Asimov olvasmányélményemról az első nagyon éles emlékem, hogy ülök az óbudai, Harrer Pál utcai lakás fürdőkádjában, nagyon általános iskolás vagyok, és éppen befejező félben van az Apu polcán talált Alapítvány-trilógia utolsó kötete, és én éppen megtudom, kicosda az Öszvér, és megfagy körülöttem a kádban levő forróvíz a döbbenettől. Akkor úgy nagyjából mindörökre a szívembe zártam ezt az orosz származású amerikai zsidó sci-fi írót/biokémikust. A szívbezárás miértje roppant egyszerű: Asimov roppant élvezetesen, izgalmasan ír, szereti a csavarokat, a logikát, mer nagy térben és hatalmas időtávlatokban gondokodni, nem rág szájba, de nem is lila, van benne költőiség (ha nem is annyi, mint Ray Bradbury írásaiban), és képes volt egy igen komplex, meglehetősen koherens világot megteremteni, ami (s ezt akkor még egyáltlán nem tudtam), jócskán túlnőtt az Alapítvány-trilógián. 

Akkor mit sem tudtam Asimovról. Sem az orosz származását, sem a zsidóságát, sem a tudományos munkáját, sem azt, hogy mennyi minden mást írt még a Trilógián kívül. Csak azt tudtam, hogy a személyes kedvenceim között csont nélkül helyet kapott. 

Aztán az addig, az Alapítvány-trilógia kötetein túl megjelent egy-két könyv után szép lassan, bár nagyon lassan, megjelent magyarul az összes regénye, jobbára a Móra Kiadó gondozásában, majd a gigantomán Szukits-nak hála az olvashatatlanul Ytong-tégla nagyságú életmű-sorozatban minden, ami Asimov. (Csábító volt nagyon a kiadáskor is, meg mostanság alaposan leárazva is árulja a Szukits, de ellenálltam: marha sok helyet foglal, ráadásul a nagy része már itt volt a polcomon, olvasható méretű kiadásban.) Aztán néhány költözés, pár barát, és megcsappant a majdnem teljes sorozatom, nem győztem beszerezgetni a hiányzó köteteket. Ez a kétkötetes Robottörténetek kb. két hete landolt a tulajdnomba a regikonyvek.hu előjegyzési lehetőségének köszönhetőn. 

*

Az a gáz, hogy fogalmam sincsen, olvastam-e valaha a Robottörténetek-et? Ez a két kötet egy novellafüzér, s volt olyan történet, ami ismerősnek tűnt, de simán tán csak azért, mert a harmincegy novella közül kilenc megjelent már az Én, a robot címmel kiadott kötetben is. Amit viszont, ezt biztosan tudom, jó pár éve már olvastam.

A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
 
1.
A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2.
A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3.
A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,
56. kiadás, 2058

Ha jól lapátoltam össze az információt, a Robottörténetek 1982-ben jelent meg először, de némely története még az ötvenes években született. Viszont mert a Robottörténetek novellái nem egyszerre jelentek meg, így, ahogy most, szépen sorban megírva, együltőben átgondolva, hanem Asimov munkássága során mikor, hogy, itt és ott, úgy harminc év alatt, azt kell mondanom, jó volt a könyv szerkesztője. Jó, mert mégis mutatnak egyfajta ívet a novellák. Egyfajta, hm, történelmi ívet a robotok és az emberiség viszonyáról, viszonyairól, a viszonyok alakulásáról, változásairól, a félelmekről, előítéletekről, a reményekről és a visszaélésekről. Vagyis az a tény, hogy a könyvnek a harminc év ellenére van szerkezete, egyfajta kisebb csoda. Az is tény viszont, hogy megmagyaráz néhány elhanyagolható ellentmondást is. 

Asimov gondolatjátszik. Megalkotta a robotika három alaptörvényét, amely törvények biztosítják, hogy a robotok semmilyen körülmények között nem árthatnak az embereknek, és maguknak is csak akkor, ha embert védenek. De Asimov ennek ellenére jól látja, érzékeli, prófétálja, hogy a robotok léte, fejlődése, működése számos, vagyis inkább számtalan erkölcsi, etikai kérdést felvet, fel fog vetni. Mert az, hogy a robot semmilyen körülmények között nem árthat az embernek, a mindennapi élet gyakorlatában rengeteg szituációban kevésnek, elégtelennek bizonyul. Akkor is, ha az Asimov által megalkotott három alapvető robotikai törvény kizárja a Terminátor-féle rémjövőt (vagy mégsem?), amikor is az emberen túlnőtt robotok harcba szállnak a hatalomért. 

Szóval a novellák elindulnak onnan, hogy még messze nincsenek  emberszabású robotok, de vannak már némileg emberszerű gépek. Amikkel így-úgy, de viszonylag sűrűn van valami baj, a viselkedésük meglehetősen gyakran vagy sürgős töprengésre készteti az embert, vagy hosszas töprengésre készteti. A novellákat két dolog köti össze: elsősorban persze a robotok, másodsorban a robotokat gyártó cég, az Amerikai Robot. Ami a pozitronagy megalkotásával a robotok első számú majd egyetlen gyártójává lesz. Az Amerikai Robot az ember legfontosabb segítőkének tekinti a robotokat. De az emberek még kétszát évvel a robotok gyártásának a megkezdése után is bizalmatlanok az emberszabású gépekkel szemben. 

A novellafüzért több, nagyon logikus egységre bontották a szerkesztők.
Az első egység az egyáltalán nem emberszerű robotokról szól, robotkutyáról, robotautóról, egy mesegépről.
Aztán Asimov mesél a fémrobotokról, majd a humanoidokról is.
Négy novella Power-ről és Donovan-ról szól, a két robottesztelőről, akiket mindig az első sorba állítanak, ha új munkarobotokat állítanak valahol csatasorba. S azok persze soha nem működnek az elvártak szerint. 
A novellafüzér legtöbb novellája az Amerikai Robot nagy robotpszichológusáról, Susan Calvin-ről szól, az érzés és humor nélküli, hideg, kérlelhetetlenül logikus és hihetetlenül okos vénkisasszonyról. Az alakja Asimov-tól szokatlanul árnyaltaln megformált, mind külső, mind belső tulajdonságait illetőn. Susan Calvin szintén rejtvényeket old meg, ahogyan Power és Donovan, csak ő a robotok hm, „pszichéjéből” indul ki. Voltaképpen jobban ismeri őket, mint az embereket. De az bizonyos, hogy jobban bízik bennük, és jobban szereti őket. 
Majd olvashatunk két novellát a csúcsrobotokról. Az egyik az ismert filmnek, A kétszáz éves ember-nek (Robin Williams az irodalmi eredetije.)

 

Asimov nem foglal állást a robotok mellett vagy ellen. Abban igen, hogy a robotok megalkotása hatalmas felelősség, és rengeteg veszályt rejt magában. A veszély forrása az ember, ha meggondolatlan. A robotszereplői jobbára ártalmatlanok, de mindenképpen ártatlanok, és még amikor nem ártalmatlanok, akkor is ártatlanok: az ember alkotta őket, tetteiket soha nem a rosszindulat vezérli, csak az ember féltése és logika. Esetleg valami apró gyártási hiba. A gyártási hiba és a logika viszont nem mindig az emberért dolgozik. A Terminátor hátborzongató csírája felfedezhető a ...hogy engedelmességgel tartozol neki-ben, a robotok végtelen szeretetreméltósága pedig A két évszázados ember-ben. 

*

Egy biztos: unatkozni nem lehet a két kötet olvasása közben. Letenni sem nagyon lehet őket. Alapvetőn nem szeretek könyvet könyvvel hasonlítgatni, de a Robottörténetek-et olvasva hol Lem, hol Bradbury jutott eszembe. Az agytekerős rejtélyek megoldásakor természetesen Lem, az érzelmesebb, inkább a lélekre ható sztoriknál Bradbury. Sőt, a robotautók esetében még az is felvillant, hogy Stephen Kingnek is volt kitől csórnia tanulnia. De mondom, buta dolog ez a hasonlítgatás. Asimov leginkább Asimov-ra hasonlít, amikor ír. Akit jó olvasni. Mert gondolkodni is lehet, és megdöbbenni is, de nem maradnak parlagon az érzelmeink sem, miközben veretes, klasszikus sci-fi-jét olvassuk. 

 

Móra, Budapest, 1993, ISBN: 9631171043 · Fordította: Baranyi Gyula, Bihar György, F. Nagy Piroska, Füssi Nagy Géza, Kugler Györgyi, Nagy Sándor, Németh Attila, Sóvágó Katalin, Szántai Zsolt, Vámosi Pál, Villányi György

5/5

(2019)

 

Mr. Weston tízesztendei házasság után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. („Robbie”, 1. kötet, 151.)

 

– Valami csak kellett, hogy létrehozzon, Zseni – magyarázta Powell. – Hiszen azt magad is elismered, hogy a mai tökéletes emlékezőképességed ellenére semmiről sem tudsz, semmiről az égvilágon, ami egy hétnél korábban történt. Én megadtam neked ennek a magyarázatát. Donovan és én egy héttel ezelőtt állítottunk össze téged azokból az alkatrészekből, amelyeket egy űrhajóval szállítottak ide.
Zseni hosszúkás, hajlékony ujjait nézegette. Zavart viselkedésében volt valami furcsán emberi.
– Szerintem erre kielégítőbb magyarázatnak is kell lennie. Mert az, hogy maguk csináltak engem, nagyon valószínűtlenül hangzik.
– A Föld szerelmére, miért? – Powell hirtelen fölnevetett.
– Nevezze ösztönös megérzésnek. E pillanatban csak ennyit mondhatok. De majd kiokoskodom a megoldást. Helyes logikai következtetéssel meg lehet állapítani az igazságot, s én kitartok, amíg csak el nem jutok odáig. ( „Logika”, 1. kötet, 250.)

 

A robot egy másik széket húzott oda.
– Elhatározásra jutottam – kezdte higgadtan. Donovan felborzolódott, és félretolta a szendvicsét.
– Ha megint arról a dilis...
De Powell türelmetlenül leintette.
– Folytasd csak, Zseni. Halljuk, mit akarsz mondani.
– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményekre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy én magam létezem, mert gondolkozom...
– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!
– Ki az a Descartes? – dühöngött Donovan. – Mondd csak, Greg, mi a fenének ülünk itt, és hallgatjuk ezt az őrült kasztnit?...
– Maradj csendben, Mike!
– És a kérdés – folytatta zavartalanul Zseni –, amely nyomban felmerült, így hangzott: mi lehet a létezésem oka?
Powell állkapcsa megfeszült.
– Ne hülyéskedj! – mondta. – Már megmagyaráztam neked, hogy téged mi csináltunk.
– És ha nem hiszel nekünk – kontrázott Donovan –, örömmel szétszedünk. A robot lekicsinylő mozdulattal széttárta acélkarjait.
– Én csak bebizonyított tényeknek hiszek. A hipotéziseket észokokkal kell alátámasztani, másként értéktelenek, az pedig kifejezetten ellentmond a logika törvényeinek, hogy maguk csináltak volna engem.
Powell lefogta Donovan ökölbe szorított kezét.
– És ezt mire alapozod?
Zseni fölnevetett. Nem emberi nevetéssel, sőt a valóságban ennél gépszerűbb hang még sose hagyta el a torkát. Éles, kirobbanó hang volt, szabályosan kattogó és színtelen, mint a metronóm hangja.
– Nézzenek végig magukon – magyarázta. – Nem lebecsülésképpen mondom, de nézzenek csak végig magukon! Az anyag, amelyből készültek, puha és petyhüdt, nem tartós és nincs benne erő. Energiáért olyasféle szerves anyagok elégtelen oxidálódásához kell folyamodnia, mint az ott. – És ujjával helytelenítőleg Donovan szendvicsének maradványaira mutatott.
– Amellett maguk időnként kábulatba esnek, s a hőmérsékletben, légnyomásban, nedvességben vagy sugárzásban bekövetkezett legkisebb változás is károsan befolyásolja képességeiket. Egyszóval maguk silány készítmények. Ezzel szemben én tökéletes gyártmány vagyok. Közvetlenül nyelek le elektromos energiát, és csaknem százszázalékos hatékonysággal használom fel. Erős fémből készültem, állandóan öntudatnál vagyok, és a legszélsőségesebb külső körülményeket is könnyedén elviselem. Ezek tények, s ha hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet, akkor mindez együtt halomra dönti a maguk csacska hipotézisét. ( „Logika”, 1. kötet, 253–255.)

 

Ahogy már jól tudjuk, a Blacksad egy noire-típusú képregény, s maga Blacksad egy Philip Marlowe-szerű macska-magánzsaru, aki kemény közömbösséggel, mélyben megbújó érzésekkel mászkál a város bűnének a mocsarában. A Blacksad egy állatszereplőkkel dolgozó krimiképregény.

Egy olyan krimiképregény, amelynek vannak hibái, de ezek a hibák teljesen simán megbocsáttattak nekije, mégpedig a hihetetlenül szép, részletes rajzokért. A legutóbb például azt merészkedtem állítani, hogy egyes képregénykockái felérnek Zorád Ernő festményeivel. Ami, lássuk be, nem apró kijelentés, de nem ám! Sőt, hatalmas érdeme a rajzolónak, hogy például az egyik történetben ismeretlenül is megrajzolta Szerelmetesfeleségtársam aktját, hátulról. Macska volt. (Ez legalább akkora pozitívum számomra, mint Vargas Llosa Szeretem a mostohámat című, egyébként elég beteg könyvének egy leírása a keményhúsú, töltött galamb asszonyokról.) Szóval a rajzok nem csupán roppant életszerűek, részletgazdagok, hanem egyszerűen szépek. Jó nézni őket, el lehet merülni bennük. 

A Blacksad történetei azonban nem túl erős történetek. Nem mondom azt, hogy rosszak, de nem túl jók. Ezzel együtt simán a legjobb képregények között van. Micsoda ellentmondás, mégis igaz! Aki felnyit egy Blacksad-könyvet, meg fogja érteni, miről beszélek. 

De az a helyzet, hogy ez az ötödik Blacksad valahol történetileg végképp nincsen a helyén. A borító rikító sárgasága, rajta a még rikítóbb Cadillac-kel sokkal inkább az ötvenes évek rock and roll fílingjét idézi fel („Csókkirály kocsija almazöld Buick,/ a nője az ülésen hozzá bújik”, „Andi, Andi, Andi / Nem vagyok olyan jampi, aki felcsíp egy csajt, / S  közben mással hajt,  / Így okoz fokozott zűrzavart.”), mintsem egy noire detektívsztorit. De itt még nem fogtam szagot, gyanútlanul estem neki a történetnek. Ami olyan, mint a borító, és mint a r'nr'-fíling: felületes és semmitmondó. 

Blacksade voltaképpen mellékszereplő a róla elnevezett képregényben. Sofőrré degradálódva sodródik az eseményekkel, semmit nem irányít, semmit nem nyomoz ki, csak megesik vele ez-az, távol a nagyváros zajától, az úton, meg egy vándorcirkusz sátrai között. S közben minden olyan kis véletlenül, mintegy megesik vele. Meg a történet szereplőivel. A legéletszerűbb (szagúbb?) szereplő egy alkotói válságban savanyodó oroszláníró, akit a dúvad haverja (bölény) addig csesztet, amíg addig jár a korsó a kútra... Ez az oroszláníró komolyan jól sikerült figura lett, de sajnos szinte csak ő és a haverja sikerült jól az egész történetben. Gondolkodom: nem, még a sakálügyvéd is jó, mert muris. Amiben aztán persze ki is gömbölyödik minden, ahogy kell, s még picit nyitva is marad, hogy lehessen tűnődni rajta. 

De a történetben Blacksad voltaképpen semmit nem nyomoz, egyáltalán nem noire, egyáltalán nem a szokásos is enyhén depis felgöngyölítés, egyáltalán nem Philip Marlowe, hanem sokkal inkább a félderűs Columbo hadnagy. Mindenféle szempontból. De még Columbo is akciósabb hős, mint az egyébként kemény Blacksad. A szerzők annyira bajban voltak a történettel, hogy még a kötet címe (Amarillo) is kínban született. Mert olyan kis semmilyen, semmitmondó. Mert lényegtelen. Mert nem a város (az Amarillo egy városka neve) áll a történet középpontjában. (Nekem meg ráadásul mindig Poe amontillado-ja jut eszembe, ami, ugye, nem egy városka, hanem egy sherry-fajta neve.) 

Vagyis itt van ez a történet, amit szeretünk, mert a rajzok Blacksad-rajzok, mert a főszereplő a kedvenc macskánk (én pedig egyszerűen nem kedvelem a macskákat, tehát ez nagy szó), meg mert noire krimi (miközben á, dehogy), s aközben nem is szeretjük annyira, mert nem a szokásos a hangulat, mert Blacksad itt nem is Blacksad, és a végső feloldás is olyan kis izé, feloldásnak. 

De nincs kiábrándulás, várjuk a következő könyvet! :-)

Kir Bulicsovról alig találtam valami adatot az interneten. Van róla egy Wikipédia bejegyzés. „Kir Bulicsov (Moszkva, 1934. október 18. – Moszkva, 2003, szeptember 5, orosz sci-fi-szerző. Valódi neve Igor Vszevolodovics Mozsejko volt.” (Mondd ki gyorsan a középső nevét, és megérted, miért lett Bulicsov! :-D ) És a cikk felsorolja elmondja, hogy dolgozott fordítóként, kelet-kutatóként, burmai tudósítóként, és írt forgatókönyvet is. Aztán felsorolja a műveit, különös tekintettel arra a néhányra, ami magyarul is megjelent: Az utolsó háború, Kettészakított élet, Egy kislány a Földről, néhány elszórt novella a Galaktika magazin különböző számaiban, majd 2018-ban ismét felfedezte őt a Metropolis Media kiadó két könyvvel is: Túlélők, A kozmosz vándorai. Az Index 2003. szeptember 15-i cikke tudosít a haláláról, hozzáteszi még, hogy tolmácsként is dolgozott. Meg tévesen azt is, hogy Galaktiká-n kívül a Kettészakított élet című antológiában is jelentek meg novellái. A Kettészakított élet nem antológia volt, hanem Bulicsov önálló novelláskötete. Spongyát a tévedésre! 
És nagyjából ennyi van a neten róla.

