Akkora blődség volt ennek a könyvnek az alapötlete, hogy a happolás után majdnem egyből vissza is vágtam a Rukkolára, olvasatlanul. Aztán adtam neki egy esélyt, beleolvastam az elejébe. Aztán ott ragadtam. Aztán nem győztem röhögni. Aztán meg elgondolkodni. Ahogy ez az áldott emlékű Pratchett bácsival lenni szokott.

Mert az, hogy mi a valóság, ki hol látja a valóság határait, s hogy azok a határok ott vannak-e valójában, vagy csak ott akarom látni őket, ugye, Platon ismert barlang-hasonlata, vagy a minimum, Descartes óta ismert filozófiai probléma. De legalábbis a Mátrix első része óta. Nem kis kérdés.

De egy mesefantasy tartalmának a határait odáig tágítani, hogy voltaképpen nehezen eldönthetővé válik a szerző célja, vajon valláskritikát gyakorol-e, vagy éppen a materiális nézeteket veszi össztűz alá, s arra hívja fel a figyelmet, hogy van valami nagy és hatalmas a valóságon (az Áruházon) kívül is, nos, ez nem semmi teljesítmény!

S mindezt úgy, hogy mindkét nézet simán elfogadható, s könnyedén viszolyog az ember a bigott, a valóságot semmibe vevő vallásosságtól is, de a külső, nagy valóságot meglátni nem akaró, csak a látható és tapintható érzékekkel ezen valóságot teljesen félreértelmező materializmustól is.

Kalapot le! Azonban ha fentiekre egy fikarcnyit sem figyelek, ha nincs kedvem gondolkodni, akkor is nagyon fincsi, röhögtető munka!

4/5

(2015)

Elolvastam a könyv értékelésit a moly.hu-n. Voltaképpen nincs sok mondanivalóm róla. Egy Melvin nevű felhasználó nagyjából mindent megfogalmazott helyettem. 

Tán sokat elmond, hogy voltaképpen a szöveg lábjegyzetei kötöttek le leginkább. 
Mert a törzsszöveg tartalma, miközben iparkodik elfogulatlannak tartani magát, meg érzelemmentesnek, mégis valami olyasmit sugall, hogy akinek ma magyarként kinyílik a bicska zsebében Trianon nevének hallatán, az irredenta, revizionista zsivány.

De Ablonczy Balázs kétségtelenül ügyesen fogalmaz, ez a feeling sehol sem érhető tetten úgy istenigazában. De az összhatás mégis valahogy ez, ráadásul a stílus erősen bulváros. Ami szintén nem lenne baj egyáltalán, csakhogy valahogy mást ígér…

S Trianonról: lehet azt mondani, hogy a Trianon-probléma lerágott csont, unalmas, túl vagyunk már rajta. De nekem két történet jut eszembe.

1. 2004. december. Joci, a konok székely fiú könnyes szemekkel mondja nekem a gyülekezetben, valaki nevét említve: „Látod, Moha, XY–nak nem kellünk, mi erdélyiek, mert a szocikra szavazott, s nem a kérdésre!”
2. 2009, Erdély, Gyimesfelsőlok: Ülünk a verandán, Mihály, a házigazda, Gyula, az erdész, Zoli a segédje, a feleségem, a két gyerekem, a jövendő vejem és én. Fogyott már Hargita sör vaskosan, elfogyott egy heti pálinkatartalékunk is, Zoli már előcsalta az erdész terepjárójának (valami Lada volt) mélyéről a vésztartalék borokat is. Gyulához fordulok: „Aztán, Gyula, milyen most Erdélyben élni?” Gyula szeme elsötétül, lehajtja a fejét, de válaszol. „Hát tudja, az odaátiaknak románok vagyunk. A románoknak emitt bozgorok. Közben meg csak csángó magyarok lennénk…” Nem válaszoltam, csak kifacsartam a pálinkásüveg utolsó cseppjeit. Koccinttottunk. Mi, gúnyhatáron inneni és csángó magyarok. 

2/5

(2015)

Amikor az ember másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, tudja, mire számíthat, nagy meglepetés nem érheti. Tarzan és John Carter szülőatyja hatalmas képzeletű, meglehetősen rossz tollú író, aki szereti fekete-fehérben láttatni hőseit (tegyk hozzá, teljes sikerrel), a személyiség árnyalatainak leghalványabb gyanúja nélkül, és történeteiben mindenki mindig ott van, ahol leginkább lennie kell, s a véletlenek mindig főhőseink érdekeit szolgálják.

A szöveg maga véletlenül sem irodalmi, a motivációk olyan egyértelműek, egyszerűek, mint a bot.

Szóval, aki másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, és meglepő módon, aki előszőr megtette, megteszi másodszor is sokadszor is, mert Burroughs-ot olvasni valami titokzatos, homályos, okból ha nem is függőség, de akkut állapot, tudja mire számíthat. És mire nem.

Ez a kötet valamiét mégis kivétel. Lehet, csak én nem voltam ráhangolódva, vagy túl sok ponyvát és ponyvaközelit olvastam mostanság, de Tarzan ésaz őrült története lefárasztott. Mondjuk letenni nem bírtam, meg sem kísértett a félbehagyás gondolata, de a naivitása, az egyszerűsége most szinte fájt. Autóban, valahol Abonyban, az utasomra várva olvastam azt a részt,

Ráadásul a könyv címe is félrevezető:

S a kezdeti félelmetessége hamarost elpárolog, feloldódik a sajnálatban, amit érezni kell iránta.

De persze mindezért nem a szerző a hibás. Illetve igen, de az olvasónak tudnia kell, hogy kell őt olvasni. Én tudom. De, ahogy mondtam, most valahogy nem mégsem sikerült. Ennek ellenére nem tudtam letenni könyvet, amíg végig nem olvastam.

