18 ÉVEN ALULIAKNAK BELÉPNI TILOS!   

 DE TÉNYLEG! 

Azt mondják, és bár valamelyest fallokratának hangzik, valójában a nők dicsérete: 

Csak nem ilyen a szóhasználat, amikor mondják.

Engem a hatalom soha nem érdekelt. 

A mondat igazságát pedig bizonyítja,, hogy egy-egy blogbejegyzésem nézettsége öt és ötszáz rákattintás között mozog. Vannak kilengések, amikor felugrik háromezerrel is. Egyetlen bejegyzésem volt, amelyik elérte a 150 000 kattintást: A gömbölyű szép című könyv értékelése. A nézettség oka egyszerű volt: a bejegyzés tele van hiányos öltözetű hölgyekkel. (Lehangoló, nem? Vagy csupán természetes?)

*

A természetes ösztöneimen túl nem vagyok szexfüggő. Csak olyan szokásos módon: férfi vagyok. Tudok lemondani. Azt is tudom, hogy akár hosszú ideig is. (Meg azt is, hogy túl sok értelme nincsen.) A nők testétől független megoldási lehetőségek soha meg nem kísértettek, semmilyen formában. Mármint a természetes, magányos megoldáson túl. Ahogy utólag megtudtam, nem elvekből, hanem belsőmből vezérelve leragadtam a zsidó-keresztény kultúra istenének a megoldásánál. 

Így (és nem ezért), ha nőkről volt szó, akkor mindig csak egy nőben gondolkodtam: mindig az aktuálisban. Volt egy tizenhét éves házasságom: soha nem léptem félre belőle. Szerelmetesfeleségtársammal tizennyolc éve vagyunk együtt. Őt pláne nem csaltam meg, mellette pláne eszembe sem jutott ilyesmit tenni. Okom se volt rá, és tönkre se akartam tenni azt, ami működik közöttünk. 

– Na, jó – mondta erre SzFT –, de azért két nővel el tudnád magadat képzelni, nem igaz? 
Elgondolkodtam. 
– Hm... Mindenképpen. Csak mind a kettő te legyél! 
– Ez jól esik, de már túlzás, Morzsám... Akarnád te azt a hármast! 
– Esetleg, ha így van, akkor... 
– Még mit nem! – csattant fel. – Verd ki a fejedből! 
– Kiverem... – hajtottam fejet engedelmesen. 

*

Azt képzeld el, jó pár hónapja egy ismerős házaspártól kaptunk egy ajánlatot: a hétvégén nem lesz otthon a gyerekük, menjünk át borozni, ott is alhatunk, s ha úgy gondoljuk, összehozhatunk négyesben egy tabuk nélküli szédületes éjjelt...

És képzeld, nem mentünk bele! Bár több ilyen lehetőségünk nem biztos, hogy lesz még ebben az életben.

Tréfából mondtam is SzFT-nek, hogy azért ezt meg kell fontolnunk, ne utasítsuk vissza hübelebalázs-módra a meghívást, mert azért mennyire változatos lehetne az az este: én a másik nővel, ő a másik férjjel, én a másik férjjel, ő másik feleséggel, a két feleség velem, a két férj innen-onnan egy-egy asszonnyal... és még nincsen vége a lehetőségeknek. Hiába küszködtem, nem villanyoztam fel az élénk fantáziámmal ezt a kövület-konzervatív asszonyt... :-D

*

A kamaszkorom, hogyan is mondjam, merev vágyakozásban telet, hogy végre, végre, ha majd lesz egyszer egy hús-vér lány...

A mai napig emlékszem, amikor Anyuval és Apuval Óbudára költöztünk, és első alkalommal el kellett mennünk gyerekorvoshoz a Vörösvári útra, hét-nyolc évesen fenemód kíváncsian szemléltem a furcsa módon a gyerekrendelő elé tett női szoboraktot. Ami egyébként a mai napig ott van. Nagyon tetszett az ábrázolt test. Még a mai szememmel is minden olyan kis megfelelő rajta. Nagyon hasonlít SzFT-re. Aki akkor, amikor a szobrot először láttam, még meg sem született. 

*

S amikor lett élő, hús és vér nő, nem akartam hinni a szememnek, a kezemnek, az orromnak, a megfelelő szervemnek, hogy itt van, simogathatom, foghatom, szagolhatom, csókolhatom, ízlelhetem, simogat, megfog, magába rak, ott tart... A világ legcsodálatosabb dolga volt, minden kamaszos sutasága, ügyetlensége. Mindkettőnk részéről. 

*

Az is kétségtelen, talán szegénységi bizonyítvány, nem tudom, az-e, de olyan igazi, ereszd el a hajamat, soha ne hagyjuk abba együttlétekre negyven évet kellett várnom...

Addig soha nem tapasztaltam, hogy milyen lehet, amikor három napig csak enni, inni, zuhanyozni és az egyéb fiziológiai indokból szállunk ki az ágyból. Meg maximum egy újabb pozíció, hozzáférés lehetősége miatt. Mondhatom frenetikus megélni. És nem is tudtam előtte, hogy képes vagyok ilyesmire. Az addigi tapasztalataim szerint nem gondoltam volna. Az kellett, hogy ennyire szerelmes legyek, s hogy akibe szerelmes vagyok, maga is inspiráljon, kezdeményezzen, és hagyja magát minden szempontból csodálni. 

*

Azt mondom, a világ legszebb, legesztétikusabb látványa a női test, és a világ legjobb dolga egy megfelelő nővel szexuálisan együtt lenni. 

Azt is mondom, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi az együttlét késztetése. Voltam nőkkel kizárólag az együttlét akarása miatt. A pillanatnyi gyönyör megkönnyebbülését mindig követte valami feleslegességi érzés. A nők testének az élvezete persze, hogy jó volt, amit az n testem kapott, persze, hogy jó volt, csak az, hogy a lelkem parlagon maradt, az első kettőt valahogy feleslegessé tette. A megfelelő nő = akibe tetőtől-talpig szerelmes vagyok. 

Kurvával soha nem voltam, az lehet, hogy más. 

*

NA, AKKOR A SZEX-KÉPREGÉNYRŐL IS MÁR VALAMIT...

Gondolom, téged is az foglalkoztat a legjobban, mennyire szókimondó... izé... ööö... szómutató a képregény? Nem mintha az ember kangyereke rajzokra izgulna, bár láttunk már karón varnyút. S azért egy szexualitásról szóló könyv meztelenség, némely pozitúra megmutogatása nélkül smafu. Ha viszont túl sok minden lesz láthatóvá, akkor meg pornográfia és nem kultúrtörténet. 

Szerintem ízlésesen oldotta meg a kihívást a rajzoló. A merev péniszek hemzsegnek ugyan képregény-szerte, de a tágra tárt női nemi szervek nem. Mi több, ha jól emlékszem, az utóbbiból mindössze egy van premier plánban, de az is egy festményt idéz.

Gustave Courbet: A világ eredete. A képregény elmondja, hogy a festmény óriási vihart kavart a megszületése idején, 1866-ban. Hogy milyen lassan halad a világ, amiről azt mondjuk, sebesen száguld: 2024 közepén szélsőséges feministák tönkretették a festményt. 

Közösülési pózok vannak a könyvben, de a konkrét kontaktust soha nem ábrázolják. A férfi nemi szerv orális megközelítését sem. Kézben előfordul. De az ejakuláció soha.

Megnéztem: az utolsó mondat nem igaz: van benne fröcskölés. Igaz, egyetlen képen. Rajzon. 

Érdekes, hogy az erekció mennyire szalonképesnek számít, a punci meg mennyire nem... 

A rajzok jópofák. Amikor legelőször kinyitottam a könyvet, azt hittem, Jean Effel rajzait látom. Aztán tudatosult, hogy dehogy. Nem tudom, a stílus-hajazás tiszteletadás vagy egyszerű véletlen. Vagy csak én láttam bele. Bár mivel nem szoktam tévedni, ez utóbbi valószínűtlen. :-D

A rajzok kifejezők, jobbára nem túlságosan karikatúra szerűek, de nem is realisták. Éppen illenek a témához. Nem viszik el semmilyen irányba a mondanivalót. 

*

A könyv végigrohan a történelmen és bemutatja, mikor, hol milyen dugási szokások voltak érvényben. Jó, nem csupán a történelmet nézi, mert szó van a sumér, az egyiptomi, a görög és a római mitológiáról is, melyik isten, mikor hogy, kivel, hányszor. 

A munka hatalmas falat, a szelektálás és az arányok kidekázása nagyon jó érzéket feltételez. Mert ugye az össztörténelmi dugások számának a megbecsülése is lehetetlen. Tehát következtetéseket kell levonni abból, amit tudunk. Mármint azon kívül, hogy dugni jó, egymás nemi szerve, teste, keze, szája, mindene örömöt tud okozni, is örömöt okozni is csuda jó. 

Ezért a szerző arra koncentrált, hogy a szex miképpen illeszkedett bele a mindenkori társadalmi szokásokba, nézetekbe, vallásos hitekbe. Mert nincsen dugás társadalmi következmény nélkül. Illetve van, csak a dugás nem szakítható el teljesen a társadalomtól, ahol nekiveselkedünk egymásnak. 

*

A szerző álláspontja sem független a korától, amiben él. Nem politikai nézetsemleges. Mondjuk nekem nem is követelmény, hogy az legyen. Ebben az esetben nem tolja túl a dolgot (mint a feminsiták kicsit fentebb, akik ahelyett, hogy örülnének a marhák, mekkora imádat van a lábuk köze iránt, egy puna, festményen, összebarmolják a kultúrkincset). De azért a polkorrektség és a liberális szemlélet vastagon ott van a szerkesztésben. 

Például: az egyház kétezer éves léte alatt egy lépéssel mindig le volt maradva a társadalmi szemléletváltozásoktól. Amikor éppen nem ő maga erőszakolta ki az életszerűtlenségeit. 

Aztán itt van az azonos neműek szerelmének a kérdése. Aki nem támogatja, akinek ellenérve lenne, az bigott, homofób, gyülölet-szívű. Aki a melegjogi célokért nem lelkesedik maradéktalanul az a szabadság véresszájú ellensége. Ez adja magát, ellenérv nincsen, nem is lehet. Ahogyan, ugye a fogamzásgátlás / abortusz taglalásakor (értsd: egyházszapulás) is előjön a szokásos feminista érv: ugyan mi jogon szól bele bárki a dolgukba, ez az ő testük, ki másnak lenne joga rendelkezni vele? 

 Az LMBTQ agyamentségeit nem érinti a képregény. Meg persze sok minden mást sem. Ha mindent érintene, parttalanná, unalmassá válna. De hogy az LMBTQ kimaradt, én bizony nem bánom! 

*

Pozitívan akarom zárni a beszámolómat. Prekoncepcióval úgy vettem kézbe a könyvet, hogy nekem újat ugyan nem nagyon tud majd mondani, de olyan kis szódával egyszer elmegy.élménynek talán jó lesz. Kihagytam a számításból mind a történelmi, mind a kultúrtörténeti ismereteimnek irdatlan hiányait. 

Mert bizony nagyon sok mindent nem tudtam. Te talán igen, hogy Viktória királynő a magánéletében egyáltalán nem volt bigott, mi több, ugyancsak szeretett kufircolni. S hogy a férjének pénisz-piercingje volt? 

Na, ugye! 

S ez messze nem minden, ami újdonságot jelentett. Nem tudom, a szerző akarta-e, de remek érve van a patriarchátus logikus kialakulására is: különben kihaltunk volna. De nem tudtam Victor Hugo, se Balzac kielégíthetetlenségéről sem. Meg arról sem, hogy Kleopátrának már volt vibrátora. Áram sem kellett hozzá! 

Meg még egy csomó mindenről. 

Vagyis nagyon is tudott újat mondani a könyv. S mondom, a rajzokat meg felettébb élveztem: jókat derültem rajtuk. Meg volt, hogy minden prüdériamentességemtől függetlenül nagyon meglepődtem a szókimondásukon (lehet, felül kell vizsgálnom az önismeretemet?). 

8/10

2024 karácsonyának szentestéje előtt két nappal. Majdnem egy hete itthon vagyok. Nem tűnik majdnem egy hétnek. Elröppent. Túl gyorsan. D a pofámat befogom, mert majdnem három hét szabira jöttem. Ember nincsen, akinek ennyi jutott így, a téli szünetben.  

Túl sok mindent nem csináltam. Olvastam, írtam, takarítottam, unokáztam, főztem... Voltam. Hajnalonta keltem, akkor a legjobb írni és olvasni.

MEGINT ELTELT EGY ÉV. EZÚTTAL A 2024-ES. Most sem számoltam össze, mennyit olvastam. A moly.hu néha-néha felhívta mindenféle kitüntetésekkel a figyelmemet, hány könyvet, hány oldalt tettem az idén magamévá, de már nem emlékszem, melyik is volt az utolsó statisztika. Így sem a könyvek számát nem tudom, sem az elolvasott oldalakét. Azért vagyok ilyen nemtörődöm, mert nekem semmit sem mond a statisztikám. (Ahogyan egyébként a blogom olvasottsága sem. Nem mondom, hogy a sikertelenség egyenesen arányos a minőség nívójával, de azért egyre inkább van összefüggés a kettő között. Elég, ha néhány magyar progrock-zenekarra gondolok. Meg arra, hogy a legolvasottabb blogbejegyzésemre azért kattintottak háromszázszor többen mint a többire, mert lengén vetkőzött hölgyek képei voltak benne. [lemondóan:] Ja, oké, ne kelljen keresgélned, itt a linkje...

Vissza a statisztikához. Az én esetemben nincsen összefüggés. Sem az nem érdekel igazán, mennyien olvassák, ismerik a blogomat és mennyire népszerű, sem azt nem tudom, mennyivel lettem több az elolvasott könyvek által. 

Ahogy múlik az idő felettem, valahogy mindkettő érdektelen. 

Még csak abban sem hiszek különösebben, hogy megy előrébb a világ a könyvek által. Néha rácsudálkozom Magyarország legnagyobb könyves oldalán milyen hihetetlenül ismeretlenek, olvasatlanok egyes könyvek. S ha még az olvasó nép sem olvassa őket, akkor vajon kicsoda az, aki mégis? Szóval legyen bármennyire fontos egy könyv, manapság levesekhez jut el. Drágák is a könyvek, egyre kevesebben olvasnak, és néha úgy tűnik, sokak számára még az egyszerű mondatok elemzése, értelmezése is lehetetlen feladat. 

De mégis olvasok. Rendületlenül. Ugyan mi mást tudnék csinálni? 

FONTOS: a könyvek itteni sorrendje semmiképpen sem minőségjelző, mindössze kronológia. Elindulva 2024 januárjától mazsolázgattam decemberig. 

