Bármennyire hihetetlenül rutinos King-félbehagyó és -fikázó vagyok, King ezúttal csapdába csalt.

Már azzal, hogy a könyvtárban a kezembe vettem egyáltalán ezt a könyvet, mert egészen más írásait kerestem. De már az, hogy kerestem a csapda része volt, hisz van itthon egy polcnyi olvasatlan kötetem tőle…

De a csapda sokrétű ám, nem aprózta el King bácsi! A sokrétűség okai.

1. 

A könyv nem jó, de egyszerűen nem engedte letenni magát, pedig többször is véresen komolyan (véresen, értitek, hahaha) megkísértett a gondolat, hogy hagyom a csudába, de akkor Pityu King mindig előrukkolt valamivel, amivel éltre keltette a nacsakmégeztazegyet hazug kíváncsiságot.

2. 

A könyv nem jó, mert mintha szabad ötletek, emlékfoszlányok darabjaiba csomagolt King-önfeltárás lenne. Tisztázzuk, valahol a háromszázadik oldalon jut eszébe elgondolkodni azon, hogy egyáltalán mi jó és a rossz horror között a különbség. De ott is valószínűleg csak azért teszi ezt meg, mert annyi vacak filmet elemezget, hogy a végén úgy jár, mint a csodás lakberes adottságokkal megáldott exem, akivel egy Ikea-menet tömény vicc volt, mert szinte csak a jó ízlését ocsmányul felkavaró árukra hívta fel a figyelmemet a vásárlásunk során; „Azért, hogy lásd, milyen minőségi a többi!” 
King úgy érvel, mint az egyszeri teológus Sátán létének szükségessége mellet: azért jók a rossz filmek, mert megmutatják a jók értékeit. Ám ha ez igaz is, a létük miértjére semmi magyarázatot nem adnak. 

3. 

A horror létezésének a miértjét viszont hihetetlenül hanyag eleganciával kerüli ki. Érzi, hogy választ kellene adni, de anekdotázó készsége, vagy a minőségi rutinja mindig elsodorja a konkrét válasz megfogalmazásától. Talán akkor jár a majdnem kimondáshoz legközelebb, amikor a félelem archetípusait pöckölgeti.

4. 

Abból, hogy a leglényegibb kérdéseket úgy szórta szét a könyv vastagságában, ahogyan a szántóvető a magot, már felsejlik, hogy a könyvnek szinte nincsen szerkezete. Van, persze, fejezetekre bontott, egy fejezet a huszadik század előtti alap-horroroknak, egy fejezet az ötvenes évek filmjeinek, majd a televíziónak, majd az irodalomnak. De mégis, valahogy olyan érzésem volt, hogy King tesó beömleszti a nézeteit, meglátásait, a személyes véleményét, élményeit, miegymásait, aztán lesz, ami lesz, kisül, ami kisül.

*

Nem hiba, mert arról nem King tehet, hogy harminc-negyven évvel a megjelenése után olvassuk a könyvét, és arról sem, hogy Magyarországról tesszük ezt, de tény, hogy a horror-áttekintést jelentősen behatárolja, hogy az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. Itt szét kell tárnom a kezemet, és megsimogatni a buksiját, nem tehetsz róla, írókám! 

Akkor az erényekről jó pár szót! 

Mondtam: nem letehető a könyv. Akkor sem, ha Magyarországon olvassuk, egy csomó mindent nem láthattunk, olvashattunk, amiről szó van, és akkor sem, ha az ötvenes-nyolcvanas évek műveivel, fércmunkáival foglalkozik. S az az erőteljes benyomásom, hogy ennek oka az, ami egyben a hibája is a könyvnek, de ezáltal erénnyé minősül át: a mindent átható személyessége. (Itt megfogott, mert magam is rendre hasonló módon írom az értékeléseimet. Önfelé nyelvnyújtás.)

Valamint: önismeretre tettem szert. Valamiféle kultúrsznobságból meg voltam arról győződve, hogy nem szeretem a horrort, nem kívánom látni az öncélú szenvedést, engem ne rémisztgessenek cafrangoló szörnyek a nyikorgó emeleti lépcsőfordulóban! De King rávezetett, hogy egy csomó minőségi horrort magamévá tettem, csak nem soroltam ebbe a kategóriába: Dr. Jekyll, Poe novellái, Wyndham könyvei, a Madarak, a Pszycho, stb., stb. S ezáltal bizony szembe kellett néznem a korlátaimmal.

Amikor ez megtörtént, elfogadtam, hogy pótolnom kell sok mindent, ami eddig kimaradt! 
S ezáltal a könyv jó!

A címe pedig haláltáncot jelent. Én nem tudtam.

3,5/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam találta a könyvtárban nekem. Esszék a gyermekirodalomról, egy gyermekirodalom-kutatótól. (S vajon hogyan kell elképzelni egy gyermekirodalom-kutató egy munkanapját? Nagy kérdés! :-D )

Nem mondom, hogy értek a gyermekirodalomhoz. Azt sem, hogy értek az irodalomhoz. A kutatásához meg pláne nem (a kutató felkel, és miközben fő a reggeli kávéja, kutatni kezd: „Hová a francba tettem tegnap este azt a gyermekvámpír szahart?”). Viszont a könyvet olvasva megnyugodtam, hogy az ízlésem nem annyira mainstream, hanem a szakember ízlése felé közelít, tehát nem halt még ki belőlem csíramentesen a huszonéves korom elején bennem tobzódó sznobság. S bizonyára ezért voltam már úgy, hogy lízingelt lányommal (tizenkét éves) kijöttünk a Flórián könyvesboltból és zúgó fejjel konstatáltam, hogy mennyi szép, haszontalan könyv jelenik meg!

Ami Bárdos József könyvében rögtön megfogott: eszméletlen jó humora van! Nem egy helyen szakadtam a röhögéstől, ami azért esszé kötetek esetében olyan nagyon nem jellemző. Lássuk be.

Az első részben azonnal fel is veti a legfontosabbat: mindenképpen szükségünk lenne egy gyermekirodalmi kánonra! Nem egy kőbe vésettre, de egy észszerű keretek között rugalmasra. 
Szükség lenne, mert ahogy kifejti, a rossz szövegek nem keltik fel az olvasás utáni vágyat. A rossz szöveg jellemzésével definiálásával persze van baj, de jobbára műbalhé van. Meg online véleménydemokrácia. Értsd:: boldog boldogtalan beleszól. Mint Ungvári Zsolt örökérvényű Demokrácia című egyperces szatírájában, ahol a kórházban az orvos, az asszisztense, a portás és a takarító néni döntik el, szükség van-e a perforált vakbeles betegnek az operációra, és a „Nem!”-döntések túlsúlya miatt reggelre a beteg meghal; az asszisztens nemet mondott, mert randija volt, a taknéni utált vért takarítani, a portás nem akart tovább maradni… * 
Az irodalmi kánon szükségessége avégett nélkülözhetetlen, ahogy írtam, hogy a gyermekek kezébe minőségi irodalom kerüljön, már első osztálytól kezdve. Bárdos nem lacafacázik, meg is nevez olyan mai, népszerű szerzőket, akiket ebből a szempontból kimondottan károsnak ítél (pl.: Bógyó és Babóca írószülőjére kimondottan zabos, mindenféle szempontból, indokolva).

