Novelláskötet. Ezáltal nagyon nehéz értékelni. Voltaképpen csak darabokban lehet részletesen, vagy összefoglalva általánosan. Én jobban szeretem az utóbbit. Most mégsem ezt teszem. De nem is részletezek, hanem középutazok.

ACC a klasszikus sci-fi generáció jelese. Ahogy fogalmaz: ahhoz a generációhoz tartozik, akik még el tudtak olvasni minden sci-fit, ami megjelent, s ami, ugye, ma már teljességgel lehetetlen.

ACC novellái tehát a sci-fi ősnagyjai egyikének a tollából születtek. ACC tapasztalatim szerint nem a pörgős, szörnyes, akció sci-fik írója, sokkal inkább a lassúdad, töprengősöké. A novellák is ebbe a sorba tartoznak.

Viszont, amitől egyből feldobódtam az első két novella esetében: a poénra, csattanóra való kihegyezés. De nem öncélúan, nem önmagáért: mind a két csattanó döbbenetes, filozofikus, sőt, a második egyenesen transzcendentális. Az első az emberiség földönkívüli úrhajósok szemével, a második a pedig, hm…, khm… izé, vaskos spoiler, tehát hasonló, de egészen más, teológusok előre!

A harmadik novella nagyjából még üti az első kettő frenetikusságát: zárt közegű thriller, özönvér, omló belek nélkül. De ahogyan a fentieknél, úgy ebben az esetben is marad töprengeni való bőven erkölcsről, jogosságról, igazságosságról, arról, hogy nyer-e, aki nyer, veszít-e, aki veszít, fix norma-e az erkölcs és az etika.

Az utolsó hat novella jó sci-fi. Nagyon jó. De a könyv szerkesztése folytán lanyhul a figyelem, mert az elején elpufogtak a lényeges, figyelmet teljesen lekötő elemek, üzenetek. Így a könyv kicsit olyan, mint Strauss Zarathusztrája, vagy Csajkovszkij B-moll zongoraversenye: az első öt percben megtörténik minden, ami utána következik, az már csak a maradék. :-) Ha a kezdő novellák a végére kerültek volna, a nyájas olvasó több napig nem tud felállni a fotelből. 

Így viszont el tudtam menni vacsorázni. 

De ez nem ACC hibája.

4/5

(2015)

Szeretem, mert Zorád Ernő. Ezzel nagyjából mindent elmondtam.

De nem ám: az kimaradt, hogy a történet, logikusan, a magyar történelemről szól. Egy rövidke szakaszáról. S voltaképpen nem is annyira Könyves Kálmán, a művelt, olvasott, értelmes, de testileg nyomorék (ez még polkorrekt szó) a főszereplője, hanem egy Zoltán nevű ifjú, akit Kálmán felemel alacsony származásából, és főemberré tesz a seregében. S persze Kálmán testvére, Álmos herceg az irigy kavarógép, s persze a szerelem, amiből a királynak csak a hivatalos forma adatik meg, a másik kettőnek meg a szenvedély része is, de ami végső soron, korrektsége folytán mégis a királyt viszi a sírba.

Jó történet. Azon gondolkodtam, miközben szeretem azt is, persze, de amíg ilyen valós alapú történeteink vannak kiaknázatlanul, minek foglalkozunk mi egyéb trónok harcával? Ja, a kérdésemben benne a válasz: kiaknázatlanok a történetek. Szerencse, hogy vannak ilyen fehér hollók is. Ebben az esetben ráadásul Zorád Ernő rajzaival.

4,5/5

(2015)

Az a nagy helyzet, hogy a fülszöveget jegyző Maróthy György lelegelte a füvemet: mindent összevetve megmondta a véleményemet a kötetről. Itt elolvashatod, mit írt, nem másolom be az egészet.

Szóval Maróthy, mindent összevetve leírta a véleményemet. De azért a temporális lebenyem keltette grafománia nem hagy nyugodni.

A P. Mobil soha nem volt a kedvenc zenekarom. Nem is hallgattam őket túlságosan sokat. A zenével nem volt bajom, (sőt!) a szövegek nem fogtak meg igazán. Nagyon sok P.Mobil koncerten sem voltam. De amin voltam, az tetszett. Az is tény, hogy életkoromnál fogva (’67) csak az első nagylemez megjelenésének környékén kapcsolódtam be valamelyest a történetbe. Meg amikor kopasz volt a kutya, na, az bizony ott volt, főleg a film vége, amikor Lóránt a sintértelepen elkezdi léggitározni az Utolsó cigaretta riffjét, én meg gondolkodhattam, most akkor melyik is tetszik jobban, az eddigi HBB-k vagy a P. Mobil? Alapvetően a HBB mellett voksoltam. De néhány, főleg régi Moooobil-nóta azért állandó hallgatást nyertek. A Honfoglalás pedig abszolút meggyőzött, csak rövidnek találom (mint a könyvből kiderül: jogosan, eredetileg voltak hosszabb-verziós tervek). A P. Mobil iránti teljes oda nem adásomnak az volt talán az oka, hogy a Mobil-életérzés nekem csöppet egysíkúnak, egyszerűnek tűnt, és ha tetszett is jó néhány szövegi megoldás, valahogy nem ment a teljes azonosulás.

Sárvári Vilmos P. Mobil tag. Az Omegás Mihály Tamás könyve után úgy tűnik: elfogulatlanabb, megértőbb, reálisabb. Könnyű neki, ő P. Mobil tagként írta a könyvet, míg Mihály Omega-státusza a levegőben lebegett a könyv írásakor.

