Wolf Haas könyvei azok a könyvek, amelyek elolvasása után az emberek minden erejét meg kell feszítenie, ha érékelést ír, nehogy automatikusan felvegye a stílusát. Még az is roppant nehéz, hogy ne úgy kezdje: „a” Wolf Haas. 

Büszke vagyok magamra: ellene álltam! Csak azt nem bírtam ki, hogy egyáltalán meg sem említsem, milyen nehéz ellene állni a kísértésnek.

Brenner első nyomozását olvashatjuk ebben a könyvben. Mert nem az első Haas-olvasásom, maga a stílus már nem hatott reveláció erejével. De az a nagy helyzet, hogy Haas minden ereje a stílusában van. Abban, hogy a olvasó végső soron nem olvas, hanem hallgat. Hallgatja, ahogy a narrátor elsörözi vele Brenner történeteit. S hogy ez nem csupán az én érzésem, legnagyobb meglepetésemre ugyanezt mondja könyv fordítója, Bán Zoltán András az utolsó oldalon konkrétan ezt írja: a roppant szórakoztató elbeszélői modor, melynek révén úgy érezzük, hogy az egyes szám első személyű narrátor […] mintegy a kocsmaasztal mellől egyenesen nekünk, a vele söröző olvasóknak címzi mondanivalóját. No, ez az, ezt tudja nagyon jól Haas! A könyvön keresztül egy kocsmaasztalnál ülve mesélni. De komolyan! Van/volt egy nagyon kedves ismerősöm, Feri. No, ez a Feri olyan figura, ha elkezd mesélni, egyfelől nem tudja abbahagyni (ettől még lehet nő is, de nem az), másfelől egy élmény őt hallgatni, mert olyan plasztikusan, annyi humorral mesél, hogy olyanok vagyunk, mi hallgatók, úgy csüngünk rajta, mint díszek a karácsonyfán. S közben potyog a könnyünk a röhögéstől. Nem és fajra való tekintet nélkül.

Ennyit tesz a stílus. Mert über alles. Olyan, hogy az ember, na jó, kis pihenés után újra akar még belőle. Mert persze, azért csak furdalt közben a kíváncsiság, hogy kifene lehet a gyilkos, de bevallom, voltaképpen ez annyira másodlagos volt, mint mondjuk a Rejtő-könyvek történetei. (Kapásból: na, miről szól a Csontbrigád?) Ha emlékszem is bármelyikre, az csak véletlen lehet.

S azért még hozzáadódik az összértékhez, hogy Brenner alakja nagyon kitalált figura. Nem szép, nem humoros, nem penge elméjű, nem pazar társalgó, nincsenek a lényegbe fúróként hatoló megfigyelései, kérdései. De (csak azért sem, nem és nem írom oda, illetve kitörlöm, hogy „a”! De nehéz volt…) Brenner mégis megoldja, a maga lassú, tétova módján, a bűnügyeket, és hiába sziklaként egybeszabott, hiába rossz társalgó , a nőknél mégis jó valamiért. S bár egyáltalán nem egy társasági epicentrum, mégis mindenki kedveli. Szóval ellenmondásos figura, de valószínűleg éppen ettől él. Mert ugyan, rajtam kívül nincs még egy ember, aki nem lenne ellentmondásos. :-)

S komolyan: vért izzadtam, hogy nehogy Haas stílusában írjak. Szerintem a következő Haas-könyv olvasása után legalább két könyvet várok, amíg értékelésbe fogok.

5/5

(2017)

A sorozatról magáról ezt írtam, így most csak egyből bele a közepébe nekije!

Ebben a kötetben csupa olyan füzettel találkoztam, amivel a saját mátrixomban még soha, ezért nagy élmény volt. Mondjuk a címét nem értem, mert egy fia kalóz elő nem fordult benne… Nem tudom, a német eredetiben is ez volt-e a címe (mondjuk ez kiderülne, ha odamennék a polchoz…) vagy csak valami magyar mellényúlás. Sokkal sikerültebb lett volna mondjuk a Hajsza a bendzsóért vagy a Mrs. Jefferson bendzsója cím. Vagy bármi hasonló, mert erről viszont szól a kötet. :-)

Ebben a kötetben lép színre Coffins, a nagyon gonosz, lelkész dizájnú fazon, jobb és bal kezével, Dokival és Jack-el, és ebben a kötetben veszi kezdetét a kincsvadászat. Szóval a későbbiek szempontjából kulcsfontosságú részt nézhettem, olvashattam.

Olvasás közben kapunk némi bepillantást az egykori rabszolgatartás módszereibe, feszültségeibe, az aranyásók lelkivilágába, és főleg az egykori Vadnyugat utazási szokásaiba is.

(S milyen kapzsi az ember: egyre csak ez duruzsolt bennem: kellkellkell!)

*

A 25. kötet a Németországban 1970. március, április, május és június folyamán megjelent
MOZAIK újságokat tartalmazza: 
A Mississippi kalózainál 
Az aranyásó öröksége 
Az elveszett végrendelet 
Út a szabadságba
(infó: moly.hu)

*

5/5

(2017)

Akkor még a nyóckerben laktunk, a Szerdahelyi utcában, a Mátyás tér mellett. Nem ház volt az, csak egy udvar, ahol kis kulipintyókat húztak fel a lakóknak. Az egyenetlen, durván összedobált macskakövek az udvaron csuda izgalmasan vezették ki a lejtős udvar vizét az utcára, bár csöppnyi kis kertünk előtt előbb mindig kis tó képződött. Itt laktunk együtt Mohácsi papával és mamával, s persze Anyuval és Apuval. Papa művészlélek volt, rajzolt, festett, írt, érdekelte a művészet, a logikai játékok, az eszperantó nyelv. Ő hozta haza az általam látott első mozaikot. 1972 volt, én öt éves voltam, akkoriban készültem iskolába. A füzet alcíme ez volt: Közjáték a Palace Hotelben.* A mai napig itt van a… még nem a polcomon, mert a képregényeket még nem csomagoltam ki a költözés után. 

Papától megkaptam a következő számot is: A Missourin volt a címe. Ezzel kezdődött. Nem lett belőle függőség, nem vagyok olyan típus, de hosszú-hosszú éveken keresztül megvásároltam a havonta megjelenő füzeteket. Akkor is, amikor már nem Digedagék, hanem az Abrafax-ok voltak a főhősök, és akkor is, amikor igazából már nem fogott meg a változó történet. Aztán a gyerekeimnek is el kezdtem megvenni, amikor az Amerika-sorozatot kiadták a 2000-es években. Nagyon-nagyon sajnáltam, de egyszerűen nem volt pénzem megvenni a reprint gyűjteményes köteteket. Majdnem sírtam de ez volt a valóság.

Tegnapelőtt a központi FSZEK könyvtárban teljesen véletlenül leltem rá egy csomó kötetre. Nyolcat hazahoztam belőlük. (Nem teljesen jó sorrendben, de majd megoldom.) 
Meglepő módon a köteteknek csak a gerincén jelzik, hanyadik is a sorban (de ezt a könyvtári jelzettel nyolc kötetből hétnél leragasztották), és azt sem tüntetik fel, amit itt a Moly-on igen, hogy eredetileg mikor jelentek a benne szereplő füzetek, illetve milyen címmel. Szerintem ez oltári hiányosság minden Mozaik-könyvben. Aztán valahol azt olvastam, hogy nem is időrendben történt a kiadás, mármint, hogy a magyar összegyűjtött kötetek nem követték az eredeti német megjelenés sorrendjét, de a számozás mégis a megjelenés sorrendjében történt. Az kihozott kötetekben egyelőre passzol a számozás és a történeti kronológia.

Aztán még a könyvekről, mint tárgyakról, technikai szempontból. Kicsit olyan izés, hogy van/volt itt egy csapat, akik nagyon sokunk álmát megvalósította a kiadással, én meg itt kekeckedek, de el kell mondanom: sajnos többször feltűnt, hogy mennyire életlenek, durvák a képek, egyértelmű, hogy szkennelt képek hasznosításáról van szó. Lehet, ha nem olvastam volna gyerekkorom óta a füzeteket, nem tűnt volna fel, de így nagyon. Elég vacak szkennere lehetett a kiadónak, vagy aki szkennelt, nem nagyon értett hozzá. Nagyobb baj, hogy van könyv, ahol a színek olyan valótlanok, hogy az bántja a szemet. (Egy példa: a Digedagék és az aranykincs című kötet több füzete is a birtokomban van, nagyon sokat nézegettem őket, így amikor belelapoztam a kötetekbe, egyből feltűnt, hogy nyomni kellett volna a képekre egy kis kontrasztot, meg egy kis tónust,mert halvány és színtelen majdnem az egész.) Szerencsére ez nem áll minden kötetre.

