Mint ez az eredetileg 1960-ban megjelent regény is mutatja. Amire a fenti bekezdésből semmi nem vonatkozik. Ez a regénye nem a megszokott témájáról, a valóság mibenlétének örök filozófiai kérdéséről szól. És nincsen benne semmi elborultság, úgy lineáris az egész, ahogyan van. S ezzel tulajdonképpen már bele is martam a lényegbe. Hátrébb az agarakkal, kiskomám! Lépjünk csak hátrébb vagy kettőt!
Próbálom felidézni, mikor, hol, hogyan találkoztam első ízben PKD nevével. Szerintem a Szárnyas fejvadász volt a randevú oka. Persze az irodalmi alapanyag a film bemutatásakor magyarul még nem állt rendelkezésre, csak évekkel később jelent meg a mi nyelvünkön. De akkor lecsaptam rá. Majd azzal a lendülettel le is tettem. Tudod, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal című opuszról van szó. Ami piszokul csak távoli köszönő viszonyban van Ridley Scott filmjével. Első nekifutásra hatalmas csalódás volt PKD.
Majd nekifutottam Az ember a fellegvárban című regénynek. Ha már alternatív történelem, akkor legyen kövér... izé, alapmű! Hát, barátom, valahogy nem került hozzám közelebb PKD! Egyáltalán nem az volt ez a regény sem, amire számítottam. De már legalább kezdtem kapisgálni, hogyan is ír PKD.
Máshol már leírtam, de elmondom újra, ne kelljen keresgélned. Amilyen kis jó fej vagyok, látod!
Egyáltalán nem ragaszkodik a következetes szerkezethez. Meg a szereplőihez se. Könnyen megesik nála, hogy elkezdi a történetet X szereplővel, N városban/korban/térben/valóságban, s aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy X nem is azonos önmagával, ő voltaképpen Y, egy másik városban/korban/térben/valóságban. Vagy éppen elindul a történet X-szel, aki N városban/korban/térben/valóságban él, cselekszik, és egyszerre csak azon kapod magadat, hogy jé, X-et elfeledtük, már Y a főszereplő, jó esetben N városban/korban/térben/valóságban, de az is lehet, hogy valahol egészen máshol.
PKD-t nem érdekli a szereplői kinézete. Voltaképpen megelégszik a nemükkel és a hozzávetőleges életkorukkal. Esetleg a családi állapotukkal. Meg persze a társadalmi szerepükkel, helyzetükkel. Ez utóbbiak akár komolyan változhatnak is.
Ez a lazaság kezdetben marhára zavart. S ha valami marhára zavar, nem nagyon szoktam újabb esélyt szavazni egy szerzőnek. Annyi minden van, amit szeretnék még elolvasni, az idő meg vészesen fogy. Pláne, hogy nem elégszem meg az olvasással, még írogatok is róla. S az kellene még, hogy olyanokról írjak hosszan, amik nem is tetszettek egyáltalán! Szép is lenne! Dupla időpocsékolás!
De PKD nem eresztett el. A könyvei újra és újra a kezemben kötöttek ki. A Figyel az ég után, ami pontosan olyan időpontban talált meg, amikor erre és éppen erre volt szükségem, nos, mindent megbocsátottam neki, és válogatatlanul olvastam a könyveit. És be is szereztem őket. Holott nem méltó rá minden egyes könyve, de ezután mégis.
A Vulcanus kalapácsa arról szól,
hogy adva van egy társadalom a káoszban, amit stabilizál és uralma alatt tart egy Egység nevű diktatórikus képződmény. Amit mert diktatúra, kapásból utálunk. De mert minden relatív, hamarosan rájövünk, hogy az Egység világszintű stabilitást hozott létre, és ugyan nagyjából minden tagja paranoiás, de valóban stabilizálták a világot. S ugyan mindenki retteg, hogy bekerül az intézményeibe, különösen az atlantai központba, ahol tuti várományosa lehet egy jó kis agymosásnak, de a káosznál még az Egység is jobb.
Ezt persze nem gondolja így mindenki. A diktatúrákban mindig van valami földalatti mozgalom, egy titkos ellenzék, amely a diktatúra megdöntésére törekszik. Az Egységgel szemben a Gyógyítók mozgalma áll. Akik elég jól állítják maguk mellé a csőcseléket, amely mindig kapható egy jó kis lincselésre. Annak ellenére, hogy a vezetőjüket atyának szólítják.
S ezzel nincsen vége a hatalmi játszma résztvevőinek. Ez túl fekete-fehér lenne PKD-től, még egy korai, 1960-ban, ötödiknek (vagy hatodiknak, mert abban az évben kettő is a polcokra került tőle) megjelent regényében is. Nem spoiler, ha elmondom, mert pillanatok alatt kiderül a regényben, ki az, mi az a Vulcanus. Mert jelen esetben, ugye, nem a mitológiai alak. Tudod, az, aki a tűz és a vulkánok római istene (a görögöknél Hephaisztosz), és az istenek fegyvereinek készítője, kovács. Ebben a regényben persze Vulcanus nem ő. Hanem egy szuperszámítógép. Egy olyan masina, aki mindenek felett van. (A regény, ahogy mondtam, '60-ban jelent meg. Nézzük el neki, hogy a számítógép szoba nagyságú és lyukkártyás.) S mint ilyen, ez a harmadik. Vulcanus 3.