Érződik, hogy Sárvári iparkodik a zenésztársakat a legmesszebbmenőkig tisztelettel kezelni. Schuster Lórántot különösen (nem hiába ő volt a lektora a könyvnek ;-P ), aki kitalálója, motorja és pénzeszsákja volt a Mobil fennmaradásának. Igaz ez a tisztelet még akkor is, amikor kritikusabban fogalmaz. Ez valahogy erényévé vált a könyvnek. Talán egyetlen esetben halványodik a tisztelet: Hobóval szemben. (Érdekes, a Hobo sapiens olvasásakor ez nem tűnt fel ugyanez; figyelmetlen vagy elfogult voltam.) Hobó P. Mobilt érintő beszólásain érezni, hogy képtelen volt feldolgozni Lóránt MIÉP-es politizálását.

Sárvári élete a P. Mobil. Ebből a szempontból írja a könyvét. S ez jót tesz a könyvnek. Szereti a zenéjét, szereti a zenésztársakat. Díjazandó és szerethető álláspont.

S közben iparkodik mégis reális maradni. S a realitásában benne van a magyar rockzene történetének átfogó képe, a volt rendszer álnok, kisstílű, rosszindulatú, ostoba, rettegő hozzáállásából fakadó tragédiája.

Szóval ad ez a könyv jó sokat, szövegben is, képanyagban is, információban is. Jellemző: hiába mocsok nehéz (a minőségi papír ára), mégis vittem magammal a dolgozdába, hogy utazás közben, üres pillanatokban olvashassam; pedig eredetileg nem akartam. Mert mocsok nehéz.

4/5

(2015)

Mihály Tamás az Omega szürke eminenciása, a szótlan, háttérbe húzódó basszeros. Az Omega meg az a zenekar, ami ötven éve létezik, és mégis, miközben voltak komoly zenei hullámvölgyeik, csapnivalóan skierült lemezeik, meg olyan pazar anyagaik, hogy az ember (ha nem lenne pompás képzavar:) mindkét fülét megnyalta, ha hallotta. Alig van ember, aki ne kedvelné a zenéjüket.

Jómagam LGT-s voltam kamaszkoromban (Mihálytól immár tudom, hogy Molnár Elefánt György ezért minden bizonnyal utálna), de a két éve meghalt Pipi barátom meg veszettül Omegás. Ez persze egyikünket sem tartott attól vissza, hogy bármit meghallgassunk, ami jó. Ezért én hallgattam Omegát, ő meg persze, hallgatott LGT-t. Én elismertem, hogy a Tabánban a Mini helyett hívott Solaris simán lejátszotta az LGT-t, ő meg elismerte, hogy a műjégen tartott Omega koncert egy nagy fos volt. De én elismertem, hogy az Időrabló, a Csillagok útján és a Gammapolis bármikor hallgatható, csuda jó rockzene, ő meg azt, hogy a Loksi-nál jobb magyar album nem nagyon van. Szóval volt átjárás kettőnk lieblingjei között. Aztán két éve Pipi meghalt. Előtte még elismerte, hogy az LGT jobb, de lefikázta a Papp Lászlós, Somló halála miatt immár sajnos utolsó koncertjüket. Ami koncert viszont nekem is, szerelmetesfeleségtársamnak is nagyon bejött. Ahogyan két éve egy veszprémi Omega koncert is. (Bár, bevallom, a komolyzenei változatokat, bár érdekesnek találtam, kicsit nagyon untam.),

Aztán jött, ugye ez a katyvasz az Omega táján: Kóbor, Benkő és Debreczeni a basszeros Mhály és a szólógitáros Elefánt nélkül járták Omega néven az országot az Oratóriummal. Mikor is a sajtó ezerrel arról cikkezett, hogy az Omegának ennyi. Illetve: annyi. Mer' ez már így, Szekeres Tamással (pedig pazar gitáros!) és a punk csajszival, Szőllősy Katival, azért nem Omega az Omega. Csak ahogyan Mihály fogalmaz: Omega 2.0.

S itt is van a kutya elásva: olyan az egész könyv, mintha a (tökéletesen jogosnak tűnő) sértődöttség íratta volna meg, de írás közben meglehetősen szalonképesre és korrektre sikerült (bár Ciki nem tudom, akar-e még ezek után Mihállyal egy színpadon lenni; mert a púpos tudja, hogy púpos, de utálja, ha mások is megmondják neki).

Viszont nem jó a könyv. Ha lenne valami exkluzív, átfogó kiadvány az Omegáról, amit nagyon-nagyon megérdemelnének, akkor elmenne mellékletnek. De hogy ez legyen eleddig az egyetlen, nos így nem.

Pedig önmagában élvezetes könyvecske. Hangsúlyozottan ecske! Olvastatja magát. Amolyan, gyere, igyunk egyet, közben mesélek-fajta. Felületes, aránytalan, a lényeg felett sokszor elsikló, de jól elsztorizgató olvasmány. 