Szóval, mondanom sem kell, a könyvtárban sikongattam magamban a gyönyörtől, s úgy kapkodtam le a polcról a köteteket mint egy kisgyerek, majd amikor kiderült, hogy Szerelmetesfeleslgtársam és lízingelt csemetém nem akar semmit kivenni, még visszarohantam néhányért.

A történet, mivel évtizedeken át megjelenő sorozatról van szó, gyakorlatilag elmondhatatlan. Nagyobb egységekre bonthatók a történetek, attól függően, hogy a főhősök, Dig, Dag és Digedag, a három manó (nagyjából háromnegyed magasak, mint egy ember) éppen merre, melyik földrészen melyik korban kalandoznak (mert ez sem konstans). A jelen sorozat tetszett nekem legjobban, és úgy fest, ez volt talán a leghosszabb, egybefüggő történet: Digedagék a Vadnyugatot császkálják keresztül-kasul, mint újságírók, egy nagy kincs nyomában. 
A technikai malőrök ellenére most falom a könyveket, az elmaradt eleddig beszerezhetetlen részekkel, és örvendezek, hallelujázok magamban, hogy láthatom, olvashatom őket. S ezért minden hiba ellenére hála a kiadónak!

S nem lelem sehol megvásárlásra a könyveket. Bár az összes birtokomba kerülése, úgy tudom, harminchét kötet jelent meg, egy vagyon és egy komplett polc lenne.

* 2014-ben a Digedagék St. Louisban című kötetben jelent meg újra ez a füzet.

*

A 24. kötet a Németországban 1969. november, december és 1970. január, február folyamán megjelent MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Éjszaka a homokpadon 
Megérkezés Baton Rouge-ba 
A kalózok szigete 
A bendzsós fiú
(infó: moly.hu)

*

5/5

(2017)

Karcsú kis könyvecske, alig százhuszonnyolc oldal; tegnap vettem ki a könyvtárból, és lásd, mára el is olvastam, pedig nem voltam teljesen dologtalan.

Egy parttalan és valószínűleg soha el nem dönthető vitához szól hozzá a könyv: létezik-e Isten, a tudomány és a vallás kizárják-e egymást, illetve valóban befellegzett Istennek a modern tudomány eljövetelével? Teszi mindezt a világ egyik legnagyobb tudósára, Stephen Hawking-ra, annak is A nagy terv című könyvére reagálva. (Hű, tényleg, írjam csak fel azonnal a könyvtári listámra! Fel is írtam.)

Hawking beáll azoknak a nagy nevű tudósoknak a sorába, akiknek az élén egyértelműen a vallás-gyűlölő Dawkins áll. Azoknak a sorába, akik tudományos tudásukat és tekintélyüket bevetik a vallás és Isten eltüntetése érdekében.

Jelen könyv írója John C. Lennox reagál Hawking A nagy terv című könyvére. Lennox nyíltan, bevallottan keresztény. Vagyis hisz Istenben, mégpedig egy személyes, mindenható, örökkévaló Istenben, akinek Fia, Jézus Krisztus eljött erre a Földre, hogy megváltsa, aki hisz benne. Mindezt Lennox egy pillanatig sem titkolja, de csak az utolsó pár oldalon tolja előtérbe, akkor is csak Hawking-ra reagálva, a csodákkal kapcsolatban.

Mondom, vékony a könyvecske, ezért nyilván nem szedi cafrangokra Hawking írását. A könyv nagy része Hawking alaptételéről szól, miszerint kezdetben nem volt semmi, csak a gravitáció. Lennox erre a mondatra, gondolatsorra fűzi fel a maga érveit (ellentmondás, állítja Lennox, mert ha volt gravitáció törvénye, akkor a semmi már valami, de/ha/és hogyan teremt egy törvény, és megteremtheti-e önmagát az univerzum?)

Majd rátér Hawking multiverzum és M-elmélet fejtegetéseire, és ezekről az érvekről még könnyedebben bebizonyítja, hogy meglehetősen súlytalanok. Teszi ezt más, nagy nevű tudósok szavaival, akik nem voltak szégyenlősek szembeszállni Hawking nézeteivel.

Ezek után következik a csodákról való polémia, ahol Lennox leginkább C. S. Lewis szavaival világít rá, hogy a csoda és a természeti törvények nem zárják ki egymást.

Világos, tömör érvelés, nem merül el felesleges részletekben, számomra ezzel a százhuszonnyolc oldallal elpelyhesítette Hawking mondanivalóját. Jó, könnyű neki, az alapvető nézeteim az övéhez állnak közel, és sokkal távolabb az ateista nézőponttól.. A harcos ateistától meg végképp. 
Mondjuk egyfelől értem én, hogy Lennox az ateizmustól egyből a Biblia Istenéig jut el, de közben nem értem, hogy miközben a logikára, észre, ok-okozatra hivatkozik, hogyan lehet egyből a Biblia Istenég eljutni? Első lépésben miért nem áll meg egy kicsit messzebb, hiszen az sokak számára sokkal elfogadhatóbb lenne, és nem lógna ki a hitterjesztés lólába. Ami szintén nem önmagában baj, hanem azért az, mert ez sokak szemében súlytalanítja az érveit. Holott a kettőnek voltaképpen semmi köze egymáshoz. Mármint Lennox tudományos és logikai érveinek ahhoz, hogy mindezt hívő keresztényként írja.

Bevallom, a legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, amikor Lennox bemutatta, hogy Hawking temeti a filozófiát, majd szinte azonnal metafizikus fejtegetésbe kezd. S ezen a ponton van bennem egy marha nagy kérdőjel. 
Egyszerűen nem értem ugyanis sem Dawkins, sem Hawking, sem egy volt keresztény ismerősöm, sem némely ateista Moly-társak harcos ateizmusát. Mert voltaképpen mi múlik rajta? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek a vallástól egyszerűek? Komolyan gondolhatja bárki, hogy az emberek szomjasak a valódi ismeretre, és az majd felemeli őket? Vajon emelkedett-e az Ész istenítése, a francia forradalom óta bármekkorát is az emberiség erkölcse, morálja? Az ateizmus térnyerése óta vajon jobbá, szeretőbbé, szolidárisabbá lettek-e az emberek, összetartóbbak-e a családok, nemzetek, társadalmak? Az észre hivatkozó liberalizmus békét, egészséget, harmóniát hozott-e a mindennapokba? 
De persze máris és azonnal felteszem a kérdést: a vallás, az egyházak, gyülekezetek megtették-e ugyanezt?

Nem mondom, hogy teljesen feleslegesen az igazság megismerésére törekedni, mert dehogy mondok ilyet! Már Jézus is azt mondta: az igazság szabaddá tesz. (Aztán rab lett és meghalt. Igaz, aztán feltámadt.) De valahogy úgy fest, hiába bármilyen igazság, csak nem jön az a szabadság, bárhogyan is értelmezzük, bárhonnan is várjuk. Lehet hogy a szabadság fogalmával vagyunk bajban?

S vajon Hawking-nak vagy Lennox-nak a jobb? Ki a boldogabb? Hawking, mert felvilágosultan elveti az ósdi babonákat, és hisz a tudományban, mint egyetlen vezérlő erőben, vagy Lennox-nak, aki az Isten megváltott gyermekének tartja magát? S most nem a szajkózott, egyen-válaszra vagyok kíváncsi, hanem arra, melyik ember érzi a maga hite, vallott ismerete miatt boldogabbnak magát? Nem tudjuk meg úgysem soha…

A könyv voltaképpen tudományos vita egy olyan területről, ami kutathatatlan, eldönthetetlen, csak következtetni, valószínűsíteni és hinni lehet. Bármelyik oldalról. De élvezetes, okos kis könyv ez. Végső soron megtudjuk belőle, hogy a legnagyobb elmék is csak emberek (és itt a „csak” nem lefokozás, hanem empátia), akiknek meg van a maguk korlátja, prekoncepciója és hite.

Afelől is van kétségem, hogy Isten-telenített társadalom lenne-e a sokkal jobb, vagy egy Istennel teli? Úgy vélem, az egyik a hinek, a másik a behinek területe, ha az analógia kicsit el is csúszik. Egyik sem jobb vagy rosszabb önmagában, de az ember mindkettőt gallyra tudja vágni. Egyikben sem jó élni, mindkettőre volt már példa a történelemben.

