb.
– Fizetésről egyelőre ne beszéljünk! – jelentette ki az áruk átadása után nagyvonalúan a szatócs.
– Miért ne?! – kérdezte Anna asszony, aki szerette azonnal tisztázni a dolgokat. – Csak nem gondolja, hogy mindezt ajándékként fogadjuk el?
A hájas, zöld kötényes férfi bánatosan legyintett.
– Ugyan, pont az ellenkezőjéről van szó. Nálam olyan uzsoraárak vannak, hogy szinte restellem megmondani. Majd a végén, hogy addig szeressük egymást.
(182.)

NEMES LÁSZLÓ FEHÉR KLÁRA FÉRJE VOLT.  Persze nem ez a legjellemzőbb tulajdonsága, de ez alapján már lehet őt valahogy pozicionálni.

A nevéhez huszonhat általa vagy Fehér Klárával közösen írt (úti)könyv kötődik.

Fordított is. Például Vonnegut-ot, Eric Knight-ot, Ray Rigbyt, Koestlert, Remarque-ot, Defoe-t. Nem volt lusta ember, na!

A rendszerhez való viszonyáráról sokat nem találtam  felületes kutatásom során, hacsak azt nem, hogy volt a Mokép propaganda osztályának a vezetője, illetve 1971–1976 között a Népművelési Propaganda Iroda irodalmi szerkesztőjeként működött. Érted, propaganda... Rossz szájíz... Mindegy, lépjünk túl, ettől még lehetett jó ember. Jó író meg pláne lehetett.

Nem tudom, egyéb regényei milyenek, én csak ezt az ifjúsági sci-fit olvastam.  A moly.hu-s olvasottsága nem túl nagy, de az a néhány olvasás pozitív visszajelzést ad a regényeiről. Ahogy nézegettem, jobbára szocialista mindennapok valóságát írta meg. Önmagában persze túl sokat ez sem mond. 

*

A MÉLYHŰTÖTT SZERELEM EGY ROMANTIKÁTLAN ROMANTIKUS SCI-FI, UTÓPIKUS  KALANDREGÉNY. Vagyis egyszerre rengeteg minden. Ami elsülhet jól is, meg rosszul is. 

Betty Curtis és Jack Marini szeretik egymást. Betty egy gazdag sajtgyáros leánya, Jack egy bevándorló olasz kereskedő család sarja. A családok egyik oldalról sem támogatják a kapcsolatukat. Túl nagy jövőjük már csak azért sincsen, mert Jack szívbeteg (én meg ezt olvasom infarktus után lábadozva, bakker), kétséges, mennyi ideje van hátra (jajj!), de két évnél több biztosan nincsen (ajjajaj!). Nem rózsaszínek a kilátások. Rómeó és Júlia Amerikában. Csak ez most nem Bernstein. 

A fiatalok tudomására jut, hogy van egy intézet, amelynek Örök Élet Intézet a neve. A név csalóka. Nem örök életről van szó, hanem hibernációról: a beteg személyek lefagyasztják magukat  x évre, és ébrednek, amikor gyógyíthatóvá vált a betegségük. Elhatározzák, mindketten alávetik magukat az eljárásnak, és boldogan élnek, ha majd felolvadtak.

Amikor Jack felébred kétszáz év mélyfagyoskodás után, egy utópikus  új világban ébred. Nincsen pénz, napi négy óra munka a választható opció, a közszükségletek ingyen járnak, ahogyan a közlekedésért sem kell semmit fizetni. Egyetlen hátránya van a világnak: az ételek nem olyan finomak, mint amilyenek a XX. században voltak. 

Illetve még valami nagyon-nagyon hibádzik Jack számára...

Aztán mintegy véletlenül megtalál egy klubot, amelynek a huszadik századból érkezettek a tagjai, akik között több ismerősre is lel. Meg egy komoly titok, egy veszélyes összeesküvés kétségtelen nyomára is. 

Vagyis, gondolom, észrevetted, ez olyan mint azok a zacsis kávék: 3in1. Por alakban minden benne van, csak forró vizet kell ráönteni 

 Szeretek kávézni, bár nem értek a kávékhoz. Bizonyos szintig bármit meg lehet velem itatni. A 3in1 kávékat csak végszükség esetén (a cukrom végett akkor is inkább 2in1-t), de még soha nem volt ilyen kávé után olyan érzésem, hogy kávéztam. A neszkávé meg végképp brrr! Vagyis, bár gourmand (gourmet; az etimológia most lényegtelen, nem megyek bele) nem vagyok, vannak határok. 

NEMES LÁSZLÓ REGÉNYÉVEL VANNAK BAJOK. Elsősorban éppen ez a 3in1-dolog. A szerző képtelen volt eldönteni, mit is szeretne igazán kezdeni a kipattant sztorival.

• Romantikus sci-fi legyen? Rómeó és Júlia a hetvenes évek Amerikájában, Shakespeare Júliájának perzselő szerelme által fűtött bátorsága nélkül? Ki lehetett volna hozni ezt is.
• Egy szocialista utópia az egyetlen, megvalósítható útról az emberiség egysége érdekében? Az EU szívében, a liberális fasizmus kellős közepén  furcsa arról olvasni, hogy az emberiség azért képes a 2200-as évek derekán békében élni, mert végre elmostak minden határt fajok és nemzetek között, mindenki mindenhol ugyanúgy, így nincsen miért gyűlölködni, harcolni... Egyfelől szép és idillikus. Másfelől megvalósíthatatlan, halálos eszme. A megvalósított kommunizmus nyomatása, mindenki azt visz el az üzletből, amit akar, és természetesen csak annyit, amennyire szüksége van, nagyon szép, nagyon jó, és nagyon röhejes. Miközben maradtak a fogyasztásnak olyan szintjei, amelyek a luxus kategóriájába tartoznak. 
• Időutazós sci-fi kalandregény? Mert a könyv harmada ez. Ballada az öngyilkos önzésről, a hatalom görcsös akarásáról, a reakciós erők változásra képtelen kőfejűségéről, ahogy fittyet hánynak az idők szavára, és ezért képesek lennének szenvedést és pusztulást zúdítani az emberiség nyakába. Jól megértettük a leckét? 

A baj az, hogy a regény egyik szerepet sem tölti be igazán. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka... Ööö... Vagyis...

Még az első rész a legerősebb, de olyan képtelenek a párbeszédek, a motivációk, a cselekmény, hogy hiteltelenné, vasárnap délutáni, amatőr, családi színjátékká foszlik az egyébként jó ötlet.

A második pont olyan lepkeszellentésnyi, hogy az önmagában propaganda.

A harmadik pont konfliktusa pedig crampus ex machina a javából. Miért, hogyan lenne, lehetne egy utópiában konfliktus, hacsak a múlt képviselői a régi rend visszaállításának a kísérletével nem okoznak ilyet? Az új embernek eszében sincs megbontani az egyetlen, lehetséges és működő rendet, csak a múlt urai vetemednek ilyen esztelenségre. Ráadásul a konfliktus, az összeesküvés felfedezése, megoldása annyira banális, izgalom nélküli, és annyira nincsen semmi köze a regény eddigi szövetéhez, hogy az valami elképesztő. 

*

AMI ÚGY INDULT, HOGY JÓ KIS NOSZTALGIA-ALAP LESZ A LÁBADOZÁSOM IDEJÉRE, igen komoly csalódássá vált. Minden kétséget kizárón érzek magamban annyi lelkierőt, hogy komoly sérülések nélkül fel fogom dolgozni, még így infarktus után eggyel is.

Ezen ifjúsági szösszenete alapján azonban Nemes László nem lesz a szerző, akinek a könyveit boldog sikkantással tépem le a Könyvmegállók polcairól. Szóljatok rám, ha tévedek, és a Mélyhűtött szerelem csak egy szerencsétlen fiaskó az életműben! 

De Hegedűs István rajzait akkor is kedvelem! 

Móra, Budapest, 1970, 258 oldal · keménytáblás · Illusztrálta: Hegedüs István

2,5/10

2020 decembere, már nem közeleg, hanem itt a tél, én meg itthon vagyok, mert azt mondták, infarktusom volt

 HORROR  Mondtam már máshol is: nem az én műfajom. Filmben sem szeretem.

Azt hiszem, katona voltam, amikor először láttam olyan igazi horror-filmet, tudod, fröcskölőset, bélkiomlósat, fejszakadósat. Addig a horrort nagyjából az egyébként nem rossz, sőt, Defekt című magyar film jelentette. Néztem az életem első igazi horror-filmjét, közben szorongtam, izgultam, és nem értettem, ez miért jó nekem, amikor nem jó. Nem az volt a baj, hogy szorongtam és izgultam. Nem is a látvánnyal volt bajom, nem undorodom a belsőségek látványától. A szenvedést, a kínokat nem szeretem. Látni sem. Ráadásul a horrorban számomra mindez céltalan is. Nem valaminek az aláhúzása, kiemelése, pusztán műfaji eszköz. S ez számomra érdektelen. Az a nagy helyzet, hogy amikor rávetődtem erre a könyvre, akkor esett le a tantusz, hogy Bradbury hasonlói (Gonosz lélek közeleg, Holdkórosok temetője) még olvasatlanok a polcomon. Évek óta. Pedig veszettül elfogult vagyok Bradbury-vel. Úgy fest, a horrorral is, csak éppen a másik irányba. Bradbury az egyik kedvenc szerzőm. A horror meg az egyik legérdektelenebb műfaj számomra, ami csak létezik.

A dolgot erősíti (vagy komplikálja?), hogy drága Szerelmetesfeleségtársam igen mereven elzárkózik ettől a műfajtól. Felőle olvasatok, amit akarok, de ilyen film közös nézésről szó sem lehet, egyedül meg nem szoktunk mozizni.

Mire jó a horror? A csuda tudja. Talán feszültséglevezetésre. Talán arra, hogy ráeszméljünk, milyen jó dolgunk is van. Esetleg arra, hogy lássuk, milyen és mennyi szenvedést bír ki egy ember. Vagy talán azért kedvelt műfaj, mert alapélményünkké vált a szorongás, a rettegés, és a horror (ahogy régen a mesék tették) valahol a tudat-mélyünket bizgeti, és meseként alternatívát mutat. Vagy rámutat a győzelem lehetőségére, vagy megerősíti a (hamis) mindennapi tapasztalatot, hogy annyi és olyan kiszámíthatatlan veszély leselkedik ránk, ami ellen esélyünk sincsen győzelemre. S a legtöbb veszély ellen a szürke, mindennapi életünkben esély sincsen a győzelemre. A legsötétebb lehetőség a horror személyes felhasználásra, hogy a darabolós fröccseneteket látva legalább vizuálisan kiéljük az elfojtott agressziónkat.

Menzel-lel mondom: hát, nem tudom. S mert nem találtam meg a személyes felhasználású, testhez álló választ, minden bizonnyal ez az, ami a falat képzi köztem és a műfaj között. 

 THRILLER   Egy kicsit más kategória. Nem tudom megmagyarázni, miért. Voltaképpen ugyanúgy a félelemre, a rettegésre épít, ahogyan a horror, csak nem elsősorban a látványi borzalmakra, sokkal inkább a feszültségkeltő elemekre. S az esetek többségében nem misztikus eszközökkel, elemekkel dolgozik, s jobbára nincsenek rémes, túl- vagy másvilági lényei: elég rettenete az ember az embernek. 

A thrillerrel egy fokkal harmonikusabb a kapcsolatom. Különösen, ha az olyan darabokat mint a Beszélnünk kell Kevin-ről ebbe a kategóriába sorolhatom. Talán azért vagyok megengedőbb ezzel a műfajjal, mert ha beteg megközelítésben is, de ember és ember kapcsolatáról ír. 

A jelen szerzőnknek jelentek már meg magyarul hasonló novellái A Toynbee-átalakító című kötetben. A többi novella mellett számomra nem rúgtak labdába, de már akkor is el kellett ismernem, hangulatuk az nagyon van. S ezekből van most itt egy kötetnyi, egy fekete, rettenet borítóba csomagolva. Mindet Bradbury írta. S ez az a tény,  ami az előzőek ellenére, olvasásra csábít. Hogy sötét módon félrevezet-e, majd kiderül.

♦

  BRADBURY LÍRAI SZERZŐ   (Némi önismétlés következik. Szokásom.) Most mondd! Egy sci-fi író, aki lírikus. Természetesen nem azért, mert versben ír, hanem mert finom, gyengéd, költői, miközben tud kegyetlen lenni, ám közben mindenképpen fantáziadús. Ezt úgy nagyjából az összes, általam olvasott Bradbury könyvnél leírtam. S azt is, hogy Bradbury elsősorban író, s csak másodsorban jellemzője, hogy sci-fiket ír (már amikor nem nyomasztó, horror-szerűségeket). 

Gondolkodom, milyen hasonlókat olvastam eddig. Stephen King és Lovecraft jutott csak eszembe. Vessetek a mókusok elé (a' la Woody Allen), de amikor őket olvastam, két dolog járt az eszemben: fantasztikus a hangulatteremtő készségük (bár ST szerintem néha túlságosan elengedi magát, és ez agyonvágja a történeteit, vö. például a Rémkoppantók-kal), de a hangulaton, az izgalmakon és a misztikán túl nem ad semmi mást az olvasásuk. Jó, tudom, ST deklarálta is, hogy ő mindössze szórakoztatni akar, és slussz, annak pedig, nem nehéz belátni, teljesen meg is felel. Ám ha már viszonyítani akarok, akkor nem semmiképpen sem King vagy Lovecraft, sokkal inkább Poe. Maradjunk ebben! De leginkább és mindenképpen Bradburysek ezek a novellák. 

De Bradbury esetében ez valahogy nem igaz. Miközben teljesen igaz. Mert a helyzet az, hogy Bradbury feltalálta az abszolút fából vaskarikát, a LÍRAI BORZONGATÁST.

Hökkenet, mi? Pedig a receptje, kívülről nézve pofon egyszerű. Ugyanígy írta később a sci-fijeit is

♦

  VÉGY EGY VISZONYLAG MINDENNAPOS HELYZETET.   A viszonylag lényeges! Aztán derüljön ki, hogy éppen ez a viszonylagosság a lényeg. Mert rendre rájövünk, hogy a mindennapiság rettenetesen látszólagos, valami van a háttérben, ami egészen más mint a mindennapi tapasztalatunk: a helyszín, a kapcsolatok, az indítékok, valami. S ekkor jön a csavar: a történet elmegy valami nagyon vad irányba, DE közben mégis az emberi esetlegesség, sérülékenység, az érzések, a vágyak zárják le, ami történik. S jobbára valami csattanóval záródnak a történetek. 

Ez voltaképpen most is így van. Ám amíg a sci-fik esetében (jobbára) az emberi faktor felemel, elgondolkodtat, arra  következtetésre juttat, hogy fájdalmas, de jó embernek lenni, addig itt, ezekben a novellákban elborzaszt, megdöbbent és iszonytat. Micsoda lényeges különbség, ha azonos is a módszer! S aztán, ahogy haladok a kötetben, kiderül, hogy valami varázslatos stílusbravúrral megoldja, hogy mégsem ez legyen az összbenyomás. 

Ezekben a történetekben is teljesen mindennapi helyzetekből indulunk ki (csak itt maradunk a Földön, ha a realitásoknál nem is): házaspár turistáskodik a sivatagi városkában, múmiákat néz, felnőtt férfi visszamegy a tenger mellé, ahol kisgyerekkori szerelme vízbe fulladt, házaspár, gyerekekkel eltéved az autójával egy völgyben és egy ház közelében fogy ki a benzinjük, a magatehetetlen kisfiú jóformán egyetlen kapcsolata a külvilággal a kutyája, anyuka a szülés után nagyon furcsa lelkiállapotba kerül, egy férfinak az autóbalesete után feltűnik néhány furcsa dolog a körülményekben, Aztán a mindennapi kiindulópontok rendre nem várt (dehogynem várt, csak nem tudjuk merről várjuk!) fordulatot vesznek. Van, ahol elmélázóbban, van, ahol drasztikusan. 

De Bradbury „borzalmas” novelláiban, bár a középpontban jobbára a valamilyen halál áll (vannak kivételek), sohasem a halál ábrázolása a rettenetes. Sőt, az jobbára ki is marad. Avagy ha nem, akkor sem az ábrázolás a rettenetes, az az előzmények után simán vehető akadály. Nem recsegnek csontok, nem omlik kifelé belek garmadája, egy kivétellel (Csontváz) nincsen rettenetes, részletes bemutatott mócsingcsócsa, kimúlás-borzalom. Mert messze nem az a lényeg. De lopakodó, osonó, sötétben bujkáló, leselkedő, kikerülhetetlen, gúnyosan előrekacsintó halál van. S talán ez a rosszabb. 

S még mindig lehet csavarni a dolgon: ahhoz mit szólsz, hogy van olyan történet, ami hátborzongató, de végigrötyögöd, és nincs a végén a feloldás, sőt, ami van, az még brrrr-ebb, mint az az eleje? Volt egyszer egy öreg hölgy a címe. Vagy mit mondasz, ha azt mondom, egy meghatódsz egy elszabott sorsú vámpírcsemete kilátástalan vámpírtalanságán? (Ja, részemről a jégközöny a vámpírsztorik iránt, életem egyik legnagyobb megpróbáltatása volt, amikor Szerelmetesfeleségtársam félrokon barátnőjével végigmoziztuk az Alkonyat-filmeket. De a szenvedés nem csupán az Alkonyatnak szólt, úgy összességében sem érdekelt soha a téma, Strokertől fogva a Vámpírok báljáig. S most mondd! 

  NEM PÁLFORDULTAM MÚFAJILAG.   Egyszerűen arról van szó, hogy Bradbury, az Bradbury. S nem azért, mert elfogult vagyok vele. Úgy szakmányban senkivel és semmivel nem vagyok képes elfogult lenni, még SzFT-vel és a gyerekeimmel szemben sem: a realitás kisördöge minden esetben felhívja a figyelmemet a jelenlétére. Éppen ezért nem vagyok rajongó alkat, és éppen ezért nem képezte nagyjából soha a részét az identitásomnak az, amit, akit kedveltem, s ezért tudtam viszonylag könnyen belátni, amikor a szívem csücskei nem annyira minőségi dolgot tettek az asztalra, hogy nem annyira minőségi dolgot tettek az asztalra. Ettől még a szívem csücskei maradtak. 

Kanyar vissza a könyvhöz. Volt pillanat, amikor úgy gondoltam, elhamarkodott lépés volt állandóra beszerezni ezt a könyvet a többi Bradbury közé. Meg olyan is, hogy vajon ha nem tudnám, hogy Bradbury, hogyan értékelném? Aztán egyre több novellában volt valami (majdnem azt mondtam, nyammm, de erre meg megmozdult bennem az egy órája evett töltött káposzta, mert itt azért halálról, pusztulásról, kísértetekről, boncolásról, miegymásságokról van szó) olyan plusz (nem íz,  nem zamat) hangulat, ami nem csupán kiemeli a maga műfajából, hanem rögtön el is különíti szerzőnk borzongtató írásait. S ez a hangulat, nincs itt semmi látnivaló, semmi különlegesség, tessék oszolni és olvasni, kérem, a már említett líraiság. Tudniillik, hogy Bradbury képes még ilyesmit is úgy írni, hogy a tőle megszokott pasztellségből jócskán marad annyi, hogy felismerhető és szerethető maradjon, amit olvasok. A sci-fijeit és az egyéb novelláit még mindig jobban szeretem, azok abszolút a szívem csücskei, de ez a kötet is marad a plcomon. S messze nem csupán csak azért, mert a szerzője az, aki. Az ilyesmiségen azt hiszem, már túl vagyok. 