S ami az erénye, az a hátránya is. Legfontosabb hiányossága, hogy a zenéről alig van benne szó. Mert érdekesség, hogy Mecky mennyire hideg üzletemberré vált, és még az általa összetört mikrobusz árába sem szállt be, hogy Benkő milyen megbízhatatlan általában és felületes zeneileg, hogy Elefánt még mindig orrol Presserre az Omegából való kiválás miatt, de sokkal jobban érdekelt volna egy-egy dal születése, a lemezek koncepcióinak kialakítása, a zenei váltások kitalálása (mondjuk a hallgathatatlan XI. és a szintén irtózásig komputeres A Föld árnyékos oldalán című lemezeknél van erről egy kicsit szó) sokkal jobban érdekelt volna, ahogy a dalszövegek születése, tartalma, üzenete is. Még egy tisztességes diszkográfia sincsen a könyvben, bakker! Kislemezekkel, válogatásokkal, miegymással, filmográfia pláne, újrakeverések, változatok, etc., etc..

S talán ez az a pont, ahol kilógott a könyv létrejöttének a lólába. Persze az is egyértelmű, hogy minden emberi fenntartása ellenére Mihály Tamás az Omegában gondolkodik. Hű hozzá. Miközben úgy érzi, az Omegának annyi, Mecky-nek ezzel az Oratórium-dolgával (Omega néven jelentette meg a Rapszódia című lemezt, se Mihály, se Molnár nem gitározott rajta; bakker!) sikerült végleg betennie a bandának, mégis ez olvasható a könyv hátlapján: Az Omega volt… az Omega van… az Omega lesz… mindörökké.. Ámen!

S reméljük, egy igazi, átfogó, a lényegre koncentráló Omega-könyv is megszületik végre valahára, nem csupán az emberileg amúgy nagyon szimpatikus basszeros hevenyészett memoárja marad az egyetlen, Omegáról szóló könyv.

P.S.: Nem is tudtam, hogy Mihály Tamásnak van szólólemeze! Last Minute a címe. Ahogy valamiképpen afelett is elsiklottam, hogy az 56 csepp vércímű musicalnak ő zeneszerzője. Pedig nem is vagyok újszülött. Csak tájékozatlan.

3/5

(2015)

A Móra Kiadó remekelt a kötettel. Meg nem is.

Először is esztétikailag: kemény borítós, színes kiadás, jól megválasztott betűtípussal, -mérettel. Jó kézbe venni, komolyan. S persze ebben hatalmas, de hatalmas, de hatalmas szerepe a zseniális grafikusnak, Sempé-nek: mindent visz. 

Az egyedüli, ami visszás érzést hagyott bennem, bár reklámnak megfelel, de azért erősen félrevezető, a kis matrica a könyvön: Irodalmi Nobel-díj, 2014. Mert Modiano kapott Nobel-díjat, ez kétségtelen, de a Catherine-nek ehhoz nem sok köze volt. A Nobel-díjat a szokásos miatt kapta (mi másért?): A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint a Modianót az emlékezés művészetéért tüntették ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárta a náci megszállás mindennapjait.*

Másodsorban (és ez lenne igazából az elsősorban) a tartalommal remekelt Modiano és a kiadó. Vagyis, hát… 

Szóval a szöveg egy nagyon jó szöveg. Miközben kétségem és fenntartásom van vele szemben. 

Jó a szöveg: mert végre nem mai-csilivili, celeb-gimi, varázslat, ingyombingyom a téma, hanem egy mindennapi kislány, ki- és bevándorolt családdal (ahogy kiderül, esélyesen grúzok) párizsi mindennapjai a seftelős, csetlő-botló, de szerető apukával, a következő kivándorlásig. Voltaképpen a könyvnek nincsen története. Egy pillanatnyi impresszió (balett) által kiváltott emlékfoszlányok sora. Tömören, velősen. Szerethetőn, pasztellben, nagyon élvezhetősen. 

Csak éppen nem tudom, melyik korosztálynak. Mert igaz, hogy végre egy irodalmi szöveg a gyerekek kezében, igaz, hogy végre nem erőltetett jópofisággal és eksönökkel akarja őket megnyerni ez a szöveg, ez az irodalmi szöveg, de azért… Pár lényegi kérdés a könyvet letéve azonnal felmerül: miről is szól voltaképpen, honnan ment hová és miért, valamint kinek íródott egyáltalán ez a laza emlékfoszlány-sor?

Mert hamar belátható, hogy a Szovjetunióból kivándorolt/menekült/szökött grúz család párizsi beilleszkedése, élni próbálása nem éppen mai, feszegető probléma (hagyjuk a migránsokat, az egészen más tészta!), s különösen a gyerekek számára nem az.

A legfőbb értéke a könyvnek a Catherine és az édesapja közötti plasztikusan, líraian megformált szeretet, ami viszont sajnálatos módon lóg a levegőben.

Regény kellett volna ebből, hosszabb, vaskosabb, átgondoltabb. Kár érte. Nagy kár,

* http://konyves.blog.hu/2014/10/09/_kapta_a_nobel-dijat

3/5

(2015)

Llosa már többször meglepett. Innen is, onnan is. Néha azzal, mennyire zseniális, néha azzal, mennyire beteg, néha azzal, mennyire unalmas. Ez a kisregénye egyik sem volt. Az első mondattal olyan hanguatot teremtett, hogy a kezembe maradt a könyv, aztán le sem tettem.

