A magyar sci-fi irodalom nagy öregje Kuczka Péter. Azzal együtt, hogy volta- és tulajdonképpen egyetlen sci-fit sem írt soha. De a szerkesztései nélkül, ha ő nem lett volna, és nem végzi el, amit elvégzett. a sci-fi nem ott tartana  Magyarországon, ahol tart. 

Az ő nevéhez kapcsolódik, szervesen és elválaszthatatlanul az 1972-ben indult Galaktika folyóirat és az 1969-ban útjára indított Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Kuczka a sci-fit az irodalom szerves részének tekintette, függetlenül attól, hogy nyilvánvalón sok részcsapása van, amely vastagon kokettál a ponyvával. Mind a könyvsorozatokat (ő volt a Kossuth Kiadó rövid életű sci-fi–könyvsorozatának is a főszerkesztője), mind a folyóiratot ebben a szellemben vezette. Így történt meg, hogy Borges magyarul először a Galaktikában jelent meg. Sőt, önálló kötete is a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. 

Politikai vetületű irodalmi előélete, és szerkesztői vezetőszemlélete nem volt makulátlan. Árnyékot vet a munkásságára, hogy bizalmasa volt a Rákosi-korszak fő kultúrpolitikusának, Révay Józsefnek, ezáltal pedig versei a megérdemelt szintjénél jóval nagyobb figyelmet kaptak. S innen nézve a témájuk sem érdemel elismerést: bősz dicsőítése Rákosi elvtársnak. 

Viszont úgy gondolom két dolog van. Az egyik, hogy a mából megítélve a múlt eseményei ugyan egyértelműek. Ám amit mi látunk az a végkifejlet, onnan már egyértelmű, ami helyzetben nem feltétlenül is az. Másrészt újra mondom, a fantasztikus műfajért végzett ugyancsak minőségi munkája roppant tiszteletre méltó. Ahogy olvastam, a Galaktika átlagos példányszáma nyolcvanezer körül járt. Amerikában a legolvasottabb sci-fi magazin, a  százharmincnégyezer példányban jelent meg. S Amerika angol nyelvterület. 

Nem tudom, mikor találkoztam első ízben a Galaktika folyóirattal. Azt tudom, hogy amikor ez az első Metagalaktika megjelent, akkor már tudtam arról, hogy van, hogy létezik, de még nem olvastam egyet sem. Semmi más nem rémlik. Hoppá, valami beugrott! Heuréka! 

Ez a Metagalaktika, ahogyan Kuczka fogalmazta az előszóban, az addig megjelent novellák, írások válogatása. S mert a Galaktika önmagában is egy best of-folyóirat, ezért a Metagalaktika a best of best of-ja. Azt is elmondja a szerkesztő úr, mi volt a Metagalaktika kiadásának az oka: nagyon sokan keresték a folyóirat korábbi számait, de sem a szerkesztőségben nem volt már belőlük, sem az újra kiadásuk nem kerülhetett tervbe. Ezért jött az ötlet erre a gyűjteményes válogatás kötetre. Ami jól sikerült, kelendő lett, de a gyűjtőknek, magától értetődőn nem volt igazi válasz. Számukra maradtak az antikváriumok. Ami egyébként nem volt hamvába halt ötlet, bizton állíthatom, mert a könyvespolcomon utólagos beszerzésekből állt össze 1–60 hiánytalan sora. 

A Galaktika szerzői gárdája mindig illusztris, a Metagalaktiká-é tehát pláne az, különösen így utólag, negyvenkét év távlatából. De a lista olvastán az is egyértelműen levonható következtetés, hogy Kuczka még itt sem arra ment, hogy csak a legnagyobb nevektől közöljön valamit, hanem hogy valóban a folyóirat legjobbjait közölje újra.  Vagyis  ez a könyv nem más, ha így nézzük mint Kuczka Péter kedvenceinek a kötete.  

A METAGALAKTIKA 1. TARTALOMJEGYZÉK

Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
Ivan Antonovics Jefremov: A Kígyó Szíve 
Robert Sheckley: A Tranai 
Frank Herbert: Szerencsés menekülés 
Günther Krupkat: Látogató az Antibolygóról 
Taku Mayumura: Világkiállítás 
Arthur Clarke: Nehéz a bennszülöttekkel 
Ray Bradbury: A látogató 
Czeslaw Chruszczewski: A málnavörös Oah Tó 
A.Sztrugackij – B.Sztrugackij: Piknik a senki földjén 
Bill Brown: A csillagkacsák 
Herbert W. Franke: Invázió 
Herbert W. Franke: Harc 
Bob Shaw: Régmúlt napok fénye 
Linus - Mezieres: A mágnescsapda (képregény)
Colin Kapp: A bűnfürkésző 
Csernai Zoltán: Kövek
Darázs Endre: Vércsap
Voicu Bugariu: A vikingek hangja 
Carlos Cabada: Nem tudott olvasni 
Juan Luis Herrero: Telekinézis 
Kir Bulicsov: A választás 
Ray Bradbury: A repülő masina 
Pierre Versins: A kutya 
Damiano Malabaila: A mimete néhány felhasználási módja 
Lino Aldani: Az álomfilm 
J. A. Deutch: A Möbius-metró 
Isaac Asimov: Mit neveznek szerelemnek?
J. G. Ballard: Prima Belladonna 
Olga Larionova: Válás Mars módra 
John Wyndham: El, szövőpók, itt ne járj... 
Vladlen Bahnov: Hát így történt a dolog... 
D. A. Bilenkin: Az élet súlya 
Gennagyij Gor: A kert 
Peter Cartur: A köd 
Vladlen Bahnov: Somnambula 
F. Pohl – C. M. Kornbluth: A gyűlés 
Jurij Scserbak: A kihallgatás 
Howard Fast: Az óriás-hangya 
Fredric Brown: A fegyver 
Clifford D. Simak: Túl a folyón és az erdőn 
Szilárd Leó: Jelentés a Centrál Pályaudvarról 
Gérard Klein: Rehabilitáció 
Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert? 
Képek a science fiction film történetéből

A moly.hu-n egy pwz nevű,  felhasználó (kedvelem az írásait) a következő hasznos felismerést teszi a kiadvány értékelésében: „Biztos, hogy számított az is, mit kértek az olvasók, de arra is törekedtek, hogy az ideológiai egyensúly se billenjen meg túlságosan és mindkét tábor (kelet: SZU, NDK, POL, HUN, ROU, CUB – nyugat: USA, JPN, GBR, AUT, FRA, ITA) legjobb írói képviselve legyenek. Mivel ez egy válogatás válogatása – ahogy az a bevezetőben olvasható – túl nagy rontási lehetőség nincs.” 

Az összeállítás talán azért is roppantul impozáns, mert igen gazdag a képanyaga is. Ugyan nekem kezdetben nagyon furcsa volt, hogy a grafikák nem illusztrációk a Galaktiká-ban, hanem általuk is sci-fi hihetetlen kreativitására, fantáziájára mutatnak rá a szerkesztők. Egy-egy számban jobbára egy-egy grafikus munkásságára vagy egy-egy stílus jellegzetességeire mutatott rá a szerkesztő. A Metagalaktika természetesen ebben is saláta, de az összhatásnak nem tett ez rosszat. E számnak az illusztráció a műfaj viszonylagos kezdeteire mutatnak vissza.. (A Metagalaktika egyébként a harmadik számig volt képes, utána „képtelenné” vált.) 

Most kellene még a lényegről írnom, vagyis magukról az elbeszélésekről. Fogalmam sincsen, honnan fogjam meg a dolgot. Mivel, ha jól számoltam, negyvenöt elbeszélés van a kötetben, rémisztően parttalanná válna a bejegyzésem, ha mindegyikről akár csak egy mondatot írnék. Összefoglalóan írni pedig ennyi témáról, stílusról, tartalomról csak nagy általánosságban lehetséges. Ezért inkább még egy kis privát következik 

Nehéz kiemelni bármit is a gyűjteményből, de a tartalomjegyzékben vastaggal szedett elbeszélések mindenképpen maradandók. Ezek azok, amik negyven év múltán is megmaradtak az emlékezetemben. És amik akkora hatással voltak rám, hogy jó pár évvel később írtam néhány sci-fi novellát, amik így utólag egyértelműen ennek a kötetnek a hatását tükrözik. 

A Galaktika bibliográfiája

A Gerilla története

voltaképpen egyszerűen is elmondható: a Franciaországba befogadott milliók oda kakálnak, de hatalmas kupaccal, bűzösen, ahol esznek, és a befogadó társadalom csak ungyulupuntyuluzza őket, hogy az nem is fekália, ami az asztalra jön, rossz, aki rosszra gondol, meg kell tanulni együtt élni a más kultúrákkal, nem is gusztustalan a terített asztalon az étel mellett a szar,, ez csak elcseszett kulturális berögzülés, miért ne lehetne úgy s étkezni, ahogyan ők teszik, meg kell érteni őket, mert a rossz anyagi helyzet, az elnyomó társadalom, és aki nem így látja, az rasszista, náci, fasiszta, szélsőjobbos emberszemét, a befogadó társadalomnak egy dolga van, szégyellni magát.... És így tovább. 

Mondhatnók a szokásos eszement, a valóságtól teljesen eltávolodott, beteg, minden önvédelemtől és józan észtől mentes balliberális, liberálfasiszta öngyilkos ostobaság.

A könyv úgy indul, hogy három és fél intézkedő rendőrt (egy nő, két férfi, meg a kutya) a gettóban megtámad egy hat fős csoport, az egyik rendőrt helyben meglincselik (később a holttestét cafatokra szaggatják az utcán), a kutyát kivégzik, a másik rendőr önvédelemből lő, és kimenekíti a kolléganőjét is. A házban volt olyan, aki „látta”, hogy szabályosan kivégezte a fiatalokat. Terjed a hír, hogy rasszista alapú gyilkosság történt.

A média és a sajtó, mindent tudó szakértőkkel megerősítve rögtön és azonnal az áldozatokkal, mármint a rendőr által önvédelemből megölt hangsúlyozottan és kiemelten francia áldozatokkal érez együtt. Szakemberek fejtegetik, hogy ideje lenne végre megvonni a rendőröktől a fegyverhasználati jogot, mert az csak az ilyen esetek elszaporodásához vezet. A miniszterelnök a párbeszéd híve, az aktivisták együttérzésükről biztosítják a kisebbséget, és köpködnek a rasszista, erőszakos rendőrökre.

Amikor egy lázadó az állatkertben kivégez négy fehér embert, és az ott levő rendőr nem lő, az ott állók megdicsérik, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, minek öntött volna olajat a tűzre egy ilyen feszült helyzetben. 

Naná, hogy eszembe jutott annak az emberjogi aktivista nőnek az esete, akit két vagy három migráns megerőszakolt, és ő nem győzött bocsánatot kérni tőlük, mert tényként kezelte, hogy a megtapasztalt rasszizmus az oka a tettüknek... Abszurd?

Az egyes fejezetek kezdete után mindig megtudjuk, hogy hol vagyunk és mikor. Mármint úgy mikor, hogy hány órakor. A könyv teljessége pedig gyakorlatilag három nap története. És ennyi idő alatt semmivé lesz egy komplett ország. 

Céd­ric, a férfi, akit sze­re­tett, az ERDF tech­ni­kusa, töké­le­te­sen értette, mi tör­té­nik, és min­den­ki­nél job­ban tudta, hogy a modern ember mennyire függő. A töme­ges áram­szü­ne­tek fran­ciák mil­li­ó­i­nak okoz­tak egy ször­nyű fel­is­me­rést. Egy másod­perc alatt meg­szűnt a fűté­sük, a hűtő­jük, a sütő­jük, a főző­lap­juk, a meleg vizük, a vona­las tele­fon­juk és az inter­net­jük. Aztán egy órá­val később az összes tér­erő elment a mobil­juk­ról is. A műhol­dak önma­guk­ban nem vol­tak ele­gek: átját­szó­ál­lo­má­sok nél­kül a hul­lá­mok nem értek el a tele­fo­no­kig és a vevő­ké­szü­lé­ke­kig. Ezek a Fran­cia­or­szág szinte min­den részére tele­pí­tett átját­szó­ál­lo­má­sok áram­mal működ­tek. Ha nincs áram, nincs tér­erő. Igaz, vol­tak saját akku­mu­lá­to­raik, de élet­tar­ta­muk nem haladta meg az egy órát inten­zív hasz­ná­lat ese­tén. Ugyanez volt igaz a rádi­ókra, köz­tük az Anta­res, a Rubis és az Acro­pol háló­za­tokra, melye­ket a pol­gári véde­lem, a csend­őr­ség és a rend­őr­ség hasz­nált. A jól védett atom­erő­mű­vek tovább tud­tak működni, de hiába, ha a magas­fe­szült­ségű veze­té­kek sza­bo­tázs áldo­za­tai let­tek. Elég volt öt darab 400 00 vol­tos veze­té­ket fel­rob­ban­tani, hogy Párizs sötét­ségbe borul­jon, és tér­erő nél­kül marad­jon. Több mint száz­ezer kilo­mé­ter­nyi veze­ték van Fran­cia­or­szág­ban. Lehe­tet­len volt az egé­szet meg­vé­deni. És a sze­re­lők, aki­ket szin­tén nem lehe­tett már elérni, nem akar­tak meg­halni azért, hogy aztán fél óra múlva megint elvág­ják a rend­szert.

Ilyen hely­zet­ben az embe­rek­nek az az elsőd­le­ges ref­lexe, hogy kisö­pör­jék a leg­kö­ze­lebbi bol­tot, melyet aztán a köz­le­ke­dés és a kom­mu­ni­ká­ció össze­om­lása miatt nem is tud­nak újra fel­töl­teni. A hiány gyor­san fel­lép. A rak­tá­rak elekt­ro­mos­ság híján nem tud­nak tovább tar­tó­sí­tani, így több ton­ná­nyi áru­juk meg­rom­lá­sát fog­ják végig­nézni.

Elekt­ro­mos­ság nél­kül nincs több gáz, nincs több infor­má­ció, tehát szer­ve­zés sincs, nincs több ben­zin­kút, így gyor­san nem lesz több köz­le­ke­dés sem… Még a vizet se tud­ják kinyerni és iha­tóvá tenni, így a víz­szol­gál­ta­tás is meg­szű­nik. Akik azt hit­ték, hogy a vas­tag bank­szám­lá­juk meg­oldja a prob­lé­mát, rádöb­ben­tek, hogy elekt­ro­mos­ság nél­kül a bank­kár­tya sem ér sem­mit. A pén­zük csak egy szám­so­ro­zat egy műkö­dés­kép­te­len szer­ve­ren. És néhány óra múlva egy doboz kon­zerv töb­bet ért egy köteg bank­jegy­nél… Még egy indok a sok közül, hogy ne bíz­zon meg az ember a szom­széd­já­ban sem. Pánik ese­tén az állam­pol­gá­rok közti össze­tar­tás gyor­sab­ban szű­nik meg még az áram­szol­gál­ta­tás­nál is.

Sok ház­tar­tás így találta magát sötétbe és csendbe borulva, elszi­ge­telve, az infor­má­ci­ók­tól elvágva, alig néhány palack víz­zel, egy majd­nem üres, hasz­nál­ha­tat­lan hűtő­vel és egy félig tan­kolt autó­val. Az őket körül­vevő száz kilo­mé­te­res kör­ben már nem nagyon volt élel­mi­szer. Csak arra vol­tak képe­sek, hogy meg­pu­hít­sa­nak egy kis szá­raz­tész­tát hideg víz­ben, és köz­ben azt kíván­ták, bár­csak fel­ké­szül­teb­bek let­tek volna.

Rövi­den: nagy szar­ban vol­tak.

Erről szól ez a könyv. 

A Gerilla mint regény

Gyerek és kamaszkoromban egyszerű volt: az volt a könyv, amit a könyvesboltban árultak. S az a könyv, ami a könyvesboltban volt, szerkesztett, stilizált, szakemberek által összerakott volt. Még akkor is, ha tartalmilag kérdéses volt, de a tartalmi kérdésesség jobbára az akkor kötelező ideológia túlságos átütését jelentette. De a szöveg akkor is minőségi volt. Ez már, ugye a '70-'80-as évek volt, nem a Rákosi korszak. 

A mindent az ideológiának alárendelt irodalommal (a bősz tekintetű, acélosan hurráoptimista, kommunista, szocialista produktumokat leszámítva) keresztény berkekben találkoztam először, 

Részemről semmiféle problémát nem jelent, ha egy irodalmi szöveg szerzője keresztény. Még az sem, ha a szöveg kimondott célja a keresztény tanítás megosztása. Végső soron ilyen Mika Waltari két könyve, Az emberiség ellenségei és Az ország titka is, mégis pompás regények. De még a konkrétan hitvédelmi iratok között is van kimondottan irodalmi: C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című, alapvető könyve. 

Ennek a műfajnak természetesen vannak irodalmi szempontból sokkal megkérdőjelezhetőbb darabjai is. Amikor a lóláb annyira kilóg, hogy a türelmetlenebb vagy más ideológiai alapokon álló olvasó azt már el sem olvassa. Ezek a könyvek az ideológia ponyvaregényei. Ilyen könyveket írt például Bess Streeter Aldrich (És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala) avagy ilyen John Bunyan örökéletű darabja, A zarándok útja. És Patricia St. John könyveinek a tömkelege. És még: Lövgren És lámpásaik kialusznak vagy Sükös Pál A keskeny úton című regénye vagy June Strong Napsugár című regénye. Meg sokan mások. 

A fent említett regények nem dilettáns munkák. Az irodalmi Nobelra természetesen semmi esélyük. Megírásuk célja teljesen egyértelműen a keresztény hit értékeinek a terjesztése. S azzal együtt, mondom, nagyon jó őket olvasni. 

Találkoztam olyan könyvekkel is, amelyek regényes formában mutatták be az egykori közösségem tanításait, sőt egy gyerekváltozatot jómagam szöveggondoztam. Ilyen könyv volt Charles L. Taylor A kijegyzett könyv, E. B. Price Az Őrtorony Isten igazságának csatornája?. Egy kis pár lapos füzetecske a maga egyszerűségében is letaglózó hatással volt rám, egy tizenhat éves lány írta és Most! a címe.

Az fentiek mindegyikére igaz, hogy irodalmi szempontból egyáltalán nem valami nagy durranás, az élvezeti értéke azonban mégis magas. Nem, ne gondold, hogy csupán az ideológia miatt, bár nyilván benne van az is, hogy aki nem azon a metafizikai platformon áll, egészen biztosan egészen másképpen értékeli. E. R. Burroughs olvasóinak is kedvelnie kell a kalandregényeket, hogy a Tarzan-könyveket élvezni tudja. Mert irodalomnak annyira nem értékesek a majomember kalandjai. De mégis hihetetlenül élvezetesek. Arról nem is beszélve, illetve dehogyis nem, hogy Obertone-nak humora is van. Két állatkertből szökött elefántról például így beszélgetnek a szereplők.

A távolodó állatot nézték.
– Az állatkertből szökhetett meg.
– Óriási károkat tud okozni.
– Ez nem az ő hibája. Elzárták, és nehéz gyermekkora volt.
A másik kettő röhögésben tört ki.
– Ráadásul ez az elefántoknak csak egy nagyon kis része. Ne általánosítsunk…

S dicséretére válik, hogy marad a csupasz cselekménynél, nem is próbálkozik semmiféle leírással. 

A regény tehát politikai ponyvaregény. Illetve még regénynek is csak jóindulattal nevezhető. Nem csupán azért, mert voltaképpen puzzle-darabokról áll össze, hogyan is omlik össze egy nyugati ország, hogyan lesz semmivé minden, ami emberi, hogyan ér véresen, hihetetlen szenvedésekkel, kínokkal csúfos véget a civilizáció egyik országa, miként mos el mindent az állati brutalitás, a kizárólag a pillanatnyi ösztönöknek, érzelmeknek, indulatoknak engedelmeskedő embertelenség. Vannak ugyan visszatérő szereplői a puzzle-nak, de nincsenek főszereplői, és nem elsősorban, nem feltétlenül a szereplők egyéni történetéből ismerjük meg az összeomlás lépéseit. Csupán azokból is. Ezért a Gerilla sokkal inkább egy elképzelt dokumentumregény. Ennek a szóösszetételnek  minden meghökkentő ellentmondásával. 

S benne van az az ellentét is mint a fent taglalt regényekben: egyfelől nem egy minősített szépirodalmi szöveg (illetve nem tudom, mennyit tett a fordító azért, hogy így érezzem; a könyv végére mintha elfáradt volna, vagy én lettem éberebb, de ott már akadt egy-két konkrétan értelmetlen mondat is), másfelől mégis letehetetlen, élvezetes, izgalmas, borzalmas és figyelem felhívó. Ahogy mondtam a hangsúly nem vissza-visszatérő szereplőkön van, ezért azok nem is cizelláltan kidolgozottak, de nem papírmasé árnyékfigurák. A meglepő az, hogy hiába klisések, szikáran megrajzoltak, a maguk hangsúlytalan szerepében valahogy mégis nagyon élnek. 

A bosszú­já­hoz Vin­cent Gite csak saját magára szá­mí­tott. Már nem bírta elvi­selni azo­kat, akik sza­vak­kal az ő néze­teit val­lot­ták, mégse tet­tek sem­mit. Úgy gyű­lölni, hogy köz­ben nem képe­sek ölni, ez a gyű­lö­let meg­szent­ség­te­le­ní­tése. 
Elpa­kolta a fegy­ver­pu­coló sze­reit.
Már nem tar­to­zott egy tábor­hoz sem. Nem bírt már elvi­selni sen­kit. Meg­gyű­lölte az egész vilá­got. 
Letö­rölte az asz­talt egy ronggyal.
A saját egy­sze­mé­lyes szek­tá­já­hoz tar­to­zott. 
Egy­más mellé rakta a tára­kat.
Egy ember volt, aki szá­mára már az embe­rek léte is eret­nek­ség­nek szá­mí­tott.

Ahogyan haladunk előre az időben a szöveg tartalma egyre keményebbé válik, egyre több borzalom történik, egyre több vér folyik, egyre több és nagyobb a kín. Mondhatnánk a szerző hatásvadász eszközökkel dolgozik. Azonban amióta láttam két, a YouTube-ra felkerült videót, már semmit sem tartok túlzásnak ebben a témában. Az egyik, ez volt a rövidebb és egyszerűbb, egy kilenc-tíz éves fiú lefejezését mutatta be egy kocsi platóján. A másik két lábláncra-vert, bedrogozott amerikai katona élve felgyújtását mutatta jó hosszan, az ép állapotuktól egészen odáig, hogy szenes, véres, de még mozgó torzókká lettek a benzinlángoktól. Nem részletezem. Képtelen voltam végignézni, indokom sem volt rá, az iszonyattól forgott a gyomrom, a homlokomról záporozott a verejték. Emberek tették ezt emberekkel. Mármint ha egyáltalán embernek nevezhetők, akik ezeket tették, teszik. Viszont elmondhatjuk, Obertone nem túloz a könyvében.