Határozott alapállás nagyjából így lehet összefoglalni: ha nem kell megdolgoznia a gyermek agyának a szövegért, ha az semmi más, mint bárgyúság vagy a valóság szolgai, szürke másolata, akkor nem kelt vágyat a gyermekben az olvasás iránt. 
Egyébként érdekes, de mondanivaló összecseng Stephen King irodalom- és filmtörténeti könyvével, amit a horror műfajáról írt, és amiben ugyanezt mondja: a harmincas-negyvenes évek filmjei sokszor azért nézhetetlenek a későbbi generációk számára, mert a film műfajának technikai tökéletesedése együtt járt azzal, hogy a nézőnek egyre kevesebbet kellett a maga részéről hozzátennie a látottakhoz. Nem kellett megdolgoznia azért, amit látott, és ez vezetett az elsekélyesedéshez. 

Érdekes nézőpont.

Bárdos ír kifejti, hogy voltaképpen nagyon kevés manapság a jó gyermekirodalom, és hogy voltaképpen miért kihagyhatatlan az eddigi hivatalos kánon nagyon sok szereplője. De nem áll meg a XX. század elején, bátran ajánlja pl. Csukást, Lázár Ervint, Török Sándort és társaikat.

De bátran ír, példákkal illusztrálva a csapnivaló, szellemmentes tankönyvekről is. Itt illusztrációkat is közöl. Koppant a fejem az asztalon.

* 
Két másik esszé a gyermekversekről szól. Beszél a jó és rossz gyermekversekről. Kiemeli Weöres Sándort. Tamkó Sirató Károlyt és Nemes Nagy Ágnest, és a maiak közül Varró Dánielt, mint a nyelv és a stílusok értőjét. Ír egy fejezetet a vacak versekről is, roppant tanulságos! Vagy siralmas. Vagy siralmasan tanulságos.

Kis Sünike bíz csúnyácska 
– szépségversenyt sosem nyert – 
Hullott gyümölcs, apró kukac? 
Bőven nyújtja neki kert! 
(sic!)

Nőnapra: 
Még emészt az öntudat, 
amely lelkedre hat, 
velünk élő bűntudat, 
így örömmé alakulhat.

Karácsonyra: 
Szeretet, boldogság 
él emberek szívében, 
mennyei áldás érkezik 
Föld népének örömére.

Nem folytatom.

* 

S végül szerepel a kötetben néhány súlyos mondanivalójú szösszenete a kiherélt nép- és alap műmesékről (pl. Grimm), a könyvek illusztrációiról, a gyógyító mesékről és néhány verseskötetről.

Bárdos kötete nem fogja megváltani az olvasás oktatását, a gyermekirodalom bármilyen kérdését. Ez nem az ő hibája. De szellemes, humoros, okos esszéket írt.

* Fejből a felsorolás, sok évvel ezelőtt olvastam, de a lényege ez.

3,5/5

(2015)

Pont, Budapest, 2015, ISBN: 9789639957954

Ez a második Szakács Gábor monográfia, amit olvastam. Sajnos ez sem jobb, mint az első, a Gary Moore-ról írt.

Nem jobb, mert hihetetlenül felületes. Egy ilyen szintű, múltú és jelentőségű együttes harmincévnyi tevékenységét kilencvenvalahány oldalon elintézni, az bizony negatív teljesítmény. Az alcím, hogy ez lenne a Uriah Heep története, ebből kifolyólag több, mint öntelt. Ez a történet ugyanis a lemezeiknek a felsorolása, némileg eseményekkel vegyítve.

Érthetetlen, hogy ha már így alakult, ha már nem több, mint az együttes lemezeinek a felsorolása a könyv, akkor miért nem érdemelték meg az egyes, az adott lemez címét hordozó fejezetek, hogy a fejezetcím alatt ott legyenek az adott lemezek borítóinak fotói is? Ehelyett a borítók kaptak két oldalt, ezen a két oldalon felsorakoztatva az összes, bélyegkép méretben, a legtöbbször kivehetetlenül. Jó, rendben, nem színesek a fotók, de ez így bizony minősíthetetlen!

Szakács is többször hivatkozik arra, hogy a Heep zeneileg nem (volt) olyan összetett, elfogadott, ismert és következetes, mint nagy testvére, a Deep Purple. Ebben bizony van igazság. Ennek ellenére a szerző könyvjelző vastagságú könyvben néha úgy hivatkozik Heep-számokra, mintha azok magától értetődőn ismertek lennének, s úgy, mintha ő írt volna róluk bármit a könyvében.

Kár ezért a nem tudom, miért! A Heep is többet érdemelt volna, és többet érdemelt volna az olvasó is a Uriah Heep-ből! 

Ezért marad a zene. Amit egy hete hallgatok. Mert érdemes, s mert jócskán van mit.

2,5/5

(2015)

Rövid mesefüzér, mesék a mesében: a megkapandó királylánynak kell olyan kérdést feltenni, amire nem tudja a választ. A málé királyfi szócsöve a barátja, de napról napra felsül. 

De persze mesét olvasunk.

Szankszkrit mesét. Ahol az ember néha kapkodja a fejét, még a lábjegyzeteken is, mert sokkal többet az sem magyaráz meg, mint maga a szöveg, mert a szerzőnek vagy a fordítónak evidencia volt, amiről beszélt, az olvasó meg mezei… :-)

Szép a történet, néha mulatságosak a barát kérdés-meséi, néha brutálisak. De mindig nagyon élvezhetők. A főmese feloldása pedig bravúros, mosolyogtató, szívmelengető. Nem írok spoilert, csak ennyit: nem olyan béna a királyi, mint amilyennek látszik, hogy másnak kelljen elnyernie számára a csajszi pracliját; és a bige sincsen csak agyból, ez pedig plusz ajándék!

3,5/5

(2015)

Az abonyi Coop áruház könyvespolcán leltem rá nem erre, hanem a parókás betörős kötetre. Eddig elkerültük egymást. Ott beleolvastam, és hoztam magammal. Aztán megint, ugye, könyvtár-túra, onnan két kötet jött velem. A hatalmas csalódás Rémkoppantók után felüdülésre vágytam, és vékonka kötetre. Ez lett belőle.