Agave Könyvek, Budapest, 2017, 302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634192855 · Fordította: Pék Zoltán, Galamb Zoltán, Török Krisztina

7,5/10

2020 november, közeleg a tél, egy héttel az infarktusom után, már itthon, a meleg, medvebőrbarna takaróm alatt, egy jólső kis bringázás után, miközben a Mother of Millions görög progrockja üvölt a fejembe befelé (micsoda muzsika!)

Annyit semmiképpen sem jutna eszembe elvitatni, hogy Čapek-nek fantasztikus ötletei vannak. Tudtad, hogy például tőle származik a robot szó? Ahogyan azzal sem vitatkoznék, hogy jó író-e? Jó. Pont. 

S az is egyértelmű, hogy amiképpen a robot szóval, úgy más ötletekkel is megelőzte a maga korát. Mert nézzük csak ezt a kis semmiség könyvecskét! Az Egy tisztességes polgár meghurcoltatása eredetileg 1927-ben jelent meg. Eszemben sincsen olyat állítani, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a sajtó hatalmáról addig senki sem írt hasonlót. Mert attól, hogy én nem tudok róla, simán megtörténhetett. De van kétségem, hogy ennyire frappánsan szórakoztatóra sikeredhetett. 

A könyv két rövid írás tartalmaz, mindkettő a sajtóról szól. És hol volt még akkoriban a televízió... 

Egy ​tisztes polgár meghurcoltatása

Ma ugrott elém egy hír a telefonom egyik alkalmazásában. A címe a következő volt: Nagy bajban a vírustagadó oldal, amit Trump is sűrűn látogatott. Briliáns! Mármint briliánsan aljas. Két legyet egy csapásra, ugyebár. A „vírustagadó” oldal Trump-ot, Trump az oldalt minősíti, az írás szerzője így a kettőt együtt járatja le. Csak éppen a lényegről nem mond semmit: mi is történt az érintett oldallal? Az aljasság nem csupán a visszataszító csúsztatásban van, hanem abban is, hogy mindezt a címben teszi. Manapság ugyanis sokan a cikkeket nem olvassák el, az információ dömpingben megállnak a címeknek, a részletek és a háttérinformációk nélkül. 

S akkor itt van, ugye, hogy valakinek a jó hírét igen könnyű tönkre tenni, elég elszórni róla valami valótlanságot a nyilvánosság előtt az első oldalon, majd kapacitálásra a helyreigazítást közzé tenni az utolsón. (Miket beszélek, ki olvas ma már nyomtatott újságot?) A valótlanságra harap mindenki, a helyreigazítás ki a fenét érdekel. Ráadásul ha a hír elterjedt, akkor egyértelmű, hogy nem zörög a haraszt... Vagyis ha egy szó sem igaz a közzétett információból, akkor is képes lejáratni. Erről szól az első írás. 

BOTRÁNY VAGY BŰNCSELEKMÉNY?

Közvetlenül lapzárta előtt értesülünk róla, hogy öt héttel ezelőtt, december 17-én városunkban olyas- mi történt, aminek

beláthatatlan következményei lehetnek!

Délután három óra volt, amikor a 171-es sz. villában egy kéz lehúzta az ablakfüggönyöket, kétségkívül azért, hogy avatatlan szem, főként a nagy nyilvánosság szeme, meg ne láthassa, mi történik odabent! Vagy fél óra elteltével

szörnyű kiáltás

verte fel a csendes utcát, utána pedig több személy izgatott, heves szóváltása hallatszott. Ettől fogva késő estig

senki a titokzatos házat el nem hagyta!

A sötétség beálltával nyilván sikerült

eltűnniük

mindazon személyeknek, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak

ama titokzatos eseménynek.

Általános feltűnést kelt, hogy a rendőrség mind ez ideig nem tartotta érdemesnek bármiféle magyarázatot adni erről a botrányos esetről, mely már ötödik hete feszült izgalomban tartja a közvéleményt. Talán valami különleges oka van a hallgatásra? Biztosítjuk olvasóinkat, hogy feltárjuk előttük

a teljes igazságot,

ha mégoly magas állású személyek volnának is az ügybe belekeverve. Ott még nem tartunk, hogy polgáraink szó nélkül törjék úgynevezett „érdemdús férfiak”

bűnös garázdálkodását,

akiknek „érdemeire” végre illenek felfigyelnie az államügyészségnek Ezután kisebb betűkkel az alábbi szöveg következett: Amint teljes bizonyossággal megállapítottuk, a 171-es sz. házban Josef Holoušek úr, ádáz politikai ellenfeleink ismert híve lakik. A nyilvánosság most láthatja, miféle egyének és milyen eszközökkel folytattak durva, alávaló választási kampányt pártunk és annak szeretett vezére el- l A befüggönyözött ablakok hallatlan esetére még visszatérünk!

Ezzel az újsághírrel indul a novellácska. A hírt a cikk szereplője, Josef Holoušek olvassa, fel is háborodik rajta.Tudniillik

a) egyáltalán nincs is függöny az ablakán,
b) nem volt semmiféle kiáltás, 
c) senki nem volt nála, egyedül aludt otthon az uzsonnája után, 
d) elhagyta a házat, mert elment sétálni a parkba, ahol többekkel találkozott is.

Napok múlva, miután nem csitul a személyét érintő cikkek kavarta vihar, sőt, maga is megjelentet egy cikkecskét, melyben leírja a fenti pontokat. 

Ám csalódik: bármit mond, csak újabb olaj a tűzre. A lapok minden egyes szavát kiforgatják, és szép lassan minden ismerősét, elsősorban a lapot kiadó politikai érdekeknek ellene mondó személyeket besározzák azzal, hogy kapcsolatba hozzák Holoušek úrral. 

Mondhatom neked, tréfás az írás. És tragikus. S szomorú, hogy száz év alatt semmit sem változott a sajtó, sőt, sőt, finomodtak, aljasodtak a módszerei. Tragikomikus, banális, idegesítő. Különösen, hogy ma is megtörténhet. 

Holoušek úr történetében van feloldás, de azzal sem leszünk előrébb. Ma sem lennénk. Béke, csend és üszkös romok. 

Természetesen a történet egy szavát sem szabad komolyan venni. Miközben az egész vérkomoly, mert tényleg erről van szó. A cél minden eszközt szentesít. Nem szívcsücsköm az Orbán-kormány, de olvasom a 168 órá-t. Mesterei a csúsztatásoknak és a Pistikének mindenről az jut eszébé-nek. Néha már röhögök, amin kezdetben csak idegenkedve fanyalogtam. Teszem hozzá, ez nem oldal-szimpátia függő: amikor a Fidesz művelte ezt Vona Gáborral nap mint nap abban az ingyenesen osztogatott napilapban, na, attól is hánynom kellett. Nem Vona féltése, tisztessége, esetleges zsidó-mivolta miatt, hanem a módszer miatt. Amit egyébként nagyon sokan vastagon be is cumiztak. A sajtó, ugye...

Szóval ha szembe jön veled cseh íróbarátunk eme remeke, félre ne állj, ne tiltakozz, vesd bele magadat: remek szórakozás és szemnyitogatás

A szerkesztő különös álmai

Koubek úr főszerkesztője a Vidéki Őrjáratnak. Nap mint produkálja a vérmesebbnél vérmesebb, odamondogatóbbnál odamondogatóbb vezércikkeket a cseh nép elnyomatásáról, a csehek ellen szőtt összeesküvő tervekről, a hazaszeretetről, a haza megvédéséről. Jóformán „szíve vérével” írja a vezércikkeit, amikért a helyi értelmiség magasra néz fel rá, és nem értik, miért nem jutnak el a gondolatai a fővárosba, Prágába, mert ha eljutnának, azonnal, vagy még azonnalabb megváltozna minden. Ne is foglalkozzon a helyi hírekkel, problémákkal (eszébe sem volt), ki a csudát érdekel, hogy nincsen járda, nagy a sár, amikor a cikkeivel jóformán a világot irányíthatja?

Koubek úr éjszaka álmot lát. Majd újra. És újra. Szünet és megállás nélkül. Nem ugyanazt mindig és szüntelenül, mindig mást, de minden álma ugyanarról szól. Az álmok hatására Koubek úrban előbb gyanú, majd felismerés ébred. Minek következtében sokkal hasznosabb és ésszerűbb lesz azzal foglalkoznia, hogy mivel nincsen járda, hatalmas a sár feléjük. 

A sajtó hatalma

ha nem is végtelen, de rettentő erős. Nagyobb baj, hogy a legtöbbször már nem az igazság, hanem a prekoncepció igazsága érdekli ebben a kétpólusú világban. A prekoncepció viszont nem tűri az igazságot, hanem minden tényt a maga érdekében használ fel, csűr-csavar el, magyaráz, függetlenül attól, mit is mondanak a tények. A sajtó már régen nem az igazság szolgája, hanem hatalmi érdekeké, a pénzé és az eszméké. Még alacsonyabb szinten is. Nem kell, hogy a sajtó független legyen (úgysem lesz az soha, hogyan is lehetne?), csak elfogulatlan legyen! És ne a eszmei oldalak érdekei álljanak a tevékenysége előterében, hanem az igazság. 

Teátrális nagy szavak, tudom jól. Az első kisregényben csipcsup politikai érdekből teszik tönkre egy ember jó hírét és veszejtik el a becsületét. A másodikban egy önjelölt szólam-próféta kényszerül a saját helyére, miközben a szűk környezete olyan vadul erősítette a vélt igazában, a szavai erejében, hogy nagyon komolyan hinni kezdett a szavai karizmájában. Valahogy így kezdődik a fanatizmus, ilyen kis koncentrikus visszacsatolásokkal? 

Čapek mindkét novellája nagyon szomorú. A második is. Akkor is, ha az álmai által Koubek szerkesztő magára ébred. Azért szomorúak, mert rávilágítanak: a helyzet reménytelen, a média elveszett. S akkor ő még mennyi mindenről nem tudhatott! Az egyes ember ébredhet, de az egész már menthetetlen, az elkurvult rendszer része. Teljesen bedarálta a hatalom, a politika és a pénz. 

Kiszólás Čapek korából

Mármint én szólok ki, nem Čapek. Ő természetesen mit sem tudhatott a Facebookról és más szosöl-médiákról. Szerencséjére. A frusztrációnak az az elképesztő, hihetetlen áradata, amely a a tolerancia teljes hiánya miatt tiszteletlenségben, haragban, gyűlöletben, mocskolódásokban, szitkozódásban egymás torkának az átharapásában nyilvánul meg, mára elárasztott mindent fórumot. De valahol nem is csoda: a nagybetűs médiában is ugyanez megy, ha a szókészlet nem is ennyire trágár. A cél egymás jó hírnevének, becsületének, emberi mivoltának a tönkretétele. 

Ami számomra érthetetlen ebben a dologban az a következő: a nagyban játszott tételeknél értem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Értem, de fel nem foghatom…. Azonban egy szirszar poszt alatti csetepatéban vajon mi a kutyapénisz érdek dominálhat annyira, hogy emberek egymás torkának ugorjanak? Hogyan süllyedhetnek odáig, hogy akár egy pár szavas komment után már azt kívánják egymásnak, hogy inkább nyelte volna le őket édesanyjuk, ahelyett, hogy megszülte őket. Szóval milyen érdek, milyen cél dominálhat ezekben a felhasználókban? Mi okozhat akkora frusztrációt, hogy teljesen másodlagos, céltalan, parttalan nézeteltérések ilyen szinten szembefordíthatnak egymással embereket? Ezt még akkor sem értem, ha az adott témák önmagukban nem súlytalanok, nem tét nélküliek. Emlékszel arra a jelentre Az ötödik elem-ből, amikor Leeloo (Milla Jovovich) pár perces gyorstalpalón befogadja az emberiség egész történelmét, egyre hitetlenkedőbb, szomorú arccal, majd zokogni kezd? Barátom, Leeloo-nak már nem is kell a nagypolitikát néznie, mit ide atombomba, holokauszt, örmény népirtás, Ruanda, magyarok kettéfűrészelése Bácskában, ugyan, pillantson csak be emberek írott beszélgetéseibe, s megérti, milyen totálisan lealjasult állapotban vagyunk!

Ehhez képest Čapek két remek kis írása tulajdonképpen vidám komédia. 

7/10

2020 novembere, a magyar rockzene fekete hónapja

   A könyv háttérországa   

A földrajzi elhelyezkedés sugall némelységeket. Például, hogy Azerbajdzsán egykor a Szovjetunió része volt. Meg azt, hogy ha vallásról van szó, akkor leginkább az Allah név hangzik el. 

A területe nyolcvanhatezer négyzetkilométer. A lakosság száma tízmillió körül van. Vagyis uszkve Magyarország. Azerbajdzsán volt az iszlám világ első demokráciája. Az első szabadon választott vezetője egy orientalista, filológus lett. Vagyis egy elméleti ember. A neve Abulfaz Elçibey volt. Ha a puszta dizájn nézem, akkor képzelj magad elé egy komor Sándor Györgyöt, és meg van a pasi. Ismerős a felállás? Elméleti papírember mint első, demokratikusan választott országvezető... Úgy van!

A kezdeti lelkesedés hamar múlt a demokratikusan választott államfővel és a bandájával szemben. Az azeriek visszasírták azt a embert  Hejdar Alijevet, aki a Szovjetunió fenállása idején vezette az országot. Hejdar magas rangú KGB-tist volt. 1993–2003 között kormányozta az országot. Ez a momentum sem ismeretlen itthon. '56-os puffajkás vezető, demokratikusan választva, négy évvel azután, hogy negyvennégy év után végre nem ők kormányoznak, hát de, megint, hurrá... 

Alijev kemény kézzel tette rendbe az országot. Volt benne tapasztalata. Igaz, uralmát úgy is értelmezik, hogy komoly politikai és gazdasági stabilitást épített ki az országában. A nézőpontok, ugye... Az azonban kétségtelen, túl a cinizmuson, hogy nem ítélhető meg egyoldalúan az uralma. (Csak angol nyelvű cikket találtam róla, de egy Fordító-beépülővel könnyedén olvasható.) (Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy Orbán Viktor és Szíjjártó Péter megkoszorúzták a volt KGBS-t, s az is, hogy erről a kormányellenességgel nem vádolható Mandiner is vitriolos cikket közölt.) 

Persze mindez mellékes lenne, de nem mellékes. Ezt már az alaptémát képező könyv fordítója, Pál Laura világossá teszi a fordítói előszavában. Azért nem mellékes, mert a Szabadulás konkrétan Elçibey és Alijev elnökségéről szól. S ahhoz, hogy megértsük a regényt, bizony, egy kicsit utána kell olvasnunk, mi a csuda is történt akkoriban arrafelé. De valóban elég csak egy kicsit, nincs szükség doktorátusra az azeri történelemből. 

   A könyv bevezető fejezete   

ötvenegynéhány oldal. Nagyon tréfás. Megélni, nincsen kétség, semmiképpen nem lehetett kedélyes. (Vö. a Rákosi-érát A tanú-val.) Gyakorlatilag a fenti időszakot, elsősorban a szobatudós Elçibey országlását írja le. Hogy az elnök mennyire nem volt politikus alkat, rendszeresen elszökdösött a testőrei elől. Hogy hogyan akar egy olyan ember országot vezetni, aki csak könyvekkel foglalkozik és ötvenhat éves korára sincsen egy saját lakása? (Na, ezért nem akarok országot vezetni, a francnak sem hiányzik, hogy aztán azt mondják: olyan mint Elçibey!) Hogy sokkal inkább volt elméleti ember, akinek mániája volt  szabadság kérdése, témája,  de a gyakorlatban fogalma sem volt, mit kezdhet vele, elnökként hogyan teheti pragmatikus gyakorlattá az elméleti ismeretét? 

Ízelítőül, hogy milyen hangvételű is ez a szakasza a könyvnek. Abszurd. Keserű börleszk.

A kormány úgy döntött, hogy fölhozzák az elnök vidéki, hegyi falucskában élő családját a fővárosba, és a rezidenciába költöztetik őket, hátha ennek hatására ő is szívesebben tartózkodik majd ott. Egy nap valóban felkerekedtek, és a minden- napi megélhetését háztáji zöldségtermesztéssel fedező családot autóba rakták, majd elhozták az elnöki palotába. Ekkor vette kezdetét azon komikus történetek sora, melyek még sokáig jártak szájról szájra az emberek között. Azt mesélték például, hogy már az első héten elborították a rezidencia márványoszlopos, különleges perzsa szőnyegekkel burkolt hallját az elnök feleségének a távoli falujából magával hozott savanyúságos, befőttes és kompótos üvegei, sózott, tartósított sajtjai. A sajtok átható szagát állítólag még a közeli kórház folyosóin is érezték. Megesett, hogy forró, nyári estéken, ami- kor a befőttek teteje kilőtt ágyúgolyóként süvített a mennyezet felé, a besózott padlizsánszeletek pedig, melyek még nem szívták rendesen magukba az ecetet, az üvegekből kiugorva hízott meztelen csigaként tapadtak a fehér márványoszlopokra, az elnöki testőrséget elfogta a pánik. Előfordult, hogy az előtérből hallatszó ágyúlövések” miatt már riadóztatták az őrséget, és a fél város harci készültségben állt, mire végre tisztázódott a helyzet. A kidurrant üvegek hangjára a rezidenciát kisvártatva fegyveres őrség vette körül, a városban harci riadót rendeltek el, a határok őrizetét felsőbb titkos parancsra megerősítették, a miniszter pedig sürgősen kivonult a fegyveres kíséretével az esemény helyszínére. Ám arra is volt példa, hogy az elnök felesége által hatalmas hordókban erjesztett szőlőecet gondosan lezárt fedele egyszer csak hatalmas durranással a levegőbe repült. Állítólag még az egyik fehér márványoszlop is megsérült. Azt beszélték, hogy ami- kor egy meleg nyári estén teherautóval elhozták az eceteshordókat a faluból, túl sokáig rázkódtak a kátyús utakon, és teljesen felkavarodott a tartalmuk. Az elnöki testőrség vezetője a durranás hangjára habozás nélkül riasztotta a harci helikoptereket. A rezidencia tetején landoló helikopterrel különlegesen képzett bombaszakértők érkeztek. A fegyveres őrség eközben az ablakokat betörve behatolt az első emeletre az ellenség után kutatva. Ahogy beértek az előcsarnokba, könnybe lábadt szemmel fuldokolni kezdtek a mindent átható szúrós ecetszagban. A csípős szagot először valami ismeretlen, mérgező könnygázként azonosították, ám amikor észrevették a hordók körül tüsténkedő takarítószemélyzetet, gondolkodóba estek... Az emberek közül sokan úgy értelmezték az esetet, hogy az elnök a nép egyszerű fia volt, és a családja is faluról került fel a fővárosba, kár volt azt a nagy hűhót csapni a semmiért. 

(38–39.)

