Az a helyzet, hogy elfogult vagyok ezzel a történettel kapcsolatban. Főleg azért, mert apai nagypapámra emlékeztet, aki régi Fülesekből vágta ki nekem a képregényeket, és ragasztotta őket több spirálfüzetbe, hogy folyamatosan olvashatók legyenek. Ő szoktatott rá Zorád Ernőre is, együtt rötyögtünk a Rejtő-darabok megrajzosításán („Nem állíthatok minden pofon mellé közlekedési rendőrt!”) No, azoknak a spriláfüzeteknek egyikéből ismertem ezt az Aszlányi ezen történetét is.

S gondban vagyok. Mert vagy az idő, meg Papa emléke polírozta fényesebbre, vagy valóban van baj a regényformával. Mert mintha nagyon jót tett volna neki a képregényben való szikárosítás, a történet csupasz kiemelése. Mert a történet maga frappáns keveredése a népmeséknek („Hétszer veri ezt kenden Tenson McPhab vissza!”) és a pesti, vagány fickókról szóló kabaréjának, ehhez kétség nem fér, s ez pazar ötvözet!

De van baj egyfelől a történet tempójával. Mert a fő fókusz, nem kell ennek bevallásához a gyónási titkok mélységeibe merülnünk, a hét csúcsponton, a pofonokon van. Kellene, hogy legyen. De nincs ott. Legalábbis nem mindegyiken, csak átabotában, ezen-azon.

A másik bajom Aszlányi moralizálása. Hogy mennyire jégszívűek az Astor Terbanks-féle dúsgazdag pénzemberek. Mert a pénz elmossa a kapcsolataikat, meg nem számít semmi számukra, csupán az önös érdek, ect., ect. Persze, mindez igaz, naná, ha nem így lenne, az emberiség nyolc napi fegyverkezésének költségéből egy évi oktatás lenne megoldható. De hiába kétségbevonhatatlan a tétel, az efelett való bőséges narrátori töprengés lóláb a történetből. Zavarón.

Vagyis az volt a benyomásom, nem volt véletlen, hogy Aszlányi nem adta meg magát könnyen a regény megírásának. Végül feladta az ellenállást. De ahogyan az előszóban mondta, a története világhírű lett, ő maga nem.

Tudja valaki, van-e magyar változata a történetből készült filmek valamelyikének?

4/5

(2016)

No, túl sok okosságot nem nagyon lehet ezekhez a füzetekhez írni, legalábbis én nem nagyon tudok.

De az meglepett, hogy miközben Morris csak rajzol rendületlenül, a történetek írói ebben az esetben annyira hozták az eredeti Luke-szellemiséget, hogy tulajdonképpen túl is szárnyalták azt. Nagyon jókat nevettem ezen a füzeten, s voltaképpen ez a célja, nem? 

S aztán az utolsó oldalon megtudtam, hogy akarom, nem akarom, ismét még némi kultúr- és bűntörténeti ismeretterjesztésben is részesültem.

5/5

(2016)

Ha privát versenyt csinálnék, hogy akkor most a film vagy a könyv, nagy bajban lennék, mint egyszemélyes zsűri. Mert baromi jó mind a kettő, és mindkettőnek van előnye is, hátránya is.

Filmelőny: ((SPOILER: Van feloldás Amy lebukik, nem genyózhat tovább. Lezárt, könnyebbséget adó történet.))
Könyvelőny: Amy, a feleség indítékai, a férjével összehozott házassági trágyahalom érthetőbb, tisztábbak a motivációk, egy-két momentum világosabb, kézenfekvőbb, mint a filmben ((SPOILER: pl.: hogy mifenét is találtak a pajtában)), s az a váltás, ahogy Amy naplójából felbukkanva utolérjük a valós történést, itt sima és kézenfekvő, míg a filmben nekem az döccenet volt. De van ennél egy sokkal nagyobb előnye is a könyvnek: ((SPOILER: a befejezés, az, hogy nincsen feloldás, Amy és Nick élnek tovább a saját szarukban, áttapicskolva egy életet, s hogy Nick-nek erre tulajdonképpen szüksége is, van, no, az oda… vág. De körbenézve a valóságban, sajnos, életszerűbb.))

Filmhátrány: nagyjából megfelel a könyvelőny reciprokának. 

Könyvhátrány: A filmelőny reciproka, miközben ez a hátránya is. Cseles, mi?

Egyébként magáról a történetről idemásolom a snitt.hu-n a filmhez írt értékelésemet:

Amikor leültünk megnézni ezt a filmet, semmit sem tudtam róla. A rendező, David Fincher nevét sem. Csak a megnézése után tudatosította bennem Szerelmetesfeleségtársam, hogy, jé, mi szeretjük őt, rendezett egy csomó olyan filmet, ami voltaképpen alapmű (Játszma, Pánikszoba, A hetedik_, Harcosok klubja). Csak éppen a felszínes nézőközönség (értsd: én), a fáradtságot nem veszi, hogy a stáblistára rápislantson, még akkor sem, amikor pedig viszonyítási pontként marhára érdemes lenne.

Néztem a filmet, és egy darabig iparkodtam eldönteni, mit látok, társadalmi dráma, krimi, mifene? Aztán feladtam, csak élveztem, amit látok. Aztán amikor megérkezett a patakvér, eldöntöttem, rendben, thrillert látok, a jobbfajtából, vagyis a nem öncélú betegből.

Aztán amikor (aberranyu talpig véresen hazajön, árnyalódik a kép), majd a legvégén kiderül: ez mégiscsak társadalomrajz, annak is a hihetetlenül fogyasztható, szinte képileg sem megfogalmazott jelképisége által. De rossz, aki mondjuk Bergmanra gondol, ez Amerika, semmi finomkodás, csak a neurózisok ugyanazok, másféle megfogalmazásban.

Mert ha akarom: krimi, thriller. Ha akarom, egy ember önmagára találása. Ha akarom, két ember önmagára találása. Ha akarom, akkor nem csupán önmagukra, hanem egymásra találása is. Aztán, ha akarom, egy gyászos pillanatkép a XXI. század házasságáról: ahogy Ofi barátom mondja, mindenki megtalálja a maga neurózisát, és akkor boldog igazán! Mondom: igazán! 

Igen, akkor is akkor boldog, ha közben szenved, mint a kutya! Mert ez a titok, ez a lényeg, erről szól a film. Arról, hogy akkor is öljük egymást, ha a másik életben marad. Arról, hogy manapság demokratikus, felvilágosultan feminista a férfi-női párviadal, ahol mára jobbára a férfi a vesztésre szakosodott lúzer, a nő pedig a dirigens domina, és ami a férfi gatyójában van, az önmagában mára semmi más, mint a nő játékszere, semmiképpen sem az erősebb nem pozíciójának jelölésére szolgál. Maximum: az agy helye.

No, ez utóbbiról közvetlenül nem szól a film. Ne is értsen senki félre: nem ballibsi szösszenet, amit nézünk, vastagon spékelt feminizmussal. Szó sincs róla!