Elolvastam. Olyan kis nem is tudom. Szórakotató,kétségtelenül. Vékonka, mindenekfelett. Cselekményes is, meg humoros is,ha nem is nagyon. Valahogy mindenből egy kicsit többre vágytam volna.

Nagyon tetszik az alapötlet az ötven darab egyedivé hazudott Kipling-könyvvel, még a gyilkosság is hihető, de bevallom, a Christie-s körbeülünk és a főokos kifejti a megoldást, és jól leleplez mindenkit nekem kicsit szájhúzós volt, illetve kétszer kellett elolvasnom, mire megértettem, hogy Bernie micsudából is értette meg, hogyan kell fújni a passzátszelet. Ezáltal csinyált lett az egész összkép, olyan kis modoros.

A címet meg nem értem, mert a betörő nem annyira idézget Kiplinget. Háromszor teszi a könyvben, egy jeleneten belül, de akkor sem szeretetből, hanem egyharmad részt kényszerből,kétharmad részt poénból. Oszt' ennyi. Lusta vagyok felállni és megnézni az eredeti címét, lehet, az mindent megmagyarázna…

De mégis volt a könyvben annyi szufla, hogy nem beszélt le önmagáról és az egyébségeiről. Mert szolidan humoros, mert szórakoztató. Egyszer. Illetve lehet, hogy kétszer, mert felejtős is.

3/5

(2015)

Cseles ez a könyv!

Egyfelől, mert olyan, mintha valami testesebb öccá oldalas lenne, közben meg majdnem ezer. 
Másfelől meg azért, mert olyan, mintha jó lenne, közben meg egyáltalán nem az.

De megnyugodtam. Fenntartásom King-gel szemben, amit már-már lerombolt egy-két megnyilvánulása, majdnem megszűnt. Erre meg most ez szörnyszülött megnyugvásomra majdnem visszaépített minden falat.

Pedig cefet jól indul a sztori, komolyan! De nagyon jól! Aztán mire érdekelni kezd a főhősnéni, addigra vált a fókusz, és a csontalkoholista költőre fókuszálunk, harminc oldalon szenvedve az ökológia vs. atomerőművek kérdésével. Ez még úgy az első ötödben van valahol. De akkor még kitartottam, csak azért is, meg Szerelmetesfeleségtársam kedvéért is: őt jobban érdekelte, amit meséltem neki a könyvről, mint engem, aki olvastam. Mondjuk ez sem semmi, de lehet, hogy ez engem dicsér. Aztán az antiatom-hosszadalom után elindul a sztori, de akkor meg jött Jodi Picoult, meg a Csodalány, amiért ugyan kár volt félbehagyni emezt a könyvet, de megtettem. Aztán továbbolvastam.

Nem mondom, hogy teljesen érdektelen volt a hosszadalmas, lassúdad cselekmény, de majdnem. Nem áll, de minimum lassított felvétel. Azt sem mondom, hogy cselekménymániás vagyok, de ha az nincs, akkor lennie kell valaminek helyette, ami több, mint töltelék és időhúzás.

Bár utáltam, hogy mire némi szimpátia kél bennem valaki iránt, addigra meghal, jobbára csúnyán, és még azt is megbocsátanám, hogy a lassítót szedett cselekmény olyan, mintha egy kocka lassan síkokra csúszna, és az egyik sík átvezet a másikba, elcsúszik, de van érintkezés, bukdácsolunk egyik szintről a másikra, egyik novella úszik át a másikba, lazán egymásba mosva. Aztán sűrűl a kapcsolat, vastagodik az összekötő szál, de számomra a vég az volt, 

Itt nem tettem még le a könyvet: lapozgattam a vége felé, de semmi nem csigázott fel a további olvasásra. De tényleg semmi. Még az sem, hogy Kinget olvasni voltaképpen nagyon jó, s még az sem, hogy megtudjam, mire likad ki a kilencá' oldal. Hát, bizony, ennyire unalomba fúlt a sci-fi-King.

Rendben, maradhatok továbbra is sznob, nem kellett megszeretnem Kinget! 

De akkor mit keres még vagy tíz könyve a polcomon, olvasásra várva?

2/5

(2015)

Picoult-tól a Szívtől szívig volt az első könyv, amit olvastam. Ez idáig az egyetlen, amelyik maradéktalanul tetszett is. Ezt a Csodalány-t nagyon vártam. Egy King-könyvet hagytam átmenetileg félbe érte, Szerelmetesfeleségtársam nem kis csalódására, aki nem szereti a fostós könyveket/filmeket, de akinek meséltem, miről szól A rémkoppantók, és élvezettel hallgatta, amit naponta meséltem. Amikor félbehagytam, kifakadt: 
– Félbehagyod? De amikor olyan izgalmas!

Szóval elhagytam King-et Picoult-ért. A jó hír, hogy megtehettem, mert a könyvtárban végre nekem illegette magát, a rossz hír meg benne lesz az értékelésemben.

Picoult minden általam olvasott könyve valami meglepetéssel ér véget. Ez néha már sok is volt. Nos, ebben a könyvben az a meglepetés, hogy nincs semmi meglepetés. És ez csalódás. 

Csalódás, mert a könyv tartalma ott van a fülszövegben, és voltaképpen sokkal több a belső ötszázvalahány oldalon sincsen. 

Félreértés ne essék: Picoult úgy ír, hogy ha az ember belekezdett, nem lehet abbahagyni, olvasni kell a végéig. Naná, ha még King is elismeri (lásd a hátsó borító reklámszövegét)! :-)

Szóval egyfelől hiányzik a meglepetés. Másfelől kicsit hiányzik a cselekmény. Persze, végig történik valami a könyvben, egy percre sem ül le, csak úgy éreztem, egy nagyjából tét nélküli montázst olvasok a Kramer kontra Kramer-ből, egy Perry Mason történetből és valami Picoult nevű írónő Szívtől szívig című könyvéből. Van a csúnya félrekefélő apuka, aki teljesen ostoba módon, a tények figyelembe vétele nélkül (na jó, ez a mindennapokból azért tökéletesen ismerős; mármint a tények ignorálásának gyakorlata) megpróbálja anycitól elperelni a csodatevő kiscsajszit. Mondom, nincs meglepetés. A per érdekes, de annyira nem, várható fordulatok várható fordulatra.

A szerelmi szál adja magát, a meglepetés az, hogy 

((SPOILER: marad is mindvégig, senkiben nem kell csalódnunk, a minden hájjal megkent teleateista annyira szerelmes, hogy ahhoz csak a Szerelmetesfeleségtársam iránt érzett szerelmemet tudom hasonlítani: „Te vagy a vallásom!” S erre mondhat-e nemet a bár egyre öntudatosabb, de azért komoly önértékelési zavarokkal induló anyci? Dehogy!))