Az őrség azt mesélte, hogy az elnök még aznap éjjel, a titkos tanácskozás vége felé megjelent az elnöki palota erkélyén, és a város felé fordulva fájdalmas hangon felkiáltott: „Hallgass meg engem, népem! Én nem akartam, hogy így legyen.” Ám ekkor bentről többen kitódultak az erkélyre, és a karjánál fogva berángatták a szobába, nehogy a korláton átmászva levesse magát a mélybe. Aznap éjszaka a miniszterek sokáig nem tudták lecsillapítani a magából kikelt elnököt. Állítólag kétségbeesetten kiáltozott, hogy öljék meg, és megpróbálta magát felkötni a függönyzsinórra. Az egyébként is gyenge idegrendszerű belügyminiszter nem bírta tovább visszafojtani a feszültségét, és idegességében lekevert egy óriási pofont a védelmi miniszternek, aki viszont dühében úgy lefejelte a miniszterelnököt, hogy annak hatalmas lila monokli keletkezett a szeme körül. A biztonsági miniszter ekkor kénytelen volt közbelépni, és egyetlen jól irányzott ütéssel mindkét kollégáját hatástalanította. „Aznap éjjel jóformán összeomlott a kormány”, mesélték az őrszolgálatot ellátó katonák. A kivilágított ablakok mögött verekedő miniszterek sziluettjéből következtettek az épületben zajló eseményekre. Látták, ahogy egy idő után a miniszterek lejöttek az udvarra, egy ideig még válogatott káromkodásokat vágtak egymás fejéhez, majd beszálltak az autóikba, és egymás után eltűntek az éjszakában. Miután az épületben kialudtak a fények, és mélységes csönd ereszkedett az udvarra, feltűnt egy sportruhás, edzőcipős alak, aki a konyhaablakon kimászva megpróbált észrevétlenül kiosonni a parkon keresztül. Az Őrség először tüzet akart rá nyitni, de aztán felismerték az elnököt.

(44.)

S aztán amikor a népnek elege lett az elnök anyámasszony katonája szerencsétlenkedéseiből, annyira vágytak a rendre, a biztonságra, hogy eszükbe jutott, amikor a Szovjetunió által rájuk telepített KGB-s tábornok vezette őket, na, akkor milyen stabil volt minden, vissza is sírják, vissza is hívják az egykori vezetőt. A KGB-s tábornokot egy demokratikus berendezkedésbe. Aki aztán rendet is csinál, stabilizálja a politikai életet, átmeneti békét köt a Hegyi-Karabahkért vívott háborúban Örményországgal, gazdaságilag megerősíti az országot, végre Azerbajdzsán is hasznot húz a Baku környéki gáz- és olajmezőkből. Csak éppen az elnök idején, aki egykor a korrupció-ellenesség élharcosa volt, hatalmas méreteket ölt egykori ellensége. Illetve az azeriek búcsút mondhatnak a demokráciának, hiszen rendet tenni csak erős kézzel lehet, a demokratikus formák és intézmények időrabló nyavalygásai csak akadályozzák a hatékonyságot. Alijev pedig hatékony vezető volt. (Meg dinasztia-alapító, jelenleg a fia, Ilham Hejdar az ország vezetője.)

Hát ebben a szellemben, kérem szépen! Húztam-halasztottam a könyv olvasását, pedig én kértem és kaptam a kiadótól, de itt bebizonyosodott, hogy az intuícióm jól működött, igazán megjött a kedvem a hozzá. És ezt a könyvet nem olvasta senki a moly.hu-n? :-O

   A történet   

Adva van egy pszichológus professzor, akinek minden este van egy visszatérő, nyomasztó álma: egy szürke mellényes férfi üldözi. Egy nap megjelenik nála egy akadémikus férfi, aki segítséget kér tőle: van egy visszatérő, nyomasztó álma, egy szürke mellényes férfi üldözi őt. Ja Az álmai akkor jelentkeztek először, amikor nekilátott egy régi, egyiptomi varázskönyv fordításának, ami az álmokról szól. Az akadémikus felajánlja a profnak a fordítás egy másolatát. Majd másnapra, álmában meghal. 

A könyv harmadik fejezete már a Nemzet Atyjáról, a visszakönyörgött KGB-s tábornokról, Alijevről szól. Aki ez által regényszereplővé válik. (Mintha valaki itthon a Pufajkást tenné meg regényszereplőnek. Csak hogy képben maradj, s ki ne ess a ritmusból.) A hetven éves tábornok kezd öregedni. Aluszékonnyá válik, elfelejt dolgokat, nem képes koncentrálni. És álmodik. Visszatérőt. Neki nincsen szürke mellényes alakja. Más a visszatérő nyomasztója. Álmos ország ez az Azerbajdzsán. 

A fejezet szerkezete sajátos. Elindul a cselekmény a realitásban, majd eljut egy eseményig, ami útról kiderül, hogy csupán álom volt. Jön az ébredés, újra indul onnan a cselekmény, újra eljutunk valahová, de aztán megint kiderül, hogy álom volt. És így tovább, körkörösen. A szöveg beosztása tudatosan nem segít. A módszer először zavarba ejtő, aztán érdekes, végül élvezetes. Pedig nem szeretem az ilyeténséges megoldásokat. De itt és most tetszett a játék. 

A negyedik fejezetben aztán összekapcsolódnak a szálak, komorabbá, keményebbé, kilátástalanabbá válik a történet. De az álomszerű abszurditás velünk marad. 

    A regény mint olyan    

A kötet csalóka. Csalóka a borítója és csalóka a fülszövege is. Azért az, mert valahogy másnak mutatja a könyvet mint amilyen az valójában. A borító is, a fülszöveg is azt sugallja, valamiféle lila kortárs szöveget olvasunk az álmokról és a valóságról. Pedig a könyv nem lila. Csak a borítója színe az. Amivel a némileg semmitmondó cím is összecseng. A sugallat egyöntetű. Egyöntetűen félrevezető. Ez baj. Mert a regény sokkal jobb mint a sugallat. El is képedtem, hogy  moly.hu-n senki sem olvasta még. Nagyon ritkán vagyok első olvasó. 

Találtam néhány képet. A jogállásukról  fogalmam nincsen, de nem is konkrétan ezekre gondolok, csak a színvilágukra, a hangulatukra, megfelelő tipográfiával bolondítva. Már ettől egészen más lenne a könyv megjelenésének a kézbe-vágyódási együtthatója. 

Mert a szöveg nem nehéz. Tény, hogy több rétegű az értelmezése, de ha a dekódolás nem is megy nekifutásból, a sztori élvezetes, érdekes, kellemesen, de nem túlzottan misztikus. (Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a szerző, aki újságíró, író, drámaíró, műfordító, az Azerbajdzsán Miniszteri Kabinetje mellett működő Fordító- és Tolmácsközpont igazgatója, hazájában Gabriel Márquez hivatott fordítója. Pedzegeted?) 

A második fejezet olvasásakor merült fel bennem, minden plágium-gyanútól mentesen, hogy egy kicsit olyan az egész, a stílusa, a hangulata, mintha Bulgakovot olvasnék. Nevezetesen A Mester és Margaritá-t. Amit, ugye,szintén lehet simán a sztoriért is olvasni, meg lehet próbálkozni az értelmezéssel is, s ha nem megy, még mindig egy remek, izgalmas, misztikus regényt olvasok. 

Ha még mindig viszonyítási pontokat keresel, akkor eszembe jutott még Kafka és Murakami Haruki neve és munkássága. Szerintem ennyi elég, nem? 

   A hatalom   

és alávetettség mindig is izgalmas kérdés volt, és amíg ember él ezen a Földön, valószínűleg az is marad. Száma sincsen azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek ezzel foglalkoznak. Mit tesz a hatalom az emberrel akár akkor, ha az ő kezében van, akár abban az esetben, ha felette gyakorolják? Mind a kettő roppant izgalmas, érdekes, megrázó és szomorú kérdés. 

Istennek legyen hála, nekem még egyiket sem sikerült úgy teljes mivoltában megtapasztalnom. Nem tudom, mit tennék, hogyan viselkednék, miképpen reagálnék, ha bármelyik a nyakamba szakadna?

Igen sok mindent lehetne írni a hatalomról. Az egészen kicsi, vihar a biliben típusúról és az élet-halál ura-féléről is. A hatalom helyes gyakorlásáról egészen a szadista, könyörtelen visszaélésekig, az emberirtásokig. 

Azerbajdzsán demokratizálódása messze nem úgy diktatórikus mint amivel mai napság Magyarországot vádolják. Egészen más fajta. Az azeri uralkodó elit hihetetlen méretű korrupciójáról a legtöbb magyar, baloldali portálon olvashatunk. De tény, hogy még turisztikai oldal is érinti a korrupció kérdését, és elmondja, milyen hihetetlen különbségek vannak a főváros Baku és a külső kerületek között, Baku és a vidék égbe kiáltó ellentmondásairól nem is beszélve..Ráadásul az azeri sajtószabadsággal, az emberi jogokkal is komoly bajok vannak. (Egy BBC által készített interjúban az elnök nem is ezt firtatta, sokkal inkább azt, hogy a nyugat, a BBC képében milyen jogon kéri őt számon, amikor a Wikileaks-es Julian Assange börtönben van? [Udo Ulfkotte pedig igen gyorsan elhalálozott Németországban.]) Sokkal komolyabbak a problémák mint nálunk. Hogy mennyivel komolyabbak, arra utal a könyv befejezése is. Bár az is tény, hogy a könyv nem a mostani azeri állapotokról szól. Már csk azért sem, mert 1995–1996-ban írta a szerző.)

Ahogyan az is tény, hogy az azerieket immár dinasztia irányítja, először a volt kommunista apuka (komcsi korában még ezerrel a korrupció ellen dolgozott), aki nem komcsiként, hogyan is mondjam, már nem viselt olyan elkötelezett háborút a korrupció ellen mint korábban, majd a fiacska, aki apja gyermeke, alma a fától nem messze, volt kitől ellesnie a fortélyokat. 

Szóval hatalom... Rejtélyes, de Masud végülis nem foglal állást, vajon szabad valóban csak álmában lehet-e az ember, avagy az ember semmi más mint az álmai? S valóban csak egyetlen szabadulás van az életből is, az álmokból is, a halál?

„Az  élet   csupán 

egy rövid fejezete 

az örökkévaló  halálnak .”

Pesszimista gondolat. Mondom anélkül, hogy tudnám, mit is mond a muszlim vallás a halál állapotáról. Még akkor is, ha az idézett a könyvben szereplő akadémikus füzetéből származik, ami, ugye, egyiptomi. De valóban csak a halál lehet a szabadulás a földi poklokból, jobb ha úgy maradunk? 

Vagy az üzenet, hogy merjünk álmodni, mert az álmaink lesznek egy szép napon a valóság? 

Lehet játszani a gondolattal, a gondolatokkal. S támadnak gondolatok. De minden izzadtságszag nélkül. Mondom, hogy jó kis könyv ez, nagyon méltatlanul ismeretlen. 

 Napkút, Budapest, 2020, 226 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638973 · Fordította: Pál Laura

7,5/10

2020 novembere, megjött a mínuszos hideg

 *

 
Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!  

KERTÉSZ SÁNDOR 

tanár, újságíró-képszerkesztő, grafikus, a magyar képregény történetének kutatója. Idén hatvan éves. Amikor ötvennyolc volt, akkor jelentette meg a jelen könyvét. Az életkornak nincsen jelentősége. Illetve annyi mégis, hogy már ő sem fiatal ember, aztán láss csudát, mégis érdeklődik minden iránt, ami képregény. Nem úgy mint a magam fajta, vén férfi-nemiszervek, akik számára a képregény mint fent. 

Mert szemmel látható a könyv olvastán, hogy az úgy van valahogyan, hogy amit Kertész Sándor nem tud a magyarországi képregényekről, az nincsen is, nem is volt és naná,hogy nem is lesz soseis. 

(S azonnal cáfolom is magamat: töltöttem ki a bejegyzés címkéit, még  posztolás előtt, és rádöbbentem, például a The Walking Dead-ről semmit sem írt. Pedig elég jelentős sorozat, ráadásul 2011 óta folyamatosan megjelenik itthon. :-O) 

A magyar képregény történetének két nagy korszaka volt

A Kádár-érában alacsonyrendű kultúrának tartotta Aczél elvtárs, ezért jobbára csak a Füles rejtvényújságban jelentek meg képregények, majd a Népszavában (napi három-négy) kockában. Aztán a rendszer puhulásával egyre több lapban. De önálló kiadványként csak a nyolcvanas években jelenhettek meg képregények. Ebben az időben a képregény műfaja gyakorlatilag szinte egy kézen megszámolható képviselőből állt: a szövegeket Cs. Horváth Tibor írta, a rajzokat Korcsmárs Pál, Zorád Ernő, Sebők Imre és Sarlós Endre. Meg elvétve még néhányan, mint például Sajdik Ferenc és Dargay Attila. 

A magyar képregény-kedvelők csak vágyakozhattak a külföldön megjelenő füzetek után. Arról meg nem is álmodhattak, hogy magyarul olvashatják őket. 

A rendszerváltás előtti években aztán lazultak a csavarok, megjelent ez meg az, de jobbára csak gyermekeknek szóló sorozatok. A felelős kultúrpolitikusok túl erőszakosnak találták a felnőtt-képregényeket. Hát nem is jelentek meg ilyenek. 

A rendszer(módszer-, gengszter.)váltás után fordult a kocka: megjelenhetett bármi és akármi, és így is lett. S jöve a dömping. Jobbára kárász élettel. Kiderült, hogy ugyan a coclizmus időszakában egy-egy lapot el lehetett adni a képregénnyel. Azért is volt meglepetés a képregények életképtelensége, mert az első megjelenő füzetek, Fazekas Attila és Korcsmáros Pál rajzai az Ifjúsági Lapkiadó gondozásában, több százezres példányszámban fogytak el. Ehhez képest a megnyílt piacon az indított lapok jobbára és maximum tíz-húsz lapszámot értek csak meg. Az érdekes az, hogy ez nagyjából napjainkig így maradt. Ennek tanulsága pedig valószínűleg annyi, hogy bár van érdeklődés honunkban a képregények iránt, az érdeklődés nem olyan széleskörű, hogy anyagilag rentábilissé tegyen több lapot,magazint is. Másfelől az érdeklődők fizetőképessége is szűkös, így képtelen több lapot életben tartani. 

Szerencse vagy realitáshiány, hogy ezt egyesek képtelenek belátni, és az értékmentés érdekében, vagy az alkotók megismertetése miatt, vagy pusztán anyagi érdekből újra és újra próbálkoznak. Hosszú távon jobbára sikertelenül, de a Biblia kora óta tudjuk, hogy utoljára megmarad a hit, a remény és a szeretet (1Kor 13:13), s szerencsére úgy fest, rendre akad, akiben mindhárom meg van a képregények irányában is.

Háromfrontos „háború” az olvasókért

A rendszerváltás utáni képregény-kiadást nem kísértem figyelemmel. Életem fókuszában akkor egészen más állt. Friss házasság, gyerekek, a kereszténység. Érdekes, hogy a szuperhősös történeteknek, bár volt némi varázsa, de igazán soha nem ragadtak meg. Vagyis a saját fizetőképes keresletem is egy szűk képregény-szegmensben érvényesült és érvényesül a mai napig is: Lucky Luke, Asterix, a régi nagy, magyar rajzolók kiadott füzetei, egykori, Füleses képregények bolhapiacos felbukkanásai és néhány alkalmi beszerzés. Van, ami nagyon tetszik, de egyszerűen nem fér bele a büdzsébe: nem optimális megoldás, de erre van a könyvtár. Ráadásul tárolni sincsen már hol a könyveket, tehát csak az jön, ami tuti, hogy marad is. Pénzért pedig pláne. 

Az első front a régi, klasszikusok újra kiadása. Ennek legsikeresebb formája a Képes Kiadó Rejt Jenő regényeinek Korcsmáros Pál által rajzolt sorozata, két fiatal grafikus újraálmodásában (eddig öt kötetről írtam itt, a blogon). De rendre megjelent a másik nagy hármas, a Zorád-Sarlós-Sebők régi képregényeinek is az új változata.

A második front a szuperhős-képregények magyarított verzóival való próbálkozás. Kisebb-nagyobb sikerrel. A legkitartóbb a pályán a Pókember és a Batman. De még ezeknek a kiadása sem kötődik egyetlen kiadóhoz, sőt, mivel nem vagyok részese az univerzumok ismeretének, nem is követtem őket soha, s mert sok-sok évtizedes történelmük van már, számomra kicsit kaotikus volt a magyarországi sorsuk, hogy mikor ki, mit miért. Erről nem Kertész Sándor tehet. 

A harmadik front a kortárs magyar alkotások területe. Én ezen a téren voltam a legzöldebb. Volt néhány olyan alkotó, rajzoló, akinek a nevével találkoztam már, de jobbára csak lestem, tudod, Rozi a moziban, hogy ki mindenkinek, mit, mikor. A nagy helyzet az, hogy az újraalkotott Rejtő-képregények készítőinek a nevén túl (Garisa H. Zsolt, Varga „Zerge” Zoltán) alig van egy-két név, ami mondott valamit. Ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy az alkotók ennyire nonémek, sokkal inkább azt, hogy a tájékozottságom, illetve az ingerküszöböm nem éri el az ismertségüket. A könyvtárban egy-két, e területhez tartozó, egy-két kiadvánnyal találkoztam már, de nem csimpaszkodtak belém, hogy mindenáron velem jöjjenek. Itt most tudatosan nem említek neveket és címeket, különösen, hogy a találkozásaink nagyjából az impresszió szintjén maradtak. Volt azonban néhány kiadvány, amivel sajnálom, hogy nem találkoztam a maga idején (Eduárd, Papírmozi, Fekete-Fehér Képregényantológia, Fekete-Fehér Képregénymúzeum, Pinkhell), illetve néhány név, néhány cím, akikre, amikre kíváncsi lettem (A hívó, Cserkúti Dávid, Fehér Zoltán, Merényi Dániel). A teljes félreértés miatt eddig be nem szerzett Korcsmáros Pál életrajz pár napja a birtokomban van. (Az azonos cím miatt, a felületes borítóra-pillantás miatt azt hittem, Korcsmáros Péter könyve megegyezik az édesapja ugyanígy Mesélő ceruza címmel megjelent könyvével.)

A helyzet azonban az, hogy  képregény mindhárom fronton vesztésre áll. Vannak ugyan kiemelkedőn fogyó, utánnyomásért kiáltó kiadványok, de ezek a ritkábbak. 

A könyv mint kiadvány

Pazar. Gazdag. Impozáns. Informális. Jó kézbe venni, lapozgatni. Nem pusztán olvasunk a megemlített alkotókról, alkotásokról, hanem az esetek döntő többségében ízelítőt is kapunk abból, amiről olvasunk. Nézd csak meg ezt a galériát, szerintem egyből kedved támad a könyvhöz!

A galériából is kiderül, hogy Kertész Sándor figyelme mindenre kiterjed. Szóba kerülnek a magyar képregény klasszikusai, az európai és az amerikai nagy nevek és címek, a frissebb és friss magyar alkotók és alkotásaik, a gyermekeknek szóló képregények, a mangák és animék, az időszaki és rendszeres kiadványok, az egyedi megjelenések, minden, de minden, ami képregény. 

S mindez egy keménytáblás, viszonylag nagy alakú, de még simán kézben tartható, olvasható, áttekinthető könyvben. Egyetlen szavunk sem lehet a külső kivitelezésre. De tényleg nem. Nézd csak meg magát a borítóját! 

A könyv végén igen gazdag az ajánlott irodalom listája és még név- és tárgymutató is van!

Néhány bizonytalan rossz szó

Említettem: nem vagyok otthon a képregényekben. Az ismereteim szűkösek és behatároltak. A kortárs képregények közül is eseti, mi került a kezembe és mi nem. 