A könyv címe fedi a tartalmat: egy nyomozásról olvasunk. Ha úgy akarjuk, akkor ez tehát egy krimi, és annak sem rossz. Sőt! Viszont nem (degradálás következik) csak az. A Metropol egyik eheti számában volt egy interjú Per Petterson-nal (Átkozom az idő folyamát, Lótolvajok, Megtagadom), aki nagyon nyíltan így fogalmazott: „Az első, angolra is lefordított könyvemet 1996-ban írtam, a fordítás 1999-ben jelent meg, akkor nem volt még sehol a krimitrend. De nem zavar a dolog, mert azok, akiket érdekel az olyan típusú irodalom, amilyet én művelek, már megismertek, mire jött Jo Nesbo és a többiek. Örülök ennek a sikernek még azzal együtt is, hogy az irodalom és a krimi csak ritkán találkozik. Szeretem Jo könyveit olvasni, nagyon jó történetek, de nem feltétlenül nevezném őket irodalomnak, míg például Raymond Chandler képes volt valódi irodalmat létrehozni a krimiben.” *

Vargas Llosa az ellenkezőjét teszi: krimit hoz létre az irodalomban. Pazar!

Ha irodalom és Dél-Amerika, akkor automatikusan mindenki Márquez-hez mér. Mondjuk joggal, de teljesen jogtalanul mégis. Persze, a Száz év magány überelhetetlen, de már Márquez egyéb dolgai is mérhetők másokhoz. Mondjuk Llosa-hoz.

Brutálisan finom hangulati elemek, visszafogott humor, egy kis akciómentes izgalom, okos és szerencsés nyomozás és persze a nem testnedvileg kifröccsenő verbális erotika. (Csak privátban: nem mennék csajozni Llosa-val. Egyfelől mert van Szerelmetesfeleségtársam, másfelől mert nagyon hasonló az ízlésünk, és csak vita lenne. Figyeljétek csak ezt a telitalálat jellemzést: „Tudod, te, Lituma, mi a különbség egy kövér nő meg egy töltött galamb közt? A kövér, puha, elomló, lottyadt. Megfogod, és a kezed úgy belesüpped, mint a túróba. Úgy érzed, rászedtek. A töltött galamb viszont kemény húsú, telt, mindene megvan, ami kell, sőt. Mindene ott van, ahol kell. Mindenütt jól, arányosan van eleresztve. Megfogod és visszarúg, szinte visszapattan róla a kezed. Mindig több mint elég, hogy betelhess vele, s még ajándékba is maradjon belőle.” Hát nincs benne minden? Na, ugye!)

S persze a végére minden kiderül, Lituma közcsendőr indulatszava („Aztakurvanyjukat!”) keretbe zárja a történetet, és amíg az elején elindítja a cselekményt, addig a végén ott hagy az emberben egy kis kérdőjelet, egy kis bazgató kullancsot, hogy akkor most mi is van, miért a befejezés végső ténye? De nem rosszul értetlen az ember, hanem olyan kis jól, olyan kis deismerősahelyzet-szerűen. S a vicc az, hogy a regényben voltaképpen mindenkit kedvelünk. Ilyen is ritkán van.

* Sajnos a cikk már nem található meg a weben.

4,5/5

(2015)

Tisztázni kellene, hogy mi ez ez? 

Mert az világos, hogy a könyvborító triplán nyerő. 

Egyfelől, mert tele van meztelen nőkkel (ha rajzoltak is), akiknek a váll-csípő aránya pont eltalált, számomra ez az igazi: nyoma sincsen rajtuk a mai napság oly divatos bulémiás-anorexiás ropi-formáknak. (Na jó, persze, hazabeszélek, de az Isten látja lelkemet, nem kényszer hatására, hanem szívből, s igazán.) 
Másfelől ott van borítón, minden nőn az úttörő nyakkendő, mögöttük meg a Kreml. A kis (vigyázat, naggyon csalóka!) Szerelmesregény-felirat. Csalóka, mert mint tudjuk, ez a könyv se nem szerelmes, se nem regény. Szerelemről csak nagyon halványan van benne szó, sokkal többször jut eszembe a Muppet Show dobosa, aki örjöngve veri a dobokat: „Nő kell, nő kell!”

Másfelől nézzük csak a címet! Fél év után jöttem rá, hogy azért nem találom a könyvet a könyvtárban, mert nem tudok olvasni. A bomba és a nő szó nem a Bo Derek-féle értelemben (mondjuk szerintem neki lehett volna szélesebb a csípője; a Trónok harca filmváltozatában, no, ott jól válogatták a csípőket!) szerepel a címlapon, tehát nem bombanő, hanem külön: bomba nő. 
– Ez micsoda? – néztem bután Szerelmetesfeleségtársamra (az ő csípőjéről burkoltan már szóltam [csettintés]). 
– Mit nem értesz? 
– Mit jelent külön írva? 
– Bomba. Nő. 
– ? 
– Nő a bomba. Nem úgy nő! Növekszik! 
Tenyércsattanás a homlokon. 
Na, ilyen a könyv!

M Nagy Miklós oroszbuzi. Nem orosz buzi, és nem buzi orosz: oroszbuzi. Elfogult azzal, ami orosz, veszettül érdekli, ami orosz, megveszik azért, ami orosz. Elsősorban az irodalomért. Másodsorban a nőkért (egy bódult pillanatban még férfinőn is elmélázik; no és erre mondták sokan, hogy nem elég őszinte a könyv, vaze!), de itt van ném mentsége, mert a fő nő, akiért oda és vissza, úgy fest, nem orosz. Harmadsorban az oroszbuziásga a zene fele is evidencia: imádja az orosz rockot. (Mondjuk itt van egy olyan kis tényleg rosszindulatú és talajtalan mondat a könyvben, hogy elment tőle a kedvem. és csúsztak lefelé a csillagok is: valami közösségben orosz rock-ot hallgattatott, és egy idő után valaki beszólt, hogy „Na, elég ebből a szarból!”; ő csak a könyvben fűzte hozzá, hogy bunkók vagyunk mi magyarok, de tehetjük, mert nálunk van a világ szívcsakrája. Csizma az asztalon, állítás igaz, összefüggés nincs, cseszd meg Miklós, s ha már ilyen sommásan, akkor ítéljük meg az oroszokat a háború végi zabrálásokból! Mármint csak és kizárólag? Lecsúsztál arról, hogy kedvencem legyen a könyved.