A legérdekesebb vetület, a címadó csodatételi képesség besül. A könyvön mindvégig átsejlik, hogy aki komolyan gondolja a csodatételeket, aki csak szikrányi esélyt ad a valóságuknak, Isten létével, az isteni csodával az sem mer számolni. Nagy szerep jut a csodáknak, de úgy fest, maga Picoult is fél kimondani, ahogyan a bíróságon mindenki, hogy a kis Faith (csak csóválom a fejemet, komolyan kellett ez a név?) vagy csaló, vagy nem, de ha nem, akkor van Isten. Picoult kenceficéz, és ez nagyon nem tetszik. Kencefizéz 

De volt a történetben egy kencefice-light is: 

És ez az Isten-kencefice súlytalanná teszi a könyvet. Szerintem nekem meg végleg azzá tette Picoult-t. :-( 
Pedig jó író.

P.S.: A borítót hagyjuk: bugyirózsaszín, utalva arra, hogy ez csajos könyv, gondolom. Angyalszárnyak: amiknek semmi, de semmi köze nincsen se Faith-hez, se Istenhez. A többi stimmel… Bleee.

3/5

(2016)

A skandinávoknak vagy marha jó humoruk van, vagy szeretik a mély lélekrepüléseket, vagy a vért és a nyomozást, vagy jó gyerekverseket írnak, s van pazar ifjúsági irodalmuk is.

Ez a könyv úgy indul, hogy az első lesz belőle. Hilmer Johansson idősotthonban él, nyolcvankét éves, és ha elveszti a türelmét, olyan hangja van, ha kiereszti, megreped a konyhában a hétliteres áfonyalekváros üveg. Aztán Hilmar kíváncsi lesz az unokájára (fiú), aki ugyanabban a városban él, mint ő, de nem túl sűrűn látogatja őt. Ezért megszervezi a két taknyos hetvenévessel, hogy becserkészik az unokát, akinek három neve is van, s az egyik Selma, mert félrekeresztelték.

Szóval jól indul, ígéretesnek. Aztán valami félrecsúszik, de piszkosul. Didaktikus szociológiává válik, a hetvenes évek svéd valóságából. Ahol meg kell érteni mindenkit, az unalmukban verekedő kiskamaszokon át, a lánya bikinis képét megjelentető apán át, a betelepülőket nem szívesen fogadó (nocsak!) svéd társadalmon át az íróig, aki képtelen volt egy épkézláb cselekményt keríteni a marha jó ötletének, s a véleményét mindenki minimum másfél oldalas monológokban fejti ki. Közben senki nem bánt senkit, mindenki jó fej, kedves, csak generációs és nemzetiségi problémák vannak, de azok áthidalhatók, csak tolerancia kell egymás felé, minden oldalról. Ezzel vitatkozni sem lehet, manapság nem is szabad, de ez nem viszi el a hátán a könyvet.

A szerző be is fejezte gyorsan a kisregényt. Szerencsénkre. Pedig…

1,5/5

(2015)

Kezdjük a legrosszabbal!

A kezét kellene annak a tördelőnek eldádázni, aki a borítót tervezte, meg annak a szerkesztőnek az ízlését (ez aztán a képzavar), aki kierőszakolta belőle, vagy elfogadta tőle. Mert rendben van, hogy a kiadó Pioneer Books már a borító belső oldalán fennen hirdeti, hogy A mi világunk a nők körül forog, de ez mégis akkora melléfogás, mint ide Lacháza! 

Van egyszer ez a kis lapátfogú egérke-gyerek a borítón, ami/aki tán még el is menne önmagában, de valahogy ez az arc nekem nem fedi le a főhős skac arcát, és különben se erőszakolják rám, hogyan képzelem őt el; de ez hagyján. A főbűn: mi a fészkes fenének kellett rózsaszínű ágakkal leönteni a borító felét? Az ágak még hagyján, de a rózsaszín, az mi? A totál nők körül forgás, telibe kakkantva a könyv tartalmát és cselekményét? Hánynom kell tőle, komolyan, s fel nem foghatom, hogy miért gondolták, hogy a kiadó anyagi hasznára válik, ha úgy tesz, csilivilicsajsziregcsi van az olvasók kezében, és a pasikat eleve kizárja? (Próbálok rájönni, hogy került e kezembe a könyv, rendben, könyvtárból vettem ki, de miért írtam fel a listára, hogy kivegyem?)

Aztán van egy alcíme is a könyvnek. Nem tudom, a szerző adta-e neki, de bazi nagy mellényúlás az is. Különös tekintettel arra, hogy a belső oldalra küldött fordító szerint a regény fő üzenete, hogy a megbocsátás az egyik legfőbb erény. Mondjuk erről inkább szól a könyv, ha nagyon akarom, mint a borítón szereplő: Van, amit sosem lehet megbocsátani-figyelemfelkeltésről.

Ennyit a külcsínről, jöjjön a belbelbecs. Ez nem szójáték, vastagon van mit becsülni a könyvön! 
Kezdve azzal, hogy alapvetően bíróság-történet. A két szálon futó cselekmény fősodrának döntő része egy bírósági tárgyalás leírása. Ami akár fejcsóválásra, akár cöccögésre is késztethet. Bátorságos dolog ehhez fogni E. S. Gardner Perry Mason-történeteinek garmadája (nagyon kedvelem) és John Grisham könyvei után (annyira nem merültem el bennük). S akkor a Vád tanúját nem említettük. 

A jó hír: Lisa Ballantyne veszi az akadályt. 

A rossz hír, hogy iparkodik, de marha nagy meglepetést nem okoz. Iparkodik, de kezdettől fogva sejthető, hogy a kiscsákó nem százas. Azonban az az erkölcsi dilemma, hogy mit kezd ezzel az ügyvéd, no, az már megér egy misét!

A másik zseniális húzás, ahogy azt előttem már többen említették, hogy Ballentyne Danielnek, az ügyvédnek az időben ide-oda ugráló sorsán keresztül sikerült sokkal többet kihoznia A bűnös-ből, mint egy szokatlan témájú gyerekgyilkosságos krimit. Az pedig még szokatlanabb volt, hogy a gyilkosságos, bíróságos vonal mellett a lassabb Daniel-gyerekkor–szál cseppet sem volt unalmas. Sőt. Sőt! Néha meglepődtem magamon, hogy tán még jobban is érdekel, összetettebb, lélek-izgalmasabb, mint az, kicsoda is sújtotta agyon azt a másik gyereket, harminc évvel később.