Több olyan pár- és házastársi kapcsolatot ismerek, aminek köze nincsen házassághoz, akkor se, ha párnak ugyan párok. Van néhány olyan történetem, ami tollra, filmre kívánkozik, csakhogy a valós szereplők és ismerőseik számára túlságosan meg- és felismerhető lenne, átalakítva meg nem üt akkorát. De majdnem annyira beteg, mint az ebben a filmben ábrázoltak. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha nem éri el a közös betegség egy adott fokát, ezekben a kapcsolatokban sem érzik jól magukat a résztvevők.

Amikor váltam, sok-sok éve, egy nagyon kedves ismerősöm győzködött, hogy a válás nem megoldás. Harmincvalahány éves fia, maga is házasember, aki hallgatta a beszélgetésünket, egyszer csak megszólalt: 
– Anyu, arról győzködöd Mohát, hogy egy ugyanolyan szart hozzanak létre és szenvedjenek benne évtizedekig, mint te apuval? 
Anyu elhallgatott. Pedig nem ő volt az egyetlen, megerősítő példa előttem. Csak még erősebbé tett, hogy ezt nem szabad megszokni, meg kell szökni, mert a megszokás: halál. 

S szerintem erről szól a film: van, akit nem lehet megmenteni saját magától, ragaszkodik a másikban is megjelenő vagy közösen megalkotott neurózisához, játszmáihoz, aberrációihoz. S mondom, mindez egy briliánsan megformált thrillerben. Pazar!

Többször nézős. Ez nálam sokat jelent! 

*

Így értékeltem a filmváltozatot a snitt.hu-n: https://snitt.hu/ertekelesek/247847

5/5

(2016)

Ezt a könyvet olvasva ismételten eszembe jutott, hogy vajon mennyire befolyásol egyes könyveknél, ha ismerem már a szerzőt, s van előélete az életemben? Nagyon. Mert a Sztrugackij tesók azért fogalom az irodalomban. Tarkovszkij óta mindenképpen. De az is biztos, ha nem tudom, hogy ez a Sztrugackij tesók könyve, hamar feladtam volna, a végén meg a sarokba vágom, és megjegyzem a szerzők nevét, hogy elkerüljem azontúl az írásaikat. 

Azért nem szégyenlem ezt egy egy csöppet sem leírni, mert az utószóban az egyik szerző maga fejti ki, hogy ez egy nem jó könyv, s hogy voltaképpen pusztán irodalomtörténeti értéke van, más sem, s nem csupán azért, mert az első könyvük volt, s nem csupán azért, mert az egykori cenzúra kiherélte, hanem azért is, és elsősorban azért, mert ez egy nem jó könyv.

Pedig mennyire örültem, amikor az egri Tescoban félárra leértékelve megtaláltam, amíg Szerelmetesfeleségtársam belefeledkezett a ruhaválogatásba (volt tehát időm! :-D )!

Azért sem jó könyv, mert volt benne néhány olyan naiv blődség, hogy csak csikorgattam a fogamat és kétségbeesetten olvastam tovább, és még kétségbeesettebben ragaszkodtam ahhoz, hogy na, azért mégis, Sztrugackijokat olvasok! Most így hirtelen sorra is vettem magamban a fárasztó, elképesztő, következetlenségeket, de nagy hirtelen csak az jutott eszembe, amikor Bikov, a voltaképpeni főhős először találkozik a súlytalanság állapotával és nem tud vele mit kezdeni. Majd elmegy slozira… Börleszk. A jelenet is, de maga a tény is, hogy egy űrhajóst elküldenek úgy a Vénuszra, hogy fogalma nincsen a súlytalanságról… Kapartam az arcomat.

Aztán meg ugye voltaképpen nem történik a könyv háromnegyed részében semmi, csak évődnek egymással a Vénusz meghódítói. Ami önmagában nem lenne baj, mert például a Solaris sem akcióregény, ugyebár, de aztán az egynegyed rész meg nagyon cselekményes, de ott is visszaüt a következetlenség és az arckaparás ingere.

Példa: ((SPOILER: a végtelenül óvatos, tapasztalt kapitány, az expedíció vezetője simán hagyja, hogy azt a vörös, lávaszerű vackot kapirgálják az emberei, s nem húz el onnan a francba, miközben, tudjuk, nem is annyira a Vénusz felderítése, hanem az űrhajó kipróbálása a legfőbb cél. S nyilván, a legtapasztalatlanabbnak jut eszébe, hogy, ja, ettől a vörös vacaktól kellene cefet módon óvakodniuk, de hangosan ő sem teszi szóvá.)) 

S majd persze a végére nagyjából győz a homo szovjetikusz, mert ő legyőzhetetlen, a legfőbb, majdnem űbermencs, persze, hogy naná!

Egyszóval amikor becsuktam a könyvet, nagyon kellett tűnődnöm, hogy ezmiezez volt, és minek is pazaroltam rá az időmet. De olvasni jó volt, minden hibája ellenére, mert azért mégis a Sztrugackij tesók könyve, és őket olvasni jó. De vajon, ha nem tudom, hogy ők írták, akkor is jó lett volna olvasni? És itt a saját farkába harap a kígyó.

 3/5

(2016)

Ondrej Štefanik, a tökéletes Vona Gábor alteregó* (vagy éppen Vona Gábor maga, csak nem akarta saját nevén kiadni?) írt egy könyvet. Laza, szabad szájú regényt Pozsony (és nem Bratislava) mai képéről. Nem mondom, hogy mindennapjairól, mert a regény minden, csak nem mindennapi. Aztán az egész mégis valahogy azt sugallja, hogy de, mégis, ezek a mindennapok. 

Okos, szellemes, icipicit misztikus, borzongató kellemességgel trágár, magától értetődően erotikus, mai regényt. Aminek olvastán eszünkbe jut Kafka A per-e, Bulgakov felülmúlhatatlanja, A Mester és Margarita, és humorának stílusánál fogva az összes Jonas Jonasson hős** S ez az asszociációs sor, lássuk be, ugyancsak illusztris! Hangsúlyozom, anélkül, hogy közben sorozatvető plagizátornak tartanám a szerzőt, vagy akár ennek csak a gyanúja is felmerülne bennem. 

És közben Ondrej barátunk (magától értetődő) könyve, stílusosan, egy nagy átbaszás. Azért az, mert miközben persze, kortárs regény egy generáció életérzéséről, egy kelet-európai ország mindennapjairól, aközben véres krimi is, s ez a krimi-szál tartja életben az egyébként zseniális szilánkokból álló, de a koherenciát nélkülöző jelenet-mozaikokat, és ennek ellenére, bakker, öcsém, 

((SPOILER: ez komoly, hogy a végére sem derül ki az égvilágon semmi, sem az, hogy ki a pöcs az a Miszter, mifaszt akar a libával, meg úgy egyáltalán, és baszod, ki a gyilkos, ki a gyilkos, ki a gyilkos és miért? De hogy ebből semmi sem derül ki… Kapd be, Ondrej!))

