Sokszor gondolkodtam már, hogy vajon én vagyok-e a tökéletes férj-alapanyag, vagy csupán, nemes egyszerűséggel viselkedésemben úgy vagyok píszí, hogy közben gyűlölöm a képmutató, félrevezető, a dolgok lényegét és valós tartalmát átíró politikailag korrekt hazugságokat, hülyeségeket? 

Mosok, főzök, takarítok, ablakot mosok, bevásárolok, udvarias vagyok, előzékeny, figyelmes, nőnek tekintem a nőket. 

Olyannyira, hogy amikor a középiskola harmadik osztályában eljátszottunk a gondolattal, hogy ki milyen állat lenne, ha nem embernek születik, utolsónak maradtam, és közös töprengtünk, én vajon mi lennék? Egyszer csak Boskó felnyerített:
– Hogy-hogy mi? Hát PAPUCSállatka!

Akkoriban (is) nagyon szerelmes voltam, egy lányba, Ágiba. Egymás szüzességét vettük el. Okos volt, szép, csinos, szorgalmas, kreatív. Imádtam vele lenni, s mindent ennek vetettem alá, több közös programot miatta mondtam le az osztálytársakkal, miatta nem mentem el az akkor még létező NDK-ba nyaralni, és így tovább.

Boskó szavaira kitört a sírva röhögés. Én meg gondolkodtam. Azóta is ezt teszem. 

 Amikor Szerelmetesfeleségtársam néha felteszi a valós kérdést, hol van a papucsa, én reflexszerűen ugyanezt válaszolom neki.
– Hahaha, nagyon vicces! Te mint papucs! Hahaha!
Pedig volt, amikor engedtem, nem tiltakoztam, nem álltam ki a véleményem mellett, nem csaptam az asztalra, és majdnem piszokul ráfaragtunk, nem rajtam múlt, hanem a jó Istenen, hogy mégsem. 

NA, AKKOR MI VAN EZZEL A TÖRTÉNETTEL?

Az van, hogy piszkosul érdekes! Már csak az alaptörténet miatt is. Ami miatt az első megjelenése idején a szerző Uderzo kénytelen volt egy kicsit mosakodni. Ezt olvashatjuk a kolofon felett: 

Ennek az Asterix-epizódnak a történetét 1990-ben írtam meg. A rajzolással 1991 májusában végeztem. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen műve.

A mosakodás azért lényeges, ahogyan az utolsó oldal jegyzetei mondják, mert 1991. májusában először lett Franciaországnak női miniszterelnöke. Edith Cresson-nak hívták. 

Sejtjük már a haladási irányunkat? 

Akkor jöjjön a lecsó! Naná, hogy, meglepő fordulattal, a női egyenjogúságról van szó. A sztori lényege, spoiler nélkül: Hangjanix, a falu bárdja besértődik, mert nem értik meg a művészetét, ezért úgy dönt, kivonul az erdőbe. A helyére ú bárdot hívnak, aki hamarosan meg is érkezik Lutetiaból (Párizsból). Az új bárd: nő. A neve Maestria. 

Maestria modern, városi nő, abszolút feminista, pantallóban jár, lenézi a falut, és felvilágosult nézeteket vall. Értsd: a női egyenjogúság híve. Stop, álljunk is meg egy pillanatra! Mert itt van, egyértelmű a döglött eb elföldelve. Az egyenjogúság szó értelmezésénél.

Mert ugye az alap értelmezése, hogy a férfit és a nőt ugyanolyan jogok illetik meg. Ezzel az ég egy adta világon semmi baj nincsen: ha egy nő buszt vezet, ha rendőr, ha vájár, ha olvasztár, ha bármi, ugyanazért a munkáért kapjon ugyanannyi bért, és illessék meg a munkaerő-piacon is, meg mindenhol is ugyanazok a jogok mint a férfiakat. Hangsúlyos itt az ugyanazon munkáért kifejezés. Úgy vélem, hogy önmagában ezen senki nem akad fent. Legyen így! 

A másik értelmezési pont, hogy a férfi és a nő ugyanolyan. Meglepő, mert van, aki ezt marhaságot képes komolyan venni. Volt olyan felhasználó-társ a molyhu-n, akinek magyarázni kellett, hogy ugyan, de hogy, egyáltalán és kicsit sem ugyanolyan. És nem sikerült meggyőznöm, érvelhettem a gondolkodás-mód alapvető eltérésével, az eltérő genetikával, a funkcionalitásbeli eltérésekről, bármivel, nem sikerült meggyőznöm. 

S itt jön a kényes pont, amiről a képregényünk is szól: a funkcionalitásbeli különbségek vajon felcserélhetők-e? Hm... Nyilván vannak, amik nem: a nemzés és a gyermekfoganás képessége stip-stop, csakis az egyik nemnek lefoglalt. Gyermeket szoptatni csak a nő tud. Vannak olyan testalkati, fiziológiai különbségek, amelyek, bár egyed-szinten nyilván előfordulhatnak komoly hasonlóságok, de általánosságban mégis teljesen eltérők a két nem között. 

Namost: a képregény Maestria érvei és az egyenjogúság értelmezései között nagyon finoman egyensúlyoz. Látszólag még Uderzo is bajban van vele, olyan finoman. Amikor a teremtmény sarokba szorítja az alkotót. Mert a képregény egészéből az jön le, hogy a férfiúi és a női társadalmi szerepek felcserélése nem szerencsés. Pont.

A mai gondolkodásnak fájdalmas, mégis roppant egyszerű, átlátható, és célravezető amit erről a kérdésről Martin Kukučin Ház a hegyoldalban című könyvében olvashatunk, amikor a parasztgazda megpróbálja orvosolni a menye és a felesége közötti perpatvart. (A jelenet gyönyörű, az idézetből nem jön ki, hogy a gazda, Mate kemény érvelésének az alapja a szeretet, az ahogyan a családja tagjai felé fordul, de a történet egészében ott van.) 

– Kérdeznék tőled valamit, Barica, – kezdi Mate még mindig nyugodtan. Iván elragadtatva bámulja apját, hogy ilyen önmérsékletre képes. Baricát is meglepi a mérsékelt hang. Ő már azt várta, hogy kitör a vihar. – Azt szeretném kérdezni, hogy kinek akarsz te engedelmeskedni tulajdonképpen?
Minthogy nem kap feleletet, tovább megy, megint csak egész csöndesen. kezdi Mate még mindig.
– Azt szeretném kérdezni, hogy kinek? – folytatja Mate. – Mert a Pretúr-családban ősidők óta az volt a szokás, hogy mindenki engedelmeskedni tartozott valakinek. A régi jó szokásokat pedig mi sem vetjük sutba. Én mint gazda és apa a kötelességeimet szolgálom. Iván meg az anyja nekem engedelmeskednek ..  hát te? Vagy talán azt képzeled, hogy senki sincsen fölötted? – kezdett remegni itt már a hangja, és homlokára fenyegető ráncok gyűltek. – Ebben az esetben te igen-igen tévedsz. A ház az enyém, és minden az enyém. Az itt a rend nálunk, hogy aki az én házamban lakik, az nekem fog engedelmeskedni. Azonnal mész a mamáért! (21.o.)

Világos beszéd, nemde? A gazda tisztázza, hogy vezető nélkül nincsen előrejutás, engedelmeskedés nélkül pedig nem valósulhatnak meg közös célok, szétesnek a dolgok, a viszonyok, a gazdaság egésze, és pusztulás következik. Ahogy demokrácia a természetben sem létezik. Működőképes az emberek között sem. 

Hej, aktív keresztény korszakomban is de nagyokat sikerült erről a kérdésről beszélgetni a felvilágosult hölgyek tömkelegével, és az irányításra, vezetésre képtelen, vagy éppen az asszonya által ebben a kérdésben kiherélt apjukokkal. Meg azokkal is, akik félreértették a vezetés Isten-jogi alapját és kötelességét és csak a hatalmat óhajtották. 

De közben még Panoramix (nekem az egy másik fordításból származó Csodaturmix név valamiért jobban tetszik), a druida is azt mondja, hogy a társadalom változik, miért ne módosulhatnának, változhatnának a nemi szerepek? 

S ez a kettősség adja a történet sava-borsát. Mert valóban, miért ne lehetnének a nők teljesen, mindenben, mindenkor egyenértékűek a férfiakkal? Uderzo nagyon finoman válaszol a kérdésre, amikor... no, de azt mondtam, nem spoilerezek, ezért csitt. De annyit elárulhatok, a férfi és a nő alapvető különbségének a lényege, hogy amíg a férfi életben tartó, megszerző, addig a nő melegítő, gondoskodó. Amíg a férfi jobb stratéga, addig a nő hihetetlenül jó taktikus.

S hogy egy kicsit megkavarjam én is a dolgokat. Életben tartó, gondoskodó vagyok. S remélem, eközben férfi is. Ahogy mondtam, simán mosok, mosogatok, főzök, takarítok, varrok (csak ehhez az új varrógéphez nem értek), és így tovább. Vagyis simán felvettem általában vett női társadalmi szerepeket. 
Viszont érdekes, ha hozzá kell nyúlni szerelésügyileg valamihez, bármihez, akkor SzFT egyből ezt kérdezi:
– Morzsám, megcsinálnád, kérlek?
A szerszámok még mindig az én szerszámaim, nem pedig a mi szerszámaink. De tény, ha szerelek, ott van mellettem, és tudja a szerszámok nevét. 

Vagyis miközben a megváltozott életmód, -rend miatt a férfiak számára természetessé vált a sztereotípia szerinti női tevékenységek végzése, addig a saját tevékenységeik döntő többsége is náluk maradt. A férfi az egyenjogúság és az egyenlőség következtében megfoghatja a fakanalat és a felmosó rongyot, de a nő ugyanerre hivatkozva mégsem ragadja meg a sarokcsiszolót, a kombináltfogót és az ötkilós samu-kalapácsot, de még a számítógépes hdd vs. ssd-cserével sem nagyon bízható meg. Teszem hozzá, Uderzo ideáig már nem is merészkedik, megmarad a női egyenjogúság pöckölgetésén. 

S lehet agyalgatni, végső soron hová is teszi az álláspontját, s teszi-e egyáltalán valahová, vagy csak jót mulat a két nem vergődésén és a felmerülő kérdések nagyjábóli megoldhatatlanságán. S elmerészkedik odáig is, hogy még egy szélsőséges helyzet kiprovokálta dilemmán is eltöpreng: amikor a nő zaklatja, akár szexuálisan a férfit, vagy alkalmaz erőszakot vele szemben, akkor a férfinak van-e joga fizikailag védekezni? Asterix számára ez majdnem depressziót okozó kérdés. Mert a férfiak döntő többsége azért úgy van bekötve, hogy alapvető számára: nőt nem bántunk. 

Kicsit messzebb visz, és a jelen képregényhez a fentiek miatt van köze: a 168 óra pár héttel ezelőtti számában volt egy megdöbbentő cikk a bántalmazásról. Azért volt megdöbbentő, mert a 168 óra közölte. Ritka józan, pártatlan, reális cikk volt. Arról szólt, hogy persze, van egy felől a nők bántalmazása. Amit minden normális ember elutasít, megvet és utál. 

Másfelől azonban jócskán van bántalmazás a nők részéről is, csak éppen nehezen mérhető a mértéke, mert ez az esetek döntő többségében verbális agresszió: a férfiak megalázása, lekicsinylése, b@sztatása, ugráltatása, stb. Amit azok tűrnek, ki tudja meddig tűrhetik, s ha egyszer felállnak, akkor jön a bántalmazásnak az verziója, amiről nap mint nap beszélnek manapság. De azt, hogy hány hét, hónap, év előzménye volt, arról nem esik szó, nem vizsgálja senki. Nagyon örültem a cikknek, kár, hogy nem píszí erről többet beszélni, és vizsgálni a kérdést. 

– Apa, ülj le, kérlek! Apa, ne állj, föl, apa! Egyél velem tovább! – könyörgött Eszter lányom, ahogy ültünk az ebédlőasztal körül, hármasban az öccsével, Gergővel, aki csak megszeppenten pislogott. – Apa, nem érdekes, ne figyelj oda, ne válaszolj! Egyél tovább, kérlek!
Már majdnem sírt.

Az anyjuk a konyhából szólogatott befelé. Akkor már úgy két és éve nem volt közünk egymáshoz, csak együtt éltünk a gyerekek miatt, egy fedél alatt, egy kasszán, külön ágyban. Tizenhat év békés házasságunk volt. Túlontúl békés. Elbotlottunk mindabban, ami a szőnyeg alá került, amit nem mondtunk ki.

Az exemből ez aznap kijött másképpen. Minden mondata, minden szava valami logikátlan, igazságtalan piszkálódás volt. Egy darabig próbáltam higgadtan válaszolni neki, lenyeltem még a durva válaszlehetőségeket is, de volt egy pont, amikor betelt a pohár, de rohadtul. Nem mondtam én semmit, de Eszterrel annyira ismertük egymást, hogy csak rám kellett néznie, látta, tudta, mi zajlik bennem. Azért kezdett kérlelni. 

Soha nem ütöttem meg nőt. (Na, jó, egyszer Görögöt felpofoztam a Kórház 9. alatt, de az valami nagyon hasonló szituáció csak volt, csak éveink száma volt lényegesen csekélyebb.) De ha akkor a lányom nem könyörög vissza az ebédlőasztal mellé, a családon belüli erőszak miatt valószínűleg a válásunk sem lett volna békés. Viszont azóta egy kicsit árnyaltabban látom a bántalmazás kérdését. Ahogyan a 168 óra említett cikke is.

Ezt az Asterix-képregényt semmi sem menti meg attól, hogy jó legyen. Bár szokatlan a témafelvetése, az, hogy társadalmi kérdésekre reagál, de ennek a levezetése: pompás. S közben a szerző kajánul somolyogva, ám empatikusan lesi mindkét fél vergődését a szokatlan és megoldhatatlan helyzetben. Pedig a gall férfiak nem is önként dugták a fejüket a hurokba. 

Amint Mohácsi nagypapám által felfedeztem, hogy léteznek antikváriumok, van lehetőségem arra, hogy használt, régen kiadott könyveket vásároljak, szembesültem az Olcsó Könyvtár régi köteteivel, amelyek éppen a születési évemben váltottak magasságot, sorozat-megjelenést, és veszítették el a belső képeiket. De az antikváriumban a régi küllemű kötetekből is igen sok előfordult. 

Nem lettem gyűjtője a sorozatnak, csak azokat a köteteket vásároltam meg, amelyek érdekeltek. Volt már negyven-ötven kötet belőlük. 

Anyu akkor már nem élt, huszonhét évesen legyőzte a leukémia. Én akkor hét voltamApu pedig talált magának egy másik nőt, Margitot, akit hamarosan el is vett feleségül.  Azt hitte, tudja pótolni az első szerelmet, de azt mindenképpen, hogy általa lesz majd egy pótanyám. Margitnak volt egy velem egykorúfia, aki számomra nem volt túl szimpatikus. Tibornak hívták. Nem élt velünk, hanem Margit édesanyjánál lakott, valahol a Fehér út környékén. Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, hogy Tibit nem költöztették hozzánk, ugyanis egyszer Apu megkérdezte, mit szólnék, ha együtt élnénk. Ha már kérdezett, elmondtam, hogy részemről, köszönöm, nem szeretném, ezért meg ezért. Tibor nem költözött. (Az alanti fotó ebben az időszakban készült, arccal szemben én vagyok. )

Egy-két év múlva Margit viszont ment. Erre hittem azt, hogy miattam, de kiderült, hogy Apu féltékeny volt, addig kurvázta, amíg Margit azt nem mondta, hog ha mindeképpen az, akkor ad rá alapot is. Adott: összejött egy gyárigazgatóval, s ment vele Balatonra. Tibit oda sem vitte magával. Apuval hamarosan elváltak. (Mostoha anyákból csak ezután jött a java számomra, de ez másik, sokkal szomorúbb történet.)

A lényeg azonban most következik! Margit édesanyjának volt egy telke Törökbálinton. Apu és Margit egyszer csak úgy döntöttek, kellenének oda könyvek, hogy a kint töltött hétvégeken legyen mit olvasni. S nosza, a gondolatot tett követte, azonnal ki is vitték az én saját zsebpénzemből vásárolt, régi, kisalakú OK könyveimet! Mármint a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül.

Amikor a válásuk környékén szóltam Apunak, hogy bocs', azok az én könyveim, ugyan hozzuk már vissza őket, Apu rezignáltan csak annyit mondott, hogy nem akarná fokozni a feszültséget, hagyjuk ott a könyveket, ahol vannak, jó? Kompenzálva soha nem lett a szándékom ellenére Margit anyukájának ajándékozott, saját célú, ám szocialista közös tulajdonba vett, majd Margit családja részére kiszervezett befektetésem. Tisztára szocilalista gazdaságtörténet, privatizáció koronával, nem? Magántulajdon, közösbe vétel, majd a közösben részt vevő másik számára birtokba adás, szarér-hugyért, jobbára ingyen, az első tulajdonos tökéletes kizárásával. De tényleg!

(Mondjuk Apu ebben nagy volt. Évekkel később egy barátjának adta oda a Nemere-könyveimet, krimiket, sci-fi-ket, vagy húsz-harminc darabot, majd amikor szóltam, hogy tán már ideje lenne visszakérni, közölte, hogy fogalma nincsen, hol keresse a figurát. Azok a birtokmányaim is mentek a levesbe. Mondjuk azért Margit is, az anyukája is, Apu munkatársa is (ha ő egyáltalán létezett és nem magas alholotartalmú, folyákony Nemerévé váltak) a érdekesen álltak a dologhoz, hiszen mindannyian tudták, hogy egy kis- és nagykamasz gyereknek a könyvei vannak náluk, ennek ellenére minden gátlás nélkül lenyelték a nyereséget.)

Az Olcsó Könyvtár sorozatot 1954-ben indította a Szépirodalmi Kiadó, és a sorozat egészen 1991-ig élt, és mintegy ezer kötet jelent meg. '54-től '67-ig az a szimpatikus, nagyon sárga papírú, zsebbe simán tehető, kisalakú formátuma volt, '67-től a sorozat megszűnéséig a szélesség nagyjából megmaradt, csak a formátum magassága nőtt meg. A sorozatban megjelentetett kötetek címei roppant impozáns listát adnak.

Próbáltam utánanézni, kik voltak a sorozat szerkesztői, de konkrétan alig találtam valamit. Két névvel találkoztam, az egyik Illés Endre, a másik Varga Katalin. Mindkét szerkesztőről tudjuk, hogy ideológiai szempontból nem voltak elfogulatlanok, nem ellenszenveztek az akkor fennálló rendszerrel, de az erőteljes ideológiai elköteleződés az írásművészetükre, mert írók is voltak, úgy mondják, nem vetett árnyékot (Illés Endrét még nem olvastam, Varga Katalin két Bonca-könyve számomra alapmű, ahogyan a belőlük készült filmek is. Valamint ne feledkezzünk meg a mindent túlélő két oktató könyvéről sem, a Gőgös gúnár Gedeon-ról és a Mosó Masa mosodájá-ról.) Ám ha eltekintünk attól, hogy ezek a szerkesztők írók voltak, és pusztán csak az OK-sorozat köteteit vesszük alapul, azt kell mondanunk, a meglevő kereteik, lehetőségeik között pompás munkát végeztek. 

Ennek az 1984-ben megjelent kötetnek az alcíme: Mai szovjet szatírák. Amely alcím több sebből vérzik. Úgy minden szavában.

„Mai”. A kötet 1984-ben jelent meg. Konkrétan a könyv felének eredeti megjelenése a '70-es évektől datálódik. Ez még lehetne '84-ben mai irodalom. Ám a másik felében közölt írások 1910–1930 közöttiek. Vagyis minimum ötven év választotta el őket az '84-es mától. De az elsőt konkrétan hetvennégy. Tágan értelmezett mai irodalom. Hacsak nem abban az értelemben, hogy volt még író, amelyik a magyar kiadás időpontjában még élt. 

„Szovjet”. A szó, szovjet semmiképpen sem a földrajzra utal. Ha meg arra, az nagyon megtévesztő, de főleg semmitmondó. Utalhatna az ideológiára is, de az írásokra, így egy csokorban az meg egyszerűen nem igaz. Vagyis marad a kettő ötvözete: a szovjet uralom alatt élt népek íróinak írásai. Csakhogy az első írás dátuma 1910. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ami novemberben volt, és egy maroknyi kommunista követte el (az Auróra nem lőtt, ott sem volt, a Téli Palota ostroma meg nagyjából úgy zajlott mint Buda elfoglalása a törökök által: besétáltak és övék volt, csak Moszkvában azért lelőttek néhány palotaőrt), nos tehát a NOSZF 1917-ben volt. Vagyis az elsőként közölt szatíra írója akkor, amikor megjelent ez az írása, lehet, kommunista volt már, de semmiképpen sem szovjet. De egyébként sem volt még komcsi sem, a bolsik betiltották a lapját, a szerkesztőség egésze unszimpátiával figyelte a tevékenységüket, '19-től egy másik lapba a fehérek érdekében írogat. Ennyit a szovjet jelzőről, viszont emiatt ismét pozitívan mutatok vissza az OK-sorozat szerkesztőjére, Varga Katalinra és a kötet szerkesztőjére, Bratka Lászlóra. 

„Szatírák”. Még ha nagyon akarom se mind az. A szatíra ugyanis vaskosan magában hordozza a nevetés lehetőségét. Ha egy szatírán legalább egyszer nem röhhentjük el magunkat, akkor vagy velünk van a baj, vagy a szatírával. Nos, ebben a kötetben legalább három darab van, ami nem szatíra. Rögtön az első, az '910-ben kiadott, egyébként kitűnő Avercsenko írás, az Apám. Aztán a móriczi drámaisággal és kimenetellel megírt Zoscsenkó-novella a Nyomorúság, ami magyar földön nincsen ember akinek ne a Tragédiá-t juttatná eszébe. 

Ám ajánlom, legyünk nagyvonalúak, ne akadjunk fent ilyen semmiségen, maximum fogadjuk el, hogy nem fogunk önfeledten vigyorogni. De mivel egy igen vékonyka kötetről van szó, ami viszont igen nagy ívben merít egy nagy ország (mert azért világos, Oroszországról van szó, akkor is, ha a kötet felében publikáló írók idején nem így hívták az országot) rengeteg írója közül: óhatatlan hát, hogy ne legyen teljesen egyenletes a színvonal. Mert nem az. Azonban a kötet mégis mindvégig élvezetes marad. 

Egyszer csak látja: ott áll előtte egy mozi.