Kertész Sándor könyvének nincsen alcíme, hogy eligazítson, mi is a célja a könyvével. Igazából a bevezetőből sem derül ki egyértelműen. Sőt, szerintem a könyv címében is van valami nem alantasan, de félrevezető. Az előszó alapján a „Pókember-generáció” kifejezés azt a korosztályt jelöli, akik már nem annyira kiadványokban, sokkal inkább az internetben gondolkodnak, az eredeti műveket az eredeti nyelvükön olvassák. Így azonban az ember gyereke nem arra gondol, hogy a képregények magyarországi történetét olvasná. Sokkal inkább egy olvasás-szociológiai munkára gondol. Esetleg egy esztétikai művészeti szempontú megközelítésre számít. 

S pont ez az, amivel a könyv nem foglalkozik. S pont ez az, főleg az utóbbi, mi nekem, a tájékozatlan átlagolvasónak hiányzott a könyvből. Mert a könyv szigorúan képregény-történet. Bevezetés a Magyarországon megjelent képregények történetébe, megemlítve a legfontosabb kiadványokat, szerzőket, alkotásokat, sorozatokat, próbálkozásokat és megkapaszkodásokat. Ezzel nincsen semmi baj. Illetve annyi baj van, hogy úgy igazából kapaszkodót és útmutatót nem ad. Kívülállóként a tényeket nagyjából megismerem, de a bizonytalanság bennem marad, merre is induljak el az ismerkedésben. Mire gondolok? Kapásból Szerb Antal világirodalom-története jutott eszembe. Ő nem volt gátlásos és pláne stílustalan: pár mondattal képes volt az általa igen-igen bőségesen említett szerzők és művek értékelésére is, miközben rendet vágott a stílusok és irányzatok között is. Szó se róla, igen könnyen belátom, hogy Kertész célja és helyzete egészen más. Szerb Antal jobbára visszatekintett, nem pályatársakról írt, s a véleményével nem tette tönkre senkinek a renoméját, nem veszélyeztette a megélhetését és a renoméját. Bánta is Balzac, Stendhal, Zola vagy bárki is, amit ő írt. Kertész Sándor célja egyértelműen a képregény népszerűsítése volt. így nem volt célja sem bárkit kiemelni (nagyjából a Watchmen a színezett Korcsmáros képregények és Fazekas Attila szenzációs szecessziós sci-fi kísérlete, A titkok bolygója esetében nem állta meg, hogy ne tegyen pozitív esztétikai megjegyzéseket), pláne nem akart senkit lehúzni. Ez még érthető. 

Az azonban sokkal kevésbé, hogy a képregény esztétikai értékeiről nem írt semmit. Lehet, hogy az előző könyvében, a beszerezhetetlen Comics szocialista álruhában címűben tett ilyet, de hol van már a tavalyi hó, óh, herceg? Arról említést tesz, hogy a szocialista érában a kultúra hivatalos vezetői nem tekintették művészetnek ezt a műfajt, sőt, analfabétáknak tartották a kedvelőit. De arról már említés sem esik, miért nem igaz ez az előítélet. Pedig, úgy érzem, fontos lenne. Engem nagyon érdekelne, ha valaki megmondaná a véleményemet. 

Szóval teljesen empatikus vagyok, miért hiányoznak ezek a szempontok, megközelítések a könyvből, könnyen be is látom, hogy a célt tekintve eleve elhibázott lett volna így megírni, ráadásul a szerző személyes kapcsolataira nézve sem lett volna éppen konstruktív ez a megközelítés. De bár empatikus ember vagyok, de önző olvasó. 

Ám az összhatást tekintve ez csupán ógmógás, s tekintettel minden másra,
ennek a könyvnek a polcomon a helye!
S ez a lakás méreteit, valamint a könyvespolcok mínuszba hajló terhelhetőségé tekintve bizony
nagyon nem kevés!

Képregényáruház, 2018, keménytáblás · ISBN: 9786155823008

9/10

2020, november bő dereka, ma hunyt el Mihály Tamás, Benkó László után néhány nappal, és ma voltunk Budakalászon házat nézni, de nem dobbant rá a szívünk

AJÁNLOTT KÉPREGÉNYES OLDALAK
https://kepregenydb.hu
www.kilencedik.hu
www.neroblanco.blog.hu

TABI LÁSZLÓVAL nincsen előéletem. Valahonnan, valamiért tudtam, hogy humorista volt, HUMORESZKEKET írt, de ennyi. Arról, hogy pontosan mikor és milyet, fogalmam sem volt.

A humoreszkek meg valahogy nem az én műfajom. Viccnek túl hosszúk, elbeszélésnek túl rövidek, és általában kicsit túlhajtottak, hogy humorosak legyenek. Amikor még együtt laktunk a Szerdahelyi utcában a Mohácsi nagyszülőkkel, Papa polcáról többször levettem a Berendezés marad című könyvet. Arra még most is emlékeztem, hogy Sajdik Ferenc rajzolta, de arra nem, hogy Kürti András írta. A rajzok jobban érdekeltek akkoriban. Pedig Kürti egyáltalán nem ír rosszul, sőt, a Csókol: Renate  kimondottan tetszett. Persze évekkel később, annyira később, hogy pár évvel ezelőtt. Lehet, veszítettem vele, hogy a Papa polcáról levett könyv esetében csak a rajzokkal foglalkoztam. Vagy túl gyerek voltam, és belém is égett, hogy a humoreszk nem az én műfajom. De honnan tudtam, hogy ezeket így hívják? 

*

Tabi László 1910-ben született, 1989-ben hunyt el. Nevéhez számtalan újságbeli megjelenés, nagy példányszámban eladott könyv, és több, igen sokszor játszott színpadi mű kötődik. (A Különleges világnap című darabját NÉGYSZÁZSZOR játszották a Madách színházban.) A rendszerek jöttek-mentek, Tabi László maradt.

Eredeti nevét, a Taub-ot megváltoztatta, de új, szocialista rendszerben is Tabi maradt. Zsidó mivolta determinálta a sorsát. Nem csupán a harmincas-negyvenes években, hanem azután is. A Kádár-rendszer megbecsült ÍRÓJA, SZÍNPADI SZERZŐJE volt, 1953–1956 és 1958–1975 között ő FŐSZERKESZTETTE a Ludas Matyit (rövid „u”-val, igen). Pelle János, Tabi unokaöccse és egy róla szóló könyv szerzője, a remeny.org portálon megjelent cikke szerint a lap szerzőinek döntő többsége zsidó származású volt. Bizonyos értelemben ez biztosította a színvonalát, mert a tipikus pesti humor képviselői mindig is a zsidók voltak – írja Pelle. 

Tabi nem titkolta A RENDSZER IRÁNTI ELKÖTELEZETTSÉGÉT, s bár pellengérre tette a kispolgári viselkedést, maga is a polgárság képviselője volt. Amikor A négy kísértés-t olvastam, éppen azon gondolkodtam, hogy a történetlen szinte korfüggetlen, éppen úgy játszódhatna a '20-'30-as években, ahogyan az '50-'60-as években is.

Tabit nevezik A DOHOGÁSOK HUMORISTÁJÁNAK is: a legtöbb írása a mindennapok apró társadalmi visszásságát állítja pellengérre. Viszont kétségtelen, hogy ezek az írások igen gyorsan aktualitásukat vesztették. (Ebben a kötetben is van olyan dohogás, amely arról szól, vajon a cukrászdában miért nem képesek a becsomagolt sütemény csomagját egy kis spárgával átkötni, hogy ne hulljon szét útközben: hát, szellemes az írás, de manapság ugyan kit érint meg a probléma súlya? Egyébként, most eszmélek rá, talán éppen ezért nem kedvelem a humoreszkeket: túlságosan egy adott korhoz kötődnek, anélkül, hogy valami általánosat is kiszólnának.) 

Tehát Tabival, pontosabban a humoreszkekkel kapcsolatban továbbra is élt bennem ez az előítélet, és soha egyetlen könyvét a kezembe nem vettem. Eddig. 

A könyv nem egységes. Elsősorban műfajilag nem. Van benne kisregény, színpadi művek és humoreszkek klasszikus formában és egy párbeszédekre épülő egységben.

*

És akkor máris megtorpanok, mielőtt Tabi szövegeivel foglalkoznék. Azért torpanok meg, mert a könyvnek van egy illusztrátora is. TONCZ TIBOR a neve. Festő, grafikus, karikaturista, könyvillusztrátor volt. Én most találkoztam először a nevével. De csak a figyelmetlenségem miatt, mert most olvasom, hogy például ezeket a könyveket is ő illusztrálta: Ha felszáll a köd, A Földrengések szigete, A Ceresz foglyai. Kamaszkoromban mindhármat olvastam. Érdekes, hogy akkor nem tűntek fel Toncz rajzai. Ahogy sok más grafikusé feltűnt (Szecskó Reich, Réber, Kassowitz, Rusz, Sajdik, Dargay stb.).

Most feltűnt. Nagyon. Pár tollvonással alkotott, karikatúra-szerű grafikák, amiket nem lehet nem szeretni. 

A NÉGY KÍSÉRTÉS

A címadó darab egy 158 oldalas KISREGÉNY. Jó, nem az a klasszikus fajta, de kisregény, ami négy részből áll. Ebbe olvastam bele ott, a Könyvmegállónál, ennek alapján jött velem. A kisregény címe megegyezik a kötet címével.

A főszereplője egy bakfis leányzat. Egy házmester leánya, aki szigorú édesapjával és az édesanyjával él, s aki nagyon nem elégedett az életével, előre tervez, de a terveinek semmi köze a valós lehetőségeihez, az álmok mentén képzeli el a jövőjét. Ki akar törni.

Mert én szegény vagyok. Ez amolyan öröklékeny szegénység, nálunk a családban nemzedékekről nemzedékekre száll. Úgy őrizzük a szegénységet, mint valami tradíciót.
(11.)

Ennek érdekében úgy hazudik mint a vízfolyás. A hazugságai, amikor éppen nem védekezések, jobbára előre vetítik az álmait. 

Tudja, a báró Hadházyak mindig ragaszkodnak a pontossághoz. Családi erény. Egyik ősöm annak idején öt perccel lekéste a keresztesháborút. Azonnal a kardjába dőlt. Címerünkben azóta van egy kard és egy óra.
(17.)

S nagyon komoly filozófiai, történelmi hátteret kanyarít a hazugságaihoz.

Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a hazugság.
(21.)

De mindentől eltekintve, a hazudozás nagyon szép sport. Fejleszti az ember fantáziáját, elősegíti a leleményességet, határozottságra szoktat és önuralomra. Csupa erény! Igazat mondani nem kunszt, s csak a kényelmes emberek dicsérik az őszinteséget, azok, akik lusták mindenféle áldásos szellemi működésre. Én igazán nem vagyok lusta. 
(21.)

Történettudósok már régen kimutatták, hogy Kleopatra is hazudott Napóleonnak. Hát még Pompadour, Dubarry és a többi francia császárnők! Ez egészen természetes. A bakfisból akkor lesz igazi nő, amikor magas sarkú cipőt kezd hordani, selyemharisnyát vásárol, és hazudni kezd.
(13.)

Micikének hívják a kis hölgyet. Szép arcú, csinos hölgykezdemény.

Azonnal megálltam egy kirakatüveg előtt, hogy megszemléljem az összbenyomást, amelyet keltek. El voltam ragadtatva, s szinte ámultam a csodálkozástól, hogy oly egyszerű szülőknek, mint az én szüleim, ilyen hatásos leánygyermekük van.
(35.)

Micikének van egy nagyon komoly udvarlója, akinek Tibor a neve. Tibor annyira szerelmes Micikébe, hogy gyakorlatilag mindent elnéz neki. De mindent. A hazugságokat, a többszöri kidobást, a megaláztatásokat, a más pasikat. Micike szülei foggal-körömmel ragaszkodnak Tiborhoz, ám csemetéjük rendre megkavarja mindannyiuk életét. 

Hát Tibor iránt való érzéseimről nem akarok szólani, de a szülői beleegyezésben nem volt hiány. Kedves atyám éppen úgy fogadta vőül Tibort, ezt az igazán mellékes kis vésnököt, mintha a velszi herceg kérte volna meg a kezem. És én nem ellenkeztem, mert sok csalódáson mentem keresztül már, s ilyenkor az ember megutálja a férfiakat. Aki pedig utálja a férfiakat, az menjen nőül Tiborhoz egészen nyugodtan.
(124. )

A négy kísértés Micike négy irgalmatlan nagy kavarása. Elindul a fantáziája, erre megnyílik a szája, s ha megnyílt, akkor igazat bizony nem nagyon mond. Ezáltal az egyik slamasztikából keveredik a másikba. Vagyis inkább mászik bele. Illetve leginkább vetődik egyik slamasztikából a másikba. Amiknek, persze, rendre hatalmas bukta, sírás, kétségbeesés a vége. Meg az, hogy Tibornak újabb és újabb esélyei támadnak. Mert Micike igazi nő: amíg nincs másik hapi, az előző pasit nem rúgja ki, a biztonsági hálót nem vagdossa cafrangra maga alatt az ember lánya. Micike mindig biztosra játszik, így biztos is, hogy rendre megjárja. A nagyravágyása irdatlan meggondolatlanságokra készteti, a tapasztalatlansága pedig felülír minden óvatosságot. 

Mivel Micike négy története csavarokra és poénokra épül, inkább semmit nem mondok róluk. Azért sem leszek poéngyilkossá. Olvasás közben ha nem is röhögtem fel, de többször nagyokat mosolyogtam. Szórakoztató, kedves, mulatságos, és ha akarom, még tanulságos is. 

Ráadásul MIcike igen magas színvonalú ismerethiánya, félműveltsége ad még egy csettintésnyi zamatot az olvasásélménynek.

– Ne türelmetlenkedj, mert úgy jársz mint Pilátus a krédóban.
(125.)

HÁROM SZÍNPADI MŰ

következik a sorban. Az első, Az önzetlen asszony egy kosztümös, versbe szedett tréfa egy közkedvelt kurtizánt a diáktársai felhatalmazásával, az ő nevükben is meglátogató fiatalemberről. Az egésznek olyan hangulata van, mintha Heltai Jenőt olvasnék (vö.: A néma levente, Az ezerkettedik éjszaka). 

A második darab, a MAGÁNYOS FARKAS volt az igazán nagy meglepetés. Egyfelől mert nem humoros egy cseppet sem. Másfelől mert kicsit torokszorítós. Egy elismert színész készül az újabb, nagy szerepére. Otthon ül bezárkózva, csak az idős házvezetőnője van vele. De Bodonyi kihúzza a telefont, magára csukja az ajtót. S ekkor megszólal a telefon... A múltja hívja. Az elszalasztott lehetőségek, az elrontott kapcsolatok, mindaz, ami lehetett volna valami, de nem lett. Amiknek elmúltával magányos farkassá lett az idősödő színész. Ügyes, megkapó darabka. Bár nem annyira frappáns, mint Süskind A nagybőgő-je, de mégis érzek valami párhuzamot a két darab között. Tabi a rangidős. 

A harmadik darab, az Évforduló könnyed, élvezetes, könnyen feledhető. Különösen a Magányos farkas után. 

KETTEN BESZÉLNEK

A kötet harmadik nagy egysége a fenti alcímben foglaltakat takarja. Több, egymástól független, cím nélküli, két ember közötti beszélgetésről van szó. Ezeknek színvonala,szellemessége, érdekessége változó. Az egyik különösen tetszett: az ellenzékiről szóló (lásd alább!). Egy másik meg különösen nem: '59-ben azt írni, nem sokkal a Rákosi-éra és '56 után, hogy na, ugye, a szocialista rendszer legnagyobb problémája, hogy nem lehet kamillateát kapni... Hát, barátom, itt egy picit elment a kedvem, de túltettem magamat rajta. Jó, persze, ha akarom a lentebbi, ellenzéki-párbeszédet is olvashatom ilyen szemüvegen keresztül, de azt valahogy aktualizálta az idő, és jótékonyan befedte a propaganda jellegét. 

Azt olvastam, hogy nem csupán ennyiszer beszélgettek ketten Tabi tollából, amennyi ebben a könyvben megjelent. Gondolom, azokban is vannak gyöngyszemek. Meg rettenetek is.  

– Én ezen nem vitatkozom magával. Én tudom, hogy az ország dolgai biztatóan alakulnak, magának a konszolidáció kérdésében is igaza van, én még az életszínvonal ügyében sem kötekedek, de számomra mindez érdektelen, mert én ellenzéki vagyok.
– És mit ellenez?
– Ezt így nem lehet kérdezni. Mert én nem foglalkozom külön-külön semmiféle Részletkérdéssel. Én mindent ellenzek
– És miért?
– Mert én ellenzéki vagyok. Nem megy ez a fejébe? Az én természetem már ilyen. Ellenzéki. Apám, nagyapám, dédapám is ellenzéki volt. Ez nálunk családi vonás. Az én famíliám mindig ellenezte.
– Mit?
– Azt, ami éppen volt.
– Mindig?
– Természetesen. Családunk ellenzékisége úgy vonul végig a magyar történelmen, mint kék fonal.
– Vöröset szoktak mondani.
– Akik nem nem ellenzékiek.
– És ha a többiek kéket mondanának?
– Akkor én vöröset mondanék. Azt vallom, hogy mindig úgy van rosszul, ahogy van. Én elleneztem az Árpád-házi királyokat, de az Anjoukat is. Sőt, a Habsburgokat is. Legyen nyugodt, a Horthyt is elleneztem. Szálasit is. Engem nem lehet felelősségre vonni semmiért sem. Mert én mindjárt mondtam, hogy nem lesz jó.
– Ezek szerint most a népi demokráciát ellenzi.
– Világos.
– És mit kívánna helyette?
– Mást.
– De mit?
– Az nem az én dolgom. Mi vagyok én? Politikus? Közgazdász? Filozófus? Nem, uram, én egyik sem vagyok. Én ellenzéki vagyok. Szent hivatás ez! Én vagyok a történelem kovásza. Az előbbre vivő erő. A haladás motorja. Szeretném látni én azt a kormányt vagy államformát, amit én nem ellenzek.
– Császárság?
– Nem kell.
– Királyság?
– Ugyan, kérem.
– Polgári demokrácia?
– Mindig elleneztem.
– Anarchia?
– Pfuj!
– Kezdem érteni. Maga egy olyan országban szeretne élni, amelyben mindenki ellenzéki. A kormány is, a nép is. Pártok azért lennének?
– Csak ellenzékiek.
– S ha megvalósulna ez az elképzelése? Jól érezné magát ilyen állapotok között?
– Nem hiszem.
– Hanem? Mit csinálna?
– Ellenezném.
(218–219.)

PARDON EGY PERCRE!

Az utolsó blokk a klasszikus humoreszkeké. Igen, itt van a cukrászdában elmaradt spárga miatti dohogás is. Ha pozitívan állok hozzájuk, remek korképet adnak. Milyen érdekes, spárgával kötötték át akkoriban a cukrászdában a süteményes csomagokat! De ha nem a korkép érdekelne direktben, akkor bizony, legalábbis nekem, unalmasak voltak, kiszámíthatók és hiányzott belőlük az a zamat, ami például Jiří Menzel évtizedekkel későbbi dohogásait annyira élvezetessé tette (Hát, nem tudom..., így tudsz rájuk keresni.) Ám mondom, lehet, hogy mindezt csak a műfajjal szembeni inkompatibilitásom mondatja velem. De őszintén: ezt a tömböt csak átfutottam, s ha valami nem fogott meg, azonnal lapoztam tovább. 