Kamaszkorom egyik kedvenc könyve Az utolsó háború volt. Amiből, szégyenszemre, semmire nem emlékszem. Ekkora kiesésém nem szokott lenni, nem is tudom mire vélni. De az emlé, hogy nagyon szerettem, mélyen rögzült, és az is mutat valamit, hogy a könyv azóta is a polcomon maradt. Meg talán arról is árulkodik, hogy Bulicsov nem az nagyon filozófálgató író. Hiszen kiskamasz koromban is teljesen lekötött, amit írt. Ezt nem fikázásnak szánom, és eszembe sincsen degradálni vele a műveit. Többször említettem már, Edgar Rice Burroughs könyveit nem olvasom túl sűrűn (Tarzan, John Carter), de ha igen, nem tudom letenni őket. Az utolsó háború azon klasszikus sci-fi-k közé sorolható, ahol még érdekes egy bolygó felfedezése, ahol még nem tök evidens, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, és ahol a történés simán elviszi az egész könyvet, s nem a szerkezet vagy a nyelvezet lesz az, ami megfog. 

Vagyis az emlékem Bulicsovról teljesen pozitív maradt, még akkor is, ha nem ey ementáli sajtra hasonlít, hanem egy fekete lyukra. 

Amikor tavaly megjelent a régi/új kötete, a Túlélők magyarul, kicsit utánapislogtam, hogy mi minden van már tőle magyarul. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy létezik ez az Egy kislány a Földről című könyv is. Beszereztem, s most elolvastam. S jelenleg tűnődöm. 

Mert elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy a többi magyarul megjelent művével szemben ez egy sci-fi-mese. Amivel nincs semmi baj. Csak aki nem így olvassa, annak csalódást fog okozni. Mert hangsúlyozottan mese. Lehet, ugyebár, úgy is sci-fi-mesét írni, ahogyan Lem tette a Kiberiádá-val, ami meseformájú ugyan, de alapvetően nem a zsengébb korosztály számára való. Bulicsov Kislány-a sokkal inkább hasonlít László Endre egyenetlen színvonalú, sokszor csak az emlékek által megszépített Szíriusz kapitány-sorozatára vagy a Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-jére. De akár a zseniális Mézga Aladár különös kalandjai is eszünkbe juthat. Ha már sci-fi-mese. Újra mondom, hangsúlyozom, semmi bajom nincsen a műfajjal! Egyikkel sem. De aki csak mást vagy mást se olvasott Bulicsovtól, talán nagyon másra számít. 

Adva van a történet szerint egy űrhajó, négy utasával, amelyik azért kel útra, hogy állatok szerezzen Galaktika-szerte az állatkertnek. Az egyik utas a főhős kislány, Alice papája, a fő állatász. Egy másik utas az állatász kislánya, a tizensehány éves Alice, a minden lében kanál, kotnyeles, de felettébb okos, találékony és nagy szívvel rendelkező kislány. Útra kelnek tehát, és hamarosan azon veszik észre magukat, hogy nyomoznak az eltűnt Második Kapitány után (akiből, logikusan, ezek szerint van Első, és mint megtudjuk, Harmadik. Röpködnek bolygóról bolygóra, minden bolygó új meglepetés, új kaland, új, ötletes élőlények: magnó módra szöveget rögzítő és visszamondó madár (locsogány; mekkora név már! :-D ), tükörként a valóságot rögzítő virágok, repülő tehenek (akket roppant nehéz legeltetni, de könnyű a folyón áthajtani), mászkáló, örökké kompótlére szomjazó bokrok és így tovább. S persze nem lehet kétséges, hogy a hőseink megtalálják-e a Második Kapitányt, ahogyan az sem, vajon ők győzedelmeskednek-e vagy az űrkalózok, s pluszban még az is kiderül, hogy vajon mekkora gazember is valójában a professzor, doktos Magaslesy-Puskás Tódor? 

Bulicsov meséjének van váza, van története, és tele van szipozerkázó ötletekkel. Az alap az, hogy csak tisztességesen, becsületesen, szeretve és építve, alkotva érdemes élni, a gazembereket le kell fülelni, és jól meg kell büntetni, de meg ám! 

–  Lejárt az idő, kalóz úr! Vagy kinyitod a fedőlapot, vagy többé nem állunk veled szóba! Tízig számolok: egy, kettő, három...
–  Elmondok mindent! –  hadarta rémülten Husi. –  MIndent elmondok! A legelső perctől kezdve ezt akartam [...] (192.)

Mert modnom, mesét olvasunk,csak a táltos paripát itt űrhajó helyettesíti, a gonosz varázslót egy alakváltó ufó, a próbák pedig az éppen aktuális bolygók lényei, viszonyai. S ha akarom, az eltűnt, eltüntetett Második Kapitány az elvarázsolt királyfi. De persze semmi szükség az analógiák erőltetésére, Bulicsov nem modern népmesét írt, hanem sci-fi mesét, ami nem szüzséiben, hanem fordulataiban, a főszereplők jellemeiben, a szereplők tulajdonságaiban fantáziadús mese.

Ami néha kimondottan humoros:

Kiértünk egy ketrecekkel, akváriumokkal, kalitkákkal, karámokkal telezsúfolt térre. Űrbeli élőlények cserehelye volt ez. 
Még nekem, a tapasztalt űrbiológusnak is komoly agymunkát okozott a látvány. Páratlanul tarka állatsereglet volt ez! Alig lehetett megkülönböztetni az árut az eladótól. (67.)

Nekem tetszett, akkor is, ha nem ütött páros, nyitott tenyérrel mellbe. 

S persze azért ne feledkezzünk meg az illusztrátorról sem, a rengeteg ifjúsági könyvhöz a tehetségét és megkapó rajzat adó Hegedűs Istvánról sem! Mindig kedveltem a művészetét. Itt is. 

3,5/5

(2019. március)

 

A könyvből készült egy animációs változat is, sajnos csak angol nyelvű felirat van hozzá. Vagy sanos, hogy nem tudok oroszul, pedig nyolc évig tanította rá. 

• 
• 
• 
• 
• 

Újra és újra elmondom: szerintem nincs gyerekregény és nincs női irodalom. Irodalom van, amelyik vagy jó vagy nem. Akkor is, ha preferálnak valamilyen célközönséget. Mindezt azért írom, hogy megpróbáljam kimagyarázni, miért kerül a repertoáromba rendszeresen néhány kakukktojás: gyerekkönyvek, Pöttyös Könyvek, egyebek. Szóval magyarázom a bizonyítványomat, mert G. Szabó Judit könyveinek a döntő többsége a Pöttyös-sorozatban jelent meg. Utóbb még ez a macskasimogatós is, pedig általánosan igaz, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben még lényegesen magasabban volt a fiatalabb korosztályok ingerküszöbe, komolyabb könyveket olvastak éretlenebb években, mint manapság. Ez a macskás-könyv mégis először a Kozmosz-sorozatban jelent meg. Okkal. Vélem, később az írónő Maris-sorozata, ami stimmol a Pöttyös-korosztályhoz, vonzotta be a Pöttyös-szférába ezt a könyvet is. 

Az író

G. Szabó Judit könyveit pedig szeretem. Slusszpassz. Az írónő sajnos 2010 óta már nincs velünk személyesen, csak a könyvei által. Ha jól számoltam, összesen tizennégy könyvet adott ki. A jelen könyve hét magyar kiadást ért meg, de kiadták németül, lengyelül, szlovénül és csehül is. A Hárman a szekrény tetején-nek nyolc magyar kiadása volt. G. Szabó Judit jól ír. Jól, mert minden erőlködés nélkül tréfás, humoros, és bár soha életemben nem voltam tizenéves lány, nekem úgy tűnik, pompásan fogja meg a kamaszcsajok látásmódját és életének a problémáit. Fenntartom a jogot, hogy ebben tévedek, de nem hiszem, hogy így lenne. (Lopott a gondolat, de ide illik: „Egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem.”) 

A történet

Jutka ágyban kénytelen feküdni, mert leesett egy lóról. Mert ledobta egy ló. Sérült a harmadik csigolyája. Ami komoly dolog, de mert a fiatalok szervezete csodákra képes, tragédia nincsen, csak baj. S mert kórházban kénytelen feküdni, meg kicsit később otthon, és nagyjából nem tud mozogni a fájdalom miatt, nem nagyon tud mást csinálni, mint gondolkodik. Végigondolta az életét. Az addigit. Azt, hogy elhagyta őket, őt, a rá egyáltalán nem hasonlító ikrét, Ágit és az édesapjukat az anyjuk. Azt, hogy az apjuk számára, Judit úgy látja, már csak a nevelőanyjuk létezik, aki ezerrel befolyásolja az apjukat. Azt, hogy míg Ági a maga simulékonyságával, szépségével mindenki kedvence, addig ő a középsuli első osztályában az Uborkapofa becenevet kapja az egyik tancitól. Azt, hogy úgy érzi, neki a büdös életben esélye sem lesz arra, hogy egy normális krapek ránézzen. Azt, hogy amikor mégis ránéz egy krapek, az tutira nem normális. Azt, hogy úgy fest, az egyáltalán nem menő csajszis vagánysága, a sportok iránti vonzalma, az, hogy nem keni-feni magát állandóan, nem törődik azzal, hogy valami tevékenység miatt összekenődik valamivel. Neki úgy tűnik, mindenki számára taszító. 

A történetnek két vonulata van

Az egyik vonulat  fájdalmasan ismerős számomra, életem két szakaszából is, hol innen, hol onnan. Én vagyok az, akinek három anyja volt. Egy édes, aki huszonhét éves korában meghalt. Abban a tudatban éltem a gyerekkoromat, hogy Anyu meg fog halni. Hétéves voltam, amikor megtörtént. Édesapám még kétszer nősült. Egyik házassága sem sikerült jól. Anyu halálát soha nem heverte ki, de próbálkozott. Nem tudta, hogy amíg el nem enged egy dolgot, nem tud egy másikat megfogni. A nevelőanyáimmal nem volt jó viszonyom. Én úgy éltem meg, hogy adtam esélyt a dolgoknak. Biztos, hogy rontottam én is ezt-azt, hogyne tettem volna, gyerekként? Mindkét nevelőanyámnál jött egy pillanat, amikor kirobbant belőlem: „Nem vagy az anyám!” Margit hedonista volt, ezért is pattant le Apu sok, minden bizonnyal a kisebbrendűségéből fakadó kurvázása után. Vagy voltak dolgok, amikről nem tudtam. Zsuzsa pedig teljesen kiforgatta mindenéből az apámat. Aki, amikor negyvenhárom évesen meghalt, halálra itta magát, egy festékfoltos kombinált fogót és egy szakadt bőrkabátot hagyott rám. Ez maradt a kétszoba összkomfortos óbudai lakásból. Én is úgy éltem meg, ahogyan Jutka: az apám kellett a nőknek, de én rohadt felesleges voltam a számukra. 

A másik életszakasz vagy húsz évvel később történt, amikor a velem maradt két gyerekemmel, Szerelmetesfelesgétársammal és az ő akkor négyéves kislányával patchwork-családot csináltunk. Hatalmas lehetőség volt mind az ötünk számára. Persze az aknák telepítve voltak. A lízingelt gyerekkel esélyem nem volt, több ok miatt sem, bár rettenetesen bíztam benne, hogy csak idő kérdése. Az én gyerekeimnél visszaütött, hogy szerelmetesemmel hihetetlenül jól megértettük/jük egymást: sokszor az volt a vád, hogy túlságosan kibeszéljük őket, azért a hasonló reakcióink feléjük. Holott csak működött a 90–95%-os együttgondolkodás. Meg persze az, hogy mindenkinek bele kellett volna tenni a maga részét a családosdiba. Vagyis szerelmetesem is nevelőszülőből mostohaszülővé vált, meg én is az apróbb poronttyal. Tizenéve, hogy nagy a szerelem köztünk, a saját csimotáim ezt is úgy élhették meg, hogy ők háttérbe szorultak az értékrendemben. Ahogy Judit is úgy éli meg. 

Szerintem G. Szabó Judit ebben a tekintetben némileg elsiklott egy lehetőség felett. Judit, ahogy mondtam, végig a nevelőanyjának írja a könyvet. Nem jó szájízzel. Meg van arról győződve, hogy az utálja őt. De sikerül úgy szőnie az írónak a szöveg szőttesét, hogy kiderül, szó nincs erről, Judit rosszul értelmez, ellenséges, talán mert féltékeny az apja és a nevelőanyja közti kapcsolatra, talán mert kamasz és lázad. De úgy érzem, minden bizonnyal az érintettségem okán, hogy ebben a vonalban bőven lett volna még lehetőség, ha a srác-kell-vonal nem vitte volna el a történetet. 

A másik vonulat A rút kiskacsa történetével való párhuzam. Judit megéli, hogy testi fejlődése végett egyszerre csak túlnövi a húgát. Az arca soha nem lesz olyan szép, mert hogyan is, de a teste vonzó női testté érik, és az egyénisége Nőt alkot belőle. Míg Ági csupán egy jó bige marad. Érdekes, izgalmas ez a vonal is, de nem annyira, mint az előző. Ráadásul van benne egy epizód, ami bár nem élet- és szövetidegen, nekem mégis feleslegesnek tűnik. Jutka elhatározza, hogy felcsíp egy férfit és elveszíti a szüzességét. Az Astoriánál fel is szed egy argentin pasast, akinek a nyaralójába is elmegy, de ahol ügyesen és okoson végül kisiklik az aktus elől. G. Szabó Juditnak sikerült ezt is hihetőn és nagyon finoman megoldania (de azért ne feledjük, hogy végső formájában egy pöttyös könyvről beszélünk!). A slussz poén, hogy végső soron a Judit-hattyú mintha fogna valamit pótanyu indítékaiból, motivációból is. De ez sincs a szánkba rágva. Sőt, még az is kiderül, hogy az az érzés, hogy senki nem szereti egy óriási kavarás része volt. 

Szóval érdemes elolvasni 

ezt a könyvecskét! Kedves, humoros, életszagú, de nem akar okosságokat sulykolni, világmegváltani és földbe döngölni sem. Csak tudatosítja, hogy élni vidáman érdemes, és mindenkinek meg van a maga baja.

Ami számomra érthetetlen: a '71-es, nem Pöttyös kiadást Szecskó Tamás pompás rajzai díszítik. A Pöttyös kiadásban nincs grafika. Hökk! 

 

4,5/5

(2018)

ALAPVETÉS

Manapság, egyre inkább úgy tűnik, a közbeszédben két dolog van, ami rögtön és azonnal kivágja a biztosítékot polkorrekt berkekben (és hol nincsen már a polkorrektség dominanciája? Maximum a kocsmaasztal mellett, de még ott is óvatosnak kell lenni.).

Az egyik ilyen téma a másság, elsősorban is a szexuális másság kérdése, az LMBTQXYVWZS-re való tekintettel. (Írtam már, volt ezzel kalandom, egy könyves portálon megkérdezte tőlem egy főiskolás lány, ugyan mondjam már, vajon hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy milyen nemű? Gondoltam, mondom neki az Ockham-borotvája szerinti frankót: benézek a lába közé, s attól függően mondom ki a verdiktet, amit látok. Gondoltam, rosszul, hogy az ítélethozatal eme formája megfellebbezhetetlen, de beszélgetőpartneremtől megtudtam, hogy Ockham elmehet a fenébe manapság, mert mi van, ha bár ezt látok, de a csimota amannak érzi majd magát, nos akkor én meg rá fogom kényszeríteni az ellenkező amannak a nemi jellegeit, viselkedésformáit? Próbáltam érvelni, hogy persze, emberi méltóságában, törvény előtt, jogaiban egyenlő a két nem, de nemi jellegeiben, gondolkodásmódjában, Istentől, sorstól, élettől, evolúciótól kapott, tény, de kényszerű szerepeiben mégis csak vannak eltérések... Ó, bár ne mondtam volna ilyen badarságot! Nem is részletezem...

A másik ilyen téma a holokauszt kérdése. Ez már annyira komoly, hogy a mainstream kincstáriságtól eltérő véleményt nyilvánosan megformálni büntethető cselekedetté is vált. Bár liberálisnak hazudott, görcsösen demokráciának nevezett rendszerben élünk, itt Európában (sokak szerint ebbe fogunk belepusztulni), de erről a történelmi kérdésről és vonzatairól nem szabad másként gondolni, mert még pert is vehetünk a nyakunkba, szabadságvesztéssel. És annyira nem szabad eltérni a kötelezőtől, hogy az eltérés már magántársaságokban is túlsodródást az oldalvonalon. Én egy nagyon, de tényleg baráti beszélgetés során arra kaptam fel a fejemet, hogy halványbarnának neveztek, mert egyáltalán érdekelni mernek a revizionisták érvei. („Revizionizmus: a történelemről alkotott korábbi elképzelések kritikus felülvizsgálata újabb tények ismeretében, vagy a korábbi tények újfajta értelmezése.”) Vagyis a törvény, művelt, demokratikus, szólás- és véleményszabadságos Európa-szerte voltaképpen tiltja a másfajta értelmezési lehetőségét a történelem egy nyúlfarknyi szegmensének, tiltja, hogy a tényeket másféleképpen csoportosíthassa az állampolgár, vagy éppen olyan tényeket hozzon nyilvánosságra, amely tények sértik, meghaladják, átértelmezik az uralkodó értelmezés kereteit, értelmezését. Illetve nem mondok igazat: magában azt gondolja mindenki, amit akar, baráti beszélgetésben az hangzik el, amit csak akarunk, de nyilvánosságra nem hozhatjuk semmilyen formában. (A liberáldemokratikus diktatúráról ajánlott irodalom ez és ez.) 

A fenitek értelmében azonban most rögtön nézzen magába mindenki, aki azt mondja, Magyarországon diktatúra van. Richard E. Harwood könyvét ugyanis teljesen simán, interneten hirdetve meg lehet vásárolni a könyv magyarországi kiadójánál, meg lehet rendelni vagy elő lehet jegyeztetni bármelyik online antikváriumban, meg lehet vásárolni bármely internetes használt-árú weboldalon. De letölthető formában is több helyen megtaláltam. S ezek a lehetőségek nemcsak erre a könyvecskére vonatkoznak, hanem több hasonlóra is. 

Az is tény azonban, hogy a szólásszabadságot korlátozó törvény olyan félelmetesre sikeredett, hogy a legnagyobb magyar könyves oldal nemes egyszerűséggel törölte az adatbázisából a holokauszt relativizálásával foglalkozó könyveket. Nem végeztek ugyan tökéletes gyomirtást, de például sem ez a könyv, sem vaskos, részletes párja nem élte túl a perektől való félelmet.  S most, ahogy ezt a mondatot leírtam ennek a hosszú bevezetésnek a végére, rájöttem, hogy az utóbb becitált könyv alatt nagyjából ugyanezeket már leírtam. Ahogy azt is, amit most írok nem könyvértékelés, mert nem vagyok történész, hanem könyvismertetés. 