Viszont se szerkezete nincsen a történetnek, jobban mondva történésnek, se kifutása. Voltaképpen mindkettőre azt mondanám, hogy sebaj, egy folyamatot kísérhetünk végig, amely bemutatja, hogy egy ideológia nem csupán gyilkossá tud válni, hanem öngyilkossá is tehet egy komplett országot. Mégsem mondok ilyet. Azért nem, mert ordít a könyvről, hogy a szerző nem tudta befejezni, csupán abbahagyni. Tény, hogy jó érzékkel, jó helyen tette, mert ha tovább fokozza a különösebb belső összefüggésekkel nem rendelkező, bár itt-ott a szálakat összekötő mozaikos bemutatást, az egyszerűen unalmassá vált volna. De nem sikerült jól a befejezés A két cselekményes mozaik-szál közé beiktatott, felsorolás -szerű, szereplő nélküli leírása az ország pusztulásának: nyögvenyelős. Elvégre is eddig egy regényt olvastunk, nem pedig egy szinopszist. Aztán Obertone megrázza a fejét, mint a vízbe esett tacskó, és kapunk még egy fejezetet, ahol elvileg megmagyarázódik, miért az a címe a könyvnek, ami (de inkább nem). 

Ez a befejező szakasz az egyetlen,  amelyben Obertone a szikár leíráson túl megpróbálkozik valami mással: amíg a feketék gyerekek nyakát vágják el, addig az egyik mozaik-történés főszereplője, az idős katona megment egy félvér kislányt a vízbefúlástól, és hazaviszi magához. Ez már önmagában is túllép a regény mondanivalóján. De az, hogy amikor a (valóban, nem csak rámondva mint ahogyan az manapság lenni szokott) szélsőjobbos, hidegvérűn gyilkoló unokája meglátja a félvér kislánnyal, sarkon fordul és szó nélkül elmegy. Akár és miért ne, de nekem ez kicsit erőltetett volt.. 

A Gerilla és a valóság

Ez megy most nagyban a valóságban is, bár szerencsére mg nem ilyen méretekben és intenzitással. Hazánkban meg a gyöngyöspatai eset kapcsán kicsiben. (A 168 óra nem átallotta leírni, hogy a szegregáció egyik áldozata hét évig járt ugyan iskolába, de még nem tud írni A másik, ha jól emlékszem, hat évig, és számolni, szorozni nem tud. Miközben nyilván a maguk részéről nap mint nap salátára zokogták az iskolapadban a könyveiket, füzeteiket, az annyira áhított tudás elmaradása miatt. S az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a szegregáció úgy kezdődött, hogy a fajgyűlölet következtében a vérvicsorgó pedagógusok úgy választották ketté bőrszín szerint a nebulókat, akár Mózes a Vörös-tengert.) Persze, hogy abszurd. Ahogyan a mai liberalizmus gyakorlatilag összes elve, értéke, nézete, elképzelése az.

Az önvédelem feladása, a végtelen tolerancia azonban egyoldalú, egyirányú. Mindig csak a fehérek rasszisták, vallásgyűlölők, türelmetlenek, agresszívak, mindenki más az ő áldozatuk. Na, erről szól a könyv. 

 A Gerilla természetesen nem valóságos. Ezzel együtt a Gerilla egyre inkább a vérvalóság leképzése. Nem volt még, mert nem lehetett európai ország, amely így omlott össze. De az, ami mostanság folyik Észak-Amerikában, az valami nagyon hasonló. Akkor is, ha annak a főszereplői nem a muszlim migránsok, hanem az USA fekete bőrű lakosságának a jó része és a velük szimpatizáló, a polkorrekt maszlagot két kézzel magába tömő, a szőke, fehérbőrű, kékszemű kislányát Black Lives Matter-táblával térdepeltető agyhalott biomassza, amely egy olyan országban, ahol az előző elnök barna bőrű volt, becsócsálja a rasszizmusról való kánont. 

Amiben csak az a döbbenet, ami Obertone könyvében is az áldozat, akinek éppen nyiszálják a nyakát a gyilkos bocsánatáért könyörög, ne haragudjon már, hogy éppen öl, de ez teljesen érthető, erről csak az áldozat tehet, a viselkedésével provokálta ki a jogos szenvedését. A galád! 

A fran­ciák? Kli­ni­ka­i­lag halot­tak.
Han­goz­tat­ják, hogy az erő­szak nem old meg sem­mit, mert sze­rin­tük a gyá­va­ság meg­old min­dent.
A vere­sé­gü­ket dicső­sé­ges­nek kép­ze­lik, a szé­gye­nü­ket mél­tó­ság­tel­jes­nek. Egy bekép­zelt kakas a saját ürü­lé­ké­ben.
Böl­csek? Impo­ten­sek. Nagy sza­vak, hogy lep­lez­zék a félel­met, és meg­in­do­kol­ják, miért nem tesz­nek sem­mit.
Fizetni fog­nak. Drá­gán fizetni fog­nak.

S mindenki, aki nem ért vele egyet, megkapja a maga polkorrekt-szerinti jelzőit. Tény, hogy azok számára, akik még ragaszkodnak a józan eszükhöz, ezek a jelzők szép lassan dicséretszámba mennek. A probléma csak ott van, hogy az a szájkarate, amit most én is folytatok, a dolgok jelenlegi folyás mellett az égvilágon semmit sem fog jelenti. Ahogyan ez a könyv eseményeiből is kiderül. 

Obertone, ahogy, gondolom már egyértelművé vált, nem baloldali, nem liberális és nem polkorrekt De egyáltalán. A könyvében a legsikerültebb jelentek, amikor azoknak a haláláról számol be, akik támogatták, védték, istápolták, pátyolgatták a franciaországi migránsokat. A dokumentarista stílus ezekben a jelentekben még  inkább távolságtartóvá válik, s miközben egy fia csúfondárosság ujjal mutogatás nincsen a leírásokban, sőt, sajnálni kezdjük a félrevezetett, a dolgokat teljesen kifordítva szemlélő vagy éppen a kifordított ideológiát, kötelező liberális dogmatikát megteremtő emberek szembesülését a valósággal, valahogy mégis ott van a szövegben, hogy „Marhák, ébredjetek, magatoknak is készítitek a vágóhidat, de az összes általatok szeretett embernek is. Itt van, ez lesz a végetek: dicstelen, magányos, tele kínnal, fájdalommal, vérrel és egyéb mocsokkal!” 

Mert tulajdonképpen erről szól az egész.
Ami bár nem elsőrangú irodalom, mégis nagyon jó könyv. 

KRITIKÁK A KÖNYVRŐL: 

• Az Alfahír kritikája
• A Könyvkultúra kritikája
  

AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála

David Duke könyvének még a címe is felháborított. Meg a borítója is. Bal oldalt a fehér, nyugodt arcú, rendezett dizájnú szerző, bal oldalt pedig egy félelmetes, ezüstfogú, kegyetlen tekintetű fekete férfi arca. Ordító, demagóg ellentét, el is mondja, miről szól a könyv. Teszem hozzá, a magyar kiadó nem az eredeti borítót használta fel. Az alcím pedig pláne: Faj és valóság. 

Persze, hogy zsigeri, belénk ivódott, belénk itatott reflexeket indít el a könyv: rasszizmus, fasizmus, naná!

De mert érdeklődő típus vagyok, s mert nagyon sok mindent kellett már felülírnom amiben hittem, amit elfogadtam, így ötven felé eljutottam oda, hogy ha valami kicsit érdekel, nem vetem el látatlanban. Akor sem, ha előítéletes vagyok vele szemben (na, jó, mondjuk a lapos Föld, meg az anunakik azért...)

Ezzel az előítélettel, viszolygással fogtam bele a könyv olvasásába. Ami előítélet, viszolygás a felületes beleolvasással sem szűnt meg. Annak ellenére nem, hogy a bevezetőben említett kelet-európai cigánysággal (például a legfrissebb, a gyöngyöspatai „szegregácó” és a „megoldása”), a nyugat-európai migránsokkal szemben alkalmazott öngyilkos politikáról kialakult a sajátnak mondott véleményem erőteljesen körvonalazódott: tragikus, pusztulásba vezető marhaságnak tartom.

De úgy döntöttem, mégis elolvasom Duke írását. Elolvastam. Akkor is, ha Duke Wikipediás bemutatása egy igen megkérdőjelezhető személyiséget, politikai pályát és tevékenységet mutat be. Iparkodtam a mondanivalójára koncentrálni, gondolván, hogy láttunk már karon varjút és nem az a lényeg, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond.

Duke tanulmánya egy életrajzba vagy sokkal inkább egy személyes eszmeváltozás történetébe (elég gyengén) csomagolt esszé arról, hogy az emberiségen belül is léteznek fajok, és Amerikát a fekete faj integrálhatatlansága és elsősorban a fehér faj érthetetlen, a társadalmi és gazdasági történéseket magyarázhatatlanul figyelmen kívül hagyó és félremagyarázó, döntéseiben alapjaiban elhibázott hozzáállása sodorja a kikerülhetetlen pusztulás felé. 

Amerikai történelme

Gyalázatos. Mert ott a hatmillió indián, akik már nincsenek ott, illetve alig vannak, pedig az ő földjük volt egykor a kontinens. S az amerikai gazdaság a rabszolgatartáson alapult.

Ami Duke szerint csak részben igaz: az amerikai fehérek tíz százaléka tartott rabszolgát. S ez nem korlátozódott a déli államokra. Még az észak-amerikai polgárháború után is voltak rabszolgák északon is. S maga a polgárháború sem a széles körben elterjedt, kozmetikázott változatáról, a rabszolgák felszabadításáról, hanem az Unióból kiszállni akaró déli államok visszatartásáról szólt. 

De az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat jól ismert gondolata ezt tartja:

Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert a teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat. 

De amit Duke ír, az megdöbbentő. Citálja Jefferson a széles körben ismert, a szobrára is felvésett szavait. 

Semmi sincs határozottabban bevésve a sors könyvébe, mint hogy ezeknek az embereknek (a négereknek) szabadnak kell lenniük. 

Csakhogy a híres idézet a következőképpen folytatódik, és már nem szokás idézni: 

Nem kevésbé bizonyos, hogy a két, hasonlóan szabad faj nem élhet ugyanazon kormányzás alatt.

A természet, szokás, vélemény kitörölhetetlen elválasztó vonalakat húzott közéjük. Még mindig hatalmunkban áll a felszabadítás és kitelepítés folyamatát békésen irányítani, és olyan lassú mértékben, hogy a gonosz öntudatlanul elenyészik, és a helyüket... hasonló szabad fehér munkások veszik át. Ha ellenkezőleg, hagyjuk, hogy utat törjön előre, az emberi természetnek el kell borzadnia a felmerülő kilátásoktól.

Hasonló tartalmú idézeteket hoz Abraham Lincoln-tól (!) is. 

A fajok elkülönítése az egyetlen tökéletes megelőzése az egybeolvadásnak, ám mivel az azonnali elkülönítés lehetetlen, a következő legjobb dolog a távol tartásuk, ahol még nincsenek együtt..

Az ilyen elkülönítést, ha egyáltalán befolyásolható, az áttelepítéssel kell megvalósítani... Ez a vállalkozás bonyolult, ám 'ahol megvan az akarat, megvan a mód is'; és amire az áttelepítéshez most szükség van, az az erős akarat. Az akarat az erkölcsi érzék és az önérdek kettőséből fakad. Hagy hihessük, hogy ez erkölcsileg helyes, és ugyanakkor előnyös is, de legalábbis nem ellenkezik érdekeink- kel, hogy átszállítsuk az afrikaiakat szülőföldjükre, és meg kell találnunk a módját, akármilyen hatalmas feladat is ez.
[Collected Works, II, kötet, 408-9 old.]

Nem támogatom, ahogy soha nem is tettem a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségének bármilyen módon történő megvalósítását. Nem támogatom, ahogy soha nem tettem, hogy a négerekből szavazókat és esküdteket csináljunk, vagy kiképezzük őket hivatali munkára, sem, hogy fehérekkel házasodjanak; és ehhez még hozzáteszem, hogy létezik fizikai különbség a fehér és a fekete faj között, ami meggyőződésem szerint örökre megakadályozza a két faj együttélését társadalmi és politikai egyenlőség értelmében.
[Negyedik vita Stephen A. Douglasszal Charlestonban, Illinoisban, 1858, szeptember 18-án III. kötet, 145-461.]

A folytatás arról szól, hogy a feketéket a beleegyezésükkel kitelepíteni szándékozták, nem pedig a fehér társadalomba integrálni. 

Sürgettem a négerek áttelepítését, és ezt folytatom. Az Emancipation Proclamation is ehhez kapcsolódik. Nincs hely két különböző fehér faj számára Amerikában, és még ennél is kevesebb a feketék és fehérek két különböző fajának. Nem tudok elképzelni nagyobb csapást, mint a négerek velünk egyenlőkként való beolvasztását társadalmi és politikai életünkbe... Húsz éven belül békésen áttelepíthetjük a négereket, átadva nyelvünket, irodalmunkat, vallásunkat és államigazgatási rendszerünket olyan feltételek mellett, hogy az emberi nem teljes nagyságáig emelkedhesse- nek. Erre itt soha nem lesznek képesek. Soha nem leszünk képesek megvalósítani az apáink által megálmodott eszményi uniót egy idegen, alsóbbrendű faj millióival közöttünk, akiknek beolvadása se nem lehetséges, se nem kívánatos.
[V. kötet, 371–375.old,]

...mindkettőnk számára jobb elkülönülni ... Mi különböző fajok vagyunk. Sokkal nagyobb különbség van közöttünk, mint a legtöbb más két faj között. Hogy ez helyes vagy sem, nem szükséges tárgyalnom, de ez a fizikai különbség nagy hátrány mindkettőnk számára, mivel szerintem az önök faja nagyon szenved, sokan attól, hogy közöttünk élnek, míg a mieink az önök jelenlététől szenvednek. Egyszóval mindkét oldalon szenvedünk. Ha ezt elismerjük, akkor legalább okot szolgáltat arra, hogy miért kell elkülönülnünk.
[Beszéd az áttelepítésről egy néger küldöttségnek Washington D. C-ben, 1862. augusztus 14- én V. kötet, 371.]

Csak tátottam a számat az idézeteket olvastán. Utólag tudjuk, hogy az áttelepítés csak kis mértékben sikerült, Libériába. A fekete lakosság teljes jogúsítása pedig csak 1965-ben következett be. Duke szerint onnan kezdődött Amerika mélyrepülése. S mert ezt a könyvét először 1998-ban jelentette meg, mit sem tudhatott még a Black Lives Matter-mozgalomról, és a 2020-as pusztításokról. (Bár az állítólag rendszeres rasszista rendőri intézkedésekről, bírósági ítéletekről mond néhány gondolatot.)

Az emberi faj és a fajták

Ez volt az a fejezet, ami ellen leginkább berzenkedtem. Csapjunk a lecsóba!

Kezdve azzal, hogy a faj szó a második világháború óta az emberiséggel kapcsolatban tökéletesen pejoratív kifejezéssé vált, olyan asszociációs láncot generál, ami pillanatokon belül az elutasításhoz vezet, bármiről is legyen szó. Kutyafajták, macskafajták, bármifajták léteznek, emberfajták nem léteznek, mert az rasszizmus. Ez az automatizmus működött nálam is e könyvvel kapcsolatban. 

Duke az olvasmányai és elmélkedései alapján azt állítja, hogy az ember viselkedés húsz százaléka a szocializáció és nyolcvan százaléka a genetika. Az antropológia szerint az emberi faj három alapvető alfajba sorolható: europid (kaukázusi), mongoloid és negroid. 

A sokáig vitatott, de aztán széles körben használt IQ-tesztek azt mutatták ki (Duke szerint legalább háromezer ilyen kutatás végeztek), hogy a kelet-ázsiai fajták átlagos IQ-ja 110-es értéket mutatott, az europidoké 100-at, a negroidoké 70-et (Amerikában 85 körül alakult ez a szám.) Hivatkozik arra is, hogy a negroid faj átlagos koponya űrtartalma és az agyának a súlya átlagosan tíz-tizenöt százalékkal kevesebb mint egyéb fajtáké. 

Ad egy rövid evolúciós bevezetést, miért alakult ez így, és miért van az, hogy a negroid faj erőteljesebb, más az izomzatának a felépítése és egészen más társadalmi, szexuális szokásokkal bír. 

Duke itt tesz egy fontos kitételt: az mondja, hogy mindez nem az emberi értéket csökkenti, amennyiben az emberi érték a társadalmi hasznosságot, az együttműködési készséget, az erkölcsi, morális tisztaságot, a becsületet és a hasonló fogalmakat jelenti. 

Itt beszél arról is, hogy a közgondolkodás minden egyes faj alfajait elismeri, azt is, hogy az alfajok, annak ellenére, hogy a fajon belüli keveredés lehetséges, általánosan más és más külső és belső tulajdonságokkal bírnak. Példának a kutyákat hozza. Átlahosan egészen más testi felépítéssel és mentalitással bír egy csivava, egy dobermann, egy golden retriever és egy bernáthegyi, annak ellenére, hogy mindegyik kutya. S annak ellenére, hogy természetesen az alfajok között is vannak egyedi átfedések, egyezések, hasonlóságok. 

Duke arra jut, amire a fent idézett alapító atyák: a különböző fajok együttélése minden résztvevőnek időzített bomba, senki nem lesz elégedett vele. S lőn!

 Az amerikai társadalom változásai a XX században

Duke érvelése a következő. A fekete lakosság hatvanas évekbeli felszabadítása Johnson és Nixon idején kiengedte a szellemet a palackból. A fekete lakosság képzettségbeli és gazdasági elmaradottságát a mai napig a százötvenegynéhány évvel ezelőtt eltörölt rabszolgaság intézményéhez kötik. Valamint sokszor hivatkoznak az eltörlés követő, még egy évszázadig fennmaradó, a feketék elkülönülését garantáló törvényekre. 

Ezzel szemben Duke azt állítja, hogy a fekete lakosság támogatása a lakásprogramokkal, a széles szociális hálóval mind nagyobb és nagyobb összegeket követel az adófizetők pénzéből, miközben a demográfiai és a foglalkoztatottsági adatok szerint egyre kevesebb ember adójából tartanak el egyre többet és többet. Mert hogy a megélhetés biztosítása kinek-kinek mást jelent. A fehérek döntő többségének a munkát, a feketéknek a könnyű a bűnözésen alapuló könnyű pénzszerzést. 

Semmit nem lophatsz egy fehértől, hisz ő már mindent ellopott tőled; minden, amire vágysz, az övé, még az életed is. Minden üzlet nyitva áll előtted, ha a varázsszavakat kimondod.
Ezek a varázsszavak: Szembe a fallal a k-va anyádat, ez rablás!
Vagy törd be az ablakot éjszaka (ezek a csodás cselekedetek), törd be az ablakot fényes nappal, bármikor, együtt, törd be az ablakot, és vidd el az összes cuccot.
Ne hagyj pénzt ott. Nincs idő fizetni. Csak vidd, ami kell.
(Az ünnepelt fekete költő Imamu Amiri Baraka [LeRoi Jones] verse)

A kilencvens évek statisztikái szerint a húsz százaléknyi fekete lakosság hetven-nyolcvan százalékának volt dolga a rendőrséggel. A büntetésvégrehajtási intézményekben a fekete lakosság messze felül reprezentált: a fogva tartottak legalább ötven százaléka fekete és dél-amerikai volt. Ez az ötven százalék jóval meghaladja a lakosságon belüli lélekszámuk arányát.

Washington lakosságából az ebbe a (18 és 35 év közöttiek) eső fekete férfiak száma 48,856 ebből 24,377 illetve közel ötven százalék bebörtönzött, van próbaidőn vagy feltételes szabadlábon, a tárgyalásra vár vagy hivatalosan körözik.
(Washington Post 1997. augusztus. 26)

Duke hivatkozik arra is, hogy megtévesztő az az érvelés, amely az egyre növekvő bűnözést a könnyű fegyverhez jutásban látja. Újabb statisztikát hoz, amely azt támasztja alá, hogy a fehér lakosság körében a fegyverhasználathoz kötődő bűnelkövetések száma a fehér lakosság körében egyáltalán nem növekedett.

...egy nem olyan régi, 1987-ból származó, bűncselekményeket rögzítő adattal, mely szerint miközben a fehér bűnözők csak 3 százaléka támad a feketékre, a feketék a bűncselekmények több mint ötven százalékát követik el fehérek ellen. 1987-ben a támadások 50,2 százalékának volt tettese fekete bűnöző fehér áldozatokkal szemben. 1979-től 1986-ig, 4 088 945 támadásból 2 416 696-ot követtek el feketék fehérek ellen: a faji támadások ennek 59 százalékát teszik ki. Ez arányaiban annyit tesz, hogy a feketék legalább 2 500 százalékkal (25-szor) nagyobb valószínűséggel támadnak a fehérekre, mint amennyivel a fehérek feketékre. Azok, akik azt mondják, hogy a fehéreknek nem kell a feketék által elkövetett báncselekmények miatt aggódniuk, el kell magyaráznom, hogy ezek az adatok azt jelentik, hogy közel 2 és fél millió fehér áldozata lesz a fekete bűnözésnek hét éven belül, és ebbe nem is számítom bele azokat az galádságokat, amelyeknek száma több millióra is rúghat, de már annyira hétköznapinak tekintjük, hogy nem vonnak maguk után feljelentést.

A gyilkosságok aránya is hasonló képet mutat. Az FBI 1993-as bűncselekményekről szóló egységes jelentése szerint a feketék 2200 százalékkal (22-szer nagyobb) valószínűséggel gyilkolnak meg fehéreket, mint a fehérek feketéket. Fegyveres rablás esetén 7 031 fekete esett fehérek áldozatául, ugyanakkor 167 924 fehért támadtak meg fekete bűnözők.
(173.)

Az iskolai integráció sem vezetett sikerre. Az oktatási intézményekbe sokszor pozitív diszkriminációval felvett fekete tanulók nem felzárkóztak, hanem lehúzták az oktatás színvonalát. A követelményeket az érdekükben csökkenteni kényszerültek az iskolák, a jól képzett oktatók elhagyták az intézményeket és a csökkenő biztonság, a növekvő agresszió, a lopások, zaklatások, fizikai erőszak elől a tanulók is más intézményekbe kényszerültek. 

A helyzet csak egyre romlik, mert a fekete lakosság gyermekvállalási kedve messze meghaladja a fehér lakosságét. A fekete nők sokkal fiatalabban esnek teherbe, és sokkal több gyereket vállalnak mint a fehérek. (Ennek evolúciós okait is érinti Duke.)

Arról nem is beszélve, hogy a feketékkel szemben alkalmazott bármilyen pozitív diszkrimináció voltaképpen fehérek elleni rasszizmus, hiszen rengeteg esetben a képességei és a teljesítménye alapján egyébként alkalmas fehér tanuló azért nem került be olyan  a célul választott intézménybe, mert a feketék létszámát megkövetelő kvóta miatt nem fér bele a keretbe. Annak ellenére sem, hogy a felvett fekete tanulók képességei,  teljesítménye és tanulási hajlandósága alatta volt a fehérének. (Amerikai numerus claussus.)

A kormányzati intézkedések hátterében a fehérek lelkiismeret-furdalása áll, a feketék elmaradottsága miatt a százötven véget ért rabszolgaságot és fehér rasszizmust okolják. Miközben vannak városok, negyedek, ahová fehér ember már be sem meri tenni a lábát. 