*

Nem hiszem, hogy rávetődöm Tabi összes könyvére. De kettőt már megrendeltem az antikvarium.hu-n. Pár száz forintért adták őket. Több színpadi műve van bennük. Hátha akad még olyan mint a Magányos farkas! Sajnos kisregényt nem találtam többet. Pedig a címadó darab és a Farkas simán elviszi a hátán ezt a könyvet. Emiatt a kettő miatt akart velem jönni a könyv a Könyvmegállóból. S ezek miatt marad a polcomon, Szerelmetesfeleségem legkisebb örömére. 

–  Esküszöm!
– Én is!
– De én jobban esküszöm!
(212.) 

A Magyar Narancs cikke Tabi Lászlóról

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 402 oldal

7/10

2020, november derekán, egy zűrös hét utáni végrepénteken, kádban izzadva az esőben-állást

Immár öt színesre gyúrt, átalakított, szerkesztett Rejtő–Korcsmáros képregényen vagyok túl, mindről írtam is valamit. Az összefoglaló véleményem legfőbb sziporkáit tulajdonképen az elsőnél elsütöttem. Mármint az elsőnél, amit olvastam, nézegettem. 

Legszívesebben ide másolnám AZ ELSŐ ÉRTÉKELÉSEMET, hiszen újat mondani, hozzátenni nemigen tudok, csak ismételni a szuperlatívuszokat. Ám ha nem klattyolsz át oda, hogy tudd, miről van szó, akkor az alábbiak neked szólnak.

Hát egy sokszoros áttétről van szó, én mondom! Mert ugye volt ez a REJTŐ JENŐ, aki kabarétréfákat írt, meg jó pár regényt, amikről az a legenda keringett, hogy pénz híján az újabb és újabb oldalakkal fizetett a kávéházban. Amit Rejtő írt, az ponyvairodalom. De senki nem tudta még megközelíteni sem. Nem csupán abban nem, hogy izgalmas volt meg fordulatos meg egzotikus (a legtöbb története Afrikában játszódik), de elsősorban abban nem, hogy mennyire humorosak voltak ezek a történetek, és minden sablonosságuk ellenére mennyire egyediek voltak az alakjai, Mégpedig azért is voltak egyediek, mert a pesti éjszakai arcait adoptálta a francia kikötői kocsmákba és az idegenlégióba. Nem ördöngösség belátni, hogy nem tipikusan francia név mondjuk Troppauer Hümér neve. A szereplők lepukkant, niemand figurák, akik roppant nagy pofonokat tudnak adni, de nemesebbek, mint Lord Sinclar a Minden lében két kanál-ban. A történetek jobbára lefedik Dumas A három testőr-ét (ami, mint tudjuk, nem is három, hanem négy), csak sokkal viccesebbek. Na, szóval vannak ezek a Rejtő-regények. Sok. 

*

Aztán volt egy csodálatos magyar rajzoló, KORCSMÁROS PÁL, aki a hatvanas években a magyar képregények egyedülvaló írójával, Cs. Horváth Tiborral képregényre álmodott egy sor Rejtő-könyvet. Történetesen A szőke ciklon-nal kezdték 1963-ban. És azok a figurák, akiket Korcsmáros megalkotott, gyakorlatilag a magyarok genetikájának a részévé váltak: ki ne ismerné őket (aki nem, az nagyon sürgősen pótolja az irgalmatlan kulturális hiányát!), és ki tudná  Piszkos Fredet, Fülig Jimmyt, Tuskó Hopkinst, Senki Alfonzot, Gorcsev Ivánt vagy Vanek urat másképpen elképzelni, mint ahogyan Korcsmáros Pál az elénk tárta az egyedül elképzelhető és teljesen végleges alakjukat? Próbáld meg, és úgy jársz, mint akinek megtiltják, hogy a majomra gondoljon.

*

A kommunista éra teljhatalmú főkultúrfelelőse, ACZÉL ELVTÁRS NEM SZERETTE A KÉPREGÉNYEKET. Önállóan nem is jelentek meg az ő uralkodásának az ideje alatt, csak a Füles-ben meg a Népszavá-ban, folytatásokban. Legalább az utóbbit is vették valamiért az emberek. A nyolcvanas évek közepétől kicsit megtört a jég és az Ifjúsági Lapkiadó nekifeszülése nyomán megjelentek füzet formában is a Rejtő-képregények, igaz, csapnivaló borítókkal és még csapnivalóbb papíron. De legalább megjelentek. (Meg velük néhány más is, szerencsére, de dömpinget azért ne vizionáljunk!) 

*

Aztán telt-múlt az idő. Rejtő könyvei szerencsére mindig megjelentek, új és újabb kiadásban. Közben szépen lassan a képregénypiac is életre kelt, manapság a legfrissebb eredeti képregények is megjelennek, magyarul. Szemlélet kérdése, de a magyar képregény nagy klasszikusainak (Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Sarlós Endre, Fazekas Attila, Sebők Imre) is kiadják az egykori munkáit. 

*

De itt jön a számunkra utolsó lépcső, ennek a két fiatalembernek, GARISA H. ZSOLTNAK  és VARGA „ZERGE” ZOLTÁNNAK a felbukkanása Korcsmáros Pál Rejtő adaptációi környékén. A történetet így írja le Kertész Sándor a Pókember generáció című könyvében, amely a képregények (úgynevezett) rendszerváltás utáni sorsát taglalja. Már ami kis hazánkat illeti. Ő írja le annak történetét, hogyan talált egymásra több generáció Rejtőn és Korcsmároson át. Garisa és Varga 2002-ben figura terveket készítettek a Piszkos Fred, a kapitány című,sajnos azóta sem elkészült filmhez. A terveket tartalmazó cd eljutott Korcsmáros Pál fiához, Péterhez és unokájához, Gáborhoz. Ők egyből meglátták az új technikában a lehetőséget, és felvették a kapcsolatot a két fiatallal. Tehát nagyon nem úgy működtek, mint a Bartók örökösök. A feldolgozás most a kilencedik kötetnél jár. 

S most megint lassítsunk egy pillanatra. Amikor azt mondom, új színezési stílus, akkor egy kicsit nem mondok igazat. Mert nem pusztán arról van szó, hogy Garisa és Varga fogták és kiszínezték valahogy az eredeti rajzokat. Ennél sokkal többet tettek. Gyakorlatilag újraalkották az eredeti képregényeket. Eddig azért pampogtam, hogy Cs. Horváth Tibor neve miért nincsen rajta a borítón. (Egyébként azért, mert a fiatalok a szövegeket is újraalkották az eredeti művek alapján; nyugi, Cs. Horváth örököseivel rendezett a buli!) Most meg az a bajom, hogy méltánytalannak érzem az ő nevük nem szerepeltetését a bortón. Legalább alul, kisebb betűkkel...

Mert a színezésen túl (egek, de az is, mármint a színezés is mennyire jól sikerült, mennyire eltalált az összhatás!), mondom, gyakorlatilag újraálmodták az eredeti képregényt. Az, hogy a korra aktualizáltak egy csomó mindent, az már szinte közhelyszerű. (Példa: Korcsmáros hatvanas évekbeli autókat rajzolt, ezeket a mostani változatban a '20–'30-as években gyártottakra cserélték.) Ezért a képregényt dicsérve az ember gyereke nem is tudja, kit dicsérjen jobban a négyfős csapatból: az eredeti írót, aki a képzeletével életre keltette az alakjait, a humorával pedig igen nagyon megnevettet, az első rajzolót, aki testet adott az író alakjainak, vagy az újrateremtőket, akik vérátömlesztésre vitték a mára picit megfakult eredeti rajzokat?  

*

Lássuk tehát, MIT TUD MAGA A TÖRTÉNET! Egyfelől gömbölyű és izgalmas, mint Szerelmetesfeleségtársam bármelyik másik Rejtő történet. Másfelől, végső soron teljesen érdektelen, hogy milyen, hiszen Rejtő regényeit és a belőlük készült képregényeket elsősorban nem a történetekért olvassuk, hanem a hangulatért, a poénokért, a fordulatokért. Azt úgyis tudjuk, hogy a vége mi lesz... Az alapsztori most sem annyira egyszerű, bonyolódik rendesen. Adva van egy viszonylag kisstílű tolvaj, aki a börtönben haldokolva végrendelkezik: egy hatalmas gyémántot hagy egy fiatal lányra, Evelyn Westonra. A baj csak az, hogy a gyémántot egy Buddha szoborba rejtette, a bv-intézménybe vonulása előtt. Meg az is a baj, hogy a végrendelkezést végighallgatja egy másnap szabaduló kurafi, aki persze azonnal startol a gyémántra. Ahogyan az Evelynt magának kiszemelő fiatalember is. S hogy még ne legyen ennyire egyszerű a zűrzavar: Evelyn teljesen véletlenül kihallgat egy beszélgetést, amelyből megtudja, hogy van valahol egy ember, akinek tönkretették a becsületét, de ott van, ni, az a boríték, amelyet ha eljuttat hozzá, az tisztázhatja magát. De mert a kiszabadult kurafi a nyomában van, Evelynnek menekülnie kell. Arról nem beszélve, hogy a kihallgatott gazemberek is a nyomába erednek, hogy visszaszerezzék a borítékot. Evelyn belekapaszkodik az első emberbe, akit elér, majd maga után vonszolja a fél világon. A férfiú nagyon szeret borotválkozni. Vagyis egy csomóan rohannak egymás elől, meg után, van, aki tudja, miért, van, aki úgy tudja, hogy tudja, van akinek fogalma sincsen semmiről, de rohan a megállíthatatlanul és kétségtelenül bekövetkező vég felé, ahol ki-ki, ami neki jár. Szóval a szokásos. 

Két dologban egyedi ez a Rejtő-alapanyag. Egyfelől abban, hogy nagyon maradandó, egyéni figurák nincsenek benne. Másfelől abban, hogy voltaképpen ez az egyetlen regénye a szerzőnek, amelynek nő a főszereplője. Minden regényében vannak nők, jobbára ők a konfliktusok kiváltó okai, de főszereplővé csak ebben a történetben válik a gyengébb nem egyik képviselője. 

Mondom, nem annyira a történet, mert az majdnem mindig majdnem ugyanaz. Rendben, csavaros, rendben izgalmas is, de voltaképpen semmi különös, ahogy olvasod, úgy felejted el. De hát Rejtőt nem is a történetért olvas az ember, hanem a hangulatért. És azzal semmi baj sincsen. Akkor sem, ha most z egyszer nem irgalmatlanul nagy pofonokat osztogató, laza és meglehetősen műveletlen fiatalember a főszereplő. Sőt, akkor is, ha nagy pofozkodás nincs is a könyvben, csak némi lövöldözés. 

Azt hiszem, ez Rejtő azon kevés története közé tartozik, amelyik igen könnyen venné az élőszereplős megfilmesítést. Talán éppen azért, mert nincsenek benne olyan jellegzetes, ráadásul Korcsmáros rajzaihoz köthető karakterek (mert el tudjuk-e másképpen képzelni például Piszkos Fredet, mint ahogyan ő megrajzolta. S valószínűleg ezért volt rettentő izzadságszagú a remek színészi gárda ellenére Bujtor István Rejtő-filmje.)

Két ÚJDONSÁGOT tartogatott számomra ez a kötet, Egyfelől, hogy Korcsmáros Pál készített pikáns karikatúrákat is. 

Másfelől, hogy az a Mesélő ceruza című kötet nem Korcsmáros Pál többször kiadott, rajzolni tanító kötetének az újracsomagolása, hanem a fiának, Korcsmáros Gábornak egy életrajza az édesapjáról. Beszédes a megegyező cím, ugyanakkor félrevezető is. Már úton van felém. :-)

Képes, Budapest, 2016, 66 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639833616

10/10

2020, november idusa, ügyeletben vagyok, így elvileg tudok írni; aztán majd meglátjuk

A FÜZET EREDETI KIADÓJA A SERGIO BONELLI EDITORE. Olaszország legnagyobb képregény kiadója. Alapítója a kiadó nevében is szereplő Sergio Bonelli, aki maga is írt szövegkönyveket. Leghíresebb munkája a száznyolcvanvalamennyi számot megért Zagor, amelynek két kötete már magyarul is megjelent, egy-egy történetet összegyűjtve, egyben kiadva, nem füzetenként. A SBE portfóliója mára igen szerteágazó témájú és stílusú képregényt tartalmaz. Érdemes kicsit molyogatni a weboldalukon: Nagyon sommásan azt mondhatom, hogy a kiadványaik alapstílusa ragaszkodik a hetvenes-nyolcvanas évek rajzstílusához, és csak hangyányit hagyja befolyásolni magát az idő múlásától. Ez ad egyfajta pozitív patinát a rajzoknak, nem hagyja elnagyoltságban semmivé válni a részleteket. A Morgan Lost-tal kapcsolatban még hozzáteszem: egyértelmű a történetvezetés, nem kell kapkodni a fejünket, mikor vagyunk hol és miért? Nem arról van szó, hogy ék-egyszerűségű, hülyebiztos történetecskét olvasunk/nézegethetünk, hanem arról, hogy nem tévedünk el a történetben/időben/térben/szereplőkben/semmiben. Ennek látszólag ellene mond majd a következő mondat, de majd meglátod, hogy mégsem. 

*

NAMOST ÉS SZÓVAL EZ A FÜZET TELJESEN KAOTIKUS. Úgy mindenféle szempontból. Mert nézz a borítóra! Egyszerre két teljesen különböző fószer a főszereplője. Egyfelől a festett szemű MORGAN LOST, másfelől az eredeti képregényeket megjelentető Bonelli kiadó másik menője, a rémálom-nyomozó DYLAN DOG. (Akiről még nem olvastam képregényt.) Vagyis ez egy hibrid-történet.

Már csak azért is, mert Morgan Lost amerikai, Dylan Dog angol, és a helyszín, ahol most történülnek a súlyos trancsírok, egy alternatív világ. 

Aztán ott van a füzet címe a borítón: Vörösszürke fények Londonban. Amit a borító belső felére nyomott kiadói fülszöveg (mármint az eredeti kiadóé) máris megcáfol, amikor ezt mondja: „A »Rémálmok és gyilkosok« című képregényben...” Vagyis ebben, amit a kezünkben tartunk, mert a jobb oldalra áttekintve máris ott látjuk a képek felett ezt a címet. A borítóra nyomott Vörösszürke... meg csak  71. oldalon jelenik meg. Nehogy már jól érezzük magunkat! 

*

A TÖRTÉNET SEM EGYSZERŰ, igaz, egyetem sem kell hozzá. Adva van Morgan Lost, aki túl van egy feleségen, a másodikat fogyasztja... Jaaajjj, nem úúúúgy, ő nem Hannibal Lester! A városban azonban ott glasszál egy pszichopata sorozatgyilkos, aki az ismert pénzes cápákat gyilkolássza. Meg van egy másik figura, aki nem ilyen fenkölt okokból, mindössze bosszúból öl. S hogy a kép teljes legyen, megjelenik maga a Halál is. Itt is legalább olyan ellentmondásos figura, mint Terry Pratchett Korongvilág-regényeiben: kiráz tőle a hideg, mert pfúj, mégis érdekes, izgalmas alak. 

Szakmányba fogynak tehát az emberek ebben az alternatív valóságban. Morgan Lost felhagyott már a fejvadászsággal, de a felesége révén érintetté válik, és visszatérnek a régi reflexei. A nyomozása során kapcsolatba kerül Dylan Doggal is. Ők, ugye, mindketten jó fiúk. Ez a kép vastagon árnyalódni fog... Mindenesetre összefognak a jó ügy érdekében. 

Szóval a történetben van annyi minden, hogy csak az ízek harmóniájára kell figyelni ahhoz, hogy cuppantósan jól sikerüljön a koktél. Mi minden? Izgalom, gyilkosság, trancsír, misztikum, fantasztikum, nyomozás, szomorúság, szerelem, fordulat, és ami a legjobb, HUMOR is. Dylan Dog titkár vagy mije egy csuda érdekes figura. A modellje teljesen egyértelmű: Groucho Marx. 

Kicsit fárasztó, de roppant mulatságos alak, akinek egy szavát sem szabad készpénznek venni, mert behúzhat a csőbe. Ám ha ráhangolódtál, nagyon jókat vigyorogsz és szeretni fogod őt. 

*

A RAJZOK ÉS A PURITÁN SZÍNEZÉS MOST IS MESTERI. Igen heves elismerés-bólogatásra ösztönöz a rajzok kidolgozottsága. Ami már az első Morgn Lost füzet esetében is két vállra fektetett. S hiába, hogy az átlagnál jobban nem vonzódom a pszichopata sorozatgyilkosok esetei után, azt mondom, ez is egy kell-képregény. Nem is annyira a történet miatt, hanem mert jó nézegetni, és bőven van miben elmélyedni a nézegetés közben. 

Ráadásul a történetben levő csavar dob annyit az egészen, hogy jócskán túlemeli a klisés, a pszichopata-baromarc zsigerfröcsköl városszerte, amerre jár, a zseniális nyominger meg a nyomába ered, egyre közelebb jár hozzá, és a végén egy látványos perpatvarban taccsra is vágja az aberrált csávót, miközben van néhány pillanat, amikor úgy néz ki, ő marad kiterítve a placcon. De aztán persze mégsem. Ebben a történetben ez korántsem így van. Csak kicsit. De mégsem ám! S ez nagyot dob az egész utóízén. 

Nem leszünk tőle jobbak, okosabbak vagy bölcsebbek, de remek szórakozás a vele töltött idő. Ezt én mondom neked. 

 *

Frike Comics, Budapest, 2019, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891151 · Fordította: Ludmann Ágnes 

9/10

2020 novembere; esélyem van rá, hogy enyém is lett a vírus, most várom a teszteredményt.
(Ami, mint tudjuk, semmit sem jelent, mert vagy igaz, vagy nem, lehet a pozitív negatív és fordítva, lehet, hogy csupán egy vírusdarabkára reagált a teszt, mégis tesztel az egész világ orrba-szájba, és pánikól az eredmények felett, a KSH adatai meg kevesebb halottat mondanak most, mint amikor még nem volt járvány... )

Egyfelől ez a magyarul kiadott ötödik Lucky Luke-füzet, amit ACHDÉ rajzolt, és a második, amelyet JUL írt.

Úgy egyébként a csuda sem érti a kiadó elveit, ami a füzetek kiadásának a SORRENDJÉT illeti: gondolná a földi halandó, hogy akkor az eredeti az etalon, haladjunk aszerint, az lenne a logikus. 

Ám nem így van. Csak a klasszikus páros, Morris és Goscinny több közös munkát adott ki, mint amennyi eddig magyarul ebben a kiadói sorozatban megjelent. Szám szerint, ha jól skubiztam, NEGYVENÖTÖT készítettek közösen. A magyar sorozat, ugye, a negyvenedik résznél tart. Tulajdonképpen még az is megoldás lehetett volna, ha a magyar kiadás füzeteire a történet eredeti sorszámát írták volna rá. Vagy mindkettőt, az eredetit is, meg azt is, hanyadik a magyarul kiadott sorban. 

Aztán, ugye vannak olyan számok, amelyeket csak Morris jegyzett (az első tíz). Aztán jön a nagy kavarodás, Morris más szerzőkkel, majd más rajzolók más szerzőkkel: hiába, hogy az eredeti alkotók sajnos már csak az emlékezetben és a hálában élnek, Lucky Luke tovább él.