S azt hiszem, voltaképpen ezzel mindent el is mondtam a könyvről. Miközben oldalakat lehetne róla írni. Elsősorban arról, hogy Štefanik-ot jó olvasni. Jó, mert humoros (– Itten nem lesz semmiféle ateizmus A szabadidejükben abban nem hiszek, amiben csak akarnak, de itt Istenben hivés van!; mint regénykezdet felütés. Letaglózó!), mert pazar szóképei vannak, mert pompásak a hasonlatai, mert alapvetően fenntartja az érdeklődést, mert lazán vázol fel komplett jellemeket, mert hihetők a szereplők kapcsolatai, konzekvens a jellemük és a tetteik kapcsolata, mert Štefanik kellemesen abszurd, mert metaforikus, mert, mert, mert…

De az a baj, hogy azért ez a regény, bárhogy nézem, nem művészregény (számomra ez erény). Meg nem krimi. Meg semmi se nem. Csak közben minden akar lenni, miközben az összes szerepből, jelmezből kisiklik, kicsusszan. S ez már baj.

Az első rész úgy ütős, ahogyan van. Itt jutott eszembe elsősorban Jonasson, anélkül, hogy bármiféle plágium-gyanú felmerült volna. Aztán a második részben beindult a vad-abszurd. S beindult vele Edo álmainak, látomásainak sora. Az az én egyéni szocproblémám, hogy soha, semmikor nem szerettem az ilyen részleteket. Sőt! Valószínűleg már gyerekkoromban is azért ódzkodtam a musical-ektől, mert zenei betétek számomra szétszakították a dramaturgia koherenciáját.*** Olyanok voltak, mint fenyőfán a dísz: szép, de marhára semmi köze a fenyő lényegéhez, nem pozícionálja át annak fenyőségét, nem ad hozzá semmi lényegit, csak csicsamicsa a szobával semmiféle szerves összefüggésben nem álló fán. 

Viszont Edo, ahogy halad a történet, egyre többet álmodik, hallucinál, képzeleg, stb. S a regényhez valahogy marhára nem illik, hogy egyáltalán feltegyem a dramaturgiai kérdést: miért, mi köze van ezeknek az egészhez? A gyanúm az volt, ami aztán a regény egészére is kiterjedt, hogy semmi. Csak jól festett. Ahogyan nagyon sok jelenetben nem éreztem a szerves összetartozást a regénnyel (lásd például az Isten-hívős első mondatot), csak azt, hogy mert cefet jól hangzik, van fílingje, frenetikus a szórend, eztbaszdmeg-jól megírt jelenet, valahová be kell szuszakolni, nem mehet a delete-kukába pusztán azért, mert nincs, vagy alig van kapcsolódási pontja az egészhez.

Oldalakat lehetne teleírnom a regény egyes jeleneteinek metaforikus jelentéséről. Ami metaforákban teljesen bizonyos nem vagyok, de minden erőlködés nélkül, simán belelátok ezt-azt, ide-oda. Viszont a magyarázat szükségessége messze nem tűnik annyira múlhatatlanul szükségesnek, ahogyan például A Mester és Margarita izgatja, bolygatja az embert. Valószínűleg azért, mert amíg Bulgakov témája minden ember számára alapvető transzcendentális kérdéseket, és egy, a fél világot leuraló rendszer kritikája, megkérdőjelezése, addig Edo története egy gondtalanságában céltalan, nihilista, nevetséges horizontokban bukdácsoló generációt mutat be. Ráadásul feloldás, magyarázatok nélkül. S persze, a választalanság, a legnagyobb borzalmak, legérthetetlenebb események feloldásnélkülisége is egyfajta jellemzője Edo generációjának. De az a helyzet, hogy miközben bontogatom ennek a metaforának a hagymahéjait, már unom is a kérdést, és csak azon csudálkozom, hogy a regényből a Facebook mindenestül kimaradt, és hogy ’csába a metaforákkal, azért ez mégis, és elsősorban krimi volt, bárki bármit mond, s hogy igenis, csak azért is átbaszva érzem magam, Ondrej!

De a neved megjegyzem, mert piszok jól írsz, és manapság már bármit lelkifurdi nélkül hagyok abba. S bár volt egy pillanat, amikor majdnem ezt is (Edo ikszedik álma, a regény közepén), de aztán mégsem. S ez is valami ám! Szóval kíváncsi vagyok, mit kezdesz az íráskészségeddel a későbbiekben? Nincsenek elvárásaim, csak kérésem: döntsd el, mit akarsz írni, és abban legyen némi konzekvencia.

Mert úgy lesz jó a kontextus. Ha érted…

*https://www.google.hu/search… ; Hát nem? 
** A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt; Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok); Az analfabéta, aki tudott számolni 
*** Két kivétel volt: a Hair és a My Fair Lady. Indokolni nem tudom, ezeket elsőre elfogadtam és szerettem. Soha nem gondolkodtam el mélyebben, hogy miért?

3/5

(2016)

A szemléletváltás nézőpont kérdése. Ha akarom: rugalmasság. Annak beismerése, hogy tévedésképes ember vagyok, aki új adatok birtokában nem restelli felülírni, korrigálni az addigi véleményét. Ha másképpen akarom: szélkakas gerinctelenség, gumi-hozzáállás.

Amikor azt mondom, feladom a Stephen King-gel szembeni eddig hivatalos álláspontomat („Nem szeretem Stephen King-et!”), akkor én természetesen az előbbi csoportba tartozom. 
Bár nem mondom azt, hogy szeretem Stephen King-et, de ez A búra alatt hozott számomra valami olyasmit, amit az eddigi könyvei nem. Ráadásul, legnagyobb döbbenetemre, éppen a végkifejletben tette ezt, ami más könyveiben jobbára a végső elszállás alkalma. S még ráadásul olyan ((SPOILER: kis látomásos, spiritualizált verzióban tette ezt, amit alapból nem szeretek sehol.))

Stehen King szemmel olvashatón nem hisz az emberben, és nem szereti az embereket. De szemmel olvashatón hisz az emberi értékekben, becsületben, kitartásban, elmésségben, szerelemben, barátságban, együttérzésben, szánalomban, stb. Csak úgy tartja, mindezek, sajnálatos módon a civilizáció csökevényes oldalági kinövései, a fő csapást a politika, a hatalom, az erőszak és az érzések nélküli szexualitás határozza meg. A cselekmény ennek megfelelő. 
A búra alatt című könyvnek vannak előzményei. Nem King repertoárjában és nem is a sztorit, hanem a mondanivalót tekintve. Elsőnek Hernádi Gyula örökbecsűje, Az erőd jut eszembe róla. Hernádi valamikor a hetvenes évek végén jelentette meg méltatlanul elfeledett kisregényét, amelyből még jól sikerült, parádés szereposztásos játékfilm is készült*. Az erőd előképe volt Az éhezők viadalá-nak, a Battke Royal-nak, és sok más egyéb oldalágnak. Hernádi történetében egy unatkozó milliomosnő játékot szervez a birtokán unatkozó kőgazdagoknak: a jelentkezők két csapatra oszlanak, az egyiknek meg kell védeni, a másiknak el kell foglalni a birtokra épített erődöt. A játékot a milliomosnő zsoldosai vezetik. Ölni nem szükséges (nem úgy, mint a későbbi irodalmi és képi következményekben), de az emberi természetből fakadón szükségszerűen bekövetkezik.