A várható jövő

Duke szerint csak két út létezik: vagy a mindenki számára megkönnyebbülést hozó elkülönülés vagy az amerikai kultúra, a fehér ember teljes pusztulása. Pont. 

S innen átveszem a szót.

Mindaz, amit Duke 1998-ban (illetve valahol volt egy 2006-os dátum is s könyvben, valószínűleg ezt-azt még hozzátett később) leírt, Nyugat -Európát nézve hihetetlenül ismerős. Voltaképpen ugyanez történik itt is.

Ahogy mondani szokták, ahogy ott a rabszolgatartás, emitt a gyarmatosítás csap vissza. A migránsok és az amerikai feketék hozzáállása igen komoly hasonlóságokat mutat mind az elvárásaikban, mint a munkakészségükben, mind a képzettségükben, mind a fehér emberek iránti gyűlöletükben. Miközben a gazdasági létük fenntartását a fehér táradalomtól várják. Az amerikai szociális háló ugyanúgy omlik össze, ahogyan az európai: a fogyatkozó fehér lakosság adójából egyre szélesebb réteget kell eltartani, és óhatatlanul eljön az a pont, amikor ez képtelenséggé válik Ha eljön az a pont, nagy eséllyel polgárháború tör ki. Ahogyan erre bevezető példa az elmúlt hónapok amerikai történése, a BLM-mozgalom pusztítása.

Ami számomra elképesztő és hihetetlen mindkét kontinensen, ahogy hazánkban is létezik ennek nagyon komoly megfelelője, az a politika és az emberjogi szervezetek hozzáállása a folyamatokhoz.

Úgy tűnik, mintha fehér kultúra egyszerűen nem akarna szembenézni a tényekkel: elkeseredetten, a szemét erősen lehunyva, ártatlan bárányként hisz abban, hogy (miképpen Duke fogalmazott) a farkas vegetáriánus.

Mközben mindkét eltartott, pátyolgatott csoport elvakultan rasszista, és ennek gyilkos következményei is teljesen nyilvánvalók. De a hivatalos kommunikációban ez nem létezik, rendre mindenhol csak a fehér rasszizmus a rasszizmus.

Mindkét kontinens társadalma, valamiféle nagyon rosszul értelmezett és alkalmazott múltbéli szégyenkezésből fakadón simán odatartja a torkát az ellenségnek, mutatva, hová kell harapnia

Vagyis mindkét kontinensen majdnem teljes az önvédelem humanizmusra és filantrópiára hivatkozó hiánya, A rendcsinálás, a rend megkkövetelése, a valóban azonos egyenlő jogok alkalmazása nézetük szerint rasszista diktatúra. 

Antropológiai, biológiai és egészségügyi Ismerethiányom miatt nem tudok.állást foglalni a faj kérdésében. Duke érvei és levezetése logikusnak tűnik, de ez nem feltétlenül bizonyíték. Azonban mindaz, amit az amerikai társadalom széthullásáról, elzülléséről, pusztulásáról írt, innen Európábóltöbb mint  ismerős. Bizonyos tekintetben még Magyarországról is. Mind a kisebbségeket illetőn (akik hamarosan többséggé válnak), mind a többségekre vonatkoztatva..Ebből a szempontból a könyve érdekes, informatív korrajz és nagyon is lehetséges jövőkép. 

Az utolsó gondolati egységet

a férfi és női agy különböző működéséről és a homoszexualitásról nem értem. Az utóbbival kapcsolatban Duke pár oldalon belül simán ellentmond önmagának. A homoszexualitás általa levezetett okait simán feledve mutatja be az elkerülhetetlen teendőket. Nem megyek bele a fejtegetésébe, de az LMBTQXYWZZs szervezetek felállva tapsolnának neki. Ám egyszerűen nem állt össze számomra, e fejezetnek milyen konkrét köze van a könyvbéli előzményekhez, és ezt Duke sem árulja el.

Viszont adott okot az utánanézésre, tán még a vallott nézetem is megváltozik általa, ha igaza van. 

Néhány szó a magyar kiadásról

Kemény fedeles, masszív könyv, ahogyan azt a Gede testvérektől már több könyv esetében megszokhatuk.

További erénye a tipográfiából fakadó olvashatóság. A számos, konkrétan 367 jegyzet a könyv végén kapott helyet Ez esetben ez nem volt zavaró, mert a jegyzetek jobbára hivatkozásokat tartalmaznak az adatokkal kapcsolatban,és nem tartalmaznak további kifejtéseket, magyarázatokat.

A könyv borítójáról már szóltam: demagóg és félrevezető a tartalomra nézve, megtéveszti azokat, akik rápillantanak. Ez nagyon nem sikerült, egyáltalán nem ez a könyv mondanivalója. A kiadó itt alaposan félrenyúlt. 

A magyar fordítás élvezhető, értelmezhető még akkor is, ha egy alapos stilizálás azért ráfért volna szövegre. Számos esetben találkozhatunk magyartalan, néha szinte értelmezhetetlen mondatokkal, a magyar nyelvtan szabályait alapvetőn figyelmen kívül hagyó megfogalmazással. 

Tartok tőle, hazánkban is érvényesülni fog, a sokkal fontosabb, hogy ki mondja mint az hogy mit mond hozzáállása, különös tekintettel arra, hogy Duke ez után a könyv után írt egy másikat, A zsidó szupremácizmus címmel.  Mert innentől végképpen teljesen szalonképtelenné vált, bármit is mond, bárhogyan érvel, akármivel is támasztja alá a következtetéseit. 

Aminek még a borítója is ocsmány. Figyeld csak! Az a képtelen ebben a borítóban, hogy a könyvön belüli illusztrációk nem ilyenek, ahogy látni fogod, azok kifejezetten jópofák. A borítót, aminek az ég adta egy világon semmi köze a könyvhöz, egy magyar grafikus készítette, aki szemmel láthatón még azzal sem erőltette meg magát, hogy elolvassa a könyvet. A belső rajzok egy svéd grafikust dicsérnek, Olof Landström-nek hívják. Vajon mi motiválhatta a kiadót, hogy ne egy eredeti rajzot tegyen hívogatónak a borítóra? 

A szerzőnő, Barbro Lindgren Enskog svéd. Ahogy utána olvasgattam, és ha jól számolgattam nyolcvanvalahány könyve jelent meg. Azta! Nemere Istvánon kívül, aki überelhetetlen (2018-ig több mint 700 [!] könyve jelent meg), ki versenyezhet vele? Gyerekkönyveket ír. Furcsa, hogy bár szekérdereknyi könyve van, magyarul azonban csak a jelen vékonka valamilye jelent meg. (A valamilye hamarost magyarázódik.)

A szerző élvezetesen ír. Nagyon jó a humora. Ez még ebben a vékonkában is simán lejön. Ez a stílusának a dicsérete. Ennek a könyvnek történet nincsen. Ami önmagában még nem lenne baj. Nem egy könyvet ismerünk, ami nem novellás kötet, de alapvetőn nincsen története, hanem történetkéi, összefüggés nélküli agymenetei vannak. Vegyünk csak például egy témánkba vágó alapművet, A kis Nicolas-t. Abban is úgy van, hogy még egy-egy fejezet sem feltétlenül egy történet,maximum egy-egy roppant eseménysor. Szóval azzal, hogy nem jutunk sehonnan sehova, még nem lenne baj. 

Ez a nyolcvan oldal egy kislány egy adott életszakaszának momentumait tartalmazza Random életkor, életszakasz, momentumok. A könyv folyamatában kiderül, hogy a kislány maga a szerző, vagyis egy életrajz szilánkot olvashatunk. Hogy miért ezt az életkorát, életszakaszát választotta ki, rejtély. Aztán van döbbenet is: ha a könyv önéletrajzi jellegű, s ha a könyvben szereplő kislány olyan tíz év körüli lehet, s ha a szerző 1937-ben született, abból az fakad, hogy a történet-szösszenetek valós ideje 1947 körülre tehető. Pedig valahogy frissebbnek, későbbinek tűnik mindaz, amit olvasunk. Mivel életrajz szilánk, természetesen egyes szám első személyben írt történetet olvashatunk. 

A vékonkának egyetlen tanulsága mindenképpen van: ahogyan az Asterix-történetekben Obelix fogalmazza meg tömören a véleményét az ősellenségeikről, hogy „Dilisek ezek a rómaiak!”, úgy elmondhatjuk, hogy a svédeknek sem ártana több napfény, hátha több életkedvük lenne, és nem a pszichés problémáikkal lennének elfoglalva. Dilisek ezek a svédek, mondhatjuk, nem véletlen, hogy odafent, Skandinávia környékén annyi a lelki beteg. Illetve a csuda tudja, hogy véletlen vagy nem véletlen, a vékonkából azt a tényt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az a csuda, amikor valaki nem az. Ezt figyeld!

Mindenki azt hiszi, hogy újra a régi vagyok Legalábbis az iskolában azt hiszik, Pedig ne vagyok, Bár néha már huzamosan is jókedvű tudok maradni. Aztán váratlanul mindent sötéten látok. Ha például elmegyek egy ház előtt, egy olyan reménytelen, vörös téglás ház előtt, az ablakain csúf függönyökkel – hirtelen olyan szomorú leszek! Tegnap is egy ilyen ház előtt mentem el. És amikor a konyhaablakon át megláttam, ahogy a dühös, csúnya anyák kiabálnak és főznek, majd sírva fakadtam.

Vagy ha egy csoport erdeifenyőt látok, amint siváran és reménytelenül álldogálnak - olyankor is elfog a szomorúság.

Néha az is elég, ha valaki ingerültebb hangon szól hozzám, már sírni kezdek, és mindent borzasztónak érzek.

Björn bácsi azt mondja, hogy ilyenkor össze kell szednünk magunkat. De ez nem megy. Nekem legalábbis nem.

A Tanár azt mondta, hogy nyugodtan hazamehetek, ha bánatosnak érzem magam, úgyhogy néha megteszem. Tegnap a környezetismeret-óra kellős közepén mentem haza, mert minden nagyon reménytelennek tűnt, és ráadásul rengeteg csóka repült el és károgott az ablak előtt.

De mégis jobban vagyok! Ha nem is mint régen, ahogy azt a többiek hiszik. A Tanárnak is megpróbáltam megmagyarázni, hogy egy- szerre csak úgy elfog a szomorúság, a legfurcsább dolgoktól. Például az új házaktól. Ettől az iskolától is elszomorodom, mert túlságosan új, és minden olyan reménytelenül fénylik.

A régi, elnyűtt dolgokat szeretem, azoktól vidám leszek! Aztán a túl sok gyerektől is szomorú leszek. Régen a cserkészek Gyöngyvirág őrsébe akartam belépni. De rögtön sírni kezdtem, úgyhogy szinte azonnal ki is léptem. És amikor kicsi voltam, és óvodába jártam, akkor is magamban üldögéltem, és egyfolytában sírtam, míg mama értem nem jött.

Ha az eddig kisírt összes könnyemet össze lehetne gyűjteni, egy vödör is megtelne.

Ne feledjük, egy rendezett, szerető családban élő kislány az alany! A környezete meg úgy reagál rá, ahogyan a Tanár úr: jól van kiscsillag, ugyan semmi okod a marhaságaidra, de ha rossz kedved van, ne csinálj semmit, menj haza a suliból, sőt inkább be se menj, minek, ha egyszer attól is rossz kedved lesz... 

Persze, ha bemegy, nem biztos, hogy jobban jár: amikor a szaporodást tanulják, Anton a kicsit hasadt lelkű csimota megkérdezi, hogyan szaporodnak a csukák. A Tanár úr elmondja. Az öntörvényű Anton pillanatok alatt ott tart, hogy csukaikrákat ereszt a fürdőkádba, apu majd ereszt rá tejet, a kád megtelik csukákkal, fel is repül az űrbe, és megharapják a jóisten fütyijét, meg Jézusét is, sőt, Anton tovább ne mondd, de mondja, aztán még, hahaha a tanár úr fütyijét is.  Ezen meg már a Tanár úrnak is nevetnie kell, így amikor az ilyen-olyan termőkről olvasnak és Anton csak úgy kisétál az osztályból, hogy ő ettől rosszul van, nem is megy utána senki... Ha elment, hát elment. Egy svéd osztályt, tanítás közben ezek szerint ki ezért, ki azért hagyhat ott bármikor, elvégre első a szabadság! 

De mielőtt az jutna eszedbe, hogy biztosan csupán Antonnal és Barbroval van probléma, hadd mutassak valamit!

Néhány fiú szerint a lányok undorítóak. Anton soha nem akar lányhoz érni. Ha véletlenül mégis, akkor rohan kezet mosni, nehogy lánybacilust kapjon!

De Torbjörn csak a lányokat szereti. Simogatni akarja a hajukat, és a szünetekben egész közel akar ülni hozzájuk a korláton. Amúgy is olyan, mint egy lány. Ha valaki elveszi a sapkáját, elkezd sírni.

És Svenson bácsi! Ő meg a gyöngyvirág illatától fakad sírva

Az az igazi meglepetés, ha itt valaki normális, nemde? De legalább megtudjuk, mi a svéd társadalom általános jellemzője. 

De ne gondold ám, hogy csak ilyen elképesztő depis dolgokról olvashatsz a könyvben. Van benne halál is, mert meghal a nagypapa... Na, jó, ez rossz vicc volt. Nagyon vicces, amikor Barbro barátnője, Ingrid úgy dönt, ő már nem kislány, leszokik a babázásról. Amikor Barbro megkérdezi, hol vannak a babák, Ingrid kinyitja a szekrényajtót, ott ágyazott meg az összesnek, hogy kényelmesen feküdjenek, és este azért még elköszön tőlük. 

De a nagypapa tényleg meghal, viszont ő nagyon jó fej a nagymamával együtt. És alapvetőn azért vicces az egész könyv. Meg a maga nemében szókimondó, akár a csukák, meg az apatej kérdése miatt is, meg a lányok mellnövesztő vágya miatt, meg, ugye, itt van a halál témája is. Vagyis van benne egy csomó minden, amikor egy kicsi lány találkozik az élettel, amikor még kicsi lány. 

És aztán egyszerre, hopp, véget ér a könyv, van puszi is, van pá is, az író kiszól az uccsó' egy oldalon a történetből, de rá nem jössz, hogy akkor most ez mi volt, sztorizás, regény, elriasztás a svéd társadalomtól, hogy eszedbe ne jusson azon gondolkodni, hogy hozzájuk költözz, vagy csak valaki lejegyezte a vacsoraasztal melletti sztorizásokat, csuka, tudod, hahaha, a jóisten meg Jézus fütyije, hehehe, de aztán mégsem merte nem Enskog asszony nevén kiadni, meg úgy jobban is fogy, hiszen ott van a másik nyolcvanvalahány könyve. Vagy mi... Én ugyan nem tudom. De olyan kis kedélyes katyvasz. Biztos máshogyan kellett volna olvasnom. De még egyszer el nem olvasom, akkor sem, ha csak nyolcvan oldal. 

Ez a történet a kezdetben ügyvédként is dolgozó Gardner 58. Perry Mason története. Nem kicsi szám. S ezzel együtt ez a sorozat háromnegyed részének a kötete, mert összesen nyolcvankettő (82!) létezik. Bizony! Volt szorgalma a szerzőnek. De mert népszerű sorozatot teremtett, ment is a bolt. 

A kötet címe felveti azt a kérdést, vajon mi jelentősége van a hosszú combnak? Mert oké, hogy Gardner címei mindig egy jelzőből egy alanyból és az eset szóból állnak, de jobbára van jelentőségük a történtet illetőn. Itt is. A csajszi, az énekesnő ugyanis szép. Tudod, az a tutajos típus, akinek minden pasi utána fordul. Rendben, legyünk megfelelően korszerűek, így ne essünk a fallokrata sztereotípiák fogságába: mindenki utána fordul. Elsősorban azért, mert hosszú combja van, ami, ugye a női nemi kisugárzás egyik etalonja. 

Gebedjek meg, de nekem nem jön be a hosszú comb. Nem azt mondom, hogy csúnya, dehogyis, vagy hogy ne lenne esztétikus, de a magam részéről jobban kedvelem a töltött galambra hajadzó alakot (vö. pl.: Ashley Graham) és ezt nem csak azért mondom, mert Szerelmetesfeleségtársamról sem nagyon mondható el, hogy törékeny nádszál lenne (szerencsésen találkozott a kereslet és a kínálat). De a gömbölyű női alaktól majdhogynem irtózó korunkban a hosszú comb a mérce. (Van erről egy könyv, ha érdekel. A róla írt értékelésem, lásd a linken, meg tele van csupasz lányokkal.) S mert a Mason új ügyfelének a legfőbb tulajdonsága, hogy szép, és ezt tudja is magáról, illetve nem szégyelli bevallani, hogy használja is. De annyira, hogy Mason titkárnője, Della Street köhögéssel figyelmezteti Masont, amikor a hosszú combú beveti a testét a mélyebb megértés érdekében. 

S akkor témánál is vagyunk. A hölgyet a szépségének megfelelő munkakörben alkalmazzák, amikor éppen nem énekel, akkor dohányt árul és vevőcsalogat. A hosszú combjával és egyéb, szép formájú testtájaival marasztalva a kaszinó vendégeit. Mert egy kaszinó alkalmazottja. És összetűzésbe keveredik a tulajjal Miközben az egyik vendég majd meggebed érte. 

De még Mason eszét is megbillenti kissé, mert ő meg az ügyfél érdekében odáig megy, hogy majdnem bűntárssá avanzsálja magát. Aztán beindul a verkli, vele Mason agya is, s persze, a végén minden kiderül, mert Mason a maga egyre nagyobb szükségében kideríti. 

Amikor hazahoztam a kötetet a antikvárium átadó pontjáról, a Pólusból, szinte azonnal rávetődtem. Nem mondható, hogy nem volt bennem érdeklődés. De ahogy haladtam a történetben, s az érdeklődésem fikarcnyit sem csökkent, az összefüggések, amiknek inkább összeállniuk kellett volna állniuk, egyre inkább széthullottak. Ejnye... 

Annak ellenére, hogy Gardnernek nem szokása túl komplikált ügyeket kreálni. Na, nem bugyuták a történetei, éppen ellenkezőleg, de nem is áll égnek az ember összes szürkeállománya, hogy felfogja, ki kicsoda a merre hány méter. Gardner a párbeszédekben nagyon erős. S persze Perry Mason elhagyhatatlan bírósági tárgyalásaival. 

Mivel krimiről van szó, a történetről többet nem mondok, az visszataszító undokság lenne. De így meg elég nehéz a könyvről írni. S amit nagy nehezen írni tudok, az elég tömör: nem jó ez a könyv. Olyan kis 58. kötet, mert valamit kellene már írni.

Mondok egy példát, miért nem jó ez a regény Én nagyon vacak Sherlock Holmes (vagy akárki nyomozó) lennék, a fehér hollók populációjával vetekszik, amikor kitalálom, ki a gyilkos. De ebben a történetben egyetlen kérdést feltéve (miért halt meg, aki meghalt?) a gyilkoson kívül kizárható mindenki más. 

Aztán még: feltéve és megengedve, hogy minden látszat ellenére (mostanság két Chandler-történet filmadaptációjának a követésébe is beletört az agyam bicskája) nem velem van a baj, a megoldás olyan komplikáltra sikeredett, hogy hiába olvastam el kétszer, hát nem és nem, harmadszorra meg már nem érdekelt, mert annyira nem is fontos. Elég az, hogy a kérdésből eredő tippem jó volt, a részleteket meg a tárgyalóteremben rajtam kívül mindenki értette, csak a főügyésznek, Hamilton Burgernek volt egy lepkepukinyi ellenvetése: azt mondta, hogy ha pisztolyok kerülnek a képbe, akkor Mason mindig annyira összekutyulja a dolgokat, hogy ember nincsen, aki kiigazodna. S lásd: amikor itt tényleg összekutyulta, de úgy, hogy aztamindenit, akkor meg senki szóvá nem tette, hanem elégedetten bólogatott, hogy asztapaszta, Perry Mason már megint mekkorát gondolkodott! (Mert most olyan nagyon nyomozásról sem volt szó.) És mindenki értette, miről beszél, mindenki követni tudta, amit mond, és senki sem szakadt le a gondolatmenetről, és ember nem volt, aki visszakérdezett, hogy bocsika, hogy mondja, ügyvéd úr, miért hány éves a kapitány? Tudod, ha valami, akkor az piszok mód frusztráló, hogy rajtam kívül a szereplők összessége átlát mindent, és én az olvasó meg kívül maradok... 

De legalább a hosszú combú... Hopp majdnem, elszóltam magamat! Legyen elég annyi, hogy az utolsó sorokban olvashatjuk Mason enyhén magasztos, elsőre nagyon jól hangzó, de másodszorra ugyancsak szemöldök felhúzós ars poetica-ja, ami azért eszembe jutatta, miért nem lennék semmi pénzért ügyvéd: oda kell állni a gazemberek és az ügyük mellé, akkor is, ha tudom, hogy gazemberek az ügy mocskos. S nemcsak akkor, amikor tudom, hogy nem hunyó az ügyfél. S ugye, az első esetben nem szól az ember védelméről (mert mi a fenéért védenék meg az igazságszolgáltatástól egy mocskot, nehogy bűnhődjön?), és nem szól az igazság képviseletéről sem (mert éppen az igazságot kenem szét, söpröm szőnyeg alá, varázsolom el egy másik dimenzióba). Csak arról, hogy ha a fene fenét eszik is, az ügyfelem az ügyfelem, védem a szemétládát! Vagyis: érdek, hatalom és pénz. 

Olyan kíváncsi vagyok, egy hús-vér ügyvéd ezt a dilemmát hogy a tehénbe' oldja fel magában? Mert a Mason-féle feloldás valójában nem feloldás, csak maszatolás. 

Della Street leplezetlen csodálattal bámult a főnökére.
– És egész idő alatt, egy pillanatra sem szűnt meg lojális lenni az ügyfeléhez – mondta –, holott meg volt győződve arról, hogy Ellen Robb hazudott magának.
Mason nagyot sóhajtott.
– Tudja mit, Della, ha valaha is észrevenné, hogy cserbenhagyom az ügyfelemet, akkor tegyen nekem egy szívességet. Zárja be szépen az irodát, aztán szerezzen egy festékkaparót, és tüntesse el az ÜGYVÉD feliratot az ajtómról!

Ugye, milyen szépen hangzik? De ha belegondolsz, azt a pepita mindenit neki, ez  mekkora kérdéseket rejt magában! 

De sajnos ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy Perry Mason ezen története jó történet lenne. 

* * * 

Cikk ajánló:
Perry Mason esetei

Maupassant azon kevés választottak közé tartozik, akik a novella mesterének mondhatók. De hogy az elsők között van, az egészen bizonyos. Lehetne írni az érveket a tömörsége, a kifejező ereje, a párbeszédek lényegre törő tisztasága, a leírások tiszta pontossága és egyebek mellett, de vajon mit mondd ez el azoknak, akik nem olvastak még semmit sem tőle? Éppen ezért Maupassant-t olvasni kell. Mert olvasni érdemes. Ha mást nem, a Gömböc-öt. Voltaképpen csak pár oldal az egész. (No, próbáld meg, testvér, itt a link hozzá.)