– No – gondolja magában –, mindegy, bemegyek. Mégiscsak kulturált, félművelt ember volnék – gondolja magában. – Minek rójam itt alkoholosan befolyásolva az utat, minek kössek bele a járókelőkbe? Inkább – gondolja magában – alkoholosan befolyásolva megnézek egy filmet. Még úgysem voltam moziban.

 kiguberálta a pénzecskéjét. Beült az első sorba. Beült és – illendően méltósággal szemlélődött. Talán csak a feliratot nézhette meg, amikor hirtelen kidobta a taccsot. Hisz olyan meleg volt odabenn, a közönség bűzlött, és a sötét kedvezően hat a pszichikumra.

llendően – méltósággal dobta a taccsot a mi Nyikolaj Ivanovicsunk; nem bántott az senkit, nem nyúlkált a filmvászon felé, nem csavarta ki a körtét a lámpából – csak ült ott magának szép csöndeskén és rókázott.

égül a józan közönség kezdte kifejezni elégedetlenségét a tevékenységével kapcsolatban.

 E célból, elvtárs – mondták neki – az előcsarnokba is kimehetne – mondták neki –, elvonja a nézők figyelmét a drámáról, és más gondolataik támadnak.

yikolaj Ivanovics, akiről már mondottuk, hogy öntudatos, kulturált ember volt, nem kezdett el fölöslegesen vitázni, heveskedni, hanem felállt, s szépen kiment.

Csak nem kezdek józanokkal! – gondolta magában –, hisz ezekkel mindig csak a baj van!"

Mihail Zoscsenko: Sajnálatos eset
(90–91.)

A szerzők nevének egyike, másika mond valamit az átlag, olvasó pógárnak (Katajev, Ilf–Petrov, Sefner, Siskov) a másik, nagyobbik része aligha (Buhov, Veszjolij, Zsityinszkij, Valerij Popov [mert van egy másik, aki Jevgenyij], Melihan). Az utóbbiak közül Buhovnak és Melihannak nem jelent meg önálló kötete, mi több, ők ketten csak ebben a kötetben olvashatók magyarul. Zsityinkszkj és Popov magyarul megjelent könyveit a nem túl sok olvasójuk dicséri a moly.hu-n. Katajev, Ilf-Petrov már nyilvánvalóan klasszikus, Sefner pedig sci-fi berkekben vált azzá az 1976-ban, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent, A szerény zseni című pompás kötetével. 

Mellékszál ugyan, de legnagyobb csudálozásomra a kutatatásom közben ráleltem Sefner jelen kötetben megjelent írásának, A négylábú tyúk-nak a képregény-változatára, ráadásul magyar szerzőktől elkövetve!

Vagyis elég vegyes a felvágott. S mit lehet akkor mondani a kötet egészéről, a csokorba szedett kis írásokról, hogy az ne legyen erőltetett és kínban született? Talán azt, amit már valahol, valamikor leírtam: a jó orosz írókban van valami olyan nagyon egyedi, ami mindnyájukra jellemző (ha ellentmondásos is ez a megfogalmazás): úgy tartanak távolságot, úgy nevetnek az emberen, a rendszer(ek)en, hogy az előbbit, ha ki is nevetik, nevettetik, nagyon szeretik. Ez valahol igaz a legnagyobbakra, ahogy a kisebbekre és a legkisebbekre is. Nehezen tudom megfogalmazni, mire gondolok, de talán érted. Amikor ebben a kötetben olvasunk bukásokról (Színielőadás Ogrizovo faluban, Mit visz a kishajó?) akkor nem csupán mosolygunk a jogosan elbukottakon, hanem együtt is érzünk velük. Mindegy ki írta a történetet. A közhelyes, tágas, orosz lélek, úgy fest, ha gúnyol, ha utál is, befogad, de legalábbis együttérez. Gyűlöli valaki Raszkolnyikovot? (Mondjuk most eszembe jutott az egyik kedvenc orosz regényem Akszjonov Moszkvai történet-e, amely a nem érez együtt a kommunizmus borzalmainak az elkövetőivel, mégis valahogy tipikusan orosz. Ahogy mondjuk Ulickaja vagy Poljakov is. Mondjuk Pelevin nem.) A jó Isten tudja. Mindenesetre, mindent összevetve, jó orosz szerzőket olvasni. 

És most váltóőr vagyok. Van egy saját bódém, amelyet egy villanykörte fűt – egyébként világítani is ez világít. A váltó sincs messze; vagy két kilométer, s én napjában néhányszor oda-vissza megteszem az utat. 
Teljesítménybérben vagyok, fizetésem attól függ, hány vonat halad át. Előfordul, hogy valamilyen okból nem járnak a vonatok, de ez ritka. 
Munkámban az a legfontosabb – erre hamar rájöttem –, hogy kitaláljam, mikor jönnek a vonatok, mert menetrend nincs. Igaz, rám akarták sózni a tavalyit, de visszautasítottam, inkább az intuíciómra hagyatkozom. Egyébként kétszeres intuícióra mert nemcsak azt kell kitalálnom, hogy jön-e a vonat, hanem azt. is, hogy át kell-e állítanom a váltót. 
Általában félórával a vonat áthaladása előtt mindig kitalálom, hogy jön-e. Éppen időben, hogy komótosan kiérjek a váltóhoz, s ott pedig, miután feltűntek a vonat fényei, néhány röpke másodpercem marad, hogy eldöntsem, át kell-e állítani a váltót. Általában nem állítom át, de néha előfordul, hogy engedékenységemet átkozva, mégiscsak megteszem. Valahogy nincs kedvem átállítani a váltót.

 

Alekszander Zsityinszkij: A váltóőr
(78–79.)

S ha azt mondom, szatírák, illetve nem én mondom, hanem a könyv alcíme, akkor mindenki arra gondol, hogy az egyszeri olvasó ha nem is röhögi szét a fejét, de legalább végig vidoran mosolyog. (Erről a vidor szóról, bár ennek sincsen semmi köze a témához, de immár mindig a legszebb, legvidámabb, legkifejezőbb nevű magyar helységnév jut eszembe: Vindornyalak. Minden benne van, a vidámság, a nők, és mi kell több az élethez?) A négylábú tyúk című könyvről azt kell mondanom, hogy a szatíra szúó sztereotípikus értelmezése tökéletesen csődöt mond. Vagy rossz az alcím. Mert olvasás közben se nem röhögjük szét a fejünket, se nem mosolygunk vidoran. Legalábbis nem az elejétől a végéig, permanensen nem teszünk ilyet. Mert elvétve dehogynem. Az is érdekes, hogy ha már szatíra, miért nem lelünk benne legalább halványan olyan írásokat, amelyek legalább picit szembe mennek a fenálló rendszerrel. Nem az 1984-re gondolok, de még csak nem isZamjatyin Mi című könyvére, hanem olyasféle finomságokra, mint mondjuk Bulgakov Kutyaszív-e.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy rossz a kötet. Csak azt, hogy a szatíra szót néileg szélesebben, nagyvonalúbban, befogadóbban kell értelmeznünk. Mert például Zsityinszkij A váltóőr című darabja, ha kelt is mosolyt, hamar rájövünk, hogy sokkal inkább filozófia, mintsem szatíra, de ennek ellenére tömörségében is roppant szórakoztató. Vagy Popov Fanics-a, amelynek olvastán a végén már üvöltünk, hogy ilyen nincsen, nincs hová menni a mindenhol jelen levő, minden akadályozó, megakasztó címszereplő elől... Lehet, mégis van itt rendszerkritika?

Szóval jó kis kötet ez, érdemes elolvasni, bárhogyan is nézem!

Képek, akikről találtam. (Akikről nem: Buhov, Siskov, Veszjolij, Zsityinszkij, Melihan.)

Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül című könyvénél már írtam, utálom, ha eleszik a kenyeremet. Azt is írtam, hogy van egy elkezdett, de még (?) be nem fejezett (kis?)regény-kezdeményem a 2013-ban meghalt barátomról, Pipiről. Regény, mondom, mert nem teljesen valósághű, Pipi csak mintaalak benne. Na, az is arról szól, hogy az E/1-es elbeszélő (a minta én vagyok, naná) azt mondja, hogy: 

A Vámos-könyvről írt bejegyzésben leírtam, hogy amikor azt olvastam, rázott a hideg, kivert a víz, mert Vámos uszkve megírta a történetemet, anélkül, hogy bármikor, bármilyen formában valaha is egy szót is váltottunk volna. 

Úgy fest, valamiért divatos téma lett az íróságról regényt írni. Megtette ezt már többek között Gaarder A történetárús-sal és Poljakov a Gödölye tejben-nel. Most, hogy ránéztem, nem is a Vámos-könyvnél idéztem a készülő írásomat, hanem Poljakovnál. Na, jó, mindkettőnél, de előbb Poljakovnál. 

És akkor most Loe is az íróságról ír. 

Mert ez jutott legelőször az eszembe, amikor a könyvtárban megláttam Loe számomra új könyvét. Zseniális feldolgozás! Mármint az After Crying. De nem csak nekem jutotta a regényke eszembe József Attilát, hanem a fordító, Lőrincz Balázs Bendegúz egyik ismerősének, Szmejkál Szabolcsnak is, ahogy a könyv utolsó oldala elmondja, a Kész a leltár-cameo az ő ötlete volt.

(Fogalmam nem volt, mit jelent a cameo kifejezés. Hátha más sem tudja: amikor egy műbe valami másikat rejtünk, vagy olyan szereplőt, aki igazából nem is szereplő, csak valami egyebet tevékenykedik a mű környékén. Ahogy például Hitchcock vagy Tarantino fel-feltűnik a filmjeikben. Vagy ahogy Loe könyvének fordításában feltűnik József Attila verse.)

ültAz alapvető viszonyom Loe-val jó. Az első Doppler-könyv tetszett, a Naiv. Szuper is, a Vegyesbolti csendes napok is, a Fvonk irtóra nem, a Rukkoláról beszereztem két Kurt-könyvét, az egyikbe belefogtam, de először marhaságnak tűnt, aztán már baromságnak, ment is vissza a Rukkolára. Vagyis a minőségi tendencia, sajna, csökkenő. Mert nagyjából a felsorolás sorrendjében olvastam a könyveket. Az Elfújta a nő, most nézem, kimaradt.

Azok a könyveik, amelyek tetszettek, azok nagyon tetszettek. A sajátos humora, a mulatságos távolságtartása a témáktól és a szereplőktől, az északiasan hideg szöveg meleg tartalma mind arra predesztinálták a könyveit, hogy tessenek nekem A nem tetsző Fvonk-ot már izzadságszagúnak éreztem. 

Na, és mi a helyzet a Leltár-ral. Volt már egy kis előítéletem, a Fvonk és a Kurt-könyvek kihozták belőlem. De miután az eredmény 3:3 volt, három szuper jó könyv, három nahagyjuk-könyv, ami ráadásul az íróságról, illetve a költőségről szól, hát gondoltam, egy elfogulatlan próbát megér. Tény, jót tett az olvasásának, hogy kijárási tilalom van és a könyvtár sincsen nyitva ár mióta, így automatikusan hosszabbul a kölcsönzési időm. Mert nem kapkodtam el az olvasást, nem az ez volt az első, amit letéptem a polcról, sőt, arról sem volt szó, hogy fel sem tettem oda. Bizony, ott csücsült már hetek óta. 

A TÖRTÉNETE

Adva vagyon egy idősödő költőnéni, hatvan felé bandukolva, akinek volt egy napfényes korszaka, majd tititá-szün, évekig semmi produktum, aztán egyszerre csak, szült egy raklapnyi verset. Amire a kiadója azt mondta, hű de jók, nyomdába velük. A költőnéni, na, legyen neve is, Nina Faber, roppant izgatottan várja, hogy kijöjjön a kötet, és még izgatottabban, hogyan fogadják majd a kritikusok. 

Röviden szólva Nina pofára esik, a kutya sem kíváncsi a könyvére, az a néhány kritika, ami megjelenik róla, piszkosul lehúzza, a könyvbemutató felolvasására, írd és mond, öten jönnek el. Ha a műsorvezetőt és őt magát is számoljuk, heten. Hát, ugye...?

A kötetét leginkább sárba döngölő, egy mint kiderül, kritikusnak csapnivaló, igen ifjonc fiatalember követi el az egyetemisták lapjában. Nina meglátogatja őt, kezdetben maga sem tudja, miért, csak annyiban bizonyos, hogy el akar vele beszélgetni. 

Amíg ideáig eljutunk, megtudjuk, hogy Nina aranykorának a verseskötete valóban nagyon jól sikerült, de aztán semmi sem annyira mint az, és ez folyamatos meghasonlást okozott a költőnknek. Aki ennek ellenére abban gondolkodott, hogy az ő útja az irodalom, alkotnia kell. Mire a könyvben taglalt eseményekig eljutunk, már sokkal inkább abban gondolkodik, már csak az anyagiak miatt is, hogy sokkal jobban járt volna, ha valami normális, polgári állást talál magának, aminek a nyugdíjából aztán tök kényelmesen eléldegélne, mintsem ahogy most vergődik, és a megbecsülése is sokkal komolyabb lehetne... 

Megtudjuk azt is (egek, enélkül már tényleg nincsen irodalom?), hogy a fia, Ludwig, meglepő fordulattal jelenleg egy lánnyal jár. Ez tényleg meglepő fordulat, mert eddig a fiúkra indult be. D ezt a tényt, mármint a lányt, még nem tette helyre magában, ezért Nina számára is csak egy véletlen találkozásból derül ki, hogy a fia immeg heteroszexuális. Vagy bi. 

Azzal is tisztában lehetünk, hogy Nina korábban annyira nem válogatott a kapcsolataiban, se szeri, se száma a szexuális partnereinek (férfiak), egy időben a pszihomókusával is kavart, és ha rajta múlna, ez tenné most is, és voltaképpen akár össze is bútorozódhatnának, mert jó lenne végre dugni és táncolni. 

Aztán jön a finálé: amikor Nina meglátogatja a nyikhaj, egyetemista kritikusát, hirtelen ötlettől vezérelve a nyikhajjal együtt lakó csajszinak, a nyikhaj távolléte miatt a nagymamájának adja ki magát. Amíg várja az egyetemistát, hirtelen ötlettől vezérelve kádba csobban a vadidegen lakásban, s amikor a skac megjön, roppant következetességgel ütlegeli A kommunizmus fekete könyvé-vel. Egyszer annyira, jó, akkor már túl vagyunk azon, hogy a srác egyáltalán nem olvas verseket, a kortársakkal végképp köszönőviszonyban sincsen, és voltaképpen minden különösebb indok úgy döntött, hogy neki nem tetszik Nina kötete. Nina addig-addig a vaskos kötettel, hogy az egyetemista elájul, de úgy, hogy a farka közben erektál. Nina, ha már ott van, csak rácsüccsen és mozgolódik egy kicsit a visszafojtott hangú orgazmusig. 

A történet coda-ja: Nina-t elüti egy villamos, majd még egy, de viszonylag épen kászálódik ki alóluk és mániákusan hajtogatja, hogy ő bizony költő. Vége. 

ÉN ENNYITŐL ELFÁRADTAM

Azért az jutott eszembe, hogy erről a könyvről semmi sem jut eszembe. Egy kis olvasmányos értelmiségi, irodalmári nyávogás az írói egzisztenicáról, a pályatévesztésről, kellett bele egy kis szex, legalább egy orgazmus, legalább egy homoszexuális, és egy kis groteszk. 

A könyv a feléig tetszett. Legkésőbb onnantól, hogy az egyetemistánál Nina kádba cuppan, majd agyba-főbe veri, aztán az ájult csávó merev falloszán orgazmusig helyezkedik, számomra gyakorlatilag értelmét és célját veszítette a könyv. A duplán átélt villamosgázolás csak vacaksági-hab a savanyú tortán. Ahogyan a Fvonk, számomra ez a Loe-könyv is erőltetett volt. De nagyon. Egy erénye van, hogy rövid. Ha hosszabb lett volna, nagyjából itt hagytam volna abba, ahol véget ért. 

Félreértés ne legyen: nem a groteszkkel  vagy abszurddal van bajom. Még a meglepő fordulatokkal sincsen. De a könyvecske a realitásból minden előkészítés és realitás nélkül csúszik át őrületbe, amely őrület aztán voltaképpen nem vezet sehová, nem mutat rá semmire sem. 

A hátlapon ezt olvashatjuk Falvai Mátyás tollából: „Erlend Loe a Doppler óta nem volt ilyen jó formában.”  Hát, barátaim, a Doppler-t semmiképpen se a Leltár-ból kiindulva ítéljétek meg! Már csak azért sem, mert a fülszövegek, a borító reklámszövegeinek tartalmáról is olvashatunk Loe könyvében: lesújtót. Hm, mi meg most egy borítószöveget olvastunk. Ezt add össze!

Szóval ha az életközepi válságos írók egykor volt sikereikre néznek, s akkor mindenképpen lefagynak a teljesítménykényszertől, akkor lám, előttünk van a Leltár című kötetecske. 

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan kezdődött a zenei ébredésem Az megvan, hogy valahol hét év alatt a Szerdahelyi utcában szól a Mami blue és az Add már, Uram az esőt, és mindkettő tetszik, s hogy a családi összejöveteleken szól a cigányzene, és nagyon nem tetszik a Hopp, te Zsiga, de aztán filmszakadás. A következő lépcső, hogy nagymamám húgáéknál, Juci néniéknél vagyok nyáron a Menyecske utcában, egyedül vagyok a lakásban, és kutatok a lemezek között, és bár a nevük semmit nem mond, találok egy Les Humpries kislemezt, tudod, az a kisebbik méretű bakelit hanghordozó, aminek egy-egy oldalán egy-egy dal volt, az egyik oldalán a Mexico-val, a másikon a Mama Loo-val Nem hatalmas zenék, de ma is vállalhatóan hangulatosak.

Aztán megkaptam az egyik születésnapomra az első magnómat: MK25-ös kis csoda. Mellé egy kazettát, amire Apu válogatott nekem össze zenéket. Amik neki tetszettek. Ez tény, de az, hogy nekem milyen zenék tetszenek, akkor még nem volt tény. Azok, amiket ő felvett, annyira nem, bár a Oke Chicago-nak azért volt egy hangulata, a Corvina Postakocsi-ja, csak-csak, de Kovács Kati akkor már túl volt a pályafutása legzeneibb részén Presserékkel (ezt csak sokkal később tudtam meg), és már nyomta a Ha legközelebb látlak-ot, meg A liftben-t. Mi is volt még a kazin...? Aha, Ihász Gábor, Múlnak a gyermekévek, meg Koós Jánossal Sírt a telefon. És egy órányi ilyenségek.

Hosszú évekkel később tudtam meg valamit. Váratlanul meglátogatott minket Apu egyik régi barátja, Gyuszi, a mélyre nőtt folyami kapitány, és mivel Apu nem volt otthon, az érkezéséig beszélgettünk. Gyuszit nagyon kissrác koromban láttam utoljára, amikor feljött hozzánk, akkor már érettségi felé járhattam, de még mindig megismertem, és nagyon örültem neki. Nos, Gyuszi mondta el, hogy valamikor ők még együtt jártak az Illés- és a Metró-klubba csajozni.. Omega? – kérdeztem, mire Gyuszi lelkesen bólogatott, persze, az is volt. Apádnak a Metró tetszett leginkább. Ez számomra döbbenet volt, mert Apu az összes feleségével csak táncdalokat hallgatott, Európa legjobb énekese számára Soltész Rezső volt, fikázta az én zenéimet. Többek között az Illés-Metró-Omega hármast...

Akkor én már bőven nyíltam a magyar rock történelme felé, javában LGT-s voltam, felfedeztem Rick Wakeman-t, csak még nem tudtam, hogy őt fedeztem fel, hallgattam Cseh Tamást és Dire Straits-et, egy nyáron majd egy életen át Mike Oldfield-ot, Vangelist, Tangerine Dream-et. A Pink Floyd addigra már alap volt.

A Jethro Tull-lal egyszerűen nem emlékszem, hol és mikor találkoztam először, de azt biztosan tudom, hogy az első lemezük, amit hallottam az a Broadswort and the Beast volt, azt pedig a Múzeum körúton, a hanglemez antikváriumban találtam, és a borítója azonnal megnyert magának. De az együttesről előtte már tudtam, csak nem ismertem a zenéjüket. A Broadswort nagyon tetszett, a második lemez, amit ugyanott csak máskor találtam a zseniális koncert-albumok volt, a Bursting Out. A harmadik (forrás uo.) a Benefit, ami viszont nem tetszett annyira.

Ma már, az internet bőszen gazdag korában nem kunszt információkat összeszedni, ha az ember érdeklődését felkelti valami. Sőt, ma már egy előadó komplett munkásságát is nagyon-nagyon hamar le lehet húzni a netről, ingyen, ha nem is biztosan legálisan. Régen ismertem is minden lemezemet hangról hangra, még azt is tudtam, ki volt a hangmérnök egy-egy albumon. Ma már azt sem tudom, mi minden van a birtokomban... S pláne követni nem tudom a tengernyi minőségi zenét, néha csak úgy lesek, hogy egy-egy felfedezett előadónak már egy-két évtizedes munkássága van. A YouTube gazdagsága csak részben könnyíti a helyzetet, nagy mértékben pedig bonyolítja. Komolyan van pár előadó, akivel random összefutottam, lehúztam a netről a zenéit, aztán a nevét is elfelejtettem, s ott kallódott a merevlemezen.

E könyv megjelenése idején ajándék volt minden irodalom, ami a rockzenéről megjelent. Akkor is, ha voltak bennük, hibák, tévedések, fals információk, slendriánságok. Örültünk, hogy ha egyáltalán volt valami. Göbölyös N. László több zenei témájú könyvet is írt. Például a Genesis-ről, a Led Zeppelin-ről, Jim Morrison-ról, Jimi Hendrix-ről. És a Jethro Tull-ról. A Genesis-könyvére jellemző, hogy egy progresszív rock-szerető Facebook-csoportban valaki úgy jellemezte, számára ez Biblia, be kellett szereznie egy másodpéldányt, mert rongyosra olvasta. S kiderült, nincs egyedül. Göbölyös úr már nem élt hiába! :-)

A jelen könyvének a megjelenése mellett úgy elmentem, mint a sicc! Évek múlva, teljesen véletlenül futottam csak össze a megjelenésének a tényével. Ahol lehetett előjegyeztem, és türelmesen vártam rá vagy rengeteg évet. Két hete bukkant fel egy példány a Bookline-on, húszezerért kínálták! :-O Nem vettem meg. Aztán a moly.hu-n szembejött velem egy másik példány. Lecsaptam rá. A lecsapás következményének története van, itt nem írom le újra, pedig mókás. S persze pár nap alatt kiolvastam. Kellett pár nap, mert nem vagyok karanténban, dolgoznom kell, ráadásul bevállaltunk egy munkahelyi nagytakarítást is, azzal is ment jócskán az idő. De amikor lehetett olvastam.

KONCEPCIÓ

Nagyon sok kreativitás kell, hogy egy előadó, együttes történetét valaki ne egy magától értetődő sablon szerint írja meg. De még amikor nem így teszi, akkor is adja magát, hogy időrendben halad, sorra veszi a megjelent lemezeket, az azokra adott közönség- és kritikai visszhangokat, ha együttesről van szó a tagcseréket, személyes konfliktusokat, netán rápillant kicsit az alkotói folyamotokra, kis színes információkat tűzdel a szövegbe, netán a tagok magánéletével, korábbi, későbbi sorsában mélyed el egy kicsit.