De jó élni. S valami számomra is érthetetlen módon nekem valahogy jobb, hogy Lennox érvei a meggyőzőbbek…

4,5/5

(2017)

Nem olvastam még Chandlert. Néhány könyve itt van a polcon mögöttem, de eddig valahogy kimaradt az életemből, sőt tudatlan is voltam felőle. Csak annyit tudtam, hogy Philip Marlowe a hőse, magánnyominger.

S akkor lőn, már nem vagyok szűz Chandler-ből. 
Sőt, mi több, nem egyéjszakás kaland volt, akarok még többet! :-)

Elsősorban azért, mert végig úgy éreztem, az az elbeszélő stílus, a szinte unott, tőmondatos mesélés, amiben mégis van valami érthetetlen líra és életszeretet, amivel Marlowe elmondja a történetét, s maga a figura (akit egy hangyapénisznyi árnyalattal lepukkantabbnak és lezserebbnek képzeltem, mint Humphrey Bogart-ot) egy csomó későbbi olvasmányélményből visszaköszön, de ugye, a kronológiát nézve Chandler a nyerő, így a Watchman figurái vagy a Blacksad miáúja köszönnek vissza Marlow-ra és nem fordítva. Vagyis elég sok későbbi alak Marlowe-Chandler noir-jából bújt elő.

Költőiség: lehet, nem is jó ez a szó. Inkább irodalmiság a megfelelő. Az Albatrosz sorozat krimijét olvastam, s hangsúlyozottan krimit olvastam (gondoltam, a költözés negyedik hetében legalább az agyam ne legyen már fáradt, ha már én magam néha a nyüszítés határán voltam fizikailag), egyre többször azt vettem észre, hogy irodalmi szöveget olvasok, és visszaolvastam, hogy mennyire jó, de közben mégis maradt egy pörgős krimi az egész. És éppen ettől baromi olvasmányos. Krimi ÉS irodalom, de ebben a sorrendben. Nem krimi keretekbe ágyazott szépirodalmi valami, hanem szépirodalmi nyelven írt krimi. Ha érthető vagyok…

Cselekmény: természetesen egy szót sem szólok a tartalmáról, nem úgy, mint a bőbeszédű fülszöveg, ami nagyon nem fogta vissza magát a galád! De annyit el kell mondanom, hogy néha eltévedtem a szereplők között, hogy ki mikor, merre, miért, és vissza kellett lapozgatnom hogy fonalat ne veszítsek. Hogy ez nem Chandler hibája, arra rájöttem, amikor egy kulcsfigura kilétére nem emlékeztem az ötezredik említésekor…

Barkácskönyv (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta volt mondani): tele van csavarral. Nem mondom, hogy nem számítottam a végső megoldásra egyáltalán (és nálam krimik esetében ez meglepő fordulat, mert nem agytornának, hanem kikapcsolódásnak szoktam használni őket, és jobbára meg sem próbálok agyban előre futni a megoldásban), mert itt valahogy kicsit adta magát a dolog, de ez nekem egyáltalán nem volt zavaró, mert nem ebben láttam a lényeget.

Szóval Chandler jött és nyert. Azt hiszem, s ez rossz hír Szerelemetesemnek, marad a polcon, még nincsen szívem megszabadulni tőle, pedig fogynia kellene a mennyiségnek térfogati okokból. A többi kötetet majd meglátom. S a Rukkolán van néhány elérhető, ami nekem nincsen meg…

4,5/5

(2017)

Olyan tizenkettő körül voltam, amikor Apu és Nagyi kiadott gebinbe két hétre Nagyi szomszédjáéknak, Földiéknek, hogy vigyenek ki magukkal, az azt hiszem, ráckevei telkükre. Úgy maradt meg bennem, hogy délelőttönként olvastam rengeteget, délután meg Tibivel, Földiék nálam pár évvel nagyobb fiával kártyáztunk, sakkoztunk, eveztünk. A délelőttökön E. S. Gardner volt a társam. Pontosabban Perry Mason. De nem csak egy könyv, hanem egy sor.

Nem tudom, hogyan találtam rá. Akkor már volt nálam jó néhány Albatros és Fekete Könyvek sorozatban megjelent kötet. Perry Mason feledtette el velem a krimikkel szembeni előítéletemet, ami már kamasz koromban is megnyilvánuló sznobizmusom vadhajtása volt. Mondjuk tény, hogy rendre úgy jártam ezekkel a könyvekkel, hogy nem tudtam őket letenni, amikor befejeztem, kampányszerűen faltam a következőt, de pár nap múlva már bajosan tudtam volna felidézni, mit is olvastam, ki ment hová, miért, és hogyan oldott meg zseniálisan mindent a frappáns ügyvéd.

Úgy tűnik, ez a kötet kuriózum. Véletlenül találtam rá egy óbudai könyvmegállóban. Ahogyan az lenni szokott.

S valaki itt, a Moly-on írta, hogy nem érti, miért Agatha Christie-t ajnározza mindenki, amikor itt van Gardner. Mondjuk van Christie-nek legalább két olyan könyve (Tíz kicsi néger, Gyilkosság az Orient expresszen), ami mindenképpen messze kiemelkedik a krimiirodalomból, de van nagy igazság a fenti érvelésben. Talán nem véletlen, hogy több Gardner-t olvastam, mint Christie-t.

Nem emlékszem már a réges-régi kötetekre (amik, hála a korai Rukkolának, rendre itt vannak a polcon, mögöttem), de valami olyan blikkem maradt, hogy azokban Mason többet beszél és kevesebbet cselekszik. Itt aktívabb volt az ügyvéd úr, és nem annyira beszédes.

A végső megoldás sem meg nem lepett, se le nem nyűgözött, de úgy fest, ennyit lehetett kihozni belőle. Vagy az eltelt néhány év szépíti a Duna-parton olvasott történeteket. 
De nem mondom, hogy unatkoztam voltam, sőt, jó volt olyan könyvvel nosztalgiázni, amit még nem olvastam.

S fel nem foghatom, hogy a Szerelmetesfeleségtársammal nézett Perry Mason-filmsorozatban (valami nyolcvanas évekbeli) hogyan lett Perry nagy darab, szakállas, nehézkes figura, Della Street pedig ennek az idősödő fazonnak a nagymamája, korban? S Drake alakja, már ne is haragudjatok… 
A páromnak tetszett a sorozat. De csak azért, mert olvasni még nem olvasott Mason-történetet.

Szóval egy szó, mint száz, szerettem ezt a harcias nagymamát. Marad a polcon.

4,5/5

(2017)

Teljesen véletlenül találtam az óbudai Cseriti boltban ezt a kis könyvet. Hihetetlenül megörültem neki, s ráadásul csak százötven forintba került. Sejtheted! 1928-as kiadás. Szóval igazi kuriózum.

Ráadásul azt tudni, hogy Wodehouse kedvenc írója volt például az alábbiaknak: Rudyard Kipling, Douglas Adams, Salman Rushdie, Terry Pratchett és Stephen Fry, nos, csigázza felfelé az ember önértékelését, hogy nem keveredett rossz társaságba, ha kedveli P. G. bácsit.

Most, hogy elköltöztünk, egyelőre csak nagyon kis esélyem van válogatni a könyveim között, bár a döntő többség már a polcokon van, de két sorban, egymás mögött, amit mindig nehezen viseltem… Tehát most nincs túl nagy válogatás, csak felnyúltam a polcra, és ez akadt a kezembe. Nem bántam. Akkor amikor levettem. Aztán, ahogy haladtam benne, fogyott a lelkesedésem. Úgy tudom, ez viszonylag korai Wodehouse. Az alakjai már már majdnem azok jellegzetes alakok, de valahogy mégsem. 

A cselekmény pedig olyan egyszerű, hogy csak na! Nem mondom, hogy úton-útfélen, kivétel nélkül minden történetnek tele kell lennie meglepetésekkel, fordulatokkal, miegyebekkel, no, de azért, valahogy ebben az esetben, hm… Ami nagyobb baj: olvastam a könyvet és voltaképpen egy igazán jóízűt sem mosolyogtam olvasás közben. S ez volt a legnagyobb gond. Mert ahogy mondtam, maga a történet nem nagy durranás, s mert nevetni sem tudtam rajtam, a legenyhébb katarzis távoli szele sem kóstolgatta tar koponyámat. A harmincas-negyvenes évek magyar filmjei jutottak eszembe. Azok, amelyek olyan egyszerűek, mint a bot, de az ember szétröhögi rajtuk a fejét, de legalábbis a mosoly le nem hervad, amíg csak tart a film.