A történet röviden, spoiler nélkül

Leírtam a fenti mondatot, majd rájöttem, hogy bármit írok a történetről, spoilerezni fogok. Így nem fogok. Bár még ez is félrevezető lehet, mert azt sugallja, hogy a novella lényege, hogy valamiféle csattanóra fut ki. Nem az. Holott csattanóra fut ki. 

Az írás, a hatalommal való démoni visszaélésről, a kiszolgáltatottságról, a képmutatásról, az érdekek, a félelem, a menekülési kényszer vinnyogó, szűkölő vágyáról szól, de leginkább az önfeláldozásról és a erkölcsi mércék hajlíthatóságáról, a helyzethez való csudálatos alkalmazásáról szól. Pragmatikusan: erkölcsös az, amit a pillanatnyi érdekünk megkíván. 

A történet hőse Gömböc, a kurtizán. Igen, hőse. És áldozata. 

És már ezzel is elég sokat elmondtam. Ez ügyben be is fogom a számat. Mondom, el kell olvasni a novellát!. Vagy legalább a belőle készült képregényt.

Ha másért nem, mert ez az írás magasan kiemelkedik Maupassant egyébként nem éppen szűkös életművéből is. Mestere, Flaubert így fogalmazott, amikor a novella megjelent egy Zola által szerkesztett antológiában: „A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!” Maupassant ekkor harminc éves volt. Volt még tíz éve az alkotásra. Bőségesen kihasználta. Aztán negyvenévesen elborult az elméje, és három év múlva meg is halt. De ez a tíz év alkotás elképesztőn bőséges és főleg élvezetes műveket ajándékozott a világnak. 

Tudatlanul meg voltam győződve arról, hogy ennek a novellának számtalan filmváltozata létezhet. Aztán mi lett: összevissza két feldolgozásra bukkantam, egy 1934-es szovjetre és egy 1971-es magyarra, Váradi Hédi főszereplésével. (Érdekesség: Maupassant A szépfiú [Bel Ami] című regényének legalább tizenegy filmes adaptációja született.) Érdekes, hogy a két feldolgozás mindegyike a szocialista blokkból érkezett. Mondjuk az ideológia szempontjából érthető: a történet negatív hősei a polgárság jellegzetes képviselői. S mint ilyenek, roppant pragmatikus, célravezető az erkölcsiségük, hihetetlenül rugalmasan viszonyul a pillanatnyi érdekeikhez. S más erkölcseit szemrebbenés nélkül áldozzák fel önmagukért. Vagyis mind a szovjeteknek, mind a magyar komcsiknak kapóra jött a történet. Miközben persze erről szól, de nem erről szól. Az emberről szól. A  mindenáron túlélni, jobb életet akaró emberről.

A képregény-változat

A magyar képregények döntő többsége nem eredeti történet volt, hanem irodalmi alapanyagok adaptációja. Nagyon nem baj ez. A szórásba éppen úgy belefért Mikszáth, Krúdy, Jókai, Passuth, Conan Doyle, Wells, Verne, Kipling, Heltai Jenő mint Szilvási, Matyasovszky, Rejtő Jenő, Karl May vagy Cooper, de akár Martinov, Clark Dalton, Lundwall, vagy éppen Nemere István és Lőrincz L László is. S persze még nagyon-nagyon sokan mások. Nem baj ez. Sőt! Alapanyag tehát volt bőven, és a szerzők bőségesen merítettek is belőlük. 

A Gömböc 1992-ben jelent meg a Füles képregényújságban (hét részben, hetven képkockán), tehát túl a magyar képregények hőskorszakán, az '50–'80-as éveken. De a rajzolója tagja a klasszikus korszaknak. 1938-ban született, 1962-től kezdett képregény-rajzolással foglalkozni. 

Nevéhez megszámlálhatatlan adaptáció és saját munka kötődik. Művei nagy része, ahogy a fenti linkeken is láthatjuk, méltán újra kiadásra került. Ez azt bizonyítja, hogy a művészetére a mai napig van kereslet.

A felkért szakmai zsűri javaslata alapján a Korcsmáros Pál örökségét ápoló Képes Kiadó úgy döntött, hogy 2019-es képregényes teljesítményéért idén Sarlós Endrét részesíti Korcsmáros Pál-díjban. A díjat a májusra tervezett képregényfesztiválon adja át a Korcsmáros-család képviselője. 

Sarlós Endre a Mecseki láthatatlanok egyik oldalával (forrás: Esti Újság)

A Korcsmáros Pál-díjat a 2012-ben hozta létre a Képes Kiadó a Magyar Képregény Szövetség közreműködésével. A díjazott olyan aktív magyar alkotó lehet, aki az előző évben kiemelkedő teljesítményt nyújtott, akár hazai publikációkkal és egyéb tevékenységgel, akár külföldi megjelenésekkel. 
Forrás

A Gömböc-öt illetőn kicsit csalóka a blogom sorozatának a címe. Szerencsére. Ugyanis a képregényt 2019-ben a Windom Kiadó újra kiadta, a Veszélyes találka és a Vérszomjas démon társaságban. Vagyis most kicsit csaltam, de felettébb örvendetes, hogy tudtam csalni. Bár a borítójával nagyon nem vagyok kibékülve. 

Azért nem, mert Sarlós Ende kiválóan rajzol. Egyértelműen a legjobb magyar rajzolók között van a helye. Ez a borítóról sajnos egyáltalán nem ezt tükrözi. Talán ha csak a baloldali alak lenne rajta... S a borítón a Gömböc-ből nincsen „idézet”. Pedig a Gömböc rajzai nagyon jók. Ahogy az általam ismert Sarlós-képregények rajzai is. Ugyan soha nem ő volt a kedvencem rajzolóm, Zorád, Korcsmáros és Dargay megelőzték az értékrendemben, de rögtön utánuk befutó volt, Fazekas Attilával együtt. Érzékeny a részletekre, az alakjai kifejezők és erőteljesek, a tájak, az utcaképek részletesek, átütők. Figyeld csak!

A grafikáira mindig jellemző volt egyfajta komolyság, néha komorság (szerencsére nem annyira mint Sebők Imre egyébként szintén kiváló rajzai), de ha a második kép jobb szélső nőalakját, vagy az utolsó kép öreg férfiarcát nézed, akkor Korcsmáros és Zorád vidámsága köszön vissza, a plágium legkisebb jele nélkül. Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem vidám. Viszont a stílusa kiválóan illeszkedik a sztorihoz, aláhúzza, kiemeli a tragédiát, a szereplők kettős erkölcséről szóló mondanivalót, és Gömböcnek, a prostituáltnak a fájdalmát, önfeláldozása hiábavalóságát. Legalábbis ami a személyének, a foglalkozásának a megítélést illeti. 

A képregény alkotói tehát remek munkát végeztek. Nem mondom, hogy az irodalmi adaptációk szerepe kimondottan az alapművek elolvasására való sarkallás, de azért én rengetegszer voltam úgy, amikor általam nem ismert művek feldolgozásával találkoztam, hogy az a kezembe adta az irodalmi eredetit is. (A sor Korcsmáros Mikszáth-történetével, a Beszterce ostromá-val kezdődött: azt kimondottan a képregény miatt olvastam el, és bele is szerettem Mikszáth írásaiba.) De azt mondom, hogy erre a Sarlós-Cs Horváth páros feldolgozása is pompásan alkalmas. Meg azt is mondom, hogy kiválóan alkalmas ugyanarra a döbbenetre, töprengésre, önvizsgálatra, amire az eredeti Maupassant novella is. 

Töprengés

S akkor engedj meg egy kis agymenetet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy soha életemben nem hazudtam, nem csaltam, nem loptam, hogy mindig mindenért vállaltam a felelősséget, és makulátlan vagyok, akár a ma született bárány. Annak ellenére, hogy természetesen mindezeket értéknek tartom, mégis mindegyik bűnben részes vagyok. 

Jó pár éve felfedeztem (nyilván nem spanyolviasz), hogy valahogy duplafenekűen gondolkodunk. Elvárjuk, követeljük, természetes értéknek vesszük a becsületességet, az egyértelműséget, az igazmondást, a mértékek megtartását, a tisztaságot. Másokkal szemben ezek egyértelmű elvárások. Valószínűleg ember nincsen, aki a maga mércéje szerint mindezeket és még sok más erényt ne tartaná értéknek és követelménynek. 

Ám ha adott helyzetekben az önérdeke úgy kívánja, ahogy Maupassant szereplőinek az esetében, rugalmassá válik az erkölcs. Csak legyen egy rés a pajzson, hogy érdemtelenül, jogtalanul hozzájuthassak valamihez, adódjon olyan helyzet, hogy eltitkolhassam, eltusolhassam a felelősségemet, hogy egy apró hazugsággal valamiféle előnyhöz jussak, hogy többet vegyek mint amennyi jár... És így tovább. Sorolhatnám a példákat, de nem teszem. Szerintem érted, mire gondolok.

Önmagát mindenki becsületesnek, tisztalelkűnek, jóindulatúnak gondolja. De ha úgy adódik, hogy leesik valami a platóról, amit ingyen elvihetek, ha átvágom az asszonyt, mert azt mondom, az a flört nem is volt flört, vagy azt, hogy a testvéremnél voltam, miközben a srácokkal mentem egy pofa sörre, vagy ha csak a forgalomra hivatkozom a főnöknél, miközben simán olyan részeg voltam az este, hogy reggel képtelen voltam életet lehelni a létezésembe, ha lehetőségem van valamennyit visszatartani okosba az államnak fizetett adóból, illetékből, ha látom, hogy az utcán valaki leejt egy ezrest, és én felveszem, de hagyom elmenni a tulajt, de akár ha felülök a BKV-ra, és nem lyukasztom ki a jegyemet, nos ezt mind-mind meg tudjuk magyarázni. Ahogy azt is, miért pletykálunk, miért terjesztjük mások rossz hírét, netán miért mondunk tudatosan valótlanságot róluk. És még ezernyi mást is, mindent meg tudunk magyarázni. 

Utáljuk a nem dolgozó, mohó, milliókat bezsebelő, lefizethető politikusokat, akik a rokonaikat, barátaikat ültetik be a zsíros állásokba. Akiknek nem ismernek mértéket. Okkal van bennünk felháborodás. De vajon ha valami csoda folytán a helyükre kerülnénk, hogyan reagálnánk az adódó lehetőségekre? 

Vagyis tuti biztos, hogy bennünk nincsen meg az a kettősség, ami miatt Gömböc útitársaitól viszolygunk, ami miatt lenézzük őket? 

Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta:
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Dinnyés József

A baj, felebarátaim, nagyjából egy út van előttünk. Piszok nehéz út: meg kell tanulnunk önmagunknak nemet mondani a kiskapukra, a becstelen, törvénytelen lehetőségekre. Vagy ahogyan Jézus mondta: „És a mint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek azokkal.” (Luk 6:31) 

Vagyis mindazt, amit mástól elvárunk, kutya kötelességünk nekünk magunknak is gyakorolnunk. 

Már csak azért, hogy jogosan legyen okunk másokat felülről szemlélni. Úgy, ahogyan ebben a képregényben is látjuk a felülről szemlélést. Csakhogy akkor meg már nem fogunk senkit felülről szemlélni. Ahogyan azt Gömböc társaitól is várnánk, mert milyenek már. S ha most talányos, mire is gondolok, nem marad más lehetőséged, olvasd el a novellát, s ha teheted, a képregényt is!

* * * 

Információk SARLÓS ENDRÉRŐL 
(munkássága, képregényei, rendelési lehetőség):
kepregenydb.hu
kepregenymarket.hu

KATHERINE PATERSON

amerikai írónő. A Wikipedia adatai szerint máig élő, kortársunk. Ahogy olvasom a legnagyobb gyermekirodalmi díjakat mind elvitte: 

Úgy vélem, azért ez elég impozáns felsorolás, a hölgy tud valamit. S csak úgy mondom, hogy a Híd a túlvilágra című könyvéből készítettélk a Híd Terabithia földjére című filmet. Ami már sokaknak ismerős lehet. 

MIHEZTARTÁS VÉGETT

máris tisztázzuk, nézz csak a könyv borítójára: Gilly Hopkins, a nagy: lány. A Piknik-sorozatos könyv borítójáról, illusztrációiról ez nem annyira nyilvánvaló. Sőt! Sőt! Vagy a grafikus, Kovács Tamás értett félre valamit, vagy egy annyira vagányul fiús lányt akart képpé tenni, hogy vaskosan túllőtt a célon. 

S ha már itt tartunk: a sztori nem túl komplikált. Adva van egy tizenéves csitri, állami gondozásban. Fontos szempont, nagyon fontos. Mert így, gondolom, azonnal empátia-üzemmódba vált az emberfia, mert a sanyarú sors, az intézmények packázásai, a vacakabbnál vacakabb nevelőszülők, a sors fintorai és így tovább... 

Na, és itt álljunk is meg szóra, barátom! A hosszú bevezetőben elmondtam. bár nem kerültem állami gondozásba, de volt három anyám: egy édes, és kettő keserű. Vagyis ha nem is kellett költöznöm állandóan, ha nem is dobált horgonyvesztett ladikként ide-oda a sors, de valamiféle rálátásom azért csak van a nevelőszülős létről pro és kontra is. (Igen egyfajta nomegálljcsak-tréfa volt, amikor megnyertem azt a négyéves kislányt negyvenéves koromban.) 

Már kamaszkoromban is idegesítettek az olyan történetek, filmen, könyvben egyaránt, amikben a sokat szenvedett gyerek magyarázhatón, de elviselhetetlenül arrogáns, mert neki nincs apuja/anyuja, és érkezik valaki az életébe, aki az elveszettet pótolhatná, de a csimota minden erejével azon van, nehogy harmónia és békesség  legyen, és veszettül utálja az érkezőt, csak azért, mert veszettül nem az, akit ő elvesztett. Azért idegesítettek az ilyen gyerekhősök, mert jómagam soha nem így gondolkodtam. 

Hétéves voltam, amikor Anyu örökre elment. Ő huszonhét. (Itt vannak mindketten, az esküvői képükön. Nem tudták, hogy csak hét év adatik nekik együtt. Én a képen nem látszom, de már Anyu pocakjában voltam.) Nagyon fájt, nagyon hiányzott, nagyon igazságtalannak tartottam. Szép és derűs asszony volt az anyukám. Tudta, hogy meg fog halni, de ő volt az egyetlen, aki ezt szemmel láthatón, minden fizikai és lelki fájdalmával együtt derűsen, csendesen mosolyogva kezelte. Akkor is, amikor körülötte mindenki sírt. 
– Senki sem értette, de mindvégig mosolygott – mesélte a nagymamám, Nagyi, Anyu édesanyja. – Mi meg mind sírtunk körülötte.

Ezzel együtt tudtam, hogy Apu még fiatal. Ő huszonnyolc éves volt Anyu halálakor. S azt is tudtam, hogy férfiból van. Éppen ezért semmi gyilkolási vágy, undor, felháborodás nem volt bennem, amikor úgy fél évvel Anyu halála után, egyszer hallottam, hogy Apu nem egyedül jött haza az éjszakai műszakból, és a néninek, aki vele hazajött, igen-igen jó volt vele az éjszaka. Hallgatóztam kicsit, fura volt, hogy Apu és egy idegen néni, de semmi rossz érzés nem volt bennem. Megértettem Aput. Az a nénit nem ismertem meg soha. 

Az eljövendő feleségeit is nyitottan fogadtam. Minden bizonnyal én is rontottam el dolgokat, hogy nem lett velük jó a kapcsolatom, persze, az én fejemben is megfordult, hogy „mit pattogsz nekem, nem vagy az anyám”, de még ilyenkor is ott volt a tény, hogy ő a felnőtt, ő apám választottja, aki felelősséget vállalt értem is. A kettedik nevelőanyámmal, Zsuzsával akkor számoltam le, amikor suttyomban a naplómból szerzett rólam infókat („Miért olvastam? Meg akartalak ismerni!”) és visszaélt az infókkal, megzsarolt velük. Végleg pedig akkor, amikor felfogtam, hogy simán kiforgatta Aput mindenéből, a családjára íratott minden ingó és ingatlant, tőlem pedig, amikor érettségi után elköltöztem tőlük, számon kérte, hogy a bútoraimat (egy ágy, két pozdorja szekrényt és egy dohányzó asztal) el sem kértem, hogyan gondolom, hogy elviszem. Akkor már kinyitottam a számat, és megkérdeztem tőle, hogy egy két szoba összkomfortos lakás elég-e cserébe, netán kifizessem-e a bútort? Akkor kisomfordált. Apu halála után örököltem egy szakadt bőrkabátot és egy festékfoltos kombináltfogót. Ahogy ezt már írtam valahol. 

De mondom, mindkét nevelőanyámat nyitottan fogadtam. Oly annyira... Nos, ezt még nem meséltem senkinek, most is van bennem ódzkodás, mert a történet nagyon nem a méltóságról és az ésszerűségről szól, szégyenteljes és magyarázhatatlan, úgy, ahogyan van, de volt egy helyzet... Leírjam? Magyarázni, megokolni nem tudom, de ne gondolj mögé semmi betegeset, nincs itt látnivaló, sem Oidipusz-komplexus, sem beteges, túlfűtött szexualitástól bíborködös Vargas Llosa-effektus a' la A mostoha (Zsuzsa soha, egy pillanatig nem tetszett mint nő), de megtörtént. Az indokára nem emlékszem, magyarázni máig sem tudom. Semmiképpen nem munkált a háttérben az sem, hogy bevágódjak, valamiképpen beédesgessem magamat nála. 

Este volt, valami filmet néztünk hármasban. Apu és Zsuzsa a heverőn ültek, és a földön, a heverő előtt. Ott volt kényelmes, semmi másért. Zsuzsa a lábát pihentette a fejem mellett kinyújtva egy fotelon. Én, most jön a gyónás: spontán simogatni és puszilgatni kezdtem a lábait. Senki számára nem volt ott és akkor semmi zavaró ebben. Pár perc múlva abba is hagytam, mint amikor a kiskutya fülébe víz megy, és mindent abbahagy, hogy kirázza onnan. Éreztem, hogy van ebben valami túlzás, nem a felnőttek szóltak rám. Vagy hallgattak, mert nem akartak megbántani, vagy nem is érezték, hogy ez olyan izés, csak nekem kattant be, hogy nem helyénvaló, s főleg nem indokolt. Soha nem beszélgettünk erről, soha nem beszéltem erről, de ha rágondoltam, most, hogy leírtam, minden alkalommal szégyelltem. Az is lehet, hogy csupán a kapcsolatunk későbbi, utálatig fokozódása miatt. Nem tudom. De jó példa arra, mennyire nyitottan fogadtam az érkezőket. 

Höhöhö. Negyvenéves koromban, amikor én lettem érkezővé, az a négyéves kislány a leghalványabb jelét sem mutatta a nyitottságnak felém. Sőt! Bár iszonyatosan rosszul esett, de teljesen megértettem. Akkor is, ha marha idegesítő volt. Abszolút széllel szembeni volt az egymással kapcsolatos érzelmi életünk. Akkor jöttem rá, milyen könny lehetett volna az Egyes és Kettes nevelőanyáimnak velem, ha értékelték volna a nyitottságomat. Nem tettek ilyet. 

Dolgoztam a gyermekvédelemben. Igaz, csak a partvonalon, sofőrként. Találkoztam, élő, funkcionáló, a rendszerben levő srácokkal. Beszélgettem is velük. A többségük valóban xarik bele mindenbe, tele vannak frusztrációval, daccal, haraggal, lázadással. Igaz, a rendszerbe bekerült gyerekek csak nagyon kis százaléka kerül be azért, mert árva lesz, nincsenek szülei, hozzátartozói, akik gondoskodjanak róla. A legtöbbjüket kiemelik a családból, ahol élnek. Vannak szüleik. Csak olyanok, amilyenek, olyan életmódot folytatnak, amilyet. Jobb esetben. Rosszabb esetben (ökölbe szorul a talp is, előkerül a Kínzások, kivégzések című könyv mint alapvető kiindulási alap) ők futtatják a kamaszlányt, a pénzt behajtva tőlük, rosszabb esetben apu és anyu bevonja a négy-ötéves csemetéket a szexuális repertoárjuk bővítésébe, mindenki mindenkivel, mindenhogy... Erről az alapról indulva bizony nem csoda, hogy a srácokra igen-igen nagy százalékban a börtön vár, a lányokra pedig a prostitúció. (Egy gyámkollégát kérdeztem egyszer, hány sikeres gyámkodása volt eddig? 
– Mit értesz sikeren?
– Tanul, dolgozik, családot alapít, házasodik, gyereket nevel...
– Ja, hogy így! Hááát, úgy... hm... tíz százalék. 
– Egek! Hány gyerek volt eddig a kezeid között? 
– Mindent összevetve úgy háromezer. 

Szóval Gilly (aki, ugye, a Piknikes kiadás illusztrátorának elképzelései ellenére lány) szintén ilyen dühös kamasz. Ő is családból kiemelt, mert él az édesanyja. Csak valahol Amerika másik oldalán. Gillyt pedig hol ezért, hol azért, hol a nevelőszülők miatt, hol a saját viselkedése végett, kézről kézre adják. Ezért utál mindent és mindenkit, egy icipicinyi résnyi nyitottság sincsen benne senki és semmi iránt. Pedig okos, intelligens, de szeretet és erkölcsi érzék nélküli kiskamasz. Egy játszmázós, átverős, hazug, tolvaj, rasszista kislány. Aki, ha akarom, nagyon hamar átlátja a felnőttek álságait, viszonyait, viszonyulásait. 

De számomra azoknak az alakoknak a sorát gyarapítja, akiktől férfi létemre sikítani tudnék. Mert igazságtalanok, gonoszak, és mindezt a sorsukra fogják. Ahogy én soha nem tettem, és soha meg nem értettem, mi szükség van rá, Akik a saját fájdalmuk miatt egy szikrányit nem törődnek azzal, mennyi fájdalmat okoznak a körülöttük levőknek, mert úgy érzik, a saját életük nyomora mindenre felhatalmazza őket. Aki persze, részvétet vált ki az emberből, de ez a részvét elég hamar hamvába hal a viselt dolgai miatt. 

Csak hogy értsd, miről is lehet szó. Alig pár hónapja dolgoztam a gyermekvédelemben, amikor egy délután útra keltünk egy azonnali gondozásihely-váltást elintézni. Ezt úgy képzeld el, hogy eljut a füles az illetékesekhez, hogy a nevelőszülők valamelyike bántalmazza (ide tartozik egy kellő időben elhelyezett atyai saller is, nem szükséges a vízbe áztatott kenderkötéllel való módszeres véresre verés) ne adj' Isten, szexuálisan zaklatja a gyereket. Amikor ott dolgoztam, de vélem, ez a mai napig él, zéró tolerancia volt az ilyen esetekkel szemben. Egy vidéki kisvárosba szálltunk ki meglepetésszerűen, két gyereket csomagoltunk össze, és vittük őket azonnal egy nyolcvan kilométerrel odábbi nevelőszülő pároshoz. Az addigi nevelőszülők mindaddig, amíg meg nem álltunk a házuk előtt, semmit sem tudtak a dologról. 