Adva van az Egység fő-fője, az egyik igazgatója, a Gyógyítók vezetője, annak a lánya, és a szobányi szuperagy. Meg persze PKD. Sejtheted...
A regény nem olyan mint
az író későbbi regényei, sokkal inkább olyan a többi korai. Vagyis meglepően lineáris, a szereplők maradnak azok, akiknek megismertük őket, van izgalom, kaland, harc, feloldás, miegymás. A szereplők is mindvégig azok, akiknek megismerjük őket, az egyetlen változás az esetükben az, hogy árnyaltabbá válnak, mint ahogy azt PKD-től megszoktuk. Az, hogy nem fekete--fehér senki, később is bevett evidencia, azonban a jellemek, illetve a motivációk árnyalása nekem e regény esetében kellemes meglepetés volt. A két nagy szervezet, az Egység és a Gyógyítók sem egyértelműen jók vagy rosszak. Sem céljaikban, sem a tetteikben.
Pedig úgy indul a történet, hogy van az elvakult, diktatórikus Egység, és vannak a szabadságért küzdő Gyógyítók. Az egyszeri olvasó-emberfia aztán csak később gondol vissza a történet-indító jelenetre, és utólag látja be, hogy PKD már a legelejétől relativizálja a célokat és az elérése érdekében használt eszközöket.
S igen, a könyv címe. Ahogyan említettem, Vulcanus egy számítógép-sorozat. Ami, aki a küzdelemben a harmadik legveszélyesebb féllé válik. Azáltal, hogy a programozása végett iparkodik átvenni a hatalmat. Nem azért, mert gonosz, hanem azért, mert a belé programozott célt mindenáron el kell érnie. Nem el akarja érni, hanem nem képes másként cselekedni. S ha a cél érdekében embert kell ölnie, hát nincsenek erkölcsi fenntartásai. Nem ismeri az Asimov által megfogalmazott három robotikai törvényt. Csak azt ismeri, amit belé tápláltak, amit meg kell oldania. S azt igyekszik is mindenáron elvégezni, elérni. Így lesz belőle a legkegyetlenebb, legkíméletlenebb ellenfél. Mintegy kalapácsos gyilkos. (Hogy szavamat ne feledjem: evégett a borító is fenomenális!)
Ismétlem, 1960-ban jelent meg első ízben a regény. Ugyan Asimov 1941-ben, az Astounding magazin májusi számában, a Te hazug! című novellájában lefektette a a robotika első törvényét, Lem már megírta A vadászat című történetét, de ugyan hol volt még akkor a Terminátor robotháborúja, és pláne hol a Mátrix?
A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
- A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
- A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
- A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.
De a Vulcanus kalapácsának korántsem a téma kronológiai dobogós helyezésének elsőség a legfőbb érdeme. Minél többet írok róla, annál inkább fontossá válik a küzdő felek tetteinek a mérlegelése. Majdnem azt írtam, relativizálása, de mert erkölcsi kérdésekről van szó, ez nem lenne igaz. Az Egység egyik főszereplője, Barris igazgató ki is mondja magában, hogy aki öl, azt ő nem hajlandó követni, legyen az ember vagy nem ember. Ezáltal aztán magára is marad. Akkor is, ha kénytelen az általa választott cél elérése érdekében érdekszövetséget kötni.
S belátom, szép lassan ez lesz a regény legfontosabb tulajdonsága. Mármint hogy nem abszolutizál, ám amikor igen, akkor pedig a legfőbb erkölcsi elv mentén teszi. S közben nem válik szájbarágóssá. S mindvégig megmarad érdekes, izgalmas politikai krimi-sci-finek.
Agave Könyvek, Budapest, 2022, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199793 · Fordította: Pék Zoltán
8/10
Ezekről a PKD regényekről írtam már
Meglehetősen hiányos a lista, de ezek a vállalható, érdemi értékelések
2022 márciusának az eleje. Hamarosan ismét megöregszem egy évvel, az ötvenes éveim közepén leszek. S akkor kétszer és egy évvel többet éltem mint az anyukám. És tizenkét évvel többet mint az apukám. Pedig én akartam félévesen meghalni valami torokgyík-szerű frincfrancban. De ez az egész születésnaposdi nem is aktuális.
Inkább ezt figyeld: egy Krokodil nevű progrock együttest hallgatok, ami nem is progrock, hanem nem is tudom mi, blues is, jazz is... de valami csuda jó.
De leginkább ez a fontos: ma megint láttam a kis nyüszögő-bajnok kicsi unokámat, Lilit. Hét hetes, egyedül tartja a fejét és az alkarjára támaszkodva felemeli a fejét, hogy nézelődjön.
– Apa, maradj már, azt képzeld, hogy le akartam tenni a pelenkázóra, erre kinyújtotta a lábait, letette a talpát, és ott állt büszkén imbolyogva, hogy nézzem már mit tud! Persze tartottam, de akkor is...!
– Nagyapja unokája! Szerelmetesfeleségtársammal megittunk a hétvégén Szihalmon egy-egy keserűlikört, meg egy jó néhány pohár bort igen gyorsan, hát én is imbolyogva álltam, és büszke voltam, hogy úgy is maradtam!