3/5

(2015)

Vagyok dilemmában. 

Picoult, ahogy megszokhattuk, nagyon jól ír. A már bevált, fejezetenként más-más nézőpontú történetvezetés, a feszültség fokozása, a felvetett társadalmi, erkölcsi problémák fejtegetése, és végső soron a mérleg szerepét az olvasóra bízó végkifejlet mind-mind sikerre predesztinálnák a könyveit. Ezt is. De nem az első alkalom, amikor a történet felfalása után („Már itt tartasz? Most kezdted el!” – csudálkozott rám Szerelmetesfeleségtársam vasárnap reggel, pár perccel keskenyszemű ébredése után) csak lestem, hogy a tehénbe lehetett ennyire elszúrni egy ilyen jó ötletet? Mint amikor egy pazar csípős-lecsó vacsi után egy elementáris gyomorgörcsöt követőn rohanni kell a vécére, hogy özönpatakként távozzon alul, ami felül bement.

Az alapprobléma nem új, de állandó, és valószínűleg meg- és feloldhatatlan: van-e joga bárkinek egy másik emberi lényt feleslegesnek ítélni, és kiiktatni a létezésből. A gyilkosságot mindannyian elítéljük, az abortusz megítélése lényegesen árnyaltabb. Miért? 

Az alprobléma sem piskóta: valóban: tényleg mindennél, mindenkinél fontosabb a gyermekünk, átgázolhatunk értük bármin, bárkin?

Picoult roppant ügyesen árnyal a szereplők beszéltetésével. Az anya, az apa, a nagyobb lány, a orvos-barátnő, az ügyvédnő szempontjai meglehetősen kézzelfoghatóvá teszik, hogy a csonttörékeny Willow csodálatos ember, és hihetetlenül fárasztó probléma. Nem lehet nem szeretni, és nem lehet nem elismerni, hogy emberfölötti energiákat, pénzeket kell megmozgatni a létezése végett. 

Picoult nagyon ügyesen kikerüli az a csapdát, amibe, fogadok, tízből kilenc író beleesett volna, tudniillik, hogy az egyik fő katyvasz szál, a nővér, Amelie bedurcizása, mellőzöttsége és ebből fakadón Willow iránti gyűlölete legyen. Még akkor is így van, még akkor is kikerülte, ha végső soron mégis ebből áll a befejező főkatyvasz.

A könyv legérdekesebb szereplője éppen ez a nővér. Az a végig feszülő ellentmondás, ami a húga szeretete és a saját mellőzöttsége között feszül, s ahogy kiskamasz aggyal próbálja mindezt feldolgozni: pazar.

Sorolhatnám tovább a cöccögő bólogatásra késztető elismerő érveket, amitől a könyv úgy jó, ahogy van.

Viszont vannak érvek, amitől a könyv úgy rossz mondanivalójában, ahogyan van. 

A befejezés valami elképesztően satnya, suta, ésmostakkormifenevan. Egy fejezet erejéig az addig megszokott szereplők közé belép Willow is. Minden fejezet E/1-ben íródik, ahogyan azt megszokhattuk. 

Ezt a suta, buta, esetlen, amatőr megoldást hogy a viharba nem lökte kukába egy szerkesztő sem? Ez a rövid fejezet önmagában agyonvágta a könyvet. De teljesen és alaposan! Ráadásul az a helyzet, hogy ez a „megoldás” valahogy kódolva volt a történetben. Rendben, hogy nem kell minden regénynek a csavarra kihegyeztetnie, de azért valahogy itt, s pláne így… Ááá…

A fő gond, hogy ettől a befejezéstől visszamenőlegesen is hiteltelenné lesz több momentum, például 

Arról nem beszélve, hogy voltaképpen a legizgalmasabb kérdések szinte itt merülnek feligazán. Mert az abortusszal olyan sokan foglalkoztak már (legalapvetőbb talán Fallaci könyve]]) az emberi mi volt nagy-nagy problémáját is körbejárhattuk (Tropi komédia). Valószínűleg soha el nem dönthető kérdések ezek. De Picoult kihagyja az újrakezdés, a hogyan lehet tovább folytatni-kérdés megválaszolását. Kár. Ahogyan kár az egészért…

3/5

(2015)

Születésnapomra kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól; eddig ez még nem volt itt a polcon. Immár itt van! Köszönöm! (S jött vele az Éden a folyónál is.)

A kötet egyike a Vonnegut halála után megjelent posztumusz köteteknek, a sublótfiókból előkerült novelláknak.

A könyv az, amit a fülszöveg és az alcím mond: Új és kiadatlan irományok háborúról és békéről. Persze és természetesen vonnegutul. Vagy nem is annyira vonnegutul? 

Mert a kötet úgy indul, hogy az természetesen és magától értetődőn Vonnegut. Duplán. Mert az előszót Mark Vonnegut, Kurt fia írta. Kurt stílusában. Vagy a családéban. Mindenesetre roppantul élvezetesen. Még az is lehet, ha rászokna az írásra (kisesélyes), elhinném, hogy az apja írta, átverhető lennék. 

A második írás már Kurt. Bár igazából nem írás, hanem egy beszéde, amit Mark mondott el helyette, mert ő már nem tudta. Röhögés a köbön. A Vonnegut-év megnyitóján hangzott el a szöveg, és egyértelműen kiderül, hogy a Mester valami marhára nem vette komolyan se saját magát, se a Vonnegut-évet.

No, és a novellák. Nem egyenletes a színvonal, de a tizenegyből nekem tíz nagyon bejött. Nem megyek sorra, mert akkor spoiler lenne az egész bejegyzés. De azért egy-két szó. 