Tudnék példát mondani olyan könyvre, hazai előadóról írtra is, külföldiről írtra is, amit nehéz lenne alulmúlni, mégis inkább kiemelem azt, amit számomra még senki sem überelt: Vasváry Tóth Tibor YES – A rockzene rendszere című könyvét. Számomra a monográfiák királya ez a könyv. Vasváry is kronológikus, de valami olyan egyéni megközelítésben tálalja a Yes történetét, zenéjét, hogy az fenomenális!

Ebben, a Jethro Tull-ról írt könyvében Göbölyös N. László is tartja magát a kronológiához és a megjelent sorlemezek rövid elemzéséhez. Nincsen ezzel baj semmi. Az írásán érezni, hogy nagyon szereti a Tull muzsikáját, és mindazt amit leír erősíti, hogy többször találkozott az együttessel, személyes kapcsolata volt a tagokkal, főleg az együttes vezetőjével, Ian Anderson-nal.

A KÜLCSIN

A könyv ebben a formában, ahogyan megjelent, könyvecske. Kis alakú, kétszáznegyven oldalnyi. Viszont a szedése, bár olvasható, olyan, mintha egy folyamatos lábjegyzetet olvasnánk. Bőven elviselhető lett volna nagyobb formátumban, nagyobb betűmérettel, valami impozánsabb megjelenéssel. Már csak azért is, mert ezen a ragasztott, papírborítós megoldáson ugyancsak meglátszik, ha az ember olvassa. 

Meg is érdemelte volna mind az együttes, mind a szerző. Sőt, még azt is, hogy egy-egy lemezről, a kritikáikról, a dalszövegekről, többet mondhasson a szerző. 

A másik a borító. Lehet, közhelyszerűbb lett volna, de egy Jethro Tull-könyvet sokkal inkább el tudtam volna képzelni valami olyan Anderson-fotóval, ahol a védjegyévé vált jellegzetes testtartásában, féllábon állva fuvolázik. Mert ez a borító nem lett a legszerencsésebb. Vagy ha már csak Anderson arca, akkor valami jellemzőbb kellett volna. 

A BELBECS

Azonban így is dicséretére váljon, hogy a stúdióalbumok számlistáját rendre sorra veszi, és egy-két mondatot minden kompozícióról ír, ahogyan minden lemez visszhangjáról is. Ahogyan a tagcserékről is. Ahogyan a lemezekhez csöpögtet némi háttér-információt is. Ahogy külön-külön portéban bemutatja az összes Jethro Tull tagot, holott volt/van belőlük minimum huszonkettő (!), és valószínűleg ember alig van, aki Anderson-on kívül bárkit meg tudna nevezni közülük. (Ezt még Göbölyös is megjegyzi Martin Lancelot Barre-ról, aki, ha jól emlékszem, a legkitartóbb Tull tag.) Aztán időszakonként közöl lefordított Jethro szövegeket is. Többek között a két totál koncept-albumnak, az Aqualung-nak és az A Passion Play-nak a teljes szövegét! Mármint magyarul.

– Melyik testrészed hiányozna a legjobban?
Ian: A fél lábam nélkül ellennék, a pályám alatt zömmel úgyis féllábon álltam.

A könyvecske tartalmazza a Jethro Tull komplett diszkográfiáját az egyes lemezek összes dalcímével együtt, a kislemezekkel sorát, a bootlegek zömét, az együttes tagjainak kedvenc JT-dalait, a tagok kedvenc másoktól való dalait, a rajongók kedvenc JT-dalait, a ki nem adott felvételeket, a kiadott videókat, a budapesti fellépéseik setlist-jét Természetesen mindezt a könyv kiadásának 1995-ös időpontjáig.Vagyis igen gazdag mazsolázható anyagot gyűjtött össze a szerző.

(Volt egy levélváltásom a szerzővel. Elmondta, hogy a maga részéről tervezte a kötet bővített kiadását, bár kétségtelen, hogy a Tull 1991-es Catfish Rising című albuma után, ha jól számoltam, már csak három stúdióalbumot adott ki, az utolsót 2003-ban. Bár az is kétségtelen, hogy maga az együttes nem szűnt meg, tevékenykedtek bőven, az azóta eltelt tizenhét [egek, mennyi év lemez nélkül!] évben. De Göbölyös N László nem talált kiadót a bővített kiadásra. Holott a könyvecske keresettsége minden bizonnyal igazolná az újra kiadást.)

Egyetlen hiányérzetem volt csak a könyvvel kapcsolatban. A JT-ben a könyv befejezéséig huszonkét zenész játszott. Ez egy óriási szám. Nem számoltam össze, de tudomásom szerint (ami persze erősen vitatható) ezzel nagyjából a Yes és a magyar Mini együttes vetekedhet.

(Tardos Péter fogalmazott valahogy úgy a réges-régi Rock-lexikon-jában, jelenleg nem áll rendelkezésemre a kötet, hogy szó szerint idézzem, hogy ha egy budai kiskocsmában nagyon sokan vannak, akkor ott minden bizonnyal vagy valakik osztálytalálkozót tartanak, vagy a Mini együttes valaha volt tagjai találkoznak.)

Egy ilyen átjáróháznak oka van. Jó, persze, a Jethro Tull nem Ian Anderson, de közben valahogy mégis, és vannak utalások arra, hogy a rengeteg zenész előbukkanásának és eltűnésének a hátterében ő áll. Hogy mi módon, az nem derül ki. Szívemre a kezem, az intimpistáskodás nem érdekel, a bulvárlapoktól a hideg ráz, jobbára egyáltalán nem érdekel azoknak az alkotóknak a magánélete, akiknek a munkásságát becsülöm és tisztelem. Így arra például nem vagyok igazából kíváncsi, hogy milyen a JT-tagok párkapcsolati képessége. Főleg, mert úgy tűnik, semmi köze a produktumaikhoz. Persze, vannak olyan esetek, amikor a magánélet vastagon befolyásolja az elkészült vagy el nem készült műveket (Freddie Mercury, Eric Clapton, Elvis Presley, stb.), és ilyenkor egy életrajz, egy monográfia tartalmához hozzátartoznak az alkotó(k) szuverén szférájának a történései is.  Vagy például ahogyan a Pink Floyd történetéhez szorosan hozzátartozik Roger Waters és David Gilmour egymással való kapcsolata. Csakhogy a JT története bizony a tagok csereberéjének a története is, hiszen csodaszámba megy, ha két egymást követő albumon ugyanazok az emberek játszanak. S ennek oka van. Amit igazából nem tudunk meg. 

A LEGPOZITÍVUMABB

Úgy gondolom, ha valaki olyan ír egy előadóról, aki kedveli őt, akkor annak az írásnak egyfelől korrekt adatokat kell tartalmaznia, másfelől ugyan csináljon már kedvet az írás alanyainak a művészetéhez! (Vö. Vasváry-Tóth Yes-könyve!) Ha ez a két dolog így együtt van, az nem lesz rossz olvasmány. Mert önmagukban a korrekt adatok nem haszontalanok, de önmagukban semmi lényegit nem fognak elmondani a művész alkotásairól. Ha pedig nincsen korrektség (és ez alatt értem azt is, hogy bár a szerző felettébb kedveli az alanyát, elfogult vele, de simán képes megállapítani, ha az a minőségi alkotómunkája közben éppen szerencsétlenül nyúl valamihez, vagy önismétel, vagy bármi és akármi) akkor az írás üres nyáladzás marad, csillagszórókén pufogtatott hű és hah! 

Göbölyös megtalálta a JT-felé hajló egészséges középutat. (Teszem hozzá, ugyanúgy, ahogy a Genesis- és a Led Zeppelin-könyvében.) Úgy vélem, ha valaki az együttest nem ismerve végig olvassa a könyvét, minimum érdeklődés támad benne, mifene zenét is csinál ez a Jethro Tull. S ha valaki ismeri ugyan a Tull-t, de nem lemezenként hangról hangra, abban kedvet ébreszt, hogy a nem annyira vagy egyáltalán nem ismert lemezek is ismertté váljanak előtte. S mi kell, mi várható több egy ilyen témájú könyvtől? 

De a nyavalygásom tényleg csupán ennyi a könyvvel kapcsolatban. Részemről nagyon köszönöm a munkáját, Göbölyös úr!

Karel & Lezli, Budapest, 1995, 240 oldal · puhatáblás · ISBN: 963650024X

Az a helyzet, mintha mondtam volna már, hogy amióta megtanultam olvasni, azóta olvasok. Mondja valaki, hogy felesleges az iskola! Ráadásul az én generációmnak nem volt ciki az olvasás. Sikk sem volt. Olvastunk, mert olvasni jó. Szerettük a könyveket, mert a könyvek jók. (Na jó, ez így túl sommás, de a tétel kedvéért egyszerűsítsünk!)

De mégis van legalább egy légyszárny a levesben. Próbálom megfogalmazni. Nem rajongtunk mi sem az iskoláért. Nem volt ciki tanulni, tudni. De nem volt sikk sem. Aki tanult, az tanult, aki nem, az meg nem. Jómagam erős közepes voltam, és az eredményeimet eszemben sem volt a sorsom alakulására fogni (akár tehettem volna), szimplán lusta voltam. S meglehetősen reálisan láttam, hogy mindannak, amit tanulunk, a nagy részét úgy is el fogjuk felejteni. Ismersz olyan embert, aki a mindennapi életben csak egyszer is használja a szinusz-koszinuszt vagy a tangens-kotangenst, hacsak nem matematikus? Én sem. Az irodalommal valahogy az volt a szerencsém, hogy jobbára és nem tudatosan, előre olvastam. Nekem mindig csúsztak a kötelező olvasmányok, mert az érdeklődésem folytán mire kötelezők lettek, én ár elolvastam őket. Talán a középiskolában Kafka volt az egyetlen, akit, amit nem.

ÉS MOST JÖN A DE. De valahogy a tudat megfelelő fiókjának a hátsó részébe került, na, ezt fogalmazom meg nagyon nehezen, hogy ami kötelező, az kicsit olyan izés. Mizés. Ami kötelező, azt szeretni kellene. Hamar beláttam, hogy van, akit sikerül, és van, akit nem. Például Balassit soha nem sikerült megkedvelnem. Jókait sem, A kőszívű végleg betett a kapcsolatunknak.

Ha Gárdonyi Géza, akkor Egri csillagok. Nemdebár? Az Egri csillagok-at is szerettem. Szerelem, harc, hősök, Gazsi, a cigány, és a péppé alázott török sereg... Mit lehet ezen nem szeretni? Ráadásul a film is mekkora már, s milyen ÓRIÁSI színészekkel! Gárdonyinál meg úgy éreztem, hogy ha az Egri-nél jobbat úgy sem tud, akkor minek vesződjek a többivel? Az még renden volt, hogy vagy az elsős vagy a másodikos olvasás könyvünkben volt egy történet, lám, még most is emlékszem a címére, Micó, ami egy macskáról szólt, meg egy ház leégéséről, s ha jól rémlik, Reich Károly illusztrálta, ami nagyon tetszett, de még ez sem ösztönzött arra, hogy Gárdonyizzak.

Vastagon felnőtt voltam, amikor Nagyi örökségeként Gárdonyi újra a kezembe került. Az Ida regénye és a Hosszúhajú veszedelem. Döbbenetesen jó volt mindketttő! Tény, nem Egri csillagok téma és stílus, de ezek olvastán jöttem rá, hogy Gárdonyi mennyire jó író volt, és mekkora kár, hogy szerintem még az olvasó emberek döntő többségének az agyában egyet jelent a neve az Egri csillagok-kal. Mintha Fekete Istvánt A koppányi aga testamentum-ával azonosítanánk. Jó könyv, de nem nem maga az író.

Persze létezhet olyan, hogy valaki egy író egy könyvét olvasta, akkor gyakorlatilag olvasta az összeset, és ez még csak nem is negatívum. Ha valaki olvasta a Száz év magány-t, gyakorlatilag olvasta Márquez minden könyvét. Ha valaki olvasta Az ötös számú vágóhid-at, mindent olvasott Vonneguttól. S ennek ellenére bármelyiknél jól jár, ha nem áll meg itt. (Mondjuk szerintem Márquez soha nem überelte a Magány-t, Vonnegut igen a Vágóhíd-at, de akkor is...)

A kép forrása.

AZ ÁBEL ÉS ESZTER CÍMŰ KÖTET NEM EGY KÖNYV. Mármint persze, ez egy könyv, de az egy darab könyvben nem egy történet van, hanem három kisregény, Gárdonyi 1905 és 1913 között írt kisregényei.Mégpedig ezek: 

• Ábel és Eszter
• Te Berkenye
• Szunyoghy miatyánkja

Az amiről én most beszélek az Szépirodalmi Könyvkiadó 1962-es kiadása. A könyvet egy óbudai Könyvmegállóban találtam, aztán nem sokkal később a párját, az Aggyisten Biri-t is.

Mivel hely már nem nagyon van a könyveknek (nem akarok nagy lakást, de olyan jó lenne egy akkora, hogy van egy dolgozószoba, ami egyben könyvtárszoba is... Aztán bili, ébredés, mert ugye, álmodó nyomor...), ezért lekerült az ablak alatti kupacba, amit jótékonyan takar az Ikeás fotelom. S ugye, ami nincsen szem előtt (most mondd, a polcon is két sorban vannak a könyvek: fanyalgok, de mit lehet tenni, fele akkorra lakásba költöztünk, és még így is örülhetünk, hogy van hol laknunk. Szóval odakerült a fotel mögötti kupacba ez a kötet. S ahogy lekerült, úgy került ki a látótérből, és a memóriámból. Ha nem is végleg, mert most eszembe jutott, hogy olyan jó lenne valami szépet, mondjuk egy kis Gárdonyit olvasni! S erről meg az, hogy ott az, csak elő kell bányászni. (Azt már csak halkan mondom, hogy bányászás közben találtam még olvasatlan Duba Gyulákat, Dobos Lászlókat, Rákosy Gergelyeket, ​Škvorecký-ket... Van elmaradás rendesen.)

A könyv fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Az adott kisregények taglalásánál majd idézem a megfelelő passzusokat. 

Az első két kisregény nem túl optimista a reménytelen szerelmével. Ha hihetünk a Z. Szalai Sándor és Tóth Gyula által írt utószónak, és miért ne tennénk ilyet, Gárdonyi nagyon ritkán tárulkozott ki, inkább a műveibe írta bele az életét. Úgy fest, volt legalább egy reménytelen ifjúkori szerelme.

Ábel és Eszter

A könyv fülszöveg azt mondja az első, legalább tíz magyar kiadást megért (nem egy elveszett írás, ugyebár) kisregényről:

Az Ábel és Eszter egy különös és tiszta szerelem részletezően finom rajza a első megpillantástól a végleges elválásig. Gárdonyi költői átéléssel és biztos lélektani tudással elevenítette meg a két fiatal szerelmének történetét s egyben a század- forduló Budapestjének hangulatát is.

Nos, ezzel még vastagon fogok vitatkozni !

A TÖRTÉNET
Ábel egy könyvesboltban segéd. Az omnibuszon első látásra beleszeret Eszterbe, aki a termetes édesanyjával utazik. Ábel nem meri megszólítani, de követi őket, kilesi, hol lakik szíve teremtése, hogy aztán rendre odamenjen lesni őt. Majd veszi a bátorságot és virágot visz neki. Eszter elfogadja. Hamarosan van szerencséjük pár szót váltani. Kiderül, hogy Eszternek már vőlegénye van, akihez a család hozzá akarja kényszeríteni.

Nem egy rózsás indulási alap. A folytatás még kevésbé derűs. A két ifjonc titokban találkozgat. Eszter köti egy édesapja által tett eskü, amit a legjobb barátjának tett: a gyermekeiket össze fogják boronálni. Az apák elhalnak, de a gyerekek és főleg az anyák hűségesek az apák esküjéhez, tönkre téve a gyermekeik életét. Mert a frigy minden ellene szóló érv és érzelem ellenére létrejön. Amitől viszont Ábel és Eszter szerelme nem szűnik meg.

Továbbra is találkozgatnak, az amúgy sem sűrű fizikai kontaktus, amiben a szexualitás nincsen benne, még ritkább lesz közöttük. De a szerelmük nem lanyhul. Akkor sem, miután Eszter megszüli a gyermekét. Akkor sem, amikor Ábel külföldre megy tanulni, Akkor sem, amikor bevégzi azt és dolgozni, tanítani kezd. Akkor sem, amikor Eszter összeboronálja egy üde, fiatal hölggyel. Akkor sem, amikor megszületik Ábel gyermeke is.

Ez a történet. Amire a fülszöveg azt mondja, ez szerinte „különös és tiszta szerelem”. Hát, nem tudom, barátom... Amíg nem házasok, de nem állnak a sarkukra, csak értetlenkedtem. Sodorja őket az ár, de azon kívül, hogy az árnyékban, a sötétben sunyítanak, semmit nem tesznek sem egymásért, sem magukért. Aztán amikor a leányzat hozzámegy a neki kijelölt férjéhez, és a hőseink továbbra is találkozgatnak, azt már becstelenségnek gondoltam. Amikor megszületik Eszter gyermeke, és ő a gyermekre és az apjára hivatkozva nem megy el Ábellel, azt gyávaságnak. Amikor feleséghez adja Ábelt, majd megsértődik, mert Ábel foglalkozik a feleségével, azt hülyeségnek. Amikor megszületik Ábel gyermeke, és Eszter besértődik, mert Ábel a gyermekével akar foglalkozni (miközben néhány éve ő maga győzködte Ábelt arról, hogy a gyerek megléte mennyire megváltoztatja az ember viszonyait, még a férjéhez fűződőt is) azt már egyenesen idiotizmusnak.

Most eszméltem rá, miért volt nekem annyira ellenszenves Eszter viszonyulása. Ugyanaz az akarat-gyenge, magáért kiállni nem tudó, de a férfit azért a maga érdekében váltig hitegető, biztatgató, de ha sikerült felbiztatni, azonnal lepányvázó viselkedést láttam benne vissza, amit magam is megéltem, amikor ostoba fejjel, kiürült, szeretni vágyó szívvel és egy darabig ugyanilyen akarat-gyengén magam is belementem egy hasonló kapcsolatba. Ahogy svájci barátaink fogalmaztak, ha kellettem egy kis pitizős ego-építésre, őlő lettem véve a farzsebből, majd a lehetetlenségekre hivatkozva a hölgy visszatért a boldogtalan és kilátástalan hétköznapokba. Mondom, mint Ábel.

Számomra Ábel Eszter iránt érzett szerelme sem piedesztálra való. Ellenkezőleg: meztelencsigás nyáladzás. Férfiatlan, ostoba, felesleges vergődés. Nem kitartás, hanem a határozottság teljes hiánya, az alkalmazkodás mimikrije, és az önfeladás Csimboraszója.

Azért nem tudom szépnek, különösnek és tisztának találni a szerelmüket, mert nem szép, hanem vergődés, nem különös, hanem hazug és beteg, és nem tiszta, hanem akarat-gyenge, bizonytalan és teljesen céltalan. Nincs felemelkedés, csak évtizedeken át tartó sunnyogás, nincsen magasabb cél, csak gyávaság és valami beteges önáltatás, nincs büszkeség se önmaguk, sem a párjuk iránt, csak lakat a szájon, a szíven, a testen. Nincs kielégülés csak permanens vágyakozás, miközben a testük soha nem egymásé, mindig csak másé. Mintha jobb lenne, tisztább, becsületesebb lenne, ha gondolatban csak egymáséi, nem ki-ki a maga párjáé. Hazudnak a szájukkal, a testükkel, a érzéseikkel, alázzák önmagukat és házastársaikat és egymást is.

Számomra elviselhetetlen volt, amikor a zseb-Moházó hölgy a fülem hallatára hazudott a párjának. Egyből az a kérdés merült fel bennem, ha köztük lesz gond, nekem is így fog hazudni, így fogja elleplezni a hazugságot?
Még aznap szakítottam vele.

A STÍLUS
Gárdonyi stílusa kicsit szikár, kicsit távolságtartó, de szereti a hőseit, nem ítéli el, de nem is mentegeti őket. Nincs erkölcsi véleménye arról, ami történik, nem ítélkezik, nem is vádol. Csupán mesél. Néha kicsit ízes nyelvi fordulatokkal, de jobbára nem népiesen ízesekkel, hanem a város egy évszázaddal ezelőtti ízeivel.  S a történetet valószínűleg ez menti meg attól, hogy a férfiember a sarokba hajítsa. Mert míg a hőseiben nyoma sincsen, addig Gárdonyi történeték egészében mégis van gerinc. Valahonnan eljut valahová, és közben bemutat valamit, s azt is, hogy mire jut, aki Eszter és Ábel útján jár.

Gárdonyi úgy fejezte be a történetet, hogy a hősök nem térnek észhez, az egyik besértődik, a másik értetlen és érzéketlen, szakítanak is. Ahogyan az a valóságban is jobbára lenni szokott. A baj az, hogy a történet teljesen életszagú. Csak adja a jó Isten, hogy Esztert azt az ajtót valóban mindörökre csukja be, és Ábel ne találjon hátsó bejáratot hozzá! Vagy hogy megértsék, a kapcsolat soha nem felemelte őket, soha nem adott szabadságot, soha nem adott kielégülést, mindig csak egyfajta vészkijáratot jelentett.

TE BERKENYE

Bármi előtt a címről egy gondolat: nekem nagyon hiányzik a végéről egy felkiáltójel. Vagy három pont, amíg nem tudom, mit is takar. Ugyanis nem egy megszólítás mint például: „Te, Moha...”! Ebben az esetben egy vessző is hiányzik. De nem megszólításról van szó.
A címben levő családnév, a Berkenye, ugyanis ebben az esetben minősítés. A szomszédban lakó másik család, ha körön belül tréfásan meg akarják sérteni egymást, akkor haragosaik nevével teszik. Nem azt mondják, hogy: „Nagyon ostoba vagy!”, hanem azt, hogy: „Te Berkenye”. Ezért kellene a felkiáltójel. 

No, de lássuk megint , mit mond a fülszöveg a történetről!

A Te Berkenye szintén szerelmi történet, egy gazdag és különös öregember, egykori parasztfiú idézi fel benne ifjúkori, beteljesületlen szerelmének emlékét egy elszegényedett grófkisasszony iránt.

Ennek a kisregénynek sem a felütése, sem az egésze nem annyira jól sikerült, mint az Ábel és Eszter. Az alaphelyzet nagyon hasonló mint amazé, csak éppen fordítva: itt a fiú lesz pénzes, a lány pedig szegény. 

Pityó, a címbeli Berkenye család sarja, együtt nő fel a szomszéd család, az egyre mélyebb anyagi helyzetbe kerülő Phylepék, azaz Fülöpék lányával, Júliával. A fiú itt is tanulni megy, a család prókátornak, ügyvédnek szánja, de mert Júlia többre becsüli az orvosokat, Pityó, hogy a kedvében járjon, az orvoslás felé fordul.