S újabb dicséret: a két szálat, Daniel gyerekkorát, illetve ügyvédi esetét, nagyon ügyesen sikerült összekötni, szinte csomómentesre sikeredett, de semmiképpen sem torkon legyűrt gombóc. S még Daniel ügyvédi motivációját is erőteljesen fajsúlyosabbá teszi.

Szóval: egyértelműen taps a könyvnek!

Akkor a regénytől gyakorlatilag független két hökkenet: 

1. Hökkenet1: Angliában valóban tizenegy éveseket is bíróság elé állítanak, majd letöltendő szabadságvesztésre ítélnek?
2. Hökkenet2: úgy fest, a kolbászkerítéses nyugaton sem megy jól a gyermekvédelmi munka. Daniel úgy érvel magában, amikor minden összeáll számára, hogy lebuktatja a kis gennyládát, mit nyer azzal, ha a rendszerbe kerül? Megerőszakolják, erőszakra erőszakkal válaszol, drogos lesz, stb., stb. Pár hónapja kérdeztem egy kollégámat, hogy a magyar gyermekvédelemben kb. hány gyerek ment át a keze között. Némi töprengés után azt mondta: kb. ezer-ezerkétszáz. Kérdeztem: s mennyi volt ebből sikersztori? Újabb töprengés. „Maximum tíz százalék!” – felelete. Mesélem ezt egy másik kollégának, aki legyintett: „Ugyan már, hazudott vagy tévedett! A tíz százalékot biztosan nem éri el!”

4/5

(2016)

Mostanság nézegetjük Szerelmetesfeleségtársammal a Doktor House– sorozatot. A doki alapelve, hogy mindenki alapból hazudik. 

Ebben egyetért a jelen könyv szerzőivel. 

De van különbség: House szerint a hazugság nem jó, mert a félrevezető információk akadályozzák a problémák megoldását. A könyv szerzői szerint pedig lehetetlen nem hazudni, mert ha mindig őszintén kimondjuk a véleményünket, az csak még és még több feszültséget, konfliktust szül. Véleménye szerint a szerelem is alapvetően hazugságra, hazugságokra épül.

Én valahol itt akadtam ki a könyvre. 

Azzal még csak-csak egyetértek, hogy az ember felesleges konfliktusokat nem okoz magának, és hogy valahol hazugság az is, amit elhallgatunk (Saul Bellow írta az Augie March első oldalán, hogy ha valamit elhallgatunk, elhallgatjuk azt is, ami belőle következik), de a gondom a differenciálatlanság. Mert érzek valami jelentős különbséget aközött, ha egy jajdecsúnya embernek nem vágom az arcába, hogy de ronda, és aközött, hogy mondjuk anyagi érdekből letagadom, hogy, mittomén, az albérlője nálam hagyta a havi bérleti díját. Hazugság, ha a feleségem nem a legszebb nő nekem a világon, de mégis azt állítom, hogy de, s közben az internet xxx-oldalait bújom, hogy igazán szépet lássak, de nem hazugság, ha információm van arról, hogy ismerősöm megcsalja a feleségét, de én mégsem hívom fel azonnal a nejt, hogy valós képben legyen. S a klasszikus, unt példa: hazugság-e a Gestapónak azt mondani, hogy Kohn bácsi nem rejtőzik a kamrában, miközben persze, hogy ott van?

Vagyis a szerzőink abszolút értelemben és nem erkölcsi súlyuk szerint közelítik meg a hazugságokat, és így jutnak arra a következtetésre, hogy nincsen élet hazugság nélkül, az az emberi lét szükségszerű velejárója. Amiben (lásd pl. Kohn bácsit a spájzban) valahol igazuk van, de az abszolutizálással valami kegyetlenül elcsúszik.

Nem védem a hazugságokat. Utálom őket. Tény, hogy sokszor fáj az igazság, de az is, hogy az elkendőzése sokkal nagyobb, súlyosabb problémákhoz vezethet. Az őszinteség azonban nem feltétlenül azonos a durvasággal. Azért, mert valaki őszinte, nem kell feltétlenül pokrócdurvának lennie. A képmutatás undokság, de a nem képmutató ember simán lehet őszinte és udvarias. Az egy más kérdés, hogy mennyire viseljük el az igazságot: egyszerűbb durvának és tapintatlannak titulálni, aki megmondja, hogy mocskos az arcunk vagy lecsúszott a sliccünk egy fontos tárgyaláson. Vagy azt, aki rámutat arra, mit hol hibáztunk, s ha végig visszük logikailag, amit tettünk, az micsoda is valójában. Egy korzikai közmondás szerint az az igazi barátunk, aki ezt megteszi. (Többször említett, Svájcban élő barátom többször megtette ezt, volt, hogy büdös nagy, hm, izé, férfi nemi szervnek nevezett, majd el is mondta, miért; tudtam, éreztem, szeretetből, féltésből teszi, s ha nem így fogalmaz, tovább mismásoltam volna: így ébresztett rá igazi valómra, amivel nem akartam akkor és ott szembenézni.)

Nem mellesleg: felmerült bennem, hogy mivel mindaz, amit a szerzők írnak, társadalmilag elfogadottá vált, talán éppen ezért annyira álságos a világ. Apósom szerint ha megmondod a púposnak, hogy púpos, megsértődik; pedig tudja, hogy az. Az őszinteség manapság már egyet jelent a durvasággal. Annyira hozzászoktunk a szétkent pacákhoz, hogy éles kontúrok fájnak a szemünknek. A nevén nevezett dolgok, tettek, tulajdonságok fájdalmasak annak, aki nem akar változtatni, s mert nem akar változtatni, hallani sem akarja az igazságot. Akkor sem, ha az előre vinné, ha a meghallgatása élethelyzeteket, szíveket, lelkeket változtathatna. 
Pedig, Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha őszintén élnénk! Evégett egyszerűen nem megy, hogy elfogadjam ennek a könyvnek az üzenetét.

A szerzők szerint az igazságba vetett masszív hit melegágya a hazugságoknak. Erről meg nem tudott nem eszembe jutni a posztkereszténységem előtt olvasott jézusi mondat: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Nem volt jó asszociáció ahhoz, hogy feldobja a könyv értékelését.

2,5/5

(2015)

Próbálkozom, finomítom, csiszolgatom, ízlelgetem, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni, miért jobb azonnal észrevehetőn az eredeti Goscinny-Morris páros képregénye, mint a hivatalos epigonoké. Nem tudom megfogalmazni. De azonnal észrevehető, ha ők készítették a füzetet. 

Nem annyira a sztori, mert lássuk be, nem a sztorik hatalmasak, hanem a figurák, akik aztán minden történetben hozzák magukat, és ez mindent visz, megunhatatlanok, mint Asterix vagy a Spencer-Hill páros. 