A könyv címe és borítója tulajdonképpen mindent elmond. De tényleg. S ez szomorú… Miközben PGW írásain nevetni, mit nevetni, kacagni, röhögni szoktunk.

3,5/5

(2017)

Légrády Testvérek, Budapest, 1928

Hát akkor a következő pöttyös könyvvel is láthatott a város. Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy ha jól belegondolok, bizonyos könyveket kár adott olvasóréteg sorozatában megjelentetni. Azért kár, mert az adott célközönséghez eljutnak ugyan, de ezzel a lendülettel a többiek szinte nyomban ki is záródnak. Ez a könyv, meg az előzménye is ez a kategória: kár, hogy a Pöttyös Könyvek sorozatban jelent meg, mert szerintem kevés olyan fiú, férfi van, aki emiatt a kezébe veszi, csak az elvetemültek.

Az első részről (és erről majd ne feledjek el mondani valamit) írt értékelésem szinte teljes mértékben érvényes és igaz erre a részre is. Ami miatt ez, a második rész jobban tetszett: itt volt valódi konfliktus, volt összekötő szál, nem csupán egy pazarul megírt rötyögős történetfüzért olvastam. A konfliktus, minden nevetés, mosoly mellett komolyabbá, valóságosabbá tette ezt a könyvet, mint az előzményt, de véleményem szerint ez egyáltalán nem ártott neki, sőt!

Gondolom senkinek nem meglepetés (eszembe jutott, nem feledtem el, erre utaltam fentebb), hogy ez a második rész úgy második rész, hogy közben egyáltalán nem az. A szerepők voltaképpen ugyanazok, bár a főszereplő új nevet kapott, kellett idő, amíg megszoktam, hogy ki is ő, illetve apuja nem csak valamiféle fikció, távoli valóság, hanem velük élő, hús-vér figura. Olyannyira az, hogy ő a könyvben található konfliktus egyik forrása. (Külön dicséret, hogy a konfliktus sem úgy jelentkezik, hogy van a gonosz, akit utálni kell, meg a van a jó, akinek drukkolunk, hanem voltaképpen nem tudjuk, kit szeressünk jobban, kinek az oldalára álljunk inkább, mert mindenkinek meg van a maga igaza. S még a gyerekek sem fekete-fehéren látnak, ez külön pozitívum!) 
S nem folytatás abban az értelemben sem, hogy gyakorlatilag újra bootolja a történetet, majdnem úgy, ahogyan Görgey Etelka, oppardon, Raana Raas tette a Csodaidők „reciprokával”, párhuzamos valóságával, az Időcsodák-kal*

Voltaképpen nem tudok mit hozzátenni mindehhez. Jó könyv, na, olvasni kell, nevetni kell rajta, szeretni kell a figurákat, és nem kell senki pártjára állni, mert mindenkinek igaza van**.

* @Eta, köszönöm még egyszer a könyveket és a dedikálást! 
** https://www.youtube.com/watch…

4,5/5

(2017)

No, most azért megnéztem volna magamat az utóbbi napokban, amint ezzel a Zachergáboros dizájnommal, halásznadrágban, kilógó inggel, dupla karkötőben, bal csuklómon a kedvenc zöld kendőm, fehér mintákkal, magyaros nyaklánccal a nyakamban, fülessel a fülemben, ujjaimmal, lábammal verve a zene ütemét (jobbára valami progrock), a HÉV-en, egyes villamoson, menet közben olvasom ezt a réges-régi, (az én kiadásomban ráadásul) rózsaszínes-lilás Pöttyös Könyvet, s közben ráadásul legalább oldalanként egyszer szélesen vigyorgok.

A könyvecske voltaképpen nem összefüggő történet, hanem történetecskék sora, amiknek a főhőse a tizenkét éves, ötletdazdag, ebből kifolyólag néha bizony rohadtul idegesítő Andrea, a húga és a Svájcból hazaszakadt testvérük Médi (alias Mari). De jobbára csak az első kettő a főhős. 
Andrea dolgait olvasva lehet jókat kuncogni, röhécselni, kacagni, de bizony a sokadik ötletének a megvalósításakor eszembe jutott, hogy vele élni nem lenne fenékig tejfel, s hogy a lízingelt lányom mindennapi ötleteit rosszmagam nem ilyen derűsen kezelem, sőt, s hogy vajon akkor a gyerekekben vagy a felnőttekben van a hiba? (A mainstream választ, persze, tudom, de ha nem a mainstream-ben gondolkodom, akkor gondolkodnom kell, és a józan paraszti azért azt mondja, hogy Andreát nem ártana néha nyakon vágni, mert tizenkét évesen már azért számolnia kellene a következményekkel és előrelátóbbnak kellene lennie. ((SPOILER: Mert azért például a egyébként roppant mulatságos egy neműs jelenetben, amikor a játék hevében gyakorlatilag tönkreteszik vendéglátóik ágynemű-készletét, nehezen hihető, hogy négyük közül egyiknek sem jut eszébe, mit is csinálnak…)) De úgy döntöttem, alig túl a költözésen, még meg-meg álldogálva a felrobbant és még helyre nem tett lakás káoszában, hogy most csak azért sem hagyom magam nem szórakoztatni!

Vavyan Fable első könyve 1987-ben jelent meg. Vagyis az, hogy ki tanult kitől, nem kérdés. Ha Fable ifjúsági regényt írna, az nagyjából úgy szólna, ahogy G. Szabó Judit szólt 1973-ban. Hogy ez kinek miként hangzik, nem tudom. Részemről dicséret G. Szabó felé, s még csak árnyalata sem annak, hogy Fable plagizálna. Csupán hasonlóság. Amivel mindkettőjük olvasótábora jól járt.

Szóval még egyszer nekifutva: a könyv kis történetek lánca, amiket a szereplőkön kívül nem nagyon köt össze semmi, nincsen egy átfogó cselekmény, nincsen csúcspont, nincsen intellektuális orgazmus, jellemfejlődés. Nem, az nincsen. Csak önfeledt szórakozás van. Hatalmas poénok, derűs történetek, pofátlan vagy gyermeki beszólások (na, azon a Rómeó és Júlia előadáson szakadtam, Zachergábor-alteregó röhög magában egy Pöttyös Könyv felett az egyesen, mondhatom!). Meg szerethető szereplők, akik nem hibátlanok, de nem is ördögök, hanem éppen emiatt, élnek.

Várnai György illusztráció pedig szinte önmagukban biztosítékok a minőségre. (Vele csak Sajdik Ferenc rajzai vetekednek.) Oda vagyok a rajzaiért!

Valahogy az ilyen típusú ifjúsági könyveket mindig szerettem. Micsoda kölykök!, Az ágasvári csata, Talán Pista, Nyár a szigeten, Jó szelet, kaptány!… Nem folytatom, pedig bőven lehetne még…

Csak néhány másodpercig gondolkodtam, na, akkor mit olvassak most, de felmásztam az elköltözött lakás dobozhalmain a már álló könyvespolc tetejére, és levettem a Hárman a szekrény tetején folytatását. Holnap a Zacher-dizájn újra kiscsaj-könyvvel röhög majd a villamoson.

Ja, egyébként mindig kedveltem a Pöttyös Könyveket, és soha nem zavart, hogy kiscsaj-könyvek. Tán' azért, mert szerintem egy jó könyv soha nem bír nemi- és életkori korlátokkal.

4,5/5

(2017)

Eddig tulajdonképpen csak A játékmester-t olvastam, de mély nyomot nem hagyott bennem, csak valamiféle pángalaktikus kaszinó-feeling maradt az agyam zugaiban az egészről. De mégis itt van egy csomó Banks-kötet a rettenetesen zsúfolt polcok egyikén. Nos, a Phlebas nincs közöttük. S jó hír Szerelemetesfeleségtársamnak, nem is lesz. Ez az a könyv, amit tuti biztos, hogy soha nem fogok újra elolvasni. S szerintem most is csak azért jutottam a végére, mert költöztünk, rajta volt az e-book olvasón, belekezdtem, kíváncsi lettem, és csak egy hét múlva kapcsoltam, hogy az olvasón ott van még vagy háromszáz másik kötet is, de lusta voltam keresgélni, mi mást olvassak.

A könyv fordulatos, cselekményes, érdekes, fantáziadús, komplex és olvastatja magát. Mondjuk a feléig zavart, hogy miközben peregnek rendesen az események, fogalmam sincsen, voltaképpen mi a fenéért küzd a főhős Horza, amikor éppen em az életéért teszi, mert azt értettem. (Előleg: a baj ott van, hogy voltaképpen a végére sem tudtam meg, hogy miért.) Horza egy alakváltó, aki a főleg emberek alkotta Kultúra nevű szövetség pángalaktikus mészárlásában egy háromlábú faj, az idiriek oldalán cikázik jobbra-balra.