Manfred Lütz: A ​botrányok botránya (A kereszténység titkos története)

Nem vagyok katolikus. Ez a könyv pedig a Római Katolikus Egyházat ért vádak alól való felmentési kísérlet. Jól sikerült kísérlet. Szerettem olvasni. S a saját elhagyott hitem szerint Rómának negatív eszkatologikus szerepe lesz az idők, vagyis a Föld történelmének a végén, mégis valahogy jólesett olvasni, hogy a király másképpen meztelen. Talán mert teológia problémák ide-oda, szegről-végről mégis csak lelki tesók vagyunk, s az nem baj, ha valami vád csak koholt egy családtag ellen. :-)

Andy Ngo: Kendőzetlenül – Az Antifa radikális terve a demokrácia elpusztítására

Az Antifa az egyik legelképesztőbb szervezet manapság. Úgy antifasiszta, hogy teljes mértékben fasiszta módszerekkel dolgozik. Hazánkban Ilaria Salis neve híresült el, aki egy kis olasz csoport vezetője. A csoport Budapest ostromának emléknapján Budapestre jött fasisztát verni. Vertek is, többeket, de csak úgy random: azt, aki fasisztának nézett ki. Bátran, többen egy ellen, hátulról, váratlanul támadva. S persze voltak annyira idióták, hogy a köztéri kamerákkal nem számoltak. Le is csukták őket. Erre megindult a baloldalról értük a hiszti. Egy fasiszta módszerekkel dolgozó csoportért, aki tejesen véletlenszerűen vert magyarokat Budapesten. Érted? A könyv persze nem Budapestről szól. De minden teljesen ennek megfelelően zajlik. Ahogy József Attila definiűlta: bizony van fasiszta kommunizmus (Vö.: Világosítsd föl)

Ryan T. Anderson: Harryből ​Sally – Válasz a „transznemű pillanatra” 

Igen, idén kicsit belehúztam az LMBTQ-s könyvek olvasásába. Csak Szilvay Gergely összefoglalása olvasatlan még a polcomon. Ebben a könyvben, meglepő fordulat, a transzneműség kritikája fogalmazza meg a szerző. 

Abigail Shrier: Visszafordíthatatlan ​károk (A transzmánia, amely elcsábítja lányainkat)

Mondom, hogy belehúztam az LMBTQ-ba. Lehet, a lelkemnek könnyebb, ha meglelem az aktuális ellenséget. Minden bizonnyal, ahogyan mondani szokták, magam is áldozata vagyok a Fidesz mindenkori gyűlöletkampányainak. Mert magamévá tettem a mindenkori ellenségkép fenntartásának a szükségletét. Ez a könyv a kamaszlányok tönretételéről szól. Mert ha elindulnak az úton, csak pár lépés és nincsen számukra visszaút: mindörökre oda a nőiességük.

O. Henry – Sváb József: A ​zsaru meg a zsoltár és más történetek

Ez a képregény-kötet reveláció volt a számomra idén. O'Henry novelláiból tökéletesen szűz voltam, és Sváb Józsefből sem vagyok éppen túlművelt. A novellák szépsége, mi több, gyönyörűsége, embersége, szívhez szólása utoljára Wass Albert, Nyíró József vagy Oscar Wilde esetében csapott le ennyire rám. Fantasztikis volt az emrikai novellista randevúja a magyar grafikussal! 

Tibor Fischer: A ​béka segge alatt

Igen jóféle, tréfás, humoros bemutatása az egyáltalán nem humoros és jóféle ötvenes éveknek. Regényről van szó. Ami szórakoztató és felettébb mulatságos. Miközben az ötvenes évek sem szórakoztató, sem felettébb mulatságos nem volt. De ilyetén való megközelítésére azért van példa itthon is, meg a szomszédoknál is bőven. 

George R. Knight: Ellen White MA
(Különös elképzelések, zavarba ejtő tények, tiszta látást adó kutatás) 

Ez az a könyv, ami az adventistákon kívül nagyjából senkinek sem értelmezhető. Tán még azoknak, akik darabokra akarják ellenérvelni az adventista teológiát. Ellen White az adventisták legfőbb megmondó embere. Az adventisták úgy fogalmazna, hogy próféta volt. Az írásainak az értelmezése adventista berkekben sem mindig teljesen egyértelmű. A hölgy veszett sokat írt. Szendi Gábor szerint sérült lehetett a temporális lebenye, az produkál grafomániát és különleges Isten-élményeket is. De persze kérdés, ha Isten tényleg szól valakihez, ugyan nem használhatja-e fel a temporális lebenyét? Mármint az emberét? 

Jaume Cabré: Én ​vétkem (A regények regénye)

Van bennem valami ösztönös, bár nem feltétlenül értelmes ellenkezés a túlságosan népszerű dolgokkal szemben. Ha magamnak találom őket, akkor máshogyan állok hozzájuk. Ezt a könyvet magamnak találtam. Természetesen a borítója tetszett meg. Úgy fogtam bele, hogy semmit se tudtam rla. Talán az első olyan posztmodern irodalmi szöveg, amivel egy pillanatig sem volt semmi el- vagy fennakadásom. Még az sem csökkentette a tetszési indexemet, hogy a több mint lerágott csont, s mára iparrá vált holokauszt is téma. Szóval, ha mindezek ellenére tetszett a regény, az bizony eléggé beszédes!

Titania McGrath: Woke – Kalauz a társadalmi igazságossághoz 

Ez volt az idei (értsd: 2024) egyik nagy meglepetése. Mert Titania McGrath nem létezik. A szerző egy pasas. És a kalauza egy abszolút kiforgatott kesztyű: úgy ír egy polkorrekt csaj nevében, hogy porrá röhögöd magadat olvasás közben. S persze közben rájössz, ha eddig nem tudtad volna, hogy a woke úgy marhaság, ahogyan van. De nem hiszem, hogy nem tudtad...

Nyikolaj Leszkov: Kisvárosi ​Lady Macbeth

Ez az apró könyvecske könyvmegállós zsákmány volt Olyan hatással volt rám, hogy a nyomában rögtön beszereztem ezt-azt, ami Leszkov. A tömörsége, a drámaisága, a távolságtartó szimpátiája a nagyon marha főszereplővel nekem Móricz novelláit juttatja az eszembe. Nem, nem életem legjobb olvasmányélménye, de egész biztosan mégis a maradandók között fog maradni. Mert olyan. 

Emil Hakl: Szülőkről ​és gyermekekről

Na, Leszkov után ez a másik regény, ami valami plusz adaléka miatt marad kellemes emlék. A plusz adalék minden bizonnyal annyiban áll, hogy a címben szereplő szülő, egy apa és a gyermek, aki a fia együtt kocsmáznak. Rendszeresen. És végső soron szeretik egymást. A fiam és én nem kocsmázunk rendszeresen együtt. Nem is kocsmázok rendszeresen. Csak egyszer voltunk együtt Tibi atya egyik kápolnájában. Nagyon jót beszélgettünk, hosszú évek feszkóját fröcsögtük ki magunkból

O. Henry: Visszaeső bűnös

Ezt a kötetet kimondottan és mindenképpen az elbeszélések magyar alkotójú képregény-változatának köszönhetem. Az alkotó Sváb József volt. Annyira megfogott az adaptáció, hogy nyomába eredtem az eredetijének is. Aztán nem kellett üldöznöm, simán szembejött velem. Egyáltalán nem bántam meg, Sváb Józsefnek több mint remek eredetik álltak a rendelkezésére, amik üvöltöttek a feldolgozásért. Csoda, hogy eddig senki sem csapott le rájuk. O. Henry csakugyan és valóban a rövid, csattanós, szeretet-történetek alkotója. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az az igazság, hogy a történetei annyira csattanó-centrikusak, hogy Sváb József több alkalommal elette O. Henry elől az olvasélmény kenyerét. Hogy írjak egy sületlen képzavart. 

Stefan Mey: Darknet (A digitális alvilág működése)

A Tor böngészőt ebből a könyvből ismertem meg, és e könyv által tudtam meg, miképpen kell felmenni a darknetre. Atombombát azóta sem tudok gyártani, és a gyermekpornó teljesen hidegen hagyja az ösztöneimet és tökéletesen ütni kész indulatokat vált ki belőlem. Ami viszont nem azt jelenti, hogy akkor rávetődtem az erőszakos, netán halálig menő szexvideókra. 

John C. Lennox: 2084 ​– A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője (Szekuláris és bibliai elképzelések)

Keresztény szempontból a lényeg a mesterséges intelligenciáról: ahogyan istenné válik az ember és a maga teremtette isten a végzete lesz. 

Benedek Miklós – Vajda Katalin: Maradok ​tisztelettel, Benedek Miklós 

Hát, sajnos Benedek Miklós is elment. De még mielőtt megtette volna ezt a szomorító galádságot, itt hagyott nekünk egy hosszú beszélgetést a szerzőtársával. A beszélgetés ugyanazt az embert mutatta, amilyennek megismertük őt. Csak egy kicsit szenvedélyesebbnek annál az intelligens, arisztokratikus, tartózkodó, némileg merev figuránál, akit jobbára zseniálisan alakított. Mi meg pont lemaradtunk a betegsége miatt egy jó kis Hárman a padon előadásról. Mindörökre. Mondhatom, sajnálhatjuk, hát sajnáljuk is nagyon-nagyon. Azóta megnéztünk újra, meg első alkalommal néhány szerepét. Ő maga mindben zseniális volt. Olyan akadt, hogy maga a szerep vagy a rendezés nem. 

MI A CSUDA AZ A   BarBí Kariari sorozat  ?

A helyzet az, hogy már a legelején gyanakodtam, mit is olvasok, majd volt egy mondat, amikor biztos is lettem benne, hogy ki írta. S mert a történetre egyáltalán nem emlékeztem, így kizárásos alapon arra is rájöttem, melyik könyve lehet a ismerős stílusú mondatot megfogalmazó írónak. Sokat segített a könyv külső, ööö... belső formátuma, alakja, vastagsága, tördelése is.

A Titán szirénjeit én valamikor, réges-régen, úgy cirkakalkula harminc-harmincöt éve olvastam már. Akkor nem a szerző jogán, hanem mert a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Szerettem azt a sorozatot. Még a pici formátumába szerettem bele, kár, hogy az változott, egyedibb volt. Asimovot, az Alapitvány-trilógát olvastam belőle először. Az nagyon, emez a sorozat későbbi formátumának képviselője meg nem tetszett. Ahogyan a formátum sem a régihez viszonyítva. De nem a külső megjelenés miatt nem tetszett a tartalom. 

Ebben a szellemben, az emlékeimre hivatkozva írtam róla két, felettébb tömör sort a Molyra. És adtam neki két csillagot az ötből.

:-( No, ez speciel nem tetszett….
De amiket írtok róla, felkelti a kedvemet! :-)

Vonnegut pár évvel később már azon nagyon-nagyon kevés írók egyike lett a számomra, akinek bármilyen, akármilyen és az összes könyvét elolvastam. Pedig még azonos világnézeten sem vagyunk. Voltunk. Vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzak: Vonnegut már meghalt, én még élek. .  

Megint MI csinálta képekkel hencegek. Küzdöttem az MI-vel, ma különösen értetlen volt. De kiszúrtam vele: rálegyintettem a csinálmányaira, és dafke felhasználom őket. Az Ideogram oldalon készült mind. Ez nagyjából  jó lett, a többi mind pocsék.

De a játék az játék, s mert egyébként a Molyon rajtam kívül úgy mindenki más kedveli ezt a regényét is a német-amerikainak, s mert valóban abszolút semmire sem emlékszem belőle, csak a nemtetszés élményére, hát hajrá! S tulajdonképpen a két soros értékelésemben is azt hazudtam sugallva, hogy újra el fogom olvasni. Hát, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja fogalmazni:, ami késik, az nem jön időben. Íme, az új olvasásom eredménye. 

*

Kezdetben, mármint az olvasása kezdetén azt fogalmazgattam magamban, hogy oké, a regény eredetileg '59-ben jelent meg, nyomokban Vonnegutot tartalmaz, de még nem az igazi, érett, kiforrott, jó bor. 

Aztán változott a véleményem. Vonnegut ez bizony, tetőtől-talpig, szőröstül-bőrüstül. 

  Hát, a történet az nehezen elmondható  

Nem éppen lineáris, és nem mindennapi. Ahogy magamban fogalmazgatom, mi is a cselekmény, egyre komplikáltabbnak tűnik leírni. 

 SPOILER!!!   
[hallod a vijjogó szirénákat? vííííjúúú, viijúúú], viiijúúú)

nélkül pedig lehetetlen. Illetve lehetséges, csak úgy meg semmit sem fogsz megtudni sem a mondanivaló, sem a stílus lényegéről. 

Na, kezdjük!

Adva van egy manus, pénzes, élethabzsoló, nagydarab, imádja a kutyáját. A neve Winston Niles Rumfoord. A fickó egy napon űrhajóba ült a kutyájával, a kutya neve Kazak. S dafke belerepültek egy KRONO-SZINKLASZTIKUS INFUNDIBULUMba. A nevet jól jegyezd meg! Ugyan az életben soha nem fogsz vele találkozni, nagyjából csak és kizárólag, ha Vonnegut bárhol szóba kerül. (Még a létező, magyar zenekar is Vonneguttól vette a nevet. Tényleg van ilyen!) 

Most biztosan azt mondod: mily én jó lenne elutazni egy ilyen krono-szinklasztikus infundibulumra, és megnézni, milyen az, amikor egyszerre mindenkinek tökéletesen igaza van! Igen ám, csakhogy ez borzasztóan veszedelmes dolog. 

Az a szegény ember meg a kutyája ide-oda hányódik nemcsak a térben, hanem az időben is. Krono  ugyanis annyit jelent, hogy idő. Szinklasztikus pedig annyit, hogy minden irányban ugyanarra hajlik, akárcsak a narancs héja. Az infundibulum meg az, amit már a régi rómaiak is, mint például Július Caesar vagy Néró, tölcsérnek neveztek. Ha nem tudod, mi az a tölcsér, kérd meg anyukát, mutasson egyet.

Ideáig minden simán világos, ugye? 

Akkor lépjünk tovább!

Van egy másik, kőgazdag fazon. A neve Malachi Constant. A vagyona döntő részét örökölte az apujától, aki viszont mintegy szerencsejáték súgónak tekintett Bibliával tett szert a felettébb nagy-nagy vagyonra. Az üzlethez apu értett, Malachi meg még annyit sem, de a pénz csak gyűlt, csak gyűlt. 

Egy napon a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfoord meghívja magához Constantot. A magához nem pontos kifejezés. Rumfoord már átlátszó, és túl van azon, hogy bármije legyen, mert nincsen szüksége rá. Semmire. De azért a kastély, ahová invitálja Malachit, egykor az övé volt. Most a feleségéé. Akit Beatrice-nek hívnak, és gyűlöli a férjét. A volt férjét. A néha-néha testet öltő, kronoszinklasztikus indundibulumot megjárt WInston Niles Rumfoord-ot. 

Nem utolsó sorban azért, mert az megjövendölte neki, hogy előbb-utóbb a marsiak tenyésztési programja miatt gyereke lesz Malachi Constant-tól, akit Chrono-nak hívnak. 

Remélem, még nem vesztél el! Lazítsunk négy vacak, csihipuhis képpel, amiknek csak távolról van köze a regényhez, pedig azt akartam, hogy közelről legyen! 

Azt kellene ábrázolniuk, hogy a marsi hadsereg űrhajóit a földiek már az égben péppé rakétázzák, és amelyik véletlenül földet ér, abból vacak, száz, kétszáz éves fegyverekkel szállnak ki a támadók, a földiek ezen meg már kacagnak.
Ez volt a tervem. MI kartárs meg ennyit értett meg belőle. 

Na, aztán az lesz, hogy a kronoszinklasztikus infundibulumot megjárt Rumfooldnak igaza lesz: Malachi és Beatrice a Marsra kerül, és gyerekük lesz egymástól. Igaz, van szépséghibája a dolognak: addigra egyik sem tudja magáról, hogy kicsoda.