Achdé és Jul

S az utózmány alkotások jobbára méltók az eredetikhez, sőt, volt, ami kiemelkedőn jól sikerült, tehát nem szentségtelenedett meg a sorozat, és az olvasók sem veszítették el a kedvüket, és nincsen semmi rókabőr-nyúzás fíling, a történetek elevenek, frissek, humorosak. Ki gondolná, hogy még ennyi szufla van a Vadnyugatban? 

*

Aztán ez NEM CSUPÁN ITTHON VADONATFRISS kiadvány, az eredeti is idén jelent meg. Olyannyira, hogy a Lucky Luke hivatalos oldala ennek a számnak a borítójával köszön az oda szörfölőkre. (Egyébként nagy csalódás az oldal: klattyintgattam picinyt, de egy átfogó biográfiára nem volt hely, kedv, energia, lehetőség... Mondom, a HIVATALOS oldalon. Ez kicsit furcsa a számomra. A hetvenes évekkel foglalkoznak, de enyhén szólva azt sem eresztik bő lére. Mintha arról lenne szó, hogy valamit írniuk kell az eredeti szerzőkről, hát kihúzzák a méregfogat, írnak valamit, de annyit azét mégsem, hogy az oldal informatívvá váljon.

Úgy egészében is: egy kereskedelmi oldalon vagyunk, ha valamit érdemben akarunk tudni a Lucky Luke-füzetekről, menjünk a Wikipedia-ra. (Érezd az iróniát! Bár az a baj, hogy tényleg informálisabb...) Szóval nekem összecsapott és profitorientált az oldal, és bár belátom, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen (nem is volt neki, lepelbe csavarva tették a barlangsírba a tanítványai), de azért ez kicsit visszatetsző. 

(Ugyan nincsen semmi összefüggés, de ránéztem az Asterix történetek hivatalos oldalára. Mondhatom, ég és föld Asterix javára!) 

*

A Gyapotcowboy egy ÖTLETES TÖRTÉNET. Kicsit kiszakadunk az eddig megszokott környezetből, de annyira azért mégse, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat és kibékíthetetlenné váljon az ellentét. Nem Afrikába, Indiába megy Lucky Luke, és az időben sem utazik, szerencsére.

Annyi történik, hogy örököl délen egy gyapotföldet, és ezzel Lousiana leggazdagabb emberévé lesz. De mert Délen vagyunk, pár évvel az észak-amerikai polgárháború után, vannak bajok. A négerek, oppárdon, a feketék felszabadítása, a rabszolgaság eltörlése már megtörtént, de a rasszizmus még ezerrel dúl, a feketéket (na, kupálódom, látod?) sújtó szankciók végleges eltörlésére még száz évet kell várni. Addigra érik be a gyümölcs, hogy egy fekete leülhessen a buszon egy fehér mellé. 1963-ban Martin Luther Kingnek még volt egy álma. Még álom volt csak... (Szavam ne felejtsd, ide még vissza fogok térni!)

Luke tehát megy Délre, a Daltonok, ha már ő lett a leggazdagabb ember Lousianaban, lelkesen mennek utána. Luke átveszi az örökségét, de esze ágában sincs ültetvényesként letelepedni. A terve az, hogy szétosztja a birtokot az egykori rabszolgák között. A terv természetesen kiváltja a déli ültetvényesek haragját. Közelednek a Daltonok is. A feketék is Luke ellen fordulnak, mert nem hisznek neki. A Ku Klux Klan is a porondra lép. Tehát van itt kavarodás itt bőven. 

A történetről ennyit, hogy ne legyenek poéngyilkos. 

*

Volt három olyan JÓ POÉN a történet során, hogy hangosan röhögtem. Mindhárom kiszólásos beszólás volt  történetből. De tényleg csuda jól sikerültek. Gondolkodtam, hogy elmondom, de az aztán tényleg poéngyilkosság lenne. Ha rájöttél, mire gondolhatok, írd meg, majd egyeztetünk! 

A füzet egyébként s simán hozza a Lucky Luke történetek színvonalát. Sőt! Üdítő az alapötlet, üdítő, hogy kimozdulunk egy kicsit a megszokásból, üdítő, hogy elsősorban nem a Daltonokkal küzdünk. Ha nem tudnám, fel sem tűnne, hogy nem Morris rajzait nézem. 

*

Egy dolog zavart csak. KONJUNKTÚRA ideje van.

Vannak témák, amelyek AKÁRMIKOR, BÁRMIKOR ÉS MINDIG AKTUÁLISAK. Ilyen téma a holokauszt, a második világháború (észrevetted, hogy este kilenc-tíz felé zongorázni kezdesz a távirányítón, egy időben minimum két -három adón megy olyan műsor, ami valamilyen összefüggésben van a második világháborúval? Próbáld ki!) és a kisebbségben levő elnyomottak, elsősorban a feketék helyzete, szenvedése.

Ami a közelmúltban zajlott az USÁ-ban a rendőr által meggyilkolt George Floyd halála következtében, az igen beszédes. A Black Live Matters mozgalomnak a neve is felháborító, önmagában fajgyűlölet, tömény rasszizmus. S ne feledjük el, hogy pár évvel vagyunk azután, hogy Amerikának fekete elnöke volt, az egyik legnépszerűbb showman, Oprah Winfrey fekete és nő. Ahogy az is köztudott, hogy az amerikai filmekben szerepeltetett színészek alkalmazásakor ráta van a fekete szereplők kötelező létszámára. Láttál mostanában készült filmet, amelyben nem fekete volt az elnök, a tudós, a bölcs, idős férfi, vagy éppen a jó Isten?  A RASSZIZMUS bárhol és bármikor bevethető téma, pompás szitokszó a valóság elfedésére, elhallgatására és elhallgattatására.

Biztos rossz, aki rosszra gondol, meg Pistikének mindenről az jut eszébe, de képtelen vagyok nem összefüggést látni a világpolitikai helyzet és e képregény története között. Valahogy túl egyértelmű a párhuzam. 

Teszem hozzá azonnal: ezzel együtt nem volt képes kiábrándítani magából. Csak azért jócskán túl vagyunk már a Tamás bátya kunyhójá-n és a Ne bántsátok a fekete rigót is vagy hatvan évvel mögöttünk van S mondom, ha nem most árasztotta volna el a világot  BLM-őrület...

Ezzel együtt, ha van is politikai megfontolás Luke újabb kalandjának alakulás mögött, a szerzők maguk is észrevehették, hogy valami így nem teljesen gömbölyű, vastagon kiszóltak a történetből, és éppen a feketék a mai napságos érvényesülési lehetőségeivel kapcsolatban tették ezt. 

Pesti Könyv, Budapest, 2020, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699429 · Fordította: Szenes Renáta 

8/10

2020 novembere, fizetésnapon, az esti kijárási tilalom kezdete előtt egy nappal

Kir Bulicsov életműve 2003-ban végleg lezáródott. Ami addig, hát ne tovább, mást már úgysem. Ámde magyarul, úgy fest, még tengernyi mindent lehetne tőle olvasni, ha a kiadó és a fordító is így akarja/ná. Mert magyarul az életműnek, csak igen kis töredéke jelent meg eddig. Mert milyen jól hangzik, amit e kötet végén a szerzőről szóló kurta kis egy oldalkában olvasatunk!

Első írásai között volt egy elbeszélés egy Alisza nevű kislányról, akivel sosem történik semmi. Ez persze azt jelenti, hogy a leghajmeresztőbb kalandokba keveredik térben és időben egyaránt. Ő később leghosszabb sorozatának főszereplőjévé vált – több mint 50 műben tűnik fel, amelyek közül az utolsókat 2003-ban, élete utolsó évében írta. Másik tartósan népszerű ciklusa a Guszlar nevű településről szól, amelynek mindennapjait a legkülönfélébb fantasztikus jelenségek állítják fejtetőre. Ezen a szérián a 70-es évek elejétől szintén élete végéig dolgozott. De számos ismert orosz népmesét is átírt SF-köntösbe, óriási sikerrel.

Szóval van még merre menni...

Bulicsovról és a műveihez fűződő kapcsolatomról több ízben lerántottam már a leplet. Ha átfedéseket találsz a régebbi értékelések és e mostani között, ne gyanakodj se a véletlenre, én írtam mindet, se a tudatosságra: a memóriám megbízhatatlan, nagyjából halvány gyanúim vannak, mi mindent írtam le (de ott és akkor mindig őszinte és igaz!). Ezért vannak vaskos átfedések az írásaimban, miközben azt hiszem, mindig újat nyújtok. 

Arra például tisztán emlékszem, azt hiszem, hogy mondtam már: A NOVELLA NEM EGÉSZEN AZ ÉN MŰFAJOM. (Annak ellenére nem, hogy például Bradbury novelláskötetei a leginkább becsben tartott tulajdonaim, vagy nagyon szeretem Philip K. Dick gyűjteményeit is. Ja, és Lem... Maupassant-ról vagy Hemingway-ről nem is beszélve. Móriczról meg pláne nem! Hm, „Mit adtak nekünk a rómaiak?”) És annak ellenére nem, hogy több novellát írtam mint regényt. (Az utóbbiból egyet.) A novellákkal sokszor az a helyzet mint a versekkel: igen bizonytalan tudok lenni, hogy akkor most mi merre hány méter, hány éves  kapitány, és miért kellett végigolvasnom, amit végigolvastam, miért jó nekem, és mit mondott mindez nekem, ha egyszer nagyon keveset értek az egészből? Mint a faék, ugyebár... Vagy mint a közepesen művelt egyszeri olvasó. Arról nem beszélve, hogy most fejeztem be egy másik novellás-kötetet, és bizony sokat abból sem értettem. (Ha érdekel, Farkas Balázs Ugatás című kötetéről van szó.)

Ellenben Bulicsov novelláiról nincsen ilyen, magamra nézve kétségbeejtő véleményem. Ugyanis a Kettészakított élet is novellagyűjtemény. És láss csodát! Ráadásul ez a gyűjtemény, mármint  Project 18 Pavlis doktor kalandjait tárja elénk. A kiadó, úgy tűnik, először erre a vonalra feküdt rá: gyújjön Pavlis minden mennyiségben! Mert az utóbbi időben megjelent Bulicsov-könyvek mindegyike Pavlis-könyv. 

*

PEDIG PAVLIS, BÓLINTSUNK RÁ BÁTRAN, NEM EGY TÚL ÉRDEKES FIGURA. Semmiben nem kiemelkedő, nem egy hőstípus, nem egy poéngyáros, nem egy három aggyal rendelkező géniusz, csak egy doki, aki mászkál ide-oda a galaxisban, ahogy a munkája megkívánja, és átél ezt-azt. Némely átélései legalább annyira érdekfeszítők és tanulságosak mint amennyire az a leírásom, hogyan találkoztam első ízben Bulicsov írásművészetével azon a karácsony reggelén. Tulajdonképpen semmi semerre, inkább csak impressziók, ugye? Vagyis Pavlis jobbára kényelmes eszköz egy történet elmeséléséhez. S még azt is hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Mikor mennyire akarta a szerző szeretni a szereplőjét. Akinek még a mindenkori életkorát is nehezen tudjuk belőni. De voltaképpen túl sokat meg sem tudunk róla, igazából még azt sem, mekkora májer a maga területén? Egy sima kis körzeti dokika vagy Bertrand professzor? Vagyis a novellákat semmiképpen sem Pavlis személyisége, adottságai valamilyensége teszi érdekessé és izgalmassá. Ha egyáltalán...

*

Azt is vaskos túlzás lenne állítani, hogy A TÖRTÉNETEK kiemelkedőn érdekesek, gondolatébresztők vagy fantáziadúsak lennének. Bulicsov visszafogta magát. Pedig lehetősége bőven lenne. Mert ugye az emberiség már kirajzott a lakóhelyéről, ott van már a Föld-14 nevű bolygón is, a bolygóközi utazgatás mindennapi cselekedet számára. 

Ezzel együtt a fősodor soha nem az, hogy milyen titkokat rejthet egy új bolygó, hogyan fogadja az embert, hogyan népesíthető be,, ha benépesíthető-e egyáltalán. 

A novellákban, egy kivételével nincsenek idegen lények (még az az egy sem idegen, csak máshogyan funkcionáló ember), nincsen kapcsolatfelvétel, nincsen védekezés, támadás, galaxis-újrafelosztás. 

Nincsen nagy titkok, csodás, fantasztikus, túlvilági, másvilági, más galaxisbeli működések, események, talányok és így azoknak megfejtése sincsen.

Mondhatom, harcokra, parádés stratégiákra, légakasztó csatákra is feleslegesen számítasz! Ilyen sem sincsen ebben a könyvben. Nem pusztítják garmadával sem egymást, sem a galád, galaxis-szerte félelmetes csápos, bogár- vagy hüllőszerű borzalmakat a főszereplők. 

Az ellenség ezekben a novellákban soha nem a másik ember, nincs itt test test elleni közelharc, de nincs csillagágyús bolygópusztítás sem. Az ember felfogta, hogyha farkasa a másiknak, akkor előbb-utóbb neki is lesz farkasa. Nem az érzelmitől szabadult meg, hála Istennek, hanem az a másik elleni agressziójától. De kifejtve ennek útja-módja nincsen. Valahogy nem is hiányzik. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ezek nincsenek, AKKOR VOLTAKÉPPEN MI VAN? Ha már, végső soron, egy sci-fit olvasunk. Igaz, hogy a negatív megközelítés is megközelítés, de eddig csak így léptünk oda ehhez a könyvhöz, tán jó lenne végre valami állítás is! Akkor állítsunk végre!

Van itt időutazás, de nem a paradoxonokról való milliomodik csavar-lehúzással, hanem egy érdekes, mikrotársadalmi megközelítéssel: feláldozható-e egy emberért a közösség, avagy mennyire lehet túlzásba vinni a kötelességtudatot? Ugye, hogy így egy kicsit más a gyerek fekvése? 

Netán egy másik verzió időutazásra: bevethető-e a meteorológia ellen?

Vagy mit szólsz ehhez (bár ennek voltak/vannak előzményei): mennyire várható el, hogy az értelmes élet formáiban igazodjon az elképzeléseinkhez, az elvárásainkhoz?

Van ilyen is: lehet-e szerelmes egy bioformált ember, és lehet-e bárki őbelé szerelmes? 

Szinte mindennapi semmiségek, galaktikus távlatokba és mindennapokba helyezve. Viszont ebből a felsorolásból is kiderül, hogy nem arról van szó, hogy Bulicsov fantáziátlan. Sokkal inkább arról, hogy a fantázia birodalma számára sokkal inkább eszköz az emberség megközelítésére, és annak elmondására, hogy bármilyen térben és időben mozogjon is, a homo sapiens,, mindig ember marad. Még akkor is, ha a formája nem emberi.  

*

A KÖNYVRŐL MINT TÁRGYRÓL

Egyfelől semmi különös, jó kis rajz egy űrhajóról, bár semmitmondó, semmit sem üzenő. Sci-fi, tehát jó lesz ide. A meglepő a könyv belső tükre. Főleg annak tudatában, hogy az egész könyvecske mindössze 258 oldal. Azért ennyi, mert meglepő a belső tükör: mintha csak valami Már tudok olvasni-sorozat darabja lenne: a rosszabbul látók örömködhetnek, a betűméret legalább tizenkettes. Persze még mindig jobb mint amikor mikro-betűkkel szedik a könyvet, amit ki sem lehet nyitni egészen... De akkor is kilóg a lóláb. Tudniillik, hogy ez az oldalszám is csak azért jött össze, mert ekkora a betűméret. Amikor pedig, lásd fentebb, bőven lett volna még miből mazsolázni, az életmű bírta volna. Csak valahogy olyan kis lenyúlás-érzése van az olvasónak. 

De egyébként a könyv egyben van, megtervezett, illik a többi Metropolis Media-s Bulicsov mellé (azok sem frenetikusn ötletgatdagok, csak erősen tisztességesek). 

Apróság: a borítón a projekt szó magyarított, k-betűvel szerepel. A belső címlapon angolosan, c-betűvel. 

Mindösszesen az a véleményem, hogy nyúltam fel a polcra a következő Bulicsov-kötetért. Csak még (?) nincsen.  

Metropolis Media, Budapest, 2019, 258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859540 · Fordította: Egri Zsuzsanna

7/10

2020 novembere, irtó nagy köd van, megint nem mentünk kirándulni,

Ezt a bejegyzésemet és természetesen
az alanyát, a képregényt is csak felnőtteknek ajánlom!

A KÖNYV VÉGÉRE DERÜLT KI SZÁMOMRA, HOGY EZ EGY BEFEJEZŐ KÖTET,

a szokásos, kicsit nyitva hagyott véggel, hogy ha úgy alakul folytatni lehessen. Ez egyfelől megnyugtató, mert egyre inkább viszolygok a rétestészta sorozatoktól, amik tutira elvezetnek az érdeklődés lanyhulásához és a kifulladáshoz. Vagyis a kiábránduláshoz. Így roppant üdvös, hogy a Ha/Ver nem ilyen sorozat! 

Mondjuk abban is van valami, hogy azért van olyan érzésem, hogy nem teljesen átgondoltan lett itt vége a sorozatnak, hanem menet közben alakult úgy, hogy inkább tovább nem kellene, és aztán ehhez igazították az eseményeket. De tény, hogy jól igazították. Ahogy az is tény, hogy lett itt minden, szerpentin, konfetti, pezsgő, százhúsz hulla, böszme nagy tűzijáték, meg felnövés. 

Na, menjünk csak sorjában!

KEZDJÜK E KÖTET TÖRTÉNETÉVEL! 

Adva van, ugyebár egy kamasz fickó, aki úgy dönt, hogy olyan beöltözős szuperhős lesz. Elő is kapar egy békaszerű búvárruhát és iszkiri ki az utcára, hogy majd rendet csinál ott, ahol rendetlenség van. Vékony, szemüveges, kétbalkezes mamlasz. Sem különleges képessége nincsen, sem verekedni nem tud, sem nagyjából semmit sem tud. De mozgalmat indít el, egyre többen öltöznek szuperhősnek. De persze az egyik nagyobb niemand mint a másik. Ám akad egy kislány, KIs Dög, akit a saját édesapja arra dresszírozott, hogy iszonyat profi gyilkológéppé legyen a jó oldalon. Az is lesz. 

A történet humoros (fekete) és véres (nagyon). De olyan iszonyú fröcsögősen. Miközben paródiái a szuperhős történeteknek és több esetben saját magának is. Mert azért önmagában az, hogy egy totál kétbalkezes kiccsávó meg egy törpöröngy kisbige végezze ki mindig a rosszarcúakat, nehezen komolyan vehető. S mégis komolyan vesszük, ez benne a csavar, miközben azért mégsem. Ez meg a másik. 

Szóval azért ügyes ez a sorozat, mert paródia. Ha komolyan venné magát nevetséges lenne, de így meg röhögünk. Ráadásul a bénázások miatt lesz szimpatikus a főhős mamlasz is. Mert ember. Beszari, megmagyarázós, vágyakkal teli, kitartás nélkül, a céljait nagy mellénnyel tűzi ki, hogy aztán soha semmit meg ne valósítson belőlük, vagy ha mégis, féleredményei vannak... Folytassam? Tökre olyan mint te vagy én, na, hogy a fene vigye el! 