A két család viszonya tisztázatlan okok miatt feszült, ha nem is Montague-i és Capulet-i mélységekben. Pityót Fülöpék felfogadják latin-tanítónak fiuk, Attila mellé. Pityó örömmel vállalja a feladatot, lesz némi pénze is és Júlia közelében lehet. 

Aztán mivel Pityó tanulni megy, hosszú időre elszakadnak egymástól. Egy balatonfüredi Anna-bál apropóján Pityó a család után utazik, még szűkös diák-pénzen, és egy romantikus estén úgy tűnik, nyert ügye van, Júlia szíve is hajlik őfelé. De kiderül, ez csak egy megingás a lány részéről, nem gondolja komolyan a fiúval való kapcsolatot, kiadja az útját. Amivel egy életre összetöri Pityó lelkét.

A cselekménynek van egy kerettörténete: Pityó már gazdag emberként ül egy kávéházban, amelynek épülete az ő tulajdona, ott olvassa az újsághírt,  hogy Júlia, özvegy Reinbeck Lipótné ingóságai árverésre kerülnek. A keret azzal zárul, hogy újra találkoznak, de nincs heppiend. 

Maga a történet nem egy vaszisztdasz. Semmi kis valami. Lapos. Semmitmondó. Ismét Gárdonyi stílusa az, ami figyelemre méltó. Ugyanaz az a szikár, mégis élvezetes, ízes beszámoló egy egy szerelem történetéről. Ha Gárdonyi önmagáról nem nyilatkozott meg, csak az írásaiban van benne nyomokban az élete, ahogy az utószó írói állítják, azt kell gondolnom, a nőügyeivel nem volt szerencséje. Különösen, ha hozzá veszem, miről szól a Hosszúhajú veszedelem című pompás elbeszélésfüzére. 

Intermezzo

Tegnap este megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT)l Jack Lemmon és Walter Matthau párosának egyik remek, talán leghíresebb darabját, A szomszéd nője mindig zöldebb (sikeresen félrefordított, a film témájával nem összefüggő) című filmjét. Utána beszélgettünk a filmről a színészekről, egyéb filmjeikről. Nézegettem Lemmon filmjeit, és döbbenten konstatáltam, hogy a Pokoli torony nincs a felsorolásban. 
– Ki volt játszotta akkor azt nagyon kedves, idős gazembert, aki szerelmes lett a macskás nőbe, akit át akart vágni, és aki kiesett a külső liftből? 
SzFT vállat rántott, én meg bepötyögtem a Gugliba a Tornyot. 
– Ó, persze, Fred Astaire!
SzFT rápillantott a telefonomra. 
– Tényleg, Richard Chamberlain is játszott benne! Anyu nagyon szerette a Tövismadarak-at, pedig elejétől végig nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Persze. A pap kisvárosba kerül, ott paposkodik, van egy kiscsaj, akit kiskorától ismer. Amikor megnő, egymásba szeretnek, dugnak is, gyerek is lesz, de a pasi nem hagyja ott a papi pályát. Később püspök lesz belőle. A csajtól született gyerekéből meg pap. A csajnak  már nagyon elege lesz a papokból, de a fia a püspök keze alá kerül. 
– És mi a vége? 
– Semmi. Ez. A csaj unja a papokat, a fia meg az apja keze alá kerül. 
– Ott van a polcon. Akkor szerinted ne olvassam el?
SzFT bár konzervatív gondolkodású, bizonyos pontokon, gyereknevelés, mások szabad akarata, mutat nagyon vaskos, recesszív liberális beütéseket.  Nekem is csak ennyit mondott a szabad akarat jegyében: 
– Hát, te tudod... Ha olyan mint a film, akkor nyávogás. 
– Nyávogás? 
– Az. Emberek, akik nem tudják mit akarnak, nyűglődnek, szenvednek, szerelmesek, de mégsem... Ha nekem kell valaki, akkor kell. Pont. Teszek azért, hogy az enyém legyen. Ha nem kell, akkor meg nem kell, teszek érte, hogy ne legyünk együtt. 

Imádom! De úgy fest, marha nagy mázlim van, tizenhárom éve együtt vagyunk!

Viszont ha meggondolom, a szerelmes történetek döntő része erről a nyavalygásról szól. A Love Story kivétel. Ott ugye, tudják , mit akarnak, csak a rák... Meg a Rómeó és Júlia is. Ők is tudják, mit akarnak, de ott meg a két eszement família. Igaz, ők mégis megoldják, hogy együtt legyenek, ha nagyon szomorú is a félreértésen alapuló megoldás. De ha körülnézek az ismerettségi körömben, az olvasmányélményeimben, az összes félrement kapcsolat hátterében az van, hogy vagy nem tudják, mit akarnak, vagy nem merik meglépni, amit kellene, hogy bekövetkezzék, amit akarnak. Ezért marad a tökölődés, a gerinctelenség és a boldogtalan nyavalygás. 

A szerelmes történetekben az értelmetlen kitartást, a továbblépés hiányát, a fel nem dolgozás évekig tartó helybentopiját meg szépnek mondják. Pedig csak ostobaság, beteg viszonyulás. Az élet eldobása halál nélkül. 

A szomszéd nője folytatásában, a Még zöldebb a szomszéd nője (na, ez a cím végképp ökörség, abszolút semmi köze nincsen a történethez), amit ma néztünk meg, igen, Walter Matthau-napokat tartunk, volt egy mondat, ami nagyon tetszett. Szó szerint nem tudom idézni, de nagyjából így hangzott: 
– Kockázat nélkül nincsen boldogság, nem érjük el, amit szeretnénk. 

Ahogy Vonnegut mondta: 
– Így valahogy... 

Szunyoghy miatyánkja

Szokásunk szerint lássuk, mit mond a fülszöveg! 

A Szunyogby miatyánkja, detektívregényekre emlékeztető, nagyon fordulatos, itt-ott meseszerű história egy emberről, aki az élet legnagyobb csapásai ellenére sem lett az öngyilkosságba kergető „fantázia” rabjává. Szunyoghynak mindig maradt ereje életét újrakezdeni, s vallomásainak a tanulsága, hogy a csalódások és csapások ellenére is érdemes élni.

A fülszöveg gyakorlatilag elmondja a lényeget. (Meg félre is vezet, már ami a meseszerű jelzőt illeti.). A kisregény egy tragédiából tragédiába bukdácsoló, eső, zuhanó, de minél több csapással sújtott, annál tudatosabban élni akaró ember története. 

A történet nem lineáris. Gárdonyi történetet mond a történetben. Az alapcselekmény egy krimi: egy nyomozó egy bűnöző nyomába ered. A nyomozás közben ismerkedik meg a címszereplő Szunyoghyval egy hosszú hajóút során, aki elmeséli neki az eddigi életét. Aztán Szunyoghy életéből ki-kitekintünk a történet tényleges idejébe, a hajóútra, ahol végül az alapkonfliktus is megoldódik. Miközben teljesen másodlagossá válik, és azon kapja magát a nagyérdemű, hogy már egyáltalán nem is izgatja, az első szám egyes személyben mesélő nyomozó elkapja-e vagy sem az üldözöttjét. Tudniillik Szunyoghy máshogyan izgalmas története annyira háttérbe szorítja a krimiszálat. S lássuk be egy sikkasztó sorsánál a legtöbbünket sokkal jobban érdekel, hogy él-e vagy vagy sem az igaz szerelem. Illetve Jób hite nélkül (róla írtam egy remek kisregényt) is van-e esély arra, hogy még az életben túléljük az életet? Gárdonyi Szunyoghy sorsán, szavain keresztül egyértelműen igent mond. S ez az optimizmus nagyon kedvessé teszi számomra ezt a kisregényt. 

Intermezzo 2.

Nos, nyilván magam lennék az első, aki kézzel-lábbal ágálna az ellen, hogy ki-ki ne magának válassza meg a párját. Mert milyen is lenne, ha visszatérne az a kor, amikor a családi gazdasági, politikai, érdekek, a vallási hovatartozás kényszere vagy bármi más döntene, nem pedig a kémiai, a szív, a szerelem? Visszataszító! Brrr!

De nem egyszer elgondolkodtam már azon is, hogy amióta a kémia és a szív dönthet, ugyan mi változott? Rendben, régen minden bizonnyal a lehetőség hiánya, a társadalmi ellenállás is nagyban ellene volt a szabad párválasztásnak, nem pedig a házasságok voltak boldogabbak és az emberek elv- és társhűbbek. Nem vagyok naiv, hogy ezt higgyem. 

Azonban érdekes, hogy a szabadság nem hozta el a mindenki által áhított boldogságot, a hűség csodakorszakát, a harmonikus házasságok garmadáját. Mi több, még olyan neves, ismert emberek mint például Popper Péter hótt komolyan pszichológiai érveket hoztak fel arra nézve, hogy a félrekufirc teljesen természetes dolog: a holtomiglan anno nem olyan hosszú időre szólt mint manapság, mert nagyobb volt a halandóság, előbb szabadulhatott mindenki az egy életre kapott párjától. Behalás, ugyebár! 

Szóval úgy fest, hiába kaptunk szabad kezet a párválasztásra, nem tudunk élni vele, valami mégis félrecsúszott útközben. Semmivel nem lett több a boldog párok száma, sőt, sőt! S még csak nem is a válások számára gondolok, mert mondom, annak növekedése szerintem csak a lehetőség megnyílásának és a társadalmi elfogadottságnak köszönhető. 

Gárdonyinak a könyv vége felé még van egy nagyon elgondolkodtató, nagyon felvilágosult gondolata. Amikor a nyomozó megkérdezi Szunyoghyt, hogy akkor megölte-e a feleségét, és/vagy annak szeretőjét, az csudálkozva néz rá, hogy ugyan mit nyert volna bármelyikkel is? Ha az asszonyt öli meg, azzal vissza nem kapja. Ha a szeretőt, azzal sem. De, kérdi a nyomozó, hogyan tudta elviselni, hogy a felesége más karjában... Szunyoghy visszakérdez: a felesége? Az az asszony már nem volt a felesége, csak névleg, hiszen kilépett a házasságukból, amikor más férfit ölelt. Ha én ezt a Gárdonyi könyvet 2004 körül olvasom, jó pár évet megspórolhattam volna! Igaz, kellettek ezek az évek sok minden megértéséhez, s ahhoz, hogy Szerelemetesfeleségtársammal akkor és úgy találkozzam, hogy mindketten készen legyünk a másikra. Vagyis jól van minden, ahogyan van, Szunyoghy kolléga!

Sir Pelham Grenville Wodehouse regényeinek a száma ha nem is végtelen, de afelé konvergál. Voltkaképpen, ha nagyon akarnám, elszőrözhetnék, hogy a Wikipedia megfelelő szócikkében megszámlálom, mennyi is pontosan az annyi, de egyáltalán nem akarom, ennyire nem vagyok türelmes. Ennyi könyvet maximum Chuck Norris lenne képes megírni, ha egyáltalán arra vetemedne. Ebből következik, hogy Chuck Norris képességeiben már létezett a születése előtt is, csak akkor Wodeouse-nak hívták. :-)

Wodehouse véletlenül sem ír komoly irodalmat. Azon írók közé tartozik, akik buldogként kimondottan és összetéveszthetetlenül a szórakoztató műfajra haraptak rá. Meg kell adni, összetéveszthetetlenül jól csinálja. Nem vesződik túlságosan az árnyalt jellemrajzokkal, a politikának és a társadalombírálatnak a leggyengébb szellőcskéje sem érinti meg, alakjai szigorúan a középosztály tagjaiból kerülnek ki, na, jó, néha kicsit milliomosok, viszont tény, hogy a mindennapi munka megpróbáltatásai a legritkább esetben frusztrálják őket, és az időbeosztásuk elkészítését a napi 8–12 óra, bérért való kötelező elfoglaltség csak a legritkább esetben komplikálja. Teljesen ráérnek egymással, az érzelmeikkel és a kavarásaikkal bíbelődni. A Wodehouse-könyvek tartalmát jobbára a szereplők érzelmi, leginkább szerelmi élete, és a pénzhez jutásuk vágya tölti ki. Leginkább egyszerre a kettő. Általában van néhány fiatalember, akik reménytelen, vagy rendkívüli mértékben akadályoztatott szerelembe esik, illetve szeretne hozzájtutni valamekkora vagyonhoz. Aztán van néhány középkorú édesapa vagy nagybácsi, akik jobbára mulatságosan szórakozottak. Vannak szigorú és kérlelhetetlen nagynénik, aki akadályozzák a fiatalok boldogságát. Aztán vannak az inasok, akik jobbára pompás problémamegoldók, de mindenképpen véresen lojálisak, vagy egykor bűnözők voltak. S ne feledkezzünk meg az ifjú hajadonokról sem, akik többségükben határozottak, ám vagy anyagi, vagy érzelmi kényszerpályákon mozognak; de képesek a sarkukra állni.

Apropó vér: az nincs, bár bűnözők, bűnök vannak, ám sohasem személy, hanem mindig vagyon elleni bűnözőkről, bűnökről van szó. Pszichopata barmok, pedofilok, asszonyverők, rablógyilkosok, gyilkosok ebben a világban nincsenek vagy ha mégis, akkor sosem testi valójukban, mindössze említés szinten. Wodehouse könyvei mókásak, viccesek, derűsek, így jobbá teszik az életüket.

Olyanok mint a '30-as, '40-es évek magyar filmjeinek, vagy Rejtő Jenő könyveinek a döntő többsége: nem céljuk megmondani a társadalmi, politikai avagy bármilyen tutit, viszont sokszor-sokszor nézhetők, olvashatók, idézhetők. Mert ugye, miféle üzenet van abban, amikor Hippolyt megtudja, hogy a Kabos Gyula megfomálta férjemuram a ha-ha-hagymát is hagymával fogja enni, de van-e ember, aki nem szakad szét a röhögéstől ezen a jeleneten és nem tudja, honnan való a poén? Na, erről beszélek Wodehouse-zal kapcsolatban.

Ez a könyv mint tárgy

Az Isten áldja a Ciceró Kiadót, hogy nekiveselkedett a Wodehouse életműnek, és rendre kiadta/ja a szerző töméntelen számú könyveinek egyikét!

A kiadás méretét nagyon jól kiokumlálták, könnyű, kézbe való, zsebrevágható. A borítórajz grafikusa ritka jó választás, meg is említem gyorsan a nevét: Rigler Rígó György. Kár hogy belső illusztrációkra már nem futotta Nagyon szerettem Hegedűs István és Zsoldos Vera Wodehouse-illusztrációit is, de úgyfest Rigler Rígó is elkapott valamit a fílingből.

Viszont a belső margókkal van baj. A könyv eleje és a vége a rosszul választott belső margók miatt nehezen olvasható, szinte szét kell feszíteni a könyvet, hogy látható legyen a szöveg, miközben a könyv hosszú szél-éle felé meg indokolatlanul széles üres hely maradt. Ezáltal viszont, bármilyen kicsi méretű is a könyv, egy kézzel lehetetlen tartani és olvasni. Amit pedig a méret simán megkívánna. :-(

Szól valamiről ez a könyv?

Szól. De semmiképpen sem arról, amit a magyar címe sugall. Az ugyanis úgy tesz, mintha ez, mármint Legénylakás lenne a könyv címe. Illetve hát az is, de ezt a címet nem a szerző adta neki. Az angol eredeti címlapjára ugyanis ez került: The Small Bachelor. Vagyis: A kis agglegény.

A magyarítás minimális következtetőkészséggel azonnal a Billy Wilder 1960-ban készült filmjére utal. Aminek a címe magyarul megegyezik a jelen könyv címével. A film pompás, kedves, annyira nem humoros, de szerelmes, Jack Lemmon és a bájos, kedves arcú Shirley MacLaine feledhetetlenné teszik. Ám a címének az eredetiben megint csak nagyon halvány köze a Legénylakás-hoz. Így fest ugyanis: The Apartment. És semmi köze Wodehouse jelenlegi könyvéhez. A két alkotást mindössze a magyarítás köti össze. A film címének magyarítása legalább nincsen olyan messze az eredeti címtől mint a könyvé. Minden világos?

No, szóval a könyv szól valamiről. Nem a lakhatási problémákról, nem a hím nemű szingliség megpróbáltatásairól, hanem arról, hogy igen, élhet és túlélhet a szerelem. Soványka üzenet, belátom, de mégis szívderítő.

Bár világéletemben szerelmes voltam valakibe, a meglátni és megszeretni szerelemben igazából soha nem hittem. A meglátni és megkívánnival semmi bajom nem volt az égadta egy világon, de hogyan lehetne megszeretni valakit egy szempillantás alatt? Ugyan már!

Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) 2007-ben találkoztam először. Az interneten talált rám: egy párkereső oldalra úgy rúgdalt fel egy barátos házaspáros. (Olyan érzésem van, hogy erről már beszéltem...) Őt meg egy barátnője. Történetesen ugyanarra az oldalra. Nekem még nem volt kimondva a válásom, de hosszú hónapok óta bent volt már a válókereset a bíróságon. A valóságban pedig már három éve mindössze egy lakásban laktam az exszemmel, pont, ennyi volt a kapcsolatunk. Szóval internet, aztán email-váltás, aztán két telefonbeszélgetés (egek, ahogy beleszólt a telefonba: már a hangjába beleborzongtam, azzal a jó borzongással, aztán abban a minutumban bele is szeretettem). Bár azt, hogy hogyan is fest a valóságban még nem tudtam, ugyanis küldött át magáról képet, de a képen sokkal jobban látszott az akkor négyéves kislánya mint ő. A kölök a fronton, ő valahol a háttérben, de azért így-úgy kivehetőn. Hááát... inkább úgy kivehetőn.

Szóval első randi. A találkozás úgy tizenötödik percében ültünk egymással szemben, éppen tea főtt mindkettőnk számára, amikor is levette a narancssárga lencséjű napszemüvegét, és rámnevetett azzal a macskazöld szemével („S a túlvilág majd összeadja minden bűnömet / és az ördög a vállamon bőg / Tudja, hogy csak rám emelted macskazöld szemed, s minden eldőlt...” Na, ez akkor és ott, pontosan így, mintha Presser a nevemben írta volna, egész pontosan lefedve a szituációt és az érzéseket. )

Néztem a széles állkapcsát, a gribedlijét, a nevető macskazöld szemét és „könnyű kókuszillat libben át a durva életen”... Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Egyáltalán.
Ő elpirult, elkapta a tekintetét.
– Igen? Mondd! Miért nézel?
– Nagyon szép arcod van! Gyönyörű a szemed. Zavarba hoztalak?
Bólintott.
Magamban konstatáltam, hogy akkor jó, mert még így is 2:1-re vezetett negyedóra alatt a zavarba hozásban. Az első zavar oka az volt, hogy amikor elöször megláttuk egymást a fizikai valónkban, odalépett hozzám és szájon csókolt. Vettem az adást, de a legelső reflexem a menekülés lett. Aztán kalandvágytól űzve maradtam. De jól tettem!
– Ezt hogyan gondoltad? – kérdeztem tőle később. – Előbb csókolsz, bemutatkozni sem hagysz...
– A nevedet már tudtam... Úgy éreztem a leveleidből, a weboldaladból, a beszélgetésekből, hogy ismerlek. Te én vagy. 90–95% az egyezőség.

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Féléjfélkor ültem HÉV-re és mentem hazafelé. Az ülésre lehuppanva konstatáltam magamban, hogy szerelmes vagyok. Újra. Igazán. Huszonkét éves korom óta először. Akkor negyven voltam. De nem akartam elhinni magamnak, hogy az vagyok. A ciróka mínusz, a három év és még több nőhiány, magyaráztam magamnak. De nem hittem el. Szerelmes voltam. Azóta is az vagyok.

Többször gondolkodtam már, hogy ez a tizenhárom év szerelem mit jelent. Vannak alternatíváim.
* Létezik az első látásra, tartós szerelem.
* A gyárilag belém plántált monogámia és hűség túlságosan alkalmazkodóvá tesz.
* SzFT boszokány és pompás az a bűvölet, amit rám küldött: képtelen vagyok nem szerelmes lenni belé. (Én ezt tartom a legvalószínűbbnek, ő pedig váltig tagadja. De, ugye, melyik boszorkány ismeri el, hogy boszorkány? Vagyis a tagadása a legerősebb bizonyíték arra, hogy boszorkány.)

Vagyis, egy szó mint száz, minden előzetes előítéletem és jól megfontolt, érvekkel alátámasztott nézetem ellenére be kellett látnom, van szerelem első látásra. (Vigyázat, nem azt mondom, hogy az első látásos szerelmek biztosan működnek is. A folyamatos működés más tészta, melós, néha nyűgös, de mindenképpen megérős.) Ahogyan most azt is belátom, üzenetnek ez elég kevés. De talán mégis egyfajta vígasztalás lehet némelyeknek. Mert azért, úgy gondolom, az emberek 99 százalékának az a legfontosabb, legsürgetőbb, legégetőbb szüksége, hogy meglelje a másik felét, akivel kerek egészet alkothat. Az élet értelme, a világmindenség meg minden csak ez után következik. Sőt, ha erre meg van a válasz, ha ketten vagyunk egyek, voltaképpen ha a második kérdésre nincsen is válasz, már nem akkora probléma...

De bújkál bennem a kisördög, hogy ez a könyv is onnantól igazán érdekes, ahol véget ér: vajon mi a csudát kezd egymással a szürkülő mindennapokban George és Molly.

A cselekmény

Nagyjából más sincsen. George Finch gazdag. Fest. Rosszul. Korrekt, udvarias, megbízható fiatalember. Nagyon.

Egy napon meglát egy lányt, és azonnali hatállyal hótt szerelmes lesz belé. A lány meg őbelé. A lány is gazdag. Van neki édesapja meg egy mostoha anyja. Hanem az a nő, barátom... Wodehouse nem erőszakos, de én mondom neked, persze csak úgy tréfásan: Mrs. Waddington-t baltával kellene szaporítani. Most mondd, mindenképpen meg akarja akadályozni Gerorge és Molly esküvőjét, mert George semennyire sem szimpatikus a számára. A lány apja viszont, minden felületességében is támogatja őket. Ennek ellenére egy bizonyos gyöngysor miatt ő kavar csak be igazán, és egészen máshol csattan az ostor mint ahol várja.MIndenki fut valami után. A galád mostoha, hogy bebizonyítsa, a veje mégis gazember. A lány, hogy tisztázza a vőlegényét. Az apuka, hogy pénzt szerezzen. Az inas, hogy eladja egy újságnak a sztorit. A másik inas, hogy leállítsa újdonsült feleségét, a pompás kis tolvajkát, nehogy visszakerüljenek a sittre. A rímfaragó rendőr, hogy megértse, miért szórtak borsot az arcába, miért vágták orrtövön, amikor abroszba csavarták a fejét. Szóval van kalamajka bőven.