A SZERZŐRŐL

Nem sok információt találtam. Vagy nem vagyok elég ügyes. Az eredeti neve Richard Verrall. Szerkesztő volt, politikus, s nagyjából az egyetlen ismertté vált könyve ez. A könyvet először Ernst Zündel adta ki Kanadában, akit perbe is fogtak emiatt. A per nem csupán e könyv miatt híresült el, hanem a szakértőként felkért Fred Leuchter elhíresült jelentése miatt is. Leuchtert Zündel kérte fel szakértőnek a gázkamrák falán lerakódott, az állítólag emberölésre használt Zyklon-B-ből kiváló, a falakon lecsapodó cián mennyiségének a megvizsgálására. A Leuchter-jelentés szerint a mosókonyhákban több cián volt a falakban, mint a gázkamrának nevezett helyiségekben. Később Leuchter jelentésének a tudományosságát sokan megkérdőjelezték, mert azt mondták, Leuchter nem is rendelkezett a megfelelő tudományos fokozattal. A kérdés nem egyértelmű, lehet vele pingpongozni, de a lényegről mindenesetre pompásan eltereli a figyelmet. 
Szóval van ez a könyvecske, alig száz oldal az egész, de az évek során mégis a revizionista irodalom egyik alapjává vált. 

A KÖNYVECSKE LÉNYEGE

A könyv abban az értelemben antiszemita, hogy azt mondja, a holokauszt mainstream olvasata és persze a téma permanens ébrentartása voltaképpen pénzkérdés: a zsidóság minden kétséget kizárón hasznot húzott a holokausztból. Egyfelől Izrael állam megalapításával (1948), másfelől a kárpótlások többszöri behajtásával. S a kárpótlásokat ráadásul nem a ténylegesen elhalálozott személyek száma után igényelték, hanem milliós nagyságrenddel nagyobb elhunyt után. Voltaképpen ebben a kérdésben Finkelstein sem mond mást ismert könyvében, A holokauszt-ipar-ban. Voltaképpen ez a holokauszt kérdés mértéktelen felnagyításának a célja. 

AZ ÁLDOZATOK SZÁMA
Mert mértéktelenül szemérmetlen például az áldozatok számának a közvéleménybe sulykolása. Persze, mondhatjuk, hogy egy is sok, és ez teljes mértékben igaz is, de Finkelstein könyve a bizonyíték, hogy ez nem csupán számháború, komoly anyagi tétje is van.
Harwood arra a következtetésre jut, hogy a második világháború során semmiképpen nem irthattak ki a németek hatmillió zsidót. Egyszerűen azét nem, mert Európában nem volt összesen hatmillió zsidó. Ha valóban hatmillió embert végeztek volna ki a zsidósága miatt, akkor a második világháború után gyakorlatilag írmagja nem maradt volna a zsidó népnek Európában. Némi statisztikákra hivatkozó matematika után arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt Európába, kalkulálva a statisztikák szerinti kivándorlással, mindösszesen 3,5 millió zsidó élhetett, és maximum másfél  millió zsidó halt meg a háború során. Ebből a másfél millióból a koncentrációs táborokban meghalt zsidók számát 300.000–500.000 főre teszi. Kétségtelenül nagyon magas ez a szám is, de ne feledjük, hogy 1945-től a táborok ellátása szinte lehetetlenné vált, a hiányos élelmezés és a hiányzó gyógyszerek miatt a tífusz-járvány irtózatos pusztítást végzett. 
Az elvetemült számháború, mondja Harwood, gyakorlatilag a nürnbergi perek során kezdődött, ahol a szovjet vezetés dobálózott az áldozatok hihetetlenül megnövelt számával, és a partizánok megfékezésére létrehozott Einsatzgruppen által elkövetett zsidó-irtásokkal. 

A PARANCS HIÁNYA
Harwood azt mondja, nincs, nem találtak parancsot a Harmadik Birodalom iratai között, amely a zsidók kiirtására vonatkozna. Másfelől a koncentrációs táborok munkatáborok voltak, értelmetlen lett volna a hadiiparnak dolgozó olcsó munkaerő drága elpusztítása.
Arra vonatkozóan viszont rengeteg irat fent maradt, hogy a Birodalom vezetésének szándékában állt a németországi és az elfoglalt területek zsidóit egy adott országba, nevezetesen Madagaszkárra kitelepíteni. Erre Goebbels állítólag még 1944-ben is hivatkozott, bár akkor a hadihelyzet miatt a tervet már kénytelenek voltak felfüggeszteni. 

NÜRNBERG
A nürnbergi kirakatperről sok könyv, beszámoló született. Mára nyilvánvalónak látszik, hogy a per során a Szovjetunió és a szövetségesek által gyakorolt perrendtartás és jogalkalmazás, valamint a foglyok megdolgozása, kínzása egyáltalán, semmiféle jogi gyakorlatnak nem felelt meg, ezért gyakorlatilag a perek jogosságát teljesen megkérdőjelezi. A bíróság gyakorlatilag semmiféle tanúvallomást nem vett figyelembe, ami nem támasztotta alá az előre megírt ítéleteket, akadályozta a védőügyvédek munkáját, és erőszakkal kicsikart vallomásokkal bűvészkedett. A hab a tortán a frissen hozott jogi rendelkezések visszamenőleges alkalmazása. 

A TÁBOROK ÁLLAPOTA
A szerző azt is állítja, hogy a szintén fennmaradt iratok szerint a német vezetés, amíg tehette, rendszeresen és a lakosság életszínvonalához képest bőségesen látta el a táborokat élelemmel, gyógyszerrel. A pontosan vezetett dokumentáció szerint a betegségek széles spektrumát kezelték a tábori kórházakban. Hogy elejét vegyék a táborvezetés és a személyzet visszaéléseinek, legalább nyolcszáz esetet vizsgáltak ki és a buchenwaldi tábor vezetőjét, Koch parancsnokot halálra ítélték, az ítéletet végre is hajtották. 
Harwood azt írja, hogy a Vöröskereszt segélyeit, szemben a Szovjetunió táboraival, rendszeresen beengedték a németek által fenntartott koncentrációs táborokba, és a Vöröskereszt beszámolóban nyoma sincsen annak, hogy bármilyen szinten tanúi lettek voltak a fajirtásnak. 

A GÁZKAMRÁK
A gázkamrák egykori léte több mint kérdéses. Felhozza példának Birkenau esetét: a szövetségesek bombázásainak áldozatait a város vezetése a koncentrációs táborban szándékozott elhamvasztani, de azt a választ kapták, hogy a tábor krematóriumának kapacitása ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. 
Harwood felhozza Paul Rassinier példáját, aki a buchenwaldi tábor lakója volt. Rassinier több könyvet is írt, mint egykori rab annak cáfolatára, hogy a táborokban nem volt fajirtás, és a német táborvezetés a lehetőségekhez képest normális viszonyokat teremtett. Harwood több egykori szemtanút név szerint is megnevez, akik szintén cáfolták a fajirtás teoriáját. A tanúkat jobbára nem engedték nyilvánosság elé, Rassinier könyveit gyakorlatilag nem fordították le szinte semmilyen nyelvre. 

KONKLÚZIÓ

Van és nincs. Egyfelől, ugye, azt hallani, olvasni mindenfelől, hogy a második világháború egy hihetetlenül jól dokumentált történelmi konfliktus volt, iratok tonnáival. Vagyis van kérdés, nincs kérdés, úgy zajlott minden, ahogy tudjuk, a revizionisták pedig nem mások, mint a laposföld hívei, akik minden tudományos bizonyíték ellenére sem képesek felfogni, hogy itten nem egy aljas, anyagias konteó érvényesül, hanem a teljesen fekete-fehér, nyilvánvaló igazság. A revizionisták pedig rendre hozzák az ismétlődő érveiket, hogy ohó, dehogyis, dehogyis, ha már történelem, akkor legyünk reálisak, tényleg a tényeket vegyük figyelembe, és semmiképpen ne alkalmazzunk kettős mércét, kérem szépen! 
A kis ember (például én) meg kapkodhatja a fejét, hogy a csudába tegye magában helyre az igazságot, hogyan helyezze el a maga által is tapasztalt igazságmorzsákat a Nagy Egészben (a valóban mindenhol unásig nyomatott holokauszt-téma, a zsidóságnak a második világháború befejezése, vagyis hetvennégy év múltán való elképesztő támogatások, holokauszt emléknapok, múzeumok, stb. dolgai), illetve hová tegye a történelem hivatalos olvasatának ellene mondó érveket? 
Az bizonyosnak tetszik, hogy nagyon kevesen vannak, akik saját kútfős kutatásukra hivatkozhatnak a kérdés megítélésében. Theodore Dalrymple írja nagyon szemléletesen Az előítéletek dícsérete című könyvében: 

A tanács, mely szerint az embereknek pontosan akkora meggyőződéssel kellene hinniük bizonyos dolgokban, amekkorát az általuk személyesen birtokolt bizonyítékok lehetővé tesznek, lehetetlen feltételeket szab a legtöbb ember számára. Van-e akár csak egyetlen ember a világtörténelemben, akár Bertrand Russell, a híres filozófus, a konvenciók kérlelhetetlen ellensége, aki ennek szellemében élt? Én például olyan erősen hiszek abban, hogy 1066-ban Hastings közelében zajlott egy csata, amennyire erősen történelmi tényben csak hinni tudok. Azért hiszek ebben ennyire erősen, mert egész életemben ezt mondták nekem, ez volt az első történelmi dátum, amit megtanultam, és soha senki nem próbálta cáfolni ezt a tényt. Ám ha valaki felszólítana, hogy bizonyítsam be, hogy a hastingsi csata valóban 1066-ban történt, vajon mit mondanék neki? Ha egy másodlagos forrásra mutatnék, vitapartnerem joggal emlékeztetne rá, hogy csupán egy tekintélyre hivatkozom. Ha ezek után számtalan hasonló forrást idéznék, melyek mindegyike megerősítené az elsőt, még mindig joggal felelhetné, hogy továbbra is tekintélyekre építem érvelésemet, és úgy nem ellenőrizhetjük egy, a New York Timesban megjelent újságcikk pontosságát, hogy meg egy példányt veszünk a lapból. Ha erre azt válaszolnám, hogy a másodlagos források egész biztosan megbízhatóak, kérdezhetné, honnan tudom, hogy azok, hiszen az is elképzelhető, hogy mindannyian ugyanazt az eredeti tévedést adják tovább. Az új Tízparancsolat értelmében mindent meg kell kérdőjeleznünk. Ha nem tesszük, nem vagyunk racionális lények, csupán előítéletek és babonák áldozatai. 
A, mondanám ekkor, megtehetjük, hogy összevetjük a másodlagos forrásokat az elsõdlegesekkel. Vitapartnerem nagylelkűen beleegyezik, hogy ne firtassuk, az elsődleges források mindig megbízható iránymutatással szolgálnak-e a történteket illetően, és honnan tudhatjuk, hogy mikor igen és mikor nem; ehelyett arra kér, bizonyítsam neki elsődleges források felhasználásával, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén valóban zajlott egy csata. Mire én azt válaszolom, hogy ezt igazából nem tudom meg tenni, de biztos vagyok benne, hogy ha elegendő időt szánnék a szükséges készségek, például a korabeli dokumentumok olvasásának fejlesztésére, akkor megtehetném, vagy legalább hátrább tolhatnám a határt, amin túl kénytelen vagyok a tekintélyre hagyatkozni. Természetesen valójában eszembe se jutna ilyet tenni, hiszen rámenne a hátralev6 életem, hogy bebizonyítsak valamit. amit már úgyis tudok, hogy 1066-ban Hastingsben vagy annak környékén csatát vívtak. De hát éppen ez a lényeg, mondaná ekkor vitapartnerem, kizárólag tekintélyre alapozom a hastingsi csatáról való tudást, elmulasztok mindent megkérdőjelezni, elmulasztom állítólagos tudásomat megvizsgálni saját tapasztalatom és értelmem fényénél, és hagyom, hogy mások vakon vezessenek. Menthetetlenül hiszékeny vagyok; lássuk csak a nyercsinszki s és a hadrianapolisi csatát, nézzük, mire alapozom az azokról való, állítólagos tudásomat! 
Azt hiszem, nem volna túl nehéz bizonyítani, hogy tudásunk (vagy ahogy az „új Tízparancsolat" szerzője nevezné: babonáink) túlnyomó többsége tekintélyen alapul.

És csakugyan, nem így van-e? Vagy tekintélyre hagyatkozunk, vagy kénytelenek vagyunk történésszé lenni. Ám ennyi történész nem kell a világnak. Viszont a könyvet vehetjük komolyan, vélhetjük általa (is), hogy a második világháború ezen szegmensének értelmezése komoly felülvizsgálatra szorul, gondolhatjuk, hogy valóban, a holokauszt szüntelen előtérbe kerülésének van valami különös célja (hiszen semelyik másik nép szenvedése nem tolakszik ennyire az arcunkba, pedig lásd az indiánok, az örmények, a tuszik ellen elkövetett emberiség elleni bűntetteket. Kezelhetjük a revizionista érvek kézikönyvének. Vagy ostoba agymenésnek is. Esetleg az új antiszemitizmus alapvetésének is. Büntethetjük azt, aki kiadta. Meg aki olvassa. 
Van választék. 

Mindenesetre ez a vita érdekes volt: https://kuruc.info/r/2/65341

Kiadó nélkül, Budapest, 1999

4/5

(2019)

Réti az író

Réti László rendőr volt. Most nem tudom mi, csak azt, hogy író. Olvastam már több könyvét. A kedvencem még mindig A hasonmás, de egy könyvén kívül (Szex és Szekszárd) mindegyik határozottan olvasható, olvasmányos és izgalmas. Van közöttük különbség, van amelyik közelebb került hozzám, van amelyik nem (Vérvonal), de még az is 3,5-es értékelést ért el. Szóval jó dolog Réti Lászlót olvasni. Ráadásul, bár ennek semmi köze nincsen a végtermékeihez, Réti egy közvetlen, abszolút nem elszállt író, aki, és ezt félre ne értsd, egy intelligens, jóképű, sármos (nem félreérteni!) pasas. 

A migráció, mint regénytéma és mint valóság

És akkor itt van ez a régi-új könyv a migrációról, ami 2016-ban a kötet Falak mögött címmel is megjelent. Migráció. Akár óvatosságra is késztethetne, hogy Réti gyakorlatilag napi politikával foglalkozik. Akkor is, ha a könyve 2033-ban játszódik. Vagyis úgy napi politika, hogy voltaképpen sci-fi. Persze űrhajók, idegenek, high tech nélkül. Úgy napi politika, hogy 2016-ban jó pár dolgot előre prognosztizált. Egy interjújában azt mondta, hogy nem volt ez az ördögtől való, csak össze kellett illeszteni a mozaikokat, egymásba kapcsolni a puzzle-kat.
Voltaképpen azt is mondhatjuk, hogy a könyv írója belefutott a konjunktura csapdájába. A magam részéről valahogy soha nem kedveltem a napi eseményekre, problámákra közvetlenül reagáló irodalmi termékeket. Valahogy úgy érzem, az ilyen konjunkturák meglovaglása igazából semmi más, mint egy divattémával való visszaélés. Ezért nem kedvelem például a globális felmelegedéssel és hasonlókkal foglalkozó könyveket. S mert gyorsan kell elkészülniük, hogy naprakészek legyenek, ritkán minőségiek, nincs elég idő a kidolgozásra. A kérdés az, vajon Réti csapdába lépett-e a migráció kérdésével vagy sem?

Ráadásul, mivel Réti álláspontja majdnem teljesen egyértelműen lejön a könyvből, azt is mondhatnánk, mármint megfelelő szempontból nézve, hogy egyfajta Fidesz-bérenc, Orbán-szopó, anti-Soros antiszemita, rasszista, náci értékeket közvetítő pártideológiai bértolnok könyvet olvasunk. Mondhatnánk, mondom, s bár nem túrtam fel kismalac mód a netet, de vélem, voltak is, akik ezt tették. S ha igen, akkor bődületes badarságot beszéltek. 

Réti reálisan szemléli, bemutatja és továbbgondolja az eseményeket. Az egyértelmű, markáns álláspontját, meglepő fordulattal, a két szír főszereplő szájába adja. S ez a két főszereplő kerek-perec kimondja: Európa elkényelmesedett, az értékeit önmaga kérdőjelezte meg, és ott húzta meg a saját halántéka felé a ravaszt, hogy az egyéni jogok liberális mindenkfölöttiségének képviselete során gyakorlatilag kiirtotta a saját immunrendszerét. És nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy az ellenség az ellenség. És eszébe sincsen Európa petyhüdt, erőtlen, finomkodó szabályai szerint harcolni. Ahogy a könyv két szereplője, a terrorista és a budapesti imám is elmondja: feleslegesek már a terrorcselekmények, mert Európa már az iszlámé, bármi történjék is, csupán idő kérdése a teljes hatalomátvétel. Az iszlám ugyanis a demográfiával teljes győzelmet aratott, felesleges tényleges fegyverhez nyúlnia. A kérdés sokkal inkább az, hogy a barbár tömegeket meg tudja-e fékezni önmagán belül, és építi-e, gazdagítja-e azt a földrajzi területet, amit elfoglalt vagy sáskaként elpusztítja ezen a fölrdrészen a saját életterét? (Az egyik legmeglepőbb kijelentés a könyvben, amikor az arab főszereplő a fekete bevándorlók tömegére nézve undorral ezt mondja: „Ezeket én sem engedném be!” Nem a bőrük színétől undorodott.)

Réti egyáltalán nem próbál polkorrekt lenni, de megpróbálja reálisan nézni a dolgokat. Valószínűleg ezért is rajzolja árnyalt, de inkább pozitív figurának a budapesti imámot, aki a mérték elvét hangsúlyozza. Azt, hogy az iszlámnak csak a szélsőségesei gyilkolnak, a muszlim vallásnak nem lényege az erőszak, csupán sajnálatos és félreértésen alapuló velejárója a szélsőségesek által. De azt még az imám sem titkolja, hogy a céljuk a teljes hatalomátvétel Európa és idővel Amerika felett. Amely hatalomátvétel kikerülhetetlensége, ez jön le a könyvből, nem is kétséges. Csupán idő kérdése. S ahogy az imám megfogalmazza: a terrorcselekmények csak hátráltatják a cél elérését, mert bekeményítik Európát, és kikerülhetetlen atrocitásokat váltanak ki az őshonos lakosság és a bevándorlók között. 