Azért nem tudja egyikük sem önmagáról, hogy kicsoda, mert a Marson nincsen ember, aki önmaga lenne. Vannak, akiknek teljesen törlik az agyát, és egy beültetett antenna által kapnak parancsot arra, mit kell tenniük. S ha nem azt teszik, irgalmatlan fájdalom a részük. S vannak, akik ezeket az irányítottakat irányítják. De ők sem a maguk urai. Csak éppen nem tudják, kinek engedelmeskednek és milyen célból. Malachi neve a Marson: Unk. 

Unknak van egy felettese Boaz. (Boaz a Bibliában a mindenét elveszíti Jób egyik hamis barátja volt.) Boaz Unk felettese. A kapcsolatuk tehát nem barátság, hanem elöljáró, közlegény viszony. Ők ketten a Marson űrhajóba szállnak, de nem a Földre érkeznek, hanem a Merkúr barlangrendszerébe. Ahonnan kijönni nem tudnak. Majd Unk megkapja a menekülésük IQ-tesztjének a megoldását, és kiemelkedik a mélységes labirintusból. Boaz a Merkúr zeneszerető, lapos lényeiben megleli az élete értelmét: nem tart Unk-Malachival. 

A Marson mindenki katona. Nemre, fajra, életkorra való tekintet nélkül. A hadsereg legfőbb vezére egy Winston Niles Rumfoord nevű fickó, aki időről-időre megjelenik a csapatok előtt egy Kazak nevű kutyával. És az időről-időre megjelenő fickó úgy dönt, a marsi csapatok inváziót indítanak a Föld ellen. Félelmetes! Az invázió el is indul. 

És csúfos kudarcot ér. A kudarc oka elsősorban a marsiak elégtelen létszáma, a támadás szervezetlensége, és a felszerelés minősége: Vannak csapattestek, akiknél egy-két, pár száz éves karabély van csak. 

A marsi űrhajók döntő többségét már a levegőben megsemmisíti a földi légvédelem. 

Winston Niles Rumfoold a marsi inváziót követően új vallást talál a földiek számára. Imádatuk tárgy a Merőben Közönyös Isten. A vallásnak egyháza is van. Az egyház neve: a Merőben Közönyös Isten Egyháza. Az egyház várja az Űrvándort, aki az űrből fog érkezni, és egészen pontosan illik majd rá a sárga öltöny, amelyet narancssárga kérdőjelek díszítenek. De úgy illik majd rá, minta ráöntötték volna. 

Aztán le is száll Unk/Malachi az égből. A sárga öltöny úgy fest rajta, mintha ráöntötték volna. Rumfoold kavarásai következtében aztán Unk/Malachit űrhajóba ültetik és elküldik a Szaturnusz egyik holdjára, a Titánra. Vele tart Rumfoold egykori neje, a Marson Bee-nek hívtak. Meg Chrono, Unk/Malchi és Bee/Beatrice gyermeke.  

A Titánon várja őket Salo, a Tralfamador küldötte, a kis robot, akit azért küldtek útra, hogy átszelve a galaxist, elvigye a bolygójuk üzentét más életformáknak. De Salo űrhajójában eltört egy kicsi, de annál lényegesebb alkatrész, ezért le kellett szállnia a Titánon. Üzenetet küldött haza, de mert a rendelkezésére technika bár fejlettebb mint a földi, az üzenet mégis csak a fénysebesség gyorsaságával képes haladni. így sok-sok millió földi éve várt a rendre beígért segítségre. A Tralfamador hol a Stonehenge-el, hol a kínai Nagy Fallal, hol a Kreml épületével üzente, hogy rendben, megy a cucc, már úton van, már veheti a pakkját az induláshoz... 

Na, ez meg... Egyenruhás férfiak, nők, vegyes korúak és gyerekek állnak alakzatban, több százan, mind egy irányba néznek, ahol egy szintén egyenruhás férfit széttárt karokkal és lábakkal, X-alakban kötöztek ki és egy másik, szintén egyenruhás férfi fojtogatja. 
Nyolc képből ez lett a legjobb! Most képzeld el! Ahoj!

Aztán kiderül, hogy a cucc, amit várt, egy ideje Chrono kabala-tárgya. Meg az is kiderül, hogy az emberiség története nem más, mint az események sorba rendezése, hogy a cucc mint Chrono kabalatárgya eljusson a megfelelő pillanatban a Titánra. Vagyis még az is a Tralfamador terve volt, hogy Winston Niles Rumfoord önként és dalolva belerepüljön a kronoszinklasztikus infundibulumba. Meg minden is. 

A történet végére Beatrice (tudod, Winston Niles Rumfoord egykori neje, később Chrono anyja, akit Malachi csinált fel) természetes úton meghal, Chrono a Titán kék madaraihoz költözik, velük él, Salo megjavítja az űrhajóját és az mielőtt útra kel, felajánlja Malachinak, hogy visszaviszi a Földre. Meg is teszi, Malachi pedig még azon az éjjelen meg is fagy, mert a havazás miatt két órát késik a busz, aminek a megállójában Salo kitette őt, mielőtt útra kelt a galaxis másik végébe, hogy elvigye az üzenetet. Malachi a megálló padján fagy meg, gyönyörű álmokkal a halál előtt. 

  Összefoglalva    

ennyi a történet. Nem egyszerű, de bonyolult, és ésszerűtlen. Poénos. Elgondolkodtató. Nem véletlen, hogy olvasás közben az eszünkbe juthat a Watchmen istenné átlényegült Jon Ostermanje, azaz Doktor Manhatten, a meztelen, kék pasi, aki pont ugyanúgy kissé mindenható, amiképpen Winston Niles Rumfoord. 

Meg a valamelyest szenvtelen stílusát nézve csont nélkül eszünkbe juthat Philip K. Dick nagyjából bármelyik könyve. A humorából és a szertelenségéből pedig Douglas Adams tanult felettébb sokat. 

Mi több, nagyon el sem kell vonatkoztatni és a lapokon szembe jön a Monty Python is. 

Egyveleg ez a javából, és a végén Vonnegut sül ki belőle. Frappáns, mondhatom! 

És most

   megint egy vaskos SPOILER érkezik!!!   

  Ja, nagyon tréfás az üzenet,

ami miatt Salónak át kellett szelni a galaxist, és évmilliókat várt miatta. Figyeld csak! 

A vén Salo felvette az üzenetet Rumfoord plasztikus székéről. Az üzenetet egy vékony  alumíniumnégyzetre írták. Az üzenet egyetlen pont volt. 

– Kíváncsi vagy, hogyan használtak fel engem, hogyan pocsékolódott el az életem? – kérdezte Salo. – Kíváncsi vagy, mi az az üzenet, amelyet közel félmillió földi esztendőn át hordoztam, az üzenet, amelyet még tizennyolcmillió évig kellene hordoznom? 

Lábából kelyhet formált, azon nyújtotta előre az alumíniumnégyzetet.

– Egy pont – mondta Salo. Egy árva pont – mondta Salo. – Tralfamadori nyelven egy pont annyit jelent – mondta a vén Salo –, hogy: szevasztok!

   Megjött!   

  Meglepő fordulat,  

hogy a regény vége végső soron a szeretetről szól. Meg arról, hogy végső soron, mindent összeadva, mindent kivonva, vállat rántva az összes ateizmusra, könnyen lehet, hogy Malachi/Unkra mégis csak vigyázott valaki odafentről. 

Naná, Mr. Vonnegut! 

  Post scriptum  

A sziréneket ne is keresd. Benne vannak ugyan, de semmi szerepük nincsen, éppen csak díszletek.

8/10

2024 karácsonya és újéve között. Olyan csuda jó itthon lenni, nem ugrálni és időre élni, hogy el nem mondhatom! 

*

A Solaris együttes osztotta meg ezt a listát. Méltán. Az adott oldal felsorolja 2024 legjobb progrock lemezeit. Amik között a Solaris idei albuma az első. [Tisztelgő fejhajtás, heves bólogatás.]

Nézegettem a listát, s ha nézegettem, akkor hallgatni is kezdtem. Az eddigi, számomra legjobb muzsika az Emereald City Council nevű társaság Motion Carries című albuma lett. 

 A majdnem kétszáz oldal. Nem számoltam meg pontosan, de saccra kábé a fele kép. De ahogy belegondolok, inkább több mint a fele. Nem képecske, hanem egész oldalas illusztráció. Az egyes fejezetek végén több oldalnyi jutott belőlük. Ebből fakad, hogy a szöveg nem uralja le a látnivalót.

Ellenben tartalmilag... Nos, tartalmilag a fél pohár víz klasszikus esete.

Ha akarom, tömör, tömény, lényegre törő, a legfontosabb információkat átadó rövid bevezetés a magyar képregény történetébe. Ha olvastuk, megnézegettük, s van memóriánk is, eltenni az inffókat, akkor az alapokkal mindeneképpen tisztában leszünk. Már csak hozzá kell olvasni a részletekért.  

De ha rossz kedvem van, ha kritikus napokat élek (nem, nem női értelemben, csak lelkileg), akkor felületes, hiányos, távirati stílusú, rossz arányokkal megszerkesztett kultúrtörténeti szösszenet. 

*

A szerkezet teljesen világos. 

BUBORÉKBESZÉD

A KÉPREGÉNY EREDETE
Vásári képmutogatók
Az élclapok térnyerése
a Buschiádák korszaka
Jankó János
Homicskó Atanáz
Faragó József
Bér Dezső
Garay Ákos
Manno Miltiádész
Linck Lajos

KÉPTÖRTÉNETEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
Ifjúsági és gyermeklapok
Benedek Kata
Mühlbeck Károly
Napilapok és magazinok
Honti Nándor
Jeney Jenő
Balázsfy Rezső

COMICS SZOCIALISTA ÁLRUHÁBAN
Képtörténetek és propaganda
Gáspár Antal
Szónyi Gyula
(Nemes) Török János
Pusztai Pál
Kálmán Viktor (Vasi)
Képregény és irodalmi adaptáció
Cs. Horváth Tibor
Kiss Ferenc
Gugi Sándor
Korcsmáros Pál
Sebők Imre
Zórád Ernő
Endródi István
Dargay Attila
Sarlós Endre
A képregényfüzetek térnyerése
Fazekas Attila
Rusz Livia
Sváb József
Haui József
Vass Mihály

PÓKEMBERGENERÁCIÓ
Magyar Képregény Akadémia
Képregényes alkotói csoportok
Irány a nagyvilág!

Azért közöltem a teljes tartalomjegyzéket, mert lusta vagyok, és sokkal egyszerűbb így bemutatni a kötetet, mintha a saját szavaimmal leírnám ugyanezt. 

A szerkezet logikája teljesen világos és korrekt. Az arányok, amik a fenti tartalomjegyzékből nem derülnek ki,  viszont nem tűnnek jogosnak.

Igen, igaz, hogy a képregények eredetéről, előtörténetéről, a 19. századról még egy képregény-kedvelő is vajmi keveset tud(hat) [gondolnád például, hogy hazánkban Jókai Mór volt az egyik legaktívabb személy, aki humoros, élclap-kiadással foglalkozott, és többszöri kísérlet után sem adta fel?], és az is igaz, hogy a legtöbb új információ ebben a részből nyertem. Azonban és de! Csuda érdekes ez a rész, de mire eljutottam a magyar képregény voltaképpeni megjelenéséhez, elmúlt hatvanhat oldal. A kötet említett kétszáz oldalából. A szöveg-kép arány egyébként, a képek gazdagsága ellenére, itt egyértelműen a szöveg felé hajlik. 

A középső részben harmónia van. És újra megerősödtem abbéli véleményemben, hogy a magyar képregény klasszikusait, Zórádot, Sebőköt, Korcsmárost, Sarlóst és Fazekas Attilát követi nemzedék valahogy... nem is tudom, hogyan mondjam, olyan kis esetleges alkotásokat adott ki a kezei közül. Ezzel akkor szembesültem amikor a Vaterán vettem egy nagyobb adag Füles-képregényt, majd az eladóval való találkozásunk után egy még nagyobbat. S ahogy nézegettem a rajzokat, akkor tudatosult, hogy a következő nemzedék alkotásai vagy messze elmaradt a felsoroltakétól vagy azokat iparkodott másolni. Én a mai napig nem békültem meg a rajzaikkal. Nekem suták a mozdulatok, esetlegesek a beállítások, olyan, jóleszezdolgozzmégrajta, de még úton van csak afelé, hogy igazi legyen rajzok ezek. 

Érdekes, hogy a Pókember-generáció alkotói sokkal érettebb, életteliibb műveket mutatnak fel. Ennek a felismerésnek azért örültem, mert azt hittem, a koromnál fogva már én a régenmindenjobbvolt köldökét bámuló zárvány lettem képregény-ügyben. Az egy más kérdés, hogy megjelenésében már találkoztam olyan képregénnyel, amely felért a klasszikusokhoz, de hatásában még nem. A történetek, a mondanivaló és a dramaturgia összhangja a rajzokkal még nem fogott meg egy esetben sem annyira, mint amennyire a klasszikusoknál. Valami mindig hiányzott a csettintéshez. És nem azért, mert mindenáron a kákán is csomót... A Kittenberger-sorozat első részét nézegetve lehidaltam, de a többire már nem volt bennem érdeklődés a sztori miatt. Elismerőn bólogattam az YKX láttán, Ahogyan Futaki Attila (Isten nyugosztalja, mekkora veszteség, hogy elment!) minden toll-, ecset- és számítógépvonása ihletett. Nem az ő hibája, hogy a forgatókönyvek nem annyira erősek mint azoknak képi megvalósítása. Az is fura, hogy a könyvtárban már többször a kezembe vettem a Királyok és keresztek köteteit, de a majdnem-majdnem érzésemet mindig felülírta valami... 

De mire eljutunk addig, hogy lettek, vannak immár világhírű alkotókkal dolgozó magyar képregényesek, addigra az arány messze a képek oldalára billen. S amíg a könyv feléig láttuk is az alkotókat, itt már csak feldobált nevek vannak. Jóformán mindössze egy-egy mondat erejéig. Hogy asszongya, azért említsük már meg, hogy a Hellboy szülőatyja, Mike Mignola a magyar rajzolója, László Márk kedvéért írt egy Hellboy Budapesten című epizódot... 

Képes oldalakban egyébként ez az utolsó rész a leggazdagabb. Volt is néhány rácsodálkozásom, és felírandó nevem, hogy kiknek kellene utána lesnem, a munkáit keresnem. Nem, nem titok, rájuk gondolok: Varga Zsolt, Gáspár Tamás, Kiss Judit és Márok Attila. 

No, és persze Cserkúti Dávid, akit más helyen már felmagasztaltam. (Egyébként Gáspár Tamás számomra egyfajta stílus-ikre. Egy olyan stílusé, ami nekem nagyon bejön, s ahová azonnal oda teszem Rusz Líviát és bár ebben a stíluscsapatban periféria, de Dargay Attilát is. A kedves szó ugrik be a rajzaikat nézegetve. S nálam ez semmiképpen sem az édibédi-, negédes-kategóriát jelenti, hanem azt, amit a szó takar. 

*

Szóval mindent összeadva, kivonva, szorozva, osztva, szépen kitalált, okos, hasznos könyv ez, jól válogatott illusztrációkkal, átgondoltan, tömören, információgazdagon. 