King történetében a búra alá szorult kisváros lakossága sem szükségszerűen ((SPOILER: pusztul el majd’ egy szálig,)) hanem egyrészt félrevezetve, másrészt gondolkodásbeli lustaság, harmadrészt a politika és a vallás demagógiája miatt. De az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a könyvbeli főgonosz semmire sem menne, ha a körülötte élő emberek nem lennének korruptak és pénz- és hataloméhesek. Mert a regény fő konfliktusa ebből fakad: zárt környezetbe szorult emberek vajon mit kezdenek egymással, az összezártság a jó emberit vagy a rossz emberit hozza ki belőlük? King ugyanarra a következtetésre jut, mint utána is mindenki: az összezártság, a következménynélküliség teljességre juttatja a hataloméhséget, a bosszúszomjat és mindent, amit az ember csak produkálni tud. S azok, akik nem hajlandók ezt elfogadni, mindig csak követik az eseményeket, s csak próbálnak túlélni.

S meglepő fordulattal A búra alatt-ban ((SPOILER: gonosz elnyeri végső jutalmát, sőt, még némi önmagával való szembesülésre is kényszerül)) ami azért Kng-nél, beláthatjuk hamar, nem annyira szokványos.

Szóval jó kis regény ez, bármennyire is hosszú. Olvastatja magát, s nehéz letenni, s még gondolkodni is lehet rajta, akarok, s nem csupán a végkifejlet hogyaafenébeisvoltez-módján, hanem elsősorban erkölcsi, morális kérdéseken ((SPOILER: s bakker, még a földönkívüliek is olyan szarul működnek, mint az emberek!))**

S főleg: nem szívesen, de becsületesen be kell látnom, kezdem szeretni Stephen King-et. Emiatt a könyv miatt.

* http://www.mavi.hu/filmek/432-az-erd-teljes-magyar-film-1979 
** A Facebook-on volt egy jó kis mondat: „Olvastam egy könyvet az antigravitációról: nem tudtam letenni.”

4/5

(2016)

Hát, szóval, no, bizony, és akkor… Ez a könyv valami, valamiért, de annyira nem egyértelmű, hacsak az nem, hogy Vonnegut az Vonnegut, a neve pedig üzlet, így a halála után pedig még inkább. 

Hogy hogyan és miért került bele az életműsorozatba, hacsak nem rókabőr végett, azt nem értem. Mert maga a könyv is elárulja, na, nem egyértelműen, csak úgy lapítva, hogy nem posztumusz könyvről van szó. Vagyis Vonnegut életében már megjelentek az írások. Mármint az előszó, meg a szószedet, meg ál-Vonnegut ál-beszéd kivételével. Másrészt nem a kiadó szerkesztése, hanem Vonnegut haverjáé. Túlzással élve mondhatnók: egy kalózkiadás jogosítása, kánonba sorolása.

A könyv beszédek gyűjteménye. Ahogy kivettem, jobbára diplomaosztók terméke. Amiért Vonnegutot vastagon megfizették. Ami nem baj, csupán tény. Mondjuk a jól megfizetéshez képest egy-két beszéd kurta-furcsa, mint amikor (úgy emlékszem) Chuck Berry csupán háromnegyed órát játszott a plénum pénzéért, a sebtiben összekapott magyar kísérőzenészekkel. Akik a plénum szerint jobbak voltak, mint a Nagy Zenész. Ezzel szemben Vonnegut magát kíséri, magára van utalva, de az eredmény egy része, szellemes, okos és rövid.

Persze, mert tulajdonképpen mi a francot mondhat az ember egy csomó friss diplomásnak, a jövő politikusainak, közgazdászainak, irodalmistáinak, miegyebeinek, akiket nem ismer, akikhez köze nincsen, s akik nyilván nem lesznek mások, mint az előttük levő és utánuk jövő tengernyi más generáció. Összehablatyol egy sor nagyon szellemes, viszonylag semmitmondó, de pazarul élvezetes ezt-azt. Ami elviseli a nyilvános elhangzást, de nem feltétlenül kívánkozik könyvbe, mindörökre szólásra.

Álltam már viszonylagos tömeg előtt a volt általános iskolámban, és az öreg diákok nevében kellett beszédet tartanom, mindenféle szempontból irgalmatlanul vegyes hallgatóságnak. Nem volt kis feladat. Nem is tudom, sikerült-e megoldanom, és rajtam kívül érdekelt-e valakit, bárkit a tartalma. Én élveztem. De már a megírásakor, elmondásakor gondolkodtam, hogy jópofa vagyok, de vajon mi is a veleje? Van-e? Kell-e egyáltalán, hogy legyen? Amikor rájöttem, hogy, á, dehogy, onnantól élveztem a vele való pepecselést. Hogy a pepecselés végeredményét élvezte-e valaki más, dunsztom nincs. (A jóbarátom temetésén elmondott beszédem totális siker volt: utána ketten is megkértek, hogy őket is én temessem. Mondtam, húzzanak sorszámot, és plusz áfa, egyszer volt Budán Krisztus koporsót sem ingyen!)

Vagyis olvastam ezt a könyvet, ott marad a polcon, mert miért pont ez hiányozzon, de nem hiszem, hogy rongyos salátává fogom olvasni. Más pedig nem olvas Vonnegutot a családban.

3,5/5

(2016)

A történetem ott kezdődött ezzel a pompás, eddig teljesen ismeretlen könyvvel és szerzővel, hogy Szerelmetesfeleségtársammal elmentünk bringázni, és szokásunk szerint útba ejtettünk néhány könyvmegállós szekrényt. A Pók utcaiban nyomta a kezembe ezt a párom. 

– Nézd csak, ez olyan, amit te szeretsz: falusi környezet, nevetni is lehet rajta. Meg jópofa a szerző neve, azon akadt meg a szemem: Kukutyin. 
Ránéztem a könyvre: 
– Csin. Kukucsin. 
Zöldszemű társam nem tágított: 
– Annak nincsen értelme: Kukutyin! 
Mer a férfiember vitatkozni? Lett légyen olyan bátor, hogy már kétszer nősült, de akkor sem. :-)

Aztán adva van, ugyebár, hogy „Kukutyin” szlovák. Vagyis a fiam idősebb, mint az az ország, ami akkor még nem is létezett, amikor ő élt. S bár a kérdés örök érvényű: mit adtak nekünk a szlovákok, amikor még a himnuszuk is egy magyar népdal, de én most meg vagyok lőve, mert adtak egy Martin Kukučin-t. Aki tetszik, nem tetszik (tetszik), valami olyasmit tett le ezzel a kötettel, mint Tersánszky a Kakuk Marcival vagy Nyírő József Úz Bencével avagy Wass Albert Tánczos Mózsival. Eszembe jutott még Móricz is, mert minden tréfája, szeretetteli csúfondárossága, népiessége mellett Kukučin realista. Meg felmerült még bennem Mikszáth neve is. Meg mindez egybe'. Csak szlovákban. Vagy magyarban. Vagy irodalomban, inkább. Mert Kukučin-t frenetikusan nem érdeklik a nációk, csak az emberek. A nevük azért van, hogy megkülönböztethetők legyenek, nem pedig azért, hogy gyűlölhetők. Ahogy az idézett magyar íróknál is. Egytől egyig.