A minőség

Beindulnak a félreértés-hegyek, és a kezdetben mosolyogtató könyv a végére bohózattá, majd börleszkké válik. A középsőt, a bohózatot soha nem szerettem. Ami vidám, nevettető, az jöhet. A börleszkkel sincsen semmi bajom (mert ugye, Chaplin, Aranyláz, Modern idők, Nagyvárosi fények, de akár Suli-buli vagy Zimmer Feri hogy csak a példáknál maradjunk. A bohózattal viszont nem vagyok kibékülve. Ezért nem kedvelem például Louis de Funes filmjeit. Ami vidám, az vidám. Ami börleszk, ott tudom, hogy túlhajtott, képtelen lesz a történés. A bohózat viszont úgy csinál, mintha életszerű lenne, miközben már jóval túl van azon, hogy az legyen, de még nem ért el a börleszk képtelenségébe. Nem tudom, érthető, mit akarok mondani? Számomra a bohózat humora erőltetett. A börleszk nem erőltetett, mert eleve képtelenség.

 A regény a háromnegyedéig vidám regény. Az esküvőtől, ahogy a szereplők felrajzanak New Yorkba (tényleg, nem Angliában vagyunk!) kezd börleszkké válni. Addig hihetetlenül lelkes is voltam. Aztán lettem lelkestelen és szinte vártam a könyv kétségtelenül bekövetkező végét. Ami, ahogyan az kell, be is következett, naná, minden és mindenki oda került, ahová való, kibogozódott... Na itt stop, mert ez jó példa! Csomók!

Tudok cipőfűzőt kötni, és nem jelentett túl nagy megpróbáltatást sem megtanulni, sem alkalmazni. Tudok masnit is kötni. Meg megy a babaöltés. Régen, varrógép híján kézzel varrtam a ruháimat, ha elszakadtak. Gombot is simán felvarrrok. De csomót azt ne várj tőlem! Hiába nézem a kreatív könyvekben, mit hogyan, hiába lesem, szinte kockánként leállítva a YouTube videót, szinte lehetetlen feladat számomra egy karkötő csúszócsomójának elkészítése. Bár valahogy mindig összejött, de soha nem a szabályos változat. Ezáltal tapsoltam a gyönyörtől, amikor megismertem a gordiuszi csomó történetet: Nagy Sándor az én emberem, minden empátiám az övé, nem faszakodott, elő a kard, azt' slutty, volt csomó, nincsen csomó! És micsoda iránymutatást adott ezzel!  Csakhogy amikor a dolog reverzével, a csomó megkötésével szembesülök, akkor vagyok bajban. Hegymászó nem leszek, horgász sem, és a makramé is távol legyen tőlem! Valamint bohózatot sem fogok írni.

Mert a Legénylakás vége olyan, hogy ez bejön, aztán vagy kimegy, vagy elbújik, mert jön a másik, aki nem tudja, hogy ez is itt van, de ez sem tudja, hogy az idejött, azt meg pláne nem, hogy amaz is idetart, hogy megtalálja azt, és nem tudja, hogy az meg ezt keresi, emez meg nagyjából senkiről nem tudja, hogy kicsoda, de mindenkiről tudni véli, és ő meg már legelőször érkezett... Nem fokozom. Ezt kitalálni, lásd csomók, én nem tudnám. Egy krimi bonyodalmait még csak-csak.

Nem azért, de írtam is egyet egy pályázatra. Az a címe, hogy A Bibliás. Igaz, nem is nyertem vele: olvastam a két elsőt, az egyiknek az íráskészsége volt jobb, a másiknak a sztroija, de eltűnt mindkettő a semmiben. Én meg elő sem bukkantam a magaméval...

Wodehouse valahogy úgy gombolyítja, bonyolítja, ahogyan Gordiasz szekerének a csomóját Midász: a fene se tudja, melyik szál hová tart és hol bukkan elő? Egy darabig szórakoztató ez is, de egy lélektani pont után nekem egy kicsit fárasztóvá vált. Ennek ellenére azt mondom, van, aki bármilyen mennyiségben képes Louis de Funest-t fogyasztani. Én nem. Akkor sem, ha ebben az esetben Wodehouse-nak hívják. Bármennyire is elfogult vagyok vele. De azért bajban vagyok az értékeléssel, mert mondom, a könyv a háromnegyedéig teljesen, de teljesen  rendben van.

 – Mindenesetre egy darabig ide-oda sétálgattunk az állatokat nézegetve, és egyszer csak megkért, hogy legyek a felesége a szibériai jak ketrece előtt.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Sigsbee Horatio váratlanul igen erélyesen; az engedékeny apa, aki életében egyszer végre a sarkára áll. – Te is templomban fogsz férjhez menni, ahogy az egy rendes, tisztességes lányhoz illik!
– Már úgy értettem: pont a szibériai jak ketrece előtt álltunk, amikor George megkérte a kezem.
– Ja, az más! – nyugodott meg Sigsbee Horatio.
(114. o.)

 

– Kell hogy legyen valami megoldás! Maga például mit tenne az én helyemben?
– Mint a szélvész elfutnék, és egész Európáig meg sem állnék.
– De hogy fussak Európáig, amikor egy petákom sincs?!
– Hát akkor eresszen golyót a fejébe... vesse vonat alá magát... vagy ahogy önnek tetszik, úgy végezzen magával – vetette oda neki Hamilton Beamish türelmetlenül. – Most viszont már tényleg rohannom kell. Viszlát.
– Viszlát. Kösz, hogy ilyen sokat segített.
– Igazán nincs mit – szerénykedett Hamilton Beamish. – Szóra sem érdemes. Mindig boldogan állok a rendelkezésére, csak egy szavába kerül.
(128. o.)

 

– Elmondom, ha egy léleknek sem adja tovább. Ugye, tud titkot tartani?
– Nem is tudom. Még sohasm próbáltam.
(182. o.)

Ezerszer mondtam: az apai nagypapám a Füles-újságból vágta ki nekem a képregényeket és ragasztotta be az összegyűjtött sorozatokat egy spirálfüzetbe. Ami aztán három lett. A negyediket én folytattam. Sztrippi is a kivágottak között volt és krimi volt.

Ezt a Sztrippi-lányt valamiért nagyon szerettem, holott nem egy óriási történet. Csak roppant szórakoztató és azért elég izgalmas is. 

A Füles rejtvényújságban időnként meglepő képregényeket is közöltek a szerkesztők. Abban az értelemben meglepőket, hogy külföldi képregények voltak. Volt több történet olasz szerzőktől a Vadnyugat hőskorából, voltak történetei egy magánnyomozó párosnak francia szerzőktől (Bob Mallard és Pierre Puchon), és még több miegymás. A főpoén, hogy igaz, a rendszerváltásnak hívott politikai változás után, de még Conan-történet is jelent meg a lapban. Sőt, '91-ben még egy Batman is. Ha jól tévedek, akkor Sztrippi-történetből összesen kettő jelent meg, s ez volt az első. A második 1990-ben jelent meg és A bőrkabátos a címe. Sajnos nem volt hozzá szerencsém. Viszont ahogy nézem, a két történetnek csupán az írója ugyanaz: Renata Pfeiffer. Viszont mindkettőt két-két rajzoló mondhatja magának: ezt a mesterdetektívest T. Anthony (Enrico Bagnoli) és H. Martint. A másikat Paul Montague (Paolo Montecchi) és Peter Montague (Piero Montecchi).

A történet a XX. században játszódik, a hatvanas években. (Az olasz eredeti megjelenése 1968.) Sztrippi egy harmadik osztályos lány (mondjuk a rajzról én egyeteimstának néztem), aki imádja a krimiket, mert imád egy magándetektívet, imádja a képregényeket, kiválóan idomítja a kutyáját, cselgáncsozik, úszik, de nem buta liba, hiszen az iskola, ahová jár művészeti iskola. 

Na, szóval ez a gyereklány egyszerre csak belecsöppen egy gyilkossági ügy kellős közepébe, elrabolják, menekül, fut, motorozik, csatornában mászkál, az Eiffel-tornyon egyensúlyozik, tönkrevág egy divatbemutatót, kioszt néhány pofont, rúgást és a végén rájön, hogy rossz emberre pazarolta a szerelmét.

Mondom, nem nagy sztori. Mégis simán beleéli magát az ember gyereke, nagyon drukkol Sztrippinek, aki végső soron nem lesz szuperdetektív, viszont nagyon szimpatikus az lesz. Nem buta, nem ügyetlen, feltalálja, kivágja magát a rémisztő helyzetekből, s még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy kotnyeles, csak rosszkor van rossz helyen, de aztán észnél van, nem pánikol, cselekszik és a végén mázlija van. Az sem kevés.

Ha megnézed a fenti rajzokat, azonnal látható, hogy a rajzolóknak voltak érdekes perspektívái, az alakok mozgása dinamikus, hihető, élethű, élvezhető, a történet nagyon filmszerű.Vagyis jó lenne még Sztippi-történeteket olvasni, izgulni a kis szóke diáklányért, és közben élvezni a nem zseniális, de nagyon jó rajzokat. (A zseniális az a Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, a Sin City, a Saga, a Blacksad és a Morgan Lost. Nekem.)

Azt hiszem a gyerekkori szerelem e képregény iránt innen fakadhatott, és mondom, még sem csalódtam, ahogy x évvel később újraolvastam, -néztem.

Ha ezt a képet nézem, nem tud nem eszembe jutni a Steno által rendezett, szerintem talán a legjobb Bud Spencer-film, a Piedone a zsarú megfelelő jelenete, az 58:42-től, amikor Piedone-t ugyanígy veszik körül motorosok , és megküldik néhányszor láncokkal, aztán persze magához tér, és elrendezi a srácokat.

Ezek az olaszok, lám, egy kaptafára alkotnak. :-D Bár az elsőbbség joga Sztrippié, azt meg kell hagyni.

Mondanám, ahogy szoktam, hogy vegyétek, vigyétek, de mivel ez nemlétező könyv, így hozzájutni ha nem is lehetetlen, de meglehetősen körülményes és időigényes. De nem lehetetlen. Lám, pár hete igen-igen nagy örömömre, én is megszereztem.

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

8/10

(2020 március, a korlátozott kijárás előestéjén)

No, akkor egy tréfás videó a gyermekkori foci-tehetségtelenségemről, ami sokat nem változott azóta sem. 

Manapság már nem olvasom Moldova György munkáit. Semmi elvi ellenkezés, semmi politika, csak valahogy így alakult. Tény hogy a Kádár-sorozatának az üzenetével nem tudtam egyetérteni, de nem emiatt nem. Vagy csak kicsit. Viszont régebben ha nem is rendszeresen, de voltak a kezemben mind a riportkönyvei, mind a tréfás novellásai. A Magyar atom még mindig itt van valahol a polcon, örök darab. Az a novellája, amelyikből ez a képregény készült a Ferencvárosi koktél című kötetben jelent meg eredetileg. (A novella itt elolvasható.) Ami nekem, a futball iránti mély antipátiámra való tekintettel, nem volt a kezemben. Ezt a novellát tekintve úgy fest, hibáztam...

Zórád Ernő már gyerekkoromban megvett kilóra, bármit és mindent szerettem, amit ő rajzolt. Úgy maradtam. Az a hihetetlenül furcsa a munkáiban, hogy bármit csinál, ugyanúgy csinálja, de mégis mindent a maga műfaja szerint hiszek el neki. Ha tréfásat rajzol, mint most is, akkor tréfásnak látom, ha drámait, akkor drámainak, ha kalandosat, akkor annak, ha krimit, akkor meg amannak, és ha fest, lásd a csodálatos Tabán-festményeit, akkor azokat festménynek látom. Miközben mindegyik elsőre felismerhetőn és egyértelműn Zórád Ernő. Mármint úgy Zórád Ernő, hogy nem flangál és csámpázik a stílusok között. Bármelyiken témában látok egy Zórád-fiákert, akkor az mindenhol ugyanolyan. És mégsem, mert tréfás-fiákeresedik, drámaias-fiáker lesz belőle, vagy roantikus fiáker, vagy krimiszerű. Érted? Én nem. Fogalmam sincsen, mi a titka, de fantasztikus művész volt! 

A képregény először 1977 novemberétől 1978 januárjáig jelent meg a Füles-ben, aztán 1994-ben újraközölték. 

A novella és a képregény története egyszerű, de nagyszerű. H. Kovács, az edző meséli el Jascsák Béla mesteredző történetét, aki zseniális edző, de annyira szigorú volt, hogy felpofozta a középcsatárt, mert öt óra után tíz perccel osont ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, holott a csapat tagjainak legkésőbb fél ötkor már ágyban kellett volna lennie. :-)))) Jascsákot, hiába nyer a csapat bajnokságot, a módszerei miatt kicsinálják, beadja a felmondását, és elmegy Afrikába, hogy ott állítson össze egy csapatot, hogy bizonyítva az igazát majd azzal győzze le a hazaikat. A bennszülöttekben nagyot csalódik, de legnagyobb döbbenetére egyik éjjel labdapufogásra ébred, és egy azt látja, hogy egy csapat majom hibátlanul adja elő azokat a technikai elemeket, amelyeket a feketéknek próbált megtanítani. Vérszemet kap, és ezzel beindul az őrület a majomcsapattal. Magyar Majmok bolygója. De nem ám! ,Csak kicsit, de egyáltalán. 

Jascsák mesteredző egy hihetetlen technikájú, világszínvonalú csapatot kovácsol a majmokból. A majomcsapat mindent visz. Csakhogy a majmok egyre emberibben állnak a dolgokhoz, és ez bizony egyre komolyabb konfliktusokhoz vezet. Mert ugye a sztárallűrök, a pénz... A történetből többet nem mondanék el, a slusszpoént meg végképpen nem, mert az milyen lenne már...?

Valami hihetetlen milyen szinten illik egymáshoz Moldova eszement, mulatságos története és Zórád (most éppen tréfás) rajzai. Olyan laza könnyedséggel, eleganciával, energiával hozza az utóbbi az előbbi írásstílusának grafikai megfelelőjét, hogy az valami elképesztő. 

Az meg már csak a dolgok slusszpoénja, amire valószínűleg egyikük sem gondolt: a történet ma aktuálisabb mint valaha, mind a magyar futball színvonalát illetőn (ne felejtsük el, Jascsák először feketéket akar futballoztatni!), illetve azt, hogy ha teljesítmény van is, az anyagiak miatt piszkosul el tud szállni a ló. Illetve mindenkinél van jobb, csak idő és leleményesség kell hozzá. 

Bárhogyan, akárhogyan, mindenhogyan is, ez az egyik kedvenc képregényem! S mivel ez már régen is így volt, erre a maradék kis időre (életkorom, koronavírus, Föld felé rohanó aszteroidák, bibliai próféciák, minden héten világvége) ez már így marad. Mert miért is változna? 

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

Köszönöm szépen Darai Jenő kedves olvasómnak, hogy felhívta a figyelmemet, hogy a mesteredző nevét következetesen elírtam: Janicsáknak Jascsák helyett!

10/10

(2020, a március télben [minuszok lettek a múlt heti nyár után és hull a hó])

Örkényi Ádám nem létezik,

ilyen nevű ember nincsen, legalábbis olyan, akit Örkényi Ádámnak hívnának és írt volna egy könyvet a fenti borítóval. Szűcs Tamás létezik, aki újságíró és blogger, és azt szeretné, hogy ne keverjék a tevékenységi profiljait, ezért írta a fenti könyvet álnéven. S ezt mindenkinek elmondja, aki kérdezi, s bizony elég sokan kérdezték ezt ezzel a könyvvel kapcsolatban. (A bejegyzés végén ott lesz néhány link, pislants majd rá bátran, ha van benned érdeklődés; szerintem érdemes, mert jók az interjúk!) Ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül leírom: a nemlétező Örkényi Ádám valójában Szűcs Tamás fedőneve. Ami álnevesdinek, legyen neki, de szerintem az égvilágon semmi jelentősége nincsen, ember nincsen, aki ezáltal ne Szűcs Tamást látná Örkényi Ádám mögött. Ez még akkor is így van, ha Szűcs Tamás nem szereti a saját nevét. Ő mondta.

Azt is hű, de bátran ki merem mondani, hogy a szerző nem fiatal ember. Legalábbis elsőkönyves szerzőnek nem az. Ebben semmiféle előítélet nincsen, csupán tényközlés. Robert Merle is negyvenévesen csapott a lecsóba és lám,mire jutott! Számomra SzűcsÖrkényi TamásÁdám esete azt jelenti, van remény, én ötvenhárom vagyok! :-D 

Semmi köze a szerzőhöz vagy a könyvhöz, csak a legutolsó mondatomhoz van a következő történetnek.
Egy idősotthonban dolgozom: sofőrködöm. Én szállítom vizsgálatokra és vissza a lakókat.
Egyszer beszállt mellém egy joviális, de sportos, szókimondó öregúr, Pista bácsi. Jó humorú, kicsit kesernyés, de jókedvű ember volt. (Volt, mert Isten nyugosztalja szegényt.) Úgy a Keleti pályaudvar környékén kérdezte meg, Újpalotától odáig valószínűleg felmérte, hogy elmondhatja-e nekem:
– És tudja, Zolikám, mi az én legnagyobb bajom? 
Ránéztem. A Szent László Kórházba tartottunk, ahol már elő volt készítve a számára három zacskó vér. Pista bácsi leukémiás volt. 
– Hát, sejteni vélem! – néztem rá. 
– Lóf@szt, Zolikám! – mondta nagyon komolyan. – Szarok a véremre, abba úgyis beledöglök előbb-utóbb. Hanem, tudja, nyolcvan éves vagyok. Hetvenéves koromig így állt,ni! – hajlította be könyökből és meresztette az ég felé ökölbe szorított jobb kezét. – Azóta meg sehogyan sem bírom életre kelteni, még félárbócra sem. 
Magamban nagyot nyeltem a pozitív döbbenettől, elfojtottam a röhögést, és sikerült tökéletes pókerarccal néznem Pista bácsira. 
– És amíg, addig használni is tudta? Volt kivel? – bátorodtam neki az őszinteségének. 
– Ó! Itt? Hát persze! Akadt, csak már nem nagyon kellettek a lottyadt öregasszonyok. 
Néztem a forgalmat és gondolkodtam, mit mondjak neki erre. 
– Hát, tudja, én most ötvenkettő vagyok. Az amit mondott, nekem még huszonhárom jó évet ígér! Részemről köszönöm!
Pista bácsi buzgón bólogatott: 
– El ne pazarolja, bizony, használja ki, használja ki Zolikám! 
Pista bácsi nem a könyvírásra gondolt. 

Budapest 2068-ban

A történet magyar történet. Írójában is, témája helyszínében is: Magyarországon zajlik a cselekmény, csak ötven évvel mostani korunk után. Vagyis mindent összevetve a közeljövőben. Az a Magyarország más mint a mostani. Naná! Eltelt ötven év, érthető is a változás, különösen a technológiák olyan korában, ahol sokszor pár év is nagyon sok különbséget hoz magával. 

A főhős egy influenszer. (De utálom ezt a szót. Indokot ne kérdezz, semmi konkrét, öreg vagyok, előítéletes.) 2068-ban az influenszerek nem csak úgy véleményvezérek, hogy csupán posztolgatnak, videókat készítenek, beszélnek magukról, hanem élő egyenesben osztják meg az életüket. Két nagy cég van, aki alkalmazza az influenszereket. Aztán az egyik bekattan, vér folyik általa, de azt mondja, ő bizony nem akart ilyet, eszébe sem volt, ami történt, nem is emlékszik rá. Aztán a másik cég egyik fő ászát, az élőben a nézők miatt masztizó leányzót meg akarják öni. Vagy csak baleset? S egyre több, ilyen agyba épített hálós influenszerrel történnek furcsa dolgok. Indul a nyomozás, mert sokaknak van kétsége, mi is történik... S mivel nyomozás van, meg ez jobbára krimi, erről többet nem mondok, mert az több mint indiszkréció: bunkóság. 

Ennyiből is kiderül, hogy a szerző sci-fije nem idegenek támadásával, nem disztópiával játszódik, ráadásul nem is pesszimista, nem borúlátón képzeli a jövőt, de nem is utópisztikus, hanem ha mondhatom így: realista. 

Moha nem a jézusi módszerrel él, mert fél, hogy a negatívum marad meg

A fenti cím magyarázatra szorul. Duplán.

• Egyfelől: lopás. ÖrkényiSzűcs alkalmaz hasonló fejezetcímeket: egy név és valami tevékenység viszonylag hosszú leírása.
• Másfelől a Biblia újszövetségi részének utolsó könyvében, a Jelenések könyvé-nek a második és harmadik fejezetében olvasható hét levél, amik Jézus üzeneteit tartalmazzák hét egykori gyülekezetnek. A levelek valójában az egyház hét történelmi korszakát jelképező gyülekezetekhez szólnak, úgynevezett idői próféciák. (Moha, most állítsd le magadat!) Na, szóval ezeknek a leveleknek a felépítése egységes: Jézus előbb megdicséri, ami dicséretre méltó, tehát előbb felemel, s csak a levelek vége felé mondja el, min kellene változtatni az adott gyülekezetnek, majd mint egy személyre szabott szerencsesütit, ad egy jó tanácsot, amellyel a gyülekezet megőrizheti a hitét, és elérheti az üdvösséget. Én most nem így teszek, hanem fordítok egyet a képleten. A gyülekezeteknek írt levelek rövidek, én viszont nem leszek az. (Szendi Gábor szerint a grafománok temporális lebenyével van baj, ezért hajlamosabbak a vallásos élményekre és az íráskényszerre.) Azért fordítom meg a jézusi sorrendet, mert attól tartok, ha előbb sorolom  hosszan, ami jó, és utána hosszan, amivel gondom támadt, akkor a negatívumok maradnak meg. S ezt nagyon nem szeretném. 