A kezdő novella, a Minden térségen siralom lesz Drezda értelmetlen, felesleges, népirtásáról szól. A szövetségesek szarrá bombázták a várost, mondván, hogy a vasúti hálózat a célpont. Igen vacakul célozták: többszázezer civil áldozata volt a szőnyegbombázásnak, jobbára gyerekek, nők és öregek. De mivel a győztes visz, a népirtás ténye azóta sem téma. Vonnegut nem pepecsel a kifejezésekkel: holokausztnak hívja, ami történt, népirtásnak hívja, ami bekövetkezett, s rohadtul nem büszke a győztesekre. Teheti, ott volt, neki, nekik, amerikai hadifoglyoknak kellett az egymáshoz égett, cafatokra szakadt holttesteket a pincékből, óvóhelyekről, a romok alól felhozniuk. De csak addig, amíg belátták az őreik, semmire nem mennek ezzel, onnantól a pincékben, lángszórókkal hamvasztották a tengernyi holttestet. 

Drezda miatt, tudtommal nem indult emberiség ellenes per, nem volt miatta Nürnberg, nem volt semmi következménye. Vagyis ha a tömeggyilkosságok áldozatai a megfelelő nációkhoz tartoznak, akkor az nem büntetendő, akkor arról beszélni sem kell…

Ez a novella, visszaemlékezés megadja az alaphangot. S miatta „megbocsátható”, hogy a többségük nem a már megszokott Vonnegutos-feelinget hozza. Komolyabb, nem fintoros, (Éppen ezért eget verő baromság a könyvein rendre megjelenő A fekete humor mestere-cimke.) De elgondolkodtató, megrázó, szinte sírni kell tőle, néha a tehetetlenségtől, hogy ez az Isten-teremtette átkozott faj semmiből nem tanul, a génjeiben van a pusztítás (vö.: Boldog születésnapot, 1951), s néha attól, hogy az embertelenségben is lehet belső tartással embernek maradni (vö.: Zsákmány).

Az egyetlen igazán Vonnegutos novella a címadó Ördögcsapda. Aminek a végén az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, röhögjön vagy dühöngjön? 

De mert csak ez úgy istenigazából Vonnegut-os, nem marad mégsem elégedetlenség az emberfia olvasóban. Mert a szerencsésen megválasztott tematika, a szerkesztés egységessé teszi mégis a kötetet. S nehezen feledhetővé. 
Köszönöm, Mester! (S ezen a Mesteren most minden bizonnyal könnyesre röhögi magát.)

4/5

(2015)

Na, figyelj, Pipikém! Máshogyan nem tudom elmondani, mert már nem vagy közöttünk, egy éve, három hónapja elhagytál minket, s vagy alulról szagolod, vagy felülről derülsz rajtunk. Sokkal, de sokkal-sokkal jobb lett volna személyesen beszélgetni King bácsi jelen könyvéről, még akkor is, ha simán lehülyéztél volna, vagy csak szomorúan megjegyzed: „Nekem tetszett, Moki…”

Úgy adtad oda ezt a könyvet, hogy az egyik kedvenced, ezt mindenképpen olvassam el. Nem kapkodtam el a dolgot, tekintettel az elmúlt tizenöt hónapra, meg az előtte levő legalább egy évre. 

Szóval, figyelj, Pipikém. Jó ez a könyv, mert az alapötlet nagyon ott van, King meg tud írni. Be kell látnom. Letenni nem lehet, este is rendre csak kiesett a kezemből, nem letettem.

Viszont, meg kell mondanom, töki, hogy nem jó ez a könyv. Nem jó, mert nekem úgy fest, King voltaképpen nem tudta eldönteni, mifenéről is akar írni, miről fog szólni a regény. Így a végére olyan érzésem volt, hogy 3in1-regényt olvastam.

Az első epizód 

Johnny öt évet kómában tölt. Egy olyan éjszaka után, amit újdonatúj szerelmével, kolleginájával töltött, de nem ám a beteljesedésig, nem lucskos-testváladékosan, hanem lelki, szívi értelemben rácsudálkozva Sarah testi-lelki szépségére. Összekoccant a lelkük, pattogtak a szikrák, folyószéles patakokban ömlött az endorfin és a , vadul tombolt a kémia, de a testiségig nem jutottak el, a francos hot-dog miatt. 

Aztán gyön a baleset, a kóma, az öt év, Sarah házassága, gyereke, az ébredés és a döbbenet. 

S itt, lécci, Pipikém álljunk meg! Mert ez egy nagyon izgalmas irány lett volna, a későbbi nyomozós-kalamajka, meg a politika nélkül is! Bakker, de mennyire jó lett volna! Lehet, King jobban tette volna, ha eladja Picoultnak ezt az alapötletet, mert ő tán ki tudta volna hozni, ami így rövidre záratott, ha el nem is feledtetett. Mert azt feldolgozni, hogy úgy egymás életének szerelmei, hogy etikájuk, erkölcsük miatt nem érhetnek egymáshoz (jó, egyszer de, s még ez is mekkora ötlet!), nem élhetnek együtt, önmagában pazar! Tudod, nekem voltaképpen ez volt a legizgalmasabb, legkétesélyesebb, legérdekfeszítőbb kérdés: hogyan lehet ezt meg- és túlélni? Ott van a másik, de nincs ott, vele lenni az élet, nélküle a halál, de vele lenni egy másik halál, mert itt már felépült egy működő, új élet; s a másik oldalról, mihez van joga Johnny-nak Sarah életében? [Csettintés.]