Kukučin elbeszéléseinek (mert elbeszélésekről van szó) a szereplői nem konzekvensen ugyanazok, bár egy-egy alak ismétlődik egy-egy elbeszélésben. A szereplők hús-vér emberek, esendők, szerethetők, csetlők-botlók, néha talpraesettek, néha gyöngék, néha erősebbek. De mindnyájan szeretnek élni, kinek-kinek ez mit jelent. S ahogy vezeti a szerző ezeket az alakokat, azt az olvasó meg nagyon élvezi, hol mosolyogja, hol kacagja, hol szánja, hol drukkol nekik. De nem akar tőlük elszakadni. (Én legalábbis nem akartam.)

Mert Kukučin nem csupán hangulatában olyasféle, mint a felsorolt szerzők, hanem Kukučin nagyon jól ír, élvezetesen, szaftosan (nem cekcuális értelemben), és fura, nem fura: szépen. Már amennyiben a szépség mellé nem reflex-szerűen a giccset és a nyálat társítjuk. Én nem. Ráadásul régen meghalt (1860-1928), ámde frissen felfedezett szerzőnk nem szégyelli felvállalni, hogy az emberi kapcsolatok, lett légyen bármilyen kapcsolatról szó, lényege: a szeretet. De mondanivalója mindössze egy, egyébként a legmulatságosabb elbeszélésben rezegteti meg a didaktikusság lécét (ami számomra egyébként nem csípőből szitokszó), s annak is csak a legvégén. Ám addigra már annyi poént elsütött, olyan kis tréfás utakon vezette a hőset, hogy teljesen magától értetődőn borítunk fátylat a botlásra.

Egyszóval, édes feleim, könyörögve esdeklek, ha hozzájuttok, olvassatok Martin Kukučin-t, mert őt olvasni jó dolog! Ráadásul úgy fest, sajnos mindössze három könyve jelent meg magyarul (amiből egyet a konyvar.hu-n kettőszáznyolcvan (azaz 280) magyar forintért leltem meg…* Viszont ne reménykedjetek, ezt a könyvet nem teszem a Rukkolára.

P.S.: Nem tudja valaki, hogyan tudnám rávenni Szerelmetesfeleségtársamat, hogy olvassa el ő is?

* Most nézem, a regikonyvek.hu ez is 320 forint, az antikvarium.hu-n 600. Iparkodjatok! :-D

5/5

(2016)

Európa, Budapest, 1976, ISBN: 9630705575 · Fordította: Hubík István

Nem vagyok jóban Miéville-lel. Elkezdtem a Konzulváros-t, de nagyon hamar feladtam. Aztán amikor az egyik céges autónk váltója kimúlt alattam Nagykőrösön és vonattal kellett visszajönnöm Budapestre, a Kraken-nel kicsit tovább jutottam, de unalomba fulladt számomra az is. Ezt a Patkánykirály-t a Stadionok metrómegálló újságosánál találtam, s gondoltam, hátha… Nem tudom, miért gondoltam? Talán mert igényes a borító, meg Agave-könyv, meg olyan sokan szeretik, s úgy fest, maradt bennem sznobizmus, ha recesszív-módban is.

Elkezdtem. Érdekelt. Mondjuk ezt sem tudom, miért. A fülszöveg aztat mongya, ez a debütációja az írónak. Olvastam. Még mindig érdekelt. Átléptem pár meg nem magyarázott kérdésen,(

Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, miért érdekel ez a történet. Pár éve Maglódon jártam Szerelmetesfeleségtársammal, aki akkortájt járt Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamára, ezért önmaga és a lánya miatt is lecsapott egy helyi rendezvényre, a Mesefalura. No, annak egyik állomásán találkoztam először a patkányfogó, mesével. A második találkozás egy a feleségemnek a Könyvudvarban vett könyv volt: A patkánybűvölő. Utána volt még egy köröm, az eddig befejezetlen Pratchett-féle átirattal. 
Nem tudom, mi van ebben a történetben, ami annyira megfogott. Egyszerre undorodom az egésztől (megfigyeltétek, voltaképpen nincsen benne pozitív hős, nincsen benne erkölcsi magaslat, mindenki genyó gyilkos, vagy erőtlen áldozat), de mégis van benne valami, valami… Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, mindenki megtalálja a maga meséjét, ami róla a legtöbbet mondja el, és abban a mesében jobbára minden szereplő ő maga. Hm, vajon mi vagyok, Hameln város garast a fogához verő polgára, a patkányok, vagy a gyilkos Patkánybűvölő(fogó)? Vagy a meredt tekintettel, akarat nélkül a halálba menetelő gyerekek? Egyik jobb kilátás, mint a másik!

No, szóval Miéville megírta a Patkánybűvölő hollywood-i változatát. Modern környezet, modern megoldások 

, pépes gyilkosságok, mondjuk a' la metrószerelvény, stb.) A könyve mocskos és büdös. Csepeg a vértől és szennyvíz-csatornák szarától és a lefolyókba öntött ragacsos pörköltszaftjától, meg a többnapos emberi izzadtság keserű bűzétől. Ez az alapállapot. Ehhez jön még menet közben ez meg az, de azt az olvasó már enyhe rezignációval fogadja. A történet csavarodik erre-arra, Miéville jól ír, érzékletesen, mondhatnám: büdösen, az olvasó meg egyre kíváncsibb a 

főhős, Saul sorsára, akiről tudva tudjuk, hogy persze, hogy úgyis és úgyse…

Aztán az érdeklődésem egyszerre lanyhulni kezdett, és a könyv éppen jókor ért véget, mert ha ez valami hosszabb remake lett volna, biz' Isten abbahagyom. A végső csata

Szóval nagy a csinadratta, üvölt a drum and bass, sereglenek a patkányok, pókok, a madarak kiestek, folyik a vér, roppannak a koponyák, van egy-két meglepő (?) fordulat, a gonosz elnyeri a büntetését  

, a főhős úgy korrumpálódik, mint az atom, s ezzel gyakorlatilag visszatér az eredeti mese hőstelenségéhez.

Nekem túl sok volt. Sok a megmagyarázatlan dolog is 

És a könyv nem befejezett, csak abbahagyott. Nem az a bajom, hogy maradtak nyitott kérdések, hanem az, hogy olyan, mintha Miéville is megunta volna, amit ír, úgy fejeződik be. 