Már aznap este merültek fel bennem komoly kérdések a módszerrel szemben. Nem vontam, vonom kétségbe, hogy a gyanú önmagában elég, mert ha például valóban abúzus történik, abból a helyzetből rögtön és azonnal ki kell menten a gyereket. De mondom, több esetben egy makarenkói helyretevés is teljesen lefedheti ezt a vádat. A gyám, akivel erről beszéltem, megértette a kérdésemet. 
– Azért a srácokat sem kell félteni, mert mi van, ha...
– Igazad van, Moha! Néhány hónapja történt. Egy nevelőszülő pár nevelt három orgonasípot. Testvérek voltak, mindhárom csecsemőkorban került hozzájuk, tehát voltaképpen szüleiknek tekintették őket. Amikor a legkisebb egy éves volt, odavették egy tizenöt éves kamaszlányt, egészen más szülőktől. A lány egyszer csak elpanaszolta a gyámjának, hogy apuci nőként közelített meg őt. Eljárás indul, azonnali gondihely-váltás, a nevelőszülők státusza azonnal megszüntetve (értsd: megszűnt a munkaviszonyuk, nem kaptak fizetést; vidéken sok helyen ez a jövedelemhez jutás nagyjából egyetlen esélye). 
– De akkor vitték az orgonasípokat is, nem? 
– Úgy van! Ha az egyikkel megtörtént, megtörténhet a többivel is. 
– Aztán? 
– Úgy fél év múlva a tizenöt éves benyögte, hogy izé, voltaképpen nem is történt semmi, csak akar valami elektromos kütyüt, telefont, tabletet, és nem kapta meg. Gondolta, majd ő megmutatja. Megmutatta. A nevelőszülőket teljesen letérdeltette anyagilag, erkölcsileg. Gondolj bele, falun, ha elterjed, hogy „Hallottad, a Józsi benyúlt annak az édes kislánynak a bugyijába!”, akkor Józsiról azt már az Isten sem mossa le, mert nem zörög, ugye a haraszt... De gondolj bele, mit éltek át az orgonasípok, akiket gyakorlatilag a szüleiktől vettek el, és mit élhettek át a nevelőszülők, akiktől elvitték a kicsiket, akiket a sajátjukként nevelték! 
– És ilyenkor nincsen vizsgálat, pszichológus, valami?
– Van. Utólag. De a tizenöt éves megetetett mindenkit, nem vették észre, hogy a jogaira hivatkozva hazudik. Profi volt a maga nevében. 

GILLY ÉS AZ Ő SORSA

Gilly tehát elkerül egy új nevelőszülőhöz, aki intelligenciában mélyen alatta áll. Érzelmi intelligenciában pedig jóval felette. A nevelőszülővel, egyedüálló, hatalmas darab, bálnaszerű hölgy, akinek a szíve akkora mint ő maga együtt él egy másik állami gondozott gyerek is, a törékeny, ijedős, nyámnyila kisfiú, W. E. vagyis William Ernest. 

A könyvnek van is története, meg nincsen is. Ha van, akkor a következő: Gilly Mrs. Trottel-hez kerülve (ő a bálnanéni, akit szinte soha nem Mrs. Trottel-nek, hanem simán csak Trottelnek hívnak a szereplők. Fura. Mintha Szabó nénit csak Szabónak szólítanánk. Nagyon furcsa az is, hogy Gilly kapásból tegezi a hölgyet, pedig nem is a svédeknél vagyunk, hanem Amerikában. Vagyis egy megszólítás így fest: „Figyelj, Trottel!”) hamarosan felismeri, milyen szeretettnek lenni, valahová, valakikhez tartozni. És a kezdetben fikázott emberek, a bálnanéni, az ijedős, nyámnyila kiskrapek, a szomszéd, vak, feka, versmániás öregember a szíve csücskei lesznek. De bekavarja a saját sorsát, mert veszettül ragaszkodik ahhoz, hogy neki az anyukája kell. Aki nem mellesleg tizenhárom éve le se kakkantja a fejét. 

Az üzenet kettős. Egyfelől, hogy a világ olyan, amilyennek látni akarom. Ahogy nézem, amilyennek tartom, olyanná válik. Az élet meg kemény, de nem rossz. Mi több, az emberek is olyanok, ahogyan rájuk nézek.

Ezzel már van egy kis bajom, mert egyrészt igen, másrészt über túlbecsülése, mire képesek egyesek. Mondom, én alapvetően pozitívan állok mindenkihez, és volt néhány nagyon kemény pofára esésem. Azóta inkább realista próbálok lenni, kisebb a csalódás, ha jönnie kell.

Másfelől: a másikat változtatni csak szeretettel lehet, mert tudjuk, jól csak a szívével lát az ember és felelősek vagyunk azért, amit megszelídítettünk. Ahogy a Biblia mondja „Jóval győzd meg a gonoszt!” (Róm 12:21) 

Persze, s ezzel tizenhét évet vettem el magamtól és az exemtől. Mert a felelősségérzetem megvolt, a kémia meg nem. Aztán még az ideológia is megérkezett, hogy miért kell együtt maradnunk. S amikor ő kitört ebből a karámból, nekem két és fél év kellett, hogy felismerjem, nem a büntetés ért utol, hanem lehetőséget kaptam az elengedés utáni újrakezdésre. Szóval csínján ezzel a rósa-felelősséggel!

Persze, az is világos, hogy a gonoszság gonoszságot szül, az erőszak erőszakot. Jean Valjan atttól változhatott, hogy az abbé nem buktatta le, hogy lopott, hanem hazudott az érdekében. De sajnos a gyakorlatban az a tapasztalat, hogy vannak esetek, amikor a gonosz örül annak, hogy vele szemben a jót gyakorolják. Örül, mert jót röhög a jó erőtlenségén, tehetetlenségén. s így szabad utat kap a maga céljai felé. Ahogy Vonnegut fogalmazta a már közhellyé váló axiómájában: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.”

S Katherine Paterson története éppen ezen ponton kap hatalmas gellert. Mert persze, szörnyen sanyarú, ha saját anyánkat nem érdekli a sorsunk, ha él, de szemernyi érdeklődés nincsen benne a gyermek iránt, akit a világra pottyantott. Borzasztó, hogy vadideg emberek döntenek a sorsunk felett, adnak kézről-kézre, házról-házra, hogy nem a szív, hanem a paragrafusok a fő vezérlő elvek. Az is törvényszerű, hogy aki ezt éli át, aki ebben növekszik, annak a dac, a harag, az önző, pillanatnyi célok megvalósítása lesz az egyetlen hajtóereje. Természetes, hogy nem bízik senkiben, mert védi önnön magát a további csalódásoktól, pofára esésektől. 

Amíg a szerző a dacos Gilly festi elénk, jól is működik a történet. Sőt, tulajdonképpen akkor is, amikor Gillyben felolvad a jég, változik, szeretni kezd, gondoskodóvá válik és le kell számolnia élete legnagyobb váradalmával, akkor is működik a történet. Csak a kettő közötti átmenet ha nem is motiválatlan, de túlságosan gyors, hiteltelen. S érdekes módon éppen azért, mert Trottel, W. E. és a szomszéd, fekete férfi igen jól sikerült, életteli alakok lettek. Ellentmondás, ugye? De mert Trottel szeretete igazi, de eléggé szirupos, mert a lakása koszos, ragadós, mert a kommunikációja a szomszéd négerrel valami fenomenálisan nyálas, mert W. E. valóban egy nyávogós, bepisilős kis giliszta. Ugyanakkor tény, hogy nem fekete-fehér alakok, és ugyanennyi mindent fel lehetne sorolni a jó tulajdonságaikból, képességeikből is. De Paterson az átmenettel szinte egyáltalán nem foglalkozott. Annyira elnagyolta, nagyvonalúan kezelte, a gonosz meggyőzése a jó által annyira gyorsan következik be, és vesz új fordulatot az új, megértő, rugalmas, alkalmazkodó Gilly élete, hogy hihetetlenné, hiteltelenné válik a történés. Értem én, hogy örülni és meghatódni kellene, de az átmenet hiánya miatt 2 in 1-történetté válik a cselekmény, ezért kizuhantam a folyamatból, és egy jóízű, meghatódott sóhajtás sem hagyta el a számat, nemhogy könnyek garmadája a szememet. Ahogy pedig annak, érezhetőn történnie kellett volna. 

Két megoldási út állt Paterson előtt. Vagy a kezdeti Gillyt kellett volna kevésbé kérlelhetetlenné, kevésbé lázadóvá, öntörvényűvé, erkölcs nélkülivé tennie, vagy az átmeneten kellett többet dolgozni. Mert ugyan a gazella gyomortartalmával megeszi az oroszlán a füveket, de nehezen hihető, hogy egyik pillanatról a másikra a gazella kihagyásával azonnal és kizárólagosan a fűre térne át. Gillyvel pedig ez történik. S ez a hiány tönkre is teszi a történetet. Annak ellenére, hogy vannak nagyon szépen kidolgozott részletek, finomságok a történetben. Elég csak arra gondolnom, hogy ugyan amerikai történetet olvasok, Paterson mégsem erőlködött, sőt, hogy happy end-et facsarjon ki Gillynek. Ezáltal még a befejezés is hihető. Csak éppen mégsem áll össze egésszé a történet. Csak befogadóként nagyvonalúan erőlködöm vele egy kicsit. Viszont akkor meg nem a megfelelő munkát végzem, mert végső soron irodalmi alkotásról van szó. Ugyebár. 

AZ ILLUSZTRÁCIÓKRÓL

A rajzok nem rosszak. Arról már ejtettem egy keresetlent, hogy Gilly alakja annyira szerencsétlenül fiúsra sikerült, hogy az már megtévesztő.

A rajzok ezen felül jók. Életszerűek, részletgazdagok. Viszont ha az alakokat mozgás közben ábrázolja, akkor a mozdulatok, mi is erre a jó szó, nem valóságosak és nagyon erősen orrba vágja a szemlélőt a jelentek kompozíciójának a hiánya. De az a furcsa, hogy még ez sem következetes. Ha megnézed az előző, fenti rajzot, és összehasonlítod azzal, amit ez alatt az alcím alatt látsz, egyből kitűnik, mire gondolok. A fentiben van némi előre tervezett beállítás, A baloldali alakok, Trottel és Gilly teljesen rendben vannak. A jobb oldali alak mozdulata már suta, a z elhelyezkedésének sem a képen, sem a térben nincsen semmi indoka. Ráadásul bár Trottelhez beszél, nem egymásra néznek. Miközben az egész jelenet azt sugallja, hogy de. Ennél csak rosszabb az alábbi kép. 

Majdnem van szerkezete, majdnem van dinamikája, de mégis borul az egész. A baloldali alak, Gilly lábai mozgásának valamint a felsőteste és a fejtartása megfeleltetésének a hiánya ordít. A jobboldali fekete fiú kedvesen simogatja a labdát, nem elvenni akarja, csak viszonylag határozottan odalép. A háttérben levő harmadik alak meg ott van, hogy ne legyen olyan üres a háttér. Kovács Tamás egyébként sem sokat szöszmötöl a környezeti valósággal, jobbára olyan nincsen. A képen levő három alak játszik. A történetben levő alakok hamarosan verekedni fognak, a labdáért pedig küzdenek. Ebből a képen semmi nincsen. 

Ellenben ha egy kicsit felgörgeted a bejegyzést, van az a kép, ahol Trottel és a szemöveges W. E. vannak a képen. Nos, az a kép teljesen harmonikus elrendezésében is, az alakok egymáshoz való viszonyában is, meg mindenben is. 

Ezért a végeredmény több mint ellentmondásos lett. Kicsit olyan, mintha a szemmel láthatón jó képességű, tehetséges, ámde képzetlen grafikus valakinek a valakije lett volna a kiadóban, ezért a képeit mindenféle szerkesztési megjegyzés nélkül belepakolták volna a könyvbe. 

A Móra Kiadó Piknik-Könyvek sorozata akkoriban kezdett megjelenni, amikor én tizennyolc éves korom felé jártam. Az olvasmányélményes múltamat soha nem tagadtam meg, most is van egy jó csomó mesekönyv és ifjúsági irodalom a polcomon. A jó könyv, vallom, nem korfüggő, még a tartalma sem predesztinálja. (Talán fentről lefelé igen, de lentről felfelé semmiképpen. Egy mesekönyv, sőt egy ifjúsági könyv szólhat bármilyen korosztálynak. A felnőtteknek szánt irodalomra ez nem feltétlenül igaz. Vagy azért nem, mert a tartalma olyan, hogy felborítaná, megzavarná a fiatal korosztályokat, vagy azért, mert egyszerűen még nincsen meg a kellő háttérismeret a szöveg értelmezéséhez és a tapasztalat a befogadásához.) 

De ez a Piknik-sorozat akkoriban teljesen hidegen hagyott. Nem sznobizmusból, hanem életkori sajátosságként. Annak ellenére, hogy Adrian Mole három kötete itt van még mindig a polcomon. Az első zseniális. (Csak pár éve fedeztem fel, de akkor is csak a filmváltozat miatt a Bocsáss meg, madárijesztő!-t. Pazar, csudálatos, újraolvasós, a filmváltozat pedig újranézős. Simán! Az is Piknik-könyv) Szóval nem volt teljesen ismeretlen a sorozat, csak akkoriban nem érdekelt. Aztán meg kitöltötte az időmet az aktív kereszténység és a témával foglalkozó irodalom, a szépirodalomból így irdatlan lemaradásba kerültem. Annyira, hogy bepótolni meg sem kísérlem. Azt olvasom, ami jólesik. 

Fentebb írtam, azon vagyok, hogy a könyvtáram állományát némileg megnyirbáljam. Az utóbbi években az óbudai Könyvmegállókból (ugye, visszakerül a könyves szekrény a Római térre és a csillaghegyi HÉV-megálló mellé is, tisztelt illetékes hölgyek/urak?) összeszedtem a Piknik-sorozat jó néhány darabját is. (Igen, a Madárijesztő-vel kezdődött.) Amiket majdnem bizonyosan nem fogok állandóra megtartani. S ahogy nézegettem őket, egyáltalán melyik az, amelyiket biztosan el is akarom olvasni, akkor akadt a kezembe A Hazudozó. S egy kis beleolvasás után ott is maradt. 

MAŁGORZATA MUSIEROWICZ lengyel írónő és grafikus. 1945-ben született és ha jól silabizáltam ki, legalább negyvennégy könyvet írt. Ebből sajnos csak kettő jelent meg magyarul (a másik A karfiol virága). Ám tény, hogy a moly.hu-n erről a magyarul megjelent kettőről csupa jó véleménnyel vannak a könyvek olvasói. Igaz, nem olvasták túl sokan egyiket sem, legalábbis húsz alatti a létszám, aki véleményt nyilvánított. De, mondom, az pozitívat. Kiemelték a karakterek kidolgozottságát, az életszeretet és a humort, ami a könyvekből árad. 

Úgy tűnik, az írónő a könyveit kivétel nélkül önmagának illusztrálta, így a jelen regényének a magyar kiadását is. Érdemes rápillantani a weboldalán a rajzaira, festményeire! Szemgyönyörködtetők és illusztrációknak is kiválók, derűsek, optimisták, kedvesek, pasztellesek. 

A KÖNYV CÍME ÖNMAGÁÉRT BESZÉL. A főhőse egy tizenöt éves, nyolcadikos leányzat, Aniela. A leírása szerint: „...nem volt csodaszép. Ami a külsőt illeti, semmiben sem különbözött az átlagtól. Annak viszont bőviben volt, amit személyes varázsnak szokás nevezni.” S ha leveszi a vastag szemüvegét, még az arca is megszépül, és enyhe kancsalsága is az előnyére válik. 

Aniela fantáziája pompásan működik és a vállalkozó szellemnek sincsen híján. Ez a kettő azonban az ő esetében nem biztos, hogy szerencsés konstelláció. Ugyanis Aniela egy nyári napon szerelmes lesz egy nála két évvel idősebb fiúba, aki az ő városkájukban nyaral. A baj csak az, hogy Pavelnek másnap már haza kell utaznia. De Aniela még aznap megkapja élete első csókját. Másnap sor kerül az utazásra. 

Jönnek-mennek a levelek, de Pavel nem jó levélíró. Aniela viszont biztos abban, hogy megtalálta élete szerelmét. Pavel egy nyomdaipari iskolába jár, Pozanban, Aniela mit tehet mást, jelentkezik ebbe az iskolába. Fel is veszik. Rokonok is élnek Poznanban. Az édesapja ostobaságnak tartja az egész nyomdászosdit, magában Aniela is, de mit tehet mást, hogy közelebb kerülhessen Pavelhez? A kicsi nagylány útnak indul Lengyelország másik felébe, az atyai ellenkezés ellenére (anyu sajnos nincsen). Aztán megérkezik a távoli rokonokhoz, és beindul, mert be kell indulnia a hazugság-verklinek. Anielának, tizenötéves létére meglepően kiforrott filozófiája is van, hogy megvédje a valóságferdítéseit. 

A HAZUGSÁGRÓL nincsen jó véleményem. Szerintem nagyjából senki sem. Mármint ha neki hazudnak. De ha a saját érdek azt kívánja, ha valamit elkerülhet, megúszhat, elérhet, megnyerhet általa az ember gyereke, nos, ebben az esetben már mindenki jóval elnézőbb. 

Alapvetőn úgy gondolom, minden hazugság mérgez. Mérgez, mert nem veszi komolyan a másikat, félre vezeti, eltitkolja a valóságot, nem vállalja, így átkeni másra a felelősséget, és az egyéni érdeket tekinti abszolútumnak. Félreértés ne essék, a klasszikus példában, ami mindenkinek eszébe jut, valószínűleg én is hazudnék a Gestapo embereinek, hogy rejtegetek-e zsidókat a pincében. Meg sok más helyzetben is. Még azt is el tudom képzelni, hogy önmagam érdekében is megtenném. Hiába, hogy úgy gondolom, a hazugság magát a hazugot is lealacsonyítja. S hiába hogy vannak esetek, amikor nagyon el kell gondolkodnom, hogy vajon amikor nem vagyok őszinte, akkor hazudok vagy csupán nem akarok durva lenni mint a lópokróc? Mert sokszor ez is dilemma.

Nagyim jól főzött. Olyan pacalt, párolt káposztát, töltött paprikát senki nem alkotott mint ő, elrontani sem tudta egyik esetben sem, garantált volt a kulináris orgazmus. Soha, sehol, semmikor nem ettem olyat, de még megközelítőt sem. A pacal alatt alapból volt egy-két köröm... Máris patakokban csorog a számból a nyál, pedig hány éve már, hogy egyáltalán nincsen lehetőségem a főztjét enni...

De a töltött káposzta és a halászlé nem volt az erőssége. Nem volt rossz egyik sem, de számomra mindkettő túl híg volt. A káposztának a leve jóformán paprikás víz volt. A halászlé inkább csak halleves volt, mert nem törte át a halat, zöldséget soha, semmit nem tett a főzővízbe, és mindig csak pontyot vett. 

Mindig jóban voltunk, többrendbelileg éltünk is együtt, de csak a halála előtt úgy öt-hat évvel lettünk olyan kapcsolatba, hogy ezt el mertem neki mondani. Akkor is csak annak kapcsán, hogy a karácsonyi töltött káposztának inkább én veselkedtem neki, nem is értette, de aztán nem bírta abbahagyni az evését. Innentől az összehasonlítás miatt már volt beszélgetési alap. 

A hazug emberben nem lehet megbízni. Aki egyszer hazudott, arról magától értetődőn azt feltételezem, hogy máskor is megteszi. Akiről tudom, hogy másnak hazudik, arról azt gondolom, hogy ha a szüksége úgy hozza, nekem is hazudni fog. Mert aki hazudik, az nem őszinte, az nem szeret. Talán a Gestaponak való hazugság éppen ezen a ponton menthető fel: életvédelemből fakad, nem pusztán önérdekből, érdekérvényesítésből. 

Anielával is az a baja az őt körülvevő embereknek. Nem bíznak benne, nem számíthatnak rá. 

Szerintem valahol már leírtam a történetet, de most nagyon idekívánkozik. Szamóca becenevű lányom úgy öt-hat éves lehetett, Gergő fiam három-négy. December elején jártunk, a Mikulás már meghozta a tengernyi édességet. Olyan mennyiséget, hogy a gyerekek édesanyjával mi porcióztuk ki a fogyasztható adagokat. 
Egy este lefektettük a galériájukon a csimotákat, és mi pedig filmnézésbe fogtunk. A film végén még felmentem a gyerekek galériájára, megnézni, alszanak-e, be vannak-e takarva? Felkapcsoltam a galéria alatti villanyt, hogy ne vaksötétben botladozzak, és fel ne ébresszem őket. Szamócán nem volt rajta teljesen a takaró, felemeltem, hogy megigazítsam. A félhomályban is feltűnő volt, hogy valami barna van a pizsamanadrágján. Bár szaga nem volt, de hasmenésre gyanakodtam, bár nem értettem, miért nem szólt. Voltunk olyan kapcsolatban. 
Hát nem hasmenés volt. Csokoládé. 
– Tudtuk, hogy már nem adnátok többet, ezért leosontunk, és hoztunk fel magunknak. A nadrágomba tettem, hogy ha feljönnétek, ne lássátok meg – mondta faggatásomra a kicsi lány. – Nagyon haragszol, apa?  
Elgondolkodtam. Nem haragudtam. Szomorú voltam.
– Tudod, az a baj, hogy eddig vakon megbíztam benned. Tudtam, ha mondunk vagy kérünk valamit, megteszed, és úgy, ahogyan kértük. De ez a csokis dolog arról szól, hogy bízhatok-e benned ezután is, nem kell-e azon gondolkodnom, hogyan fogsz kijátszani, átvágni? 
Tényleg így volt, vakon bíztunk benne. A szavaim hatása elementáris volt. Olyan, amire nem is számítottam: Szamóca keservesen zokogni kezdett. 
– Apa, apa, én nem akarom, hogy ne bízzatok bennem, a nagyon-nagyon rossz lenne! Ne haragudj, nem csinálok többet ilyet! Kérlek!
Bizalmat szavaztam, szavaztunk neki. Akkor és ott megértette a hazugság, a másik átvágásának a romboló hatását. 

A HAZUDOZÓ JÓ REGÉNY. Életszerű, humoros, hihető.  Az két apró poronty Aniela rokonainál, az valami telitalálat, mondhatom, néhány beszólásuk mindent vitt. Figyelj csak, az első osztályos koruk körül járó gyerekek csak úgy spontán lökik a rímeket. Néha elég vad, brutális szövegösszefüggésben. Az édesapjuk orvos, aki műtéteket is végez. Az alábbi jelenetben a szomszédasszony besegít a napi tanulásukba, éppen írni tanítja

– Ágotának van kabátja – diktálta Lilka néni, az udvar hátulját figyelve közben az ablakon, ahol már harmadik napja szennyezték a környezetet és rontották a levegőt a kiürítetlen szemeteskukák. – Ágotának van kabátja. Leírtad?
Tomcio igenlően hümmögött, és golyóstollával megvakarta gömbölyded, rózsaszín arcát, két vonalkát húzva rá.
– Mutasd! - Lilka néni az asztalhoz lépett, és a girbegurba ákombákomra pillantott: „Ágotának van bele." - Tomasz! Miféle bele van Ágotának?!
– Vastag – motyogta a sebész fia.

(183.)