Moha dohog, de olyan dolgok felett, amikhez a szerzőnek talán semmi köze nincsen

• Itt van mindjárt a könyv címe. Mi a címe? 2068 és az alcím, hogy Éld az életem! Ezt valószínűsíti az évszám és a szöveg betűméret különbsége, az előbbi javára. A szennycímlapon egy ilyen verzió van: 2068. Éld az életem! Vagyis az évszám után pont van, és egy sorban írta, aki tördelt. Ráadásul ez nem is azzal a betűtípussal szerepel, ahogy a borítón és a belső címlapon van. Nem értem, miért nem a szöveg a főcím és az évszám az alcím, amikor az évszámnak semmi különösebb jelentőse nincsen. 
• Aztán tudom én, hogy valami érthetetlen okból mára elfogadottá vált, hogy a tárgy jelét („t”) nem kell kiírni, mert a nyelvtan alkalmazkodik a beszélt nyelvhez, de nekem kivétel nélkül bántja a szemem(et), ha nincsen kint a „t”. „Idd a tejed! Kövesd a bankod! Vedd meg az autód!” Nem tudom, hogy van most, de mi még úgy tanultuk, hogy a mondatelemzésnél a megfelelő kérdés simán rámutat arra, milyen összetevőről van szó. A tárgy kérdése a mit? kérdés volt. Mit? Tejed? Mit? Bankod? Mit? Autód? Hm, hm... E könyv címében is nagyon zavar a megfogalmazás. Valahogy sokkal választékosabbnak tűnne így: Éld az életemet! 
• Tényleg apróság, de míg a szerző neve a borítón nagyon feltapad a borító felső szélére, addig alant, a cím alatt indokolatlanul nagy hely maradt. Nem zavaró, csak ha jobban megnézi az ember. A borító egyébként, ahogyan írtam, jól sikerült, nagyon kifejező, megragadja a szemet és a képzeletet. 
• A belső címlapon a kiadó neve és következő oldalon a kolofon szövegének betűmérete indokolatlanul kisebb mint a főszöveg betűmérete. A kolofon szövege, talán a kisebb betűméret miatt felugrott a felső margó felé, nincs arányosan elosztva. 
• A fejezetcímek beosztása több esetben is nagyon sután sikerült. Nagyon esélyes, hogy a tördelő hozzá sem nyúlt, ahogy esett, úgy nyomtatódott. Például a legelső fejezet címe: Balogh Kálmánnak hányingere van. A szövegből csupán a van szó került a második sorba. Vagy: Rostás Ferit megverik, de kap pénzt. Új sorba az utolsó két szó került. Nagyon sután fest. A legrosszabb: Dr. Marsal György nyugalmazott rendőr altábornagy szolgálatba helyezi magát. Ez így fest: Dr. Marsal György / nyugalmazott  rendőr / altábornagy szolgálatba / helyezi magát. Itt a tördelés már értelmezési problémákat is sugall. A dr. Marsal György nevű nyugalmazott rendőr úgy gondolja, hogy altábornagyként szolgálatba lép. Vagyis a tördelés teljesen figyelmen kívül hagyta a szöveg belső összefüggéseit. 
• A tipográfia szabályai szerint a belső tükör margóméretei a felső margótól kezdve, az óramutató járásával megegyezőn növekednek, logikus módon így a kötés-margó lesz a legnagyobb, hiszen a könyv kötése, fűzés, ragasztás, ott vesz fel a legtöbbet. Ahogy nézem, a tördelő a margókkal nem pepecselt, a szöveget bevágta középre, s hadd szóljon! Nagy szerencséje volt, hogy bőven hagyott margót mindenhol, így a jobb margó indokolatlan nagysága ellenére is teljesen olvasható maradt a szöveg. Így ez elsőre nekem fel sem tűnt, csak  SzFT hívta fel rá a figyelmem(et). 

Tévedés ne essék: a dohogásom tárgya nagyon messze van attól, hogy dühöngés legyen. Rövid munkahelyi tesztemen (két kolléganő kezébe nyomtam a könyvet, mondják meg, milyen tipográfiai hibákat látnak első blikkre, belelapozva, és találnak-e hibát a címben? Mindkettejük értetlenül nézett rám, nem találtak semmit) simán átment a dizájn. Vagyis nincs baj, csak dohogás. Mert kár, hogy ilyen külsőségi apróságok lehúzzák picinyt ezt a nagyszerű könyvet. 

Moha töpreng, mi mindennel támadt gondja a regény olvasás közben

A SZEREPLŐK SZÁMA ÉS A NEVEiK
A könyv negyven fejezetből áll. Minden fejezetcímen van egy név, hogy ki mit csinál. Vannak ismétlődő nevek, de nem túl sok. Nem garantáltan pontos statisztikám szerint alsó hangon, csak a fejezetcímekben harminckét szereplője van a négyszáz oldalas könyvnek! Tény, hogy van akire nem kell nagyon figyelni, mert csupán a róla szóló fejezetben bukkan fel, mint valamelyik másik szereplő virtuális kiterjesztése (vagy mi a csudának nevezzem). De ez akkor is nagyon sok. Nem egyszer, hanem sokszor gondolkodnom kellett, hogy akkor most aki éppen, az vajon kicsoda is.

Arról nem beszélve, hogy például Winkler Szonita és Vámos Szundar nevét állandóan összekevertem. Nem a Winklert a Vámossal. Meg egyébként Szundar keresztneve nem is jutott eszembe, és amikor elővettem a könyvet, hogy megnézzem, akkor tudatosult, hogy egy másik szereplő vezetéknevét írtam le az övé helyett! Fokozzam még? Vagyis, fogalmam nem volt a nevéről, négyszázhúsz oldal után. Ez, tudom, rám nézve is gáz, ám magamra nézvést tudok arról, hogy személyi igazolványom nekem nem azért van, hogy igazoljam magamat, hanem azért, hogy legalább a saját nevemet ne felejtsem el. De egy szó mint sok, túl sok a könyvben a szereplő. Ráadásul nem is volt olyan érzésem, hogy a cselekmény miatt feltétlenül szükséges ennyi. 

A TÁVOLSÁGTARTÁS
Vagy nem is tudom, hogy írjam, mi a jó szó a távolságtartás helyett. Arra gondolok, hogy minden szereplővel mindvégig megmarad a három lépés táv. Nem csupán bennem, az olvasóban, hanem érezhetőn a szerző és a szereplők között is. Valahogy nem éreztem, hogy ÖrkényiSzűcs bármelyik szereplőjét szeretné. A történet szereplői csak eszközöknek tűntek a történet kibontására, és nem róluk szólt a mese. Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Nem a szereplők jelleme miatt voltam képtelen közel kerülni bárkihez, hanem az író nem hagyta, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Emiatt viszont kívül rekedtem a történeten.

A moly.hu-n rendszeresedett egy kifejezés, amikor valaki nagyon beleélte magát egy cselekménybe, az értékelésében szinte kivétel nélkül így kiált fel: „Beszippantott a történet!” Fene a gusztusom, de nekem erről mindig két dolog jut eszembe: az orális szex és a lakásban található bármilyen lefolyó, fürdő, vécé, mosogató, aminek a vége a barnás trutyi. 
De itt és most tehát azt kell írnom: a 2068 története nem szippantott be, mindvégig kívül maradtam, a sok szereplő és a szereplőktől való három lépés miatt. 

A CSELEKMÉNYRŐL
Egyfelől átvágás lenne azt állítani, hogy a könyv lassan hömpölygő, cselekménymentes. Másfelől ugyanígy átvágás lenne azt állítani, hogy a cselekmény pörög, nem győzzük kapkodni a fejünket a rengeteg, mozgalmas történés olvastán. Rengeteg a mozgás, a nyüzsi, valahogy mégis alig történik valami.

Tudom, ellentmondásos, amit most írtam. Talán abban rejlik az ellentmondás, hogy a rengeteg szereplőt be kell mutatni, azért mennek ide-oda, tesznek-vesznek, s azért ezzel fogynak az oldalak rendesen. Ám a fő cselekményszálról ennek ellenére csak úgy századik-százhuszadik oldal körül derül ki, hogy van, létezik és merre is tart. (Mindjárt elmondom, a könyv erényei között, hogy rég jól bevált rutinom ellenére miért nem tettem félre mégsem a könyvet.) De végig olvasva a kötet, egy kicsit itt ül az ördög a vállamon, és súgva azt fanyalogja a fülembe, hogy minden erénye mellett hol van ebből a négyszázhúsz oldalból a cselekmény, az esemény, a történés, miközben annyi minden történik, megesik a szereplőkkel. 

Ennek leginkább az az oka, hogy leginkább a cselekmény íve hiányzik a történetből. Az ív hiánya betudható annak is, ahogy írtam, igazából nem aggódunk a szereplőkért, mert nincsen egyikük sem kiemelve. Azt, hogy egyikük egy merénylet kapcsán kiesik, voltaképpen nem átéljük, hanem elmesélik nekünk. Szóval, igen, a talán a legjobb szó a tempó hiánya, és a rengeteg, számomra jónéhány indokolatlan szereplő ellenére a történet elmozaikosodása. (Ez de szép szó lett!) Ezáltal a cselekmény dramaturgiája szenved károkat. S valószínűleg ezért nem üt akkorát az egyébként nagyon jól sikerült végső konfliktus roppant ötletes, meghökkentő lefolyása, és a nyomozás megoldása sem, de ami ennek ellenére nagyon masszívan odateszi és megmutatja a szerző igen-igen értékelhető erényeit. 

Moha sorra veszi a könyv erényeit részletesen, hogy ez maradjon meg az olvasóiban

ÖrkényiSzűcs ÁdámTamás könyvén egyértelműen látszik, hogy a szerző igen élénk fantáziával megáldott, rendszerező agyú, komplexen gondolkodó ember. Nem tudtam eldönteni, hogy a 2068 inkább sci-fi-e vagy inkább krimi? A sci-fi vonal tulajdonképpen nem más mint bizonyos mostani technikai irányvonalak továbbgondolása és alkalmazásaik társadalmi hatásainak regényesítése. Amit ÖrkényiSzűcs beleszuszakolt egy jól átgondolt krimibe. 

A JÖVŐ TECHNOLÓGIÁJA
Nem elrugaszkodott. Reálisnak tűnő. Valószínűsíthető. Mindaz amit olvasunk, innen nézve elképesztő, riasztó, de egyáltalán nem kizárható, sőt! A szerző mintha kínosan ügyelt volna arra, hogy ne rugaszkodjon el túlságosan, bízik a technológiában, de megtartja annak a legvalószínűbb fejlődés-tempóját. A regény ebből a szempontból hihetetlenül koherens, átgondolt. Nem tudom, ÖrkényiSzűcsnek mennyi kutatómunkája van ebben, bár az interjúkban azt olvastam, négy hónap alatt szülte meg a könyvet, nagyjából azoknak az időlikaknak a felhasználásával, amiket eddig a közösségi médiák oldalain töltött: vagyis úgy fest, nem pepecselt tudományos előkutatásokkal, hanem használta a józan parasztit és a fantáziáját. Amikkel a jelek szerint igen bőven megáldotta a sors/Teremtő/élet/jószerencse/véletlen. S amiket kiötölt, azok olyan szerves részei az egésznek, a szereplők olyan magától értetődő természetességgel használják, ami a rendelkezésükre áll, hogy az csuda. Egy másodperce sincsen izzadtságszaga egyik ötletnek sem, semmi nem tűnik erőltetettnek, anyagidegennek. S gondolj bele, milyen ötletek vannak: nyomtatható ételek (s mi most már azért nyávogunk hogy amit a boltban veszünk, már ételgyárakban készül, mekkora arányban műanyag, műízű vagy éppen ízetlen), ugyanígy kinyomtatható ruhák, az önvezető autók teljes elterjedtsége, az okos telefonokat kiváltó szemüvegeken megjelenő adatok, a mindenkinek alanyi jogon járó robotpénz a megélhetéshez, stb. 

Ha abból indulok ki, hogy a korosztályomnál korábban született ismerőseim döntő többsége milyen szinten képes eltévedni a rendelkezésünkre álló technológia működésében, a hozzá kapcsolódó terminológia használatában, akkor elképesztő, hogy a szintén ehhez a korosztályhoz tartozó szerző milyen magabiztos, széles spektrumú ismeretekkel rendelkezik, és milyen magától értetődőn hivatkozik ezekre és használja a kifejezéseket.

– Morzsám, te például tudod, hogy mi az, hogy boomer? 
– Fogalmam sincsen, mi az?
– Azt a korosztályt hívja így, amelyik még nem beleszületett a számítógépek és az okostelók világába.
– Vagyis a vén fütyiket fikázza le a tizenhét éves lányod nemzedéke, aki eltéved a telótapizás és a klattyintások erdejében?
– Igen. A múltkor Bori (értsd, a párom tizenhét éves lánya) meg is lepődött, hogy tudom, mit jelent a szó. Mert számára én is boomer vagyok, s szerinte ráadásul fogalmam sincsen, hogy az vagyok.

A SZÖVEG MINŐSÉGE
Mivel mostanság több elsőkönyves szerző írását olvastam, van némi összehasonlítási alapon, hogy bátran, minden töprengés nélkül kijelentsem: a 2068 írója pompásan ír. Egyáltalán nincsenek suta mondatok, megfogalmazások, a szövegben részleteiben minden a helyén van, a párbeszédek valósak, nincs döcögés, egyáltalán nincsen verejtékszag. Ebből a szempontból ÖrkényiSzűcs a maga múfajában igazán teljes értékű író. Szórakoztató regényt írt, és a regény szórakoztató,ötletgazdag, koherens, a szöveg teljes értékűn él. Ez volt az ok, amiről fentebb azt mondtam, elmondom, miért nem tettem félre a regényt az elmozaikosodás ellenére. Mert a mozaikokat nagyon élvezetes volt olvasni. A kifejezőkészség, a megfogalmazások gördülékenysége simán lendületet ad az olvasásnak. 

ÖrkényiSzűcs magától értetődőn használja a nyelvi lehetőségeket, és teszi ezt úgy, hogy például egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy például a vaskosan trágár megfogalmazások használata öncélú lenne, még akkor sem, amikor nem a regény beszélgetéseiben szembesülünk velük, hanem a narrációban. Ehhez tudni kell írni! 

Aztán ott van a számtalan apróság, 2068-ban mindennapi kis cselekedet, leírás, amivel markánsan, célratörőn mutatja meg, milyenek lesznek akkoriban a hétköznapok. Sőt, a nyelv használata még tréfás helyzeteket is teremt: nagyon jót rötyögtem azon a szakaszon, amikor az egyik konzervatív szereplő kommunikációs zsákutcába fut, mert egyedüliként még él a magázódás teljesen kiveszett lehetőségével egy olyan beszélgetőpartnerrel aki a „maga” szót már csak az „önmaga” értelmében képes felismerni. A szó kétféle használata így mulatságos félreértéshez vezet kettejük között. Pazar! 

A SZEREPLŐK
személyisége felépített, hihető, a cselekedeteik teljesen hihetőn motiváltak, s mindennek bemutatásában semmi erőltetettség nincsen, voltképpen laza csuklómozdulatokkal, néhány vonással ott van mindenki. 

Moha megpróbálja összegezni, amit eddig jó hosszan írt ide

Összegeznem kellene így a vége felé. Kicsit bajban vagyok, mert egy olyan valaki munkájáról mondok véleményt, aki sokkal jobban ír nálam, s ezért némileg méltatlannak érzem, a negatív észrevételeket. Úgy tartja a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az kritizálja...

Ám, ha nem írnám, írtam volna le az őszinte véleményemet, azt meg magammal szemben érezném teljesen méltatlannak.

A 2068 majdnem pompás regény. Az erényeinek és a sikerületlenségeinek egyenlege arra vezet, hogy a benne rejlő lehetőségek komoly várakozást támasztanak a szerző által írt következő regény iránt, amit a magam részéről roppant kíváncsian várok. Ha a dramaturgia kidolgozottabbá válik, csökken a szereplők száma, és teret nyerhet az olvasó azonosulása a főszereplővel, akkor Szűcs Tamás könyve simán a legjobb szórakoztató regények kategóriájában foglal majd helyet, mert nem csupán jó lesz elmerülni a részletekben, hanem az egész is pompássá válik. 

6/10

(2020 március)

Szemezgetés a szerzővel készült interjúkból
Robotprostituáltak és virtuális influenszerek
„A könyv magát írja”
„Budapest ötven év múlva is menő hely lesz”

A szerző blogja:
Fotelkalandor

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak és a szerzőnek,
akik simán vállalták, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak,
ami csont nélkül vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Leonyid Szolovjov egy másik, de szintén a török (vagy milyen, mert egy csomó más nemzet is magának csaklizza a nációját) tréfacsinálóról, Naszreddin Hodzsáról szóló könyvéről, A csendháborító-ról nem régen írtam. Ahhoz képest, hogy a blogom nem tartozik a mérvadó könyves-oldalak közé, s hogy egy nagyon régen, több kiadásban megjelent könyvről van szó, viszonylag sokakat érdekelt, amit írtam róla. 739-en klattyintottak rá. Ennek nagyon örültem. 

Szolovjov megírta a könyv folytatását is, s bár Magyarországon ez nem lett annyira ismert és közkedvelt mint az első rész, szerintem ez sikerül jobban. Ha már mindenáron sorrendiségben gondolkodom. Bár minek... 

Na, szóval, egy orosz/szovjet író írt két könyvet egy keleti tanítóról, tréfacsinálóról, akinek az emléke több évszázadon keresztül fennmaradt, két magyar meg gondolt egyet, és az orosz író könyvét képregényre álmodta. 

Ha csak a rajzoló nevét nézem, nagy mellényúlás látatlanban sem lehetett a dologból: Dargay Attila. Akit nem kell bemutatni, nem kell a művei sorát idézni. Csak illene. Főleg a rajzfilmjeiről. A rendezéseiről. A sorozatairól. A számtalan képregényéről. Hogy csak a legfőbbeket említsem, és a rövid rajzfilmjeit, a reklámfilmjeit hanyagoljam. Dargay nagyon jellegzetes alakokat rajzol: olyan kedvesen, bájosan bumfordik, hogy az csuda! S a roppant jellegzetes stílusa egyszerűen megunhatatlan, bármi is legyen a témája.

A kedves bumfordiság az oka, hogy ha elő is fordul erőszak a Dargay közvetítette történetben, még az is mosolyogtató, majdhogynem  derűs. Dargay még egy kínzókamrát is szinte kedves hellyé változtatott, anélkül, hogy megvonta volna a hősért való aggódás jogát és lehetőségét. Úgy veszi az erőszak realitását, hogy közben valahogy mégis megmarad, hogy amit látunk az valakinek fáj, az valakinek szörnyű. 

Dargay Attila közel negyven képregényt alkotott. A magam részéről, amit ismerek, mindegyik a kedvenceim közé tartozik. De a két főkedvenc A Coquillardok kincse és ez, Az elvarázsolt herceg. Okot ne kérdezz! 

Naszreddin Hodzsa Szolovjov által írt második története 1977. decembere és 1978. áprilisa között jelent meg a Fülesben, 18 részben, 192 képkockában. Kevés képregény volt, amely ennyire hosszú volt az újságban. Ez viszont szerencsére azt jelentette, hogy nem kellett túlságosan zanzásítani a történetet. 

A történet egyszerű Naszreddin Hodzsa szembe kerül egy cudar, gazdag, a végtelenségig kapzsi kereskedővel, Rahim bejjel, mert az elrabolja egy özvegyasszony utolsó kis vagyonkáját is, és hasonló módon meg kell leckéztetnie a várost vezető, igazságtalan Kamil béget, aki nem mellesleg néha megcsinálja Rahim bej gyönyörű feleségét (még szex is van a képregényben, s nocsak, '77-ben maradhatott is benne), aki Dargay rajzain a maga erkölcstelen szemérmetlenségében is bűbájos, és mindent megtesz, hogy kettejük lovai közül az övéi győzzenek a közelgő nagy versenyen. Mondom mindent. 

A gaz kereskedő és az ugyanolyan gaz városvezető képlete nem véletlenül ismerős, A csendháborító-ban is nagyjából ugyanez történik. A részletek persze mások, az egész mégis meglehetősen hasonlatos. Ami viszont egyáltalán nem teszi unalmassá a történetet. Mert tulajdonképpen most is mesét olvasunk. Amit még az a tény megerősít, hogy Naszreddin Hodzsa segítője a felnőtt bagdadi tolvaj, aki szintén egy nagy firma. 

Egyszóval, ahogyan A csendháborító esetében is írtam, vajon ki nem szimpatizálna Naszreddin Hodzsával, az igazságosztóval, az elnyomók ellenségével, a szegények segítőjével, a keleti Robin Hood-dal, a nem elsősorban önmagáért, hanem a kisemmizettekért küzdő Lúdas Matyival? 

Szolovjov hús-vér alakot teremtett: Naszreddin nem sebezhetetlen alak. Többször kerül az elleneinek a kezébe, megjárja a börtönt is, van, hogy tanácstalan, sarokba szorul, de ami alakjában talán a legszimpatikusabb: még tanácstalanságában is képes derűs, optimista maradni és megoldásaiban is mindig ott van a tréfa, a csel, amivel megleckézteti az ellenfeleit. Azt hiszem, Dargay képregényének a zsenialitása abban áll, hogy a történet kedvessége, derűje egy az egyben átjön a rajzain, és egy másodpercre sem szakad ki az eredeti szöveg környezetéből, inkább felerősíti azt. Utoljára úgy negyven-negyvenhárom éve láttam olvastam ezt a képregényt, de most is ugyanúgy oda vagyok érte, ahogyan akkor, tizenéves koromban. 

10/10

(2020 március)

A Füles képregény bibliográfiája

AZ ELFOGULTSÁG ELŐZMÉNYEI

Elfogult vagyok önnel szemben. Illetve az írásaival szemben. Jó pár évvel ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) talált rá a Virágos katona című regényére, a Latroknak játszott-kvartett első kötetére. Viszonylag hosszú ideig kapacitált, hogy olvassam már el, mert hű, mennyire nagyon, de nagyon jó. Jó ideig nem hagytam magamat, aztán egyszerre csak belefogtam. Nem annyira a könyv érdekelt, mintsem SzFT: szeretem őt, aki nem irodalom-fan mint én, gondoltam, nem veszem el a kedvét a passzivitásommal. Ha már Szabó Magda-imádatában képtelen vagyok osztozni vele, legalább ne fokozzam az ellentéteket. . 

Igen-igen gyorsan be kellett látnom, hogy SzFTnak, bármennyire nincsen kifinomult irodalmi ízlése, sőt, még igazán mély érdeklődése sincs, mégis tökéletesen igaza volt. A Virágos katona az egyik legpompásabb regény, amit életemben olvastam. A Noran Libro kiadó által megjelentetett, komplett Latroknak is játszott-kötetben olvastam, vagyis nem kellett leállnom az első kötet után, rögtön jöhetett a második, a harmadik, majd a negyedik. Gondolom, nem sértem meg vele, kedves Nándor, ha azt mondom, az a negyedik kötet kiábrándító volt az előzmények után és vonatkozásában, de a trió, nos, az életem egyik meghatározó, legkedvesebb olvasmányává vált. Mit szaporítsam a szót: ön csupán csak ezzel a sorozatával is simán a kedvenc íróim közé került, és a Latroknak is játszott a legelőkelőbb helyet foglalta el az általam olvasott könyvek között. 

Nem haboztam, a Virágos katona és folytatásai után sorra vettem az ön összes többi mindenét, amit csak elértem. (A novelláit még nem olvastam.) Ebben nagy segítségemre volt, hogy a Noran, ugye, belekezdett az életműve kiadásába. 

Nem volt kisujjból kirázható művelet, de különösebben nagy bűvészetet sem igényelt, csak némi kitartást és szerencsét beszerezni az életművének a köteteit. (Mondjuk a Latroknak is játszott azóta sincsen meg, csak egy olyan verzió, amelyben az az annyira nem sikerült negyedik rész nincsen benne.)

