Még néha nem bírok magammal, és rá-rákattanok egy számomra érdekesebb téma, hír kommentjeire, de mindig súlyosan megbánom. Több indok között ezért iparkodom a Facebook-ot is csak nagyon csínján használni. Egyszerűen fel nem foghatom azt az elképesztő agressziót, kőbiztos öntudásból fakadó lenézést, megvetést, gyűlöletet, amivel egymással egyet nem értő emberek ugranak a másik torkának. Ilyenkor nem tudok szabadulni attól az ijesztő gondolattól, hogy ennyi kisebbségi érzéses, ostoba emberrel élünk együtt?
De ha a kommunikációról van szó, egy kicsit csendesebb leszek, sunyítok, egy cseppet, a sarok felé húzódom, mert arra gondolok, hány meddő, hasztalan beszélgetésen, vitán, eszmecserén, könyörgésen, utasításon, magyarázaton vagyok túl olyan emberekkel is, akiket nem tartok ostobának, kőfejűnek, meggyőzhetetlennek. Arra, hogy hányszor álltam, ültem dermedten, mert az összeszedett, nem agresszív, csak határozott állásfoglalásomra, gondolataimra, kéréseimre, stb, olyan elképesztőn oda nem illő válasz érkezett, hogy kék halállal fel kellett függesztenem a kommunikációt az újra bútolásom idejére.
Volt idő, amikor azt hittem, jobban járok, ha írásba foglalom a gondolataimat, érveimet akkor is, ha bővebben értelmezett családi nézeteltérésekről van szó. Naivan azt vártam, azt reméltem, amit leírtam, az visszaolvasható, értelmezhető és utólag a másik által nem változtatható mint egy élőszavas beszélgetés. Két emberrel végleg tönkretettem a kapcsolatunkat. Egy teljesen elsiklott minden felett, amit leírtam, s mintha semmi sem történt volna. A negyedik közölte, hogy ugyan mit vártam a levelemtől? Ha az ember töményen kapja (idézem) a leb@szást, az úgyis csak agressziót vált ki! Amikor mondtam, hogy nem leszúrás volt, hanem a tények felsorolása, a dolgok összefüggésbe helyezése, erre azt felelte, rendben, de akkor is ő jött ki belőle (idézem) sz@rul, tehát (idézem) ez mégis csak leb@szás. Kérdésemre, hogy hányszor olvasta el, és az érvekről mi a véleménye, azt felelte, hogy egyszer, de (idézem) kurv@ ideges lett, és a kezébe nem akarja többet venni, mert úgyis újra csak kurv@ ideges lesz tőle.
Vagyis tökéletesen csődöt mondtak az írásbeli kísérleteim. Egy időben az összes eszközömön a „Dömdödöm” szó volt az alapjelszó. MI a francnak kommunikálni, ha úgysem érti a kutya sem? Ilyen erővel egyszerűbb csak ugatni, morogni, nyüszíteni, farkat csóválni (na, nem úgy!), a részletekre az emberek úgysem kíváncsiak, vagy nem akarják érteni. Mert akkor változtatni kellene, és változtatni még a béke, a szeretet kedvéért is nagyon nehéz, sokkal könnyebb elbújni valami mögé.
Szóval: vaú!
És akkor itt van ez a könyv, az Ugatás.
A fenti gondolatsor nem a levegőből jött, nem csupán arról van szó, hogy bekattant nálam valami, összevesztem valakivel, és most kiírom magamból, mert a fejlett asszociációs készségem ezt hozza az „ugatás” szóra. Dehogy. Illetve részben. Mert Farkas Balázs a novelláskötetének az első darabjában a következőket mondatja a novella főszereplőjével:
– Az emberi kommunikáció… ugatás. – Patrik visszafordult. – Mindenki azt hiszi, hogy amit mond, jelent valamit a másiknak, ami persze egyáltalán nem biztos. Ritkán figyelünk a másikra. Agresszív, tolakodó a kommunikációnk. Mint az ugatás. Valakinek érezzük magunkat tőle, de ez az ugatás a másik számára üres zaj. Próbálod érvényesíteni a létezésedet, rámutatni, hogy ott vagy. Ideiglenesen működik. De nem is tudom. Nincs értelme.