A regény karakterei nem sematikusak, teljesen emberiek, esendők, szerethetők. Aniela, a főszereplő is kellemesen ellentmondásos leányzó. Simán lehet szeretni és haragudni is rá, megérteni is, meg értetlenkedni is miatta. 

Persze, a hazugság témáját illetőn van a sztoriban némi didaktikusság.  Ez két, egyébként jó, de némileg szövegidegenül szájbarágós párbeszédben és a kicsit suta, mert teátrális befejező belső monológon érhető tetten. Különösen az utóbbi zavaró, mert ugye, az utolsó hatással tesszük le a könyvet. Az, hogy Aniela nagyon rövid időn belül belátja a szeretet jelentőségét és a munka pozitív hatását is, nos, izé... Ezen kívül azonban teljesen rendben van az egész. Az indítékok, a motivációk, a lépések is megfelelők. Aniela levont konzekvenciái a túl gyorsak és túlságosan magasztosak. 

Különösen tetszett, hogy nem kiszámítható a történet vége, különösen mert nem happy end-es. Mondom, voltaképpen reális a történet. S amikor nem, akkor is teljesen az elfogadható határok között marad. 

Így elolvasva A Hazudozó-t (nagy „h”, mert a két kis csemete nevezi el Aniela-t ennek, tehát ez esetben a jelző tulajdonnév) igencsak kíváncsi lettem a másik, magyarul megjelent könyvére is. Úgy fest, csak azt sajnálhatjuk, hogy e két könyvnél meg is álltak a fordítók és a kiadók!

És hurrá, végre egy könyv, aminek az olvasása közben nem kellett gondolkodnom, hogy ki kicsoda, és merre van a hány méter! Az utóbbi időben már kicsit aggódtam, sorra ilyen olvasmányaim voltak.

Raymond Chandler mára a krimiirodalom klasszikusa. Ha nem is műfajt, de műfajon belüli irányzatot teremtett hét és fél regényével (Fél, mert az utolsót, a Philip Marlowe a nevem címűt Chandler kezdte el, Robert B. Parker fejezte be.)

De nem csupán irányzatot teremtett, hanem egy máról nézve őstípusnak tekinthető magánnyomozó figurát Philip Marlowe személyében. Marlowe magányos, cinikus, jó humorú, éles eszű, gyors cselekvésű, az elveihez, megbízóihoz hű, mégis esendő, sebezhető figura. Több filmes megfogalmazása is volt a történeteinek, de számomra egyik sem volt, amire azt mondtam volna, igen, EZ Marlove. Legközelebb még a Hosszú álom 1947-es feldolgozásának a főszereplője, Humphrey Bogart állt hozzá. (A filmhez lesz még néhány szavam, néhány bekezdés múlva.) 

A Hosszú álom (más címváltozat szerint Örök álom) Chandler első regénye, első Philip Marlowe története volt. A könyv 1939-ben jelent meg. Jórészt ott van benne mindaz, amitől Chandler az Chandler. Hogy mitől Chandler Chandler? Nos, Chandler irodalom a ponyvában. Nem csupán történetei vannak, sőt, még csak nem is a történeteken van a hangsúly, hanem a stíluson, a nyelvezeten. Mert Chandler irodalmat ír. Bár ez éppen a Hosszú álomban még nem áll előttünk teljes fegyverzetben. A stílus soha nem a semmiből terem elő, mindig vannak előzményei, bármennyire zseniális is a stílusteremtő. Chandler esetében Dashiel Hammett-et mondják előzménynek. 

Előző Chandler-olvasásom, az Asszony a tóban lenyűgözött. Feltettem mindkét kezemet, megadtam magamat, elismerőn fejet hajtottam, és önvizsgálatot tartottam, amiért ötven évig nem vettem a kezembe semelyik könyvét.

A napokban kicsit olvasási krízisbe kerültem: akármit vettem a kezembe, minden érdekelt, de annyira mégsem, minden ki is fordult onnan. Se regény, se politika, se tudomány, se képregény, se ifjúsági... Egy kis alternatív történelem, egy Hihetetlen! magazin maradt ott, úgy csak-csak. Pedig éppen szabadságon vagyok itthon. Vagyis most lenne alkalmam elmélyült olvasást gyakorolni. Csak valahogy éppen az nem megy. Kisiklanak a gondolatok, az összefüggések mielőtt rájuk markolhatnék. (Így kezdődnek az agyi bajok?) Már az utóbbi néhány olvasásnál, főleg A Dűne gyermekei-nél volt ilyen érzésem, de azt még betudtam Herbert hibájának, vele volt már ilyen konfliktusom. Most meg a kezembe vettem a Hamlet malmai-t, meg Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című teljes kiadású munkáját, de azon kaptam magamat, hogy azt sem tudom, mit olva, sok. Mondom, akkor valami lájtosabbat, de legalábbis vékonyabbat: Oláh Imre füzetecskéje, A Nimrud Hagyomány. Az eredmény ugyanaz. Na, ekkor másztam fel az ágytámlán a krimi polchoz, ott talán nem fürdök be. 

Hát, azt kell mondanom, hogy részben de. Azonban van jel, hogy talán nem feltétlenül velem van a baj. Levettem ezt a Chandlert. Találomra, semmi mélyebb megfontolás nem vezérelt. Olvasni kezdtem. Úgy a harmadáig jutottam, amikor rágugliztam, milyen Chandler-ekből készült film? Hát készült. Elsőnek Robert Altman adaptációját néztük meg, A hosszú búcsú-t. Hááát.. Eleve a főszereplő fickó, bár nem játszott rosszul, de látszott, hogy játszik, nekem nem volt Marlowe. Értem én Altman kísérletet a mozaikos történetvezetésre, némely részletében, párbeszédében nagyon elkapott is volt, de összességében zavaros és kusza a film.

A második kísérlet a nagy klasszikus, a Bogart főszereplésével készült Hosszú álom volt. Bogart sokkal inkább Marlowe. Még a könyv humora is simán átjött a filmben, jól is állt Bogart-nak. Néztük, néztük, majd a „The End” felirat után szerelmetesfeleségtársam rám nézett: 
– Mondd, te érted, hogy most akkor kicsoda miért merre? 
– Miért, te nem?
– Egyáltalán 
– Na, figyelj... – mondtam nagy mellénnyel, kihúztam magamat, majd úgy három mondat, egy belekérdezés után kiderült, hogy mégsem értem én sem. Ami egyfelől gyalázatos, másfelől könnyen lehet, hogy nem mutat mást, csak az egymáshoz idomuló házasfelek mimikrijének az árnyoldalát. De ha életbe léptetem az önvédelmi reflexemet, akkor bizony kicsit lapos, sunyi pillantásokat kell vetnem Chandlerre. Mert a könyvét olvasva is volt, hogy sóhajtva visszalapoztam: „De jó Marlowe-nak, ő tudja, ki kicsoda és miért megy oda, ahová miért!” 

Röviden: a történet kicsit túlbonyolított, sok szereplős, és ehhez képest kicsit alulírt. Mert ahogy a filmet nézve, úgy olvasva is csak kapkodom a fejemet: mire felfogom, hogy ki kicsoda, addigra már régen értenem kellene az indítékait és a kapcsolati hálójának a szövevényét is. Valahogy úgy jártam mint Martin mester Varjak lakomája című könyvével: volt egy pont, amikor már azt sem tudtam, én ki vagyok, nemhogy a szereplők kilétével tisztában lettem volna. 

Viszont kimondottan tetszett mind a filmben, mind a regényben Marlowe humora. Na, jó, Chandleré. Hogy némi képzavarral éljek azok a laza csuklómozdulatokal szórt, ad hoc beszólások valami pazarok! Marlowe nem kímél senkit, a buta embereket meg szemmel láthatón nem bírja. De a humora akkor sem hagyja cserben, amikor csupán magában töpreng vagy tesz megállapításokat.

– Marlowe a nevem, én vagyok az a tag, akit már két nap óta igyekszik nyomon követni.
– Én senkit nem követek nyomon, mester.
– Ez a tragacs viszont azt teszi. Előfordulhat, hogy maga nem bír vele. Ahogy óhajtja. Most reggelizni megyek a túloldali kávézóba: narancslét, szalonnás rántottát, pirítóst, mézet, három-négy csésze kávét meg egy fogpiszkálót. Aztán felmegyek az irodámba, amely a szemközti épület hetedik emeletén található. Ha bármilyen problémája van, s annyira aggasztaná, hogy már nem bírja elviselni, ugorjon föl és megtárgyalhatjuk. Én épp a géppuskámat fogom zsírozni.

*

Az ágyból közben egész idő alatt hallatszott a halk kuncogás; a hang, amely mindig egy régi ház faburkolata mögött viháncoló patkányokat juttatott az eszembe. 
– Lefogadom, hogy nem is sejti, hogy jutottam be ide.
Előkotortam egy cigarettát, és üres tekintettel néztem rá.
– Lefogadom, hogy sejtem. Besétált a kulcslyukon, mint Babszem Jankó.
– Az kicsoda?
– Ó, egy ismerősöm, innen a sarki bárból.

*

A kertek magányosak voltak. A napsütés olyan üres, mint egy főpincér mosolya.

*

A rendőrfeleségeket ki nem állhatom, így nőtlen vagyok.

*

Üvegszeme fényesen csillogott rám, s messze ez volt rajta a legéletszerűbb.

Mert, ugye, mondtam, a stílus. maga az ember, illetve a könyv. S Chandler már ebben az első könyvében megmutatja mit tud, és milyen lehetőségek vannak benne. Mert például Marlowe figurája nem alakul könyvről könyvre: itt van teljesen készen előttünk. A testvérpár, a buta hugica és a csábító nővérke is hús-vér alak, ahogyan édesapjuk, a tolószékbe kényszerült ezredes is. De finoman munkáltak Marlowe kapcsolatai is, például a kaszinó tulajdonosával tudjuk, hogy gazember, de Marlowe alapvetően nem az ő ügyében nyomoz, tehát, bár az érem két oldala, amit képviselnek, mégis békén hagyja, békésen elbeszélget vele. Vagy a rövid szerepet kis ember, a százhatvan centiméteres kis apacs (nem indián), aki nagyon hamar elnyeri Marlowe szimpátiáját, mert a „szakmája” és minden aprósága ellenére jellemes ember. 

S úgy egészében is annyit mondatok Chandlert olvasni jó. Akkor is, ha az ember mezei csemetéje néha csak ööö-zik magában.

Semmi, de semmi köze a bejegyzéshez, csak az utolsó mondat ööö-zéséről jutott eszembe, hogy volt egy ismerősöm kamasz koromban. Zike Lajosnak hívták. Nálunk idősebb, hatalmas, kétajtós szekrény fiú volt. Egyszer bemutattam valakinek, némi éllel és gúnnyal, megfelelő távolságból:
– Nos, ő Zike!
Zike nagyon rendes srác volt, de semmiképpen sem egy szürkeállomány-bajnok. Ő fogta fel utoljára a szójátékot. Legközelebb a Rómain repültem is gyorsan a medence közepére. Mert ereje az annyi volt mint egy atom tengeralattjárónak. 

De komolyan: ellentmondásos tudom, de a túlbonyolítottság egyáltalán vagy csak kis mértékben rontja le az olvasás élményét. 

Magvető, Budapest, 1977, 330 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632705793 · Fordította: Lengyel Péter

Tisztázzunk valamit már itt az elején! Bár kedvelem a Hihetetlen! magazint, legalábbis a különszámait, eszembe sincsen mérvadó, tudományos kiadványként kezelni. Akkor sem, ha bizonyos, hivatalosan tudományosnak tartott nézetekről is van különvéleményem. Az is tény, hogy a Hihetetlen! magazin meg sem kísérel forrásokat felsorakoztatni, csak ex cathedra közöl általa ténynek tartott adatokat, összefüggéseket. Amin az ember vagy elgondolkodik vagy jókat mosolyog. 

A magazin különszámai tematikusak, vagyis egy-egy téma köré csoportosított cikkeket tartalmaznak, mint jelen esetben a Földünkön megtalálható piramisok garmadájáról írottakat. A lap szerzőgárdája a különszámok esetében viszonylag szűk, bár ebben a számban meglepően sok nevet találhatunk. A szerzők a következők: Körösztös György, Erőss Diána, Horváth Gyula, Zavaczki János, Kriston Endre, Gazdag László, Berta Krisztina, Fodor Zsolt, Szűcs Róbert és Simon Gergely. 

Némelyikükről kicsit részletesebben:

• Bár nem számoltam össze pontosan, de a megírt cikkek számában Erőss Diána viszi a pálmát. Most is, meg általában is. A hölgy „álneve” Avatara. Ami név viszont egyértelművé teszi, hogy Erőss Diána azonos Bácsfi Dianával. Ami név nem hangzik szeplőtlenül azok számára, akik kicsit is figyelték a magyar közéletet. De Bácsfia Diana ma már Erőss Diana vagy Avatara, netán Erőss Boglárka, megbánta a barna inget, az egykori karlendítést, és az ezoterikus tanítások, s lám az újságírás felé fordult. Illetve írt, legalábbis elkezdett egy fantasy-sorozatot, Nimród vére címmel. Vallástörténészként, mítoszkutatóként aposztrofálja magát. A Hihetetlen magazinba sokat és jól ír. 
• Körösztös Györgyről szemérmesen hallgat legjobb barátunk, a Gugli. Voltaképpen csak a könyveit leltem meg. Igaz, abból van jó pár. Az újságosoknál is árult Összeesküvés elméletek sorozata önmagában huszonnyolc részes. A magam részéről csupán egyet olvastam közülük. Hm...
• Kriston Endre elsősorban ufókról írt, szerkesztett könyveket, a legtöbb A világ leg...-sorozatban jelent meg. 

A Hihetetlen magazin TÉMAMEGKÖZELÍTÉSE következetesen egységes. A Különszámokra gondolok. A választott főtémával kapcsolatban egy csokorba gyűjtenek minden kapcsolódó, kapcsolható témaelágazást, néha az egymásnak ellentmondókat is, és mindet lehetséges alternatívaként tálalják. A főtéma általában valami vitatott, misztikus, ezoterikus, nem egyértelmű terület, ami jobbára nagy érdeklődésre tarthat számot. A melléktémák kifejtésénél a hivatalos álláspontokat erőteljesen megkérdőjelezi a lap, legyen szó nagyjából bármiről. A megfogalmazások valamiféle susmust, összehangolt eltusolást, elhallgatást, elhallgattatást látnak a lap által képviselt véleménnyel szembeni álláspontokban, ami vagy a szakemberek egyéni vagy sokkal magasabb összeesküvés(ek) céljának érdekeit szolgálja. A lap általában lerántja a leplet az összeesküvésekről, legalábbis kicsit elhúzza a függönyt, hogy rámutasson összefüggésekre. (A nagy számok törvénye alapján nem lehet azt mondani, hogy soha nincsen igazuk.) Egy-egy különszám kétszáz oldal körül van, egy-egy cikk pedig egy-négy oldal. Mivel minden cikk más és más oldaláról közelíti meg a főtémát, mire az olvasó a lapszám végére ér, kicsit zúg a feje, amit nem győzött olvasás közben kapkodni, ezért még szédül is. 

Azt azonban hazugság lenne állítani, hogy unalmas a lap. Sőt, még azt is, hogy meghökkenés, némi töprengés nélkül le lehet tenni egy-egy számot. Ezért van, hogy bár a lapot nem veszem szinte soha, a Különszámokat viszont szinte mindig. Ha meglehetősen szkeptikusan is olvasom őket. 

A magazin szóban forgó számának témája A FÖLDÖN TALÁLHATÓ PIRAMISOK SOKASÁGA. Mert a közhiedelemmel ellentétben, ami hiedelem gyakorlatilag csak az egyiptomi piramisokat ismeri, maximum a közép-amerikaiakról tud még valamit, gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy földrész egész biztosan nem létezik, ahol ne lennének piramisok, de még ország is elvétve. Igen, még itt, Kelet-Európában is van, és igen, nagy valószínűséggel még hazánkban is fellelhető (csak nem lelik fel, elhallgatják). 

A különszám, összefoglalva a következő elméletet képviseli. A független kormeghatározás szerint a feltárt piramisok, zikkuratok, piramis-szerű épületek, halmok sokasága legalább 10.000–15.000 éves. Ami lehetetlen, mert a hivatalos történészek szerint ebben a korban az ember még nagyjából hordákban járt, gyűjtögetett, vadászott, és éppen megpróbált kulturálttá válni. 

Azonban komoly nehézségekbe ütközünk, ha a pirafmisok építését a fáraók korába helyezzük. Szűcs Róbert, a magazin főszerkesztője nagyon szellemesen a következőt írja e szám bevezetőjében. 

Hogyan készítsünk el egy piramist? Nos, a válasz roppant egyszerű. Legalábbis az elvakult régészek és történészek szerint... Mert mit is kell tenni? Először is szükséges né- hány zseniális építész, aki képes megálmodni egy 150 méter magas építményt. Honnan vegyünk ilyeneket? Semmi gond, Egyiptomban – 4500 esztendővel ezelőtt – bizonyára könnyen lehetett találni olyan szakembereket, akik megbirkóztak egy olyan feladattal, ami még napjaink mérnökeinek és kivitelezőinek is óriási kihívást jelentene!. Így hát e remek szakemberek gyorsan kidolgozták a szükséges technológiákat, legyártatták a tömérdek szerszámot és műszaki eszközt, megszervezték az összes munkafolyamatot és természetesen gondoskodtak a népes építőkompánia teljes körű ellátásáról. Minden tökéletesen működött, minden nyersanyag elérhető volt, semmi sem állhatott a grandiózus munka elkezdésének útjába. Azt írtam: semmi?. Nos, ez ebben a formában talán nem igaz... Kezdjük a legfontosabbal. Ha összetrombitálták Egyiptom összes iparosát, akkor azok néhány hónap alatt elkészíthettek pár ezer rézszerszámot. Igen, azok az eszközök ebből a fémből készültek, hiszen a Kr. e. 2500 körüli időszak a rézkorhoz tartozik. Kíváncsi lennék, mit szóltak a munkások, amikor a „művezető" elmondta nekik, hogy az elkövetkezendő években úgy 2.5 millió követ kell kitermelniük, és azokból kell felépíteniük egy 230 méter élhosszú, és 150 méter magas kőgúlát. Tehát minden készen állt, kezdődhetett a nagy munka! Mindenki tudta a dolgát, pontosan meghatározták, hogy kinek mikor és hol kell lennie, és milyen feladatot kell elvégeznie. Egy órával a munka elkezdése után azonban több tucat munkás jelezte, hogy a rézszerszámok bizony máris kicsorbultak, azokkal nem lehet tovább köveket megmunkálni. Pedig akkor még csak az első 100 kövön kezdtek el dolgozni, és hátravolt még 2 499 900 darab.. A főépítész a fejét vakarta, mert sajnos ezzel a dologgal nem számolt. Ez roppant mód aggasztotta, hiszen a szerszámok a viszonylag puha mészkő esetén mondták fel a szolgálatot, és arra gondolt, mi lesz a százszor keményebb gránit megmunkálásakor. Közben „statikus" kollégája jelezte, hogy jobban át kellene gondolni a 80-100 tonnás gránittömbök szállítását és felemelését 60-80 méter magasságba. A főépítész lerogyott egy székre, de nem maradt ideje összeszedni magát, mert az egyik vezető építőmester közben behozott egy papirusztekercset, amin ott álltak a számításai. Ezek szerint az építéshez szükséges homokrámpához úgy 13 millió tonna homok kellene, ami ugyan a sivatagban megtalálható, de mintegy 50 évet venne igénybe a rámpa felépítése és lebontása, A főépítész ekkor omlott össze, hiszen rájött, a rendelkezésükre álló szerszámokkal és eszközökkel legfeljebb egy 15 méter magas építményt tudnának összeeszkábálni.

S akkor még csak az egyiptomi magas kultúra idején és területén épült piramisok építéséről tűnődtünk el , és ügyet sem vetettünk a Föld egyéb tájain, a Közép-Amerikában, Távol-Keleten, Kelet-Európában található piramisokra...

A magazin piramis-témái közül számomra kettő magasan kiemelkedett a többi közül Az egyik a KELET-EURÓPAI PIRAMISOK kérdése. Mert igen és hogyne, persze, hogy errefelé sem mentesültünk tőlük. A leghíresebb és legtanulságosabb a Boszniában található visoko-i piramis története  Egy abszolút amatőr kutató, Semir Osmanagič lelkes és kitartó munkájának köszönhető, hogy a feltárás egyáltalán megindult. Osmanagič , a bosnyák Indiana Jones sejtését a hivatalos szakma, történészek, régészek egységesen eszement butaságnak tartották. A szkepticizmus a mai napig tart a bosnyák piramissal, a rajta, benne folyó kutatásokkal szemben.*

Külön érdekessége a visoko-i feltárásnak, hogy a magyarságot is érintő felfedezéseket is tettek: olyan feliratokat találtak, amelyeknek írásjelei jórészt megegyeztek a magyar rovásírás jeleivel. Igaz, a tény, hogy magyar rovásírást találtak a járatokban, csak összefüggéseiben bizonyít bármit is. Vagyis igen, ha a járatok 10.000-30.000 évesek, ha valóban közvetlen közük van a piramisnak tartott hegyhez, és maguk a feliratok kora is megegyezik a járatokéval, nos akkor el kell gondolkodni. Ám ha a járatok kora régi is, nem mellékes körülmény, hogy egykor bányajáratnak használták, s vajon egy régi bányajáratban miért ne lehetne rovásírás, amikor Visoko a Magyar Királysághoz tartozott? Vannak kérdések. A Hihetetlen! magazinban nincsenek.

Nos, és igen: hazánkban is vannak piramisok! Csak nálunk is elhallgatják őket. De már a Képes Krónika is tele van velük. Valóban érdemes alaposan megnézni az alább képeket! 

Illetve egy Dobogókőről egy pillantást vetni a Duna-kanyarra. 

A másik igazán döbbenetes információ a hetvenes évekbeli MARS-SZONDÁKTÓL származik. A fotók valóban döbbenetesek. 

Egy szó mint rengeteg, a magazin nem rest levonni a „magától adódó” következtetést: a piramisok valamiféle energiagépek, csillagkapuk, de mindenképpen annak bizonyítékai, hogy az emberen kívül más, tudatos életforma is járt már itt a Földön. Ufók, na! Amik a piramisokat használták valamire, amire mi már nem tudjuk. 

ÖSSZESSÉGÉBEN mi a véleményem? Vegyes. Egyfelől a szerkesztők és a cikkírók egy pillanatig sem tétováztak, minden ellenérvet figyelmen kívül hagytak, amit pár perc guglizás után bárki megtalálhat. A cáfolhatóságnak az árnyéka sem vetülhet rájuk. Ahogyan egy fia forrás sincsen feltüntetve a lapban. Ahogyan sosincs. Ezzel együtt érdekesek a felvetések, ha mást nem, legalább utána-olvasást gerjesztenek. Meg egy kicsit szélesebbé teszik a látókört. (Például a Mars-képződményekről, épületekről még nem is halottam.) Az is tény, azonban, hogy az elolvasás után azért maradt bennem egy olyan érzés, hogy minden és az ellenkezője is igazzá válhat, ha a tényeket megfelelően csoportosítjuk. Az igazság meg úgyis mindig odaát van. De szórakozásnak nem rossz. 