Csak mondjuk aki valamelyest is otthon van a képregény-világban, annak kevés lesz az információtartalom. Meg sok is, a 19. századi, meg a 20. század eleji, mert az az idő a képregény vajúdásáról szólt, nem a meglétéről. 

Akit pedig nem vagy csak felületesen érdekel a képregények világa, az meg azt sem tudja, vagy nem nagyon, miről is van szó. Számára sok minden, ami a másik csoportnak adja magát, semmit se mond. (Hm. Amit ez a mondat üzen, az annyira evidens, hogy ebben a formában felesleges.) 

A kötet kemény borítót kapott, vastag, minőségi, fényezett papírra nyomták, ránézésre A4-es méretű. A rajzok, festmények tiszták, élesek, színtiszták. Vagyis impozáns kiadványról van szó. .

Viszont mindkét csoportnak ugyancsak vaskos a bolti ára: 7.900 forint. S az egyiknek ezért, a másiknak azért nem éri meg. Hacsak nem annyi példányban készült, amennyi konkrét megrendelést kapott a szerző, meg még néhány, hátha lesznek, akiknek evés közben jön meg a kedvük újabb falatokra. 

8/10

2024 karácsonya után. Huszonhetedike van. Tegnap voltunk a lányoméknál, karácsonyozni és unokanézőben. Tegnap mindkét poronty teljesen szociális volt. Lili unokámmal csuda jót játszottam, meg diafilmeztünk is. Azt hittem, nem érdekli, nem köti le, de két film rövidített verziója után máris rohant és hozott három másik tekercset. :-)

De azért deprimáló, hogy másfél hét elmúlt a szabiból. S alig sóhajtottunk még fel. De minimum vár ránk egy randi a fiamékkal, egy szilveszter Szerelmetesfeleségtársam édesanyjánál és legalább egy korcsolyázás. Meg a könyvtárba is vissza akarom vinni a két „Transmetropolitan” kötetet, mert így nem kell a városon keresztül-kasul hurcolnom ezt két mázsa képregényt. 

No, felébredt SzFT is. Még nem tudom, hogy összebújunk vagy kávét főzök. Olyan jók ezek a reggelek, olyan jó meleg lakásban ébredni, írni, olvasni, lenni... 

...vagy nem lenni! SzFT pár napja régi fényképeket nézeget. Csemete vitte bele, aki két napja meg akarta nézegetni a 2010-es, erdélyi családi „turné” tengernyi képét. Megnézegettük, közben a párjával jócskán bepálinkáztunk, de egyikünknek sem volt semmi baja. „Jó ütemben jött az ebéd?” – kérdezte SzFT. Na, szóval SzFT nézegeti a képeket, és bizony tudatosítanunk kellett magunkban, hogy jócskán öregedtünk. Nem, nem értünk, hanem öregedtünk. SzFT a mostani énjéhez képest kamaszlány volt, amikor megismertem, pedig akkor egy érett nőt láttam benne. Harmincéves volt.  Tizennyolc, majdnem tizenkilenc év telt el azóta. A gyerekeim, akik akkor kamaszok voltak, harminc felett vannak. Csemete hatéves volt, amikor Erdélyben jártunk. Ma huszonegy. Én negyven voltam, most majdnem hatvan vagyok. Hatvan! Egek! 

Mondjuk nem érzem magamat annyinak, csak ha a derekamra gondolok... :-D

Megnéztem, mit írtam az első részről, tudod, aminek szintén frappánsan rövid címe van: A ​százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Nos a kezdeti fenntartásaimat hangoztatva csuda lelkes voltam. És azt írtam, nem tudom, szól-e valamiről is a könyv, de nagyon szórakoztató. Meg Rejtős. (Ami már legalább akkora közhely mint hogy másvalami mágikusan realista...) 

De egyébként tényleg az a blikk maradt meg bennem az első részről, hogy tréfás, skandinávosan abszurd, pörgősen cselekményes, az tuti, hogy van benne egy százéves krapek, aki tényleg száz éves, tényleg krapek, bizonyos dolgokkal le van maradva, de vág az esze mint a borotva, úgy bolyong az életben, úgy kerül kapcsolatba kora egyes nagyjaival mint a Tom Hanks-es Forrest Gump, csak itt nem kell filmtrükköt alkalmazni (na, jó, volt filmváltozata a Százévesnek... Egyébként jól sikerült, arról is az maradt bennem, hogy csuda jól elszórakoztatott, és nem volt bennem hiányérzet a regény után. 

Nem hagyták ki a ziccert  a svédek, ebből a százegy évesből is csináltak filmet. A blogbejegyzésem képei abból származnak majd. A képek alapján a sminkesük nem dolgozott jobban mint az első részben: a száz+-os ember egyértelműen nem száz+ éves, csak úgy tesz, mintha az lenne, de irgalmatlanul kilóg a lóláb a kinézetében. 

 A százegy éves ember kinézete pont olyan mint a róla szóló regény mondanivalója. 

POLITIKA

Nézzük hét, akkor mi a mondanivaló. A cselekményről nem akarok beszélni. Egyrészt, mert nincsen szándékomban semmit elárulni belőle, másrészt, mert bonyolult, így hosszú lenne kifejteni, s végül mert tulajdonképpen a regény összértékelése szempontjából érdektelen. Meg úgy egyébként is. 

De azt mindenképpen fontos tudni, hogy a regény a megjelenése idején funkcionáló politikusokat szerepeltetett a fiktív történetében 

Szóval mondanivaló. Nagyon szívesen mondanám, hogy tulajdonképpen az nincsen, a szerző célja az volt, hogy szórakoztasson, és ezt nagyon magas színvonalon tette. De nem mondok, mert nem mondhatok ilyet. Azért, mert van mondanivalója a szövegnek. Sajnos. És azért sem, mert nem, a szerző nem magas színvonalon szórakoztatott. 

Jó, tényleg, beszéljünk a mondanivalóról!

A mondanivaló, hogy ami jobb oldali, az vagy blőd, vagy náci. A blőd az Trump, a náci az náci.

Trump, az egész világ tudja, és csóválja is a fejét miatta, hogyan lehet ilyen az USA elnöke: trampli, bunkó, paraszt, önző, egoista, agresszív, sutyerák állat. Akinek a politikai tevékenysége abból áll, hogy a cimbiket az ilyen-olyan adóváltoztatásokkal pénzhez juttassa, hazugságokkal önmagát tupírozza, és önnön hibáinak a szarát másokra kenje. És még a frizurája is ordenáré mód szar. Mondjuk ez utóbbi csont nélkül igaz. 

És Jonasson Trumpot annyira utálta(/ja), hogy az unalomig hangoztatta a tahóságát. De tényleg az unalomig. 

Ő helyesen gondolkodik és látja a napi történéseket. Ő a szerző.

Lépjünk tovább! Nem tudom, hogyan áll Svédország a valósan regnáló nácijaival. Azt, ugye tudjuk, hogy hatalmas örvendezés volt a baloldalon, amikor végre találtak egy valós, húsvér neonácit Bácsfi Diana személyében. Ment is a hallelujázás, hogy lám-lám, milyen rohamléptekkel fasizálódik a nemzet, nem csoda, hogy mennyien, de mennyien állandóan ott tartották indulásra készen a becsomagolt bőröndöt az ágy alatt, és csak félve hangoztatták elszigetelt sajtóorgánumokban (Klub Rádió, 168 óra, Index, Origó, stb,), hogy ők jobban utálják a másik oldalt, mint amennyire a nácik őket utálják. A baj csak az volt, hogy a végre megtalált neonáci úgy állt egyedül, ahogyan azt Kaleb, a hóhányó csaló mondta A lator című könyvben/filmben: mint tök a dinnyeföldön. A rohadt, köpködnivaló nácija mögött egy harmatgyenge, pár fős csoport állt, nem csattogott vasaltcsizmás talpak tömkelege a macskaköveken, és nem vágyakoztak Bácsfi Diana örsök a Duna-parti cipők mellett a múlt dicsőségébe emelt, ragyogó tekintettel. Diana gyakorlatilag egyedül lendítette Sieg Heil!-re a jobb kezét. S az agresszivitása kimerült a karlendítésben. Szerencséje volt, hogy a békeszerető Antifa akkor még nem létezett, mert a szart is kiverték volna a büdös náci kurvából! 

De nem tudom, hogyan van ez Svédországban, mennyi ott a valós náci és a valóságuk miben merül ki. Az mindenesetre érdekes, hogy a Jonasson által bemutatott rohadjmegbüdöskoszlottnácigecije egy két fős csoport. S a kettőből az egyiknek nincsen ideje bekapcsolódni a százegy éves történetébe, mert még előtte megmurdel. Röhejesen, de úgy kell neki, ugyan ki siratja őt? De amíg élt, a két fős svéd csoport brutál agresszív volt. Nem csoda, hogy amerikai neonáci támogatás volt nekik kilátásban. 

Szóval a fasizmus, a nácizmus itt a 21. században is velünk élő vérvalóság. S tagadható-e, hogy a jobb oldalhoz kötődik. Amiképpen a holokauszt tagadása is. S az is milyen röhejes már! Annyira gyépések, ezek a relativisták, hogy még arra sem tudnak magyarázatot, hová let hatmillió zsidó a második világháború idején! 

Tagadni csak a holokausztot van értelme. Hiszen a zsidó maffia ebből él. Hogy hova lett hatmillió zsidó azokban az években, azt nem a neonáciknak kell megmondani. Miért pont nekik? Mindenki azt kezd az életével, amit akar, vagy nem?

Hehehe! Vagyis, mit is beszélek... izé... ezen nem nevetünk! Vagy de, mert azért lássuk be, humoros, hogy mennyire hülyék ezek a neonácik, még érvelni sem tudnak! 

Arra most borítsunk fátylat, hogy ez a hatmilliós szám unos-untalan előkerül mint a letaglózó igazság bizonyítéka (lám, itt is!), de ha bárki vitatni próbálja, rámutatva arra, hogy Nürnbergben került elő, ráadásul a szovjetek dobták be a közösbe, onnan kapta fel az egykori sajtó (nocsak!) és a közvélemény. Azonban már a per idején sem volt semmi bizonyíték rá. A talán legilletékesebb Jad Vasem múzeum jelenleg közel ötmillió áldozat nevét azonosította be. Tudom én, hogy a számháború milyen méltatlan a témához, de a hatmillióval nem én kezdtem!

De persze egy regény az nem történelemkönyv, s valóban, mit kellene az általánosan ismert, ezáltal elfogadott számmal kekeckedni? Mindenki így tudja, hogy ennyi az annyi! Ha nem annyi, azt azoknak kell bizonyítani, akik azt mondják, hogy nem annyi! Viszont mekkora poén a nyakukba varrni, hogy nem tudnak annyi emberrel elszámolni, amennyiről azt mondják, nem is volt annyi! Hahaha! A hülye fasiszta anyjukat! Na, lépjünk már megint tovább!

Lássuk teát a pilitikai ellenoldalt!

Hogy a helyiérték megfelelő legyen, vigyázó szemünk Angela Merkelre vessük: ő a kiegyensúlyozott, harmonikus politikus a könyvben, s, bár mind ilyen lehetne! Képben vagy már az egészet illetőn? Ha még mindig nem, segítek ám neked! 

Jó, Németország akkora szarban nem volt a regény írásának az idején, mint amekkorában mostanság van, de a tendencia azért simán látszott már akkor is. Ahogyan az is teljesen egyértelmű, hogy a migráncs-simizés nem hozta a Merkel által várt eredményt: Németország mára ha nem is fonta karba az érkezők felé kitárt karjait, mindenesetre leeresztette őket. Mármint a karjait.

Vagyis Merkel józan politikusságából ebben a kérdésben mindössze a józanság megkérdőjelezhető. 

Folytassam még, vagy ennyiből is nyilvánvaló, hogy miért tartom meglehetősen ízléstelen, szájbarágós politikai nézetpropagandának a Százegy évest? 

S bár a Trumpos résznél akadtam ki (tényleg, idén Amerika választóinak a kicsivel több mint fele megint fasisztanácigeci volt: hamarosan ismét Trump kesz az elnök, ha addig a nem fasisztanácigeci, békeszerető, emberjogi aktivista demokraták lángba nem boríttatják a világot Ukrajna által. De Trumpp szemét állat volt, mert pusztán szavazatmegtartás miatt nem hozta szóba a fegyverviselés jogának az eltörlését. Mer inkább embervér folyjon, mintsem szavazatok vesszenek. Ezt írta Jonasson.

A Biden-kprmányzat által engedélyezett rakéta-provokációra vajon mit írna ma...? Mennyire humoros már. basszunk Trumppal, robbantsuk ki a harmadik világáborút, amíg még mi vagyunk hatalmon, mert ez a marha megakadályozná, hahaha...?

Mondjuk amit Bidenről mondana Jonasson, az szerintem vicces lenne. Igaz, az önmagában is. Szegény öregember! Néha komolyan sajnálom/tam. 

SZTORI / SZERKEZET

A felénél unni kezdtem. Pedig az elején hurráoptimista voltam. Aztán a koporsókészítős jelentektől felélénkült a cselekmény (bár nem éreztem, hogy valahonnan tartunk valahová, csak azt, hogy van egy jó karakter főszereplő, egy jó karakter másodfőszereplő, és elviszik ők a hátukon azt is, ha nincsen központi cselekményszál, csak gegjelenetek vannak. Aztán a neonáci-szál végett kapott összekötő kapcsot is a cselekmény. Igaz, az első harmad fő mondanivalóját, a négy kiló, Kim Dzsongunnak szállított, dúsított uránt mindörökre magunk mögött hagytuk.  

Aztán következik egy harmadik szerkezeti egység. Ebben az etapban a két főszereplő, és az őket kiegészítő harmadik, a nő, egyszerre úgy dönt, a neonáci fenyegetése miatt, akit érthetetlenül, értelmetlenül nem kapcsoltattak le a hivatalos szervekkel, amikor karnyújtásnyira voltak, mert „rendőrt azt ne!”, elmenekülnek Afrikába. 

A dúsított urános kaland hirtelen végével, mert hová lehetett volna még bonyolítani, a neonácis epizód bevonása is erőltetett volt valamelyest, majd jött Afrika... Szemmel látható, hogy Jonasson ugyancsak küszködött azzal, hogy valami egybefüggő történetet összehozzon. Ami végül nem függ össze, egyáltalán nem homogén, és csak annyira homogén, koherens, mint, mittomén, a Piedone sorozat egyes epizódjai: ugyanazok a főszereplők, de egészen más a konfliktus. Ez esetben azonban egy regényen belül. 

Az Afrikába menésnél megint unni kezdtem a sztorit. Aztán persze belendült az a rész is. 

Rész, mert tulajdonképpen három, majdnem önálló történetből áll össze a regény. A koreiai-amerikai rész (Trump mekkora egy hülye!, ez az üzenet), a svéd, koporsós és az afrikai történet. Jó, ott van összekötő szálnak, mármint a főszereplőkön túl, a hasadó anyag, amit rendere a legmebízhatóbb, legembereibb, leglegebb politikus, Angela Merkel kezébe tesznek le a főhősök, mert több normális politikus nincs e földtekén, csak ő, egyedül4 De valahogy olyan kis gyengusz mondanivalónak, de még összekötő szálnak is ez világmegvédés. 