Állj! Az első problémám itt volt: a könyv függelékéig nem jön össze, annak megértése, miért is zajlik a csihipuhi. Illetve voltaképpen még akkor sem állt össze teljesen a kép, de akkor már nem is erőlködtem túlságosan a megértéssel. Vagyis nagyon zajlik a cselekmény, de voltaképpen nem értettem a hátteret és a miérteket. Ezáltal még azt sem igazán, kinek drukkoljak, és miért. Mert rendben van, hogy Horza voltaképpen szimpatikus (bár sokszor nem is annyira, mert például ((SPOILER: az űrhajó kapitányának likvidálása a cél érdekében)) érthető, de semmiképpen sem védhető morális szempontból. Pragmatikus, de kegyetlen. De azért csak-csak megbarátkoztam vele, még drukkoltam is neki, hogy sikerüljön elérnie a célját (amit reméltem, majd akkor megmagyarázódik). Szóval jól megírt alak ez a skac, de az a baj, hogy miközben a végére hőssé nemesül azáltal, hogy az egyik, a cselekmény során leamortizálódott robot/számítógép/mifene felveszi a nevét, és örök mementójává válik Horzának, megmagyarázatlan marad, hogy oké, de voltaképpen, miért is? Már maga a gép névfelvétele sem annyira indokolt.

S valahol itt van ebben a könyvben a legnagyobb baj: a motiválatlanság. A cselekedetek motivációi vagy érthetetlenek vagy súlytalanok. Csakhogy ezáltal az egész veszíti el a súlyát. S ez még a kötet legvégén sem kerül helyre.

S arról már ne is beszéljünk, hogy miközben térgörbítésekkel utaznak a csillagok között, az utolsó bolygón, ahol a végső, nagy összecsapás zajlik, sínen közlekedő vonatokkal variálnak. Valahogy nem tudott nem eszembe jutni a Kontroll és a folyton kigyulladó hármas metró, mint intergalaktikus helyszín. S csikorog, robban, ég itt is minden, mint a veszett fene, akár Budapesten. Csak szerencsére itt nincsenek háromlábú, három és fél méter magas pikkelyes csávók, akikkel küzdeni kell, csak ellenőrök és zsebtolvajok.

S még valami. R. R. Martin a főhősök, -szereplők likvidálásban kismiska Banks-hez képest, el kell ismernem. Azért, hogy a könyv szereplői közül voltaképpen egy menekül meg, gépeket nem számítva, nem apró teljesítmény. De talán beteges csöppet.

Viszont az űrhajók nevei, no, talán azok a legjobbak a könyvben, mert bekakkantás egytől-egyig. Csak a legfontosabb, amit Horza lenyúl: Felhő Nélküli Turbulencia. S ebben a szellemben a továbbiak. Majdhogynem ezek miatt érdemes elolvasni a könyvet. De voltaképpen nem érdemes.

3/5

(2017)

Az előtörténet szokásos: az óbudai piac cserekönyves-kosarában leltem erre a kötetre. Akkor nem kapcsoltam, hogy szerzője, Halasi Mária az írója a viszonylag híres, Az utolsó padban című regénynek is.

Jelen kötet alapképlete egyszerű: átlagos, négytagú magyar család, papa, mama, gyerekek, csak nem „csupaszív szeretet”. Azért nem, mert a kisebb kölök gyermekparalízis miatt térdtől lefelé megbénul. Ez persze alaposan felkavarja a családi belviszonyokat, amikbe, a lebénult kislányt, Sárikát talán kivéve, mindenki beleteszi a maximális minimumot, és elbattya, amit csak lehet. Apu-anyu a lebénult kislányra koncentrál, elhanyagolja a nagyobbik kislányt, Gabit. Gabi aztán erre úgy dönt, mint Shakespeare II. Richard-ja: ő bizony gonosz lesz. S mivel minden csak döntés kérdés, hát az is lesz. Amire Anyu persze makarenkói módon reagál. Apuban bujdokol a gyanú. hogy itt elcsúszik valami, de ő sem kapcsol, miről is van szó valójában, és szerető módon de passzív marad.

A szerző, bár ifjúsági regényről van szó, nagyon ügyesen fogja meg az indítékokat, nagyon hihetőn vezeti a szereplőket, és ügyesen, finoman tálalja a motivációkat. Voltaképpen mindenki elfogadható, szerethető és érthető. Lehet haragudni mindenkire, de minden gond nélkül meg is lehet érteni bárkit. Mert a reakciók jobbára viszontreakciók. Az empátia nélküliség viszontreakciói. Anyu haragszik, mert Gabi olyan, amilyen. Gabi cirókaminuszban van, mert a betegsége folytán mindenki Sárikát babusgatja, de ezáltal tényleg minősíthetetlenül bünteti nemcsupán a szüleit, hanem Sárikát is; s ahhoz már elég nagy, hogy érezze ennek erkölcsi tarthatatlanságát. ((SPOLIER: Van annyira genyó, hogy amikor Sárika a rengeteg munkának, rehabilitációs tornának köszönhetően járni kezd, azonnal lefikázza: „Mondtam, hogy csak nyavalyogsz!”)) Apu feszül kettejük között, de ő is Sárikára fordít nagyobb figyelmet.

Főleg azért tetszett a könyv, mert nem a másság ájult tiszteletét sugallja: szeressük Sárikát, mertmozgáskorlátozott! Ezért volt anno bajom Az utolsó padban-nal, ami, ugye, egy cigány kislányról szól. Mert egyfelől valóban, csúf, gaz dolog az önmagában való faji megkülönböztetés, másfelől eddig én két cigánytól is hallottam, hogy ami előítélet van velük szemben, az a cigányoknak köszönhető elsősorban. [Részletekért, kérem a szerkesztőségben jelentkezni!] S én ráadásul kisgyerekkoromban legtöbbet talán Lakatos Kálmánkával és nővéreivel, Etával és Marival játszottam a Szerdahelyi utcában levő udvaron.) Hanem azt mondja, szeressük Sárikát, aki mozgáskorlátozott. S egyébként nagyon helyesen sikerül még Sárika jellemét is árnyalttá tennie: túlságosan megalkuvó a nővérével szemben, a béke érdekében még a komoly megaláztatásokat is simán eltűri tőle.

A legmeglepőbb viszont az volt, hogy Halasi Mária mennyire más követelmények szerint fogalmazhatott, mint ahogyan az ma kötelező lenne. Gabi kiváló versmondó. Az osztályban feleltetik egy versből, de az egyik antiszociális kisköcsög sokadszorra megzavarja az órát. A tannéni megállítja Gabit, és hosszú polémiába kezd a rendzavaróval. Gabi, nem kicsit Sárikára is gondolva levonja a következtetést: ha valakivel nincsen semmi gond, ha nem szorul plusz figyelemre, mert semmi nem gátolja a feladatai elvégzésében, s mert meg is csinálja azokat, nos ez a valaki simán benyalhatja, hogy a kutya sem fog ráfigyelni, az ő testi, lelki igényeit simán át lehet lépni, és az, aki tudatosan renitens vagy aki önhibáján kívül ugyan, de sokkal több figyelmet igényel, az bizony meg is fogja kapni a figyelmet is, meg a segítséget is. A normalitásnak nincsenek jogai, csak kötelességei. S ez nagyon igaz, döbbenetes üzenet. Gabi tehát e logika mentén harcolja ki a a figyelmet, s meg is kapja azt. Igaz, köszönet abban sincsen. De figyelnek rá. 
Jómagam éppen a napokban tűnődtem azon, hogy ha valaki renitens, leszarja a szabályokat, az együttélés alapjait, semmit nem tesz bele a közösbe, de végre egyszer hajlandó valami közösért is megmozdulni, vagy akár csak tisztességesen megszólalni, mindenki elájul, oda van, elismer. Míg ha valaki, aki addig közösben gondolkodott, teljesen szocializáltan állt a dolgokhoz, szépen beszélt, segítőkész volt, de egyszerre nemet mond, az azonnal háborút vált ki, az azonnal a rossz oldalon találja magát, ő lesz a főszemét, közellenség. S no, hétköznapi értelemben vajon melyik a kifizetődőbb, melyik igényel kevesebb energiát, odafigyelést? No, melyik?