[...]
– Akármit ugatunk, mindig lesz valaki, aki máshogy ugat vissza, és mindig lesz olyan, aki félreérti a másikat. Minden háború innen ered. Az acsargásból, önmagunk fontosságába vetett hitünkből.
Ugye, hogy ugye? Ráadásul, ahogy ezt írom, nem tudom kiverni a fejemből egy réges-régi KFT-dal egyik sorát:
„A határtalan bírhatnéktól
ugatnak a kutyák”
Bár az egész dal idevaló. Itt is van, hogy ne kelljen keresgélned, figyeld csak!
*
SZÓVAL A KOMMUNIKÁCIÓ. A VILÁG EGYIK LEGNEHEZEBB DOLGA. A múltkor olvastam egy valamiről írt értékelést (a tárgy valóban teljesen mindegy), amelynek a lényege ez volt: a szerző azért adott minimális pontszámot a cuccnak, mert ahogy írta: „még nem ismerem”. Ma egy másik termék alatt olvastam a termékről írt vélemények között: „azért vettem meg, mert a régi elromlott”. A Google Play is tele van az ilyen app-értékelésekkel: „Még nem tudom, most raktam csak fel, majd meglátjuk...” De ha orbitális ostobaság és teljesen feleslegesek is ezek a „vélemények”, a szerzőik legalább nem agresszívek. Manapság már ez is valami. Mindössze kommunikálni szeretnének. Csak éppen képtelenek rá.
Volt egyszer egy rettentő ostoba, agresszív főnököm, meg egy jóindulatú, de nagyon negatív kollégám, aki mindennel szemben ellenkezésre volt berendezkedve, ami a főnököktől érkezett, meg annak az ellenkezőjére is. Nem egy eset volt, amikor a jelenlétemben sikerült összeveszniük. Élmény volt, szó se róla. Mintha hangvisszaverő fal lett volna közöttük. Vagy valami torzító anyag. Próbáltam moderálni a beszélgetésüket, fordítani egyiknek a másikról, de nem értem el túl nagy sikert. (Miután én eljöttem a cégtől, odáig fajult egy beszélgetésük, hogy főnök fojtogatni kezdte a beosztottját. Most mondd, hallottál már ilyet? Amikor erről hallottam, eltelt már pár hónap az eset óta, de még mindenki ott dolgozott. Mondjuk ez sem normális...) A beszélgetéseik teljesen lefedték Ofi barátom kedvenc antikommunikációs példamondatát.
– A rohadt kutyád már megint a küszöbömre sz@rt!
– Jó, de rajtad meg ocsmány sárga nyakkendő van!
És akkor ezek a példák a jéghegynek még csak nem is a csúcsai, hanem csak hópihék a csúcson. A csúcsokról szól mennyi, de mennyi színpadon vagy az életben előadott dráma! S nem tudom, melyik a szörnyűbb, az, amikor képtelenek vagyunk megérteni egymást, vagy az, amikor értjük a másikat, de egymás ellen dolgozunk?
*
IDEJE LENNE AZ UGATÁS-RÓL IS ÍRNOM, NEM?
Azért is jó (és vajon miért még?) ezt a blogot írni, mert néha magamnak is meg kell fogalmaznom dolgokat. S a megfogalmazáshoz kicsit jobban át is kell gondolni.
Ha nem így lenne, ezt a kötetet nagyjából a második novellánál letettem volna: jól ír, de nem pontosan értem, miről és mire akar kilyukadni. Viszont az is egyértelmű, hogy többet mond mint maga a történet. Viszont nem ragad meg az ingnyakamnál fogva és nem tesz fel a falra, hogy „Krapekom, gondolkozz!”