Mert egyébként valami csodás a könyv. Szóval nem regény, nem szerelmes, semmi se nem, nem irodalomtörténet, na! De van benne minden. Nekem az orosz irodalom csepegtetése tetszett a legjobban: velős, ütős, kellemesen, de elfogadhatón elfogult. S ezzel csak a baj, hogy a könyvtár-listám ismét hosszabbodott, pedig már nem kellene!

Miklóssal nagyjából egyidősek vagyunk, bár én vagyok az öcsi, de nem sokkal. Éppen ezért mindaz, amiről ír, nekem is mindennapi való volt. Minden bizonnyal ez is benne van abban, hogy roppantul értékeltem, amit olvastam. Tiszta retró, ha nem is vagyok ezirányúan nosztalgiázós. De ebben a retróban voltam én is mindig szerelmes, megvolt a magam Kingája, a magam atomrobbanása (én cunaminak neveztem máshol), és a magam önértékzavara (vagy az van is?).

S ez ügyben is cáfolom, aki az őszinteség hiányát emlegeti. Aki manapság memoárt ír, az tuti hős ellenzéki volt, akkor is, ha előtte partizánt játszott. M. Nagy Miklós nem. S miközben elfogadható elfogultsággal az orosz irodalomban él ezerrel, mer olyan elképesztően naiv, tétova lenni, aminek a nyilvános vállalásával a legtöbben még távoli ismerős köszönő viszonyában sem lennénk. Soha nem az jön le a találkozásaiból, hogy a Nagy Szerkesztő felemelkedik az írókhoz, hanem csak elmeséli, hogy sétált, beszélgetett, miegyebelt ezzel-azzal. S valljuk be, nem semmi nevekkel. A krémmel. Hm.

Szóval jó ez a könyv, mosolyogtatós, elgondolkodtatós, információs és főleg olvasandós.

3,5/5

(2015)

Arról vagyok hírhedt, hogy nem kedvelem igazán Stephen King regényeit. Csak tisztelem őt. Főleg, mert bármilyen vacak, mindennapi, blődli ötletből képes történetet faragni. Erre tipikus példa ez a könyve is. Mert a sztori voltaképpen mindenestül ott van a fülszövegben. Mindenestül, mert annyira azért King sem elvetemült, hogy a történet végén egy kilenc éves kislányt meggyilkoljon/tasson.

Namost: a vicc az, hogy tényleg ennyi a sztori. Trisha eltéved, megy, megy, fél, majd végkifejlet. És ez színezve, cizellálva.

Szerintem a Robinson általánosan ismert, csonka változatát olvasva, még kamaszkoromban alakult ki bennem a valaki, valahol, nagyon egyedül küzd az életéért alapséma iránti majd' totális közöny. Valószínűleg, mert a kaptafa nagyon nem változtatható: jó volt neki, rossz lett, küzd a tények ellen, küzd az elemekkel, küzd a betegségekkel, küzd a félelmekkel, találékony lesz a túlélésért, néha jobb, néha (sűrűbben és egyre inkább) rosszabb, majd deus ex machina, fellélegezhetünk (vagy nem), neki újra jó (vagy nem). 

Valószínűleg ezért hagyott teljesen hidegen a mostanság imádott A marsi is. 
Meglepő fordulat: Tirsha története nem hagyott hidegen. A fene se érti. Pedig, ugye, nem vagyok kibékülve Kinggel, mint tudjuk. De megint azt kell mondanom, Stephen odaszögezett a történetéhez (bármennyire is nem szeretem az alapsémát), és pillanatokon belül megkedveltette a főhősét. Valószínűleg Tirsha humora nyert meg magának: fergeteges az öniróniája például, amikor hasmenése van; nagyon jót röhögtem, amikor az autóroncsra csapva, fennhangon kiűzi a mókusokat. S úgy általában is nagyon tetszettek az önmagával folytatott beszélgetései.

Meglepően finoman elkapta King a valami kapaszkodás, a hit momentumát is. Vajon mi adhat erőt egy erdőben tántorgó, kilencéves gyereknek, ha Isten már nem? S ha van pozitív pólus, akkor természetesen kell lennie negatívnak is, hiszen minimum Zarathusztra óta tudjuk, hogy a világ transzcendensen is kétpólusú, keresztényben meg ugye, Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem. Egy erdőben pedig még egy egészséges felnőtt, ámde városi ember is képes magát kényelmetlenül és kiszolgáltatottnak érezni (ugye, Zsákom?). Nappal is. Az éjszakáról meg ne is beszéljünk, ugyebár. 

S ez a terület már otthonos Kingnek, lássuk be! 

Ami a döbbenet: nem él vissza vele. Bölcsen teszi. Bőven hagy teret az olvasói döntésnek, olvassunk, lássunk oda, amit akarunk, amit kényünk, kedvünk, világszemléletünk és ízlésünk megenged.