Éveken át vertem a fejem a falba: a Nyugati téri Alexandrában egyszer bagóért leltem egy példányt belőle. Akkor még nem olvastam öntől semmit. SzFT már akkor abból az alapállásból közelítette meg a kérdést, hogy nem kell már több könyv otthonra, majd a lottó ötös után, ha lesz könyvtárszobánk. Meg sem próbált rábeszélni, csak annyit mondott:
– Mondtam, hogy nagyon jó...
Felvettem, letettem, felvettem, letettem. Végül otthagytam. Követ el az ember végzetes hibákat. Persze,, mentem én vissza, de ugye, egy példány volt, s nem mindenki olyan műveletlen, határozatlan és bizalmatlan mint én. SzFT azóta már nem olvas annyit, és teljesen leszokott róla, hogy olvasnivalót ajánljon. Verem a fejemet a falba... Mit csinálnék másképpen az életben ha még egyszer nekifuthatnék? 

S bizony, kedves Nándor, az lett a helyzet, hogy bár manapság is mondom, a kvartett több mint jó, zseniális és meghatározó, de a többi regénye, legyen szó akár az ifjúságnak, akár a felnőtteknek szóló írásról, sem okozott fikarcnyi csalódást sem. Na, jó, volt, ami fikarcnyit igen, de az jobbára nem a szövegnek szólt, hanem a koncepciónak vagy a dramaturgiának. Mit csináljak, leragadtam ott, hogy önt jó olvasni. Szinte bármit is ír. Pont. 

MIT TUDOK ÖNRŐL?

Mindent. Semmit. Amit érdemes. Semmit, amit érdemes lenne: egy írót ne az élete, hanem a művei jellemezzenek. Ha csupán az életének, a személyiségének az ismerete ad értelmet az írásainak, baj van.

Az ön több életrajzát olvastam, de valahogy a személyét nem sikerült mégsem megragadnom. Ilyen-olyan élet-eseményeket igen. Mégis úgy tettem le a köteteket, hogy jó, tudok ezt-azt önről, de leginkább olvasni jó az írásait. Azonban az a furcsa, hogy Gion Nándorról, az emberről vajmi kevés ismeretet, információt szereztem az önről szóló könyvekből. Az a legkülönösebb, hogy még a fotóit nézegetve sem. Egyszerűen az írásainak a hangulata és az arca számomra nem fedik egymást. Tudom, kicsit intimpistáskodás, de magunk között vagyunk, hadd mondjam el: a fotók alapján még azt sem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e számomra vagy sem? Különösen a késői fotókat nézegetve, azzal a hihetetlen méretű szemüveggel, és bocsásson meg, nem tudok másra gondolni, a borvirágosnak tűnő orral.

Aminek persze semmi jelentősége nincsen, hiszen ön író, én meg az olvasója vagyok. S mert az írásait tekintve számomra az egyik legkedvesebb író, akit életemben eddig olvastam, úgy gondolom, végső soron az, hogy milyen ember volt, hogyan nézett ki, milyen életet élt tökéletesen és végtelenül indiferens: amit írt, az a lényeg. Voltaképpen ki a fenét érdekel Toulouse-Lautrec külseje úgy nagyjából bármelyik festményének a tükrében? Vagy kit érdekel Charles Bukowski életmódja, bármelyik regényét olvasva? 

Viszont azt is meg kell mondanom, meglepett, milyen gazdag irodalom van önről és az írásairól. Konkrétan válogatni lehet, mit akar az ember Giont-szerető gyereke elolvasni közülük. Mindazonáltal azokból az életrajzi művekből sem derült ki számomra túl sok önről. Teljes homályban van előttem milyen politikai nézeteket vallott, hogyan állt a metafizikai kérdésekhez, s ki volt a kedvenc írója. Az igazat megvallva, mindez érdekel, de tulajdonképpen és valójában egyáltalán nem. Bármit konkrétat tudnánk ezekből, szemernyit sem változtatna azon, hogyan viszonyulok ahhoz, amit írt. 

Egy dolog viszont egészen komolyan megdöbbentett amikor a Napkút önről szóló könyvét olvastam. Ezt írtam a könyv értékelésében: 

Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt „Latroknak is játszott”-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira az, hogy a helyek, az események, az épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye is hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Ez azért csuda érdekes!  

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A KÜLSŐ

Általam nem ismert okokból az életmű maradékának (már jócskán az eddig meg nem jelent írások megjelentetésénél járunk) a kiadását a Napkút Kiadó és a Kalota Művészeti Alapítvány vette át. Sőt, ha ragaszkodom az igazsághoz, legalábbis a látszathoz, a könyvben a sorrend fordított, előbb van az alapítvány, aztán a kiadó.

A kötet a Gion–életmű-sorozatban jelent meg. Úgy, hogy az ötödik és a hatodik kötet között kiadót váltott a sorozat.

Ezzel együtt az új kiadó, a Napkút megtartotta az eredeti sorozat formátumát, a tipográfiáját, a sorozat-képét. Roppant dicséretes és örvendetes döntés! Számomra érthetetlen egy-egy életmű-sorozat kiadása közben miért változtatnak a sorozat egységes képén (kapásból a Philip K. Dick és a Sztrugackij tesók életművének dizájn-változása jut eszembe; a második ráadásul hatalmas visszalépés szerintem). A mostani Gion-kiadók ezt a hibát, bármi is legyen az oka, indoka, szerencsére nem követték el. Helyes, jó, bölcs és érzékeny döntés volt. Köszönjük!

A könyv kötött, kemény fedlapos, masszív és (erős emberek számára) jól olvasható, a gyengébbeknek a hosszabb időn át való olvasás, hacsak nem térden vagy asztalon van a könyv: izomerősítés. Ami abból a szempontból örvendetes, hogy hű, mennyi mindent olvashatunk még öntől. Ám a kiadvány súlyára nézvést kicsit eltúlzott. Én az első szempontot tartottam szem előtt. Erős férfi vagyok. (Remélem, mindkettő!)

Apróság csak: a magam részéről egy bekötött könyvjelzőt nagyon hiányoltam olvasás közben, valahogy nagyon kiáltott utána a kötet. 

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A TARTALOM TÁVOLRÓL ÉS KÖZELRŐL

A kiadójával, Gion úr, ma váltottam egy emailt: a kérdésemre, hogy miért történt a kiadó-váltás ők nagyon tapintatosan válaszoltak: a drámák nagyon nehezen eladhatók manapság, ám ők szeretik a drámákat. Annyit tett még hozzá levelező partnerem, hogy bár nagyon komoly munka volt kötetet készíteni például az Újvidéki Rádió dobozaiból előkerült harmadik indigós példány fénymásolatáról, miközben tisztában voltak azzal, hogy a drámai művek iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés, de a Napkút a Gion-hagyaték megjelentetését lelet- és értékmentésnek tekinti. Nagyjából szó szerint idéztem a ma kapott levelet. A levélíró még hozzátette, hogy egy, de inkább két kötet megjelentetése még tervben van. Isten áldja őket érte! 

Szóval, kedves Nándor, lett egy kiadó, ami nem hagyta cserben sem magát, sem az ön olvasóit. Feltúrták a sublótot, lesöpörték a padlást, kinyitották a sparhelt fiókjait, benéztek a parketta-résekbe és az ágydeszkák alá is, elmozdították a festményeket, megkotorták még a lisztes láda alját is, hátha valaki, valamiért, éppen oda rejtett el néhány ön által írt oldalt. Sikeres lett a kutatás. Ahogy mondtam, ez a kötet hétszáznéhány oldal, és van még egy-két kötetnyi írás a talonban. 

És mielőtt nagy levegőt véve a mélyre merülnénk felteszek egy nagyon nehéz kérdést: ön vajon akarta volna, hogy ezek az írások megjelenjenek? Vagy éppen azért nem jelentek meg még az életében, mert nem akarta, hogy napvilágot lássanak?

Éppen ebben a kötetben egy helyen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen soha nem kellett házalni az írásaival, gyakorlatilag mindig megrendelésre írt. Ha ez igaz, és miért vonnám kétségbe, amit állít, akkor az a helyzet, hogy ezek az írások, meg az ez előtt a kötet előtt megjelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötet (amiről méltatlanul keveset írtam, de az még egy más világ volt a posztjaimat illetőn) és majd ezt követő egy-két (kettő, lécci, lécci!, kettő!) kötet anyagai nem megrendelésre készült írások, illetve ön nem különösebben küzdött azért, hogy nyomtatásban megjelenjenek. A választ nem tudjuk meg, hacsak meglepő fordulatként nem válaszol erre az önnek írt levelemre. (Milyen lenne már...! Hm... Spiritiszta. Nem Gionos.) 

Mivel a kötet kutatós-nagytakarítások talált írásaiból állt össze, ezért a koncepció magától értetődőn nem származhatott öntől, csakis a szerkesztőtől, a könyvben csak a legutolsó oldalon feltüntetett Kurcz Ádám Istvántól. Akinek evégett nem lehetett könnyű dolga. Hacsak nem akarta vasvillával hányni a szöveget, örüljetekhogykaptokmég-alapon. Nem akarta.

A vaskos tartalom döntő részét drámai átiratok, hangjátékok adják. Amik, mint tudjuk a Napkút Kiadó munkatársának a leveléből, olvasva manapság nem a legdivatosabb műfajok Annak ellenére sem, hogy sokan vagyunk, akik szeretjük őket. Legalább ketten a kiadók és én. :-)

Akkor bukjunk egy kicsit a mély felé és a búvárkodást megelőzőn legyünk őszinték. Önmagában abban van egyfajta hm, sejtetés, megelőlegezés, amit a kiadó munkatársa írt nekem: a kötet megjelentetése „lelet- és értékmentés”. Ha egy írónak többedik posztumusz kötete jelenik meg, legyen bármekkora géniusz, az bizony óhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Nemes egyszerűségében azért, mert ha nagy íróról van szó, akkor a dolgait már kiadták életében, s ha később, netán halála után felfedezett íróról van szó, a le nem zárt, kötetbe nem rendezett írások mindig egy kicsit a rajongók kíváncsiságának a kielégítését vagy az irodalomtörténészek molyolását szolgálják. Bármekkora névről legyen is szó. (Például Vonnegutnak sokadik posztumusz kötete jelent meg, de meddő hiábavalóság lenne, hogy az ágyláb billegését korrigáló kéziratok közül előkerülne még egy Az ötös számú vágóhíd vagy egy Macskabölcső.) Nem, Gion úr, az ön legjobb írásai magától értetődőn nem ebbe a kötetbe kerültek. Ez a kötet lelet- és értékmentés. Úgy nagyjából fordított sorrendben.

Méltatlan beárazása lenne a kötetnek, ha leragadnánk a lelet szónál. Mert ott van mellette közvetlenül az érték szó is. Most hirtelen egy rockzenekar példája jutott eszembe. Nem egy konkrété, de azt hiszem, mégis konkretizálom. Mondjuk az LGT-vel. A zenekar '71-től rendszeresen jelentette meg a lemezeit. 1992-ben megjelent egy dupla nagylemez a zenekar kislemezeinek dalaival. Ami hatalmas ritkaságokat tartalmazott.  Egy csomó olyan dalt, amely nem került fel előtte nagylemezekre. Jobbnál jobb nóták vannak ezen a lemezen! De az összeállítás mégsem egységes. Nem lehet az, mert a hangzás húsz évet átfogó zenei felvételek esetében nem lehet egységes, s mert koncepciója nem lehet olyan daloknak, amelyeknek a születésük hatalmas időintervalluma miatt semmi közük nem volt egymáshoz. Ezért bármennyire szeretem ezeket a dalokat, nagyon ritkán szoktam a lemezt egy az egyben hallgatni: egészen máshogyan szól az egyik nóta mint a másik, s ez néha nem esik jól.

Nos, valahol így kell kézbe venni ezt a könyvet is. Egy az egyben nagyon nehéz értékítéletet mondani róla, hiszen nem egységes, a koncepció nem az ön koncepciója volt, akkor sem, ha semmi hiba nincsen benne. De az LGT-kislemezekkel szemben ez a könyv már nem tartalmazza, hogy is mondjam, önt abban az értelemben, hogy bábáskodni már nem tudott az írások felett. Ahogy fentebb írtam, talán meg sem jelentette volna őket.

Viszont tény, hogy mi, az ön olvasói, tisztelői sokat veszítettünk volna, ha nem lát napvilágot a Krisztus katonái. Például azért, mert soha nem ismerhetnénk meg a Virágos katona színmű- vagy a Latroknak is játszott filmforgatókönyv-változatát.

A szenttamási virágos katona eredetije

Nem árulok zsákbamacskát: egyik sem fogott meg annyira mint az alapmű. De így utólag, elolvasva azt mondom, sajnáltam volna kihagyni, mert ahogy Kurcz Ádám is írja az egyébként roppant érdekes Szerkesztői szó-ban: ön nem csupán dramatizálta a regényeit, hanem át is szerkesztette őket. Vélhetőn a más műfaji keretek miatt is.

A kötetének a tartalma annyira szerteágazó, annyira sok minden került bele, hogy nagyon nehéz összegezve értékelni, milyen is a könyv. Jó. Nagyon jó. Nagyon sok. Néha túl sok. És mégis kiváltja a mégmégmég-érzést. Kurcz Ádám az ön életét vette alapul és annak a kronológiája szerint állította össze az írások sorrendjét. S mivel, már tudjuk, ön jóformán bármit írt, a megtörtént valóságra volt reflexió. Hm, ez a mondat nem sokat mondott, persze, hogy az, persze, hogy valóság-reflexió. Mint minden írónak. Arra gondoltam, hogy mindaz, amiről ír, komoly önéletrajzi háttérrel rendelkezik. Na, így már jobb. 

Szóval a kötetben van minden: visszaemlékezés, novella, rádiójáték, színmű, film- és tévéjáték-forgatókönyv, hangjáték, irodalmi forgatókönyv. Két komolyabb blikkem volt Önt olvasva. Az egyik nem pozitív. Tudom én, kedves Nándor, hogy a labdaszedegetőnek nem tiszte a meccs értékelése, hogy az outsider nem bennfentes, és eszembe sincsen azt mondani, hogy bármit is értek az irodalomhoz, én csak egy olvasó vagyok, aki mondja a magáét. Ezért amit mondok, semmiképpen nem kritika. Még csak nem is recenzió. Csupán vélemény. Lássuk hát!

1. Több olyan írás volt a könyvben, amelyik úgy ért véget, hogy nem ért véget számomra, csak befejeződött. Egyszer csak. Mintegy. De úgy, hogy lapoztam volna tovább, hogy akkor... és erre nem volt tovább. Nem mondom, Gion úr, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy minden történet minden szála legyen elvarrva. Mert nem kell, hogy így legyen. De több alkalommal csak néztem, hogy ööö... izé... most akkor? Merre hány méter? És ez most így miért? 
2. Akkor most a másik blikkemről. Ezt most nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mert félreérthető. Tudja, kedves Nándor, vannak könyvek, nem túl sok, sőt, nagyon kevés, aminek az olvasása közben valamiféle áhítat fog el. Nem azért, mert a könyv vallásos vagy metafizikus, és azért sem, mert nagy eszméket fogalmaz meg. Mert egyiket sem teszi. Hanem mert valami olyan lélekmélyi dolgokat bizget meg apró dolgokkal, minek következtében, hogyan is énekelte Zorán: „valahol mélyen a szívemben” mozdulnak meg az érzések . Amiért, ugye, „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. S Gion úr, irigyen tisztelem önt is ezért. De nem azzal a sárgával, ami a másik ember ellen hergel, hanem a tisztelet irigységével. Tudja, amikor az ember gyereke, ha lapozni kényszerül, még azt is ájtatosan teszi. Nem, nem Istenről szól ez az áhítat, ez az ájtatosság, hanem a melengető emberinek, a szépségnek, a jóságnak. De még ebből sem annak a manapság oly divatos plakátszerű, megmondomafrankótnak, hanem azoknak a kicsi, finom, pasztell finomságoknak, amikor semmi nincsen arcba ordítva, szembe túlmagyarázva, hanem csak úgy megérezzük, hogy a kicsi eseményekben is óriási dolgok somolyognak, simogatnak, vezetnek és utat mutatnak. Nem tudom érthető-e? Újra Dusán szövege jut eszembe: „Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el...”. Hát így valahogy ebben az esetben is. Ugye, kedves Nándor? 

Megtehetném, hogy írok mindenről, ami ebben a könyvben van. Vége-hossza nem lenne. Így sem rövid ez a bejegyzés. Végig senki el nem olvasná manapság, amikor az emberek címekre reagálnak a tartalom helyett és képeket nézegetnek az olvasás helyett. Még az is hosszú lenne, ha csak azokról írnék, amelyek megfogtak, amik igazán megragadták a figyelmemet. Ezért nem is teszem. Aki olvasott már öntől valamit, azt érdekelni fogja a könyv.

Már csak azért is, mert van benne ismeretlen Gion is: amikor például a délszláv-háborúról ír olyan történetet, hogy futkározik az ember hátán a hideg, és iszonyodva mozdul benne mégis az empátia a kiirtott családú, sorozatgyilkossá váló Balla János iránt a Fülek és fejek-ben. Ez az írás számomra valami más Gion volt, de mégis Gion. Ahogyan a kötet számomra legjobb írása is, a Szivárvány Harcosa Budapesten is. Szokatlan volt öntől a krimiszerűség is, a sziporkázó humor is (többször hangosan felröhögtem, pedig, ahogy annak lennie kell, a tömegközlekedésen olvastam) és az a nehezen megfogalmazható árnyaltság, ahogy az önmagáról mintázott hős kapcsolatit bemutatja. S nem tudom, melyik a fontosabb ebben a forgatókönyvben: a vallomás vagy a kapcsolatok? Ugyanis annyira önvallomás, hogy hiába is hívják a főhőst M. Holló Jánosnak, mégis van könyve, amiben egy Golgota stációiról ír, és az egyik van egy katona, akinek sárga virág van a mellén (aki nem olvasta, vö. Virágos katona). A főhős kapcsolatai viszont elképesztők: kurvák, bérgyilkos, forradalmárok, maffiózók, rendőrök... Vajon ez is önéletrajz? A szerkesztő azt mondja, ez a legkitárulkozóbb darabja. A cselekmény nem is annyira fontos (ez nem azt jelenti, hogy nincsen, nagyon is van), hanem ahogyan mondtam, a kapcsolatok finomságai, ellentmondásai, intenzitása, amelyekből kirajzolódik az egész dél-szláv tragédia, de mindennapi ellentmondásaiban, és hm, mi is a jó szó, szép pillanataiban. 

Akit pedig eddig is hidegen hagytak az írásai, kedves Nándor, az majdnem  biztos nem ezáltal a kötet által szeret bele a művészetébe. Ahogy fentebb említettem, ez a könyv nem is arra való. De mégis csak egy nagyon jó kötet. Függetlenül attól, hogy ön nyomdába engedte-e volna. Szóval részemről nagy köszönet a szerkesztőnek, a szerkesztő munkatársainak és a kiadóknak! 

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 A Petőfi Irodalmi Múzeum Gion-hanganyagai

Az ismeretem Sándor Anikóról a nullával egyenlő. Illetve most, eztán a könyv után egy kicsit több. Nem értékítélet, de a moly.hu-n feltűnt, hogy (bár nem bogarásztam végig az összes könyvének az összes avatarját) Sándor Anikónak gyakorlatilag csak női olvasói vannak. (Semmi gúnyos ujjmutogatás, én vagyok az üdítő kivétel, amely erősíti a szabályt!)

Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, ebben az értelemben a hölgy egy bizonyos réteg írója: a nőké. Ez nem értékítélet, hanem bizonyos tényekből fakadó következtetés. Ugyan vannak olyan témák, amelyek önmagukból fakadón adott olvasói érdeklődést, ízlést, réteget vonnak be (és most nem elsősorban a tipikus témájú könyvekre gondolok, ahogyan a műköröm-építés olvasóját sokkal kevésbé fogja érdekelni a szakállvágás titkairól szóló könyv és fordítva, vagy ahogy a lapszabászat modern irányzatainak a fejtegetése is teljesen hidegen hagyja a nutria-tenyésztés célközönségét, és fordítva), mégis úgy gondolom, a jó irodalom nem rétegirodalom. (S miközben ezt a mondatot leírtam, még én is csóválom egy kicsit a fejemet.) 

Szóval Sándor Anikó írt eddig tizennégy könyvet, amiből négy úgynevezett lelki-irodalom (vagy micsuda), a szerző El Camino-s tapasztalatával és következményeivel foglalkozik. Teszem hozzá, a Moly-os olvasói értékelések alapján nagyjából ezek lettek a legsikeresebb könyvei. 

Miről szól a könyv?

A történet voltaképpen egyszerű. A kiemelkedőn jólétben élő főszereplő, Adél elveszíti a jólétet biztosító férjét. Adél nem luxusfeleség volt, tényleg szerette a férjét, és tényleg nem a pénzéért ment hozzá. S tényleg összeroppan, amikor Igor, a férj egy repülőgép-szerencsétlenségben meghal. Adél két évig gyakorlatilag ki sem néz sem magából, sem a házából. Egyedül kapcsolata a külvilággal a szomszédasszonya, Annamari. De Adél ezt a kapcsolatot sem erőlteti túlságosan. 

Aztán egy nap Adél kicsit feleszmél, körülnéz a Facebook-on, és kreál magának egy megfelelő pasit, illetve a pasi profilját, akivel aztán udvaroltat magának. Majd hamarosan valóban létezőként kezdi kezelni az általa teremtett figurát, Imrét. Értsd, felháborodik ha Imre nem ír neki, vagy ha olyat ír. Szerelemmel gondol rá, a „kapcsolatukat” valódi kapcsolatként kezeli. Szerencséjére (vagy pechére) a maga teremtette figura eredetijével (azzal a személlyel, akinek a fotóját felhasználta a hamis profil elkészítéséhez) is kapcsolatba kerül. S ezen a pontom teljesen becsavarodik. Ööö... vagyis a csuda tudja, mert idáig sem épelméjű a történet. 

A könyv vége egy komplett barkácsbolt (ahogy szerelmetesfelségtársam mondaná): tele van csavarokkal. Van amelyiknél csak kapkodtam a fejemet. Nem azért, mert annyira jól sikerült, és a döbbenet kerestette velem az oxigénpalackot, hanem mert számomra kicsit zavarosnak tűnt a csavarok egyik másika. 

Adél eljut odáig, hogy elmeháborodottsága thrillerré változtatja a történetet: a maga kreálta, de biológiai eredettel, valós külsővel bíró Imréje megbüntetendő alannyá, közös bejárónőjük eszközzé, az elterelés fő eszközévé válik a büntetés végrehajtásakor, egy Imrére (tudod, a megalkotott alak) rácsimpaszkodó, mindenáron dugni akaró nőstény pedig szintén megbüntetendő alannyá. És Adél elindul... 

Valamit hagyok az eljövendő olvasóknak is, mégsem mondok el mindent, mert jó fej vagyok. Szóval ennyi a történet. Ha akarom jó, ha akarom, nem az. De soha nem voltam egy akaratbajnok, sokszor sodort a szél: bármit akarok, attól ez a könyv nem lesz jó. 

Milyen ez a könyv?

Olvasmányos. Viszonylag jól felépített, csak nem szabad túl mélyre merülni benne. Nagyjából átgondolt, de ahol nem, az végül agyonvágja az egészet. S nem arról szól igazából, amit ígér, és ez sajnos nem válik a javára. 