A lap egyébként világosan, áttekinthetőn tördelt, tele van képekkel, illusztrációkkal, vagyis pofás és kellemes a szemnek. 

* Például Horváth Zoltán kétrészes cikke a Tényleg? honlapon vagy az urbanlegendshu írása.

6/10

2020, május, oldódik a vírus-feszültség, már a Trófea is nyitva van

Az újrahasznosított szellemi termékek korában élünk Csak nem ilyen csúnyán hívják, hanem remake-nek. Újracsinálásnak. Ezen a bejegyzésen egy kicsit tűnődtem. Mármint, azon, hogyan írjam meg. Ugyanis Bulgakov könyvéről, a Kutyaszív-ről már írtam értékelést. Akkoriban a kisregényből készült remek filmet is megnéztük. Roppan szórakoztató, meggyőző volt mindkettő. 

Viszont a könyvben nem csak a Kutyaszív szerepelt, hanem két másik írás is. Ez meg itt, amiről szó van, egy képregény adaptácó.

Vagyis két út volt előttem. Az egyik, hogy hozzábiggyesztek pár sort az eredeti bejegyzéshez a képregényről. Amit senki nem fog észrevenni. Vagy az, amit végül választottam. Az eredeti bejegyzés megfelelő részét emelem át ide, ebbe az új bejegyzésbe, ami a Kutyaszív képregényesítéséről szól. 

*

Újrahasznosított gondolataim

Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert.

Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata. Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.”

S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát a kedves kultúra fogyasztó, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie. Ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. 

A Kutyaszív képregényben

Teljesen meglepetés volt, hogy a Kutyaszív-ből készült képregény. Ha nem lett volna egy Vaterás üzletem, meg abból kifolyólag még egy, soha meg nem tudom. A partnerem megkérdezte, nem érdekelnének-e még Füles képregények, én igent mondtam, ő meg egy listát küldött át, olyan képregényekkel, hogy csak úgy csöpögött az intellektuális nyálam. Köztük volt a Kutyaszív is. Csupa meglepetés szerzővel.

Ugyanis a forgatókönyv szerzőjének, Kiss Ferencnek a nevét akkor láttam először. Semmit nem tudtam róla, most sem sokkal többet, de annyit már igen, hogy Cs. Horváth Tibor felfedezettje volt, és gyakorlatilag a Fülesnél ő vette át a munkáját 1993-ban bekövetkezett halála után. 

A rajzoló, Fekete Imre neve szintén ismeretlen volt számomra. A Fülesben ezen a munkáján kívül csak még egy képregénye szerepelt, a Traven doktor kedvtelése. Sokat írt és rajzolt a Kretén és az Eduárd című lapokba. Dolgozott Varga Zerge Zoltánnal és Garisa H. Zsolttal, akik Rejtő Jenő képregényeit dolgozták át, zseniálisan színes formátumba. 

Szégyen, nem szégyen, én most találkoztam először a nevével. Amikor rápillantottam az adaptáció oldalpárjára, nem dobtam hátast. Csak amikor olvasni kezdtem. Nem a szöveg miatt, hanem mert akkor jobban megnéztem a rajzokat. Az a helyzet, hogy ezek a grafikák oldalpárban nyomott sokaságukban valamiért kaotikus benyomást keltenek Amikor olvasni kezdtem a képregényt, és kénytelen voltam egy-egy képre koncentrálni, felismertem, hogy simán hagytam magamat becsapni. 

A rajzok hihetetlenül jól passzolnak Bulgakov történetéhez. A prof beszólásain és a hozzá passzított arcon ugyanolyan jókat rötyögtem mint amikor először olvastam a kisregényt vagy láttam a filmet. 

A rajzok alapvetőn karikatúraszerűek, tehát derűsek, mégis van bennük valami nyomasztó, valami drámai, de azért nem annyira, hogy eret akarnánk miatta  vágni magunkon. S miközben az alakok egyáltalán nem realisztikusak, valahogy mégis azok. S a nézőpontok sokszor annyira egyértelműek, hogy fel sem tűnik, mennyire ki- és eltaláltak. 

Egy szó mint száz, hálás vagyok, hogy találkozhattam ezzel a képregénnyel, amely méltó az irodalmi alapjához. Csak azt sajnálhatom, gondolom, hogy nem ismerem Fekete Imre többi munkáját! 

A képregény a Füles újságban jelent meg 1997. júniusában, kilenc részben, kilencven képkockában. 

 10/10

(2020 májusa, egy nappal a budapesti korlátozások feloldása előtt)

Frank Herbert Dűne-sorozata klasszikus, ahogy mondani szokták, megkerülhetetlen (ami szerintem teljesen értelmetlen, mert bármi bármikor megkerülhető, már ha nem közlekedésről van szó) a sci-fi irodalomban. A Dűne nem is sorozat, hanem egy univerzum. Vannak hasonlók, olyan szerzők, akik olyan fantáziavilágot alkottak, dolgoztak ki, amelynek történelme van (mármint a világon belüli történelme), külön nyelve, nyelvei, és a könyvek közötti cselekmény, történés jobbára ezredéveket ölel át. Talán elég csak Asimov  és a Sztrugackij-tesók (korántsem annyira koherens, összefüggő könyveire gondolnunk), vagy a Tolkien által teremtett világra (na, annak még külön nyelvészete is volt), de belefér akár R. R. Martin (soha be nem fejezett?) Westeros-a is. És még rengeteg más, hasonló képzeletbeli világ van.

A Dűne kiemelkedik közülük. Pedig az eredeti sorozat csak (?) hat kötet. Nem is veszélyesen vaskosak. 

Barátom, ha most arra számítasz, hogy kimolyolgatom neked a tutifrankó spanyolviaszt, miért vannak olyan hatással az olvasókra Herbert könyvei (de még ez sem igaz, mert nem a könyvei, hanem csak a Dűne-könyvei, mert egyebek nem) akkor bizony rossz helyen kuncsorogsz! Ne is számíts rám! 

Mert semmiképpen nem arról van szó, hogy a sztori valami olyan hatalmas durranás. Semmiképpen nem mondom, hogy rossz, dehogyis tennék ilyet, eszemben sincsen! De azt sem állítom, hogy az agyad eldobod tőle, a körmöd lerágod olvasás közben és ha egyszer a magadévá tetted, akkor minden mozzanat beléd ég, mint a fény a negatívba (ha még érti valaki, mire gondolok). Nem egyikről sincsen szó. Az agyad marad a helyén, a körmödnek semmi baja sem lesz, és a mozzanatok hamarosan olyanok lesznek, mint a füst (hacsak nem vagy megszállott fan). 

Az az érdekes, hogy Herbert a nevekkel, a fogalmakkal sem teremt vadi újat. A sorozat induló kötetének főhősét például Paulnak hívják. Micimackó meg Kovács János név alatt élt, tudod, de senkiben nem a Kovács János maradt meg, hanem a Micimaci. Meg van Duncan, meg Jessica. Szóval semmi agyament nyelvi furfang. A fogalmakkal, a tárgyak nevével már van egy kis pittyputty. Egyfelől mert teljesen hétköznapiak, mint például az egész sorozat központi kábszerének neve: melanzs (igen, ez az izé, amit a csuda tudja hogyan termelnek azok a gigantikus kukacok, amik a borítón is vannak, és amiket meg lehet lovagolni a sivatagban; és ha belegondolsz, ez is olyan kis erőltetett, de ahogy olvasod, mégsem az), másfelől teljesen Herbert által alkotottak, mint a kriszkés (értsd: egy különleges késfajta). Ez a nyelvi kettősség ott van az egész sorozatban. Csak súgok: a Dűne egyértelműen egy egykori Föld-központú univerzumban játszódik. Mert van itt például Oráni Katolikus Biblia, bármiféle keresztény teológia nyomatása nélkül, csak mint egyfajta kapcsolódási pont. 

A sci-fi vonal tulajdonképpen nem létezik a Dűnében. Miközben az egész az. Nincs high-tech technika, illetve van, de túl nagy szerepe nincsen, illetve van, de nem elsődlegesen. Nincsenek száguldozó, csatázó űrhajók, illetve vannak, de jobbára csak elindulnak és megérkeznek velük a szereplők, nagy szerepük nincsen az egész szempontjából.

Tulajdonképpen egy sci-fibe oltott királydrámát olvasunk, fantasy-elemekkel, húzásokkal. A fantasyt a szereplők olyan mindenféle X-aktás képességei jelentik, amiknek láttán Mulder és Scully ügynökök olyan sorozatos intellektuális orgazmust éltek volna át, hogy az csuda! Más kérdés, hogy ember nincsen, aki érti ezeket a képességeknek a nagy részét. Mert oké, persze, az világos, hogy mondjuk egy arcváltó mit csinál, vagy mit csinál egy boszorkány (igen, van itt az is), amikor a Hangot használva rátolja másra a saját akaratát. De, cimbi, kezdjél már valamit az ilyen mondatokkal a gyakorlatban:

– Egyes folyamatoknak van végük, de nincsen kezdetük; másoknak van kezdetük, de nincsen végük. Minden attól függ, hol áll a megfigyelő. (91. o.)

Hamvas Béla is irigykedne az olvastán. S ezzel sem őt, sem Herbertet nem akarom fikázni, csak annyit mondok, egyiküket sem értem. De olvasni mindkettőt nagyon jó. Herbertnél a szöveg egészéből kiderülnek bizonyos összefüggések és csapásirányok, Hamvasnál ehhez tudni és érteni kellene. Herbert sci-fit írt, bűvészkedhet a szavakkal. Hamvas komolyan gondolta, amit papírra vetett. 

Viszont a könyvnek nagyon jól áll ez a misztikum. Olyan, mintha lenne valami komoly üzenete, valami titokzatos, emberen túli mondanivaló, anélkül, hogy bármiféle emberen túli transzcendenciát belekavarnánk a Dűne-emberiség történetébe. Még csak az Univerzum mint olyan megszólaltatásáról sincsen szó. Csak felismerésekről, új lehetőségekről, új tudatformákról, karöltve az ilyen-olyan képességekkel. Amik az olvasó számára olyan képlékenyek, annyira mentesek bármiféle plaszticitástól, a mindennapi gyakorlat bármiféle befolyásától, hogy csak na!. Most mit lépsz mondjuk erre: a két főhős gyerekben ott él az összes ősük: nem ám genetikáról beszélek, frászt, ha felszínre engedik őket, beszélni tudnak velük, alig tudják visszaszorítani őket, meg ilyenek. Nem is mondom tovább, mert ha én ilyesmivel találkoznák egy könyvértékelésben, még a könyv elolvasásának a gondolatát is a sarokba vágnám, nemhogy a kézbe vételével kacérkodjak. Giliszták termelte kábszertől baszarint be a főhős, hogy Messiássá lesz, a gyerekei meg a bennük élő ősökkel cseverésznek... Ööö... Már bocsánat, de mi fütyiség ez? Nemde? 

Aztán Herbert mester úgy távolítja el a történetet az olvasótól, hogy egyben közel is hozza, mert egy csomó személy- és tárgynév, fogalom, távol-keletiesen hangzik. Ezáltal kapásból kap egy kis misztikus, ismerős vonást, és mégis távoli, ismeretlen lesz. Világában például létezik egy távoli esemény (a fia ebből később regényt írt), amikor az emberiség szembe fordult a technikával, ez volt a butleri dzsihád. (Arra most borítsunk fátylat, hogy a dzsihád szó bizonyos európai események óta már korántsem egzotikus, sokkal inkább vércsöpögős képzeteket kelt, erről nem Herbert tehet, és az elképzelt kontra valós dolgok kronológiájára tekintettel korántsem a konjunktúrát lovagolta meg. Adja magát, hogy az sem véletlen, hogy az események központjában levő bolygó, az Arrakis, sivatagbolygó. Vagyis kicsit olyan fílingje van az olvasásunknak, mintha az Ezeregyéjszaka sci-fisített verziója lenne a kezünkben, azt olvasgatnánk. 

S lásd, még végig sem mondtam, mi minden van ebben a könyvben, könyvsorozatban, ami elég ahhoz, hogy erőltetett, nyakánál fogva előráncigált szirszarnak nézhesse az ember egyszeri, olvasó gyereke. De aztán a vicc az, hogy valahogy mégis teljesen, tökéletesen koherens, komolyan vehető egésszé áll össze minden. Engem ráadásul halásosan untatnak az ilyen-olyan intrikákkal foglalkozó történetek. De isten bizony halálosan! Na, akkor mondok én neked még valamit: a Dűnében az intrikus kavarások mellett néha van cselekmény is. Nem is ez a slusszpoén, hanem az, hogy én, mondom: ÉN mégis rendre, ha nem is túl kapkodva, de úgy háromszázhatvanöt naponként előveszek egy újabb kötetet, be-beszerzem a hiányzókat, és lám, csudálkozz: előveszem, olvasom őket. De még ez sem flikk-flakk, hanem ez az: nem untat cseppet sem! Na, ez a valami!

Ezt az utolsó mondatot kb. egy hete írtam le. Most, úgy ötven-hatvan oldallal odébb már azt mondom, de. Az ok-okozat egyre követhetetlenebbé válik számomra, az indokok, motivációk pedig egyre érthetetlenebbé.

Két szálon is elindult egy olyan cselekmény, amiben nem történik semmi, csak fogynak az oldalak, de voltaképpen nem mond semmit a szöveg és különösebb értelme sincsen (vö.: „Egyes folyamatoknak van végük, de nincsen kezdetük...”) Többször leírtam már ezt is: soha, sehol, semmikor nem kedveltem a narkós vízió-szerű leírásokat. Már a Húgó, a viziló-ban vagy a János vitéz rajzfilm-változatában sem. Egyedül Bulgakovnak bocsátottam meg Woland bálját (különösen a tízrészes filmváltozatban, a Margaritát játszó színésznő feneke miatt :-) ). Az ilyesmi leírásokat mindig időpocséklásnak és helykitöltésnek éreztem. Itt pedig két szinten folyik ez a parasztvakítás: Leto és Farad'n esetében is. A bajom az volt ezzel, hogy olyan szinten csökkent az érdeklődésem, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy elolvastam egy oldalt, de fogalmam sincsen, mit olvastam, teljesen másfelé járt az agyam (Voltál már így?) Visszaolvastam, de akkor sem értettem a szöveget. Ráadásul olyan cselekményvezetés van, amiben, ahogy mondtam, az ok okozat számomra teljesen eseti. Random példák:

• Miért akarja Namri minden pillanatban megölni Leto-t, s mi lenne az, ami miatt meg is tenné?
• Ki ez a Namri tulajdonképpen? 
• Mi  fenét akar tulajdonképpen Duncan és mit kellene akarnia?
• Namri és Halleck miért bízzák egy csajszira Leto őrzését, és hogyan bízhatják rá, ha olyan képességei vannak, amilyenek? 
• Hogyan is kerül ez a csajszi büntiből pont arra a helyre, ahová a vihar után Leto kavarodik? 

Nem sorolom tovább a kérdéseket. Elképzelhető, hogy csak borzasztó felületesen olvastam, és a szövegben ott van mindenre a válasz. De mondom, egyszerűen érdeklődésemet veszítettem, mert elvesztek az összefüggések és az indokok, olyan érzésem lett, hogy egy nagy rakás, misztifikált katyvaszt olvasok. 

A döbbenet mégis az, hogy amint befejeztem a könyvet, nem csupán a megkönnyebbülés érzése kapott el (mondjuk önmagában döbi volt, hogy hajítottam az ellenkezéseim ellenére a sarokba: teljesen simán félbe tudok hagyni bármit, ha nem érdekel), hanem azonnal előkerestem a következő kötetet... Magyarázatot ne kérj!

*

Miről szól ez a rész? Hát arról, amit a fülszöveg is elmond. 

A jövőbelátó Paul Atreides, az Impérium császára eltűnt a történelem színpadáról, és most furcsábbnál furcsább erők marakszanak a birodalom feletti uralomért. Miközben a megszelídített sivatagbolygó, a Dűne fokozatosan zöld növényzetbe burkolózik, az egykor uralkodó Corrino-ház ismét hatalomra tör, és megpróbálja félreállítani II. Leto Atreidest, az aranyoroszlános trónus kiskorú várományosát.
A gyermek Leto csak egy döbbenetes metamorfózis révén kerülheti el véres végzetét. Átváltozása meghatározó hatással lesz az emberiség történelmére, elindítva a fajt az Arany Ösvényen, mely békét és biztonságot teremt a következő három és fél évezredre, hogy azután…

Ugye, hogy itt is mit olvashatsz: „Leto csak egy döbbenetes metamorfózis révén kerülheti el véres végzetét”. Önmagában, ugye milyen gagyin hangzik? „...elindítva a fajt az Arany Ösvényen...” Mintha valami tutimegmondó new age-kalauzt böngészgetnénk. Nem hangzik jól. De mintha ezt mondtam volna fentebb. 

Paul Atreides átlényegült, örökül hagyott maga után egy terjeszkedő birodalmat, egy uralkodó vallással, amelynek ő maga a központi alakja. Sem a birodalom, sem a harcos vallás nem volt a tervei között. Maga után hagyta egyre inkább a rossz oldal felé hajló húgát, és két, különleges (értsd: érthetetlen, katyvasz, mindent visz szuperskacok) képességekkel bíró gyermekét, a fiát és a lányát. Ott van még a boszorkány anyuja, akit az unokája, Paul fia szétszivat, adva van még az ellenséges ház (mintha ezt a mintát használta volna Rowling és Martin is...), aki különleges tigrincs-vérebekkel akarja megcsócsáltatni a szupergyerekeket. 

Aztán itt van Paul itt hagyott húga, akit mindenki őrült fenevadnak tart és senki nem csinál semmit, hogy megfékezze a fejében a Harkonnenekkel társalgó húgicát. Meg van a feleségével szembeforduló Duncan, aki kit tudja kinek az érdekeiért küzdöget most. Meg sokan mások, mindenki mindenki ellen, mindenki nagyon magas, misztikus célokért harcolva. 

A vége meg valóban az, hogy Paul fia, Leto valóban átmegy valami egyesülésen a homoksügérekkel, amitől képessé lesz arra, hogy több ezer évig éljen, meg féltonnás ajtókat vagdaljon az ellenfelekhez, és aminek a vége, hogy homokféreggé fog változni Ez itt még nem történik meg, itt még félig ember, és a könyv végén arról filozofál, hogy hány járható útja van a jövőnek, és hogy esik sem hibamentes, mindegyik úton vannak kanyarok, gikszerek, kényszerpályák, de ő már választott. 

Mondom, az egész Dűne-dolognak a titka valószínűleg abban áll, hogy rettentő összetartónak, koherensnek tűnik a történet, teljesen olyan, mintha Herbert értené a szereplők motivációit, és a képességeinek a mibenlétét, és a kisujjában lenne az egész történet kronológiája, történelme. S miközben az ember legyintene az egészre, hogy jóvanmá', csak egy marha nagy blöffbe futott bele, és menekülne tőle, mégsem képes kiszakadni belőle. Behalás! Szenvedélybetegség vagy mi? 

*

Újszülöttnek minden új, az értékelés írogatása közben futottam bele a ténybe, hogy ebből a részből csináltak filmet is. Az 1984-es adaptáció David Lynch és Sting ide vagy oda, nagyon nem jött be. A 2000-esről a vélemények vastagon lebeszéltek. Erről sokkal jobbakat mondanak. 

A komplett Dűne-univerzum köteteit itt nézheted meg. 

Szenzáció! Szenzáció!
Nincsen többé boldogtalan ember!

Már a cím nagyon jó! Mert, ugye, félreérthetetlen utalás Balzac kurtizánokkal kapcsolatos regényére, csak ott nem elbuknak, hanem nyomorúságuk van. De a szerző pompásan kihasználta a műveltebb, tájékozottabb olvasók absztrahációs készségét. A regény eredetileg 1963-ban jelent meg az Albatrosz sorozatban, aztán 1987-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Majd Kiss Ferenc és Fazekas Attila 1990-ben készítettek belőle egy képregény-adaptációt. Ezt, amiről most szó lesz. Tudomásom szerint ez a történet nem jelent meg külön, csak a Fülesben közölték. 

Nézzük előbb sorban a szerzőket, aztán jöjjenek a meztelen nők! Vagy legyen előbb egy nő, aztán jöjjenek a pasik? Legyen! Tessék!

De most már információ jön, nem csak az élvezet!

GYERTYÁN ERVIN a párizsi egyetemen tanult, dolgozott a Népszavánál, ott rovatvezető is volt. Aztán a Filmvilágnál művelte ugyanezt, majd a Gondolat Kiadó főszerkesztő-helyettese lett. Volt a Filmtudományi Intézet tudományos munkatársa, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének az elnöke, a Magyar Televízió filmosztályának a vezetője. Ezek mellett író is volt. Legismertebb regénye A kiberneroszok tündöklése és bukása (ami először A kibernerosz tündöklése és bukása címmel jelent meg.) 

KISS FERENC a Füles rejtvényújság hivatalos képregény-szöveg írója lett Cs. Horváth Tibor „monopóliuma” után, az ő felkérésére. 

FAZEKAS ATTILA nagyon sokáig a Füles háziszerző mogulja volt, Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre és Sarlós Endre mellett. Roppant termékeny szerző, A stílusa roppant realista, de a realizmus mellett, ha a téma úgy kívánja, képes nagyon jó karikatúrák megrajzolására is. A Wikipedia róla szóló szócikke kiemeli, amit mindig mondtam, hogy Fazekas Attila szereti a szép nőket, jó ízlése van, és ami a fő, pompás nőket rajzol. Mint egy kis guglizással megtudtam, a rendszerváltás után a szabadságot és a konjunktúrát kihasználva indított egy erotikus lapot, Szexi magazin címmel, de csak két számot ért meg a próbálkozás. Aki emlékszik, ez nem véletlen, akkoriban az újságosok, az utcai és a metróállomások területén gombamód szaporodó standok pultjairól patakzottak az emberi test külön- és mindenféle nedvei. A rajzokat, ha realisták is voltak, simán elmosták a hús-vér nők fotói. 

A kilencvenes években külön füzetekben jelent meg néhány képregénye, amelyet futó sikerfilmek alapján rajzolt (pl. Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág, Nyolcadik utas a halál, Terminátor, Ben Hur, A Beverly Hills-i zsaru): igen pompás munkát végzett. 

Egy kis személyes blikk. Jómagam viszonya nem egyértelmű Fazekas Attila munkáival. Egyfelől nagyon szeretem a rajzait. Másfelől is. Harmadfelől néha tetten érhetők olyan suta képi megfogalmazások, hogy nem győzök csudálkozni. Negyedfelől néha nem tesz jót az összhatásnak, amikor a realizmus a karikatúrával keveredik. Legalábbis abban az esetben nem, amikor a történet is realista. Az olyan esetekben mint ez a képregény, vagy a Vavyan Fable burleszkjéből készült Mesemaraton lehengerlő a végeredmény. Ezekben az esetekben a végeredményhez vastagon hozzáad, hogy a realizmus keveredik a karikatúrával. Nézd csak, erre gondolok!

Ami jelen esetben fontos, hogy Fazekas Attila kiváló realista rajzoló, kiváló karikaturista és jól rajzol szép nőket! Lesznek még nők, de nézzünk most még egy karikatúrát!