Bár ebben a füzetben gyakorlatilag Rantanplan, a kutya blilírozik, de fergetegeset. Szakadtam.

5/5

(2015)

Willow (fűzfa) Chance (véletlen, lehetőség, váratlan) tizenkét éves kislány. Séróból nyomja, hogy a napraforgó latinul Helianthus annuus, de persze itt nem áll meg a latintudása, relaxációként igeragoz magában, amikor éppen nem hetesével számol. Számolás: negyedóra alatt oldja meg azt a matekdogát, amin a többiek óra végéig görcsölnek, s naná, hogy hibátlanul. Willow, ha már latin, legyen kövér, betegségeket is diagnosztizál, persze latinul. S amikor úgy adódik, De ebben sem áll meg itt, unalomból egy kicsit meghekkeli a gyámhivatal rendszerét, s szerényen megjegyzi, hogy ebben lehetne sokkal jobb is, ha akarná. 

Valamikor, réges-régen egy messzi-messzi Üllői úti lakásban, ott, ahol a „kurta farkú kubikus túr”* valahol a Klinikáknál, távol mostani, óbudai lakásunktól, egy egészen más családi felállás akkori krízisében, pár napra éppen elhagyatva exfeleségtől és összes két gyerekemtől, akik két hétre exapósékhoz emigráltak vidékre, egy óvatlan pillanatban betettem a vhs-lejátszónkba Bergman Jelenetek egy házasságból című művének filmváltozatát. Valami négy óra hosszú darab. Együltő helyben néztem végig. Nem is a hossza végett emlékezem most róla, hanem a tempója miatt. Aki látta, vagy látott már Bergman-filmet, az tudja: nagyon nem egy videoklipp-vágtatású akciófilm. Lassú, ráérős, elmélázós, töprengős, hosszú premierplánokkal, lassú kameramozgásokkal (ha egyáltalán) előtárt történet. Nem is történet: lélekmozgások, pszcihé-csörték elemezgetése. Levett a lábamról, lenyűgözött, évekig gondolkodtam róla. 
Azt hiszem, ma már képtelen lennék végignézni. Atyavilág, négy óra premierplán!

Nem a film változott. Érdekes is lenne…! 
Ebben az esetben a változás bennem keresendő. 

Akkoriban kezdetem internetet használni. S a filmek technikája. látványvilága is akkoriban kezdett hihetetlen módon megváltozni. Ahogyan a filmbeli történések sebessége is. 
Később észrevettem, hogy bizonyos könyvekkel is így jártam. Leszámoltam már azzal, hogy sznobizmusból időt töltsek olyan kötetekkel, amelyek nem kötnek le, simán félbehagyok bárkit, hívják akár Eco-nak, vagy Márquez-nek, Vámos Miklósnak vagy Vonnegut-nak (ilyen még nem volt). Ezt erénynek tartom. Mármint a félbehagyást. Volt idő, úgy fiatal felnőttkorom deléig, amikor úgy éreztem, ilyet nem illik csinálni, tisztelet a szerző iránt, meg mifeneegyébbaromságok, de mondom, kinőttem, vállaltan hedonista lettem irodalmi szempontból. 
De érzek mégis itt is valami változást, ami nem teljesen pozitív. Nem teljesen pozitív…? „A ló farát"** Micsuda szépítgetés ez! Úgy cefet szépítgetés, ahogyan van!

Na, és akkor itt van ez a könyv. Az internetről meg az agyunkról. Ajjaj!

Az internet jó, és hasznos és gyors, meg a sok információ, meg az időmegtakarítás, meg egyebek. De ahogy haladtam a könyvben, úgy ért utol az önőszinteség, meg az aha-érzés: nicsak, ezt történt velem is!

Mi történt? 
Az történt, hogy évek óta van olyan érzésem, hogy „nincs időm eltölteni órákat egy virág előtt, mert elvesztettem a belső magányt, a belső szabadidőt”***, miközben képes vagyok akár egy órán át is klattyolgatni a Facebook-on, a Rukkolán, a Moly-on, szörfözgetni a hírek között, az érdekességeknél, történelmi dolgoknál. De olyan érzésem van, hogy olyan igazán mélyen nem rögzülnek a dolgok, olyan igazán mélyen nem gondolkodom el rajtuk. 
Felszínes lettem, na, a fenébe is!

Szóval ez a könyv meg erről szól. Neurológiai szempontból vizsgálja az internet hatását. Lényegileg azt mondja, amit átéltem. Az internet fantasztikus dolog. De tetszik, nem tetszik, átalakít bennünket. Átírja a neuronpályáinkat. Másképpen gondolkodunk miatta. Felszínesen, szétdaraboltan, mozaikszerűen. Ami önmagában nem lenne probléma, de mégis az lesz, mert mondom, átírja a neuronpályákat, és ezáltal az elmélyült, elcsendesedő gondolkodás, a közvetlen haszon nélküli töprengés, a hatékonyságmentes csendes semmitevés teljesen idegen lesz tőlünk. Impulzus-, információ-függők leszünk, de az impulzusok és információk mozaikja végső soron nem építenek, hanem rombolnak. Izgágává tesznek, türelmetlenné, figyelemzavarossá. (Nocsak, mi is a legnagyobb baj a mai gyerekekkel?) A mélyebb összefüggések felismerésére, a mélyebb megélésekre leszünk képtelenné.

FIGYELEM, a következő transzcendenciával foglalkozó szakasz a világkép megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz, sokaknál kivághatja a biztosítékot, kérem, ennek tudatában tovább olvasni!
:-)

Carr-nak nincsen feloldása. A fejlődés nem megállítható. Én is az interneten írom az értékelésemet. Az internet hasznos, fantasztikus, gyors. De az egyén szempontjából, ez Carr véleménye, a nyomtatott könyv egészen más módon, mélyebben, alaposabban dolgoztatja az agyat. A feloldás összefoglalása elmarad, de azért ki lehet mazsolázni. Nagyon sommásan, profánul: van kikapcsoló gomb a gépen, és vannak könyvek a könyvespolcon, és van a természet. S van egy nagyon rugalmas, minden tévhittel szemben bármilyen életkorban is alkalmazkodni, változni képes agyunk. Feloldás tehát csak egyéni szinten lehet, ha kilépünk addiktológiai állapotunkból.

Carr könyve nem ennyire didaktikus és dogmatikus, mint most én. Érdekesen, érthetően (még én is felfogtam!), színesen ír. Könyve zanza kultúrtörténet, zanza informatika-történet, tömör neurológia (nem megijedni, nem mélyed el, mondom, felfogtam én is!). Olvasmányos, érdekes, nem nagyon letehető. Mindannyian érintve vagyunk.