A könyv vége két apró csavart is rejteget. Az egyik, a kisebbik, nem akkora durranás, de azért egy volt rendőr tollából talán sokat mondó: [[SPOILER: A Bevándorlási Ügynökség magyarországi főnöke azért nem lép a nemzetközi hírű terrorista megállítása érdekében, hogy a budapesti rendőrfőkapitány belebukjon a robbantásba, és ő átvehesse a helyét. SPOILER VÉGE.]] A másik csavar a történet lényege szempontjából valójában nem kulcskérdés, de sajnos elképzelhető, és ezáltal döbbenetes. Főleg, mert Réti nem az az összeesküvés-elmélet-fanatikus fajta: [[SPOILER: A budapesti amerikai nagykövetségen a főszereplő újságíró nénit a falhoz állítják, és közlik vele: vagy kussol arról, amit a szír terrorista Budapesten elkövetni készül, és arról, hogy az amerikaiak, politikai érdekből nem léptek semmit a merénylet megakadályozása érdekében, vagy ha nem kussol, akkor mindazt, amit átélt, kifordátják és felhasználják ellene. Például, hogy szemtanúja volt annak, hogy a szír feketéket gyilkolt, és ő, az újságíró, nem tett semmit az érdekükben. (Az mellékes, hogy éppen a feketék tömege akarta megerőszakolni.) Vagy hogy a kunmadarasi raktárnál résztvevője volt egy hajéktalan meggyilkolásának, de ott sem tett semmit. És fegyveresen, illegálisan lépett be az Unió területére. Sőt, a falnál részese volt kilenc fekete meggyilkolásának. (Szót se arról, hogy nála nem volt fegyver, és ő a feketékkel együtt próbált átjutni a falon.) És végül: ne feledje, hogy ha megszólal, akkor voltaképpen van egy olyan verzió is, hogy végső soron a szír terrorista a Dunába lőtte őt. SPOILER VÉGE.]] Vagyis az újságírónak nincs túl sok választási lehetősége. 

De azt a mai napig nem értem, fel nem foghatom, hogy az európai vezetők döntő többségének mi lehet a migráció kérdésében a fő motivációja? Mert az nem létezik, hogy ennyire ostobák, rövidlátók legyenek! Ahogy Réti egy interjúban el is mondta, a rendőrség már 2013 környékén tudott arról, mi készül, de nem volt szabad nyilvánosságra hozniuk. És valóban felesleges is lett volna, mert az európai ember fel sem fogta volna, mi készül. Ahogy igazából még ma sem fogják fel. Ahogy voltaképpen csak most nyílnak a szemek, de a migráció kérdése még mindig csak politikai eszköz pro és kontra, holott sokkal, de sokkal többről van szó. És amíg a napi poltika homokozójában a politikusok és a csahos média eljátszódik, az ellenség, mert kikerülhetetlenül ennek a kultúrának az ellenségeiről van szó (vö.: a regénybeli imám) már itt van, és még inkább itt lesz. 

Az egyén és a tömeg problémáját Réti is jól látja. Gondolok itt egy albán kollégámra: kis növésű, ötvenes, kedves, nagyon segítőkész, ránézésre nagyon szimpatikus ember, rettenetesen töri a magyart, de magyarul beszél, szorgalmasan, megállás nélkül dolgozik a konyhán. Néha fáradtan kiül a konyha elé, egyik kezében cigaretta, a másikban egy telefon, és beszélget valakivel. Nem ismerem jól, csak a munka közben néha összekoccanunk, mint a biliárdgolyók. Szerintem nincs ember, akinek baja lenne vele. Nem feltétlenül az egyénnel van/lesz a baj, hanem a tömegekkel. Erről is ír Réti. 

És akkor a könyvről

Réti könyve piszok jó. Nagyon régen nem olvastam így falva könyvet. De azt többször leírtam, hogy onnan tudom, hogy egy könyv jó nekem, ha mindenhol olvasni akarom, s ha simán félreteszem az elektromos kütyüket, hogy olvashassam. Most simán félretettem. 

Ami, gondolom, egyértelmű, de azért álljon itt: ez a migráncsos-könyv nem annyira a migránsokról szól, hanem a migrációról, a kultúrák harcáról és a terrorizmusról. Egy kalandregénybe, thrillerbe ágyazva. Pompásan ágyazva egy pompás kalandregénybe. Réti nem szégyelli, sőt hangsúlyozza, hogy ő szórakoztató irodalmat ír. S tényleg! Tényleg azt ír, és tényleg nagyon szórakoztatót! 

Az események négy szempontból peregnek a történet végéig: egy magyar rendőrnő, egy szír terorista, egy Magyarországon már magyarként élő szír egyetemi tanár és egy amerikai újságírónő szempontjából. Peregnek, mondom, mert peregnek. De tényleg. Letehetetlenül. Magyarországgal, többnyire magyarországi eseményekkel a középpontban. Peregnek az események, de nem sokallunk be a sok pörgéstől, nem kezdünk émelygésbe, megfelelő a tempó,marad idő az egyénekre is, az érzésekre is. Amik nem csupán velejárói, hanem alakítói is a történetnek. Sőt, a legvégén feloldói is. 

És Réti már régen maga mögött hagyta az első könyveiben előforduló eseti, suta, nem életszerű megfogalmazásait, párbeszédeit. Nem rosszindulatból, mert számomra az egész Réti-jelenség szimpatikus, de vadásztam rá, és csak nagyon kukacoskodva találtam egy-két ilyen megfogalmazást. Vagyis, bárhogyan nézem, Réti az évek során, suttyomban teljes értékű íróvá érett. Ez a mondat meghajlás akart lenni. 

Két problémám azonban mégis akadt.
Az első lehet, csak a tapasztalati hiányom következménye. A szír terrorista nem tűnik túlságosan vallásosnak, de a muszlim vallás érdekében gyilkol, ha szükségét érzi. S ha azt érzi, nincs lacafaca. Vagyis a budapesti imám szerint a muszlim szélsőséges ágához, a vallási fanatikusokhoz tartozik. Viszont a beszélgetései az amcsi újságíró nénivel, no azok teljesen nyugatiak. Valahogy nem tudtam az érvekkel megsúlyozott nézeteit összeegyeztetni a teljesen hidegvérű gyilkolászással. A vallási fanatizmusát pedig azzal a józan szemlélettel, ahogyan magára vigyázott (ahogyan mondta, élve sokkal jobban tudja szolgálni az ügyet, mint darabokban). Vagyis a figurában éreztem valami Janusz-arcúságot, valami nem egyértelműt. Persze, nincsen ember, aki egyértelmű lenne, mindenkiben vannak ellentmondások, következetlenségek, de itt nem jellembeli, hanem karakterbeli következetlenséget érzek. 
A második az amcsi újságírónő motivációja. Réti megpróbált elfogadható indítékot kigyurmázni a számára, de nekem valahogy mégis sántított az útrakelése. Az ő tapasztalatával, a vele történtek hátterével tudnia kellett, hogy öngyilkosság, amire készül, és nem hihető, hogy erre az őt megerőszakolni készülő fekák mellét markolászó, combjait szétfeszítő keze között döbbent rá. Minden mást elfogadok vele kapcsolatban.

Ellenben a másik két szereplő, a Magyarországon élő, asszimilálódott szír tanár és a magyar rendőrnő inditékai teljesen korrektek, pompásan működnek. És csodásan vezetnek a végső feloldásig. 

Ha valamiből, ebből filmet kellene csinálni, nagyon! 
És marha kiváncsi vagyok a nyár elején megjelenő, 2060-ban játszódó folytatására! 

– Miért van ez az egész maga szerint, Mukhtar? – súgta a lány
– Mert az a vidék, ahol ezek az emberek élnek, már nem képes eltartani őket. Ez az eredendő ok. Minden más, a diktátorok, a polgárháborúk, a viszályok csak ennek a következményei. Aki mást lát bele az egész jelenségbe, az vagy vak, vagy ostoba.
– És Európa? Ha ilyen világosan érti a körülöttünk zajló eseményeket, mi a véleménye Európáról?
– Európa elpuhult és el fog bukni.
– Ennyi?
– Volt már ilyen a történelemben. Nem szaporodnak, és nem képesek megvédeni magukat. Egy olyan szabályrend szerszerint játszanak, amit az ellenfél nem tart be. Bukásra vannak ítélve. És a nőket is szabadjára engedték.
Sheila beszívta a férfi illatát, és bár ez az utolsó mondat mélyen érintette, pusztán emiatt nem akart kibontakozni a védő ölelésből.
– Mit akar a nőkkel?
– Amikor arra kényszerítették öket, hogy dolgozzanak megpecsételték a rendszer sorsát. A dolgozó nőnek nincs ideje és gazdasági értelemben vett ereje, hogy az utódaira koncentráljon. Ezért aztán kevesebb utóda van, és azokat védelmezi. De ez a kevesebb utód már nem elég a reprodukcióra. Ahol megjelenik az emancipáció, két évszázad alatt elbukik a társadalom. Mert a férfiak arra kényszerítik a nőket, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami a biológiai feladatuk lenne.
– Ez a mondat lealacsonyítja a nőket.
– Nem. Ez a mondat felemeli a nőket. Nem a gyárban lenne a helyük.
– A család eltartásához ma már két kereső kell.
– Indiában nem. A kalifátusban sem. És még sok helyen nem. Nem lehetséges, hogy a család fenntartására a fejlett világban is elég lenne egy kereső? Csak az egyéni igényszínt nőtt meg? (338–339.)

A férfi elolvasta a reggeli fényben a bejárat melletti feliratot.
– Mentálhigiénés és Terápiás Központ.
– Magyarul dlliház – vetette oda szárazon Zsuzsa. – Ez a kibaszott felülfogalmazás megöli a valódi nyelvet. (323.)

A harmadik generációsok nagyszülei voltak azok, akilk bevándorlóként érkeztek a kontinensre a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ezek az emberek leginkább Németországban, Belgiumban, Franciaországban letelepedett, keményen dolgozó török, algériai, marokkói, líbiai, szíriai és más arab országok kivándorlói voltak. Keveset kerestek, sokat dolgoztak, de igyekeztek beilleszkedni. Nyelvet tanultak, és minél több helyi szokást akartak magukévá tenni, bár kétségtelen, hogy nem adták fel teljesen saját identitásukat, és leginkább a vallásukat. De ezt az akkori liberális Európa nem is igényelte.
Ezek az emberek a gyermekeiket, – a második generációt – helyi iskolákba járatták. Ők már tökéletesen beszélték a fogadó ország nyelvét, csakúgy, mint a szüleikét. Sokan jó pozícióba jutottak, de szembesülniük kellett egy korábban nem ismert jelenséggel: hiába voltak jók, nekik még jobbnak kellett lenniük, mint a bennszülött fehéreknek.
Hiába a kemény munka, a megkülönböztetést a bőrükön érezték,
Ezek az emberek lassan megkeseredtek, mert Európa nem fogadta be őket, noha ők mindent megtettek. Nem voltak egyenrangúak, nem kerestek annyit, nem kapta meg olyan munkát, amit helybeli is el tudott végezni. Csapdába estek egy olyan kultúrában, amely nem engedte, hogy a magukénak érezzék.
Az ő leszármazottaik a harmadik generáció. Azok a tinédzserek és a húszas éveik elején járó fiatalok, akik megörökölték szüleik keserűségét, csalódását, és ez az élmény nem felnőttként, hanem már a lázadó kamaszkorban elérte őket. Ennek a rétegnek jelentős része radikalizálódott, hogy aztán a kétezres évek első évtizedeiben ők kövessék el nyugat-európai merényletek nagy részét.
Európát ez váratlanul érte: miközben a bevándorlók áradata ellen harcolt, és a politika hangosan azt bömbölte hogy a bevándorlók felelnek a terrorcselekményekért, addig meg kellett tapasztalni, hogy a határokon belül legalább annyi ellenség van, mint kívül.
Ezekkel az emberekkel a titkosszolgálatok is sokáig tehetetlenek voltak. A kezüket a saját jogrendszerük kötötte meg. Az a jogrendszer, amelynek túlzott engedékenysége az egyén jogainak mindenek fölé helyezése saját gyengeségét alapozta meg. Az a jogrendszer, amely végül a kontinens halálát okozza majd.
Hiába váltak ezek a radikális sejtek vagy szélsőséges magányos emberek viszonylag gyorsan ismertté a rendvédelem és a szolgálatok előtt, nem tehettek velük semmit. Csak ha már vér folyt. Akkor viszont a média azonnal rátaá madt a titkosszolgálatokra, hogy miért nem tettek valamit idejében a „korábban már látókörükbe került”, és később terrorcselekményt végrehajtó személy ellen. Mert nem tehettek semmit. Mert ha véletlenül ártatlannak bizonyult egy ember, akit idő előtt elfogtak, ugyanaz a média feszítette keresztre a „törvény felett álló" szolgálatokat. (439–440)

 

– Ez igy nem szabályos. Azonnal hagyják abba! Hívják az órséget!
Zsuzsa szeliden megkopogtatta a vállát.
– Doktor, én megértem, hogy maga itt a hallja-kend, de nálam meg itt van ez a kurva nagy pisztoly – azzal felmutatta a szolgálati fegyverét. – Ilyen biztosan nincs az őrségnek. Én itt maradok, amíg a kisfiút ki nem tolják a transzplantáció után a műtőből. Ha meg akarja akadályozni, ahhoz a radiátorhoz fogom bilincselni...
– Hogy merészeli?
– ...és ha már ott lesz, elkezdem ábécésorrendben felhívogatni az összes tévéállomást, rádiót, és napilapot, hogy van itt egy orvos, aki nem akar megmenteni egy gyereket.
Dr. Tasnádi összeszorította a száját.
– Megértette, amit mondtam?
– Ezzel még nincs vége! Panaszt fogok tenni.
– Tegyen! De addig is, ha már segiteni nem tud... Menjen innen a picsába, ha megkérhetem. Tegyen! De addig is, ha már segiteni nem tud... Menjen innen a picsába, ha megkérhetem. (570–571.)

A kötet „Falak mögött” címmel is megjelent.

Három interjú az íróval:
https://www.youtube.com/watch?v=8LsyGvTeoAA
https://www.youtube.com/watch?v=5FCuyx1NsJs&t=865s
https://www.youtube.com/watch?v=W-97j3q6YUo

Philip K. Dick-re (PKD) természetesen a Szárnyas fejvadász miatt lettem kíváncsi. Mármint a film első része után, amikor is évekkel a többszöri megnézése után megtudtam, hogy adaptáció, és van irodalmi eredetije. Az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányok-kal. Mivel az angol tudásom semmitmondóan szegényes, meg kellett várnom, hogy magyarul is megjelenjen a könyv. Megjelent. Megszereztem. Elolvastam. Csalódtam. Úgy uszkve nyomokban tartalmazta a film témáját, de voltaképpen és mindent összevetve túl sok köze nem volt hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy bár minden sci-fi szerető embert zseninek tartja PKD-et, s szánalmasan szegényes lenne nélküli az amerikai sci-fi filmek ágazata, voltaképpen nem létezik olyan műve, amit úgy vittek volna filmre, ahogyan ő megírta. A Szárnyas fejvadász zseniális darab lett, tulajdonképpen sokkal jobb, mint az eredeti. De a Truman show is jobb lett, mint az alapanyaga, a Kizökkent idő volt (és nem mellesleg Jim Carrey nagyon kevés, de nagyon nézhető filmjei közé tartozik.) 

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy PKD írásai nem jó írások. Zseniálisak. Állandó, visszatérő témája a filozófia alapkérdése: mi a valóság? Mennyire megismerhető? Hol van benne a helyünk, és egyáltalán, benne vagyunk-e mi magunk a valóságban? Ezt boncolgatja a regényeiben, és ezt a novelláiban. A novelláiban, amik iránt kezdetben nem mutattam túl nagy érdeklődést. De mert PKD, ezért elolvastam az Agave PKD-sorozatában megjelenő két novelláskötetét, a Lennt a sivár földön-t és a Már megint a felfedezők-et. És rájöttem, hogy PKD novellái talán még jobbak, mint a regényei. (Ugyan Bradbury-t nem előzi meg, ő überelhetetlen, de ott kocog szorosan a nyomában.) Aztán a kezembe került még egy nem Agave-s novellagyűjteménye is, a Különvélemény. Csak kullogtam a tények nyomában. Mármint olyan értelemben, hogy a filmváltozatok esetében mindig utólag döbbentem rá, hogy ismét PKD-feldolgozást láttam. Ilyen volt az Emlékmás, a Különvélemény és a Sorsügynökség is. Egy tájékozatlan újszülöttnek minden PKD új, ugyebár. Nem lehet azt sem mondani, hogy a filmek zs-kategóriás művek lettek volna. Olyan nevek voltak a főszereplők, mint Arnold Schwarzenegger, Tom Cruise, Matt Damon, Colin Farrel. Az Emlékmás-ból remake is készült, a Különvélemény-ből pedig sorozat. Impozáns, nem igaz? 

• 
• 
• 

Egyszerűen nem értem, hogy erre a könyvre miért nem csaptam le, amikor megjelent. Fel nem foghatom... Egészen konkrétan csak két hete kapcsoltam. Védhetetlen. Szánom-bánom, de jóvá tettem. Ezért írom most ezt az értékelést. 

A kötetben tizenkét novella kapott helyet. A tizenkettőből, ha jól kutakodtam, négy jelent meg eddig kötetben: a címadó Emlékmás, a Különvélemény, a Második változat és az Apáink hite. Úgy tudom, a többi nyolc itt debütált magyarul.

A három prominens novellára is igaz, ami nagyjából bármilyen PKD alapanyagból készült adaptáció eredetijére: az adaptáció nyomokban PKD-et tartalmaz. Tény azonban, hogy így a novellák, hiába a kronológiai győzelmük, tudnak újdonságot mondani. (Vagy régiséget?:-) ) Egyik sem fedi le a későbbi filmverziót. Viszont tény, hogy, ez sem a novellára, sem a filmverziókra nem vet rossz fényt. 

PKD nem volt optimista ember. Ez nem azt jelenti, hogy pesszimista lett volna, de azt igen, hogy reális. Úgy fest, alapvetően nem hitt abban, hogy ez lenne minden világok legjobbika (kérdés persze, egyáltalán melyik ez a világ?), de abban sem, hogy a technikai fejlődés szükségszerűen jobbá teszi a világot. Látta a háborúk kilátástalanságait, s hogy a technikai nem pusztán embertelen tud lenni, hanem akár ember nélküli is (Második változat). Érzékelte, hogy a logika, az embertelen következetesség, a céltudatosság mindenekfelettisége, hiába célravezető, megöli a kapcsolatokat (Az utód), ezért nem lehet az emberi lét meghatározója.

És így tovább. Nézegetem most a tartalomjegyzéket, és idézgetem felfelé magamban a novellákat. Jobbnál jobbak. Talán egy volt a tizenkettőből, amivel, bármekkora élvezettel olvastam is, nem igazán tudtam mit kezdeni: Az apáink hite. Illetve egészen a befejezésig kézben tartottam a dolgokat, de a szöveg az utolsó pillanatban kicsúszott a kezemből. 