Összességében tehát végre van egy elolvasott Miéville-könyv az életemben, de nem érzem, hogy egy fikarcnyit is több lettem tőle. Nagyobb baj, hogy még azt sem mondom, önfeledten szórakoztam rajta, vele, általa. Ez a nagyobb baj.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Aleister_Crowley

2,5/5

(2016)

Szeretem Terry Pratchett könyveit. Eddig, amiket olvastam, mind bejövős volt. Tény, hogy néha kapkodtam a fejemet a kis tréfás félmondatoknál, és gondolkodtam, hogy én nem figyelek-e vagy a fordító követett el valami hibát (volt ez is, az is). Sokszor volt olyan érzésem, hogy Pratchett agyában ott van a Nagy Kép, pontról pontra, pixelről pixelre le akarja festeni, de annyira nem alapos, és a nagy igyekezeteben le maradnak részletek, amitől aztán az összkép sérül, vagy nehezen értelmezhető.

Ez az Erik nem ilyen. Nekem itt az egésszel van bajom. Talán azért, mert van ugye a zseniális felütés, ezzel a Faust-fílinggel. Goethe apó azért ezt nagyon kitalálta! Pratchett apó meg nagyon elkapta! 
Aztán elindul a cselekmény. Rendben, Pratchett sohasem mély-pszichológiát ír, soha nem a lélekmély avatott ízekre szedője, de aztán az egészből valahogy mégis árnyalt jellemek bukkannak elő. No, most nem annyira. Vagy most nem. 
A stílussal persze semmi baj. A cselekmény annyira beszívott, hogy nem tudott igazán lekötni. Megjelennek itt-ott, 

és így tovább, de nem állt össze pontos illesztésekkel a kép

, és meglepődtem, amikor vége lett: komolyan lapozgattam egy kicsit, hogy akkor itt most kiesett egy lap, vagy mi van?

Erik és Széltoló figurája persze nagyon ott van, széles ecsetvonásokkal meghúzott pengeéles kontúrok, ahogyan az kell. Még a motivációik is. Bár tizennégy évesen a világ legszebb nője kellene…? Stop! Visszagondoltam, önmagam vajon…, igen, kellhet, naná, a legyet is, röptében, persze! Ellenvetés törölve!

Szóval elolvastam, de örültem, hogy nem ez volt az első Pratchett-könyvem, mert ha ez lenne, akkor nem lenne ingerenciám a többire.

2,5/5

(2016)

Vaszary Gábor jó író. A harmincas-negyvenes években a könyveit vagy harminc nyelvre fordították le. A Monpti című regényéből Romy Schneider főszereplésével készült filmváltozat. Könnyed stílusa, humora, szerethető, jobbára bohém alakjai hamar elnyerik az olvasó kegyeit.

Vaszary szórakoztató író, regényi szórakoztató regények. Nem akarnak túl mélyet, túl nagyot mondani, nem művészi stílus-bravúrokkal operál, de a maga műfajában mégis egyértelműen stílusbravúr, amit végrehajt. Témája többnyire a párkapcsolat, a lelkek egymásba fonódása, férfi alakjait a nő mozgatja, nőalakjait pedig a szerelem.

Vaszary olyan, mint egy könnyű kapucsínó: nem keserű fekete, nem aromás hosszú kávé, nem is tejeskávé, hanem mindezek elegye: ízes, könnyű és zamatos, nem lórugás, de felébreszt, ébren tart. Bár a hatása hamar múlik, s a történetei volta- és tulajdonképpen feledhetők, de ha valaki már kóstolta őket, és úgy maradnak el, egy idő után határozottan hiányoznak. Hogy aztán ezt az utat ugyanígy, ismét bejárják.

A szőkékkel egyébként nincs mindig baj. Legalábbis a könyvben. A valóságban nekem volt. Nagyjából két szőke, és több szőkésbarna lány/nő fordult elő az életemben. Ennyire, mint ebben a könyvben nem fordult fel miattuk a világ, de a szőkéim lepkék voltak, kicsit felkavarták a levegőt, lehetett gyönyörködni bennük, kapkodni utánuk, de  valójában nem volt túl nagy hatásuk. A szőkésbarnáimmal több baj volt, köztük volt már pillangói is, szebbek, nagyobbak, jelentősebb szárnycsapások, mélyebb szenvedélyek, hatalmasabb viharok, vérzőbb sebek…

Ennek a könyvnek az alaphelyzete komikus: a főszereplők élni akarnak. Azok is, akik élni segítenének a barátaiknak, s közben akkorákat kavarnak, mint a falusi cigány vajda esküvőjén a szakács a kondérban. Nincsen hatalmas vágyaik, eszméik, nincsenek nagyra törő terveik, csak szeretnének kicsit jobban élni, és szeretve lenni. Ahogy mindnyájunk. Létezésüket nem zavarja a politika, ez egyszerűen nincsen jelen az életükben. Kis pénz (nem baj, ha sok, de legalább a mostaninál egy kicsit több legyen!), és legalább egy szerető szív. 
Erről szól ez a roppantul szórakoztató könyv. S nem baj, ha a jövő hétre már elfeledem, miről szólt, nem baj, ha a szereplők nevével máris gondjaim vannak! Olyan ez, mint ugyanennek az időszak filmjeinek a döntő többsége, nézzük, nagyokat nevetünk, ez a Kabos, ez a Gózon, ez a Latabár, nidd má', hogy miket mond, nidd má', hogy milyen arcot vág, aztán, mondd már, mi is volt a címe, tudod, na, tudd már, az a film, amiben a Kabos, a Gózon vagy a Latabár…, amikor azt mondtuk, hogy nidd má'!

Vaszaryt olvasni tehát jó! Olyan, mintha a világ kerek lenne, vagy legalábbis bízhatnánk abban, hogy kerekké válik.

Utóirat:
Vaszaryról: http://www.helikon.hu/szerzok/Vaszary-Gabor/219/

3,5/5

(2016)

Ez meg úgy volt, hogy Pipivel (akit akkor még Lókának szólítottam, mert mindig úgy szólt bele a telefonba, hogy „’ló?”) lementünk a Fő térre a gyerekkönyvtárba, semmi konkrét céllal, csak keresgetni. És akkor akadt a kezembe egy számomra addig ismeretlen író, valami Méhes György Tatárok a tengeren című könyve. 

Elsőre a borítója fogott meg: egy stégen, nyugágyban heverészik egy nagy hasú, szalmakalapos figura, pipával a szájában, a stég alatt meg négy ifjonc élvezi a vizet. Elsőre Brenner György karikatúrái jutottak eszembe róla, de a grafikák Cseh Gusztávot dicsérik. Sajátosak: grafikák és fényképek kollázsa minden illusztráció; a borítón a stég fénykép. Ráadásul összhangban vannak a borító színei is: felül a Fidesz-narancssárga alapon van a cím, a narancssárga alja úgy hullámzik, mint egy napernyő széle, alul meg a kék víz hullámzik, és ezekre rímel a nyugágy és a stég előtt egy felfújható labda színösszeállítása.

A külcsíny után a belbecs végleg letaglózott. Voltaképpen szinte füzetvékonyságú a kötet, de azóta nem tudom, hányszor olvastam. Egy nyaralás története az egész. De milyen történet, milyen nyaralás leírása! Méhes minden bizonnyal saját, valós családjáról és barátaikról mintázta az alakokat, s milyen jól tette! Vilmos atya, Quintusz, Anyu, Apu, Kriszta, a jó kis Vilike, a kétméteres icipici Istvánka, Pindur néni: mindnyájan feledhetetlen alakok.