De van okunk, jogunk megijedni is. Önmagunkért. A gondolkodásunkért. 

Én már megtettem. Köszönöm, Mr. Carr!

* Nagy Bandó Andrástól kölcsönözve 
** Hrabal 
*** Szabó Lőrinc

5/5

(2015)

John Wyndham furmányos író. Furmánya abban áll, hogy nincsenek eget verő fordulatok a regényeiben. A Chocky története gyakorlatilag ott áll majdnem teljes mértékben a fülszövegben. Az a kitétel, hogy Együttélésük története ez a könyv: hazugság. Az együttélésük jóformán minden története benne van a fülszövegben, meg az árulkodó, bár nem szerencsés magyar borítóban (Chocky határozottan nem hajlandó felfedni a külsejét a főszereplőknek). Százhatvanöt oldalt tesz ki mindennek a részletezése. Meg az a valami van még benne a részletezésben, amitől az ember mégis csak csettint egyet a végén, hogy „Ez az!″. S nehezen megfogalmazható, hogy az micsoda is. Jellemző ez Wyndham minden könyvére, amit eddig olvastam. Egy jó történet, viszonylag izgalmas tálalással, és ha kicsit megvakargatjuk, sok gondolkodnivalóval.

Mert Matthew és Chocky történetének több töprengős vetülete van. Pl.: lehet-e segíteni annak, azoknak, akik még nem értek meg a segítségre? Aztán: lehet-e célravezető kommunikáció olyan felek között, akik nem beszélnek egy fogalmi nyelvet? És még: a másik életébe való drasztikus belenyúlás, olyan képességek nyújtása, amivel az nem rendelkezett, mit eredményez annak részére, biztosan áldás-e a többlet, amit kap? Ha többet tudok, többre vagyok képes, elvárhatom-e, hogy értsen az, aki nem jutott még el az én szintemre. 
Mellékgondolatok: valóban önmagában való sületlenség-e, ami ma még nem érthető, nem magyarázható a mi fogalmi, tudományos nyelvezetünkön? Csak a marha nagy műveltség, a kolosszális tudományos háttér lehet-e új ismeretek, összefüggések hordozója (Choky éppen a teljes átlagos képességű Matthew-t választotta ki „hordozójának″, mert volt valami olyan benne, ami csak nagyon kevesekben a Földön)?

S így tovább… 

Wyndham könyve, 1968-ban jelent meg (ha jól mazsoláztam ki). Üzenetének globális ökologikus vetülete még nem volt akkoriban lerágott csont. Még volt elég olaj, még voltak esőerdők, még sokan hittek a tudomány istenségében, és az emberek, kormányok, tudósok felelős viselkedésében. Wyndham már akkor úgy vélte: rajtunk csak az Isten segít. Ha nem is feltétlenül a transzcendentális. Mert önmagunkban lassan, de biztosan globális öngyilok felé sodródunk. Minden tehetségünkkel, minden tudományunkkal, s mindent összevetve. Ezért a könyv egy kétségbe esett sóhajtás (ha nem is ebben a blaszfémikus formában): „MiChoky, ki vagy valahol a bazi nagy Univerzumban, ments meg minket!″

Szeretem Wyndham írásait.

4/5

(2015)

Ismét egy könyv, amiről eléggé nehéz polkorrekten is írni. Próba-szerencse…(Egyébként utálom az egész képmutató polkorrekt újbeszélt, ahogy van.)

*

A Bibliából egyik kedvenc könyvem A prédikátor könyve. A könyvnek két fő üzenete van: 1.) Mindennek rendelt ideje van. 2.) Minden hiábavalóság. 3.) A bónusz üzenet, Isten kézben tartja a dolgokat, no para!

Amikor a történelemmel foglalkozó könyveket olvasok, mindig ez a bibliai könyv jut eszembe. Mindjárt mondom, miért.

*

Általános iskolás koromban egyszerű volt a történelmi képlet. Nagyjából minden történelmi kérdésről. Volt az egész öt-hatezer éves katyvasz, amíg a proletariátus elnyomott volt, de aztán a kezébe ragadta a dolgokat a finisben, onnantól kommunista-politikus Barbie és szocialista-közgaszdász Ken világában élünk. A történelem leglényege persze a második világháborúban kulminálódott, ahol is a hős kommunista Szása szarrá győzte a gonosz fasiszta/náci (a kettő között semmi különbség nem volt; igaz ma sem sokan tesznek különbséget) Hansot. A négy páncélos Janekje a kutyával, Kloss kapitány, Stirlitz, Láng Vince, aki egy óra múlva jött, de soha sem érkezett meg, stb., stb., mind-mind a jó oldalon álltak. Értsd: kommunistaként küzdöttek a piszkos-szemét fasiszta-nácik ellen, a rohadt agresszív, szadista, becstelen, hazug, mindenamirossz gazemberek ellen.

A vicc az, hogy ez a mai napig így maradt valahol. Szásáról kderült, hogy van vaj a feje tetején, mert azért a kommunizmus ötvenmillió áldozata így-úgy bekerült a köztudatba, azért Katyin. meg a Gulág, meg a kétmillió éhenhalasztott urkrán, meg vörös khmerek, meg Mao, meg Rákosi és a többiek, azért semmiben,de semmiben nem maradtak el a fasisztáktól. Sőt! Érdekes, hogy a köztudatban ezzel együtt még mindig fájdalmasabb, ha egy Gestapo-s vasalt csizma tapos a heréinken, mintha egy NKVD/KGB-s tenné. S a Szabadság téren még mindig ott állhat a gigantikus falloszon a vörös csillag. S mindennek vastagon van köze Nürnberghez.

*

Nürnbergben ítéletek halálra az elfogott főfasiszták krémjét, mintegy példát statuálva a világnak, hogy mekkora bűn német fasisztaként háborúzni, népet irtani. Ott és közvetlenül előtte meghozott törvények alapján ítélték halálra ezeket az embereket. Akikért nem volt kár, vesszen a gazgonosz selejtje, legalábbis, ahogyan eddig tanultuk. (Ahogyan ki fene sajnálta a Kárpátok Géniuszát és sokdoktori diplomás csodafeleségét, Elenát? Miközben meg mégis, annyira jog nélküli, mindenre jogszerűségre fittyet hányó „tárgyalásuk” volt. Ami nem a bűneiket menti, mert azt nem, csak éppen találkozott a hasonló a hasonlóval, és az eljárás a forradalom arcul köpése volt. Tisztára, mint Nürnberg!)
Mert Nürnberg, mint az emberi jogok, az emberiség ellenes bűnök büntetésének a szimbóluma, mint a jog győzelme, mint az új világ kezdete csúfosan ocsmányra sikeredett, és előre vetítette egy hazug világ képét. Egy olyan új világét, ahol a gazemberség nyakkendőt köt, és a jog, a demokrácia nevében gyilkol, lop, csal és hazudik. 