Eljutottam a történet végére. Egyértelmű lett, hogy a Százegy éves is a második részek szokáso, klasszikus sorsára jutott: viszi tovább az első rész frenetikus sikere, de mert gyökeresen újat nem mert mondani, tenni, az első rész bevált receptje alapján próbál sikerhez/bevételhez jutni. És annak a farvizén persze jut is mindkettőhöz. De a saját jogán talpon nem maradna, az tuti biztos. Vagy csak az egynek elmegy/futottak még kategóriában. 

9/10

Szaaaabiiii! A héten egy munkanapom volt, de már alig bírtam magammal. Tegnap már itthon voltam. Mivel múlhatatlan töltöttkáposzta igényem támadt, kimentem a piacra, beugrottam a Flóriánba (szerintem mindent drgábban vettem meg, mintha a Lidl/Aldí/Pennyben vásároltam volna, de legalább az a tudat meg van, hogy magyarnak fizettem magyar árúért. Szóval rajtam kívül mindenki jól járt.  

*

Jártam ma unokázni. Hosszú idő után. Ezért meg azért volt hosszú. De nagyon jó volt végre látni a lányomat is, az öregebb unokámat és a lefrissebb kisebbet is. Olyan kis jókedvű, derűs volt mindenki, a legkisebb pedig annyit aludt, amíg ott voltam, amennyit soha nem szokott. (Elég hasfájós.) Nagyon derűs kisfiú. S most a nagyobbik sem hozta a szokásos „ismerkedési időt”, amire valamiért mindig szüksége van, hanem ha nem is az első, de a második pillanattól fogva teljesen nyitott volt. 

Mondom, csodás volt náluk lenni!

  LAMIAH   
(Dampyr 9.)
Írta: Maurizio Colombo 
Rajzolta: „Majo” Mario Rossi

  A VÉR HÁZA  
(Dampyr 10.)
Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Allesandro Baggi

Annak érdekében, hogy megbízható klasszikust idézzek, idézem magamat. Két okból teszek ilyet: egyfelől sokkal egyszerűbb dolgom van, ha nem kell újra és ismét és megint leírnom ugyanazt. Másfelől te sem unod meg az unos-untig ismétlést. Tehát az önidézet a következő arról, hogy 

Annyiszor írtam már az olasz képregényekről, a fumettiről és azok elsődleges, mert legnagyobb kiadójáról, a Sergio Bonelli Editore-ról, és a legfontosabb sorozatairól, hogy megfogadtam, többé nem teszem. Kérlek, érd be most ennyivel, ha soha nem olvastál még róla, hogy a Dampyr a kiadó egyik legstabilabb sorozata, és van még neki jó néhány.

Nagy szerencsénkre több magyar kiadó is permanensen a műsorán tartja az olasz kiadó műveinek a megjelentetését. Az egyik ilyen kiadó a Frike Comics. Két jó fej, hazánkban élő olasz fazon vezeti, nagy kitartással. Vagy megszállottan. Szerencsénkre.

Kösz Giov, kösz Pike!

Ezt a pár napja kikerült, kilences számú, magyar nyelvű Dampyr kötethez írtam.

De a Dampyr-alapokat aztán tényleg és végképpen nem ismétlem meg. Immár annyira sem, mint az említett kilencedik kötet esetében. Ha kíváncsi lennél rájuk, hát kattints bátran a fenti linkre, vagy az alábbi tengernyi közül bármelyikre/mindegyikre. Ígérem, képben leszel. 

És akkor most csak a lényegről! S így nem is lesz hosszú ez a bejegyzés. 

  LEMIAH  

Lemiah az, aki érthetetlen módon nincsen a címlapon. Csak a sírja. Mert hogy halott.

De persze a Dampyrban a halottság messze nem a visszafordíthatatlanul eltávozást jelenti, hogy egykor, amikor Jézus visszatér riadóval és az arkangyal szózatával, akkor feltámadjon. Dehogy! A halál ebben a sorozatban (tömény, bibliátlan spiritizmus, de tényleg és kétségbevonhatatlanul!) az élet egy másik formája. Hiába is mondja a Biblia, hogy a halál ellenség, 

  * 

Szóval Lemiah... Az egyik legfontosabb róla: széles álkapcsú hölgy. Szerintem a széles álkapcsú nők sokkal vonzóbbak, mint akik nem széles állkapcsúak. Hát még ha a testük is fogható, s nem sós pálcika. Ezért szeretem Szerelmetesfeleségtársamat is. Lemiah széles állkapcsú, de törékeny. És vámpír. Meg túl erős. Nem kellene. Maradok SzFT-nél. Ő semmilyen szempontból nem szívja a véremet. 

Átlapoztam most a történetet, mert visszagondolva nem volt teljesen egyértelmű, micsoda is a borzalmas hölgy. Borzalmas, mert vámpír, mert gyilkol, mert nem tud meghalni. Mert már halott, ugye. De hogy pontosan micsoda, az az átlapozás után sem derült ki számomra egyértelműen. Nagy eséllyel éjúrnő.

Akit jól rászedett egy Shrek (igen!) nevű másik éjúr. De Lemiah visszatért, hogy felvegye a harcot az őt rászedő Shrekkel. 

Mindketten a metró aluljáróban garázdálkodnak. Lemiah a rosszfiúkat teszi helyre, Shrek mindenkit el láb alól. 

Eközben Tesla, Harlan Draka, a vámpírvadász vámpír segítője a volt szerelme körül tüsténkedik, aki híres rocksztárrá lett, de éppen haldoklik. (Vö. a történetét Freddie Mercury-éval.) Tesla számára a legfontosabb, a mindennél lényegesebb, hogy igazságot szolgáltasson a rockernek. De nem tudja kihúzni magát a küzdelemből: Shrek karmai közé kerül. 

Aztán kiderül, hogy van, aki nyíltan gazember (vagy gazizé, bármi) és van, aki sunnyogva az, úgy csinál, mint aki nem is az, közben meg de. 

Aztán persze gazember, gazizé, mindenki elnyeri a méltó büntetését. Kétszeres hurrá! 

Csak a Lamiah-száll lezárásának a motivációját nem értettem. Csak lestem, hogy akkor most mi miért, merre van a hány méter... 

 * 

Összességében? Egyfelől a Glukhovsky-utánérzésű metrós jelenetek nagyon jók. A Tesla rocksztáros vonala sem rossz. Ahogyan Harlan és Lamiah kapcsolata is érdekes. Lamiah sorsa is. Vagyis egységeiben csupa jó ötlet van az epizódban. 

Csak aztán az egységek összessége mégis kétséges lesz. Mintha az alkotók a sok szál között nem tudtak volna dönteni, melyik is legyen a leglényeg. De mert mindegyik érdekes, és mert egyik sem kap fő hangsúlyt, valahogy a sok érdekesség ha nem is érdektelenségbe fúl, de kioltja egymást: kicsit olyan naésaztánhátaztán-érzéssel tűnődünk a régi alapigazságon: van, amikor a kevesebb több. És lapozunk is tovább a következő történetre. 

  A VÉR HÁZA  

Mondjuk a címe, hát... De hagyjuk a prekoncepciókat! Hátha nem... S már annyiszor volt rossz címe egy-egy Bonellis-kötetnek, aztán a tartalma meg mégse nem volt kicsit sem gagyi! 

De persze a cím, ha akarom ígéretes! „Ház áll a sötétben, mit rejthet csende'...?” – énekelte Demjén Rózsi réges-régen a Bergendy együttes Hétfő (Hét fő) című remek albumán. 

Elátkozott ház. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Az a tény, hogy maga a téma kicsit sem vádolható eredetiséggel, nem lombozott le nekifutásból. A Bonelli vérprofi szüzsék, közhelyek újrafelhasználásában. Még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy bármi újdonságot vigyenek bele. Vagy az újdi olyan apróság, hogy eszébe sem jutna rajtuk kívül senkinek, hogy ez érdekes lehet. Jó, mondok példát: egy vámpírfőnök gyerekének a vére öli a vámpírokat, és a vámpírölésben egy identitászavaros vámpírcsaj lesz az egyik legnagyobb segítsége. Főleg az utóbbi zseniális. 

Vagyis itt van a ház, ami öl. Mert van benne valami. Valakik. Bárkik.

Még csak a fáradtságot se veszem, hogy irodalmi előképeket keresgéljek. Mondom, ami kapásból jött: Stephen King Ragyogása.  Ott, ugye egy szálloda az elkövető. Illetve a benne lakozó Valami. Ahol egy odaszorult család, papa, mama, skac éldegél, haldogál. A papa szép lassan becsavarodik. De mondjuk van is mitől abban a szállodában. 

Ez a történet úgy kezdődik, hogy egy nyomasztó házban éldegél fehér papa, fekete mama, kapucsínó skac. A fehér papa, mer' legyünk már polkorrektek, gonosz, de legalábbis megszállott manus. (Mennyire emlékszel a Ragyogás filmváltozatában Jack Nicholsonra?)

Szóval A vér háza alkotói ismert alapanyagból indultak ki. Nem csupán a Ragyogásra gondolok, hanem minden előtte és utána való hasonlatosságra. 

A ház ura hatalmat akar az éj felett. Ezért a házában élnek... izé, léteznek a város legótvarabb arcai, brutális gyilkosai. S mert Verdier nagy hatalmú úr, maga a ház is elég, hm, plasztikus. Változó. Hiába, hogy általában nem tulajdonsága ez egy háznak. 

A történetbe itt is belekavarodik egy Lamiah-féle éjúrnéni is, akivel Harlan ismét szinte barátságot köt. Ez a hölgyemény nem kedvei Verdiert. De aztán a végső összecsapásból nem veszi ki a részét. 

Van még a cselekményben egy húsvér barát, Victor. Aki az éjúrnő segítője. Sok mindent tud a házról, de semmiféle emberen túli hatalma sincsen. Mindenki háta mögött háborúba indul a ház ellen. Ja, hogy aztán Harlan mehessen őt kiszabadítani. S akkor minden elszabadul: a pokol, az indulatok, a fantázia, mozgó falak, lépcsők, átalakuló belső terek, gyíkember, mi szem-szájnak ingere... Szürreálissá válik a történet, olyan kis Alice-essé: semminek nincsen ok-okozati előzménye, összefüggése, következménye. 

Persze, Harlan győz, közben Victor megmenekül, és a végén tartózkodó összeborulás az éjúrnővel, aki maga sem kedvelte Verdiert. És vége...

  MINDÖSSZESEN? 

Azt hiszem ez volt az első Dampyr, amit nem igazán tudtam megkedvelni. Nem a negyedikként olvastam. Már csak azért sem, mert a Dampyr időközben magyar kiadót váltott, és a füzetek számozása a jelenlegi Frike Comicsnál újra kezdődött. Szóval alapvetően több epizódon túl voltam már, amik elnyerték az osztatlan elismerésemet. Ami, kiindulva abból, hogy kimondottan nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket, roppant meglepő. 

No, erre itt volt a rész, és tulajdonképpen mindaz benne volt, ami miatt nem kedvelem a horrort, a vámpír- és démon-történeteket. Benne volt a motiválatlanság, a grandiózusnak szánt, de csak kínosra sikeredett végjáték, a fajsúlytalan tétekkel játszó, motiválatlan konfliktus, és a kurta-furcsa lezárás. 

De annyira azért nem lombozott le ez a két történet, hogy felszámoljam a Dampyr iránti szimpátiámat, felszántsam és felsózzam az ízléskitérőm neki illető helyét a lelkemben. Dafke vettem és olvastam tovább. 

7/10

2024 decemberének közepe. Nyüves egy rohangálós hét volt a dolgozdában. Az uncsijaimhoz és a lányomhoz sem jutottam el. Tegnap egy postai ügyintézés is nagyon megszívatott, nem kevéssé a postáskisasszony töketlenségének köszönhetően. Kétszer hagyott ott, mást is csinált, nem csak én ügyemmel foglalkozott, egyszer átadott egy kolléganőnek, aztán őt is elhívta, hogy lejár a munkaidő, pénzt kell elszámolniuk... Több mint másfél órát töltöttünk hat cég utánkézbesítésével, amiből hármat sikerült elintézni. Igaz, a kolleginám is hibázott. Ha nem hibázik, még vagy fél óra, de inkább több lett volna. Így is kétszer jártam ott, az első alkalommal azt mondta, olyan negyedóra lesz a hat cég. De már a pultjához odajutni is tortúra volt. Az ügyfélhívó tíz másodpercenként jelzett. Az én abalkomból kikiabált a kisasszony: 
– 5020-as!
Odament az 5020-as. Abban a pillanatban megjelent az én hívószámom, ugyanahhoz az ablakhoz. Rámozdultam, de hát ott volt az 5020-as. Még kétszer utána megjelent a táblán az én számom. Az 5020-as még mindig ott állt. Amikor elment, mentem volna az ablakhoz. 
– Hányas száma van? – kérdezte a kisasszony. Mondom neki, hogy ez meg ez. 
– Háromszor hívtam már!
– Így van, de amikor a számom a kijelzőn megjelent, akkor már idekiabálta az 5020-ast. 
– Előtte hívtam!
– Lehet, de a kijelzőn csak utána jelent meg a számom. Kiabálni nem tetszett a számomat. 
– Nem igaz, előtte hívtam! 
Nem igaz? Nem küldtem el az anyjába. Később sem, amikor közölte, hogy az egyik címen nem jó az irányítószám. Nézem a netet. Jó volt a szám. Három oldalon is. 
– De nekem itt ilyen irányítószám alatt csak egyetlen cím van, de az nem az! 
– Egy írányító alatt egy utcanév? A posta rendszerében nem jó az irányítószám? 
– Hát ha elrontották, nem lehet jó! 
Mutatom neki, a három oldalon is az a szám van, amit a kollegina beírt. 
– Most akkor mi legyen? 
– Én mondjam meg, hogyan javítsa ki a posta szar rendszerét, asszonyom? 
És ebben a szellemben. És nem szedtem szét a pultot, hogy kivegyem onnan a hölgyet. 

És nagyjából így zajlott a hét, de finisnek felettébb idegesítő volt. 

Mark Stevenson (1971) londoni brit író, üzletember, nyilvános előadó és „vonakodó“ futurológus, valamint félprofi zenész a Clear együttesben (volt egy lemezük, Coming Around címmel), jelenleg a Quantum Pig progrock együttes tagja, így van egy lemezük, Songs Of Industry And Sunshine címmel jelent meg (nem is rossz muzsika!), és standup komikus is volt. A zenélés és az írás mellett, az utóbbiból fakadón több helyen tanácsadói szerepet tölt be: az Egyesült Királyság Védelmi Minisztériumában (éghajlat- és nemzetbiztonsági), a Medicines Sans Frontiers-ben és a Client Earth-ben. Nem éppen unalmas figura. 

Csak ideteszem az egyik videójukat, a basszeros ficko Stevenson. Hallgattam tovább is a lejátszási listájukat, és egyre elismerőbben bólogattam. 

A könyve a futurológiából indul ki. Illetve abból, hogy jelenleg mire képes a tudomány, és hová vezethet az, amire ma manapság képes. 

A könyvét négy részre osztotta. Az egyes részek az Ember, a Gép, a Föld, és az Újraindítás címet kapták. Az egyes részek alatt Stevenson a következő témákat mutatja be, fejti ki, gondolja tovább. 