A második epizód 

De a könyv harmadában King lapoz, és jön a sorozatgyilkos epizód. Izgalmas, jól felépített, nem mondom. S amikor beindul, King rájön, hogy ezt marha hamar rövidre lehet zárni, hiszen a parafenoménná lett Johnnynak olyan kevés szükséges a baromállat kilétének a felfedéséhez, hogy az csak egy csettintés (másfajta, mint az előző), s a konfliktus leginkább abban áll, hogy meggyőzze a seriffet az igazáról. Se az sem rétestészta, Pipikém, hamar meggyőzettetik, semmi üldözés, semmi túl nagy izgalom.

A harmadik epizód 

Tudod, Pipikém, szerintem ha ma olvasnád ezt a könyvet, immár Te is kiakadnál ezen a vetületen. Sokszor morogtál, hogy a fenébe nem unalmas már, hogy a csapból is a fasizmus, Hitler, meg a holokauszt folyik? (Most kezdtem bele Vonnegut Ördögcsapdájába, no az tetszene Neked, mert Drezda angol-amerikai bombázást a százezer asszony-gyermek-idős áldozattal simán holokausztnak nevezi és Amerika Bergen-Belsen-jének.) King nem megy bele mélyen a kérdésbe, de hogy érzékeltesse Stillson ördögi gonoszságát és politikusi mivoltának rémisztő jövendőjét, két momentumot alkalmaz: agyonveret vele egy majdnem ártatlan kutyát és Hitlerhez hasonlítja. Illetve a testőrként alkalmazott motoros banda erőszakosságát emlegeti, utalva Altamontra, ahol a Pokol Angyalai a Stones Sympathy For the Devil című száma alatt agyonvertek egy néger rajongót. (Mondjuk nekünk, magyaroknak Déry és a Képzelt riport óta még erről is a fasizmus jut eszünkbe.) Aztán snitt: ebből tudnunk kell, hogy patalogikus eset a pali. Jó, tudjuk. 

Mondjuk abban igazad van, tökikém, hogy a jövő ismeretének tudata által megváltoztatható-e az eljövendő, no, ez egy jó kérdés! Mert ez is egyfajta időutazás, aminek a paradoxonjairól már sokan írtak sokfélét, s volt itt már Hitler-gyilkossági kísérlet is, de minden író arra jutott, hogy nem megvalósítható a dolog. 

King nem. Valami egészen badar megoldást talált. Duplát. A meghiúsult merénylet után Johnny már nem érzi Stillson borzalmasságát. Másfelől Stillson bukását abból teszi nyilvánvalóvá, hogy egy gyereket emelt maga elé golyófogónak védelmül, s ezáltal kiábrándulnak belőle a hívei, bebukja a Hitlerré-válást. De szép lenne, ha ez ilyen egyszerű lenne! Csak a magyar közélet történéseit figyelve egyértelmű, hogy a piadesztálon levők tehetnek bármit, a fanok nem hajlandók kiábrándulni, mindig megtalálják a maguk felmentéseit. Másfelől a sajtó azt mosdatja tisztára, akit akar. 

Szóval ez a Stillson rész hihetetlenül gyenge!

S King Johnny sorsát is rendkívül ötletszegények oldja meg: az etikai, erkölcsi dilemmákat végül egy nyüves tumor oldja a temető földjébe. Csak Sarah dilemmái nem enyhülnek a temetőben…

*

Szóval, Pipikém, úgy érzem, volt ebben egy csomó lehetőség, de parlagon is maradt mind, biza'! Mintha az előjátéknál, ötlet és kedv híján befejeződne a szerelmeskedés. S azt ne már!

Csak azt sajnálom, hogy a többi, Tőled megörökölt Kingről sem tudunk egy-két sör, na jó, a cukrom miatt fröccs mellet csevegni. Tényleg, tudod, hogy Palika, a Bán kocsma csaposa-tulaja-mifenéje a halálod napján kitett neked egy krigli sört, de másnap nyitásig semmi sem fogyott el, nem jöttél érte. Palika nagyon csalódott volt.  Hogy tehetted ezt? Ja, igen, Pipi, melyik Kinget olvassam legközelebb?

3,5/5

(2015)

Tán szégyenletes, de az első skandináv krimim. Ismerethiányomban nem tudom, mitől jobbak (ha jobbak) a skandinávok krimiben manapság, az tény, hogy mindenesetre divatosabbak. Nem vagyok divatkövető. Nem skandisága miatt vettem kézbe ezt a könyvet sem, hanem mert a Wolf Haas Silentium!-ának a végén találtam egy kis ismertetőt róla, ami kíváncsivá tett.

Zárt közösség, látszatok, tragédia, lassan feltáruló kapcsolatok, indulatok, titkok, uramfia! 

A nézőpont nem kötődik egy személyhez, bár kétségtelenül a nyomozó, Sejer áll, cselekszik, gondolkodik a fókuszban. De a nézőpont-váltások árnyalnak, gondolkodtatnak. 

Sejer pedig nem csupán nyomozó, hanem a rengeteg észkombájn nyominger között férfi is: ha szép nőt lát, nem csupán a potenciális elkövetőt vagy infóforrást képes észrevenni, hanem a szépségét is. :-)

Volt egy pont a könyvben, amikor leejtettem. A végkifejlet felé, amikor kiderül, hogy 

nem tudott nem eszembe jutni Kevin. De mivel itt végső soron egy krimiről van, ahol a rossznak el kell nyernie a lebukását, szerintem az írónő ziccert hagyott ki a polkorrektség jegyében. Vihette volna arra is a történetet, hogy

Szóval jó kis könyvecske ez, élő szereplőkkel, töprengéssel, s kitudja, hogy feloldással-e, mindenesetre megoldással.