Amit nem értettem, nem díjaztam, nem élveztem a könyvben: Sárika agyjátéka Szobária tárgyaival: az éltre kelt tárgyakkal, bútorokkal. Számomra teljesen feleslegesek, unalmasak voltak ezek az oldalak. Amikor harmadszor is erről olvastam: átlapoztam.

Aztán a végső megoldás is hihetően nyílt marad, van feloldás, de van tere annak is hogy eltűnődjünk, ki mit kezd vajon az új helyzettel? Csak mint az életben.

3,5/5

(2017)

A Wekerle mindig a szívem csücske volt, bármikor jártam arra. Van benne valami, valami, nem is tudom mi. Vidék Budapesten, egy vidéki kisváros a város szívében. Közvetlen rokona a sokkal kisebb, de nagyon hasonló hangulatot árasztó, óbudai Gázgyári lakótelepnek. 

A Wekerlén tanultam vezetni, és a Wekerlén lakott nagyon hosszú ideig egy jó barátom. A Wekerle az a lakótelep, ahol mindig van valami olyan, amit addig nem láttam, és ahol képes vagyok mindig eltévedni. A barátomhoz a Határ úttól mindig könnyen odataláltam, aztán amikor nagy adag magabiztosságot merítve a könnyű odatalálásból új utak felé tekertem a kormányt, rendre eltévedtem. Nem sokat segített az sem, hogy ott tanultam a telepen vezetni, nem lett helyismeretem.

Ez a kis füzet a Wekerle ötletének születését, építésének a rövid történetét mondja el. Roppant tanulságos! 

A telep építésének ideája a pénzügyminiszter-miniszterelnök fejéből pattant ki. A kiegyezés után nagy lendülettel beinduló iparosodás következtében tömegek jöttek Budapestre munkáért. A korabeli feljegyzések szerint igen áldatlan lakhatási körülmények voltak a fővárosban, az akkori európai viszonyok között az utolsók voltunk mind az egy főre jutó lakónégyzetméterekben, mind a csillagászati mértékeket öltő lakhatási költségekben, Ezen az áldatlan állapoton akart segíteni Wekerle Sándor.

Nem lakótelepet, hanem egy kisvárost képzelt el, komplett infrastruktúrával, üzletekkel, rendőrséggel, orvosi rendelőkkel, -lakásokkal, iskolákkal, óvodákkal, sportolási lehetőségekkel, közlekedéssel.

A Wekerle annak ellenére, hogy több építész dolgozott a terveken (pl. Kós Károly is), annak ellenére, hogy az építesziti terveken az alapelvektől eltérni az egységes kép miatt eltérni nem volt szabad, annak ellenére, hogy a semmiből, homokos talajon húzták fel a házakat, annak ellenére, hogy még arra is volt gondjuk, hogy a sugárutakat és a körutakat más-más fákkal ültessék be, annak ellenére, hogy tanulmányokat készítettek a munkásság életmódjáról a lakások optimális tervezése végett, annak ellenére, hogy alapelv volt, mindenkinek legyen kertje, mégis egységes, korának legolcsóbb telepe lett, mind az építkezést, mind a lakások bérleti díját illetőn. A bérleti díjak esetében például kikötés volt, hogy egy átlagos lakás bérleti díja nem lehetett több 170 koronánál. Az átlagkereset akkoriban 1200 korona volt.*

Elképesztő számomra, hogy mennyire gondosan tervezték, építették a Wekerlét, de még elképesztőbb, hogy mennyire nem hagyták a piaci viszonyokra a plebszet. Tény, hogy aztán a Kádár-rendszerben is rengeteg lakótelep épült, de azoknak a minőséget, az élhetőséget nem is érdemes összevetni a Wekerlével. Viszont az is nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás óta eltelt majd' harminc évben olcsó, állami lakások nem épültek, az ország vezetése pont kakkant bele, hogy egy átlag magyarnak a lakhatás megteremtése nagyjából egy fél élet munkája.**

*

Nagyon rövidke ez a füzet, nagyon szívesen olvastam volna még részleteket, érdekességeket az akkori dolgokról, de rövidségében célratörő, érdekes, és gazdag képanyaggal bír. Igazából arra jó, hogy felkeltse a Wekerle iránti érdeklődést, akár csak más kiadványok keresése felé, de akár egy nagy sétára is a telepen: hiszen a budapestieknek csak a Határ útig kell elmetrózniuk vagy gurulniuk.

* Önkormányzati lakásban lakunk. A lakbér konkrétan a fizetésem fele. Ez azt is jelent, hogy nagyon magas a lakbér, meg azt is, hogy szégyen, mennyire cefetül fizet a közalkalmazottság. 
** Nem haszontalan a CSOK, de ahogyan a gyermekek után járó adókedvezmény, ez is inkább a magas jövedelműeknek kedvez, alantabb csak semmire sem elég alamizsna. Persze, aki a kicsit nem becsüli…, de tán éppen az lenne mindkettő lényege, hogy azok juthassanak lakhatáshoz, akiknek nagyjából esélyük sincsen rá, és ne azok, akiknek egy-két évi spórolás egy lakás. Eh, hagyjuk…

5/5

(2017)

Sajnos már nem tudom, kinek az értékelésénél találtam rá a Moly-on erre a könyvre, pedig megérdemelné, hogy emlékezzek rá! Annyira bennem maradt az értékelés fílingje, hogy hónapokkal az értékelés olvasása után is bevillant, amikor ott álltam a csillaghegyi Könyvmegálló előtt, és megláttam a gerincét.

Alapvetően Bulgakovon kívül senkinek nem nézem el a trippszerű cselekményeket, még történet-betétnek sem. Olyan nekem, mint a musical-ek döntő többsége (van kivétel), amikben a cselekmény megakasztják a spontán dalolgatások a vajon honnan jövő zenére való táncolgatásokkal. Namost, barátaim, ez a könyv egy merő tripp. Na jó, álomleírása- Egy álom leírása. Abszurd cselekménnyel, főhős nélküli történettel.

A történet: egy város órásmestere a maga megfiatalodása miatt belebabrál a Nagy Mester művébe, és elintézi, hogy a torony órája visszafelé járjon. Azért tesz ilyen badarságot, hogy megfordítsa az időt. S amikor az óra visszafelé jár, a város felette uralmat átveszi három, az őrültek házából szökött őrült, s közülük is az, aki valóban nagyon elmeroggyant, a másik kettő az ő minisztere lesz. Támogatóik pedig a vörösingesek. Nem, nem Áts Feriék.

Innentől az utalás nem annyira nehezen kódolható, ugyebár. Nálunk a könyv 1984-ben jelent meg. Eredetileg 1981-ben. Fura, hogy egyáltalán megjelent. Azért a rendszerváltástól még öt, a glaznosztytól két évre vagyunk. A vörösingesek vezére egy gigantomán őrült, aki erőszakkal tartja a markában a várost, ahol visszafelé jár az idő, ugyebár.

Panova stílusa megkapó. A könyvecske valóban olvastatja magát, s a kis mozaikokból összeáll a történet. S voltaképpen mindenkire kíváncsiak leszünk.

Csak az a baj, hogy nekem összekuszálódtak a szimbólumok. Lehet, hogy velem van a baj. Az őrültek és a vörösingesek: egyértelmű. Van áruló írástudó is, meg emigráns is, aki elmenekül a rendszer elől, van, aki a jólétért belekurvul a rendszerbe, meg van még több mindenki. Ezek egyértelmű alakok. 

De az órásmesterrel nem tudtam mit kezdeni, aki kiszabadította a szellemet a palackból. Ő kicsodamicsoda? Az eszme gyárosa? A főideológus?

S az sem világos, hogy ha kudarcot vallott végül az idő megfordításával, mert a rossebbnek sem tudott fiatalodni, bárhogyan várta, s közben megdöglött a kedvenc kutyája is, akkor, izé, voltaképpen milyen szellemet szabadított el. S mit nyert vele, ha mea culpa-képpen ismét átállította az órát, hogy előre teljen, ahogyan kell? S ebben miért voltak annyian segítségére, ha közben mégsem fordult meg az idő. Nem értem… Akkor sem, ha az idő pusztán szimbólum. Vagy csak annyi, hogy a vörösingesek az őrült vezérrel az élen kizökkentik az időt, s amikor az visszatér a saját, jó arányába, az a hatalmuk végét jelenti? Hm…

S ezzel véget is ér a könyvecske. Egy darabig azt hittem, kedvenc lesz, de egyre enyhült a lelkesedésem, és a végén megállapítottam, hogy jó-jó, de azért valami fűszer, valami, olyan kis izé még hiányzott hozzá, nem tudtam elismerőn csettinteni a végén. S nekem a „felébredtem az álomból” valahogy túl olcsó és méltatlan befejezés lett. Pedig méltó párja lehetett volna az 1984-nek, a Szép új világ-nak, a Moszkvai történet-nek, kivált az Állatfarm-nak és egyéb ilyeténségeknek. Csak nekem nem lett az. Pedig mondom, majdnem, majdnem.