A regényeivel szemben ebben a kötetben több novellának is vannak idegen lény szereplői. De PKD kezében az idegenek nem feltétlenül embertelenek. Még akkor sem, amikor az emberiséggel küzdenek. (Szemben azzal, amikor az ember teremtménye fordul szembe az emberrel [Második változat]. PKD idegenjei néha emberségesebbek az embernél, jobbak az egyénhez, mint a saját fajtársai.

Egyszóval jó kis kötet ez! Agyalni is lehet, izgulni is, megdöbbenni is, jobbá lenni is, és még a felelősségérzetünk is erősödhet. De mindenképpen jól szórakozhatunk, ha elolvassuk. 

 

Története van annak, hogy miért olvastam én már régebben is Hellboy-t, miközben néhány kivétellel nem tartoznak a kedvenceim közé a modern, szuperhősös képregények. (A Watchmen óriási és zseniális kivétel!). A horrort pedig nem kedvelem különösebben, sem képregényben, sem filmen. Igazából nem volt még, ami megfogott volna. Persze itt is van kivétel: Hitchcock filmje, a Madarak, és King agymenése, a Ragyogás, s King bármennyire nem szerette, a belőle készült Kubrick film sem volt rossz. Talán ez a kettő, bárhogyan agyalok, több nem jut eszembe
Szóval oka van, hogy miért olvastam régebben a Hellboy-t. Le is írtam akkor a véleményemet. Nem is tudom, most itt újra felhozzam, önmagamat citáljam? Felhozom, mert úgysem emlékszik rá senki részletesen. Még én sem. Csak olyan kis blikkjeim vannak. Tessék, itt van egy jellemző töredék a XXI. századból!

Hellboy. A pokolfiú pokolfajzat, aki jó, parafenomén Philip Marlowe Columbo, magányos, piros pasas, lefűrészelt szarvakkal, vagy fejébe nőtt motoros szemüveggel, valami zagyva identitással és minden bizonnyal frusztrált gyerekkorral.

A képregény már többször a kezembe akadt a központi könyvtárban. Most így a karácsony szellemében, velem jött haza.

A rajzok tulajdon- és voltaképpen megfognak. Van bennük valami Frank Miller-es. Ez jó pont. Viszont sokszor igényeltem voltam valami részletesebb kidolgozást, olyan érzésem volt, valami nagyon jónak a jó vázlatát látom. Viszont a képi dramaturgia tökéletesen hozta a történet hangulatát, sőt inkább az adta, alapozta meg.

Gondolom, világos?
Aztán van még egy kicsi, hogy teljesebb legyen a kép. 

Világos, ugye? Háááát, izé… Kezdve ott, hogy a Hellboy hogyan, miért lett jó, mer' há' végső soron a pokolból gyütt nem? S hogyan coclizálódott, miképpen lett a paranormális-rendőrség nagyágyúja? Aztán meg, Raszputyin nagy-nagy varázslóvá avanzsálása és összekutyulása a náci Németországgal, és egy-egy horogkereszt mindenhová kell, mer' nincs is gonoszabb, a náciknál ezt tudjuk, ugyebár. Szerencsére odáig nem fajult a dolog, hogy végül kiderül, Hellboy meg egy sanyarú sorsú holokauszt-túlélő. De miért békák, és miért keresi a család megszállottan azt az istent, és Raszputyinnak mi is a célja, és kifene ez a nagy isten, és… nem is folytatom a miérteket. 

Annyit elárulok, hogy a legfőbb értetlenségem Hellboy jósága, a fejébe fagyott motoros szemüveg és akörül kulminál, hogy mindenki számára tök természetes, hogy egy vörös, kockafejű, betonba szorult kezű vérvörös csávó egy szál, Columbo-tól ellopott ballonban flangál ide-oda. 

Kérdés, hogy akkor mi az öngyötrő frincfrancért foglalkozom most még mindig vele? Kicsit úy vagyok vele, mint George Mallory, aki, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Csomolungmát (Mount Everest-et), csak ennyit válaszolt: „Mert ott volt.” Csütörtökön szerelmetesfeleségtársam és a lízingelt lányom négy napra emigráltak a ködös Albionba, London-nézőbe, én kalandvágytól űzötten és a lelkibékém megőrzendő maradtam csöpp hazánk fővárosnak általam legkedveltebb Óbudáján, de mert sok mindenért nem mozdulok, ám könyvekért igen, csütörtökön, a munkám végeztével elugrottam a Központi Könyvtárba. Két tervem volt, ami miatt mentem, a Walking Dead sokadik részei, és az Isten ábécéje. Egyik sem volt bent, de ott volt a polcon a Hellboy új kiadása, amiről eddig semmit sem tudtam. Az én kezemben eddig a sorozatnak csak a Cartaphilus által kiadott részei voltak. Ez az újhartyáni Vad Virágok Könyvműhelyes tuti meglepetés volt. A Vad Virágok időrendben adja ki a Hellboy sztorikat, tehát a kötetek számozása nem egyezik meg az előző kiadáséval. Jött velem tehát ez az új harmadik kötet.. Ne is kérdezd, pontosan nem tudom, miért. 

A fenti idézetekben benne van nagyjából az összes idegenkedésem indoka. Nagyjából az összes. Ami lényeges és kimarradt, az világnézeti, metafizikai kérdés. Szigorúan véve nincsen ittt helye, de mivel Magnola kiprovokálta, mégis csak csinálok neki. 

Honnan is kezdjem? Talán onnan, hogy gyerekkoromban a könyvek, filmek főszereplői hősök voltak. Pozitív hősök. Akiknek a viselkedése, a nézetei előremutatók, erkölcsösek voltak. Robin Hood rabolt, de csak a notthingham-i bíró által elnyomott nép érdekében. Bors Máté és Láng Vince rászedett másokat, de tettük kényszerű volt, a proletárok érdekében tették, amit tettek, nem ártani, hanem segíteni akartak. 

Manapság egyre többször gazemberek, bérgyilkosok, rablók a könyvek, filmek hősei. Azért drukkolunk nekik, azért szimpatikusak, mert ők a főhősök, ők állnak a középpontban. De semmi másért. Azonban gondoljunk csak például a zseniális Ponyvaregény-re vagy az Oceans-sorozatra. A hősök jellemében, motivációiban, céljaiban semmi emelkedett, semmi erkölcsös nincsen. Mindössze jópofák vagy okosak, vagy mindkettő. S az okosságuk, jópofaságuk okán lesznek szimpatikusak a nézőnek vagy olvasónak. Ez a finom csúsztatás már a gyerekirodalomban is fellelhető. Roald Dahl A fantasztikus Róka úr című könyvében erkölcsi érvnek tartja a lopásra azt, hogy lopni azért szabad, mert adott esetben szükségszerű... (Szerencsére a rajzfilm-változatban ezt nagyon lényegesen finomították, sőt, fel is oldották.)

Namost: a nyugati kultúrában a Pokol mindig az a hely volt, ahonnan a rossz származik, és ahová vissza is tér. (Abba most nem megyek bele, hogy a Biblia szerint nincs örökké égő pokol-büntetés, ez egy hatalmas tévedés, és hogy a Pokol valójában az a hely, ahol Isten egyáltalán nincsen jelen, nem pedig az, ami a test örök és igazságtalan kínoztatásának és szenvedésének a helye.) Hellboy pokolfajzat. Démoni dolgok, események tudója. És mégis: ebben az esetben ami a Pokolból jön, az jó, az viszi előre a jó ügyét, az küzd a rossz ellen. Kifordított kesztyű a javából! Keresztény körökben azt mondják, hogy a sátáni csalásokban az a legrosszabb, hogy nem a mérget kínálják fel, hiszen ki akarna akkor aban élni, hanem arzént csepegtetnek a kakaós-fahéjas tejbepapiba. Vagyis voltaképpen nem az erkölcsiséget kérdőjelezi meg a Hellboy-sztori, mert az a helyén van a történetben, sokkal inkább azt, honnan jön a segítség az erkölcstelenségre. Mert ebben az esetben a pokol képviseli az erkölcsöt. Érzed ennek a mondatnak a súlyát?

Miről szól ez a kötet? Erről-arról. Csupa spiritiszta, okkult sztori van benne. Meghalt emberek, akiknek tudatuk van a halál után (a Biblia azt mondja, nincsen), félemberek, egészen nem emberek, egy homunculus, fából készült ágyékkötővel, okkult praktikák... A befejező történetben pedig ismét, nocsak, ki más az ellenség, mint azok az ezerszer gyűlölt, mindig vesztes, de mindig újra és újra próbálkozó nácik, rohadt horogkereszt-imádók. Bevallom röstelkedve, egyáltalán nem polkorrekten, számomra már a fárasztásig, sőt, az irritálásig unalmas, hogy mindig mindenhol a második világháborúhoz, a fasizmushoz tér vissza minden. De komolyan! Esténként szerelmetesfeleségtársam végigzongorázza a tévécsatornák egy részét, hátha talál valami megnézésre való filmet. Komolyan minden este van valami a második világháború éveiről, történetéről. Nézz be egy könyvesboltba, és fáradj el a történelem szekcióhoz, nézz körül, úgy könyvek legalább harmada erről az időszakról szól. Figyelgetem a történelmi magazinok tematikáját: ugyanezzel találkozom. És így tovább... (És még mindg nem sikerül megszereznem a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet. És nem, nem vagyok antiszemita, már csak azért sem, mert ükágon még nem Mohácsinak, hanem Mertz-nek hívták a családot, és a nagypapám fülcimpája jócskán a pofacsontja magasságában volt, az édesanyjáé meg még inkább. Igaz az apai nagyszülőmről beszélek,  tehát nem tarthatok jogot a származásokra. Marad a nagyanyai ág jász-cigánysága. Igaz, az is a apai nagyanyámé. Tehát maradok alföldi parasztsarj, anyai ágon.) 

Szóval van ebben a történetben facsarás a javából, mindenfelé, logikailag is, teológiailag is, történelmileg is. S bár volt, hogy meginogtam, valahogy közelebb került hozzám Hellboy világa, de mentségemre legyen mondva, mindig vállaltan Janus-arcú voltam ebben a kérdésben, de most nem és nem. Győzött az amerikaiság, a horror, az okkult és a kifordított erkölcs és én voltaképpen egyiket sem szeretem. 
Ezzel együtt egy pillanatig sem unatkoztam. De nem, semmiképpen nem kerül fel arra a listára, amin a polcra tevendő könyvek vannak.

Viszont a könyv, mint tárgy nagyon jól sikerült. Nagyobb lett, mint az előző sorozat volt, de ez csak kicsit zavart,  így viszont sokkal látványosabbak a képek. 
Belenéztem del Toro rendezésébe, és nem, nem fogott meg az sem. Mondom, velem van a baj. 

Többször elmondtam már: a magam részéről szeretem is, meg nem is a meséket. A rövid népmeséket már gyerekkoromban sem szerettem. Mostanság fogalmazódott meg, hogy miért: a sematikusságuk és a szereplők jellemnélkülisége miatt. Ha választanom kellett volna gyerekkoromban a Grimmek és Andersen között, habozás nélkül az utóbbi mellé tettem volna a voksomat. (Írom ezt úgy, hogy Szerelmetesfelségtársam végzett meseterepautaként pozitívan elfogult a népmesékkel szemben, és fenntartással kezeli a műmeséket. De persze külön személyigazolványunk van.) Időről-időre leveszek a polcról egy népmesei kötetet (van úgy öt polcnyi, dupla sorban), hogy hátha most megszólít, de aztán önmagam elől is suttyomba mindig visszacsempészem őket. 

A Szikra Ferkó, na az igen! Meg A babó. Meg a Csillagszemű. Meg még sokan-sokan mások. Ebből a Szikra Ferkó ráadásul teljesen népmesei. Ezt állítja még Szerelmetesfeleségtársam is. Csak ami számomra lényeges különbség: ha van is benne kiszámíthatóság, nem sematikus a történet, és jelleme van a szereplőknek. Vessetek meg, ez is egy gyári hibám!

Jevgenyij Svarc drámaíró, több mint húsz színdarab és bábjáték szerzője, nyolc játékfilm forgatókönyvírója. Ami drámájával én eddig találkoztam, az mind valamiféle meseátirat volt. Ahogyan ez a kis füzetecske is egy mese. Egy laza guglizás után is nyilvánvaló, hogy Svarc darabjait manapság is rendre műsorra tűzik a színházi társulatok. Ha jól mazsoláztam, Az elvarázsolt testvérek-et utoljára 2014-ben állította színpadra a szombathelyi Mesebolt Bábtársulat, élőszereplős dramaturgiával, de ahogy látom, még 2017-ben is játszottak országszerte. 

Svarc módszerére jellemző, hogy nem pusztán átír ismert meséket, sokkal inkább felhasznál meseszituációkat, mesealakokat a maga céljai érdekében. S miközben nem veszi véresen komolyan önmagát, a mesékből kivétel nélkül kiszól a vérvalóság. Mégis, voltaképpen kortalan közönségre számíthat amiket kitalál, mert szól egyaránt a kisebbekhez és a felnőttekhez is. 

A Zöldboszorka nyírfává változtatja az orosz népmesék visszatérő alakjának, Vaszilisszának a két fiát, de csak ő tudja, hogy mivé változtatta a két fiút.Tehát a máshol szépséges Vaszilissza itt anya. A javából. Mindkét fiú az anyai intés ellenére kóborolt el otthonról. Úgy is jártak. De Vaszilissza számára mindennél fontosabbak a gyermekei, útrakel, hogy rájuk bukkanjon és hazavigye őket. Segítői is akadnak, méghozzá éppen a célnál: Mihail Dörmögics, a nyilvánvalóan medve, Golyhó, a kutya, és Macsek Ivanovics, a kandúr. (Akikről minden megmozdulásuknál Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője jutott az eszembe. Mondjuk ez jó.) Vaszilissza tehát beáll szolgálni a Zöldboszorkához, hogy a végén természetesen hazavigye a fiait. De valahogy nem fogom meg és fel a lényegét. Olvastam egy enyhén humoros, szórakoztató mesét a szabadságvágyról és az anyai szeretetről, de valahogy nem többről. 

Nem egy hatalmas történet. Nekem a drámakötetben megjelent darabok sokkal jobban is tetszettek. Valahogy több volt bennük a kikacsintás. Mondhatnók az üzenet. És több bennük a humor. Itt valahogy lineráisabb, egyértelműbb a történet. Leszámítva talán az állatok darabbeli szerepeit, mert azok fergetegesek.

Különleges állatfaj vagyok, mert szeretem olvasni a drámákat. Akkor szoktam erre rá, amikor Sidney Lumet Equus-a után megkaparintottam Schaffer drámáját nyomtatásban. Két szöveg nem jött át olvasva. Ezen a Svarc-féle tesós darabon kívül Süskind nagybőgős darabja: az írásban majdnem élvezhetetlenül lapos szöveg volt, szerencse, hogy volt szerencsém látni Darvas Ivánnal, aki még a pontos vesszőkbe is életet lehelt a színpadon. Nézegettem most a Mesebolt Bábtársulat előadásának a képeit, néhány YouTube-os jelenetet, és megkívántam úgy egyben a darabot. Lehet, látva sokkal többet mondana. 

• 
• 
• 

Nem keresztény családba születtem. A kereszténységnek semmi mondanivalója nem volt a szűkebb családom tagjaira nézve. Egyvalaki kivételével. Anyai ági nagypapám anyukája, Gőz dédi, vallásos volt. Egyszer, még nagyon kicsi lehettem, hét év alatti, mert még nem Óbudán laktunk, hanem a Szerdahelyi utcában, Dédi előtt elővettem Isten nemi életét. Dédi dühösen rám förmedt:
– Fejezzed eztet be, mert az Isten ezért eltöri a lábodat!
Befejeztem, de azonnal érvekkel jöttem neki, hogy milyen lehet az az isten, aki lábtöréssel súlyt kisgyerekeket egy káromkodásért. Dédi nem érvelt vissza. 
Ezen kívül Istenről szó nem esett mifelénk. 
Illeve nem mondok igazat. Apu, különösen, ha ivott egy kicsit, és nem kicsit ivott, olyan hosszan és cifrán tudott káromkodni, hogy emiatt komolyan felnéztem rá. Egyszer lemértem: több, mint fél percig mondta, szóismétlés nélkül! Nem semmi, próbáld csak meg! Úgy kezdte, de persze nem szó szerint idézem, csak tartalmilag, hogy az a bárca bitorló, kéjnő jó isten tegye bele azt a redvás, hónaljszagú, büdös férfi nemi szervét... Ez a bevezető standard volt minden esetben. 
Vagyis nem mondhatom, hogy nem hallottam semmit Istenről. S lám, Apu káromkodásai még azt megerősítették, hogy Isten hímnemű, vagyis már gyerekekként nyomta belém a patriarchális nézőpontot. 

Kamaszkorom derekáig nem is érdekelt az Isten-kérdés. Aztán egy aktuális barátném anyukája, Noi néni elvitt egy zártkörű filmklubba, ahol Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét vetítették. Padlót fogtam tőle. Amint vetíteni kezdték a Filmmúzeumban, még megnéztem néhányszor. Nem lettem hívő tőle, de az a tisztaság... Aztán jött Waltari könyve, Az Ország titka. Aztán még sok más. De keményen tartottam magamat, és bár volt bennem hajlandóság, de mantráztam a szokásos, ám nem súlytalan érveket a vallás belső logikátlanságai és az egyház mindenki által ismert bűnei ellen. Na, kezdjük ott, hogy milyen Isten az, amelyik rábólintott, hogy Anyu huszonhét évesen meghaljon? Amikor én hét voltam. (És, egek, két év híján már kétszer annyit éltem, mit ő...) 

Fogalmam nincsen, honnan, miért volt bennem a fogékonyság arra, hogy van valami a látható világon túl is. Nem a kvantum-dolgokra gondolok. Tény, hogy valami kettősség volt bennem mindig, minden irányban volt/van bennem hajlandóság, kérdések tömkelege. Még akkor is voltak kérdéseim, amikor úgy akartam gondolni, nincsenek: tizenhét évig tevékenykedtem gyülekezeti berkeken belül. Most, posztkeresztényként, ha érvelnem kell valamerre, iparkodom nem tenni, de hajlani arra hajlok, hogy nem vagyunk egyedül. 

*

Van egy ismerősöm. Írtam már róla. Keresztényből lett szerinte agnosztikus, majd jelenleg vad ateista, aki önmagát szekurális humanistaként jellemzi. Éppen most készít egy blogot, hogy bebizonyítsa, a történeti Jézusnak semmi létjogosultsága nincsen. Több csörtém volt vele. Jobbára nem annyira tartalmi, mint stílusbeli. A csörtéknek számomra annyi hozadéka volt, hogy bizonyos kérdések iránt támadt bennem érdeklődés, és ennek az érdeklődésnek a következménye az is, hogy McGrath jelen könyvét a kezembe vettem. 