Megint ellenérv: viszont egyáltalán nem kínszenvedés olvasni, sőt! Csak egy-két novellavég után lestem magam elé, stílusosan, némely novellaszereplő stílusában, hogy „Jó, de akkor most mi a f@szom van?”
Köztudomású, hogy teljesen simán félbehagyok bármit, ami nem érdekel (ötvenhárom vagyok, roskadoznak a könyvespolcaink, minek pocsékoljam az időt érdektelenségekre?), de mert ígéret szép szó, tovább olvastam. Megbántam? Nem bántam meg?
Az Ugatás az 1987-ben született Farkas Balázs ötödik önálló kötete. Vagyis nem pályakezdő, nem elsőkönyves alkotó, hiába is fiatal ember a fiatalember. Ez a kötetének minden novelláján érződik. Mármint az írás rutinja. Tudja, mit miért csinál. Nem véletlen, hogy a weboldalán még szépírás-oktatás szolgáltatást is kínál (a bármelyik menüpontra való kattintás után megjelenő Patreon-gombra kattintva).
Nézd ezt a fotót! Ilyenek a novellái is: egy tiszta, nyílt arc, barátságos fésületlenség, a póló bármelyikünké lehetne, de figyeld csak, a fotó kimozdul a valós tér értelmezéséből, és a szerző tekintetben van valami oda nem illő, talán mert nem szembe néz, hanem oldalpillant, és ettől az arcban, bármilyen tiszta, van valami fenyegető, hm, sunyiság.
Szerintem ha mindezt a novellákra exportálod, teljes egészében tudod, mire számíts, amikor Farkas Balázs novelláit olvasod majd. S ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a kötetről. Csak te nyilván nem elégedsz meg ennyivel.
*
AZ ÍRÁSOK PÁR OLDALASAK, általában így-úgy csattanósak, de semmiképpen ne hatalmas, nagy ívű pofoncsattanásra számíts, hanem csak a hosszan lelógó abrosszal terített asztal alatti bokán rúgásokra.
Nincs lacafaca a főszereplők bemutogatásával, sem külső, sem életkor, sem társadalmi státusz, sem semmi tekintetében. Majd kiderül menet közben. Mindig kiderül.
A párbeszédek élnek, nincs semmi szájbarágás, nulla didaktika, a felvetések olyanok, hogy egyből kíváncsi leszek, a folytatások meg olyanok, hogy vérprofi az egész, letisztult, tömör, ott van, na. Farkas Balázs: író.
A menetek gyorsak, érthetők (csak mondom, a végek nem mindig), a szerzőnk stílusa követhető, mindennapi, velünk élő, ha kell (néha: ha nem*) vulgáris. A novellák hossza miatt nagyon fegyelmezetten kell a szereplőkkel bánni.
* Alapvetőn nem szeretem a trágárságot. Ezzel együtt van jól meghatározott helye a mindennapi életben is, az irodalmi szövegben, a filmeken is. Nem vagyok annyira prűd, hogy mindenhonnan kigyomlálnám. Ámde például amikor egy kamaszlány minden előzmény, és utózmány nélkül fesztelenül közli, hogy neki bizony szarnia kell, hát meghökkenek. Nem azért, mintha nem lenne olyan nőismerősöm (majdnem hölgyet írtam, de itt nem lenne helyénvaló), aki adott esetben ne tenne ugyanígy, de minden kontextus függvénye. A szövegben nincs felvezetése és igazából lecsengése sem a hölgy brutális kula-kényszerének. Ezért a levegőben lóg, és teljesen ki is zökkentett. Valahogy leragadtam az ánusz-tágulásnál és a kábel-alkotásnál.