Már az első két, bevezető mondat is lehengerlő, röhintésre késztető, mindörökre megmaradó: „– El van intézve! – jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya. – A nyaralást én fogom szervezni. 
Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek.” 

Szóval a könyvet kiolvastam, majd Pipi kezébe nyomtam, és aztán még többször kiolvastam. Néhány éve egy utcai könyvárusnál száz forintért tudtam megvenni, szinte ugráltam az örömtől. Nagyjából beszerezhetetlen volt, hiszen eredetileg a Ion Creangă Könyvkiadó adta ki, és magyarországi kiadása a tavalyi évig nem is létezett.

Aztán nagy volt az örömöm, amikor tudatosítottam, hogy Méhes írt néhány folytatást a Tatárok-hoz: Leleplezem a családomat, Micsoda társaság!, Kilenc vesszőparipa Mindegyik kötet hozza a Tatárok színvonalát: kedves, mulatságos, ironikus, szívmelengető valamennyi. 

Itt jegyzem meg, hogy nagy-nagy dicséret a Cerkabella kiadónak, ami az összes kötetet kiadta tavaly és idén Magyarországon is! Hadd tegyem hozzá, egészen más stílusú grafikákkal és dizájnnal, mint ahogyan a könyvek eredetileg, Romániában megjelentek, de a választás így is tökéletes: Bányai István fekete-fehér (a’la Frank Miller) rajzai szépek, méltóságteljesek, humorosak és találók! (Ez az újrakiadás pazarra sikeredett, nem úgy, mint az Ulpius Szikra Ferkó kiadása, ami az eredeti, szintén Creangă-s kiadás minden Rusz Lívia keltett báját agyonvágta, és úgy néz ki, mint egy komor bányász-mese, pedig dehogy, dehogy; szintén Méhes alkotása, csodás és remek!)

És akkor itt van az Öcsi naplója. 

Amikor megláttam a metrón a hirdetését, nagyon-nagyot néztem, és örvendeztem. Erről egyáltalán nem halottam, úgy fest, a cocialista kulturális cserekereskedelembe akkoriban, amikor ez megjelent odakint, a gúnyhatáron túl, már nem fért bele. Ebben az új kiadásban 
semmiféle infó nincsen az eredeti kiadásra vonatkozón. Ritkán veszek könyvet könyvesboltban, rukkolázok és antikváriumozok, mert ugye, a mai árak… De ezt megrendeltem. S amint kiolvastam aktuális Csodaidők-et, azonnal belefogtam. Nem vastag könyv ez sem. Keményfedeles, eltalált kiadvány.

A tartalommal azonban meglepetés ért. A fülszöveg említi ugyan a fenti könyvekből jól ismert szereplőket, de ők csak az utolsó négy novellácskában lépnek színre. 

S voltaképpen nem tisztázódik az sem, hogy a könyv-kezdő novellák Öcsi-főhőse vajon egyezik-e a többi kötet Öcsijével? Vélelmezhető, hogy igen, mert szinte említés szinten felbukkan a jó kis Vilike is, de azért annyira nem kontúros a beazonosítás. 

A következő novella-egységekben még inkább elbizonytalanodtam, hogy Öcsi-e még a narrátorunk, vagy sem, míg aztán a Négy kedvenc unoka részben a narrátor hirtelen, de legalább egyértelműen lánnyá válik. Hogy aztán, ahogy mondtam, az utolsó négy novellácskában visszatérjenek a régi, jól ismert szereplők.

S ha nem lett volna ebből is egyértelmű, tisztázzuk azonnal: ez a könyv nem regény, hanem novellácskák laza füzére. A főszereplők sem ugyanazok, s természetesen nem is ugyanazon történetet mesélik. Ez csupán abból a szempontból zavaró, hogy a könyv címéből, a fülszövegből, meg a hátsó borító, főcímlap kínai írásjelből kreált szóviccéből az ember egyértelműen arra gondolna, hogy na, gyere, Öcsi, mesélj, hadd röhögjünk! (Mondjuk az utóbbival egyébként nincsen is baj, de semennyire sem!)

A novellácskák nem hagynak maguk után hiányérzetet. Ahogyan a fülszöveg is mondja, nem nagy történéseket mesél el Méhes, hanem nyaralások kis történeteit (bár kétségtelenül van köztük nagyobb horderejű, szinte drámai esemény is), de azt olyan szeretettel, olyan plasztikusan, olyan szerethetőn, hogy a könyv mindenképpen olvasandó, polcra való, újra olvasható. Nem ragoz, nem ír túl semmit, félszavakkal érzékeltet, beszólásokkal, apró momentumokkal érzékeltet, de olyan elánnal, hogy a kis hősöket azonnal a szívünkbe zárjuk. Az utolsó négy novellát olvasva meg hangosan nyeríthetünk.

Szeretem Méhes György könyveit, na!

4/5

(2016)

Az úgy volt, hogy a föci tanárnőnk, Balogh Éva néni közös természetjáró szakkört szervezett ötödikben a férjével, a másik suliban, a Váradiban tanító Bartha Laci bácsival. Mi meg mentünk szakkörbe, kirándulni, táborozni, csókolózni, ökörködni, elfáradni, izzadni, megfagyni. 

Éva néni és Bartha Laci (néhány év múlva csak Éva és Bartha [tegezve], de ezt ki kellett ám érdemelni, megtiszteltetés volt!) egy vándortáborban, azt hiszem a Bakonyban mesélt Az ágasvári csatá-ról Bár Pipi is, Toma is, én is sokat olvastunk, de erről a könyvről még nem hallottunk. Irány a könyvtár! Bent volt! Meg ez a tulajdonképpeni második rész is. 

Az Ágasvári-lenyűgözött, szétröhögtük a fejünket, idézgettük, és köszöntük a tanciknak az ajánlást. Onnantól együtt idézgettük.

Ez a voltaképpeni második kötet annyira nem jött e, mint az Ágasvári, de nagyon szerettem ezt is. Már csak Éva és Bartha iránti lojalitásból is. :-)

Kiskamasz történet a hetvenes évekből (vagy hatvanas?), az akkori kamaszkönyvek minden pozitívumával, semmi nyavalygás, életöröm, kalandok, víz, móka, kacagás. Ahogy annak lennie kellett, s ahogyan nagyjából volt is. Nincsen benne varázslat, vámpír, posztapokalipszis, nincsen benne kamasznyávogás, de van benne nyár, vakáció, életszeretet, tréfák. Tartok tőle, hogy a mai skacoknak nem jelentene élvezetet az olvasása. Ez nem a könyv hibája, hanem a skacok baja: rosszul jártak. 

Kár, hogy Bogáti Péter szép lassan elfeledtetik… Nagy kár!