3/5

(2017)

Megkapó kis könyvecske! A szerzőjéről ezt olvasom a neten: „Az Országos Színészegyesület színiiskolájában végzett 1948-ban. 1948-tól 1951-ig a Belvárosi Színház tagja volt, ahol 1949. november 11-én volt az első bemutatója. 1951-ben a Magyar Néphadsereg Színházának tagja lett. (A színház korábban, és 1962-től ismét a Vígszínház nevet viselte.) Írt, és műfordítóként is tevékenykedett. 120 hangjátékot és 50 színdarabot fordított magyarra. Karel Čapek összes darabjának és a Jaroslav Hašek Svejk című művéből készült színpadi adaptációnak a fordítása is a nevéhez fűződik. 

A Magyar Rádióban Pándy Lajos a vasárnap délutánonként sugárzott tudományos műsor (Rádiólexikon) vezetője volt éveken át. A Gondolat című irodalmi műsor szignáljában – évtizedekig – az ő hangján szólaltak meg József Attila Ne légy szeles című töredékének sorai: …dolgozni, csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”* 

Ugyanitt láthatjuk színházi, ilm- és tévéfilm-szerepeinek hosszú és impozáns listáját.

Ez a kis könyv már a külsejével megkapott: kedvesen, kényelmesen símul a kezünkbe, Balogh Péter grafikáit pedig nagyon szeretem, szerettem is mindig,

A borítón nincsen ugyan rajta, de kettőt lapozva ezt olvashatjuk a főcím alatt alcímként: Perbetei mesék. Mivel Pándy Lajos a Perbete nevű falucskában született és nőt fel. Perbete (szlovákul Pribeta) egy jelenleg szlovákiai község, a Nyitrai kerületben, a Komáromi járásban.

A könyv tartalmát a szerző a nagyapjától hallotta, ő mesélte neki ezeket a történeteket. A stílus, ahogyan a fülszöveg is állítja, valóban lírai. Nem csöpög, nem jópofáskodik, hanem barátságosan beszélget az olvasóval, sőt minden történet előtt megtalálható egy-egy kis bevezető, amiben konkrétan meg is szólít bennünket. 
Ha hasonlítanom kellene valakihez, akkor leginkább Móra Ferenc jut eszembe. Illetve még valaki, de a Mégvalaki meséit csak a beavatottak ismerik (remélem: jelenleg): Mohácsi Zoltán Zsombor mesekertje című mesefüzére jutott még eszembe a Nagykendőről.

Nagyapa meséi alkalmi mesék voltak. Ezekkel zsongította alvásba a kisunokát. Nem koncepciózus mesesort mondott, nem a tájegység ősi hagyományát adta át a csemetének, hanem ahogy jött, mondott réges régi mesét, mondott éppen eszébe jutó, napi aktualitású történetet, mesélt a saját életéről, és van olyan történet, ami mese nagyapáról, a mesemondóról, az unoka által elbeszélve.

És sajnos ez a könyvecske gyengéje: a vegyesfelvágottság. Azért is, mert a népmesei jellegű műmesét egészen máshogyan olvassuk, mint a háborúból hazatérő, megnémult frontkatona gyönyörű történetét, vagy mint nagyapa okító meséjét a méhecskéről. Nekem a valós életből vett történetek tetszettek a legjobban, bizony, nem bántam volna, ha nincs műmese, nincs népmesei feldolgozás, mert ezek az életmesék ütnek, simogatnak, ríkatnak és mosolyogtatnak. Be' jó lett volna ezekből több!

És emiatt sajnos teljesen ki is billen a kötet harmóniája, még nagyobb baj, hogy az esztétikája is. Mert a való-történeteknek jól áll a túlbeszéletlen, lebegtetett befejezés, de a súlyukkal teljesen és jogosan agyonnyomják az ígyviselkedjkisunoka-típusú szösszeneteket. Sőt a népműmesét is: az meg érdektelenné válik. 
Emígyen pedig a kötet nem kedves, erőteljes, lírai nyelven előadott felejthetetlen történetek lírai lánca, hanem csupán egy kedves emlékezés egy csodálatos nagyapára.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1ndy_Lajos

3/5

(2017)

Üldöztem már embert pusztán a mássága miatt. Zúztam már össze másnak a végtagját. Törtem már el kezet is. És… öltem már. Sőt gyilkoltattam is.

Igaz, egyiket sem élveztem igazán. Illetve a másság miatti üldözést egy kicsit. Hm… Voltaképpen az ölést, az öletést igazán.

P. Tamásnak szaga volt. És ette a saját fikáját. Egyszer, akkor éppen ok nélkül, egy késő tavaszi alkonyatban úgy öten, kb. hatodikosok lehetünk, nekieredtünk és üldözőbe vettük Tamást. Futott, mint a nyúl. Előlünk futott. Elfutott a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mellett, szinte átugrott az úttesten, elfutott a Vöröskereszt 14. előtt és a Kórház 9. felé vette az irányt. A két ház között játszótér volt már akkor is, csak még nem volt bekerítve. Ötünk közül, az üldözők közül Pipi volt a legfürgébb, ott nyargalt szorosan Tamás nyomában. 
– Kapd el, kapd el, nehogy meglógjon! 
Trappoltunk, mint a megvadult lovak, Tamás pedig az életéért futott. Pipi a Kórház 9. árkádja alatt érte utol, és mivel ő velem ellentétben jól is focizott, futás közben is tudott mit kezdeni a lábaival. Tamás akkorát zakózott, mint egy ház. Még akkor sem tápászkodott fel, amikor a többi üldöző is beérte. A földön fekvő emberben már nem volt semmi érdekes, kicsit körbe álltuk, néztük, de senki nem szólt semmit és a spontán támadt üldözés ott nyomban véget is ért.

K. Attila ujját egy ajtónyílással zúztam pépesre. A szó szoros értelmében. Az általános suli, az áldott Harrer vécéjében voltam, brunyáltam. Amikor végeztem, kezet mostam és menni akartam kifelé. Két valaki ott ökörködött az ajtóval: az egyik kívülről, a másik belülről nyomta. Nem tudtam kimenni. Egy idő után türelmetlen lettem, és belülről neki ugrottam az ajtónak, hátha a lendület segít. Segített. De Attila, ki tudja miért, a jobb keze hüvelykujját éppen betette az ajtórésbe, Én meg ugrottam, az ajtó engedett, és Attila ujja is: a körme ott azon nyomban leesett és valami gusztustalan, sárgás izé folyt belőle. Tavaly tudtam meg, egy sokadik-sokadik osztálytalálkozón, hogy Attila soha nem haragudott rám emiatt.

V. Gyuszika karjának az eltörése még egyszerűbb volt. Rajtam görkorcsolya volt, ő meg egy bringa csomagtartóján ült, és mellettem elhúzva valamit beszólt. Nekilódultam, hogy utolérjem. Utolértem, elkaptam a karját, de nem voltam olyan gyors, mint a bringa, az ment tovább, én meg fogtam Gyuszika karját, s ezzel lerántottam a csomagtartóról. Olyan szerencsétlenül esett a beton kézilabda pályára, hogy azonnal tört az alkarja. Igaz, ő mindig olyan kis szerencsétlen volt, a csalánbokorba is egy szál fürdőgatyában tudott bezakózni…

A gyilkosság, amit elkövettem, kíváncsiságból történt. Pipivel, akinek a becsületes neve akkoriban még Lóka volt, találtunk egy jól megtermett keresztespókot. Pár perccel később meg egy hozzá illő súlycsoportú darázspókot. Egymás felé tereltük őket, de nem bántotta egyik sem a másikat. Kitartóan próbálkoztunk. Addig-addig b@sztattuk őket, míg megunták, és egymásnak estek. Rövid küzdelem volt: a keresztespók megmerevedett, a darázspók hatalmas potroha pedig szinte szétrobbant.