A képek, szokás szerint, az Ideogram nevű oldalon készültek. Hát vannak érdekes megoldásai az MI-nek! :-D

Vélem, ez a lista így nem túl sokat mondott neked. Nekem sem lenne túl beszédes, ha nem olvastam volna                                   ezt a könyvet. A szerző az utolsó fejezetben így foglalja össze a százezer megtett kilométere után, amit a könyv anyagáért tett meg, hogy mi minden vár ránk. 

Már megjelentek az első, a páciens saját őssejtjeiből kinövesztett póttestrészek.

A bionika hamarosan hozzásegítheti fogyatékkal élő társainkat, hogy mindannyiunknál jobban teljesítsenek.

A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back) azon jelenete, amelyben Luke Skywalker új kezet kap, már a valóságban is megtörtént.

Tanuljuk a sejtek újrakódolását, azaz belülről fogjuk meggyógyítani a betegségeket.

Egyre tovább élünk, és egészségügyi szempontból globálisan egyre csökken a gazdagok és szegények közötti különbség.

A genomikai forradalom következtében a jelenleg nem alkalmazható gyógyszerek is megjelenhetnek a piacon (és jelentősen csökkenhetnek a gyógyszerárak).

A világjárványok megfékezhetővé váltak (még a bioterroristák által terjesztettek is). Nem alakul ki hiány a fosszilis üzemanyagokból, csak éppen nem fosszilis eredetűek (és karbonsemlegesek) lesznek.

Végre eljön a napenergia korszaka.

Küszöbön az áramhálózat- függetlenség forradalma. Igába hajtjuk a különböző életformákban rejlő lehetőségeket, hogy a gyógyszerektől a műanyagig bármit létrehozzunk, azaz,,arra használjuk fel a baktériumokat, hogy bármit olcsón előállítsunk".

A nanotechnológia mindent megváltoztathat, beleértve a kapitalizmus végét és a bőség korszakának eljövetelét.

A gépek a barátaink lesznek (a robotika legújabb fejlesztései még csak nem is emlékeztetnek a Terminátorra).

A szén-dioxid kivonható a légkörből, miközben csökken az emisszió és nő az élelmiszer-termelés (és csökkennek a költségei).

Visszatérünk a világűrbe.

Az internet az emberi jótétemények laboratóriuma.

383–384.

A kifejtett témák ugyancsak lelkesítők. Nézzük csak az első fejezetet!

Ha arra gondolok, hogy Anyu huszonhét évesen halt meg leukémiában, akkor az a lehetőség, hogy valamely genomtérkép segítségével módosított baktérium netán fehérvérsejt-termelésre késztethette volna a szervezetét, hát bizony sokat nem gondolkodtam volna, hogy megtegye, megtehesse! Gondolj bele, huszonhét évesen halt meg és maga mögött hagyott egy hulla szerelmes férjet, aki soha nem heverte ki az elvesztését, hiába nősült még kétszer, halálra is itta magát, meg egy hét éves kisfiút, aki én voltam akkor Meg az édesapját, aki ugyanúgy, ahogy Apu, az alkoholba menekült, pedig csudára hedonista pasas volt egyébként. Imádta a lányát. Apu negyvenhárom éves volt, amikor az alkohol egy lépcső széléhez vágta a koponyalapját, és a szintén tajtrészeg édesanyja meg csak jajveszékelt a vérző fia mellett, ahelyett, hogy mentőt hívott volna. Anyu édesapja, a Gőz papa a máját csapta az alkoholllal ripityomra. Ő ötvenöt éves volt, amikor elment. Senki másnak meg nem engedtem, hogy Zotyinak hívjon. Én meg már mindhármuknál többet éltem. Nélkülük éltem sokkal többet mint velük. Szóval azt hiszed, gondolkodnék, Anyu megmentése felett? Hát lótúrót gondolkodnék! Hát, barátom, hármukat menthetném meg egy kis génvackerálással! Dehogy gondolkodnék! 

Nem veszem sorra az összes felvetést. Túl hosszú lenne az értékelésem. Mark Stevenson könyve sok ponton megdöbbentő, lelkesítő, sok helyen pedig szkepticizmust kiváltó. De inkább lelkesítőn megdöbbentő. 

Az alcíme: Egy optimista utazásai. Nem a szerzőtől származik. Nem volt optimista, amikor útra kelt, és nem optimista az utazás végén sem. Realista. Aki némi szemléletváltás után másképp lát ezt meg azt. Lelkesebb attól, amire az emberiségre vár. De nem volt fejezet, amelynek anyaggyűjtése közben ne lettek volna  fenntartásai, ez meg az ne váltott volna ki belőle félelmet. Aminek rendre hangot is adott. És nincs csőlátása az út végén sem. De azt mondja, a világ hamarosan alaposan megváltozik: az anyagiak statikus értékét felváltja a gondolatok, az újítások, a más megoldások értéke. Már csak azért is, mert a technikai újítások kifelé vezetnek a kapitalizmusból, és meg is fogják azt szüntetni. Ezáltal jobban fogunk élni. Ebben valóban optimista. De mondom, nem felhőtlenül, nem fenntartások nélkül. 

*

Stevenson stílusa könnyed, jó elbeszélő, humora is van. Könnyű olvasni a könyvét, az eddigieken túl lehet rajta jókat rötyögni is. Nem megy erre rá mindenáron, nem erőlködik, a poénjai helyzeti poénok. 

Pár rövid mondattal, nagyon plasztikusan képes bemutatni az embereket, akikkel beszélget és a környezetet, ahol a beszélgetések zajlanak. De tényleg nagyon plasztikusan. 

Jó őt olvasni, na! Túl azon, hogy mindaz, amiről ír, csuda érdekes. Reményteljes. Félelmetes.

8/10

2024 decemberének a közepe. Kész, visszavonhatatlan. Egy év egyre intenzívebbé váló derékfájás után elkerülhetetlen új matracot vennünk. Csemetéét használjuk még mindig, nem vitte még magával, amikor elköltözött, ezért jobb híján addig mi is spóroltunk. De olyan vacak mint egy vízágy: ha egyikünk mozdul, mozdul a másik is. Ha akar, ha nem. Nem akar, de mozdul. Nagyobb baj, hogy a derekunkat teljesen szétcseszte. Mindkettőnkét. 

Apróság, de bexart a vasalónk is. Igaz, nagyságrendi a kiadáskülönbség. De kiadás az is. 

  Írta:  
Giancarlo Berardi – Giuseppe De Nardo
– Maurizio Mantero

  Rajzolta: 
Federico Antinori

A borító ezúttal nem sikerült jól. Nem a rajz technikájával van baj, nem is a tipográfiával, hangnem a tartalommal. Mármint, hogy a rajz tartalma vajmi kevéssé utal a történet valódi tartalmára, helyszínére, bármilyére. Annak ellenére, hogy valóban van benne egy jelenet, amikor Julia egy horgászó fiúcskával beszélget. De ez a beszélgetés nem jellemző része a sztorinak, csupán apró momentuma. Ez alapján a Julia lehetne bármi: kamasztörténet, romantikus, szerelmes elbeszélés, szabadidő eltöltési kalauz... Bármi...  Krimi nem annyira. Se mondanivalójában, se hangulatában, se semmiben nem utal a történet lényegére. 

Mert mi is a lényeg... 

Julia Kendall ezúttal olyan bűnügy megoldásában vállal főszerepet, amelynek szemtanúja is akadt: mégpedig ő maga. Ez a körülmény megkönnyíti a nyomozást az elkövető után, és a rendőrséggel együttműködve Julia eredményesen halad a cél felé.

De „az emberi lélek nyomozója” ezúttal is csak akkor elégedett a megoldással, ha mélyebben megértheti a bűntett hátterét. Vajon mit sugall Julia intuíciója egy olyan ügyben, amelyben minden egyértelműnek látszik?

– mondja a fülszöveg.

Semmit el nem árulva sem a valós konfliktusból, semmit nem utalva a megoldásra. Különösebben én sem akarom elárulni (majdnem azt írtam, elspoilerezni, de aztán meggondoltam magamat; ha már a koccintásoknál minden esetben rászólok Szerelmetesfeleségtársamra, ha „Egi!”-t mond), mi minden történik a nyomozás során. Csúnya dolog árulkodni.  

A lényeg az, hogy Julia lát valami egyértelműt egy gyilkosság helyszínének a közvetlen közelében: egy fiatalember rohan ki füstölgő pisztollyal egy teremből, ahol, ahogy Julia pillanatokon belül megtudja, egy szíven lőtt hulla fekszik. A fiatalember diák a Hollyhock egyetemen,a földön heverő test gazdája tanár. Illetve tanár volt, amíg néhány perccel ezelőttig élt.

Az eset egyértelmű. A lövedék a fiatalember, neve is van, James Reid-nek hívják, kezében levő pisztolyból származott, a pisztolyon ott van Reid ujjlenyomata, ő rohant ki a teremből, ahol a lelőtt tanár, a Julianak egyáltalán nem szimpatikus Harry Towsend még vérző teteme hevert. 

Minden tökéletesen egyértelmű: Reid-et letartóztatják. Már csak a tárgyalásra van szükség. Ahol talán az indíték is kiderül. 

Julia számára azonban, meglepő fordulat, egyre több minden nem illik a képbe. Tény, az intuíciója az első pillanattól fogva valami gyanúsat jelzett neki. S ahogyan nyomozni kezd, a rendőrbarátja, Alan Webb hadnagy egyre idegesebb: ugyan mifenét kell nyomozni egy teljesen egyértelmű gyilkosságon? El kell ítélni a gyanúsítottat és léphetünk is tovább, ihaj-csuhaj! 

De Julia nem képes feladni...S végül persze el is jut a megoldásig. Aminek a gyanúsított nem örül. Pedig számára tulajdonképpen csuda jó hír. Csakhogy neki nem az volt a terve, hogy rájöjjenek a megoldásra... 

  *  

A Julia ezen száma nem rejt túl nagy meglepetést. Eléggé kiszámítható. Nagyjából még nekem sem okozott túl nagy fejtörést, hány éves a kapitány. (Bár ha arra gondolok, hogy az eheti csapatépítőnkön a szabaduló szobában meglepő fordulattal volt olyan feladvány, amire én jöttem rá. Sőt másfél is akadt. Az egyik már majdnem megvolt, amikor külső segítséget kaptunk... Nem mondom el, miről volt szó, hátha jársz arrafelé... A Julia feladványa egyszerűbb volt. :-) 

Vagyis a sztori egyáltalán nem nagy durranás. Se nem izgalmas, sem nem igazán csavaros. Olyan kis laposkás. Pedig hárman írták. Sok bába között elvész a jó forgatókönyv? 

Az a nagyobb baj, hogy a rajzok is csak hozzák a szokásos színvonalat. Ami nem jelent színvonaltalanságot. De amikor újra kinyitottam a könyvet, hirtelen rám szakadt a valóság: semmi igazán emlékezeteset nem láttam benne olvasás közben. Nem volt olyan rajz ami megmaradt volna bennem. Minden képkocka teljesen korrekten szolgálja a történetmesélést, de semmi kiemelkedő nincsen közöttük. Teszik a dolgukat. 

Viszont a két tény, hogy sem a történet, sem az ábrázolás nem tartogat semmi kiemelkedőt, az epizód egészét teszi túl könnyűvé, feledhetővé. 

De mert Julia, mert fumetti, mert Bonelli, s mert alapjaiban a sorozat jó, itt kell lennie a polcon ennek a résznek is. 

  *  

Egyetlen momentuma van a történetre, ami említésre méltó. Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Pedig kiemelkedőn érdekes dolog ez. A szemtanúság kérdése. 

Ha valaki lát valamit, az mindennapi életben mindent visz. Ha látom, hogy belenyúlsz a táskámba, ha látom, hogy feltöröd a kocsimat, ha látom, hogy fojtogatod a Mariska nénit, ha látom, hogy pénzt veszel ki a főnök széfjéből, akkor szemtanú vagyok, és amit mondok az igazság, hiszen tanúja voltam a cselekedetednek: bűnös vagy. 

Csakhogy a szemtanúsággal baj van. Ha egy baleset szemtanúit kérdezik, nincs két ember, aki ugyanazt mondja a történtekről. Arról nem is beszélve, hogy a híres kísérlet gorillás videóval bizonyítja, hogy néha nem látunk a szemünktől. (A kísérletről, meg ami következik belőle, könyv  is született, itt olvashatsz róla.) 

Arról nem beszélve, hogy bár nagyon fontos a logika, az elménk elképesztő logikai bakugrásokra képes. A tények tények, de nem mindegy, milyen összefüggéseket találunk a közöttük. A rossz összekötések elképesztőn messze visznek a valóságtól. 

A Szemtanú vagyok ezekre épít. 

Mondjuk volt irodalmi és filmművészeti elődje. Ha olvastad vagy/és láttad a Tizenkét dühös embert, tudod, miről beszélek. A darab egy teljesen egyértelműnek látszó gyilkosságról szól: az amerikai jogrendszer szerinti, tizenkét esküdtnek kell ítéletet hozni, bűnös-e a vádlott vagy sem. A darab fő mondanivalója az esküdtek indíttatása, illetve ezen keresztül mutatja be, milyen tragikusan félre mehet egy ítélet, amelynek visszafordíthatatlan következményei lesznek. A darabban ha nem lenne egyetlen esküdt, akinek az eset a fontos, a tényekre kíváncsi, nem hallgat az előítéleteire, nem az a célja, hogy minél előbb szabaduljon és hazamehessen, egy fiatal, nem fehér fiút simán halálra ítélne az esküdtek tucatja. De mert van ez az egyvalaki, bebizonyul, hogy a fiúnak semmi, de semmi köze sincsen a gyilkossághoz. Csak a tények szerencsétlen összejátszása és a közöttük megvont hamis kapcsolatok utaltak arra, hogy ő a bűnös. De jobban megkapargatva a látszatot, elemezve a tényeket, egyértelműen bebizonyul, hogy a fiú teljesen ártatlan. 

S mondom, a Szemtanú vagyok erről szól. Ebben az esetben a főszereplő Julia az, aki nem akar hinni önszemének, és nem elégszik meg a tények egyértelműnek látszó, de mégis felületes összekapcsolásával. 

Egyszer valamikor, valahol olvastam, hogy Amerikában a DNS-vizsgálatok bevezetése előtt meghozott halálos ítéletek mintegy tíz százaléka téves volt. Mondom: téves. Kiderült, hogy az. De sokra megy az utólag kiderült igazsággal az elítélt és mindazok, akik szeretették, akiknek fontos volt a léte!

Amikor ezt olvastam, én akkor bizonytalanodtam el abban, hogy szükség van a kemény ítéletekre, és általuk a társadalom ilyetén megóvására. Mert valóban vannak esetek, hogy az ember zsebében nyílik a bicska, és azt mondja, aki ilyen-olyan, nem érdemli meg az élete folytatását. 

De persze olyan is van, hogy aki ilyet-olyat követett el, erre-arra hivatkozva vissza engedik a többiek közé, és napokon belül új áldozata lesz egy ártatlan élet. 

Vagyis jócskán vannak ellentmondások pro és kontra. 

Nem, nem fogok igazságot tenni. Eszembe sincsen akár megkísérelni is. 

7/10

2024 decemberének fizetésnapja előtt egy nappal. Az elfogyása előtt meg úgy három-néggyel. Pedig jön a karácsony. 