5/5

(2015)

Ahogy a gyöngytyúk az orrváladékra, úgy csaptam le erre a füzetre szombat este az óbudai Ósön Relay-boltjában. Aztán pakolás, kocsiba be a rengeteg cumó, kocsiból ki, lépcsőzés, elpakolás, alig vártam, hogy kinyithassam, s hol máshol ugye, mint, ahol, khm, izé, biztos egy darabig nyugi van… S ért a döbbenet. Megint. Ahogy a 11. számnál.. Meg a 13-nál. Meg a 16-nál. Meg a 17-nél. Ez sem az eredeti szerzők munkája.

Egyfelől a fika (ha már gyöngytyúk): nem értem a kiadó politikáját. Mint azt a Moly is bizonyítja: van még kiadatlan, illetve mostanságosan, hazánkban kiadatlan füzet az eredeti szerzőpárostól. Jó, sznobizmus, rendben, mert valószínűleg ha csak úgy az orrom alá nyomnák vakpróbául, hogy akkor „Mohapapa, tessen megismerni, melyik nem Goscinny–Morris alkotás!”, hát lehet, befürödnék. 

Viszont ennél a füzetnél nem. Csak rajzilag. Gergő fiam szerintem azzal sem. De neki művész szeme van.

S ezzel nem azt mondom, hogy rossz ez a füzet. Nem az, egyáltalán. Csak nagyon kiszámítható. Nagyon. Meg az alapötlet és a honnan hová, az sem csillámlik. Persze, rötyögtem rajta, de sokkal visszafogottabban. mint szoktam. S az a baj, hogy nagyjából ennyi. 

Bocs', Luke!

3,5

(2015)

Hatalmas a kísértés, de ellenállok: csak azért sem írok értékelést Haas stílusában.

A Brenner (ezt az a -t azért nem tudtam kihagyni) történeteivel először  egy moly.hu-s értékelésében találkoztam. Rácsillantam, de aztán elsikkadt az információ. A napokban munkaügyben kóvályogtam Cegléden, a felüljáró melletti kirakodó piacon, s ott, egy nyűtt papírdobozban sárgállott a könyv, a Kazohínia mellett. Az eladó elhaló hangon kérdezte, hogy „Egyszáz forintot megér magának darabja?”, mire én elképedten összekapkodtam melléjük még vagy négy másik kötetet. A Brennerből sajna, csak egy volt.

Nem tudom, miért (remélem, nem freudi-alapokon nyugszik az ok), de mostanság visszaszoktam a krimikre. Utoljára kamaszkoromban olvastam ilyesmit, az meg vagy (azt a mindenit!) vagy harminc-sok év. De most jól esik.

Haas különösen jól esett! Nem tudom, mennyire lesz fárasztó nagyobb mennyiségben, de így bevezetésnek pazar volt. Az igazság az, hogy voltaképpen maga a krimiszál szinte nem is állt össze, annyit röhögtem a könyv stílusán, de nagyjából minden oldalon. A végén gondolkodnom kellett, hogy azért felfogjam, mi is történt. De voltaképpen mindegy is.

Haas valami hihetetlenül kitalálta ezt a beszélgetős elbeszélést! Olyan, hogy ülünk vele Palikánál, a Kis Dreherben, Óbudán a Fő téren, Palika márciusig nem főz, nem fogy most a kaja, hiába is lenne ingyen („Márciusban újra kezdjük, tesóm, addig csak igyatok!”); s veszettül koncentráltunk, hogy megértsük a betévedt Krisztus-Sandokan-arcú görög fiú angolul nyomott mondanivalóját, de nehéz, mert veszett sokan vannak a falatnyi, vagyis inkább kornyi kis kocsmában.

Haas ott ül velünk, és nyomja a Brenner sztorijait, mi meg cigiről gyújtunk szivarkára, kortyoljuk a sört, meg a fröccsöt, és néha fulladozunk a röhögéstől, meg a mellényelt italtól, ahogy Haas sztoriját hallgatjuk, s csak csínyján borzongunk (mert azért folyik a vér, hullanak a szereplők, de nagyon nem ez a lényeg). Egyszerűen hihetetlen,hogy még nem ötlött senkinek sem az eszébe, amit ez az írókám kitalált!

Nem akartam besokallni, tegnap, a könyvtárban csak azért is ellene álltam a sorakozó köteteknek. De márciusban ezt is újra kezdjük, mert le a kalappal!

5/5

(2015)

Félbehagyott könyvet jobbára és általában nem szoktam értékelni, bár van kivétel. Ezt mégsem hagyom értékeletlenül.

*

A könyv hihetetlenül provokatív. Nem állít kevesebbet, mint, hogy a szerző közvetlenül beszélgetett Istennel, és Isten szinte haveri nexusban rágta a szájába a szellemi frankót. Azért, lássuk be, ez nagyon nem semmi! 

(Utoljára ilyet a Biblia írói, meg Mohamed, meg Ellen Gould White és Joseph Smith mondtak. Néhányan persze még tetézték, nem bízták a véletlenre, nehogy már közvetíteni kelljen Istent, magukat tekintették annak, s úgy nyilatkoztak meg, vö.: L. Ron Hubbard.)

A kijelentés azért provokatív, mert ha hiszem, hogy Walsch Istennel beszélgetett, akkor kutya kötelességem a könyvben foglaltak szerint elindulnom, mennem és célba jutnom. Megtehetem, hogy nem, persze, nem kötelező. Ezt Walsch beszélgető partnere is többször kijelenti; Isten nem kazoisztikus abban az értelemben, hogy nem csap a kezemre, számra, agyamra, fütykösömre, ha rosszul, nyúlok, szólok, gondolkodom, rossz helyre teszem [szerinte nincs rossz hely], mert ahogy mondja, a kázus szellemi szinten létezik csak; erről kicsit később többet. De ha nem hallgatok oda, akkor a szellemi élet kazoisztikája hamarost utolér. Vagyis mégis akkor járok jobban, ha hallgatok rá.