Tirsha küzd, mi meg megyünk vele ebben a pont kellő hosszúságú regényben (ahogy valaki itt az értékelésében megfogalmazta), aggódunk érte, szurkolunk neki, és Kingnek, hogy legyen már benne annyi emberség, meg amerikanizmus, hogy életben hagyja a regény végére a kislányt!

Szóval csak kiolvastam ezt az egyedül-küzdök-az-életért könyvet. Ezért önmagában elismerés Kingnek. Még tetszett is. Viszont van bennem hiányérzet is, mert voltaképpen egy vacak, mindennapi, blődli ötletből képes volt történetet faragni, egy kislány lelép az ösvényről és marhára eltéved az ősrengetegben, de voltaképpen többet nem is mondott. Akkor sem, ha ezt a fentieknek megfelelően harmonikusan és izgalmasan tette.

3/5

(2016)

Egy figyelemre méltó könyv, arról, hogy a legismertebb sci-fi filmek/regények technikai motívumaiból mi tartozik a valóságban is megvalósítható, a majd egyszer, valamikor megvalósítható, és a felejtsdelezlehetetlenmindenkor megvalósíthatósági kategóriába.

Eltekintve attól, hogy vajon a XIX. században, vagy a kvantumfizika térnyerése előtt vajon mennyi esélyt saccoltak volna a láthatatlanná tevő köpenynek, az időutazásnak vagy energiapajzsnak, a könyv szórakoztató, elgondolkodtató, érthető és szemléletes. Ezen felül, olyan, mint a Rukkola oké-kategóriája: semmi szédítő magasság, semmi rémítő mélység.

3,5/5

(2015)

Nem tudok nem szőrösszívű lenni. Ennek a könyvnek az a hibája, ami a legnagyobb erénye: Loe írta. Minden ízében, porcikájában Loe. A hozzáállás, az alaphelyzet képtelensége, a poénok, és nos, igen, a főszereplő karaktere is tipikusan Loe. Mondhatni: összetéveszthetetlenül. Vagy éppen összetéveszthetően. Fvonk ugyanis lehetne akárki és bárki a Loe univerzumban. Nem vagyok túlművelt Loe-ból, de a dézsávű Dopplerrel meg a többiekkel teljesen egyértelmű volt: végy egy naiv(super) alakot, dopplerődjön oppardon, rekedjen kívül az életen, lásson úgy, mint egy gyerek, cseteljen-botoljon, csudálkozzon rá a helyzetekre, és vegye őket mégis magától értetődőnek, készen is van az a komkikus helyzet, amit az ember úgyis végigröhög.

Ez nem lenne baj, de mégis baj volt/lett. Mert ha csak a Fvonk-ot olvasom, akkor nincsen baj. De nem csak azt olvastam, így meg már egy kicsit unalmas, egysíkú a figura, sőt, a vele történtek is.

Hozzá költözik a miniszterelnök… Hm. A csuda tudja. Persze erőltetett, ráadásul, ahogy kiderül, a minta, mármint az elnöké, egy létező norvég főmufti volt. Szerencsére nem tudjuk, mennyire volt minta. Azonban, ha az alaszitut átültetem magyarra, és az elnök mondjuk dakota közmondásokkal traktál, vagy magyartalan mondatok tömkelegével Kárpátok Cicerója-skodik, vagy pszichikai-ápolt mozdulatokkal fogad magához menekültek, azon nyomban becsukom a könyvet. Így szerencsére semmi nem köszönt vissza.

De az elnök figurája mégis súlytalan. Megtudunk róla egy csomó mindent. Fárasztó a politika, végre egy érdekmentes kapcsolat, végre nyugodtan megihat egy pohár bort, ő is szart szarik ((SPOILER: ha szerinte Krisztus-alakú is; mondjuk ez jó poén volt az önértékelése érzékeltetésére)), és megtudjuk, legfőbb konklúziókénti meglepetésül, hogy a miniszterelnök is ember! Wow! Mondjuk ezt nem gondoltam volna… :-P

A végét meg végképpen nem tudom hová tenni. ((SPOILER: Fvonk halála mintha csak a miniszterelnök újévi beszédének az elhangzásához kellett volna (nekem fárasztóan erőltetett volt ez a beszéd), miközben voltaképpen nem is kellett hozzá, de akkor meg minek is…?))

Ha nem Loe írja a könyvet, akkor azt mondom, ettől a szerzőtől akarok még olvasni. De mert Loe írta, azt mondom, ettől a szerzőtől akarok még olvasni, de ilyet többet nem.

2,5/5

(2016)

Bán Béla, az idősebb Béla bácsi fia, a Fő téri kiskocsma (gyertek bátran) volt tulaja költözött. Kézen-közön terjedt az infó, mifenét kezdjen a számára feleslegessé vált könyvvel. Felhívott. 
– Kb. két köbméter, Mohám. Vagy egyben, vagy sehogy, válogatás nincsen, de ha kell, ingyen van, csak a hét végéig vidd el! 
Családi kalákában, naná, eljöttek a könyvek. Bakker, Béla, milyen piszok magasan laktál a régi lakásban, lift nélkül, egyem a zúzádat! Palikának (értsd: a kocsma mostani tulaja) az infó átadásért a tizedet sci-fikben törlesztettem.