Máris mondom, hogy ne áruljak zsákbamacskát: az alapgondolatnak van egy így-úgy előzménye filmen. Ki akartam verni a fejemből, de nem tudtam, mindig visszajött. Az a címe a filmnek, hogy Szeretni bolondulásig. A film feléig egy alakul szerelem történetét láthatjuk, a második felében egy egészen más értelmezéssel nézünk szembe. Mint ebben a könyvben. 

Sándor Anikó távolságot tart mind a történettől, mind a szereplőjétől. Nincsen egy pillanat sem, amikor Adél közel kerülne hozzánk. Mint amikor valaki mesél valakiről, de már a valaki sem áll hozzánk közel, a valaki valakije meg pláne nem érdekel, és amúgy is lenne mit csinálnunk. Beleélni magunkat Adél helyébe pedig pláne nem tudjuk. Nem csupán azért, mert rettentően el vagyunk foglalva az örvendezéssel, hogy jómagunk nem vagyunk őrültek, hanem azért sem, mert sem a szerkesztés, sem a stílus ezt nem teszi lehetővé. S máris hadd tegyem hozzá: a történet és a szerkezet hibái sem.

Talán az is okoz fennakadást a műélvezetben, hogy sokáig nem is dől el, mit olvasunk. Ezért van aki elviseli a thrillereződést, de nekem sok, illetve hiteltelen volt. Talán a motivációk és felépítetlenség teljes hiánya miatt is. Nincsenek okok, okozatok, a dolgok szinte csak úgy maguktól, deus ex machina megtörténnek, fogadjuk el, hiszen amíg telik az idő, annyi minden változhat. 

Az alapbaj talán ott van, hogy van egy nagy ígéret a címben (ami egyébként nagyon találó, jól sikerült), de a történet végül nem arról szól. Amíg Adél bele nem szerelmesedik önnön teremtményébe (most jutott csak eszembe a Pygmallion), addig ez a hamis profil dolog valami mindennapibbat ígér. Jó, persze, a net- és képernyőfüggés manapság már közhely ugyan, de valami mindennapibb mondanivalós jót simán ki lehetett volna ebből hozni. 

De ha már Facebook. A történet legnagyobb hibái ezen a ponton bukkannak fel. Adél nekifog, hogy felépítsen egy nem létező embert a Facebook-on. Férfit. Jóképűt. Olyasvalakit, mint a férje, Igor volt. Talál is megfelelő képet. Állj! Az áll a könyvben, hogy amikor Adél teremt, képet keres. 

 Egy külföldi fotó a netről, ismeretlen férfi, látszik is, meg nem is az arca. (45.)

Ehhez képest átvágás az írótól, hogy a kiválasztott kép eredetije később egy magyar celebbé, sorozatszereplős színésszé válik, akinek nyilván egy ország ismeri az arcát. Akkor is, ha látszik is, meg nem is. Ráadásul már másnapra 

hatvanegy ismerőse volt, egy rakás híresség, néhány politikus, pár külföldi és egy csomó nő. (58.)

Az ötvenkettedik oldalon azt olvassuk, hogy egy színésznő is visszaigazolta. Mondom színésznő! Ha érted... Mondhatnók, a hamis profil eredetijének a kollégája. Mert a külföldi fotó végül magyar celebé lett. Akinek a kamuprofilját másnapra hatvanegyen ismerik el eredetinek, hírességek, politikusok. Akik, ugye, nem ismerik fel a magyar színészt... Életszerű. Aha!

S hamarosan jön egy olyan fordulat a történetben, ami számomra az egészet hiteltelenné és hihetetlenné tette: Adél szerelmes lesz a maga teremtette alakba. Olyannyira, hogy konkrétan úgy várja az üzeneteit, mintha azok valóban kívülről jönnének és nem önmaga írná őket. Féltékennyé válik, ha valaki ír Imrének, és örül, hogy Imre karakánul visszautasítja a macát. Értsd jól: nem annak örül, hogy Imre nevében milyen frankót elhajtotta a kurrogó bigét, hanem, hogy Imre milyen határozott volt. Szóval úgy lesz szerelmes, hogy valós személynek tekinti. És még amikor kiderül, hogy Imre eredetije egy magyar színész, akkor is Imréhez ragaszkodik (aki valamiért magyar színésznek adja ki magát)

Nem azt mondom, hogy egy őrültnek logikusan kell gondolkodni, mert hát éppen nem. De azt igen, hogy ez a váltás, Adél szerelme a fiktív alak iránt, valahogy olyan semmiből jött és egyszerre itt van, mert nem tudom hová vinni a történetet-megoldás. 

S számomra valahogy ugyanennyire erőltetett lett a totál becsavarodást mutató gyilkosság-szál, Imre és a bejárónő, Manyika kivégzése, a tolakodó, de sikert elérő maca elgázolása is. Mert valahogy nem pozitívumként jött le számomra, hogy végső soron mindez Adél agyában történt csak meg. 

Bakker, írtam egyszer egy regénypályázatra egy krimit. Semmire nem mentem vele, pedig nekem utólag elolvasva is tetszik, de hát érintett vagyok. Egy pszichopata sorozatgyilkol, és minden áldozat mellett hagy egy Biblia-idézetet. Megy az agyalás, hogy kicsoda, miért, és ki a következő. A nyominger nyomoz, a pszichológus pszichologizál, a főnök követel, a feleség szeret és unja a nyomozó melóját, a gyilkos, mi tehet mást, gyilkol. A könyv végére én is tettem egy dupla-csavart. A második csavar valami nagyon hasonló volt. Gondolkodtam is rajta, nem sok-e? Most kezdem felfogni, hogy de bizony az! 

S innentől a könyv utolsó lapjai, bár elmondva valóban frappánsnak tűnnének, nem is mondom el, mert nem akarlak félrevezetni, végső soron csak porcukor a törökmézen. Több indokolatlan kérdést vet fel ez a megoldást, mint amennyit megold, és a hihetetlensége miatt még inkább lefelé húzza a hajó orrát. 

Bocsánat, de nincs is kedve a többi csálé megoldás elemzésébe belemenni. 

Talán még csak annyi: az őrületnek van sok példája az irodalomban. Itt van, ugye, mennyire adja magát, Gogol őrültje, aki naplót írt. Vagy Süskindé, aki nagybőgőzött. De Schaffer lóvakító fiatalembere sem semmi. Hogy a Kwai folyó hídjának építőjét, Nicholson ezredest ne is említsem. Szóval van előzménye az őrület ábrázolásának.  bőven, én nagyon csak a felszínt kapargattam. A baj az, hogy ha ezek mellé teszem Adél történetét, hát, ahogy mondani szokták, bizony nagyon csak labdaszedő a pályavonalon kívül, semmiképpen sem játékos. 

Egy végső szó még a könyvről mint tárgyról. Kemény borítós, masszív, jól tördelt, olvasatja magát. A borító felkelti a figyelmet, tehát kiválón eléri a célját. Ha akarom kiváló: mutatja, hogyan esik szét Adél. Ha akarom nem annyira jó, félrevezet, mert a könyvben nem egy nő, hanem egy férfi hamis profilja születik meg. Hadd legyek engedékeny: a kép az első verzióhoz készült. De mondom: önmagában mint borító: pompás! 

Leonyid Szolovjovról nagyjából semmit sem találtam a hálón, azon kívül, hogy írta ezt a könyvet, meg ennek a párját, Az elvarázsolt herceg-et Naszreddin Hodzsáról. Meg írt még egy kamaszkori önéletrajzot. Mármint megírta a saját gyermekkorát. És ennyi. A két Naszreddin Hodzsás könyve kedvelt könyv, mindkettő könnyen beszerezhető, több kiadást is megértek. De magáról az íróról gyakorlatilag semmi infó nincsen. Lekaptam a polcról az Olcsó Könyvtáras Elvarázsolt herceg-et, abban a sorozatban szokott lenni utószó, abban pedig infók a szerzőről és a műről. Hát van benne utószó... Elmondja, hogy Szolovjov mikor élt, hogy volt két Naszreddin Hodzsás könyve, meg egy ifjúkoráról szóló önéletrajz. [Sóhaj...]

Szolovjovval én akkor találkoztam először, amikor a Móra kiadó gondozásában, a Mókus Könyvek sorozatban megjelent A csendháborító, valami elementárisan rusnya borítóval. Eleve a Mókus-sorozat nem volt igazából kitalálva, ráadásul a borítórajzok is mindent megtettek, hogy nehogy bárkinek kedvet csináljanak a kötetek olvasáshoz. Arról nem beszélve, hogy még a könyvek méret-paraméterei is ezerrel az olvasás ellen dolgoztak. Ennek dacára nem hagytam magamat, a téma, a mese-jelleg kedvet csinált, legyőztem a Csohány Kálmán rajzai elleni viszolygásomat (nem volt kis munka), és nekiveselkedtem az oldalaknak, és simán hagytam magamat meggyőzni. Nem volt nehéz dolog. 

A folytatást, az egyébként szerintem még jobban sikerült Az elvarázsolt herceg-et antikváriumban találtam, csak a szerző miatt vettem le a polcról, és roppant örvendezésbe fogtam, amikor leesett a tantusz, hogy hurrá, van folytatása A csendháborító-nak!

Ahogy számolgatom a moly.hu-n, legalább kilenc magyar kiadása volt a hodzsa első kalandjainak. Készült belőle diafilm Lengyel Sándor rajzaival (1957), Sebők Imre képregényt rajzolt belőle (ez számomra komoly meglepetés volt, és birtoklási vágyat generált a lelkemben), és kiderült számomra, hogy 1959-ben a Madách Színház színpadra állította Vámos László rendezésében. Szolovjov írótársa ebben az esetben Vitkovits Viktor volt, és az átdolgozott mű a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Szovjet Színpad sorozatában jelent meg (egek, ez elég félelmetesen hangzik!). Az előbbi feldolgozásokról gyűjtöttem néhány képet, pillants rájuk, barátom, érdemes! 1976-ban egy tévéjáték is készült belőle, szintén Vámos László rendezte, a főszereplője volt többek között Harsányi Gábor, Csákányi László, Gyenge Árpád, Oswald Marika, Márkus László, Balkay Géza. Nagy kár, hogy ezt a változatot nem leltem meg sehol. (Helyreigazítást nagyon szívesen fogadok!) Szóval a könyv mellett nem ment el nyomtalanul a magyar művészvilág. 

Kicsoda Naszreddin Hodzsa?

Létező személy volt, a XIII-ban élt. A „hodzsa” szó tanítót jelent. Naszreddin-ért versengenek a nációk, mindenki magáénak akarja tudni, aki arrafelé él/élt, afgánok, üzbégek, irániak. A róla szóló történetek tréfásak, humorosak, tanító jellegűek, bölcsek és rengeteg van belőlük. 

Naszreddin Hodzsa vándorolt, és tréfáinak alanyai jobbára a hatalmukkal visszaélő adószedők, agák, bejek, urak voltak. Hogy a történetekből mi a valós, azt ma már lehetetlen kihámozni, de ha magunk elé akarjuk képzelni, akkor a legszerencsésebb, ha egy Robert of Locksley vagyis Robin Hood-szerű alakot képzelünk el, íj és kard nélkül, nem a Walter Scott, hanem a Mándy Iván-féle tréfásabb verzióban. Esetleg eszünkbe juthat Lúdas Matyi, de ha rá gondolunk, Robin Hood és főleg Naszreddin Hodzsa vonatkozásában, akkor el kell ismernünk, ugyan Döbrögit mindenki utálta, senki sem sajnálta, de Matykónk bizony csak a maga igazáért állt ki, a jogainak sérülése miatt büntetett, míg az első két hősünk bizony másokért munkálkodott.

A legendárium, de legalábbis Szolovjov szerint Naszreddin nem csupán szóban volt hatalmas, hanem tetteiben is a hatalmasságokkal babrált ki, a szegények javára. Imádjuk, nem? Vélem, hogy Szolovjov feldolgozásai is abból indultak ki, hogy a hodzsa rendre a gazdagokkal babrált ki, a szegények elnyomása ellen küzdött, egyszóval pompás kis protokommunista volt. Szerencsére a könyveiben az ideológia egyáltalán nem mérvadó, mindössze Naszreddinről szóló, nagyon szórakoztató meséket olvasunk. 

Ahogy utánanéztem, több könyv is megjelent a történeteivel. A legérdekesebb és hasznosabb talán Rakovszky József: Naszreddin Hodzsa meséi és Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái. 

A történet

mesés, nem hiába, a mesés Keleten vagyunk. (Vajon ezt miért mondják?) A tréfacsináló, gazdag-csúfoló Naszreddin hazaérkezik szülővárosába, Bogharába. A városban az emir uralkodik, utákják is rendesen. Vele csak Dzsafár, az uzsorás veheti fel a versenyt önzésben, gonoszságban és sanyargatásban. A könyv voltaképpen arról szól, hogyan áll halálos bosszút Dzsafáron Naszreddin, és közben hogyan babrál ki az emírrel is, miközben megmenti az emír háráméből a történet során oda landoló szerelmét is. 

Szolovjov történetmesélése érdekes. Voltaképpen van egy nagy történet, Naszreddin és Dzsafár konflktusáról, és a nagy történet voltaképpen több apró történet elmesélésével halad előre, S teszi ezt olyan kedvesen, olyan derűsen, hogy közben szinte észre sem vesszük, Naszreddin nem bánik mindig kesztyűs kézzel az ellenfeleivel: a ragyás képű kémet megveretteti, az uzsorással a könyv végén nagyon keményen leszámol. Ő ugyan egy ujjal sem nyúl senkihez (a szerelme persze kivétel), de ugye, felbújtóként igen vastagon közreműködik, illetve a Dzsafárral való leszámoláskor gyakorlatilag átver mindenkit és ő a közvetlen oka a Dzsafár számára végzetes fejleménynek. De Szolovjov olyan érdekesen fogja meg a krédést, annyira a mese oldaláról közelíti meg a történetet, hogy magától adódik, eszünkbe sem jut haragudni, elképedni vagy elborzadni. Ugyan ki ítéli el az öt kismalacot, amiért élve leforrázzák a farkast, ki küldené javító-nevelőbe Jancsit és Juliskát, amiért a banyát élve bepakolták a tüzes kemencébe és ki jelentené fel Piroskát az állatédőknél, amiért a Vadásszal összefogva kövel pakolták tele az élő farkas pocakját, és a patakba hajították?

S miközben Szolovjov mesét ír, aközben regényt ír. És a vége mégsem lesz meseregény. Ezt kapd ki! A szereplők jelleme konzekvens, érdekes, de Naszreddin egyáltalán nem fekete-fehér (de persze sokkal inkább bézs mint szürke, nem sebezhetetlen és egyáltalán nem tévedhetetlen). ha a mese végett kicsit elnagyolt is, de a motivációk egyértelműk, a cselekedetek teljesen megfelelnek a motivációknak. A mondanivaló naagyon ügyesen elkerüli a fájó politikai didaktikát, s Szolovjov úgy mond oda a hatalomnak, ahogyan Naszreddin tenné: értse, akinek van füle a hallásra.

Egyszóval am a kezünkben van egy roppant olvasmányos, nagyon szórakoztató, derűt fakasztó, optimista, regényes mese arról, hogy a hatalom, az elnyomás legyőzhető, csak türelem és ész kell hozzá.

S nem mellékesen teszem hozzá, a könyvet utoljára kiskamasz koromban olvastam, s mondhatom, most ugyananyira tetszett, mint akkor. Gondolom, ez is mond valamit. Talán nem véletlen, hogy anno egy gyerekeknek szóló sorozatban adták ki, most, mármint 1987-ben pediga felnőtteknek szóló Vidám Könyvek sorozatban.

Egyvalamiről nem ejtettem még szót: az illusztrációkról. Elég annyit mondanom, hogy Sajdik Ferenc? Mulatságos, tréfás, lenyeglátó rajzai annyira, de annyira illenek a hodzsa történeteihez, hogy az csuda.

Egy érdekes oldal egy Törökországban élő hölgytől Naszreddin Hodzsáról: itt
És a Wikipedia szócikke: itt

Ma vettem kézbe a 168 óra legfrissebb, 2020. 03. 05-i számát. Két cikk is volt benne a gyöngyöspatai esetről, illetve sokkal inkább a szegregáció káros mivoltáról, illetve a magyar bíróságok függetlenségéről. A január 23-i számában már volt erről szó, az akkori írásokról a következő szöveget osztottam meg a Facebook-on, némi együttgondolkodást kérve. 

Szövegértelmezési problémám támadt. De komolyan! Képtelen vagyok értelmezni egy újságcikk két mondatát.

Tegnap olvastam a „168 óra” legújabb, 2020. január 23-i számában Ónody-Molnár Dóra cikkét arról, hogy a csörögi roma fiatalok megkapták a kártérítésüket amiért szegregációs oktatásban részesültek (illetve ezáltal nem részesültek).

(A cikk mondanivalójáról nem óhajtok vitázni. A trágár, sértő, gyalázkodó kommenteket simán törlöm. A téma nem a cigányság ilyen-olyansága, nem a liberális simogató egyengondolkodás a téma.)

Erle Stanley Gardner-rel kamaszkoromban kezdődött a szimpátiám. Nagyjából mit sem tudva arról, hogy ki méltán híres és ajánlottan olvasandó krimiszerző, egyedül Agatha Christie neve mondott valamit, egyszerre csak belevettem magamat az Albatrosz és a Fekete Könyvek sorozatba. Szinte válogatás nélkül olvastam, ami a kezem ügyébe került. Azért volt pár név, ami kiemelkedett számomra a sok közül. Az egyik és legfontosabb Gardner-é volt. Utána sorakozott még Ellery Queen és Chandler, de jó pár lépéssel lemaradva Gardner-től. A Duna partján olvasgattam ezeket a krimiket, jobbára egy a nádasban megbúvó kis csónakban ringatózva, az anyai Gőz nagyszülők szomszédainak, a Földi családnak gebinbe kiadva a nyári szünet néhány hetére. Hogy a viharba tudtam ott órákig kényelmesen olvasni, fel nem foghatom, visszaidézni meg nem tudom. Csak az van meg, hogy hihetetlenül jól éreztem magamat. 

Mielőtt rám tört a krimi-láz, jó sznob módjára finnyásan, a kisujjam eltartva pöcköltem odébb magamtól a műfajt. Mert azt olvastam róla, hogy nem is igazi irodalom. Hogy csak léha szórakozás. Aztán valami kattant bennem, és hánytam a fittyet az előbbi véleményekre, és uccu neki, fejest a krimiáradatba. Perry Mason sztorijai mindent vittek. 

Gardner 1933-ban alkotta meg a figurát, hogy aztán vagy nyolcvan regény főszereplőjévé tegye, és eladjon a Mason-figurával háromszázmillió könyvet. Ezzel a háromszázmilcsivel a harmadik legnagyobb példányszámú sorozat az övé (a második R. Stine Libabőre, az első természetesen Rowling Potter-sráca). Azért ez teljesítmény, lássuk be! A Mason-karakterrel készítettek hét mozifilmet, volt belőle négy eltérő széria, amiből kettő egy-egy évtizedig tartott, a harmadik két évig, a negyedik 2016-től máig, Ez utóbbi az HBO sorozata, és tavalyig Robert Downey Jr. volt a főszereplője. Készült még Mason-ből hangjáték, képregény és színházi produkció is. Bárhogyan nézem, parádés karrier.

S gondolj bele, az a tizenaligéves kissrác ott a Duna partján valamit megérzett a sztorik feeling-jéből, jelentőségéből, és úgy rákattant Mason-re, hogy az máig is tart, pedig elsuttyant közben vagy negyven év. Egek!
De a rákattanás komolyan tart: ezt a kötetet a Rákos úti rendelőben antifunkcionáló, mert a működési elvére (1-et viszel, 1-et hozol) totálisan kakkantó, így simán tolvaj betegcsapat által méltatlanul kifosztott, lecsupaszított könyvcserélő polcon találtam, majdhogy nem árválkodó könyvpéldányként. Úgy öleltem át, mint egy lecsúszott zoknis kisfiú az utcán lelt Superman-figurát.
S van még jó néhány olyan kötet, ami hiányzik. S akkor a harmincas években megjelent füzeteket nem is veszem számításba. Egyébként akkor még Kosáryné Réz Lola is fordított Gardnert. Most mondd! 

A történet majdnem kivétel nélkül úgy kezdődik, hogy valaki benyit Mason irodájába, és mindig úgy végződik, hogy Mason a tárgyalóteremben kétvállra fektet mindenkit, és kirázza a megoldást a kisujjából. Leesett álkapcák, megkönnyebbült vádlottak, dühöngő gyilkosok, rajongó tekintetek, finálé. Aki olvasott egy Perry Mason történetet, az olvasta az  összeset. Csak éppen nem fogja beérni eggyel, az összes kelleni fog! Ide nekem az oroszlánt is! Találkoztunk már hasonlóval, más esetben is: vö. például a Tarzan-történetekkel.

Ami ebben a kötetben történik, ahogyan a fülszöveg mondja:

Perry Masont, a híres ügyvédet egy üzletember bonyolult feladattal bízza meg: a magával hozott ujjlenyomatról kell kiderítenie, hogy kié, és a feleségét mindenképpen meg kell védenie az ujjlenyomat tulajdonosától, bárki legyen is az. A megbízatást a legnagyobb titokban kell tartania, egyébként Mason teljesen szabad kezet kap. Az ügyvéd valami régi bűntény nyomán hamarosan egy zsarolóval találja magát szemben, s ő maga is vád alá kerül.

Mondjuk nagyjából valóban erről van szó. Krimi lévén bármi többet elárulni pimaszság, de minimum tapintatlanság. Viszont tény, ami tény, a könyv címével egyszerűen nem tudok mit kezdeni, fogalmam sincsen miért az a könyv címe, ami, hogy mi köze van a vakszerencsének a történethez? Komolyan nem. Ellenben nagyon jól hangzik a cím, azt meg kell hagyni!

Ez a történet számomra úgy a feléig nehézkesen vánszorgott, de persze a szereplők és a megszokott stílus addig is vitte, mint a pinty. Aztán a felénél, háromnegyedénél végre megtörtént a szokásos gyilkosság is, és Perry végre megint jól bekevert saját magának, miközben persze, hogy egyáltalán nem is, naná, hogy tudta mit csinál.

A történet természetesen tárgyalással ér véget, ahol az ügyész, Hamilton Burger végre úg érzi, tuti, hogy meg tudja szorongatni végre Mason golyóit. De persze megint koppan egy hatalmasat, és Mason persze rájön a turpisságra, meg arra, ki ölt meg kit, miért, és lőn, kétség ne legyen, a védencét egy bravúros csavarral ismét felmentette!

Szórakoztató ennek az ügyvédnek bármelyik kötete, és tényszerű, hogy az ember bármelyiket elolvassa, tutira nem fog rá emlékezni, mindössze a hangulata marad meg, illetve a pompásan kitalált szereplők jelleme. Mégis, minden kötet minden sora élvezet.

4/5

(2020, március)