Viszont, ha Walsch valóban Istennel beszélgetett, akkor ki az a marha, aki ne figyelne oda. Ha valót mond, akkor ez az emberi történelem egyik legfontosabb eseménye! (Utálok félkövérrel kiemelni, tipografikusan nem is helyes, de itt egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem.)

*

Olvasás közben persze felmerül az óhatatlan kérdés: hogyan beszélgetett Istennel Walsch-al? A válasz nagyjából a bevezetésben elolvasható: egyfajta kényszerírással. Ember kérdez, oszt' leírja. Isten válaszol: ember azt is leírja. 
Magamban hagytam egy kis menekülési útvonalat: hátha csak abban az értelemben írja le az ember Isten gondolatait, hogy elmélkedik, töpreng, relaxál, meg-megvilágosul, és összefoglalja, amire jutott. De lezáródik a kiút, Walsch világosan megfogalmazza, hogy nem erről van szó.

Vagyis amit ír,:kijelentés az Istentől. Egyfajta szent írás. Szentírás.
Mondom, nem semmi! Itt nyeltem egyet, de tovább olvastam. Vitt az érdeklődés és az ismerni-vágyás, hogy hátha… 

*

Mégis lett azonban egy pont, ahol kiesett a kezemből a könyv. Nem pusztán azért volt döbbenetes, amit olvastam, mert ellene mondott az eddig tapasztalataimnak és nézeteimnek, írd és mond, a hitemnek is, hanem azért, mert logikailag sem tudtam továbblépni.

Tömören: a jó és a rossz nem létezik, ezek csak emberi kategóriák, fogódzók és a szellemi elnyomás eszközei. Azért kellenek, mert nélkülük nem tudnánk viszonyítani. A világosság értelmetlen a sötétség nélkül. Jin és jang, ugye. De a jó és a rossz nem önmagukban értelmezhető fogalmak, így felejthető az ember állapotja is: senki sem rossz önmagában, pláne nem születéskor, hanem viszonyaiban lesz rosszá vagy jóvá. 

Ezzel két nagyon komoly baj van.

1. Az ember erkölcsileg valóban semlegesen születik?
Nem, az ember alapvetőn hajlamos az önzésre. Az ember nem alapvetőn hajlamos a szeretetre. (Az újszülött ragaszkodása az anyjához nem szeretet, hanem a túléléshez való szükséglet.) Általános félreértés, hogy az eredendő bűn elkövetett cselekedetet jelent, amivel, ugye egy újszülött nem rendelkezhet. Vagyis ostobaság az eredendő bűnről beszélni. Ám a bűn nem cselekedet, hanem állapot. Mert a bűn: önzés. Vagyis az eredendő bűn, nem azt jelent, hogy  csecsemők bármit elkövettek, hanem azt, hogy kikerülhetetlen hajlamuk, vonzalmuk van az önzésre: elvevésre és a megtartásra. 
Aki ebbe a világba születik, a mindennapok túlélésére predesztináltatott. Ezáltal gyárilag arra, hogy kikerülhetetlenül túl lőjön a célon. Mert a határvonal keskeny, az egyensúly kényes a túlélés érvényesítése és az adás-életrendje között. Mindannyian kikerülhetetlenül el is vétjük. Tanulni, tapasztalni, tudatosan gyakorolni kell a szeretet életrendjét, az elvevés, a megtartás helyett az adni tudást, a megosztást.

2. Valóban nincsen jó és rossz? A jó és a rossz valóban csak mankó a számunkra, hogy erkölcsileg helyre tegyük magunkat és a világot? 
Még Walsch-nak is szöget ütött a fejébe ez a gondolat, és a legalapvetőbb kérdés tette fel: mihelyzet van ígyen az emberöléssel?
A válasz meglehetősen hosszú lett, számomra pedig felettébb zavaros. Kap hideget-meleget az emberiség, az egyházak, ám a végén csak az jön ki, hogy: az életet elvenni senkinek nincs joga.
S így ugye, ez egy abszolutizált erkölcsi kategória. Vagyis önmagában, viszonyítási pont nélkül rossz az emberölés. Mondom: önmagában. Amiről azt mondta Walsch istene, hogy olyan nem létezik. 

*

De gondoljuk még tovább: ha a jó és a rossz csak emberi kapaszkodók, akkor van-e valami igazi mondanivalónk Istenről? Az Ő tulajdonságairól? S van-e mondanivalónk a Sátánról? Valóban Isten is, Sátán is csupán szükséges kapaszkodó-fogalmak, nincs egyikük személyének sem erkölcsi tartalma? Esetleg nincs is személyük, csak a kapaszkodók megszemélyesítései? 

*

Fel kell tennem a legfontosabb kérdést, és ez a fő probléma: kicsoda Walsch beszélgetőpartnere? Kivel beszélget Walsch? Egy megszemélyesített kapaszkodóval? 

S ha viszonyítani kell a beszélgetőpartnert, kihez, mihez viszonyítjuk őt (Őt)? Honnan tudjuk, hogy mi a viszonyítási alap a viszonyításunkhoz? Honnan vesszük a kilétéhez a viszonyítási alapot? Mert ne feledjük: az önként választott viszonyítási pont is viszonyítási pont. Remélem, érthető a probléma? Hangsúlyozom, nem pusztán a tizensok évig vallott teológiai alapállásom ágál bennem.

S innentől számomra teljes a zavar. Mert ha a jó és a rossz mindössze viszonyítás kérdése, akkor egymáshoz viszonyítva létezhetnek csak az erkölcsi kategóriák. De vajon mi adja Walsch beszélgetőpartnerének az identitását? Ő jó Isten? Minek a fényében, mihez viszonyítva jó? 