Na, arról itt van itt szó, hogy visszatérjek ennek a kötetnek a tartalmára, hogy Kis Dög börtönbe kerül, és a kamasz fickó (tudod, a nyápic, szemüveges, mamlasz) természetesen úgy dönt, ki kell őt szabadítani. Össze is szedi  csapatot, bénábbnál bénább arcok, gondolhatod, ha ő a vezetőjük, és balfékkednek jónéhányat, húzzák az időt, menekülnek, befosnak, Kis Dög meg marad a böriben. 

Közben a rendőrség és a maffia feletti hatalmat meg átveszi egy nem szép, de roppant csúnya ember, aki ráadásul egy kegyetlen, szadista baromállat is, a cél érdekében majd egy szálig ki is irtja a maskarásokat. A dolgot bonyolítja, hogy az emberei között akad néhány, akik felismerik, mennyire aberrált a nagyfőnök, össze is kapaszkodnak, és alakítanak egy alternatív maffiát, és mint a szecskát, úgy aprítják, akit ellenfélnek tekintenek. Vagyis a csúnya bácsik osztódással szaporodnak, de legalább mindegyik kegyetlen vérgenyó gyilkos. S mondom, rendőri egyenruhában. Kis Dög börtönben, Ha/Ver meg egyre nagyobb bajban van, rajta is ott a célkereszt, ahogyan az emberein is. Meg mindenkin, aki be mer öltözni a városban. Fogynak is rendesen a szuperhős-ruhások. 

Ha/Ver azonban, ha a jobban meggondolom, nincsen is bajban. Azért nincsen, mert menet közben szerelmes lesz. De nem ám andalgós, csipkésromantikásan, hanem vérbő lucskosan. Végülis nagykamasz, maholnap fiatal felnőtt. Két dolog van, ami mozgatja: a szuperhősség, ami ugye némi hatalmat biztosít a számára, és van, ugye a rendszeresen megkapott punci, a sorozatos, szenvedélyes ejakuláció lehetősége.

– Ma hétszer mentem el. Azt sem tudtam, hogy ez lehetséges.

Lehetséges. Nem is tudja mindenki, hogy az. Balgaság lenne ezt alábecsülni, nem hogy kamaszként, hanem felnőtt férfiként is. Ahogyan bölcs Ofi barátom szokta volt mondani: a rendszeres kielégülés a legfontosabb dolog a világon, főleg, ha a megfelelő személlyel történik. Megfelelő alatt ő azt érti, aki társ, akivel müxik a kémia, és minden. 

S az a jelent A nő illatá-ban, amikor Al Pacino a repülőn megkérdezi a társaságában levő fiatalembert, tudja-e, mi a legszebb szó a világon, az mindent visz. Mármint Al Pacino arca, amikor kimondja a legszebb szót: 
– Pina!
Lehet vele vitatkozni?

Emiatt azonban Ha/Ver-ből mindössze Dave lesz, mert a napi betevő sokkal fontosabbá válik a számára mint a szuperhősség és a cimborái. Miközben a városban már patakokban folyik a vér a vérnösző vadbarom és az önállósodott háttérmaffia miatt. Konkrétan a cimbik is csúnyán  fogyni kezdenek. 

Aztán persze Ha/Ver megrázza magát és beindul a perpatvar. Innentől a történetet illetőn csendben maradok, bár kétség nem lehet, mire fut ki a rengeteg vérontás. 

AZÉRT ITT KÖZBEN NAGYJÁBÓL ELPÖTYÖGTETTEM A LÉNYEGET IS, 

most csak megismétlem: ez a könyv, teszem hozzá, ahogyan az eddigiek is, egy humoros, véres, komolyan nem vehető, mégis vérkomoly szuperhős történet, aminek a szerző így a sokadik füzet és a negyedik kötet végére sem estek önismétlésbe, nem fulladtak ki az ötletekkel, és hihetetlenül stílusosan engedik Dave-nek, hogy felnőjön, és szögre akassza a zöld ruháját, és helyette.. Kuss Moha, ez már spoiler lenne!

Tényleg úgy voltam vele, amikor kihoztam a könyvtárból, hogy a csuda tudja, adok neki egy esélyt, bár kétségtelen, hogy egyik rész felett sem kellett fanyalognom, de azért... S közben az Incal második-harmadik kötetét is kihoztam egy hónapja, de annyira semmilyen volt az első rész pazarsága után, ezt kapd ki, hogy még írni sem volt kedvem róla. Öncélú zagyvaság lett a második részre belőle. Ez meg a negyedik. És mentes mindattól, amit az Incal-ra az előbb írtam.

A rajzok minőségének a taglalásába nem is megyek már bele. A rajzok több mint jók. Ügyesen keveredik benne a brutális hiperrealitás a hm, mi is erre a jó jelző, a szimpla kamasz-comics formai elemeivel. De van jó pár ábra, aminél leragadtam, mert annyira plasztikus, annyira szép, annyira jól rajzolt. 

Vagyis nincsen itten semmi baj, kérem, lehet oszolni és élvezkedni szerzők és a kiadó pompás, ugyancsak  minőségi munkája felett!

Fumax, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701316 · 
Fordította: Sepsi László · Illusztrálta: John Romita Jr., Tom Palmer

9/10

2020 novembere, szép napfényes idő, ma a temetőket jártuk, bepótolni a múlt héten aktuális látogatásokat

A fenti gondolatsor nem a levegőből jött, nem csupán arról van szó, hogy bekattant nálam valami, összevesztem valakivel, és most kiírom magamból, mert a fejlett asszociációs készségem ezt hozza az „ugatás” szóra. Dehogy. Illetve részben. Mert Farkas Balázs a novelláskötetének az első darabjában a következőket mondatja a novella főszereplőjével: 

– Az emberi kommunikáció… ugatás. – Patrik visszafordult. – Mindenki azt hiszi, hogy amit mond, jelent valamit a másiknak, ami persze egyáltalán nem biztos. Ritkán figyelünk a másikra. Agresszív, tolakodó a kommunikációnk. Mint az ugatás. Valakinek érezzük magunkat tőle, de ez az ugatás a másik számára üres zaj. Próbálod érvényesíteni a létezésedet, rámutatni, hogy ott vagy. Ideiglenesen működik. De nem is tudom. Nincs értelme.

[...]

– Akármit ugatunk, mindig lesz valaki, aki máshogy ugat vissza, és mindig lesz olyan, aki félreérti a másikat. Minden háború innen ered. Az acsargásból, önmagunk fontosságába vetett hitünkből.

Ugye, hogy ugye? Ráadásul, ahogy ezt írom, nem tudom kiverni a fejemből egy réges-régi KFT-dal egyik sorát: 

„A határtalan bírhatnéktól
ugatnak a kutyák”

Bár az egész dal idevaló. Itt is van, hogy ne kelljen keresgélned, figyeld csak!

*

SZÓVAL A KOMMUNIKÁCIÓ. A VILÁG EGYIK LEGNEHEZEBB DOLGA. A múltkor olvastam egy valamiről írt értékelést (a tárgy valóban teljesen mindegy), amelynek a lényege ez volt: a szerző azért adott minimális pontszámot a cuccnak, mert ahogy írta: „még nem ismerem”. Ma egy másik termék alatt olvastam a termékről írt vélemények között: „azért vettem meg, mert a régi elromlott”. A Google Play is tele van az ilyen app-értékelésekkel: „Még nem tudom, most raktam csak fel, majd meglátjuk...” De ha orbitális ostobaság és teljesen feleslegesek is ezek a „vélemények”, a szerzőik legalább nem agresszívek. Manapság már ez is valami. Mindössze kommunikálni szeretnének. Csak éppen képtelenek rá. 

Volt egyszer egy rettentő ostoba, agresszív főnököm, meg egy jóindulatú, de nagyon negatív kollégám, aki mindennel szemben ellenkezésre volt berendezkedve, ami a főnököktől érkezett, meg annak az ellenkezőjére is. Nem egy eset volt, amikor a jelenlétemben sikerült összeveszniük. Élmény volt, szó se róla. Mintha hangvisszaverő fal lett volna közöttük. Vagy valami torzító anyag. Próbáltam moderálni a beszélgetésüket, fordítani egyiknek a másikról, de nem értem el túl nagy sikert. (Miután én eljöttem a cégtől, odáig fajult egy beszélgetésük, hogy  főnök fojtogatni kezdte a beosztottját. Most mondd, hallottál már ilyet? Amikor erről hallottam, eltelt már pár hónap az eset óta, de még mindenki ott dolgozott. Mondjuk ez sem normális...) A beszélgetéseik teljesen lefedték Ofi barátom kedvenc antikommunikációs példamondatát. 

És akkor ezek a példák a jéghegynek még csak nem is a csúcsai, hanem csak hópihék a csúcson. A csúcsokról szól mennyi, de mennyi színpadon vagy az életben előadott dráma! S nem tudom, melyik a szörnyűbb, az, amikor képtelenek vagyunk megérteni egymást, vagy az, amikor értjük a másikat, de egymás ellen dolgozunk? 

*

IDEJE LENNE AZ UGATÁS-RÓL IS ÍRNOM, NEM? 

Az Ugatás az 1987-ben született Farkas Balázs ötödik önálló kötete. Vagyis nem pályakezdő, nem elsőkönyves alkotó, hiába is fiatal ember a fiatalember. Ez a kötetének minden novelláján érződik. Mármint az írás rutinja. Tudja, mit miért csinál. Nem véletlen, hogy a weboldalán még szépírás-oktatás szolgáltatást is kínál (a bármelyik menüpontra való kattintás után megjelenő Patreon-gombra kattintva).

Nézd ezt a fotót! Ilyenek a novellái is: egy tiszta, nyílt arc, barátságos fésületlenség, a póló bármelyikünké lehetne, de figyeld csak, a fotó kimozdul a valós tér értelmezéséből, és a szerző tekintetben van valami oda nem illő, talán mert nem szembe néz, hanem oldalpillant, és ettől az arcban, bármilyen tiszta, van valami fenyegető, hm, sunyiság. 

Szerintem ha mindezt a novellákra exportálod, teljes egészében tudod, mire számíts, amikor Farkas Balázs novelláit olvasod majd. S ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a kötetről. Csak te nyilván nem elégedsz meg ennyivel. 

*

AZ ÍRÁSOK PÁR OLDALASAK, általában így-úgy csattanósak, de semmiképpen ne hatalmas, nagy ívű pofoncsattanásra számíts, hanem csak a hosszan lelógó abrosszal terített asztal alatti bokán rúgásokra. 

Nincs lacafaca a főszereplők bemutogatásával, sem külső, sem életkor, sem társadalmi státusz, sem semmi tekintetében. Majd kiderül menet közben. Mindig kiderül. 

A párbeszédek élnek, nincs semmi szájbarágás, nulla didaktika, a felvetések olyanok, hogy egyből kíváncsi leszek, a folytatások meg olyanok, hogy vérprofi az egész, letisztult, tömör, ott van, na. Farkas Balázs: író.

A menetek gyorsak, érthetők (csak mondom, a végek nem mindig), a szerzőnk stílusa követhető, mindennapi, velünk élő, ha kell (néha: ha nem*) vulgáris. A novellák hossza miatt nagyon fegyelmezetten kell a szereplőkkel bánni.

* Alapvetőn nem szeretem a trágárságot. Ezzel együtt van jól meghatározott helye a mindennapi életben is, az irodalmi szövegben, a filmeken is. Nem vagyok annyira prűd, hogy mindenhonnan kigyomlálnám. Ámde például amikor egy kamaszlány minden előzmény, és utózmány nélkül fesztelenül közli, hogy neki bizony szarnia kell, hát meghökkenek. Nem azért, mintha nem lenne olyan nőismerősöm (majdnem hölgyet írtam, de itt nem lenne helyénvaló), aki adott esetben ne tenne ugyanígy, de minden kontextus függvénye. A szövegben nincs felvezetése és igazából lecsengése sem a hölgy brutális kula-kényszerének. Ezért a levegőben lóg, és teljesen ki is zökkentett. Valahogy leragadtam az ánusz-tágulásnál és a kábel-alkotásnál. 

Arról, hogy milyen fontos egy novellában mondjuk a névválasztás: a Szörnyetegek című darab főszereplőjét Levinek híják. Így, becézve. Rendben van, hogy Szörényi is, meg a Móka Miki vezetékneve is  :-D Levente. De ők nem Levik. Nekem a Levi az vagy kisgyerek, vagy egy nagyon jó cimbora. Idő kellett még ebben a nyúlfarknyi novellában is, hogy Levit végre Leventeként kezeljem, a felnőtt, gyermekkel rendelkező apát, ne kissrácként olvassam. Mire ez sikerült, véget is ért a pár oldal. Amit emiatt újra kellett olvasnom. De ez legyen az én bajom, meg a legtöbb probléma. 

A történetek nem is történetek, hanem felvillanások, mindennapi közjátékok, töredékek, amikben ott van az egész. Általában a tragikus egész. Az ugatás. Vaú! Az, hogy úgyis minden részekre törik majd, sőt, inkább, hogy már részekre is tört, mi meg bebámulunk a törött cserepek közé, sőt inkább bekukkolunk a szereplők életébe. Dühöngeni, sajnálkozni, értetlenkedni, és szeretni azt, amit olvasunk. Mármint Farkas Balázs tehetségét.

*

VAN AZONBAN EGY AZONBAN

Nyúlfarknyi a kötet. Egyszázkilenc oldal. Semmiség vastagságra. Egy hétig olvastam. Nem azért mert nem volt időm, bár ez a hét kicsit zűrös, rohanós (drukkolj, hogy meg tudjuk venni a lakást, amiben lakunk, most éppen nem tűnik egyszerűnek és rövidnek a folyamat), de volt közben volt egy hétvége is, és bőven kaptunk levegőt akkor is. Mégsem haladtam ezzel a nyúlfarkkal. Valahogy rendre más kötött ki a kezemben. Volt, hogy játszottam itt a heverőn a telefonomon (itthon egyáltalán nem szoktam), mikor is olvashattam volna. Szóval, tudod, az a szitu, amikor valami mást csinálsz ahelyett, amit kellene (van ismerősöm, aki ezt egyetemi színvonalon képes űzni; adjak elérhetőséget?). S már ez is milyen: „amit kellene”. Mi az, hogy „kellene”? Olvasni nem kell, hanem jó. Vagy mi van, nem? 

 Viszont az egész helyzetben ott van a viszonyom a könyvhöz. Piszok jó. Csak nem kötött le igazán. Csak nem érdekelt úgy, hogy órák alatt bevégezzem. Egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy ennek a polcomon van a helye. 

Fel tudom-e oldani magamban az ellentmondást? Várj... még egy kicsit, várj...! Most jó... Köszönöm! Nem, nem tudom feloldani. Végig az volt bennem, hogy Farkas Balázsnak regényt kellene írnia. Meg az, hogy bár a szöveg pazar, mégis néha kicsit lila. Ha nem lilás szöveggel írna regényt, az lenne csak a csuhaj! Ez volt bennem. Meg még az is, hogy nem rohanok most és azonnal a könyvtárba, de ha arra járok, fogok időt tölteni azzal, hogy az F-betűnél kotorásszak a polcon. Mert vannak egyéb könyvei, regénye is van. Bizony. 

S hogy teljesen igazságos legyek. Amikor a fenti bekezdést befejeztem, kinyitottam a moly.hu-t, mit írnak mások a könyvről. (A saját értékelésem megírása előtt szinte soha nem teszek ilyet, nem szeretek befolyásolva lenni, hacsak nem muszáj.) Nagyjából én vagyok a könyvével a leglelketlenebb, mindenki más lelkesebb volt. De lényegileg benne vagyok a fősodorban, összecseng másokéval, mellékfoglalkozású könyvértékelőkével a véleményem. Kicsit oldódott a lelkifurdim. 

Napkút, Budapest, 2020, 110 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638980

6/10

2020 november, szigorodnak a Covid-szabályok, egy héttel halottak napja után

*

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!

A Napkút Kiadóval barterezünk egymással. Egyszer elküldtem nekik egy általuk kiadott könyvről írt értékelésemet. Mire pár nap múlva jött egy levél, hogy ajánlhatnak-e még néhány könyvet a repertoárjukból. Voltam olyan pofátlan, hogy megkértem őket, hadd válasszak inkább én. Hagyták. Akkoriban jelent meg a Gion életmű előző kötete, voltam oly' bátor, abból is kértem egy példányt. Megkaptam azt is. Megírtam az összes nekem elküldött könyvről a magamét.

Aztán jött a vírus, vele meg a kiadóval való kommunikációba a csönd. Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt legalábbis számomra egészen biztosan még gyümölcsöző kooperációnk. Erre mi történt? Pár napja megkerestek, hol is akadtunk el, igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne tartanék igényt? S hogy örömmel értesítenek, tudva, hogy mennyire becsülöm Gion Nándor írásait, hogy megjelent egy új kötete, küldhetnek-e belőle? (Csak csendben, halkan mondom, éppen ott tartottam, hogy rendelek belőle egy példányt, mert kevés könyvet veszek, nem férnek el, de Gion az Gion, ugye.) Hát „nagy nehezen” rábólintottam, kegyes, királyi csuklómozdulattal beleegyeztem. (Nem ám: nagyon hálásan megköszöntem a velem levelező hölgynek, hurrá, hurrá, hurrá!)

*

Gion Nándor 2002-ben sajnos elhunyt. Így bármi jelenik meg az ő tollából, az valaminek az újra kiadása vagy pedig az innen-onnan, a padlásról lesepert, az arrébb tolt sublód alól kivirító példány. Vagy pedig a szorgos szerkesztői munkák során előbogarászott, eddig bújdokló írások. Azt, hogy Gion vajon ki akarta volna adni, nem biztos, csak esélyes. Viszont az ilyen írások színvonaláról azért nekem mindig a nagy együttesek B-sides-lemezei jutnak eszembe: persze, az ő műveik, persze megjelentették, persze, ők játszották fel, de valamiért egyik soralbumra sem kerültek fel, csak olyan futottak még dalok, kislemezre valók, amik nem nőttek akkorára, hogy a nagylemezre ráférjenek (ha ez manapság még értelmezhető egyáltalán valakinek). Ami rengeteg esetben persze ostobaság. Kapásból az LGT fából vaskarika dupla kislemeze jutott eszembe, négy olyan dallal mint a Miénk ez a cirkusz, az Annyi mindent nem szerettem még, a Veled, csak veled és a Pokolba már a szép szavakkal. Az Annyi mindent... soha nem szerettem, de a másik három dal, no, az nagyon-nagyon dal! Hiába kislemezen jelent meg. Tény azonban, hogy a kislemezek B-oldalára általában a futottak még dalok kerültek. Érted, mire akarok kilukadni? 

2002 óta tizennyolc év telt el. Az életmű-sorozat utolsó három kötete fennmaradt írásokat tartalmaz, amelyeket nem a szerző rendezett sajtó alá. Naplók, interjúk, filmvázlatok, reflexiók, kisebb prózai írások, hangjátékok, mondom, ami a sublód alatt maradt. (Halkan súgom, hogy ebben a kötetben van egy érdekes, jó hír: a kiadó még három kötetet tervez: ismertetők, kritikák, ajánlások, fordítások, átdolgozások, cikkek, nyilatkozatok, interjúk, alkalmi beszédek, mások Gion-dramatizálásai. Te is tapsikolsz már?)