*

Az érdekes, megdöbbentő tényeket, információkat oldalakon keresztül lehetne sorolni. Komolyan, a képmutatástól, mármint a nyugatétól, meg az oroszokétól rendesen forgott a gyomrom. Az Irving által jól dokumentált történések több, nagyon komoly kérdést is felvetnek. Megpróbálom összefoglalni a legfontosabbakat. Úgy gondolom, ezeknek a kérdéseknek a felvetése, bemutatása Nürnbeg egyfajta keresztmetszetét képzik. Véleményem szerint két kérdésben összegezhető a konklúzió.

1. 
Van-e joga bármilyen államnak, szövetségnek utólag meghozott törvények alapján viszamenőlegesen, egy minden ízében koncepciós perben példát statuálni a világnak (értsd: bosszút álllni)? 

Úgy, hogy az elítélteknek, oppárdon, Virág elvtárs mély nyomokat hagyott bennem, mit nem mondok, a vádlottaknak, na és a védelemnek gyakorlatilag semmiféle érdemleges lehetőséget nem hagytak a kezében? 
Ne felejtsük: a vád, a Törvényszék döntő többségében a művelt, humanista, demokratikus nyugat képvilőiből állt. S persze ott volt Szása is, akiről már akkor tudta mindenki, hogy az előbbi elvekhez semmi köze nincsen, igaz, ő nem is deklarált ilyesmit. 
A számomra röhögőgörcs szintű egyik vád az agresszív háború vádja volt. Gondolkodtam, milyen a nem agresszív háború: bélyeget cserélünk, vagy pucér nős naptárokat és akinek több van, annak a vesztes átadja a területét, iparát, nemzeti, természeti kincseit? 
S Európa gyakorlatilag ebből a talajból nőtt demokratikusra. A demokratikusság gúnyálarcára. Lássuk be, olyan is lett! :-(

2. 
Az ítélkezés erkölcsi alapja.

Mármint, hogy volt-e joga ítélkezni a szövetségeseknek és a Szovjetúniónak Nürnbergben? Az utóbbinak semmi esetre sem, ezt már akkor is tudta mindenki. De már akkor nyilvánvaló volt néhány adat. A per a fossá bombázott Nürnbergben zajlott. Ahonnan nincsen olyan nagyon messze Drezda a másfélszázezres polgári áldozatával. A város bombázása bő és sűrű nyállal köpte a Genfi Egyezményt (amit, mint a könyvből kiderül, még Hitler is kesztyűs kézzel kezelt; ha a környezete javaslatára is). Aztán ugye, Nagaszaki/Hiroshima… komment nélkül. Nem annyira köztudott, de a franciák a háború után hihetetlen körülmények között éheztettek halálra mintegy egy-másfél millió német hadifoglyot. 
S csak csendben, utalás szinten, felsorolás nélkül: az USA XX-XXI. századi története vajon miről szól? Milyen ország az, amelyik a saját polgárait öli, hogy háborúzhasson, vaskos, gyomorforgató hazugságokra alapozva (WTC, Irak)? 

*

Irving szerint Nürnbergben tűzzel-vassal akadályozták olyan dokumentumoknak, információknak a nyilvánosságra kerülését, ami a szövetségesekre vetett volna rossz fényt, illetve csökkentette volna Németország felelősségét. Így például mélyen elhallgattatott, hogy ha a németek nem rohanják le Norvégiát, akkor az Angolok tették volna meg. Szerencséjükre néhány nappal lemaradtak… Ahogyan például az sem kerülhetett felszínre, hogy a Barbarossa-terv is csupán leelőzte a szovjet terveket. Időben sok különbség ott sem volt, ha a németek nem indultak volna el, az oroszok teszik meg. Ezt orosz történészek a kilencvenes években hozták nyilvánosságra. 

Egyébként a védelem számára a pert megelőzően kialkudott Londoni Egyezménybe, ami a per elvi alapját képezte, többek között belefoglalták, hogy a) senki nem hivatkozhat arra, hogy parancsra tette, amit tett, b) a vádlottak nem hozhatják fel a védelmükre olyan erkölcsi relativizmust magában hordozó tényeket, amelyeket a szövetségesek követtek el. Érthető, ugye? A faiírtás, a polgári lakosság gyilkolása csak a németek szempontjába csúnya dolog. Mondjuk ehhez is tartja magát a világ, ehhez elég megfigyelni a világ két éldemokráciáját, az USÁ-t és Izráelt.

Irving könyve meglepő módon szinte kerüli a holokauszt kérdését. Felületesen, felette elsuhanva kerül csak néha szóba. Talán mert az legalább egy ekkora könyv lenne. Talán mert nem akart pereket a nyakába. 
Mert lássuk be, a második világháborúból nem csupán a fegyvergyárosok profitáltak, nem csupán Kurt Vonnegut lett gazdag Drezda végett, hanem a zsidóság sem járt rosszul anyagilag a végtelen jóvátételekből, lelkiismeret-furdalásból fakadó állami támogatások és egyebek miatt. A fasiszta és az antiszemita szavak a mai közbeszéd legfélelmetesebb jelzői, mindenki úgy kerüli a velük való megbélyegzést, mint a tüzet.

Irving könyvében sok csúnya bácsiról kiderül, hogy magas IQ-val rendelkező, logikus emberek voltak. Rudolf Hess gyakorlatilag hülyére vette az egész hacacárét (életfogytiglanra büntették, pedig ő volt az egyetlen főnáci, aki megszökött Németországból és a békét akarta kiharcolni; 93 évesen, 1987-ben felakasztva találták a magáncellájában.) Göring intelligenciája pedig porig alázta a főügyész Jacksont. De kivégezték Dönitz admirálist is, nagyjából senki sem értette, miért?

Persze az úgy volt, hogy még a Törvényszék elé kerülő főgonoszok összeállítása is rettentő problémásnak tűnt. Amikor a per elkezdődött, még nem tudták biztosan, ki mindenki lesz vádlott… Horthyt végül nem ültetik a vádlottak padjára. Sajnos, nem derül ki, miért nem? Tanulságos lenne pedig.

*

Eh, olyan ez a világ, amilyen, nem is lesz ez más immár. Nem hiszek benne. Képmutatás, hazugság, csillvil-felszín, a mélyben mocsok, erkölcstelenség, érdekek… „Minden hiábavalóság!” 

De mert mindennek valamiféle transzcendens rendelt ideje van, nagyon remélem, hiszem, hogy ennek a világnak is!

*

4,5/5

(2015)