S ezt a viszonyítást nem találtam meg a Beszélgetések-ben.

*

Keresztényül azért felmerül a kérdés: Walsch valóban Istennel beszél, vagy simán félrevezettetett? S ha az utóbbi, akkor vajon csak az elméje játszódik vele, vagy valami egészen másról van szó? Megjegyzem, a kényszeres írás az okkultizmusból ismert jelenség. Keresztényül: Isten nem használ okkult dolgokat. Vagyis Walsch nem Istennel, hanem ha nem önnön agyával, akkor Sátánnal beszélget. 
Nem szívderítő következtetés. 

Így viszont innentől nem érdekelt a könyv, sajnáltam rá a további időt. 

Akkor is, ha mond szívem szerint való okosságokat is. Mert azokat mondanak mások is. Lieblingem e tekintetben Müller Péter könyve, ami sokkal meggyőzőbb, mert nem áll szándékában semmilyen külső tekintéllyel megtámogatni, amit mond.

1/5

(2015)

Persze, nem irodalmi értékeiért szeretjük Burroughs-t. Pontosan nem tudnám megmondani, miért szeretjük. Talán a fantáziájáért, mert az van nekije bőven, de nagyon bőven! John Carter és Tarzan történeteiben a kaland és a fantázia mindent visz. Mert, lássuk be, más nem is nagyon van benne. Logika sem nagyon, meg mély átgondolások sem. 

S ennél a kötetnél nekem ez vette el a kedvemet. A kaland, vagyis inkább a könyv vége felé az egymillió harcos titokban összeszedése, és az ezer harci hajó el- és felkészítése már nem is gyermeki naivitás volt, hanem amolyan „mindent elhiszek, de ez már túl sok”-fáradtság. Pedig szeretem Buroughs-t. 

John Carter szinte napokig nem alszik, sebaj, végig küzdi ezeket a napokat, sebaj, lemészárol minden galád ellent, hurrá, de feleim: nincs alkalom, hogy enne vagy inna! Csak az egyéves rabsága során, a kötet vége felé! Kemény legény! 

Nem is szőrözöm tovább, mert Burroughs nem arra való, persze, hogy nem. 

S kis pihenés után olvasom majd tovább a sorozatot.

3/5

(2015)

Felteszem a kezemet: Quentin (aki nem egy személy, hanem írópárosok összessége) meggyőzött. Pedig majdnem nem sikerült neki. A Klasszikus detektívregények egy másik darabjának fülszövegében (félrevezető, mert a Molyon is úgy van fönt egy másik Quentin-könyv ajánlása, mint a Gardner-könyv fülszövege), A lusta szerető eseté-nek hátulján, a fülszövegben olvastam Quentin-ről. Az érdeklődésemet az alábbi mondat keltette fel: A szerzőt, Patrick Quentint, teljesen sajátos és egyedülálló cselekménybonyolításának köszönhetően a pszichológiai krimik egyik legnagyobb mesterének tekintik.

Namost, ugyebár, ez nem semmi. Különös tekintettel arra, mi fán terem maga a pszichológiai krimi, ami egyébként fene mód jól és izgalmasan hangzik. Mert ettől sokat vártam. Más kérdés, hogy sokat is kaptam. Igaz, nem pontosan azt, amire számítottam.

Quentin ponyvaíró (vagy a fordítása ponyvola, hehehe). Többször írtam: ez nem baj, még csak nem is értékítélet. Quentin (vagy a fordítása) a könyv elején felvetette azt a lehetőséget, hogy félre is tegyem, mert hozta a rossz ponyvák stíluselemeit, a fekete-fehér karaktereket, a hihetetlen párbeszédeket és a suta, klisés cselekményt. Aztán egyszer csak történt valami, Quentin megtáltosodott (vagy fordítót váltottak), érdekessé lett a főhős lelkivilága (ja, ettől pszichológiai krimi?), csavarintott egyet erre, egyet arra (barkácskönyv, szokja mondani Szerelmetesfeleségtársam), az olvasó egyed (én) a főhőssel tépelődik, hogy akkor most kell-e szeretni, kell-e utálni kényszerű nyomozásának tárgyát, s hogy bármelyik verzió van is, kicsuda vajon a gyilkos, aki helyett rendre őt magát akarják sittre vágni?

Persze kiderül a vgére minden. Újabb barkács-fordulattal. 

De az az érdekes, hogy nem ez az érdekes az egészben. Hanem az, hogy miközben drukkolunk neki, végig azon skubizunk, hogy főhősünk mekkora balfék, illetve, hogy balfék-e egyáltalán? Meg azon, hogy mekkora széles, tágas világokat tudunk maguknak teremteni, s milyen hihetetlen önbecsapásokkal tudjuk kényelmesre belakni őket. Meg azon, hogy vajon mi magunk mennyire vagyunk palánkon átvághatók?

(Mer' ugye, dehogy vagyunk azok, aztán néha koppanunk penetránsakat; nekem ez most élő tapasztalat, sokadik falnak rohanásom a vészesen fogyó filantrópiámban: bizalomszavazás valakinek, aki saját bevallása szerint is méltatlan volt rá, szinte könyörgés a párbeszédért, s a könyörgést kakidobálásnak minősítette, s így most én vagyok a visszataszító arc, akit már a Facebook-on sem ismer az alany [ebből végképpen megtudtam, hogy nagyon haragszik; csak még azt nem tudom, mire is, mert nem áll szóba velem]. Mondom, élő a probléma, de már úton vagyok a főhős megoldása felé, mer már magamnak megengedni a reálisan látást.)