S ezen kívül, igen, ma már tudom, hogy ennél nagyobb bűn jóformán nincsen, felnőttként ütöttem meg gyereket is, visszaélve a helyzeti előnyömmel és az erőfölényemmel. S tudom, ma már az atyai segges is bántalmazás (szopja is az egész világ a következményét), de én elkövettem mindkét saját és a lízingelt gyermekemmel szemben is. Sőt, volt, hogy amikor a barátom fia spontán, tényleg minden ok nélkül a hasamba mart, reflex-szerűen felpofoztam. („Miért kapta?” – kérdezte az anyja. Elmondtam. „Csak ekkorát kapott?” – kérdezte az anyja. Na, vihetik őt is a rendőrök!)

Ahogy nagyon-nagyot ütni akartam, zúzni akartam, amikor gyermekvédelmis munkám közepette találkoztam egy történettel: egy nagyon feminim mozdulatokkal kommunikáló ifjúról kérdeztem a gyámját a nemi identitásáról. A gyám elmesélte, hogy amikor megkérdezte a fiút, hogy honnan van pénze drogra, az csak annyit válaszolt: „Azt kis g…it lenyeli az ember jó pénzért!” Azta qva, mi? Pedig ez csak a történet vidám része. Hoppá, ugye? Mert a fiúnak volt előélete. Az édes szülei őt és a húgát arra kényszerítették, hogy nézzék végig, ahogy kefélnek. Aztán bevonták a gyerekeket, kezdetben mindegyiket az ellenkező nemű szülő. Aztán már nem tettek megkülönböztetést… És ez éveken át így ment. 

Ilyenkor omlik le az emberről a szocializáció maradéka is, és csak a jó Isten kegye, hogy nem teheti, amit szíve szerint megtenne…

* 

Ezzel együtt békés embernek tartom magamat. 
Egy-két horrorfilmet megnéztem ugyan, de nem kedvelem igazán őket. Nem szeretem különösebben az erőszakos filmeket sem. 
A YouTube-on láttam egy gyerek lefejezését, láttam egy keresztény megfeszítését, láttam két katona élve elégetést, és egy állat élve megnyúzását. Mindegyik a retinámba égett, és a felháborodástól még most is émelyeg a gyomrom.

Úgy akarom tudni, van bennem empátia, és kamaszkorom óta az a jézusi elv vezet, hogy iparkodom úgy viselkedni másokkal, ahogyan szeretném, hogy velem viselkedjenek.

De mostanság már könnyebben mondok nemet a tapasztalt viselkedési formákra és viszonyulásokra.

* 

A szomszéd lány-t Toma barátom ajánlotta. Volt, aki azonnal letrompfolta, hogy a kezembe ne vegyem, borzalom! Nem vettem a kezembe, megkerestem e-book-ban, és úgy olvastam el. Magába a történetbe nem merülök bele, ott van a fülszövegben, meg a rengeteg értékelésben. 

Nem az érdekelt, hogyan kínozták meg ezek az állatok (igen, állatok: Mit mond macska-anyu a kiscicának, amikor az egeret fog? „Ne játssz az étellel, hanem edd meg egyből!”) az ártatlan kamaszlányt. Nem a fájdalom okozás módozatai foglalkoztattak, nem az, mekkora képzelőerőről tettek bizonyságot a kínzások kitalálásában, sőt, az sem annyira érdekelt, miképpen borult a felnőtt nő, a kínzó gyerekek anyjának az elméje, hanem elsősorban az, mit kezdenek, és miért kezdenek mit a helyzettel az egyébként egészséges gyerekek?

Ne feledjük: itt nem egy képzeletbeli Hannibal Lester eszik agyvelőt, hanem nagyon konkrét, nagyon valós alapokon nyugszik a történet. Egy anya és gyermekei a környék kölkeivel kiegészülve ((SPOLER: hónapokon keresztül kínoznak egy kamaszlány egy pincében, végül megölik.)) (Na, csak elmondtam.) 
Vannak, ugye, irodalmi előzmények. A Legyek Ura, Semmi, Battle Royal, A domb, egyebek. De azok a pazar képzelet termékei. Ez meg a vérvalóságé. Bár így-úgy mindegyik az erőszak természetrajza.

* 

Miért néz az ember fia horrorfilmeket. Nem találom fel a spanyolviaszt. Nagy eséllyel azért, mert szeret borzongani, mert érdekli, meddig vannak a határok az embertelenségben és a kínok bírásában. Azért, mert büntetlenül levezetheti a saját frusztrációit, és a büntetlenség tudatában keresgélheti a kínok eszeveszett határait. 
S közben élvezheti annak a gőgös, biztos tudatát, hogy ha ő lenne, ha neki lenne lehetősége, ő biztosan nem úgy cselekedne, egészen tuti, hogy ember maradna, minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy még csak cinkosa sem lenne az embertelenségnek. Hétszentség!

De mi történik, amikor mindezt a valóságban tapasztalhatja meg? Amikor úgy érzi az ember, hogy egy felsőbb hatalom árnyékában, parancsára a saját keze által tapasztalhatja meg mindezt? Ugye, nem kell példákat mondanom a valóságból? Mindegyik arról szólna, hogy a kontrollja, póráza, kantárja vesztett kisember hatalmat kap, és ennek a lehetősége határtalan távlatokat nyit a benne élő embertelenség előtt. Ahogy Dinnyés Lajos énekelte: „Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta / Minden egyes esetben az alkalom hiánya.”

Karinthy írja a Barabás című novellájában, hogy amikor Jézust megfeszítését forszírozta a tömeg, és Pilátus megkérdezte, kit engedjen el, Jézus-e vagy Barabást, mindenki azt kiáltotta: „Jézust!” És amikor a tömeg hangja eggyé forrt, így hangzott a kiáltás: „Barabást!”

Ez a könyv arról szól, hogy de bizony, a kísértés mindenki számára adott. A bevezetőm béli történetek közül kettő, K. Attila ujja és V. Gyuszika alkarja kakukktojás. Nem tehettem róluk, és halvány árnyalata sem volt bennük a tudatosságnak és szándékosságnak. A gyerekeke makarenkói megközelítése megint más kérdés. De P. Tamás megkergetése és a pókok egymás általi kivégzése már messze nem ez a kategória. Illetve messze az a kategória, amit a könyv feszeget: ha lenne lehetőség, ha adód alkalom, biztos, hogy nem, biztos, hogy ember maradna az ember az embertelenségben, biztos, hogy nem lenne még a cinkosság bűnössége sem? 
A fotelben, heverőn hátra dőlve, persze, hogy biztos. 
Ha a könyv szereplőit kérdeztük volna, minden bizonnyal ők is ezt válaszolták volna…

* 

No, akkor a könyvről. 
Gyomor kell hozzá. Nem csupán a borzalmak miatt, hanem a felháborodás miatt elsősorban. De jól van megírva, mert nem kéjeleg a borzalmak mély bemutatásában, de főleg azért, mert rá-rávillant arra, hogyan maradhatott csendben annyi ideig a főszereplő kicsi srác, sőt, hogyan lehetett passzív részese a kínzásoknak heteken át. Ügyesen el-elhelyezi azokat a korlátokat, amik megakadályozzák a cselekvést, illetve lélektanilag némileg indokokat adnak a passzivitásra. Ilyen indok a barátság, a régi ismerettség, a felnőtt környezet passzivitása, az esetleg őt érhető erőszaktól való félelem, és no, igen, a konkrét testiség nélküli szexualitás. Sőt, felveti azt is, hogy az áldozat egy ponton valójában már nem egy konkrét ember, hanem egy darab valami. Mint Merle Mesterségem a halál-jában Rudolf Lang számára a zsidók: kezdetben érkezik x ezer fő, aztán már csak x ezer darab.

Szikár, tömör a nyelvezet, szinte csak egy érzés nélküli monológ. Az érzés nem az elbeszélő lelkéből tör ki, hanem a szöveg váltja ki az olvasóból.

Nem akar feloldani. Nem akar megkönnyebbülést. Nem is ad. Az erőszak itt él velünk. Ami rosszabb: itt él bennünk. Nap, mint nap elgáncsoljuk P. Tamást és gyilkoltatjuk egymással a pókokat. 

A megváltás, ha ráébredünk önmagunkra. A tudatosság. Amikor Tamás a földön feküdt, egymásra néztünk Pipivel. Ahogy összevillant a szemünk a pókok felett is.

Nem mondtuk ki, soha nem beszéltük meg, de szégyelltük magunkat. Nagyon. Mégis, kellett ez a két alkalom, kellett ennek a két alkalomnak a gonoszsága, és kellett az egymás szemében önmagunkra ismerés is.

És bár így a meleg szobában, a heverőn írogatva biztos vagyok magamban, van bennem tartás attól, hogy valami szélsőséges helyzetben miként reagálnék…

5/5

(2017)