Ez a kötet az első volt, amit megláttam a kupacban. Némi szívközépre-szorítás (Dick, Bradbury, Vonnegut, C. Clarke, Stephen King, Sheckley, LeGuin… maraggyá' má', kinek nem izzott volna fel a lelke?) után tudtam csak tovább pakolni a többit. De ez külön jött velem, s még aznap este a polcon volt.

Ehhez képest elég sokára vettem le onnan. 

A meglepetésem a Playboy volt. A magyar megjelenéséig (értsd: rendszerváltás) ki a francot érdekelt, hogy cikkek is vannak benne, amíg meztelen nőket nézhetek? A fotók, naná, azok voltak az érdekesek! De még mennyire! Amikor a magyar kiadás megjelent, akkor döbbentem meg, milyen tartalmas az újság. A didiken, a puncikon túl is. Viszont azt nem tudtam, hogy ilyen szerzők publikáltak benne, és sci-fi novellákat. Állam az asztalon, újszülöttnek minden új.

S most bajban vagyok.Mert egységként nem tudom kezelni a novellákat, antológiáról lévén szó. Túl sommásan meg nem akarom elintézni. De mégis úgy fogom.

A szerzők ma már jobbára nagy nevek. Jobbára klasszikusok. A sci-fiben is, meg némelyik úgy általában az irodalomban is. Ezért a színvonal voltaképpen teljesen egységes és nívós. Ez persze minden bizonnyal a szerkesztőt is dicséri.

Aztán az egészet elolvasva mégis volt bennem valami hiányérzet. Meg nem mondom, miért. Nem titok, csak fogalmam nincsen. Minden bizonnyal benne volt az is, hogy ez-az innen-onnan ismerős volt (ezt a Badbury-t például nemrégen olvastam, és valahogy akkor sem voltam oda tőle).

A legnagyobbat számomra a félig kakukktojás Stephen King (ő, mint sci-fi író?) ütötte (pedig messze nem a kedvenc szerzőm) és szorosan mellé lépett a számomra eddig ismeretlen Larry Niven. A Vonnegut mellett általam leginkább kedvelt PKD valahogy nagyon nem állt biztosan a mezőnyben.

Egyszóval korrekt ez az összeállítás, de a magam részéről maradok a szerzők önálló köteteinél. Valamiképpen, ahogy a zenében sem szeretem sem a best of-albumokat, s még kevésbé a több előadós válogatásokat, általában komplett lemezeket hallgatok, úgy fest, az irodalomban sem gyere be a hasonló megoldás számomra. 
Ami persze fikarcnyit nem von le a novellák erejéből, és csöppnyit sem birizgálja a szerzők nimbuszát.

3,5/5

(2015)

Winnetou és Zorád Ernő, mi kell több? 

A képregény életre keltette az első alkalmat, amikor tizenkevés évesen Abádszalókon, dédszülőknél nyaralva a tisztaszobában délig olvastam Old Shatterhand vadnyugativá válásának történetét. Az a medvés jelenet, azt a kutyafáját! Dédi meg már dühös volt, hogy ott az asztalon a jó kis húsleves, jöjjek már végre! 

Zorád pompásan hozza a történet hangulatát, a cselekményt, mindent. Mondjuk alaposan zanzásítja a történetet, hiszen az eredeti regényben a negyedik kötetben hal meg Winnetou, de hát ez képregény, bocsássunk meg neki.

Nagyon tetszett! De elfogult vagyok. Winnetou-val és Zoráddal is.

5/5

(2015)

No, akkor most tegyem valahová a rációt, a logikát és a szabad akarat kérdését!

A tudattalan kérdésről nem régiben olvastam egy másik könyvet: Rejtett énünk. 
Már annak értékelésénél felvetődött bennem ennek az értékelésnek az első mondata.

Mlodinow csak elmélyítette a kérdéseket, de nem válaszolta meg őket. Igaz,a könyv nem is erről szólt, hanem arról, hogy mennyi, de mennyi esetben nem az első mondatom, hanem tudattalan, a tudat alatti instrukcióknak engedelmeskedve.

Mlodinow színesen, példákkal, kísérlet leírásokkal alátámasztva ecsetelgeti fejezetről fejezetre, hogy mikor nem tudatos a döntésünk, hogy mennyi tudattalan késztetés, indíttatás, prekoncepció zavarja meg a tudatos döntéseinket, s hogy mennyire nem vagyunk hajlandók el- és felismerni, hogy racionális, logikus döntéseink mennyire nem a ráción és a logikán alapulnak, hogy még az emlékeinkben sem lehetünk biztosak (!), hogy a hiszem, ha látom, mennyire nem igaz, hogy mennyire befolyásol a nem is tudatosított testbeszéd, hogy a kikerülhetetlen és szükségszerű, életünket megkönnyítő kategorizálás miként vezet gyors, de sokszor téves döntésekhez, hogy kikerülhetetlen a mikro- és makro-csoportban gondolkodás (nesze neked multikulti!), arról, hogyan vezetnek félre az érzelmeink, és így tovább, és így tovább.

Másokról nem is beszélve (náluk úgy is tettenérhetőbb, észrevehetőbb, csak nehezen kezelhető), most figyelhetem önmagam árgus szemekkel, mikor nem az eszem, a logika és a szabad akaratom dönt. 

Még szerencse, hogy nem vagyok egyedül. 