S innentől, pocsék kezdés ide, beindulás amoda, de a szöveg minőségén jócskán túlmutat a regény. elmondhatnám azt is, hogy segít bekukkantani a függöny mögé, hogy egy jelenvaló és egy jövendő család tagjai milyen idióta játszmákat tudnak folytatni egymás ellen, s néha egymás érdekében, meg azt is, hogy érdekes kérdés, egy ember bűnét felülírhatja-e a bűnein túlmutató értéke a megkárosított szemében, meg ahogy belegondolok, még a linkség is szerethető egy bizonyos pontig, erről is szól, meg sok minden másról, de ezek már csak csokifarigcsa a tejszínhabon.

4/5

(2015)

Persze, azok a sorozatok, amelyek már nem férnek el egy polcon, óhatatlanul egy sablon szerint születnek. Egymás olvasva, nézve a rettentő termékeny Agatha Christie is egy-egy sablon szerint építette fel a történeteit, a sablon ilyen-olyansága jobbára a főszereplő nyomozóval változott valamelyest.

Gardner nyolcvan Perry Mason-történetet írt. A sablon, ugyebár elkerülhetetlen. S voltaképpen nem is feltétlenül zavaró vagy fájó, hiszen néha jó bekuckózni a jól ismert klisék közé, ahol nem kell kapkodni a fejünket, nem kell felfogni különösebben semmit, ahol ismert tájon járunk. 

Csakhogy ebben a történetben van egy nagy hiba: a megoldás kiszámíthatósága. Nem vagyok gyakorlott krimiolvasó, s simán csőbe lehet húzni, könnyű meglepni, de Mason ügyvédúr ezen történetében már a könyv közepén tudtam, mi lesz a vége…

A csalódástól ez esetben a jól ismert klisék sem mentettek meg.

S még Della Street sem sündörgött semennyit Mason körül.

P.S.: Viszont a kötetnek a konyvar.hu-n horror ára van. Ritkaság van a birtokomban?

3/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam adta nagyon lelkesen a kezembe, aztán rágta a fülemet, hogy nem azért adta, hogy feltegyem a polcra a vadiúj rukkola-szerzemények közé. Meggyőzhető vagyok. Idővel (hogy azért legyen bennem tartás) levettem. De is-is a végeredmény.

A könyv jó. Tetszik a stílusa, a hangvitele, a megfogalmazásai, a beszúrt glosszák, tetszik, hogy van benne egy pötynyi misztika a tücsökkel. Tetszik, hogy élő az egész.

De a könyv nem jó. Nem rossz, de nem jó. Sajnos. Mert rózsaszín. Mert voltaképpen nincs benne konfliktus-helyzet, nincsenek benne konfliktusok, nincs benne honnan-hová. Mindenki tök rendes, végtelenül közösségi, hihetetlenül megértő, segítőkész, s minderre ideje is van, indíttatása is, meg energiája is, meg bölcs mindenki, kötelességtudó és így tovább. Hát, túlságosan is az! Nem spoilerezem a történetet, de több olyan pont is van, amikor ez az egyébként a mindennapokból rettenetesen hiányzó nyitottság és empátia már túl sok. 
Az élő figurák ettől egy idő után sablonná lesznek. Ez még egy ifjúsági könyvben sem mondhatni életszerűnek.

Aztán: a könyv gyakorlatilag befejeződik Máli születésnapjánál, de a voltaképpen történet nélküli történet egyszerűen még sok fejezeten keresztül nem tud véget érni. Van még egy könnyes fájdalmas, motiválatlan búcsú, van még egy parti, még egy kis cukormáz, aztán végre vége. Úgy értve, hogy végre, hogy na, csak be tudta fejezni. S közben az emberfia voltaképpen azt várja, mikor olvashat már újra valamit Molnár Krisztina Ritától? Mert jó lenne, remélve, hogy a megjelenés előtte használ valami radírt a rózsaszínek túlzott használatának eltávolítására.

3,5/5

(2015)

 Az irodalom klasszikusai képregényben 9.  

A történetről: Utána néztem, mert kiváncsi lettem. Jules Verne 1885-ben írta a Sándor Mátyás-t. Ebben az esetben bizony az a nagy helyzet, hogy volt kitől tanulnia. Dumas 1845–1846-ban tette örökbecsűvé a Monte Christo gróf-ját. Vagyis az elsőbbség az övé. A két történet párhuzamai teljesen nyilvánvalók. A főhős börtönből szökik, ahova a galád ellenei juttatták, a szökés toronyból történik, vízbe érkezik, eltűnik a szülőföldről, valahol keleten gigavagyont szerez, álnéven, álfoglalkozással, de egyértelműen a bosszú gondolatával visszatér, és szisztematikusan elmulasztja az életből a galád, csalárd, megátalkodott elleneket, s közben szerelmes szíveket hoz össze, majd heppiend. 
Dumas mellett szól az elsőbbség, Verne mellett a rövidebb megfogalmazás, s hogy magyar a főhős. Mindkét történet izgalmas, fordulatos, agyban maradós. Bár Dumas esetében valahogy a történet eleje a megmaradósabb (esküvő, If vára, a haldokló abbé), Verne esetében meg az egész előgyön később is. Dumas főhősének indítékai erősebbek, személyesebbek, átélhetőbbek. Verne főhőséi politikaibbak, s ez okoz némi távolságtartást. 

Szóval kinek-kinek ízlése, vérmérséklete, netán nációja szerint.

A képregény: Korcsmáros. Voltaképpen ezzel mindent elmondtam. Minden ízében Korcsmárosok a rajzok, a szálkás, vonalas képi megfogalmazás árulkodik arról, hogy korai, a Rejtő-képregény előtti időszakból származik, Az alakok egyértelműek, karakterek, szerethetők (a képi megfogalmazásra gondolok). Szeretjük Korcsmárost! Mindhalálig.

4,5/5

(2015)