* 

Alister McGrath keresztény és tudós. Oxfordban tanult, a Cambridge-i Egyetemen, és a Regent College tanára. Három doktorátusa van: teológiai, filozófiai és a molekuláris biofizika doktora. Több könyv szerzője, amelyekből több megjelent magyarul is. Legismertebb talán a Richard Dawkins nézeteinek kritikájáról írott könyve, a Dawkins istene.

*

McGrath írt egy könyvet az ateizmus történetéről, a felemelkedéséről és az alkonyáról. 
Az utóbbi érdekes kérdés. Bevallom, elfranciáztam a könyv olvasását, a közepén kezdtem, ezzel az alkonnyal, s csak utóbb olvastam el (de szerencsére elolvastam) az elejét. Úgy gondoltam, az túl sok mindent nem tud mondani. Tudott. 

Szóval alkony. Mert látszólag ez az érdekesebb.
Lehet vitatkozni McGrath-al, hogy van-e alkony vagy nincs? Mindenesetre azt jó szem előtt tartani, hogy a prof nem arról beszél, hogy keresztény delelő jön, hanem arról, hogy az ateizmusnak alkonyul. A kettő nagyon nem ugyanaz. Valamint tény az is, hogy McGrath az angolszász területekre koncentrál. Ahol a vallásosság megélése soha nem ütközött akkora nehézségekbe, mint Kelet-Európában, ahol is természetes volt a rendszerváltás után egy fellendülés. Az is tény, hogy a szekuralizáció soha olyan mértékű nem volt, mint manapság. Látszólag teljesen leáldozott a kereszténységnek. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen leszámoltak Istennel, és azt pláne nem, hogy teljesen elzárkóznának a transzcendens elől. Ilyen értelemben van alkonya az ateizmusnak: a XIX-XX. század materializmusa után, úgy tűnik, visszanyal a fagyi. 

*

Az ateizmusról sokat tudunk. Elsősorban azt, hogy voltaképpen nem egy önmagában létező eszmerendszer, ahogy a kereszténység de, csupán egy valami ellen való rendszer. Az ateizmus jobbára a kereszténység cáfolata akar lenni. (Akkor is, ha már az ókorban is voltak, akik elvetették az istenekben való hitet. Mondhatnók, teljes joggal, ismerve az akkori istenek viselt dolgait, erkölcstelenségét.) Történelmi és társadalmi szempontból teljesen érthető válaszreakció a kereszténység középkori viselt dolgaira, prostituálódására, világi hatalmára és uralkodására. Az ateizmus tehát nem önmagában létező valami, létezése nem önmagában való, voltaképpen pusztán a vallás cáfolatának függvényében értelmezhető.

Ráadásul a szellemi, majd később a tettleges forradalmak is olyan bibliainak mondott, a hivatalos egyházak által képviselt nézetek tarthatatlansága miatt következtek be, amelyekről azt kell mondanom, hogy semmi közük nincsen a Biblia tanításához: a pokol örökké tartó büntetése és a lélek halhatatlanságának a tanítása volt ez a két sarokpont. Ismétlem, bármilyen meglepő, de egyik sem biblikus tanítás. Vagyis elmondható, hogy a tiltakozások tulajdonképpen nem a kereszténység, csak az egyházak ellen folytak. 

Ennek rosszabb változata, amit például Richard Dawkins művel: felállít egy tételt, aminek vajmi kevés köze van a Biblia tanításához, majd megcáfolja önnön állítását, és azt a képzetet kelti, hogy a kereszténység nézetét cáfolta meg. 

*

Számomra McGrath könyvének legérdekesebb hozadéka, hogy megerősített abban a nézetemben, ami a fent említett ismerősömmel való vitákban merült fel bennem: az ateizmus is csak egy eszme. Ami se jobbá, se rosszabbá nem tesz. Ahogyan önmagában a kereszténység sem. S a történelem a bizonyíték arra, hogy amint egy eszme politikailag meghatározóvá válik, rendre ugyanaz a törvényszerűség lép érvénybe: az eszmét a politikai hatalommal bíró képviselői kikerülhetetlenül elnyomásra használják. S ha lehetőségük van rá, akkor az eszme nevében vér fog folyni. Amint az ateizmus politikai hatalmat kapott, gyilkolt. Hiába ült az Ész a trónon, esztelenségeket művelt. eklatáns példa erre a nagynak hazudott francia forradalom, ami kísértetiesen előre vetítette a későbbi proletár diktatúra borzalmait. Franciaországban mintegy háromszázezer áldozatot követelt a forradalom. A kommunista kísérlet világszerte úgy háromszázmilliót. Vagyis ha az eszme dogmává merevül, elveszti minden progresszivitását, minden emberségét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a liberalizmus is erre tart. 

McGrath azt állítja a modern ateizmus Ludwig Feurbach-al kezdődött, aki azt állította, hogy minden ember istenképe a saját pszichéjéből származik. Ha akarnék is ezzel vitatkozni, nem tudnék, mert a saját, apró szociológiai mintám is erre a következtetésre vezetett. Minden hívő azt engedi meg magának és másoknak, amire a saját, belső késztetései, a saját belső szabadsága képessé teszi. És ezen a belső szabadságon múlik az istenképe is. 

Amit Feurbach a filozófiában mutatott ki, azt Darwin a biológiában tette meg, Freud a pszichológiában, Marx pedig a társadalomban és a gazdaságban. Voltaképpen ők a modern ateizmus megteremtői. 
McGrath kritikájának lényeges eleme, hogy egyikük sem deduktív módszerekkel eljutott az ateizmusig, hanem bizonyításaiknak a kiinduló tétele volt az ateizmus, hogy aztán végső következtetésként mutassanak rá a bizonyításik végén, mint megoldásra. 

McGrath Darwin és Einstein példáján mutatja be, hogy a tudományosság nem öli meg a hitet, a tudomány sem pusztán bizonyított tényekkel dolgozik. Darwin is, Einstein is hitt a saját tétele (fajfejlődés, relativitás) igazában, annak ellenére, hogy a következtetéseik egy része a maguk idejében nem volt bizonyítható, s csak remélhették, hihették, hogy eljön az idő, amikor azzá válik. 

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ateista nézeteket Isten nem létéről ugyanúgy nem lehetséges bizonyítani, ahogy a létéről valókat sem, könnyű belátnunk, hogy az ateizmus is hitkérdés. Isten létére vagy nem létére csupán következtetni lehet, hiszen egyik sem bizonyítható, mindkettő bizonyíthatatlan. Ahogy a Svájcban élő Ofi barátom mondta egyszer: egy zárt rendszeren belülről a rendszeren kívüli dolgok bizonyíthatatlanok. 
(És erről megint eszembe jutott a Galaktika 17. számában megjelent Kaszás István novella, amelyben a tudósok létrehoztak egy mini Nagy Bumm-ot, majd egy mini Földet, mini evolúcióval, mini történelemmel. S ugyan nem erről szól a novella, de kérdem én: a mini Föld mini elméi vajon tudják-e, ki az alkotójuk? No? 

*

McGrath sokat markol, voltaképpen eszmetörténetet, történelmet, egyháztörténetet, filozófiát, és mégsem fog keveset. Mindezt olyan frappáns módon zanzásítja, tömöríti, hogy sem túl sok, sem érthetetlen nem lesz, és lilává sem válik, amit mondani akar. Egyszóval, érdekes, elolvasandó dolgot tett a kezünkbe.

 

A nihilizmus szerint a vallásos világnézet nyomasztó, mert kitart amellett, hogy továbbra is felelősséget vállaljunk a tetteinkért, hogy majd megítéltetünk azokért a bűnökért, amelyekről emberi bíróságoknak nincs hatalma ítélni. A nihilizmus, mondja Miłosz, eltöröl minden ilyen fenyegetést. A bűnök nem ítéltetnek meg: valójában nincsenek is más bűnök. mint azok a tettek, amelyekről mi magunk úgy döntünk, hogy bűnök.
Korábban Ludwig Feuerbach mondta, hogy az ember a maga kényelmére és vigasztalására alkotta  meg a maga vallásos elképzeléseit; amit Milosz mond, abban annak felismerését láthatjuk, hogy mind az Istenbe vetett hit, mind az istenhit elutasítása emberi vágyak eredménye - az előbbi a vigasz és a halhatatlanság iránti vágyé, az utóbbi az autonómia és a felelősségnélküliség iránti vágyé. Mindkettő ,,a nép ópiuma" – igaz, különböző csoportoké de mindkettőnek szüksége van a maga ópiumára. (144.)

 

Rég esedékes volt, hogy [...] hétköznapi kultúra szintjén is összeomoljon a vallásra vonatkozó freudi megállapításokba vetett bizalom; ezt a következtetést szakértői körökben már legalább egy évtizeddel korábban levonták. Az egészségügyben egyre inkább tudatában vannak a lelkiség fontosságának, mind a közérzetet pozitívan befolyásoló szerepe, mind a betegek jogai vonatkozásában. 1998-ban a Harvard Orvosi Iskolája által támogatott Spiritualitás és gyógyítás az orvoslásban című nagy konferencia minden addiginál erőteljesebben hívta fel a nagy nyilvánosság és a szakma figyelmét arra, hogy a spiritualitásnak szerepet kell játszania a hivatásos orvoslásban. Elhangzott, hogy az összes amerikai 86%-a, a családorvosok 99%-a és az egészségügyiek 94 %-a véli úgy manapság, hogy az imádság, a meditáció és más spirituális és vallásos gyakorlatok igen pozitív szerepet játszanak a gyógyulás folyamatában. Ezt egyes ateista írók, például Kevin Courcey, babonás képtelenségnek tartják és kerek perec elutasítják. Pedig e nézetet egyre nagyobb számban támasztják alá olyan tapasztalati bizonyítékok, melyek pozitív korrelációt állapítottak meg a spiritualitás és az egészség között, különösen ami a betegséggel való küzdelmet és a belőle való kigyógyulást illeti. E bizonyítěkok – melyek a betegek vallásos hitének igaz voltát nem firtatják kétségtelenül rámutatnak a hitnek az egészséggel kapcsolatos jótékony szerepére. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ilyen hit valóban babonás képtelenség" legyen- de ez a vizsgálatoknak nem volt tárgya. A vallásos hitet igazságtartalmától függetlenül az orvosi gyakorlatban egyre inkább terápiás eszköznek tekintik. (241.)

Az ateizmus legnagyobb erénye erkölcsi komolysága. Csak csodálni lehet, milyen kritikus hozzáállással és szenvedélyes igazságkereséssel nyilvánultak meg ateisták mondjuk a 18. századi francia egyház züllöttségével szemben. Persze a túlzott kritikát legalább bizonyos fokú cinizmussal

kell szemlélni: elvégre ki nem próbálja ily módon egyengetni a maga útját? Marshall McLuhan mondta

egyszer: ,,A morális felháborodás az ostoba ember méltósággal való felruházásának az eszköze." 

Szent István Társulat, Budapest, 2008, ISBN: 9789632770635 · Fordította: Paulik Péter

5/5

(2019)

 

 

Nem volt kedvem nagyot kirándulni, és a dolog előre megjósolhatón úgy festett, hogy Matykó, a kirándulás szervezője valamit nagyon benézett, meggyőzhetetlen volt, és úgy festett, sokkal hosszabb lesz ez a kirándulás, mint tervezte, bőven túrává növi magát. Meg különben is, és ez volt a döntő szempont, kicsi pszichém relatív egészségének a megőrzése érdekében úgy döntöttem, menjenek csak a lányok (szerelmetesfeleségtársam, és lízingelt gyerekem), én maradok itthon semmit csinálni, zenét hallgatni, olvasni, fürdőkádban ázódni, filmet nézni (Némaság, így is lenyűgözött, gondolkodtatott; hihetetlen ez a Scorsese!). De mégsem bírtam megülni a fenekemen: Kaszásról elsétáltam Csillaghegyre, a könyvmegállóhoz, meg vissza. (Meglepődtem, tíz kilométer volt a séta.) Megérte. Az egyik zsákmány ez a könyv volt. A többit a hónom (mi a fene az a hón, aminek alja van, hol van az?) alá csapva már ezt már útközben olvasni kezdtem. Pedig volt egy Ellery Queen-ritkaság, meg két kötet Gárdonyi kisregény is. MIndbe beleolvastam, de ez maradt a kezemben. 

Vessetek rám követ, a mókusok szaggassanak darabokra, de valahogy nem kedvelem a mai ifjúsági regényeket igazán. Hagyok teret annak, hogy csak vacak velük a szocializációm, de rendre érdektelenek a számomra. Vagy túl polkorrektek. Vagy felháborítóak. A Semmi üzenetén például mocskosul kiakadtam. Nem mondom, mert a velejéig ostobaság lenne, hogy egyáltalán nincsen köztük jó, érdekes, humoros, stb.. Nem mondom, mert igazságtalan lenne. Gimesi Dóra A macskaherceg kilencedik élete előtt teljes mértékben kapituláltam. Igaz, ahogy belegondolok, az nem is ifjúsági, hanem mesekönyv. Bár a kicsik meg nem fogják érteni... A csuda tudja... De úgy csudálatos, ahogy van. Szóval nem vagyok teljesen nosztalgiába kövült őskori maradák, akinek csak a Keménykalap meg az Utánam, srácok!, s persze Az ágasvári csata az ifjúsági regény. (Meg még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Legalábbis reménykedek benne. 

Aztán még terhelt vagyok azzal is, hogy alapvetően idegenkedek attól is, amikor gyerek főhősök kezdenek felnőtt bűnügyekben rész venni, nyomozni. Ezért döbbentem meg például a Vakáció a halott utcában cselekményétől. Nem is tetszett. (Érdekes kivétel A kis detektívek és Az ifjú mesterdetektív.) 

Vagyis, mindent összevetve a kezembe ragadt egy kortárs ifjúsági regény, amiben kiscsávók keverednek egy bűnügy közelébe. Kognitív disszonacia, ugyebár. De mert jobbára nem hagyom magam zavartatni még önnön előítéleteimtől sem, ezért tovább, majd végigolvastam a könyvet. Nem nagyon szokott befolyásolni az író személye sem egy-egy könyvnél, de ennek a Boyce még a fizimiskája is csudára rokonszenves. Nézd csak, ő az!

Szóval az alapsztori ez: adva van egy tesópár, az életkoruk kimondatlan, de olyan harmadikosok-hatodikosok lehetnek. Az idősebb a pénzvilág iránt érdeklődik, a kisebbik a szentek élete után. Betéve tudja a nevüket, az életüket, az adataikat. 
Az édesapjukkal élnek, mert az édesanyjuk meghalt. 
És a kisebbik talál egy nagy táska pénzt, benne 229.370 fonttal. Amit nagyon sürgősen el kell költeniük, mert a megtalálás napjához képest két hét múlva bevezetik az eurót. (Mondjuk ezt nem értettem. Font Angliában van, Angliában viszont sosem volt euró. Hm...) 

És a skacok megpróbálnak belehúzni a költekezésbe. 

Teljesen képtelen szituáció. Lehetnek ennyire ostobák a gyerekek? Egyfelől, hogy tíz-száz fontokat fizetnek az osztálytársaknak a kölcsönkapott bicikliért, meg a nekik elkészített rajzokért? Másfelől, hogy nem az jut eszükbe, hogy apci éjjel-nappal gürizik az új lakás jelzálog hitele miatt, tán neki kellene, önmaguk miatt is segíteni, nem? Aztán meg, hogy csak hosszú idő elteltével jönnek rá, hogy a pénzzel nincsen minden rendben, az bizony egy bűntény hozadéka. S ha így van, van félnivalójuk. Mondjuk a kisebbik csávó a nagyon kedves szenteskedésbe belebódulva azt hiszi, Istentől kapták a zsetont...

De az a helyzet, hogy ez a mosolygós pasas a képtelenségek ellenére is bekajáltatja a könyvét.Egyfelől mert jó a humora. Olvasd csak, ilyesmiből van több is!

– Arra gondoltam, hogy adjuk oda a pénzt a szegényeknek! Elég pénzünk van ahhoz, hogy fejenként ötszáz fontot adjunk 458 szegénynek. És akkor már nem is lesznek többé szegények. Bennünket meg szentté avatnának, és az azért már valami. Ha szent vagy, akkor például képes leszel parázson jámi, csodákat tenni, és hatalmas bozontos szakállat növeszthetsz, olyat, mint amilyen Szent Wilgefortisé. 
– Abban meg mi a pláne, ha valakinek szakálla nő? 
– Wilgefortis nő volt. Azért növesztett szakállat, hogy ne zaklassák a férfiak. Különben a nem kívánt udvarló Szicilia királya volt. Wilgefortis apja férjhez akarta adni hozzá a lányát. Mikor a lány szakállat eresztve kelt ki az ágyból, Szicília királya meggondolta magát. Wilgefortis pontosan ezért könyörgöt az imáiban. Ja, az apja ezután keresztre feszíttette. Anthony, hidd már el, hogy ez nagyon jó dolog!

(78–79. o.)

Másfelől mert a két főszereplő skac egyszerűen szimpatikus. Jól kitalált dolog a gazdasági- és a szentek iránti mánia. Az utóbbi valami nagyon tuti. Meg a jó a kiscsávó stílusa, ahogyan mesél, egyes szám első személyben. 

Akkor, amikor színre lép a pénzét kereső gazember, kicsit bicsaklott a történet. Átment Vakáció a halott utcá-sba, vagy Reszkessetek betörő-sbe (pedig nincsen is karácsony). Ez az az alapállás, amit, tudod, a magam részéréről nagyon nem kedvelek, skacok vs. rossz arcok. Boyce szerencsére nem a skacokkal oldatja meg a bűnözői szálat, ezt javára kell írnom. 