A TÖRTÉNET muris, szórakoztató és elgondolkodtató. Ne felejtsd el, hogy eredetileg 1963-as, amikor még nem volt dömping az ember-gép háborúból, sehol a Terminátor-sztori, ki tudta még mi az A Butleri Dzsiihád (segítek, ha nem tudnád, egy Dűne előzménytörténet, amit már nem Frank Herbert írt). Akkoriban ha az ember a gép ellen téma szóba került, akkor jóformán mindenkinek a XIX. század eleji géprombolások jutottak eszébe, nem a robotok ellen vívott csatározások. Tehát a szerző ötletét ebben a szellemben illik értékelni! 

Szóval. Az alapötlet, hogy egy, a feleségét elvesztett kibernetikus kitalálja, hogy milyen klassz dolog lenne megalkotni egy robotkedvest, és uzsgyi, meg is csinálja a minden szexuális igényt kielégítő, teljesen kommunikációképes, minden porcikájában emberi robotszeretőt, ami elementáris sikert akart, hamarosan megkezdik a sorozatgyártását is. A robotszerető nőnemű. Az igények végett kénytelen megalkotni a férfiverziót is. A kibernerosz mindent visz, a férfiverzió elsöpri a nők kezdeti ellenállását is. 

A tudós unokahúga azonban ellene van a dolognak. Akad egy harcostársa is, később szerelme is egy újságíró személyében. Ilyen-olyan okból a tudós elkészíti mindkettőjük kibernerosz-változatát, s ezek a gépek nagy szerepet játszanak a végső fejleményekben. Az alkotó hamarosan belátja, hogy a találmánya, csinálmánya, bár egyfelől hatalmas ajándék, de hosszútávon tönkreteszi a nemes emberi érzelmeket, kapcsolatokat, és a fiatal pár harca mellé áll. Egy darabig harcostársuk egy másik fiatal hölgyemény is, akinek az életét sajnos elsodorják az események. 

Vélem, a cím kétségtelenné teszi a végkifejletet, győz az emberiesség, az érzelmek, a szerelem. 

Amikor kamaszkoromban olvastam a regény-eredetit, gondolhatod, mennyire elindult a fantáziám! Egy szerető, aki soha nem mond nemet, aki kezdeményező, aki mindenben benne van, ráadásul hibátlan testű, sőt, ha akarom, minden érzelmi konfliktus nélkül cserélhető! Apám, ez mennyire király! Ha a szexet nézem. De már kamaszkoromban sem csak azt néztem. Világéletemben szerelmes voltam, így vagyok gyárilag bekötve. Akkor  is, ha a vágyat rengetegszer összekevertem az igazi érzésekkel. De tizenötéves koromban beléptem egy komoly kapcsolatba, már amennyire két középiskolás kapcsolata komoly lehet, de három évig együtt voltunk, és (hatalmas szó, nagyon hatalmas!) hajlandó lettem volna elmenni még vendéglátózni is, hogy eltartsam magunkat, amíg leérettségizik, lediplomázik. Nagyon komolyan gondoltam. Miközben egymás szüzességét vettük el, egymáson tanultuk a másik nem testét, a testének a működését. Gyönyörű volt, gyalázatos véggel, hatalmas tanulságokkal. De semmiképpen sem csak a lány testéről szólt a kapcsolat. A jelleme, a személyisége nélkül kutyafülét sem ért volna az egész. Ahogy Szerelmetesfeleségtársammal is áll az eset: imádom a testét az első pillanattól fogva, de teljesen simán hátat tudnék fordítani a testének, ha nőként, emberként nem olyan lenne, amilyen. Érted, ugye? 

Az összhatás: ha nem is lehengerlő, mindenképpen meggyőző, szórakoztató, s ha nem is spanyolviasz, de elgondolkodtató. Ma már közhelyes persze: a másik ember, a társ nem pótolható. Maximum egy másik emberrel. Ha egyáltalán... Most, hogy belegondoltam. Többszóval: nagyon jól szórakoztam rajta, ritka egységes volt a téma, a rajzok és a szöveg, vagyis tökéletesen megfelelő szórakozás.

A Fülesben megjelent képregények komplett bibliográfiája

9/10

(2020 május, a koronavírus miatti korlátozásokat a napokban kezdték feloldani)

A képregény kolofonjában az áll, hogy Szántó György regényéből készült. Így elsőre nem volt egyértelmű, melyikből, de némi kutakodás után kiderült. Nem sütöm el, csak majd az értékelésem végén. Majd meglátod, miért. Viszont így már van értelme annak, miért nincsen neve a képregényben a lánynak a fény szigetéről. 

Miről szól ez a képregény?

A történet ennyi: 1915-ben vagyunk, az első világháború idején, Egy holland katona Jáva szigetén állomásozik. Már csak egy napja van a szigeten, és gondolkodik, mit vigyen haza, emlékbe. Bajtársa mind gyűjtöttek valamit, ő viszont semmit. Este lemegy a faluba, ahol az elöljáró méltóképpen akar tőle elbúcsúzni: felajánlja, válasszon egyet a lányai közül. A holland katonát lenyűgözi a legkisebbik, tizenhat éves csemete lélegzetállítón gyönyörű tánca. Magával viszi Európába. 

A lány nem tiltakozik, nem hisztizik, nem háborúzik: engedelmesen követi a katonát, aki már a hajón rájön, hogy nem csinált jó vásárt: a lánynál a földkerekségen nincsen jobb táncos, gyönyörű is, európai ruhában mindenki megfordul utána, meg is tesz mindent, amit a gazdája kíván, de az egykettőre megérti, hogy bár övé, de csak a tulajdona, sosem lesz a lelkében is övé a lány.

„A tizenhat éves, tökéletes test hideg, sima bronzszobor maradt a korosodó férfi kétségbeesett mohósággal ölelő karjában.” 

A holland hamar túl is ad a gyönyörű lányon. Aki új gazdájától és annak párjától, aki maga ajánlotta, hogy vegye meg a fény szigetéről jött lányt, nagyon hamar megszökik. Egy férfi a pártfogásába veszi, elviszi Párizsba. A tehetsége, a művészete folytán nagyon hamar a Folies Bergére színpadán találja magát, és a viharos sikerei miatt pillanatok alatt szerez magának ellenséget. A sok taps nem marad büntetlen. Egy komikust halálos ellenségévé tesz a sikere. Közben a háttérben a sors már döntött. A komikus ármánykodását felerősíti, hogy a lánynak barátja lesz egy tábornok, akit bizonyos erők nem akarnának a hadügyminiszteri székben látni. A lány, a fény szigetéről, aki úgy táncolt mint senki ezen a földön, és magától értetődőn tette boldoggá és egyben boldogtalanná az összes férfit, aki fel akarta őt karolni, mert adta a testét, még nem tudja, de egyre szorul a nyaka körül a hurok. Pedig soha nem akart semmi rosszat, csak táncolni akar mások és a saját örömére, és engedelmesen szolgálni az érthetetlen urait.

„Különösek vagytok ti, európai férfiak. Nálunk annál inkább tisztelik a nőt, minél több szívet tud meghódítani. Ti pedig azt akarjátok, hogy a nő csupán egy férfié legyen.”

Vesztére pompás eszközzé válik a tábornok ellenségeinek a kezében: kémügybe keverik, majd hazaárulásért halálra ítélik. Az ítéletet végre is hajtják. A lány a fény szigetéről kivégzőosztag előtt végzi. Pedig nem akarta elhagyni a hazáját, csupán táncolni akart, és egyáltalán nem értette a körülötte zajló eseményeket. 

A megformálás

Annyira de annyira egyértelműen átjön minden egyes képkockán, hogy Zórád Ernő szerette ezt a történetet, hogy csuda! Zórád Ernő hatalmas művész volt. Erről már többször írtam, sok helyen. A művészete a képregényeiben is egyértelműen tetten érhető. Nem csupán abban, hogy teljese egyedi, azonnal felismerhető stílusa van, sokkal inkább a látásmódjában, a plasztikus, dinamikus, mégis elegáns rajzaiban Nézd csak a fenti képet: a börtönbe zárt lány nem ért semmit, minden bajt, ami őt éri a démonoknak tulajdonít. Nos? 

Vagy nézd meg ezt a képet! A két férfi az autó mellett éppen megteszi a végső lépést a tábornok besározására, s ezáltal döntenek a lány halála felől is. A félhomályban megtett mozdulataikban minden benne van, szinte a hangjukat is halljuk. Mintha nem lenne semmi közük egymáshoz, mégis ordít róluk, hogy éppen valami nagy gonoszság utolsó lépcsőjére léptek, minden eldöntetett, s a következő pillanatban mindenki megy a maga útjára, s ezzel a halál is útnak indul. Arca nincsen ezen a kockán egyik alaknak sem: a tisztviselő és a katona intézte egymás között az ügyet. A hivatal és a kéz. A cél érdekében lépnek, mozdulnak, a magasabb eszme, érdek miatt, az egyéni sors mit sem számít egyiküknek sem. Az a mozdulat, ahogyan a tisztviselő a kalapjához nyúl, miközben a katona a zubbonykabátja mély zsebébe süllyeszti a fény szigetéről jött lány halálát jelentő iratot, amit hamarosan el fog rejteni a szobájában. Szívszorító! 

A történet, ez a képregény tele van hasonló rajzokkal. Mondom újra, Zórádnak valamiért nagyon fontos lehetett ez a munkája. 

A lány jellemének megformálása is érdekes. Európai erkölcseink szerint: erkölcstelen, csélcsap, kurva. Mégis, az őt megszerezni akaró férfiak, majd fel- és kihasználó politikusok között az erkölcs, amit értetlenül képvisel, hótiszta. Talán mert a férfiak mind csak elvenni akarnak tőle, miközben a lány a fény szigetéről magától értetődőn csak adni akar. S az európaiak viselkedéséből egyértelműn kiderül, hogy nincsen szó jobb erkölcsökről, csak máshol vannak a határok. A lány adni akar, a férfiak megtartani. A lány soha nem hazudik, neki folyamatosan hazudnak. Körülötte mindenki a hatalmi játszmákkal van elfoglalva, nos, háború van, az vajon miről szól, ő engedelmes. Mindenki más a gesztenyéjét kapargatja, ő táncol. 

Mindez olyan finomsággal van benne a rajzokban, a férfiak kéjsóvársága, szemben a lány magától értetődő arisztokratikusságával, hogy az ember csak bámul. A celláját meglátogató keresztény pap segítségét elutasítja a maga patyolat naivitásában azt mondja, majd táncol a démonok elijesztésére. Gyönyörű!

A történet valóságalapja

Némi utánkereséssel kiderült, hogy a képregény-változat Szántó György Mata Hari című, 1928-ban és többet sem megjelent regényéből készült. A regényt nem ismerem. Mata Hari életéről sokat, sok helyen lehet olvasni. Az eredeti neve Margaretha Geertruida Zelle volt, és holland állampolgárként élt. Az élete nem volt mentes a botrányoktól, szűzies életet sem élt. Az viszont való, hogy nagyon formás, asszonyos asszony volt, nemde? De! Mára úgy fest, sok mindennel volt megvádolható, de a kémkedés vádja egyáltalán nem állt meg ellene. 

Az viszont teljesen érthető, hogy Zórád (hacsak nem már maga Szántó György is) leválasztotta a történetről a Mata Hari nevet, ami rögtön és azonnal túl sok képzetet társított volna a jávai lányhoz, és a tisztáságának a rajzán akarva, akaratlan, de kikerülhetetlenül foltokat hagyott volna, mert ha Mata Hari nem is volt kém, az a tiszta jávai lány sem volt, akiről ebben a képregényben olvashatunk. 

Vagyis nem történelmet olvasunk, nézegetünk, hanem a történelem egy apró epizódját alapul vevő irodalmi, művészi feldolgozást. S mennyire jó! 

Eredeti megjelenése: Füles, 1981/8–1981/21., 14 rész, 28 oldal, 168 képkocka

10/10

(2020, május 12. a kijárási korlátozás lazulásának ideje)

Mire jó, többek között a moly.hu: amikor A négylábú tyúk című novella-válogatást elolvastam, akkor nézegettem utána, hogy a könyvecske szerzői közül kitől jelent meg magyarul még valami, s akkor bukkantam rá, az orosz könyv adatlapja alatti „hasonló könyvek” között Vincent Šikula nevére és először erre a könyvére. Az antikvarium.hu-n fillérekért árulták (ez volt a reklám). 

Tudom én, hogy ember és ember között nincsen különbség, csak Ember és ember között. Ez a különbség pedig nem náció, hanem egyénfüggő. Ezzel együtt mégis léteznek bizonyos nemzetkarakterek, sőt bizonyos rassz-karakterek is. Illetve ott van még a történelmi tudatból, örökségből származó viszonyulások kérdése is. 

Tavaly voltunk Szencen, egy csodálatos szálláshelyen, a Lobsterben (nézd csak meg a képeket!). Olyan kis Karib-tengeri az egész, a bungalók egy tavon vannak, hidak vezetnek hozzájuk, egy partra vetett (díszlet) kalózhajó áll előttük, az az étterem, s ha kell, menyegzők, társas összejövetelek helye. Amikor megosztottunk róla fotókat a Facebook-on, a barátaink elképedtek, hogy hol a viharban vagyunk, hogy kerültünk oda? Amikor mondtuk, hogy Komáromtól úgy negyven kilométerre készültek a képek, nem akarták elhinni nekünk. 

A lényeg: amikor megérkeztünk, a Lobsterben egy teremtett lelket nem találtunk. Aztán mégis, egy fiatal lányt, aki megkereste nekünk a főnököt. Szlovák tudás híján angolul beszélgettünk vele is a főnökkel is. Illetve Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) tett ilyet. Semmit nem tudtak rólunk, az érkezésünkről, a foglalásunkról. SzFT elmondta, hogy még októberben foglaltuk le a szállást, ennyiért és ennyiért, reggelivel, három napra. A főnök egy kicsit értetlenkedett, még nincsenek ki sem nyitottak, véletlen, hogy egyáltalán itt vannak, majd holnap lesz az első nap, nem tud rólunk, étel-ital ma még semmi nincsen, ám ha már így alakult, maradjunk. Ő itt új tulaj, nem régen vette meg a helyet, a régi meg, úgy fest, nem adta át a foglalásokat...
Másnap reggel olyan terülj, terülj asztal várt reggelire, hogy megkérdeztem, hányan jönnek még reggelizni? 
– Ez csak a tiétek! Ha marad valami belőle, és kell nektek, vigyétek át a bungalóba, van egy kis hűtő, betehetitek. 
Ez így ment három napig. A második napon a tulaj észrevette, hogy magyarul beszélünk. 
– Magyarok vagytok? Én tudok kicsit magyarul – mondta, és onnantól folyékonyan beszélt velünk a mi nyelvünkön, alig kereste a szavakat, ha vastag akcentussal mondta is amit mondott. 
Hazafelé, a kocsiban nyílt nagyra gyönyörű párom macskazöld szeme:
– Tudod mennyibe kerül most ott egy éjszaka, reggeli nélkül? 
Megmondta. Mi, magyarok harmadáron voltunk ott három napig, reggelivel, a szlovák főnök jóvoltából. Miközben mindenki másnak már az új árakon szabta meg az ottlétet. 

Namost, ott Szlovákiában tört rám valami világfájdalom, amikor első este, a házassági évfordulónk napján elmentünk valami éttermet vadászni, ahol tudunk kártyával fizetni (nem találtunk, így az ünnepi vacsi védőgázas, fóliás, előrecsomagolt szendvics volt a helyi Lidl-ből). Néztem azt a néhány embert, akivel utcarovás közben találkoztunk, és (micsoda felfedezés!), tök olyanok voltak mint mi. Kelet-Európa, pár tíz kilométerre a határtól, ahogy egy apolitikus volt munkatársam fogalmazott, Magyarország szlovák részén. És ott szakadt rám, bár egyáltalán nem vagyok kozmopolita, annak ellenére sem, hogy egy szem fia rasszizmus nincsen bennem, és annak ellenére, hogy lokálpatriotizmus viszont van, és úgy gondolom, van miért büszkének lennem arra, hogy magyar vagyok, hogy mekkora egetverő marhaság a nemzetek, a nemzetek fiainak acsarkodása... Volt egy ruszin és egy Felvidékről származó költő barátom, Hattinger Klebaskó Gábor és Kormos Sándor, vagyis Alexander Kormoš. Mindketten írtak magyarul is, ruszinul, illetve szlovákul is. Volt olyan versük, amelyik ezen, volt amelyik azon a nyelven jelent meg. Sajnos egyikük sincsen már az élők sorában, Gábor 2016-ban, Sanyi idén halt meg. Úgy voltak magyarok, hogy azok is voltak. Nagyon azok. S ez soha, semmi fennakadást nem okozott sem bennük, sem bennem. 

Jó persze, nem spanyol viasz, nem vaszisztdasz, hanem vaskos, alapvető evidencia, de ott, Kimlén hirtelen nagyon fájt, hogy bántják egymást az emberek, ostoba határok miatt ölik egymást, és gyűlölet van, mert valaki más nyelvet beszél, holott ugyanazok az örömeink, a fájdalmaink, a vágyaink, a reményeink, voltaképpen mindenünk. 

Valamint ott szakadt rám az a felismerés is, hogy alig-alig tudok valamit a környező országokról, a történelmükről, a kultúrájukról, a földrajzukról. Róluk. 

Többek között, lám, a szlovák Vincent Šikula-ról sem volt fogalmam sem. 

Azt mondják az irodalomban jártasak, de legalábbis az író egyéb könyveinek fülszövegei, és reménylem, akik írták, olvasták is a könyveit, hogy Šikula a kisemberek megírója a főszereplői a történelem szempontjából mindig senkik, a névtelenek, akikkel megtörténnek a dolgok, akik túlélnek, akik tehetetlen bábjai és sosem irányítói annak, ami a 20. század Kelet-Európájában zajlik. 

Magáról az íróról tulajdonképen semmi érdekeset nem találtam. Volt egy Wikipedia-szösszenet és egy Amazon-bejegyzés, ami voltaképpen megegyezik a Wikipedia szövegével. Vagy csak nem lehet róla nagyon mást írni. Orgonista volt egy templomban, újságíróként, tanárként is dolgozott, forgatókönyveket írt, majd szerkesztő lett, miközben sorban adta ki a könyveit, amelyek közül jó pár gyermekkönyv volt. Pozsonyban élt, de választott, megalkotott szereplői jobbára vidéki emberek. Úgy nagyjából ennyi. Voltaképpen semmi különösebben érdekes. 1936-ban született és hatvanöt évet élt. Mondom, semmi érdekfeszítő, semmi ellenzékiesség, semmi migráció, semmi botrány, semmi izgalom. Magyarul, ha jól böngészgettem, tíz könyve jelent meg, a tízből egy gyerekkönyv, s a könyvek jobbára a Madách kiadó munkái vagy kooperációi voltak. 

A SÁRGARIGÓ kisregény. Százegynéhény oldal. rövid, pattogós fejezetekből áll, egy fejezet maximum pár oldal. A történet úgy indul mintha népmese lenne. Nem vacakol hosszasan sem a jellemrajzoknál, nem veszik el az apró részletek bemutatásában, semmi kávéba mártott sütemény, semmi zsíros húsleves, örüljünk, hogy a cselekményt egyáltalán elmondja. Mondom, mint egy mese. Ezáltal megfogott már az első oldalakon. Mert a szikársága valahogy úgy sugallja a szeretetet és a bölcsességet, ahogyan a mesék teszik. Mármint a népmesék. S szép ez a szöveg, és szép marad akkor is, amikor az események nem szépek, amiket leír. 

Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem népmesei, csak kezdetben tűnik úgy. Filomenka a szorgalmas, jóindulatú, ám nem túl értelmes és nem túl ügyes leány egyedül marad a világban: a szülei és a legidősebb fivére egymás után meghalnak, egy testvérbátyja marad, de vele meg alig van kapcsolat annak ellenséges felesége miatt. A nej azért ellenséges, mert Filomenka örökölte meg anyjuk után a szülői házat és a kis szőlőt. 

Filomenka egy nap a szőlőjében tüsténkedik, amikor megjelenik az alapvetőn városi, de a természetért rajongó Jano, és szorgos pofátlansággal beveszi magát Filomenka életébe. Kezdetben úgy tűnik, Jano jót tesz a lánynak, de aztán kiderül, hogy az, aminek tűnik: egy lusta, csélcsap naplopó, aki valószínűleg egyedül akkor dolgozott volna szorgalmasan, ha erdész lehetett volna belőle. De nem lett. Jano eladatja a kis házat és a szőlőt Filomenkával, majd elissza a pénzt, aztán Szlovákia hol létezik, hol nem, hol független, hol nem, hamarosan Hitler országává lesz, majd véget ér a háború. Filomenka és Jano meseszerű, de egyáltalán nem mesés kapcsolata olyan, mint ahogy a mesék kezdete fogalmaz: hol volt, hol nem volt. 

A kisregény tényleg kicsi, a végére a két főszereplő fiatalból öreg lesz, vagyis sejthető, hogy a történet egyes részletei között elég nagy, de simán követhető időbeli ugrásokat hajtunk végre. 

Filomenkát minden elesettsége ellenére nem kell igazán sajnálnunk, Jankót minden linksége, becstelensége ellenére nem kell gyűlölnünk. Csak a fejünket csóváljuk, s közben mindkét alakot kedveljük. Az egyiket éppen az együgyű merevsége,a másikat a széltolósága miatt, miközben mindkettő felett a fejünket fogjuk. S közben valahogy mégis mindkettőt igen-igen kedveljük, annak ellenére, hogy a maga helyén, más és máshogyan, de mindkettő tévedhetetlenül önsorsrontó döntéseket hoz, és ha máshogyan döntene, a történelmi viharok ellenére akár boldog is lehetne a másikkal, elég lenne a hatalmasok által rájuk kényszerített, nehezített pálya. 

Ó, igen, a sárgarigó! A sárgarigót Filomenka hallgatja a szőlőben. Azt hallja ki a sárgarigó beszédéből, hogy a sárgarigó hozzá szól: „Tilio, dalido te vagy Filomena, mi lenne a jó?” Filomenka álmában Jano sárgarigó játszik. Filomenka meg akarja fogni, akár úgy is, hogy leveri az ágról, de a hajsza sikertelen. Jano-rigó dalol neki sárgarigóul, előtte repdes, de elérhetetlen, a léte csak ígéret. Ha még nem hallottad volna, így hangzik a „Tilio, mi a jó?” a valóságban. Gyönyörű!

A kisregény összhatása döbbenetes. A szöveg szépségében, tömörségében is, a sorsok egyszerűen megfogalmazott tragédiájában is, a jellemek egyszerűségében is. Lehetett volna vaskosan megfogalmazott, fekete tragédia, mégis keserédes, szép történet lett a történelem kegyetlenségéről, arról, hogy az ember őszi falevél a viharokban, s arról, hogy egyetlen kiút maradhatna csak a nagy szomorúságokban, nyomorúságokban, szeretve segíteni egymást. 

Nagyon jó volt olvasni! Még szerencse, hogy van a talonban még néhány Šikula-könyv. Remélem, azok is ilyen jók lesznek ettől a szlovák írótól! 

8/10

(2020 május, egy nappal a kijárási korlátozásos munka-ünnepe után)