Még egy hét munka és vár rám egy hosszú szünet. Annyi szabim maradt idén. Nagyon várom. 
– És mit fogsz csinálni? 
– Töltött káposztát! De rengeteget! 
Szerelmesfeleségtársam nevet. 
– Csak legyen sok töltelék nélküli hús is benne! De komolyan, mivel akarod tölteni az idődet? 
– Olvasással, írással, heveréssel, veled, a testeddel! 
– Azért elmegyünk majd korizni is? 
– Egyszer elmehetünk... 
– És a többi időben? 
– Olvasok, írogatok, hevergetek, veled vagyok, a testeden matatok... 
– Hogy te milyen vagy! 
– Szerelmes! 
– Még jó! 
– Még... igen! 

  A FEKETE FÉNY   
(Dampyr 19.)
Írta: Maurizio Colombo 
Rajzolta: Nicola Ganzianella

  VÁR A KÁRPÁTOKBAN  
(Dampyr 20.)
Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Giuliano Piccinino

[Sóhaj.] Na, jó, bár nem akartam, de mégis elmondom, hogy miről is van szó. De tényleg röviden. Hogy el ne menj  már most erről az oldalról!

A Dampyr egy fantasy-horror képregénysorozat. A minőségét jellemzi, hogy sem a fantasy, sem a horror nem az én műfajom, mégis az összes magyarul megjelent Dampyrt beszreztem, és még mindig repesve várom az új megjelenéseit. 

A dampyr nem tulajdonnév. Az elnevezés mégis egy adott személyhez kötődik. A fickót Harlan Draka-nak hívják. Csak félig ember. Másik félben vámpír. De nem szív vért, hanem írtja a vérszívó félhalottakat. Harlan apja úgynevezett Éjúr. Igen, a sötétség egyik nagyágyúja. De nincsenek pariban egymással. Mármint Harlan és apucija. Harlan édesanyja ember volt. Ezért félvér a csávó. S mert félvér, a vére halálos a vámpírokra nézve. Mázli. 

Harlannak van két állandó segítője. Az egyik egyik egy vámpírságának ellentmondó, vámpírírtó vámpírbige: Tesla Dubcek. (Nem azonos sem a zseniális, rejtélyes, 20. század eleji feltalálóval, sem Elon Musk autójával.) Azért írta önnön fajáját, mert gyűlöli, hogy vámpírrá tették, és meg akarja óvni az embereket önnön sorsától. ám, egy pozitív identitászavar!

A másik segítőt Emil Kurjak-nak hívják. Balkánon szolgáló katona volt. Teljes mértékben ember. Ilyen is van ebben a sorozatban.

Viszonylag Állandó szereplő a történetekben egy Harlant segítő angyal is. Ő a Prágában játszódó színekben szokott feltűnni. Prágába többször visszatérünk. Hiába, nem hiába, az egyik legvarázslatosabb város, ami csak létezik. Az angyal neve Caleb. A Káleb név bibliai eredetű. Káleb egyike volt a tizenkét kémnek, akiket Mózes Kánaánba küldött, és ő volt aze egész népből az egyik, aki birtokba is vehette az Ígéret Földjét. A másik Józsué volt. De mondom, itt egy angyal neve, aki emberi formában, éterien flangál több történetben is. 

Harlan triója tehát alapvetően vámpír-ritkításra szakosodott, de mint ebben a füzetben is, mindenféle jött-ment démonok pusztítása sem idegen tőlük.

Ebben a füzetben a démonritkításban csak Harlan vesz részt.  

  A FEKETE FÉNY  

Mondom, ez démon-sztrori. Nincsenek benne vámpírok. Olyan démon-sztori, amit az első olvasás után jól le akartam húzni. Mert nem tetszett. 

Aztán úgy jártam, hogy a kötet kiolvasása után nekifogtam megírni ezt az értékelést. Amelynek során összeírtam, hogy mi minden magyar Dampyrt olvastam eddig. Persze, mindet, ami magyarul megjelent. S akkor derült ki, hogy az egyikről még nem írtam értékelést. Hát elolvastam újra, mert a fene se emlékszik évekkel ezelőtti történetekre. Na, aztán a négy epizód össze is kavarodott bennem, ahogyan az kell. Most, hogy folytattam ennek az értékelésnek az írását, elő kellett vennem újra az alapanyagot, hogy miképpen is volt... 

S az történt, hogy rájöttem, dehogyis rossz ez a történet!

Az első benyomás szerint például abban sem volt igazam, hogy a címnek semmi köze a történethez. Jó, nem az első eset, hogy az epizód címe bár lefedi a sztori egészét, mégis van benne valami erőltetettség. Volt már ilyen Bonetti-szerte. Úgy fest, vagy az olasz nyelvben rejlő titokzatos sajátosságok lefordíthatatlanok, vagy egyszerűen a szerzők asszociálgatnak nagyon szabadon a címválasztásokkor. De az, hogy semmi köze nincsen a sztorihoz, nem igaz.

Mindössze figyelmetlenül olvastam.

A Fekete Fény egy kristály vagy kő neve, amibe egy rászedett démont bezár egy arab varázsló Mulawa.

Négy fiatal író fausti szerződést köt. A vérükkel megidéznek egy démont, Kyazart. Akinek, mert a vér által testté lehetett, mintegy munkaköri kötelessége (vö. a halász és a dzsinn vagy Aladdin és a csodalámpa története) naggyá tenni az írókat, akiknek a megtestesülését köszönheti. Aztán jól rá is farag, mert az őt megidőző Mulawa zárvánnyá teszi. Ennek a zárványnak lesz a neve Fekete Fény. 

Szóval faust-i a történet, csak nem doktorral, hanem néhány íróval, akik a siker érdekében szövetséget kötnek a sötét túlvilággal. Aki teljesíti is a vágyukat: az írók sikerek is lesznek, naná. Csak a sikernek aztán persze ára lesz. Pontosabban a siker meghozója benyújtja a számlát. A  hitele pedig túlságosan magas kamatokkal jár. Amivel egyikük sem gondolt, amikor a hitelt felvették. Akkor a cél elérése volt a lényeg. Az elsősorban kívánatos. Kerüljön, amibe kerül, bármilyen áron jöjjön a siker. Akkor úgy tűnt, akármit megér. Aztán kiderül, hogy persze, sokat ér, de annyit nem, amennyii aztán a számlán áll. De akkor már nincsen „add vissza a babaruhát!”. 

A fekete fény a sikerhozó démon megidézésével kezdődik. És halálok sorozatával folytatódik. Amíg meg nem jelenik Harlan Draka. 

Van-e mondanivaló vagy csupán történet van? Van. Ha nem is vastag rétegben, hiszen ez egy horror-képregény, de van. Mit vagyunk hajlandók megtenni a siker, az ismertség érdekében? S mit azért, hogy amire képesek vagyunk, az minél magasabb színvonalú legyen? S miért akarjuk a minél magasabb színvonalat elérni? Mi a végső cél? S végső soron megéri-e az árát? 

*

A történetet Maurizio Colombo írta. Nem, nem a ballonkabátos, szakadt verdás, üvegszemű, nagyfülű kutyás hadnagy, aki vissza-visszatérve idegtépőn zaklatja a gyilkosokat az újabb kérdéseivel. Colombo több magyarul is megjelent sztori írója, bevált Bonelli-szerző. 

Aki ha nem is számtalan, mert magyarul ugyancsak számos a Dampyr-kötetek darabja, de több történetet írt már a vámpírvadászról. A rajzoló Nocola Ganzianella. Ez a rajzoló aki nem mellesleg, kopasz, szemüveges, egyidős velem és mégsem én vagyok, és nem is Zacher Gábor, akinek én lennék az igazi alteregója) eddig csak egy magyarul megjelent történetet illusztrált. Amitől akkor el voltam ájulódva. Érdekes, hogy elsőre most nem. Nem is raktam össze, hogy láttam már a fickó keze nyomát. 

Valahogy elsőre nem voltam pariban a rajzokkal. Pedig ilyen nem szokott történni velem a Bonelli háza táján. Most, amikor autána néztem az elsőre szintén nem annyira bejövős történetnek, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mégis csak rendben van, az is feltűnt, hogy a rajzok is rendben vannak. Ezt add össze! 

  VÁR A KÁRPÁTOKBAN  

Persze, hogy Drakulával, Vlad Drakullal manipulál a történet! S ha Kárpátok, akkor persze, hogy Erdély, s ha Erdély, akkor Magyarország. Amit a képregény nagyvonalúan figyelmen kívül hagy. Csak a szocialista román gyermekvédelemnek pöccint egyet az orrára, a legendásan gyalázatos állapotai miatt (tudod, a kosz, a táplálék hiány, az ágyakhoz kötött gyerekek). S persze kihasználja az egykori, vérengző erdélyi vajda vértől csöpögő legendáját. Mert ugyan miért ne tenné?

Két menekülő gyerekkel kezdődik az epizód. Akik egy hegyi faluban a menekülésük közben belefutnak egy francia házaspárba, akinek defektet kapott a kocsija az éjszakában, s a feleség hibájából, meg a férj trehánysága miatt a pótkerék Párizsban maradt. 

És motorosok jelennek meg. Akik a közeli vár urának, Vlatna grófnak az elfajzott emberei. 

A gyerekek és a feleség szerencséje, a férj már peches, hogy színre lép Harlan Draka, a dampyr is. Az ugyan kicsit homályos, hogyan került ide, és miért pont ekkor, de spongyát rá! Az, hogy a földrajzi területhez van köze, később kiderül: a gyerekcsócsáló Vlatna Harlan éjúr édesapjának,  a nagy ellenfele volt. S akkor Vlatna győzött. Merthogy mindketten éjurak, a sötét fejedelmei. 

Harlan ellentmondásos viszonya a sötétség-fejedelem apjával az egész sorozatot végigkíséri, s valószínűleg sohasem oldódik meg. A végtelen sorozatok átka: mert a sorozat végtelen, így vannak központi konfliktusaik is, amelyek szintén végtelenek. 

Így vannak szereplők, akik vissza-visszatérnek egyes epizódokban. Ha például nem maradt volna ki a Lamiah című kötet értékelésének a megírása, és most nem olvasom újra, fel nem tűnik, hogy mindkettőben van egy Araxe nevű mellékszereplő. Aki ugyanaz a személy. Araxe éjúrnő. Ő a bizonyítéka annak, hogy aki éjúr(nő), az nem feltétlenül a velejéig gonosz, sőt, dehogyis. 

Araxe egykor jóban volt Harlan apjával, az éjúrral. Aki viszont nagyon nem volt jóban. Vlatna gróffal. Aki aztán lenyúlta tőle Erdélyt. S aki immeg annyira megerősödött, hogy újabb terveket forral. (Hm, megint nem figyeltem. Ha le tudta nyúlni Draka Erdélyét, ugyan miért kellett még marha hosszú ideig erősödnie?)  

A tervek útjában azonban ott áll Harlan és Tesla. Akik kapnak egy vak szövetségest, aki azonban nem akárki: Draka éjúr egyik főembere volt valamikor. Vlatna vakíttatta meg. Ezzel nem tette a szövetségesévé. 

A cél tehát adott: a többi gyerek kiszabadítása Vlatna várából és Vlatna elpusztítása. Van itt önbizalom. S mert az van, lesz itt izgalmas csatározos, fordulatos cselekmény is. És lett is! 

A történet jobbára a látható világon túli urak küzdelméről szól. Izgalmas, érdekes, körömrágós. Tény azonban, hogy az izgalmakon túl azonban nem sokat mond. De amiképpen Toma barátom fogalmazta: „Na, és akkor mi van? Nem elég ha valami marha jól szórakoztat?” Márpedig a Vár a Kárpátokban ezt teszi. 

8/10

2024 decemberének az eleje. Nem a legfontosabb történés ugyan, de foglalkoztat. Rendeltem a Temuról egy külső dvd-lejátszót és Szerelmetesfeleségtársamnak egy apró kariarit. Jött egy értesítés, hogy akkor a Paketánál van a cucc. Aztán egy másik, hogy a szekrényben van már a csomag. De nyitókód semmi. Írtam a Paketának, hogy mi van ilyenkor. Mire ők visszaírtak, hogy a csomagot a Foxpost szállította ki. írtam nekik is, hogy szeretném átvenni a csomagot. Mire visszaírtak, hogy írjak a speciálisan erre kitalált felületen. A speciálisan erre kitalált felületen semmi olyan választható problémakör nem volt, ami lefedte volna ezt a problémát, írtam valahol. Mire jött a válasz: „Nyugszik, kushad! Egyszer majd válaszolunk!” Kezdek nyugtalan lenni, mert a hét eleje óta ott van a csomag. 

*

Egy hét van még az évvégi pihiig. Hosszú hét lesz. De legalább a héten eggyel kevesebb munkanapunk volt. A főnöknénink, aki vagy tíz évvel fiatalabb nálam, szervezett egy elég összetett, de laza napot: szabadulószoba, ebéd, bowling. Kilencedik, hatodik és harmadik kerület. Kivételesen nem kellett vezetnem. Nem bántam. Csak utána meg mehettem szemészetre, tehát volt fél nyolc, mire hazaértem. De jó nap volt. 

*

Mit lehet csinálni (semmit) egy olyan kapcsolattal, ahol egyértelműen, de kimondatlanul, ám mást kommunikálva, megalázó parkolópályán vagyok? Kommunikációra esély sincsen. De ha kilépek az egészből, fájdalmas sóhajjal legyintve az egészre, azt mások is sínylik. Patthelyzet. 

Amikor ennek a kötetnek a gerincét megláttam, és felfogtam a címét, azonnal levettem a polcról és a tartalomjegyzékét kerestem. Arra voltam kíváncsi, hogy ír-e arról, hogy... És igen, ír! Itt van feketén-fehéren: A nap, amikor Szaúd-Arábia kitermeli a legutolsó hordó kőolajat. 

Hogy miért pont ez érdekelt? Na, ezt elmesélem! A sztori a családi legendárium szerves része, és szállóige lett egy mondatából. 

Naná, hogy jött velem haza a könyv! 

Az összes képet az ideogram oldalán követtem el az MI-vel karöltve.
S kivételesen az összes kép ugyanarról szól. A könyv egyetlen, sajnos-sajnos nagyon-nagyon aktuális fejezetéről. 
Ami, mindannyian ezt reméljük, csak a legrosszabb forgatókönyv.. 

   mike  pearl    

hivatásos rettegő. Úgy nagyjából mindentől fél. Most nem jut az eszembe, hogy ugyan mitől nem. Töprengek. Talán az írástól és az írásai megjelentetésétől nem. Mert újságíró. Az lenne az überfeusztráció, ha ebben a minőségében az írásai napvilágra kerülésétől is rettegne. Bár, mélységes mély az emberi lélek, sokan szeretik például a horrort is... 