Nagyon kiváncsi voltam, mi a csuda lesz a történet vége, hogyan húzza ki az író a slamasztikából a két gyereket, ahová belökte őket. Kihúzta. De valahogyan olyan kis izés lett ez a kihúzás, valljuk be, giccses, na! Ezoterikus amerikai. Mert előtte a megjelenő szentekkel és a velük való társalgások humorosak voltak. Aztán a kihúzáskor megjelnik anyci, és megmondja a frankót a zséről is, önmagáról is (milyen kiábrándítóan közhelyes és kiszmítható volt, amikor anyci elmondja, hogy ő is szent, mert bár szent csak az lehet, aki végrehajtott valam tényleges csodát, s neki a tényleges csodája a gyermeke. Najóvanmá! S aztán jön egy tartalmilag igaz, de szintén közhelyes, és felettébb unalmas rizsa a pénzről és a gazdagságról. Amit Boyce megfejel azzal, hogy azért a végén mindenki lecsípett magának egy kicsit a közös léből, és ez a lecsípés lesz a későbbi család gazdaság alapja. Vagyis fúj pénz, de azért jó ha van és nagyon xar, ha nincs. (Erről meg a Doktor Herz fantasztikus dala jutott eszembe, Psota Irénnel és Szerednyei Bélával. Tényleg, de igazán tényleg pont erről szól, de végig kell hallgatni a poénért. Meg azért, mert jó.)  Szóval Boyce nem bírta megállni, hogy ne tolja az arcunkba a tanulságot. Kár, hogy nem. Tipikus példája lett így a kevesebb a több-elvnek. Bár fogalmam sincsen, hogyan lehetett volna befejezni frappánsan a sztorit. 

És itt nekem minden kedvessége, poénossága ellenére kettétörik a történet. Elveszett a lelkesedésem. S azt kel mondom, több nem lettem a regény után, de mindent összevetve csuda jól szórakoztam rajta. 

Csak azt nem értem, vajon mi a csudáért Milliók címe, amikor semmilyen pénznemben nincsen szó milliókról? Valami felett elsiklottam? 

P. S.: Készült a regényből film is. Meglehetősen ragaszkodik a regényhez, ami nem tesz rosszat neki. De a végső értéke ugyanaz. Ahogyan a címe is meggyzik a regényével. 
 

 Könyvmolyképző, Szeged, 2005, ISBN: 9789639492370 · Fordította: Zsélyi Ferenc

3,5/5

(2019)

Életem egyik legszégyenletesebb eseménye úgy történt, hogy még biztosan alsósok voltunk, mert a Selyemgombolyító mögötti, Miklós téri játszóra vittek ki bennünet napejban (őskövület kifejezés a napközire). Ötödiktől, amikor felsősök lettünk, már megnyílt a Harrer-suli, és nem jártunk erre a játszóra. Nem nagyon szerettük ezt a parkot, mert kevés minden volt itt, három szocreál mászóka, egy gömb, egy olyan izé állatot formáló, meg egy rakéta, egy hinta, egy csúszda. 

Mi Macival fent ültünk a rakéta tetején. Maci böcsületes neve Kati volt, de mert sudár lány volt, mindenki hasonló ivásúra lefelé nézett, a sulis keresztségben sürgősen új nevet kapott. Maci az a kivételes lány volt, akivel soha nem volt közöttünk semmi több barátságnál, de barátként nagyon kedveltem őt. 

Olyan kis sunyi módon szemerkélt az eső, én meg szokásom szerint (emlékeim szerint ezen a napon ért véget ez a szokás) akkor is vittem ki magammal egy könyvet a játszira. Pontosan nem emlékszem, melyik volt, leginkább A repülő osztály-ra tippelek, de roppant bizonytalanul teszem ezt. Macinak virgonc kedve volt, én inkább csak úgy el lettem volna a könyvemmel. Hallgattam a lány folyamatos szövegelését, figyeltem, ahogy ugra-bugrált körülöttem, míg egy óvatlan mozdulattal ki nem verte a kezemből a Delfin-könyvet, amely lőtt madárként hulllott az alattomos esőtől nedves betonra a rakéta felső szintjéről. Elöntötte az agyamat a vörös köd. 
– A rohadt életbe, Maci, ezt mi a szarért csináltad. Nekem egy könyv többet ér az életednél! – üvöltöttem a lányra, miközben iparkodtam kikecmeregni a rakétából, hogy mentsem, ami menthető. 
Maci értetlenül, fejcsóválva nézett rám, és az értetlensége csak még jobban felingerelt. Főleg, mert rögtön tudtam, mekkkora marhaságot mondtam, de a dühöm nem engedte visszavonni, amit kimondtam. Földet érve felkaptam a könyvet, és törülgetni kezdtem róla a vizet. Csak egy nagyon kicsit lett vizes. Voltaképpen semmi baja nem lett. Ráadásul nem volt éppen ritkaság, minden anitkváriumban fillerékért akadt belőle példány. Mire végeztem a könyvmentéssel, Maci már faképnél hagyott. 
Nem mondta, hogy bocsánat. De azt már akkor értettem, hogy jogosan nem. Tény, hogy figyelmetlen volt, az is, hogy nem fogta, nekem nincs kedvem viháncolni, de mindezt tetemesen felülírta az a bődületes szemétség, amit én kimondtam. 
Nem emlékszem, megbeszéltük-e ezt később. Vélem, nem, mert bennem nem maradt feloldása a förtelmesen gonosz mondatomnak. Macit dicséri, hogy simán túllépett ezen, a barátságunk megmaradt. (Köszönöm, Maci!)

Mindig szerettem a könyveket. Hosszú évekig azt hiszem, jócskán túl is értékeltem őket. Úgy gondoltam, a leírt szónak súlya van. Meg bizonyító ereje. Meg hogy amit leírnak, az mindig tiszta szándékból, szívből származik. Meg hogy a könyvek mindig jók. Meg hogy aki a könyveket szereti rossz ember nem lehet. Ahogy telt-múlt az idő egyre többet veszítettem az optimista naivitásomból. Azt hiszem, a legutolsó szalmaszálam az volt, hogy aki olvas, az művelt, aki művelt, az intelligens, aki intelligens, az jószándékú, de jó néhány beszélgetés a könyvekről arról győzőtt meg, hogy ideje felnőnöm. De némileg sokkos állapotba kerültem. Ez csak pár éve történt meg. Lassú típus vagyok bizonyos dolgokban. (Voltam már tizenhét évig házas, és a vakmerőségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tíz éve ismét az vagyok. :-D )

A naivitásomra semmi nem jogosított fel. A szocialista rendszer kőkemény hazugságai, torzításai között nőttem fel. Tudtam, hogy az akkor megjelenő könyvek rengeteg propaganda-szemetet tartalmaztak. Ezt picit túl is toltam magaban, utólag jöttem arra is rá, hogy volt egy vaskos rétegük, amit csak én gondoltam kukába valónak, valójában érték. 

Szóval semmi mentségem nincsen. Különös tekintettel arra, hogy Apu polcán ott volt a Marsbéli krónikák '63-as kiadása, amelyben rögtön a Krónikák után következett a Fahrenheit 451. S biza én aztatat már valamikor ötödik környékén felfaltam. Nem értettem, de tetszett. A Marsbéli jobban, de a Fahrenheit jobban megmaradt bennem. 

Mindig utáltam a cenzúrát, a könyvek alatti máglya-gyújtást. Írtam már máshol is: amikor egy kis kéthavi keresztény folyóirat főszerkesztője voltam, küzdöttem sokszor a szerkesztő tesókkal egy-egy cikk tartalmáért. S ebben a küzdelembe többször belevegyültek a mindennapi viszonyulásink dolgokhoz. Ennek eredménye volt, hogy a Harry Potter-jelenséggel kapcsolatban írtam egy cikket Máglyát a mágiának? címmel. A szerkesztőtesókat dicsére, hogy bár nem értettek vele tételesen egyet, megjelent a cikk. A gyülekezeten befelé én voltam a vérlibsi, kifelé meg a beton fundamentalista. Nem azért, mert Janus-arcom volt, hanem mert a nézeteim más-más környezetben más és más pozícióba tettek. 

Egyszóval: ha jobban figyelek az olvasmányélményeimre, akkor levehettem volna, hogy Bradbury már kamaszkoromban megfogalmazta nekem: a könyvek se nem jók, se nem rosszak önmagukban. Elnyomatásban szentté válhatnak (egek, mennyit ért az elmől rendszerben egy Jugoszláviában kiadott, szamizdad 1984!), de semmiképpen nem ők a cél, mindössze eszközök. A gondolkodás és a vélemény eszközei. A nagy érzések, a nagy gondolatok hordozó. Persze a leírt szavak lehetnek ezek ellentétjeinek is a hordozói. Mégis, ha a könyvekre gondolunk, jobbára nem a negatív töltetű, indítékú kiadványok jutnak eszünkbe. Ahogy a Fahrenheit legutóbbi filmváltozatában is Dosztojevszkij, Wells, Oscar Wilde és társaik égnek a pusztító tűzben, és nem mások. 

A könyv szereplői egy elképzelt világban élnek. Ebben a világban a könyvek birtoklása bűn, bármi is legyen a tartalmuk. A könyvek égetésére külön tűzörség működik, akik nem oltják, hanem gerjesztik a tüzet. A lakosságot a rendszer nem hagyja szórakozás nélkül: a televízió nem pusztán készülék, hanem a falak adják a képet, a legmenőbb, ha a nappaliban mind a négy fal televízió. Onnan árad a műsor. Bradbury próféta volt: ami ömlik másor gyanánt: kultúrszemét, valóságshow-tenger. Mindennapi betevő kábítószer. Semmit nem ad, mindössze depresszió-növelő. De gondolkodni nem kell. Sőt, káros. A falak megmondják, megmutatják miről és hogyan kell gondolkodni. A dolgok kifordulnak a saját jelentésükből. Mintha a napjainkat szemlélnénk. 

– Azt mondják, mindig a más férje hal meg Ezt én is hallottam. Nem ismertem soha olyan embert, aki háborúban halt volna meg. Meg lehet halni, ha valaki leesik egy épület tetejéról, mint Glória férje a múlt héten, de haboruban...? Soha. Háborúban nem lehet meghalni – mondta Mrs. Phelps. –Mindenesetre Pete és én mindig azt mondjuk: semmi könny, semmi bánat. Mindkettőnknek ez a harmadik házassága, és függetlenek vagyunk. Légy független: ezt szokták mondani. Ő azt mondja: ha meghalok, csak fel a fejjel, semmi sírás; menj férjhez újra, ne is gondolj rám.
– Erről jut eszembe – mondta Mildred. – Nem láttátok tegnap este a falon az Ötperces Románcot? Egy asszonyról szólt, aki..
(89. o.)

[...]

– Beszéljünk politikáról, hogy kedvében járjunk Guynak!
– Nagyon helyes- mondta Mrs. Bowles.- A legutóbbi választáson én is arra a jelöltre szavaztam, aki végül befutott. Szerintem Noble a legecsinosabb férfi, akiből valaha is elnök lett!
– És az ellenjelölt?
– Egy napon nem lehet őket említeni. Jelentéktelen kis ember volt, nem is borotválkozott rendesen, még a haját sem fésülte meg.
– Érthetetlen, az ellenzék miért éppen őt jelölte. Nem lehet egy ilyen kis embert egy magas férfi ellen elindítani. Hozzá még motyogott is. A felét sem hallottam meg annak, amit mondott. Amit pedig meghallottam, azt nem értettem.
– Kövér is volt, és nagyon előnytelentül öltözködött. Nem csoda, ha Winston Noble elsöprő győzelmet aratott. Már a nevükön is múlott. Hasonlítsa csak össze a Winston Noble nevet Hubert Hoaggal, akkor már tudja is, mi lesz a választás eredménye.
– Az istenfáját! – kilátotta Montag.– Ennyit tudnak Hoagról és Noble-ról?
(91. o.)

Nagy-nagy szükség van a tűzörségre, mert nem mindenki hódol be a rendszernek. Vannak mániákusok, akik nem hisznek a rendszernek, könyveket, sőt, könyvtárakat tartanak otthon. Hisznek és bíznak abban, hogy egy napon véget ér a rendszer. (Igazuk van, el is söpri egy pár perces háború.)

A kisregény főhőse tehát Guy Montag, a tűzőr, aki megtér, és bár nagy tudatlanság van a fejében, akarva, akaratlanul is ráun arra, hogy a félelem és az agymosás miatt nincsenek már emeri kapcsolatok, nincsenek válaszok a feltehetetlen kérdésekre, nincsenek csak előre gyártott célok. A változásának a kiváltó oka, hogy találkozik egy tizenhét éves lánnyal, aki szabad a kötelező gondolkodásmód alól, aki olvas, és aki egy napon eltűnik. 

Zseniális, ördögi, mefisztói figura Montag főnöke, az olvasott, művelt Beatty kapitány, aki megfelelő helyeken megfelelő idézeteket mond fejből Montagnak, mintegy bizonyítva, hogy mennyire értéktelen a könyvekben rejtőzködő tudás. Érvelésében komoly rendszer van. A szokottnál hoszabban idézek a zsenialitás érzékeltetésére. 

– Ahogy nott a tömeggyártás, úgy csökkent a színvonal – mondta Beatty. – Valaha a könyvek..itt, ott, mindenütt... kevés emberhez szóltak. Megengedhették maguknak azt, hogy különbözzenek egymástól.Még elég tágas volt a világ. Késóbb aztán megtelt szemekkel, könyökökkel, szájakkal. A népesség kétszeresére, háromszorosára, négyszeresére nőtt. A filmek, a rádió, a képes újságok és a könyvek színvonalát le kellet szállítani a pudingpor-gyártás szellemi szintjére.
[...]
A klasszikusokat lerövidítették, hogy beszoríthassák őket egy tizenöt perces rádiójátékba, aztán újra megkurtították, hogy beleférjenek valami tömegkönyv két percre kimért hasábjába, amíg el nem nyerték végső formájukat egy tíz- vagy tizenkét soros lexikoncímszóban. Természetesen eltúlzom a dolgokat. A lexikonok tulajdonképpen kézikönyvek voltak. De sokan csak annyit tudtak a Hamletről [...] amennyit egyoldalnyi terjedelembe sűritve elolvashattak egy könyvben, amelynek ez volt a mottója: ,,Tartson lépést szomszédaival, olvassa a klasszikusokat." Erti? A bölcsödétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsódébe – íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.
[...]
Forgassuk még gyorsabban a flmet, Montag! Fogd. Olvasd. Hallgasd. Tempó! Ide. Oda. Gyorsan. Lépés. Fel Le. Ki, miért, hol, merre? Hé! Ho! Kivonat a kivonat kivonatából. Politika? Előbb egy hasáb, két mondat, szalagcím. Aztán menet közben még ez is eltúnik. A kiadók, vállalkozók bemondók csak megzavaják az ember agyát, mig forgatag elsöpör minden fölösleges, időpocsékoló gondolkodást. 
[...]
Minél tobb sport, zsivaj, társas élet, szórakozás, annál kevésbé kell gondolkodni, nem? Újabb és újabb sportversenyeket rendezünk, még nagyobbakat, még látványosabbakat. Képregényeket nyomunk könyvek helyett, még több filmet gyártunk. Az agy egyre kevesebb táplálékot kap. Türelmetlenség. Az országút tele tömegekkel, akik valahová valahová, valahová, sehová se indulnak. A benzin – menekülés. Városok tódulnak a motelokba, az emberek nomád csordákba tömörülve vándorolnak egyik helyről a másikra, éjszaka ott hálnak, ahol maga délben, és én tegnap,
[,,,]
Vagy nézzük csak a kisebbségek helyzetét a mi civilizációnkon belül! A mi civilizációnk is mindenféle kisebbségekre bomlik. Minel nagyobb a lakosság, annál t/bb lesz a kisebbség. Ne lépjünk a macska-és kutyabarátok, az orvosok, ügyvédek, kereskedók, főnökök, mormonok baptisták, unitáriusok, második nemzedékhez tartozó kínaiak, svédek, olaszok, németek, texasiak, brooklyniak, írek, oregoniak vagy mexikóiak tyúkszemére. Ennek a könyvnek, annak a színdarabnak, amannak a tévéjá- tnak a szereplői semmiképpen sem lehetnek azonosak egyetlen élő festővel, térképrajzolóval vagy műszerésszel. Gondoljon arra, Montag minél nagyobb a piac, annál kevésbé szabad piacra dobni ellentéteket szító gondolatokat. Ügyelni kell a köldöknézó kisebbségek legkisebb kisebbségeinek érzékenységére is. Rossz gondolatokkal telített szerzők, zárjátok ge el irógépeteket! El is zárták. A képes újságok édeskés giccsel vannak tele. A könyvek, így mondták a felfüjt sznob kritikusok, akár a mosogatólé. Nem csoda, mondták a kritikusok, hogy a könyveket nem lehet eladni A közönség tudja, mire van szüksége; a közönségnek képregények kellenek, és természetesen háromdimenziós szépségmagazinok. Hát igy volt, Montag. Mindez nem parancsszóra történt, nem rendeletek útján vagy cenzúrával, nem. Nem a kormányzattól indult ki, felülről lefelé. Technika, tomegtermelés, a kisebbségek nyomása hozta létre... hál'istennek.
[...]
Az iskolából kutatók kritikusok, tudósok, a szellem emberei helyett futók, ugró,zsokék, csatárok, kapusok,repülők és úszóbajnokok kerültek ki. Az, intellektuel'szóból szitok lett, úgy, ahogy megérdemelte. Az ember retteg a szokatlantól. [...] Egyformának kell lennünk. Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet. Az ám! Tehát a könyv a szomszéd házban olyan, akár a töltött puska. El kell pusztitani! Ártalmatlanná kell tenni ezt a fegyvert. 
[...]
- Meg kell értenie: civilizációnk oly roppant terjedelmű, hogy nem nyugtalaníthatjuk kisebbségeinket, nem zördülhetünk össze velük. Kérdezze meg önmagát: mit óhajtunk ebben az országban legelsősorban Az emberek boldogok akarnak lenni: nincs igazuk? Egész életén át e hallhatta: boldog akarok lenni, mondják az emberek. S nem azok? Nem adunk nekik mozgási lehetőséget, szórakozást? Ezért élünk, az örömért, ezekért a bizsergető izgalmakért. El kell ismernie: kultúránk bőségesen ellát minket mindezekkel.
[...]
A színes bórűek nem szeretik a Kis Fekete Sambót. El kell égetni A fehérek szemében szálka a Tamás bátya kunyhója. Azt is el kell égetni Sírnak a Valaki irt egy könyvet arról, hogy a dohányzás tüdőrákot okoz. Sírnak cigarettagyárosok. El kell égetni ezt a könyvet. Fő a jó kedély, Montag.  Csak semmi bosszúság, a szemétbe minden gonddal, és még jobb, ha elégetjük a kemencében. A temetés szomorú és pogány dolog? Szüntessük meg. Öt perccel a halála után a halott már úton van a Nagy Hamvasztó felé; országszerte helikopterek állnak a hamvasztószolgálat rendelkezésére. Tiz perccel a halála után az ember már csak egy kis fekete füstgomolyag. Ne emeljünk emlékoszlopokat. Mindent el kell égetni. Csak a tüz ragyog  csak a tűz tiszta.
[...]
Tudjuk, hogyan kell késztetéseiket korán, csírájukban elfojtani. Szög és gerenda nélkal nem lehet házat építeni. Ha nem akarjuk, hogy a ház felépüljon, el kell dugni a szöget és a gerendát. Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget, nem kell megmutatni az embereknek a kérdés mindkét oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa óket. Csak az egyiket kell megmutatni, de lehetóleg egyiket sem. Feledtessük el vele, hogy van olyasmi is, mint háború. Egy tehetetlen, nehézfejú, adónyúzó kormány még mindig inkább elviselhető, mint az, hogy az embereknek ez gondot okozzon. Béke, Montag. Adjunk az embereknek ”Ki mit tud?"-vetélkedőket, amelyeket as nyer megi aki a legtobb slágerszövegre emlekszik, vagy az államok fővárosainak nevere, esetleg arra mennyi búza termett tavaly lowaban. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal, verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek és ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lessnek, hiszen a ilyen tények"sohasem vialtoznak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozótia meg a társadalomtudomány, amelyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással Ez az ut vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és ösze tud rakni egy tévéfalat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem.. a pokolba az egesszel Inkább szervezzünk szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, motorkerékpáros helikoptert, nemiséget és heroint, mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a fim unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg,s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság! 
(53–60, o.)