Az első posztumusz kötet szerkesztője Gerold László volt, a két utóbbié Kurcz Ádám István. Ez utóbbi egy alaposnak tűnő monográfiát is írt Gion Nándorról. Azért mondom, hogy tűnő, mert még nem olvastam, de a kiadónak köszönhetőn már az is itt vár az olvasásomra. 

Van-e értelme az ilyen „újrahasznosításoknak”? Nem túlzás, hogy a tíz kötetesre tervezett életmű-sorozatból mindössze az első négy kötet tartalmazza a szerző eredetileg is kiadásra szánt írásait? Vajon a Gion írásait nagyon szerető keveseken kívül találnak-e olvasót ezek a szecskákból összeállított kötetek? Nem túl tapintatos a kérdés, elismerem, de úgy vélem, teljesen jogos. 

Magától értetődő, hogy nem ezek a kötetek nem lesznek az év könyvei, és nem ezek tartják el önmagukban évekig  kiadót. (Ahogy például Kurt Vonnegut neve alatt megjelent, hasonló összeállítások sem voltak az év könyvei. Sőt, volt, amelyik teljesen érdektelenre sikerült.) Ennek oka magától értetődő, vélem, magyarázni sem kell. Más kérdés azonban, hogy a rókáról még egy bőrt-elven túl, milyen irodalmi és élvezeti értéket jelentenek ezek a kötetek? Az irodalomtörténeti értékükről nincsen vita, de a megközelítésem egyáltalán nem szakmai, hanem szigorúan mindennapi olvasói. 

Nos, a véleményem szerint a baj ott van, hogy Gion Nándor sajnos nem ELÉGGÉ ismert író. Hiába az egyik legjobb magyar író, hiába az egyik leghíresebb, hiába az egyik legélvezetesebb nyelvezetű, hiába misztikus egy kicsit, hiába realista, hiába, hiába, sajnos nem ismerik annyian mint amennyire megérdemelné, hogy ismerjék. Nincs benne a köztudatban. Az persze adott, hogy a legjobb regényei, írásai azok, amelyek még életében megjelentek. Nincs vita. 

Azzal sincsen baj, hogy ezek a posztumusz, sublód-alóli könyvek még akkora érdeklődésre sem tarthatnak számot mint a nagy művei. 

*

Ám itt jön egy hatalmas 

DE.

Hidd el nekem, annak ellenére, hogy rendben van minden, amit fentebb írtam, és annak ellenére, hogy ezek a kötetek, persze, „újrahasznosítások”, mert irodalmi forgatókönyvek, filmforgatókönyvek, szinopszisok, rövid magyarázatok, amik jobbára csak az eredeti anyagok ismeretében érdekesek, vannak a dologban egy nagyon komoly mégis-faktor! Mondom: jobbára az eredeti anyagok ismeretében érdekesek. De itt jön az előbbi nagy DE érelme és jelentősége.

Két anyag a „jobbára” ellenére is teljesen lenyűgözött. Azért „ellenére”, mert az adaptációk végső soron teljes értékűek, hiszen az eredeti anyag valamilyen más formában történő újraértelmezései, nem pedig prototípusai vagy csonkolásai

Az egyik Gion főművének, a Latroknak is játszott sorozat második kötetének, a Rózsaméz-nek egy hangjáték-verziója. Ami akár unalmas is lehetne, hiszen az előző kötetben, a Krisztus katonái a Görbe utcából címűben is volt már adaptációja a tetralógia első kötetének, a Virágos katoná-nak, majd az első két kötetnek (Virágos katona, Rózsaméz) is, amely Latroknak is játszott címmel jelent meg (ahogy aztán, a harmadik kötet megjelenése után a trilógia, majd az életmű sorozat első részeként a tetralógia is; van itt kavarodás, kérem!). Ebben a kötetben meg az első nagyobb egység a Kitalált és igaz szenttamási történetek az 1920-as és '30-as évekből. Vagyis a Rózsaméz adaptációjáról van szó, ahogy mondtam, ezúttal hangjátékként. Pontosabban a hangjáték szövegkönyvének a formájában. A róka sokadik bőre, mondhatnók. Ám sokkal inkább arról van szó, hogy jó néhány pompásan megformált alak szomorú és izgalmas, megható és döbbenetes történetek a regényformája annyira jól sikerült, hogy az más „plattformokra” is kívánkozik. És a más plattformok nyersanyaga is annyira élvezetes, hogy nagyon könnyű beléjük feledkezni. Ezzel a hangjáték adaptációval is ez történt. 

A történetben tulajdonképpen semmi új nincsen, nem is azért született meg. Ez valóban egy más felhasználásra készült adaptáció. Gion szereti az alakjait, de különösen szereti a főhős Gallai Istvánt, az életet és az embereket önmagukért szerető, kicsit élhetetlen, idealista és mégis minden porcikájában realista citerást, de ugyanúgy szereti Gallai feleségét, Rézit és a lótolvaj, rablógyilkos Török Ádámot is, Gallai legjobb barátját. A hangjáték mindent pompásan hoz, amit a regény adott. Gion mindenkori mondanivalójában is nagy hangsúly van a különböző nemzetek együttélésén. Ez minden bizonnyal vajdasági magyarságából, a Délvidék sajátosságából fakad. Nem részre hajló, csak reális. Minden nációval szemben. Gallai István valószínűleg azért volt a kedvenc alakja, mert a főhős életszemléletet megegyezett az íróéval. (Számomra hatalmas döbbenet volt, amikor a tetralógia elolvasása után évekkel megtudtam, hogy Gion alakjai, helyszínei teljesen valós alakok és helyszínek, a szereplők közül soknak még ma is ott van a sírja Szenttamáson.)

A másik lenyűgöző alkotás A vád című filmforgatókönyv, amelyet a szerző Sára Sándorral filmesített meg. A történet a második világháború végén játszódik, amikor a szovjet hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A cselekmény egy tanyán kezdődik:  két szovjet katona érkezik, akik visszaélve erőfölényükkel, szemet vetnek a tanyán élő magyar család lánygyerekeire. Nem árulok el többet. Remegett a kezem olvasás közben. 

 A forgatókönyv itt elolvasható. 

*

A Gion-életmű utolsó két kötetben több átfedés van. Nem szövegazonosság, hanem ami a különböző adaptációs formák alapanyagát illeti: ugyanannak a műnek a különféle változatai. Ahogy említette, például a tetralógia ilyen-olyan verziói is fedik egymást. De nem csupán ezek. Nem sorolom fel mindet. Nem tudom, a kéziratok meglelésének kronológiája kényszerítette-e a szerkesztőt, hogy két különböző kötetbe „szórja” az azonos témákat, vagy más szerkesztési elvek vezérelték, hogy ezek ne egy kötetben, egymás után jelenjenek meg. De rövid töprengés után úgy döntöttem, jobb ez így: egy-egy téma az ismétlődés miatt nem válik unalmassá. 

Gion Nándor szülőháza mai rendeltetése szerint a Gion Nándor Emlékház Szenttamáson

Összegzésül a kötetről: hiába van arról szó, hogy egy életmű konténeréből összegyűjtött írásokról van szó, véleményem szerint egy jól sikerült, jól tematikázott kötetről van szó, amely felkeltheti nem csupán a Gion írásait különösen kedvelők, hanem azok figyelmét is, akik nem annyira ismerik a munkásságát. Mert ahogyan a monográfiája előszavában írta Kurcz Ádám István:

Gion Nándor célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író. Hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők: minden- kinek tartogatnak valamit.
(Gion Nándor művei és műhelytitkai)

Hát bizony, így valahogy! 

Napkút, Budapest, 2020, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639581

8/10

2020 október vége, november eleje, Mindszentek napja körül; egyre több temetőbe kell járnom: Gion Nándor a Farkasrétiben nyugszik

*

Válogatás az Újvidéki Rádió magyar nyelvű drámaműsorok szerkesztőségének anyagából. 

* 

HALMAI RÓBERTNEK NEM VOLT ILYEN JÓ. Neki nem volt jó. Nem ismerte egyik nagypapáját sem. Ehhez képest egy külföldről kapott csomag tárgyaiból összemozaikozta Nagypapa életét. Nem mondom...! De mondom!

Azt olvastam, van veszélye a személyes emlékekből táplálkozó regényeknek, nem beszélve arról, ha első regényről van szó. Mert abba a szerző óhatatlanul beleírja magát, és az nem jó, ha nem képes egészséges távolságot tartani a saját szövegtől.

Ezt ha nem is tartom ostobaságnak, úgy gondolom, sorolni sem érdemes az ellenpéldákat, amik a tétel ellenkezőjét erősíthetnék. Úgy gondolom, a személyes emlékek súlya, a privát történelem szívkapaszkodói jól fogalmazva az olvasóban is beindíthatnak deja vu-érzéseket, megadhatják a nem csupán a szövegből fakadó támpontokat (mert mutass már valakit, aki egy-egy szöveget teljesen objektívan tud olvasni!) és akarva-akaratlan kapcsolatot épít az olvasóval.

Bennem ennek a könyvnek a címe nagyon kedves emlékeket mozgatott meg, és valami hasonlót vártam a tartalmától is. Ezért is jelöltem meg a kiadó számára kért, hm, recenziós példánynak*

*

UPDIKE NYÚLCIPŐ-JE volt az a könyv, aminél kamaszkoromban rájöttem az apróságok értékére: a történet hőse ott állt vendégségben egy idegen mosdóban, kinyitotta a fürdőszoba-szekrényt, és az ott levő gyógyszerek olyan titkokat tártak fel neki a házigazdákról, amikről addig fogalma sem volt. Jómagam soha nem voltam és nem is lettem egy Sherlock Holmes-típus. Simán elsiklok a részletek felett, pedig tudjuk, az ördög...Az egyetlen dolog, ahol nagyon figyelek a részletekre, az Szerelmetesfeleségtársam látható biológiája, de azzal kapcsolatban meg sokkal inkább a Menny jut eszembe. 

Halmai Róbert könyve ezekben a részletekben és a részletek leírásában nagyon erős. A szöveg voltaképpen a részletekről szól. Amikben, ugyebár ottan lakik az ördög. Meg az igazság. Meg a lényeg. 

A külföldön élő Nagyapa meghal, a szerző, az unoka és az édesapja kapnak egy csomagot örökségül. A csomagban mindenféle limlomok vannak, a nagypapa életének semmitmondó apróságai. Az unoka és az édesapja ebből próbálják összerakni a nagyapa-apa életét. A Nagyapa ugyanis még az apa gyerekkorában egyszer csak kisétált a kertkapun, és eltűnt egy másik országba, egy idő után pedig teljesen az egész életükből. Az előttük levő pakk egy voltaképpen hótt ismeretlen ember életének a részleteit tartalmazza. Ezt puzzle-zák össze folyamatos történetté. 

*

CSELES A KÖNYV. Mert nyilván ilyen kis semmitmondó tárgyakból, semmi kis emlékekből csak nagyon bő lére eresztett fantáziával lehet kitalálni, mit jelenthettek egy élő embernek, mikor és hogyan fordultak elő az életében, miért tartotta meg őket, milyen események kötődtek hozzájuk, s miért voltak éppen azok fontosak, és ki volt ez az ember egyáltalán?. 

A csel abban áll, hogy egy doboz kacatból nyilván nem lehet kimolyolni, hogy melyik nőt miért nem vette feleségül, hogy itt-ott mit gondolt, mit érzett, hány órakor kelt, mit evett és ivott. Azonban Halmai olyan ügyesen forgatta a dolgot, hogy tudatos odafigyelés nélkül, csak élvezve az olvasott szöveget ez elsőre talán fel sem tűnik. Viszont igen plasztikusan bomlik ki előttünk egy öntörvényű, csendes, zárkózott, idegesítőn szabad lelkű ember élete. Halmainak sikerül úgy elénk tárnia ezt a puzzle-életet, hogy a figurát egyszerre tudjuk szeretni és viszolyogni tőle. Tudod, valahogy olyasféleképpen, ahogy a Macskajaj hőseit. Ráadásul adott hozzá valami nagyon kellemes, jó tempójú és mennyiségű, izgalmas miszticizmust is, amit nagyon kellemesen fűszerez egy cseppnyi, minden harsányság mentes, fanyarkás humor. Figyelj csak !

Mintha akkoriban történt volna, hogy Nagyapám váratlanul lebetegedett. Ájulás, mentő, kórterem. Édesapám kisgyerek volt még, nem kötöttek az orrára semmit, csak annyit vett észre, hogy miután hazaengedték, mintha meg. változott volna. Nagyapám más embernek érezte magát a vérátömlesztések után, és nemcsak azért, mert a műtét komplikáció nélkül sikerült. Megúszta, rendben van, új életet lehet kezdeni, lerakni megrögzött szokásait, a cigarettát, a kávét is el kell hagyni, a snapszból is jóval kevesebbet. De volt valami más is.

Mintha más ember lett volna, más dolgok kezdték foglalkoztatni. Például órákat töltött a teraszon esténként a csillagokat bámulva, és kifejezetten dühös volt, ha beborult az ég. Minden ok nélkül ugrálni kezdett, a boltban az eladó előtt, vacsora közben, vagy amikor a szökőkút mellett ücsörgött, felpattant a padról, és mintha a tömegvonzás erejét próbálgatná, két lábon ugrált. Egyik nap besétált a könyvtárba és kikölcsönözte a Bevezetés az asztrofizikába című könyvet. Értette a képleteket is. Később órákat adott az egyetemen, könyvet írt az univerzum összeomlásáról.

Vérátömlesztés-függő lett az öreg. Amikor megunta az éppen aktuális személyiségét, bevonult a kórházba, kért egy adag vérkészítményt, és más emberként távozott. Volt hentes, teniszoktató, sorozatgyilkos, filmproducer, benzinkutas, politikus, minisztériumi tisztviselő, portás,

Akkor jött le a cuccról, amikor az egyik alkalom után Nagyanyámra nézett, és úgy érezte, a tükör előtt áll. 

(55–56.)

 A KÖNYV NYELVEZETE ÉLVEZETES, ÖTLETES. A szerzőnk szereti a sokat mondó felsorolásokat, az állítmány nélküli, még többre utaló mondatokat, és a csattanóval véget érő fejezeteket. (Mint például a fenti.) Viszont ügyel arra, hogy egyiket se vigye túlzásba, ne váljék modorossá, mi olvasók ne sokalljunk be egyiktől sem. 

*

AMI ENGEM ILLET, KÉT PROBLÉMÁM VOLT CSAK A KÖNYVVEL. Egyfelől nem tudtam igazán azonosulni sem az unokával, sem a Nagypapával. Az édesapa mellékszereplő csak. S mert nem tudtam azonosulni, olyan mélyen nem ragadott meg a története sem. S mert nem ragadott meg, nem volt bennem a múlhatatlan, kóros olvashatnék sem. Annak ellenér nem, hogy a stílussal semmi bajom nem: volt Halmai kimondottan író. Ezáltal azonban meg sem érintett annak a szele, hogy ezt a könyvet valamikor újra akarnám olvasni. Annak ellenére nem, hogy Halmai kimondottan élvezetesen ír. (Tudom, nem szép dolog a viszonyítás, de ha családtörténet, akkor Gion Latroknak is játszott tetralógiája. Vagy két évvel az olvasása után tudtam meg, hogy a szereplők valós, létező személyek voltak.) 

Félreértés ne essék: nem a faj- és hangsúlyos történetet hiányolom, semmiképpen sem a kézzelfogható, pempősen szájba rágott indokát annak, miért érdemes elolvasnom a nagypapa sztoriját, még csak annak a hiányát sem érzem, hogy nem mond semmit az összmagyarság történelmi sorsáról, a kisebbségi- vagy emigráns lét sanyarúságáról, az sem zavart egyáltalán, sőt örvendeztem, végre létezhet anélkül is regény, hogy szóba kerüljenek a marhavagonok, és a füstölgő kémények. Ám az azonosulás hiánya valahogy kiemelte a történetnélküliséget, és némileg céltalanná tette a mű egészét. 

Mert mondanám, hogy nincsen baj, ha nem értem az egész mű célját, akkor ott van a sztori érdekessége. Vagy ha nem köt le annyira a cselekmény, akkor az alakok érdekessége, nem mindennapi jelleme, és a jellemük ötletes ábrázolása viheti el a hátán a regényt. Vagy ha csodálhatom az elbeszélés formai szépségét, bravúrját, az esztétikáját, meg a briliáns szerkezetét. De ha egyikről sincsen szó, csak mindről többé-kevésbé, akkor hiányérzet keletkezik bennem, és bár apró részleteiben képes vagyok dicsérni, az összhatás mégsem válik lehengerlővé. Hiába nagyon szimpatikus az egész, ha ott legbelül nem képes igazán megragadni. 

Lehet, az volt a legnagyobb baj, hogy a szerző semmiféle mély érzelmi kapcsolatba nem került a Nagyapával, vagy a Nagyapa életével.

Ha szerette volna, ha csak az elképzelt alakként is, mert valami fantázia-glóriát fon a feje köré...

Vagy a megvetés, a gyűlölet önti el, ha csak rá gondol, mert csak úgy szó nélkül faképnél hagyta a családot, minden előzetes nélkül külhonba pattan, és le sem kakkantotta utána az övéit, a gyerekeit, az unokákat...

Vagy csodálja a bátorságát, a szabadságát, ahogy mer és képes lépni, változtatni, hogy nem kötik a béklyók, nem bilincselik egy életen át tartó unalomba a félreértett társadalmi elvárások, hogy meg meri tenni, ami ugyan melyikünknek nem jutott még eszébe: sikítani, üvölteni egy nagyot, és ahogy vagyunk, papucsban,klottgatyában, susiban, az ebéd pörköltszaftjával a szürke pólónkon, félúton a mellbimbónk és a hasunk között, fésületlenül, de rögtön és azonnal útnak induljunk valahová kurva messzire, az Ideális Lakatlan Szigetre, csak ne szóljon hozzánk senki, ne kelljen f@szságokat hallgatnunk, a másik, családtag, szomszéd, főnök, munkatárs unalomig ismételt marhaságait, genyózásait, poénjait, szófordulatait, kötözködéseit...

Szóval ha az Unokában lett volna VALAMI a lanyha kíváncsiságon túl Nagyapa iránt. Ámde nem volt. S ennek kihatása van a könyv és az olvasó kapcsolatára is.

*

Ezzel együtt felhívom a figyelmedet, már csak azért is, hogy ne egy ilyen kedvszegő gondolat legyen már az értékelés vége, hogy a regény, vagy önmeghatározása szerint családtörténet akkor sem érdektelen vagy unalmas, ha nem ragad torkon, nem terít két vállra, nem fakaszt sírva, és nem röhögtet könnypergősen, csupán alsó madárfogásban simogatja az intellektusunkat. Nem perzselő szenvedéllyel, csak olyan lassúdad, ráérős szerelmesen, mélázva, félig máshová figyelve, de odaadón, rutinosan. Már ha érted, mire gondolok. Ha nem, a könyv sem fog tetszeni. Ha kicsit is igen, akkor érdemes kézbe venned, időt töltened vele!

De a borítóját akkor sem, és cseppet sem értem. 

* Köszönet a Napkút Kiadónak az olvasásra kapott példányért!
Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt (legalábbis számomra egészen biztosan) még gyümölcsöző kapcsolatunk. Erre mi történt? Megkerestek, hogy hol is akadtunk el utoljára, és igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne? Örömömre ennek egyik következménye ez az értékelés is. 

Napkút, Budapest, 2019, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638621

6/10

2020 októbere, szomorú, esős vasárnap, nem is mentünk kirándulni Klastrompuszta felé