4,5/5

(2016)

Nomostmerugye… Kognitív a disszonanciám. Egyfelől nem tudom letenni a sorozatot: kiolvastam a harmadik kötetet, és bá elhatároztam, hogy pihenésképpen, és védve magam a túltöltődés ellen elolvasom a frissen beszerzett és számomra eleddig ismeretlen Méhes György könyvet, az Öcsi naplóját, mégis automatikusan levettem a polcról a Csodaidők negyedik kötetét. De Szerelmetesfelségtársammal megnézve egy vacak thriller-horrort (Porontyok), lazulás végett mégis a Méhes-könyvet vettem kézbe. Meg azért is, hogy ne sokalljak be. Ugyanis féltem, hogy unni fogom már a Judy-Giin-Yaan világot. S nem csak azért, mert sok oldal.

Eta, a szerző azt írta nekem ebbe a kötetbe, hogy az eddigi olvasók ezt kedvelték legjobban. Bár ugyanúgy 95%-os a kedveltsége, mint a második és negyedik kötetnek, elfogadom, miért ne tenném? Tény, az első három kötet közül ebben végre nem csak beszélnek róla, de történik is a politika. Ráfért a sorozatra. Kezdett már olyan érzésem lenni, hogy egy látványos sci-fi magyar megvalósításával van randim: zéró költségvetés birtokában a látványos csatajeleneteket a nappaliban beszélik meg a szereplők, egy bolygó leigázása szörnyülködő hírváltás a levelesládák mellett („Hallottad, tegnap este elesett az xy naprendszer!”, „Ne mááár! Ez szörnyű! Erről jut eszembe, te szoktál paprikát vágni a gombás rántotta alá?”).

Szóval eddig ez a legmozgalmasabb kötet, talán itt a legösszetettebbek a kapcsolatok, s ebben a kötetben történik a legtöbb minden. Logikus a cselekmény, következetesek a karakterek, valósak az események.

De a disszonanciám mégsem akar szűnni. Mert valóban, végre beindul a cselekmény, végre nem csupán megbeszélik a szereplők, hogy mi történik galaxis-szerte, hanem meg is élik, a kötet nem csupán foltokban tartalmaz cselekményt, de valahogy a utolsó pillanatban csípte el a szerző ennek adagolását. Nem önmagában hiányzik a valós történés, hiszen lássuk be, egy könyv irodalmi értékét nem csupán és nem elsősorban ez adja; például az Átváltozásban Kafka a cselekményt tulajdonképpen az első mondatban ellövi, utána már csak nyűglődés van. De milyen szinten! 

A Csodaidőkkel kezdtem úgy járni, mint a nyolcvanas évek tévéfilmjeivel: a ’48-as szabadságharcosok korhű díszletek között és jelmezekben beszélték meg, mi van merre, hogyan tovább? Sehol egy villogó kard, sehol egy álgyú, egy pisztoly, csak beszéd és beszéd és beszéd. Mint ha Odüsszeusz csak elmesélné a küklopsz megvakítását a kockás abrosz mellett. 

Minden bizonnyal erősíti ezt az érzést az is, hogy bár voltaképpen sci-it olvasok, ezt a különböző bolygók nevén kívül szinte semmi nem jelzi. Ami történik, történhetne bárhol, a világ végén, mondjuk a Csendes-óceán kis szigeteiért folyó küzdelem ürügyén.

S akkor valami, ami eddig nem tűnt fel: a sorozat címe. Hogy nem smakkol. Mer' nem csodák történnek, hanem gyalázatok, vér, szenvedés, pusztulás. Mondjuk tény, hogy csodálatos nagyságban, hiszen 

De a csodák eddig elmaradtak, a környezet, a cselekmény nem csodás, hanem hideg, szürke politikus.

De újra hangsúlyozom: eddig ez a sorozat legjobb kötete, s maga a sorozat mégis, ennek ellenére nagyon jó. Hiszen, mondom, máris levettem a polcról a negyedik kötetet, és elméleti szinten már tervezem a két Időcsodák* beszerzését is. 

* 2017-ben megkaptam névnapomra Szerelmetesfeleségtársamtól mindhárom kötetet!

4,5/5

(2016)

Viszonyom King bácsival továbbra sem harmonikus, de szakítani képtelen vagyok vele. Mint egy soha nem létező gyerekkori kapcsolat, amelyről mindenki tudja, hogy nem tesz jót, mindenféle sületlenségekbe rángat bele, de mégis, minden belső ellenkezés és külső tiltás ellenére csak vele lógok.

Toma barátom ritkán kérdezősködik az olvasmányaimról, de A Setét Toronyra rákérdezett, és biztatott a továbbolvasásra. Tovább olvastam hát. Nem mondom, hogy bennem nem volt érdeklődés, de olyan veszett érdeklődés nem volt, aminek nem tudtam volna ellene állni. De olyan kis csendben sajgó, mint egy kezdődő fogfájás, az ember szentségelve rá-ráharap, hideget, meleget iszik belenyilal, de még nem permanensen kívánkozik a jeges űrbe, a csillagok közé, amiket lát.

Írták többen, újat nem mondok: A hármak elhívatása King-regény. Ahogy az első kötet nem az volt. Ezt King is elismeri. Ez ennek a kötetnek az előnye, de a hátránya is. Azzal együtt, hogy nem jött be igazán az első kötet, a hangulata, stílusa valahogy mégis hiányzott. S vélem, mert King képtelen volt tovább írni abban a stílusban az egészet, ezért nem fogja elérni a sorozat soha azt, amire törekedett vele: a mitologikus csúcsokat, amiket Tolkien, hát bizony, elért. Az első kötet stílusában volt valami, sokáig gondolkodtam rajta, mi is a jó szó, de végül megleltem: méltóság. Ami ebben a kötetben már nincsen. Olvasmányosabb így, igaz, de ez óriás vesztesége is. S alakjai valószínűleg ezért nem érnek fel soha Gandalfhoz, Bilbóhoz, Frodóhoz és a többiekhez. S ez valahogy azt a sejtést ültette el bennem, hogy a végső kicsengése sem lesz olyan igazi, nagy durranás

A cselekmény valóban egy pillanatra sem ül le, a szereplők ellentmondásosak (mintegy A piszkos tizenkettő mintájára), egyik sérültebb, elesettebb, mint a másik, de végső soron egyik sem unszimpatikus

A közöttük levő feszültségek valósak, életszerűek ebben az életszerűtlen, duplavalóságú világban.

Valahogy azonban Odetta személyét túlzásnak éreztem. Túlságosan, valószínűtlenül, halmozottan hátrányosnak. 

Elhittem, de igazán nem volt dramaturgiailag felépítve. S nekem az ő elhívásával, -rablásával egy kicsit le is ült a történet. Miközben nincsen is igazam, nem nem ült, mert 

Az a fura, hogy az értékelést írva jöttem rá: végső soron túl sok mondanivalóm nincsen a könyvről. Elolvastam, gyorsan haladtam vele, szórakoztatott, de semmi kútmélységű benyomás nem maradt utána. 

Ám, ha belegondolok, King-nek ennél több célja talán nem is volt vele. S akkor ezt elérte.

No, megyek, feleim, utánanézek, a könyvtárban bent van-e a harmadik kötet?

4/5

(2016)