Csak én már tudom, hogy nem ezek döntenek…

4/5

(2015)

Velem van a baj, biztos, mert olyan sokszor ízlésszéllel szembe…

Nothomb nagggyon jó író. Mondom nagy mellénnyel, két könyve elolvasása után. (A másik a Hódolattal esengve volt.) Olvastatja magát, nem bőbeszédű, nem magyaráz túl, és amit ír, az ott van. Stabilan ott.

Amit ebben a könyvben művel az zseniális. Pörög a párbeszéd, pozitív főhősünk egyre inkább bevonódik, a kívülállóból belülálló lesz, a passzívból aktív, majd döbbenetes probléma-megoldó. S még ez is kérdéses. A sztori szösszenet, minden bizonnyal egy reptéren született, ahol összekapcsolt a helyszínnel egy másik ötletet, a technikai megoldás hibátlan, szóval minden egyben van.

Csak az a bajom, hogy voltaképpen nem tudom mit olvastam, és miért kellett elolvasnom. Stílusgyakorlat? Vagy mondani is akart vele valamit? Vagy…? S igazság szerint ez a végső bizonytalanságom kicsit agyonvágta az utolsó oldalakig tartó lelkesedést.

S amit végképp nem értek: ((SPOILER: ha a főhős szétverte rossz énje fejét a reptér falán, vagyis látványos és véres öngyilkosságot követett el, mifenét értsek azalatt, hogy „Mikor Texel agya szétrobbant, Jerôme mélységes megkönnyebbülést érzett. Elengedte a testet és elment.”?)) Ezzel a mondattal jött a mindent elrontó mivan???-érzés.

Szóval Nothomb jó író. Nem várok én didaktikusságot, persze, hogy nem. Csak valahogy, nem is tudom, az írásainak a miértje eddig mindkét alkalommal kicsúszott a kezemből. Miközben tudom, hogy ez a könyv is bennem marad valahogy. Mert az ötlet és a kivitel zseniális, csak a végső kicsengés gyenge.

3/5

(2015)

Csak az esetleges flreértés végett, tisztázásul: Marcus Meadow = Réti László.

A fiamnak hoztam ki a könyvtárból. Nála maradt A hasonmás a kedvenc. Úgy adta vissza, hogy ez arabos dolog őt nem foglalkoztatja, köszi.

Annyira engem sem, a személyes érdeklődésem piaca telítődött mostanság az arab-kérdéssel, ráadásul soha nem is foglalkoztatott nagyon mélyen: izzadt, meleg, büdös, hangos, erőszakos és a többi előítéletes, minden polkorrektséget mellőző ocsmányság.

Hadd tegyem hozzá: amit a könyv nem is nagyon oszlatott el.Csak árnyalt. Miközben a mondanivalója voltaképpen nem is ez volt. Mer' a mondanivalója valahol ott kulminálódott, amiről a Magas szőke férfi felemás cipőben (vagy a …visszatérben?) végső kommentárja szól: ocsmány dolog, ha a ilyen-olyan titkosszolgálatok beleavatkoznak az ember életébe. Még ha rosszkor van rossz helyen, akkor is csúnya.

Ott hagytam el, hogy a fiam visszaadta a könyvet. Mivel a téma tőlem is távol áll, feltettem a polcra a visszavivendők közé. Aztán, kb. három napja levettem, belelapoztam, és úgy maradtam. (Egy ideje figyelem: annak legbiztosabb jele, hogy egy könyv nagyon tetszett, az, ha nincs kedvem utána egyből másikba kezdeni, vagy sokáig válogatok. Most így történt.)

Meadow-Réti könyve akció-politikai-krimi. Nem lehet rajta rötyögni. Talán egy beszólás van benne. De ami a furcsa, ez nem okoz hiányérzetet. Nem, mert a történet felépített, a jellemek embereket mutatnak, a cselekmény folyamatos, de nem videoklipp jellegű. És minden, ami jó. Komolyan.

Nem tudom, jól gondolom-e, de Réti ismeri azt a világot, amelyikről ír. Ha nem, kiválóan leplezi, és pompás érzékkel rakja össze a morzsákat egy szelet kenyérré. Kaláccsá. Az ismert világ alatt itt Afganisztánt értem.

Van jellemfejlődés is. A főszereplő, Carmine (a neve nagyon nem jött be, folyamatosan fordítani kellett magamban, hogy nem nőről van szó, hanem a főpasi a könyvben. Az agyam annyira ignorálta a nevet, hogy most is meg kellett néznem) a kényelemben élő olasz európaiból férfivá érik, ha nem is önszántából, hanem muszáj-Herkules módon is. A fejlődése nem erőltetett és nem didaktikus, hihető, folyamatosan növekvő szinuszgörbével.

Egy dolog hihetősége gondolkodtatott el: Carmine élete megrontójának az indítéka. Hogy elég-e ahhoz, amit tett. Illetve a megrontó, hm, kije is, választottjának indítéka, hogy belement egy ilyen akcióba, hogy felvállalta a gyilkosságot, no, az hihető-e? De rövid tűnődés után rá kellett bólintanom. A választott célok ellenfénye néha annyira árnyékban tartja a hozzájuk vezető út erkölcsi vetületeit, hogy akár, és miért is ne…

S még valami: immár kikerülhetetlen, hogy utánanézzek Réti könyveinek kronologikus szempontból. Mert ebben a Kandahári egyetlen helyen volt csak megbiccenő megfogalmazás (azért sem árulom el, hol), egyébként sehol.

Feladom. Réti bevonult a bármikor olvasható szerzőim szűk körébe. 
[Köszönő meghajlás]

5/5

(2015)