Hátborzongató, nem? Beatty gondolatait a bölcs, de saját bevallása szerint gyáva öregember, aki a könyvek pártján áll, gyakorlatilag megismételi, s ezzel megerősíti Beatty démoni szavait. 

Van kiút? Bradbury szerint van, de csak apokaliptikus. Nem vidám a helyzet, nincsen királyi út a megoldáshoz. 

A kisregény döbbentes, megrázó, felkavaró, s mint láttuk, prófétikus. A szerző eddig is a kedvencem volt. Most még inkább azzá lett. 

• 
• 

*

Az a helyzet, hogy a kötetben szereplő öt novellára olyan szinten rátelepszik a Fahrenheit, hogy mellette szinte szót sem érdemelnek. Mondom, mellette. Mert egyébként tipikus, pompás Bradbury egytől-egyig mind. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író, hanem ÍRÓ. 

A 34. magyarul megjelent Lucky Luke-füzet. Ismét nem az eredeti szerzőpáros, Morris és Goscinny követte el, hanem a titokzatos nevű Achdé & Jul páros, akik több Lucky Luke füzetet is jegyeznek. Achdé eredeti neve Hervé Darmenton. 1961-ben született, francia és 2003 óta rajzolja az új Lucky Luke részeket. Jul, vagyis Julien Berjeaut fiatalabb, ő 1974-ben született, és ha jól kutattam, nyolc Lucky Luke történetet írt Achdé rajzaival. 

Ennek a füzetnek számomra több érdekessége is van.

Az egyik, hogy szerintem piszok jó, akkor is, ha titokban bocsánatot kérek Morris-tól és Goscinny-től. Ugyan magam is hajlok arra, hogy az eredeti dolgokat jobban kedveljem, és a rókabőröket ne annyira, de a Lucky Luke-sorozat új részei többnyire olyan pompásan sikerültek, hogy feledtetik, nem az eredeti alkotók munkáiról van szó. Minden bizonnyal cefetül vacak szakértő lenne belőlem, de ha csak simán a kezembe nyomnák Achdé rajzait, én bizony meg nem mondanám, nem az eredeti, vagyis Morris dolgait nézegetem. 

Jul pedig pompásan elosztva telepakolta jó kis poénokkal a történetet. {{SPOILER: Azon például szakadtam, amikor a börtönbe belépve egy őr ellenőrzi Luke-ot, elkéri az iratait, és pikírten megjegyzi, hogy ez bizony régi fénykép, mert még cigaretta lóg rajta Luke szájából a fűszál helyett. Ez miért poén? Morris 1949-től készített Lucky Luke képregényeket, Goscinny 1957ben csatlakozott hozzá, és 1983-ig ott lógott Luke szájában a cigi, Morris akkor cserélte fel egy fűszálra, példamutatásul a csimoták felé. VÉGE}}
Aztán maga az alapsztori is pompás ötlet. A történet az amerkai szabadságszobor felállításáról szól. Talán sokan nem tudják, én sem tudtam, de a szobrot, ahogyan az a képregényben is áll, Franciaország ajándékozta Amerikának, és egy francia szobrász, Frédéric-Auguste Bartholdi tervezte és készítette el. Mi több, valóban volt kalapozás Amerika-szerte, hogy elkészülhessen a szobor, és valóban a kalapozás eredménye volt, hogy nem dőlt dugába a terv. 

A valódi Lucky Luke életéről nem találtam hitelt érdemlő webes hivatkozást. :-D A bevonása a történetbe viszont remek lehetőséget ad arra, hogy a szerző összehozhassa neves, kortársa franciákkal, ha csak egy-egy képkocka erejéig is. Színre lép például Eifell, Verlaine, Rimbaud és Victor Hugo is. Jules Verne-t hiányoltam. 

Másfelől a történet nem tud mit tenni: Luke ismét a védelmező szerepét kapja, s természetesen Bartholdi-t védi, őt kíséri el Franciaországba, majd a szoborral vissza, mert vannak, naná, gazok, akik nem szeretnék, hogy ott azon a szigeten  magasodjon a szobor New York fölé, ahol ma is magaslik. Bár a gaz terve, ha nem is úgy, nem is ott, ahogy ő akarja, bizonyos értelemben valósággá válik, mert lesz börtönsziget: Alcatraz a neve. 

Szóval jó kis füzet ez, véleményem szerint méltó az eredeti szerzők füzeteihez, informatív is, mulatságos is, szórakoztató is. 

 

 

Az úgy volt, hogy miközben egymásét szeretjük legjobban ünnepelni, tavaly valahogy annyi minden történt, meg annyira álltunk év elején anyagilag, s mert csak két hét van kettőnk születésnapja között, hogy kimaradt az ünneplés. De megegyeztünk abban, hogy semmiképpen sem végleg, majd nyárutón bepótoljuk. Szerelemtesfeleségtársam nem bízta a véletlenre, rá is vetődött az internetre, hogy találjon valami klassz kis helyet, ahová pár napra elruccanhatunk ünnepelni. Nem kellett sok idő, és mosolyogva fordult hozzám:
– Fúúúú, Morzsám! – mondta nekem (nem azért mert kicsi vagyok, hanem mert bölcs, kedves és hűséges, mint a Mazsola-mesékben a kutyus. Ezt persze nem én állítom. Én csak tudom. :-) ). – Megyünk a Bükkbe, egy buborék lakásba! A csillagok alatt alszunk majd el! 
Mást is mondott, de azt nem idézem, mert nem akarom kitenni a Felnőtt tartalom  figyelmeztetést. Mi az a buborék-lakás? Hát egy lakás, na jó, szoba, buborékból. Csuda jól néz ki, figyeld csak! 

• 
• 

Egy hátránya volt csak: belépni csak egy keszonrendszeren keresztül lehetett, hogy a belső nyomás el ne szálljon, és össze ne lappadjon az egész. Namost, az első alkalmakkor nem volt zavaró, de amikor:
– Bassszus, fent maradt a cigim! – és felmászni (mert fakorona magasságban volt a buborék), zippzár ki, belépni, zippzár be, belső zippzár kinyit, belép, majd ugyanez inverzbe kifelé, és amikor leértem: 
– Nem hiszem el: a kocsikulcs...!

De maga a hely nagyon pöpec volt, medencével, sajátos, de pazar dizájnnal. Igaz, nem túl olcsó. 
– És hol van ez a bugyborék? – kérdeztem a kedvesemtől.
– Noszvajon – felelte, majd értetlen arcomat látva kiegészítette: – A Bükkben. Anyu mondta, hogy ott van Csernusnak egy kávézója, megnézhetjük azt is. (Megnéztük, klassz, és van valami fílingje, amikor Csernus Imre szolgálja fel a csuda finom kávéját.)
– És mi van még Noszvajon?
– Vannak valami barlanglakások. Megnézed? 
– Persze, hadd lássam! – Láttam. – Hű, ez csuda klassz! 
És tényleg az volt! Erről szól ez a könyvecske, amit a helyszínen egy diáksrác árult a jegyek mellé. 

A barlanglakások tényleg barlangból kivájt, kialakított lakások. Ezekről először 1862-ben készült felmérés, akkor hatvannégy ilyen lakást számoltak meg. Ezek az eredetileg föld nélküli zsellérek lakta lakások csak némi túlzással lakások. Egyterű, bár belülről tagolt, több helyiséggel rendelkező életterek voltak. Mindre jellemző, hogy egyetlen központi tűzhellyel, kemencével rendelkeztek, amelyből egy mennyezetbe vájt lyukon távozott a füst, illetve a hegyről lefolyó esővíznek, amely a szigetelés hiányában a barlangba is befolyt, kis csatornákat vágtak, és ezek a csatornák egy, a lakás valamely részén kivájt kis ciszternába vezették a vizet. Szögletek ezekben a lakásokban nincsenek, vagyis az egész olyan megkapóan gömbölyű, ergonomikus, hogy az embernek azonnal kedve támad agyban berendezkedni. 

A lakásokat a XX: század hatvanas évében még lakták, akkor költöztek ki onnan az utolsó lakók. 

• 
• 
• 

A barlanglakásokat a Farkaskő Noszvaji Barlang Művésztelep Egyesület vette a kezébe. Erről ezt írja ez a könyvecske:

A noszvaji barlanglakások újraértelmezését 1997-ben dr. Balázs Péter kerámia és szobrászművész és társa, Horváth Ottó szobrászművész kezdeményezte. Szemben a klasszikus tájház koncepciójával ami az adott életteret a történelmi időszak egy meghatározott pontjában kimerevítve „in situ” mutatja be, a Pocemben található művésztelep a barlanglakások időtlen, egyetemes jellegét hangsúlyozva a természetközeliség fizikai és szakrális aspektusait ragadja meg. A tájházak által kialakított „passzív térben" az érdeklődő megtekintheti a bemutatott életmód egyes elemeit, és érzékelheti a környezet egykori hangulatát.A művésztelep célja ezzel szemben a táj újraélesztése mellett a kő mint anyag természetes közegében való megmunkálása és értelmezése. Az újraalkotott terekbe lépve az érdeklődő ezáltal nem csupán szemlélője, hanem aktív résztvevõje is az őt körülvevő környezetnek

És valóban, az első blikkem, amikor csak úgy felülről, az egész területet belátva lenéztem a barlanglakásokra, majd amikor beléptünk az első terekbe, hogy nem is hazánkban vagyunk, hanem pueblo indiánok egykori lakhelyét szemléljük.

• 
• 
• 
• 

A blikk erősítette, hogy az egyik helyiségben szembenézett velünk egy azték istenfej is, amely egyáltalán nem volt antagonisztikus a környezetével, sőt! A fenti idézetben megfogalmazott célokat az alkotók maradéktalanul elérték, ami a képeket látva szerintem szimplán bizonyítást nyer. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alsó hangon vagy két órát nézelődtünk, és nagyon nehezen szakadtunk el a helytől. 

A könyvről. Csudajó, hogy van, hogy elkészítették, megírták, összeállították. Ugyan a teljesség igénye fel sem merült, hiszen voltaképpen ez csak egy múzeumi, tájékoztató kiadvány, ráadásul két nyelvű, angol és magyar. Vagyis valóban csak a hely történetének az alapjait pakolták bele, tömören, lényegre törőn, érthetően. Viszont nagy dicséret, hogy pakoltak bele rengeteg egykori képet abból az időből, amikor még a lakói számára otthon volt ez a hely. 

Már írtam: A Dűné-vel ambivalens a kapcsolatom. Az első részbe tengernyiszer belekezdtem, majd az azóta sajnos megszűnt Garmadában 2015-ben aprópénzét erőszakolta rám magát a Szukits-féle, féltéglányi én első rész, hagytam magamat, mondván: majd jól elrukkolázom, de aztán addig-addig, hogy kiolvastam, és végső soron katyvasztikus, de kimondottan pozitív emlékeim, blikkjeim, flash-eim maradtak róla, és úgy fest, örök darab a polcomon, Szerelmetesfeleségtársam majd elkótyavetyéli, ha megmurdaltam (bakker, mennyi dolga lesz a könyveimmel, valahogy előre segíteni kellene neki!).

Az is érdekes, talán írtam már valahol, hogy vannak könyvek, amelyeknél valamiért pontosan megmarad az emlékeimben az olvasás körülménye. A Dűne is ilyen. Még a gyermekvédelemben sofőrködtem, enyhe nyári nap volt, Irénnel, az egyik szívemcsücske gyámmal flangáltunk Cegléden, címről címre, mert ő kól szervezte el a dolgait, s ha már ott volt, akkor ő ott volt, mindig volt legalább négy-öt címe. Az nekem négyszer-ötször háromnegyed óra, amíg várok rá a kocsiban. Valamiért egy naplementés olvasási élmény maradt meg, valahol a Ceglédbercel felé vezető úton, vagy a vasútállomás környékén, ez már nem tiszta. És a nagy kocsival, a Citroen Jumperral voltunk, abban kényelmesebben el lehetett nyúlni. Valahol a könyv háromegyedénél tartottam...
Semmi különös poénja nincs a történetnek, csak el akartam mondani, hogy emlékszem, mikor, hogyan olvastam ennek a könyvnek az első résztét is. 

A Dűne olvasása után beszereztem még pár kötetet, azóta meg még párat, összesen kilencet. De olvasni három éve nem olvastam egyet sem. Pár napja belső kényszeresen le kellett vennem a polcról a második részt, vagyis ezt. Nem értettem, miért. Ráadásul úgy jutott eszembe, hogy (de gyűlölöm!) az összes polcon két sorban vannak a könyvek, de így is alig férnek, és a Dűnék jó részben a hátsó sorba kerültek. Mondjuk annak miértje, hogy miért a Dűne jutott kényszeresen az eszembe, tegnap este villant be, amikor is szép párom kedvét keresve (mert neki igen, nekem annyira nem jön be, de szolidarítok) a Csúcshatás filmsorozat-verziójának a közepe felé járva, a szálakat a háttérőól irányító egykori senki, manapság háttérhatalom Eddie Morra (Bradley Cooper) mélyen belenéz az új főszereplő szemébe. A szeme, a film szerint mélykékké színeződött a beszedett, agykihasználtságot növelő drazsétól... Hoppcsak! Na, ugye! Ezért jutott eszembe a Dűne! 

És akkor a szintén többször elkezdett, de csak most befejezett második részről végre!

Frusztrálva vagyok. Nem vagyok egy jó emberismerő. Sőt, még élethelyzeteket is nehezen teszek helyre, és pláne nem kapcsolok azonnal az összefüggésekre. Ha valami összeáll, az nem logikai lánc, hanem jobbára intuíció. Amit meg nem tudok (még?) igazából használni. Csak kapaszkodom belé, elég következetlenül és erőtlenül (mert az intuitív flash-eim jobbára olyan dolgokban jönnek elő, amikor konfrontálódnom kell szerelmetes párommal).

Namost! Ez a könyv két oldalanként tartalmaz olyan párbeszédeket, amikor valaki mond valamit, és annak olyan értelme van, hogycsakna, de amit én észre sem vettem, nem észleltem és meg visszaolvasva sem értem, hogy miért, hogycsakna? Igaz, akik számára hogycsakna, azok mindig rendelkeznek valami ilyen-olyan többlettel, boszorkányképességekkel, jövőbelátással, miegymással, tehát valamilyen lényegi előnnyel vesznek részt a versenyben. Arról nem beszélve, hogy az őket kiagyaló teremtőjük, mármint Herbert, mennyire aktívan segít nekik, ők még a szavakat is a szájukba kapják, én meg itt egyedül agyalhatok, az én teremtőm valami egészen más füves legelők felé terelget engemet, de azt meg nem értem, merre és mi felé, és a Dűne megértésében különben is  ez totálisan indiferens.

Az is tény, hogy a misztikus vonalon voltak számomra folytonossági hiányok. Ez nem biztos, hogy Herbert hibája, könnyen lehet az enyém is. Simán nem értem a következőket: 
[[SPOILER:
a) Amikor az arctáncoltató lányalakban megjelenik Paul-nak, hogy el kellene menni az apjához (mármint az eredeti lány eredeti apjához, és Paul tudja, hogy nem az eredeti lánnyal beszél, miért megy el mégis,
b) miért derül ott ki, hogy tényleg vártak rá?
c) Ha a melanzs hatására látja a jövőt, és valahol még hangoztatja is, hogy a jövő nem élre vasalt valami, miért nem menekül el a megvakulás elől?
d) Azt pedig végképp nem értem, miért adja fel a császárságát, miért nem marad a gyerekeivel, akikről tudja, hogy milyen kivételes képességekkel rendelkeznek? Vagy mindez később nyer értelmet? VÉGE]] 
Lehet, hogy mindössze a lényegről maradtam le? 

A könyv tömény misztikus-politika, játszódnak a szereplők a hatalomért, a gazdasági érdekekért, s hogy ne a rossz fiúk/lányok kerüljenek fölénybe, de ebben meg az a szép, hogy mi meg közben egyre bizonytalanabbak vagyunk, ki is a rossz, ki is a jó, s persze, Paul és az övéi mellett vagyunk, de valahogy homályosodnak el az eddig egyértelmű térfelek, Paul is kénytelen olyan elkerülhetetlen lépés megtételére, amelyek eddig eszében sem voltak, és emiatt nem kis kétségei vannak saját császársága értelmét illetőn is. Nyilvánvaló, ha nem az ő háza, az Atreides-ház kerekedik felül, hanem a galád Harkonnen-ek, vagy bárki más, lenne itt haddelhad, vér és fogak csikorgatása, mert az ő intrikájuk és gonoszságukkal hová jutna már a világ? És Paul Atreides arra kezd rádöbbenni, hogy nagyjából ugyanide, ahol az ő császársága alatt tart. 

Herbertben továbbra is az a zseniális, hogy nem kapkodja el a dolgokat, de egy pillanatra sem mondhatjuk, hogy erőt venne rajtunk az uralom. Hogy mennyire jó az első rész, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nagyon keveset kellet gondolkodnom a szereplők kilétén, nagyon hamar visszatértek az emlékek, pedig azért három év nagy idő! És ez a rész csont nélkül folytatja az első cselekményét, hozza a hangulatát és hömpölygeti tovább az Unierzum sorsát. A kötet értékét nagyban növeli, hogy mindezek ellenére nem éreztem bődületes katyvasznak, sőt az utolsó oldalig hatalmas élvezeti értékkel bírt, oly annyira, hogy elővettem már a következő kötetet is, mert mégis olyan az egész, mintha valami (túl nagy ide ez a szó, de nem tudok jobbat) beavatás lenne. És ez nagyon nem kevés!