Arról, hogy milyen fontos egy novellában mondjuk a névválasztás: a Szörnyetegek című darab főszereplőjét Levinek híják. Így, becézve. Rendben van, hogy Szörényi is, meg a Móka Miki vezetékneve is :-D Levente. De ők nem Levik. Nekem a Levi az vagy kisgyerek, vagy egy nagyon jó cimbora. Idő kellett még ebben a nyúlfarknyi novellában is, hogy Levit végre Leventeként kezeljem, a felnőtt, gyermekkel rendelkező apát, ne kissrácként olvassam. Mire ez sikerült, véget is ért a pár oldal. Amit emiatt újra kellett olvasnom. De ez legyen az én bajom, meg a legtöbb probléma.
A történetek nem is történetek, hanem felvillanások, mindennapi közjátékok, töredékek, amikben ott van az egész. Általában a tragikus egész. Az ugatás. Vaú! Az, hogy úgyis minden részekre törik majd, sőt, inkább, hogy már részekre is tört, mi meg bebámulunk a törött cserepek közé, sőt inkább bekukkolunk a szereplők életébe. Dühöngeni, sajnálkozni, értetlenkedni, és szeretni azt, amit olvasunk. Mármint Farkas Balázs tehetségét.
*
VAN AZONBAN EGY AZONBAN
Nyúlfarknyi a kötet. Egyszázkilenc oldal. Semmiség vastagságra. Egy hétig olvastam. Nem azért mert nem volt időm, bár ez a hét kicsit zűrös, rohanós (drukkolj, hogy meg tudjuk venni a lakást, amiben lakunk, most éppen nem tűnik egyszerűnek és rövidnek a folyamat), de volt közben volt egy hétvége is, és bőven kaptunk levegőt akkor is. Mégsem haladtam ezzel a nyúlfarkkal. Valahogy rendre más kötött ki a kezemben. Volt, hogy játszottam itt a heverőn a telefonomon (itthon egyáltalán nem szoktam), mikor is olvashattam volna. Szóval, tudod, az a szitu, amikor valami mást csinálsz ahelyett, amit kellene (van ismerősöm, aki ezt egyetemi színvonalon képes űzni; adjak elérhetőséget?). S már ez is milyen: „amit kellene”. Mi az, hogy „kellene”? Olvasni nem kell, hanem jó. Vagy mi van, nem?
Viszont az egész helyzetben ott van a viszonyom a könyvhöz. Piszok jó. Csak nem kötött le igazán. Csak nem érdekelt úgy, hogy órák alatt bevégezzem. Egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy ennek a polcomon van a helye.
Fel tudom-e oldani magamban az ellentmondást? Várj... még egy kicsit, várj...! Most jó... Köszönöm! Nem, nem tudom feloldani. Végig az volt bennem, hogy Farkas Balázsnak regényt kellene írnia. Meg az, hogy bár a szöveg pazar, mégis néha kicsit lila. Ha nem lilás szöveggel írna regényt, az lenne csak a csuhaj! Ez volt bennem. Meg még az is, hogy nem rohanok most és azonnal a könyvtárba, de ha arra járok, fogok időt tölteni azzal, hogy az F-betűnél kotorásszak a polcon. Mert vannak egyéb könyvei, regénye is van. Bizony.
S hogy teljesen igazságos legyek. Amikor a fenti bekezdést befejeztem, kinyitottam a moly.hu-t, mit írnak mások a könyvről. (A saját értékelésem megírása előtt szinte soha nem teszek ilyet, nem szeretek befolyásolva lenni, hacsak nem muszáj.) Nagyjából én vagyok a könyvével a leglelketlenebb, mindenki más lelkesebb volt. De lényegileg benne vagyok a fősodorban, összecseng másokéval, mellékfoglalkozású könyvértékelőkével a véleményem. Kicsit oldódott a lelkifurdim.
Napkút, Budapest, 2020, 110 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638980
6/10
2020 november, szigorodnak a Covid-szabályok, egy héttel halottak napja után
*
Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Halmai Róbert: Nagyapám
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