Ez a könyv nem könyvnek született. Eredetileg egy cikksorozat volt, ami a Vice amerikai lapban jelent meg. Aztán ebből a sorozatból lett ez az első könyve. Pearl 1980-ban született, szabadúszó újságíró. És így néz ki a fizimiskája: 

Elképesztő, de nem találtam jobb minőségű képet a pasasról. Ez a fotója van a könyvében is, azzal a jelzéssel, hogy Nathaniel Miller fotózta. Egy picit hozzányúltam, mert az eredeti kép olyan kis szürke szamár a ködben volt. Így sem hibátlan, de jobban látszik, akinek látszania kell. Ezen kívül egy, azaz 1 darab fotót leltem még Mike Pearl-ről. De az még kisebb felbontású volt, és vagy tíz évvel ifjoncabb rajta mint ezen. Érd be azzal, hogy hozzávetőleg így néz ki, csak életben sokkal élesebbek a kontúrjai és a részletei. 

   hátrányból  erénykovácsolás   

Az, hogy Pearl hivatásos rettegő, nem vicc. Ő maga állítja önmagáról. Úgy nagyjából mindentől és akármitől tud félni, akár van rá valós oka, akár nincsen. De mert ilyen gyáva kukac, ki kellett dolgoznia a maga stratégiáját a mindennapi élethez, a túlélés, vagyis inkább az egyáltalán való élés érdekében. 

A stratégiája a következő: utána néz annak, akitől retteg. Ami utána nézés adott esetben roppant hasznos lehet. Rohadtul félt például a pitbulloktól. Mer' azok milyen vadállatok már, meg kiszámíthatatlanok, meg fúj, és phű! Aztán utánanézett: kevesebben halnak meg a világon kutyatámadások miatt mint a fára mászva lezuhanásban. De komolyan így van. Legalábbis Pearl ezt állítja. És ő elhitte, hogy így van. (Az exemet hiába győzködtem, hogy az emberiség halálozási statisztikáiban az éjjeli lepkék által cafatokra szaggatott emberi áldozatok száma erősen a nulla felé konvergál, ő nem hitte el, és továbbra is rettegett tőlük. Hiába, Pearl-lel szemben ő személyesen nem nézett utána az éjjeli lepkék cafatoskodási szokásainak, élt is hát tovább a permanens rettegésben.) 

Pearl tehát elkezdett utánakaparászni a félelmeinek. A közérdekű rettegnivalóit aztán közzé tette. Első alkalommal újságcikként, majd másodszor összegyűjtve, könyvként: legyen már egy kupacban a mindennapi fosatásaink az összes oka! Egy híján húsz. Vagy nem tudok számolni. De mindenképpen sok minden, amitől félni lehet.

Természetesen nem fogok végigmenni Pearl összes pelust igénylő kérdésén. Alább elolvashatod a kimásolt tartalomjegyzéket. Adja magát, mi mindenről olvashatsz a könyvben. 

Most vasárnap van. Vasárnap este. Hamarosan kezdődik a Megasztár. Szerelmetesfeleségtársam szereti nézni Engem nem érdekel. Itthon voltunk az egész hétvégén, éppen csak ma ugrottunk el a StopShopba táblafilcért. SzFT-nek volt rá szüksége, ajándék lesz. Én meg találtam dimenziós képeslapokat. Nagyon kis helyesek voltak, jobbára állatosak és bolygósak. Egyből Lilire, az unokámra gondoltam. Aztán hazajöttünk, megittunk egy aperót (én kettőt), megebédeltünk, ledőltünk alukálni, aztán felébredve olvasgattunk, majd SzFT leült kicsit dolgozni, én meg portöröltem és felporszívóztam. Közben kicsit rosszul lettem, felfordult a gyomrom, szédültem, kivert a víz, de befejeztem a takarítást. Azóta ülök és olvasok.

Most Pearl könyvében éppen annál a fejezetnél járok, ami az atomháborúról szól.

Ez a fasz Biden-kormány a végagóniájában, az angolokkal karöltve hozzájárult, hogy a szintén fasz Zelenszkij nagy hatótávolságú rakétákkal lője Oroszországot.

Putyin meg közölte, ők úgy vélik, joguk van megvédeni magukat, tehát joguk van a válaszcsapáshoz. Ők is küldtek egy rakétát. Még csak Ukrajnába, és nem volt benne atomfej. De tisztázta, hogy képesek és hajlandók rá... A kérdés csak az, hogy lesz-e még alkalmam odaadni Lilinek a képeslapokat, és neki lesz-e ideje élvezni őket? Az egyiken egy nagyfülű nyuszi szagol egy virágot, a másikon egy kutyus alszik egy függőágyban. 

Hátborzongok Pearl felvetésének az aktualitásától. 

És basszus, de alig írtam le az utóbbi mondatokat, a laptopom feldobott egy értesítést. Erről van benne szó: 

Azért ha megnézed ezt a listát, igazából mulatságos költői túlzás rettegéslistának nevezni: egy csomó fejezet van, ami jó hír. Meg egy csomó, ami egyáltalán nem az. 

   módszertan    

Pearl egyöntetű stílusban alkotta meg a mindennapi rettegéseinek a bemutatását. Jobbára fejezetenként van egy szépirodalmi stílusú bevezető, témafelvetésként. Aztán jön a kifejtés. Laza, könnyed stílusban, közérthető megfogalmazásban. S el ne feledjem: humorosan. Nem sírva röhögősen, de jókat derülősen. 

Meg az is kiderül, hogy Pearl nem a fotelből ülve oksokodik, elméskedik és retteg. Utána ment a témáinak, utazott, szakértőket kérdezett, aztán foglalta össze, amit megtudott. 

Mondjuk ilyesmiért én is szívesen utazgatnék. Rossz lóra tettem. Pár napon át nézegettünk egy Tesláról szóló dokumentumfilm-sorozatot. Mocsokul amerikai. Szájbarágós. Ezerszer ismétel dolgokat, hogy aztán sehová se jusson velük. Három főszereplő van, aki Tesla után kutatnak. Egy asztrofizikus, egy oknyomozó újságíró meg egy Tesla-szakértő. Akik, ha úgy vélik, nyomra bukkantak, fogják magukat és azonnal odamennek. 

Két dolog jutott az eszembe, ki finanszírozza az ide-odautazgatást, és honnan van erre szabadidejük? Az már csak apróság, hogy például amikor megtalálták egy Tesla által tervezett helikopter-repülő tervrajzát, azonnal útra keltek az amerikai hadsereghez, mert ott már van ilyen, hogy leelllenőrizzék, valóban Tesla tervei voltak az alapok a megépített cucchoz. És ja, ráadásul még egy próbakörre is elviszik őket. Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, kutassunk már Tesla után, akkor mi is bejelentkezhetünk egy ilyen kis röpködésre, meg hozzájuthatunk teljesen titkos iratokhoz, amiknek a tartalmát közzé tesszük, és még mindig élünk, de legalábbis szabadlábon dokumentumfilmezünk. New York egyik legnagyobb szállodája meg minden ajtót megnyit előttünk, a szálloda történése vezet ott végig bennünket, elvisz egy sohasem használt szobába („Ez lehetett Tesla laboratóriuma!”), ahol találunk egy iratszekrényt, eredeti iratokkal, tervrajzokkal, miegyebekkkel. Mondom: eredeti. És a szálloda történészének fel sem rohan a szemöldöke a tarkójára, hogy eddig a büdös francba nem tűnt fel neki ez a szekrény, és miért nem jutott eszébe belenézni? 

Na, jó, de ez más téma. Menjünk vissza Pearl könyvéhez!

Az összefoglalásai teljesen érthetők, fehéremberül fogalmaz, lefordítja a szakzsargont mindennapi beszélt nyelvre. S közben sűrűn süt el jó poénokat. Nem zokogva röhögősöket, mert mit lehet azon poénkodni, hogy kitör egy szupervulkán a Yellowstone területén, és gyakorlatilag Amerika nagy része nem éli túl. Esély sincsen a menekülésre. S Pearl még ebben az összefüggésben is tud poént beszólni. 

De a könyv azért nem betűkbe rögzített standup comedy. Egyáltalán nem. Azért a fejezetcímek is jelzik, hogy egyik felvetés sem kimondottan fáklyás felvonulásos örömünnep. 

Olvasgattam a Molyon a könyv alatti értékeléseket. Általában fikázzák. Felületes, meg ilyesmi. Persze, hogy az. Alapvetően figyelemfelkeltő, szórakoztató kis írások ezek, amiktől adott esetben összeszorulhatnak a farpofáink, mert a legtöbb felvetés ellen innen a panelből, munkavállaló proliként vajmi keveset tehetünk, de ami problémák ettől még valós problémák maradnak. 

Talán legjobban az minősíti Pearl felvetéseit, hogy még azok a fejezetek is olvastatták magukat, amelyek a fejezetcímek alapján először annyira nem érdekeltek. Aztán olvasva meg már dehogynem. Több ilyen is volt. Nem mondom meg, melyek, mert nagyon minősítene engem, érd be annyival, hogy az összeset érdekessé tudta tenni a szerző. 

8/10

Mocsok egy hét volt. Kutya fáradt lettem. Ráadásul valahogy olyan kis bizonytalan voltam fizikailag. Nem voltam rosszul, de nem voltam teljesen jól. Olyan kis meghatározhatatlan volt, mi bajom van, amikor semmi bajom sincsen. 

Például ma is: oké sokat vezettem, reggel hétkor beültem az autóba és fél négy felé szálltam ki (oké, közben is ki-be ugráltam a szállított lakók végett). Az utolsó lakó kisegítésénél konstatáltam, hogy a lábaim olyan fáradtak, mintha harminc kilcsi felett túráztam volna. Örültem, hogy hazaértem, és leülhettem végre. Miközben naná, hogy nem állva, hanem ülve vezettem. Mondom másképpen: hogy végre kinyújtóztathattam a lábamat.  

Az a baj, ha kicsit is nem vagyok tökéletesen, rögtön és azonnal az infarktus lehetősége jut az eszembe. 

– De azért ne beszéld már be magadnak, bármi van, az csak az lehet! – pirított rám Szerelmetesfeleségtársam. 

Szó sem sincsen erről. Csak erről van szó. 

Utáltam kórházban lenni. Itthon már jó volt. Különösen, hogy igazából rosszul sem voltam. Csak infarktusom volt. Igaz, az is már három éve. 

*

Ezt a muzsikát figyeld! Jazzrock örömünnep a javából. Semmit nem tudok róluk, de a bejegyzés faragása közben elheverve táncoltam rá. Vulfpeck: Live In France

Csernus nagy fába vágta  fejszéjét. Volt már több össznépi tépelődés a könyvében felvetett kérdésről. Akkor is, ha Csernus nem pontosan onnan közelíti meg a dolgot, ahonnan a kérdés-elődei.

1939-ben Szekfű Gyula szerkesztésében jelent meg egy cikkgyűjtemény, Mi a magyar? címmel. Vaskos, közel hatszáz oldalas kötetben. Olyan szerzők közreműködésével mint Babits Mihály, Kodály Zoltán, Ravasz László, Keresztury Dezső, vagy Eckhardt Sándor. Többek között. 

Aztán 2005-ben és 2006-ban ugyanezzel a címmel egy Romsits Ignácz és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette kötet, a szerzői: Fejtő Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Somfai László, Kornai János, Korniss Péter fotók) Bálint Csanád, Végel László és Grendel Lajos.

Végül 2011-ben egy Sándor Iván szerkesztette kötet, aminek Mi a magyar most? áll a borítóján. A szerzői: Bauer Tamás, Gyáni Gábor, Halmai Gábor, Pataki Ferenc, Poszler György, Sándor Iván, Spiró György, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Mária és Závada Pál.

Erre Csernus egyedül fog neki elvágni a gordiuszi csomót. 

És megteszi! :-D

Nem tudom megindokolni, miért, de Csenust valamiért, ha egyáltalán eszembe jutott volna elhelyezni őt bármilyen palettán, kozmopolita palinak tartottam volna. Nem tartottam annak, mert eszembe se jutott ilyen szempontból súlyozgatni a személyiségét. De közben mégis de. 

Amikor Csemete, a nevelt lányom megkérdezte, meg van-e nekünk A magyar s hogy lécci, adjam már kölcsön a vőlegénye öccsének, mert nagyon érdekelné, én jól meglepődtem, hogy Csernusnak van ilyen könyve. Nekem teljesen kimaradt, én és a könyv eddig teljesen elkerültük egymást.

Amikor Csemetétől megtudtam, hogy írt ilyet a doki, sejteni véltem, mit mond a magyarságról. Hát kicsit sem sejtettem jól. Prekoncepcionáltam. 

Fotó: Hajas Orsi
Forrás

TÖBB-E, AKI MAGYAR,
AVAGY LEHETÜNK -E BÜSZKÉK A MAGYARSÁGUNKRA? 

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a Hetednapi Adventista Egyház tagjaként írtam egy cikket a Szövétnek című folyóirat számára. Az volt a címe: Több-e, aki adventista? 

Az adventisták azt vallják, az egyházuknak nagyon sajátos, egyedi küldetése, üzenete van ebben a világban. Hogy mint Isten eszköze, a közösség kiválasztott. Ennek persze egyrészt az a következménye, hogy sokan hátradűlnek: frankó, bent vagyok a pixisben, baj nem lehet, megtartom a megtartandókat és hurrá, jöhet bármi, ahoj üdvössség. A cikkben azt mondtam, igen, több, aki adventista, miközben egyáltalán, fikarcnyival, semmivel se több mint bármely más keresztény egyház tagja, vagy az utolsó, asszonyverő alkesz. Rossz nézőpontból nagyon rossz a kérdés. 

A kérdés a magyarsággal kapcsolatban is feltehető. Több-e, aki magyar? Hát bárhová is születtünk, nem mindnyájan emberek vagyunk? S a máshová születünk, akkor nem magyarok, hanem svédek, malájok, kambodzsaiak vagy cseremiszek lennénk. 

Ahogyan az is nem tök mindegy, melyik családba születtünk? Miért lenne más, több a családunk mint más családok, amikor nagyon sok esetben sokkal rosszabb másokénál?

Csernus azt mondja, a kérdést nem szabad racionálisan megközelíteni. Meglepő fordulat! Miért nem? Mert a család, amiben felnőttünk, a város, a falu, ahol születtünk, ahol gyerekeskedtünk, a barátok, az első kézfogás, az első csók, az első testi szerelem, a nevetések, a tábortüzek, az étel íze, a mindennapok apróságai, és a nyelv, a nyelv, mind-mind gyökeret jelentenek. Nem azért mintha többek lennének mint másoknak máshol, hanem azért, mert a miénk. És ez nem ráció kérdése. 

Ezt a képet az MI készítette. Nem úgy, ahogyan kértem. A meghatáozás a következő volt: A magyar puszta, nyári napon, jobbra gémes kút, mögötte ökörcsorda, a távolban ménes, az egyik lovon csikós ül, az előtérben egy különleges férfialak: a törzse és a mellkasa olyan formájú mint Magyarország, a férfia haja a válláig ér, szakállas, szemüveges, mosolygós, egy fokosra támaszkodik..
Sebaj, spongyát rá...

Tele van a világ jó édesanyákkal. De egy édesanya nem csereszabatos: hiába csodálatos a tiéd is, nem adom érte az enyémet cserébe! Te odaadnád valakinek a tiédet? 

Ennek sem a bő gatyához, sem a csikósokhoz, sem a gulasch-hoz, a gémeskúthoz, sem a halászléhez nincsen semmi köze. Még az Anyám tyúkjához vagy a Minek nevezzelekhez se. Csak ahhoz, hogy Nagyi pogácsája, paradicsomleve és pacalpörlköltje (úgy látszik a p-betűben volt verhetetlen az én nagymamám) volt a világ legfinomabbja Eszembe jutott még a phúslevese is. :-D 

S aztán a racionalizálás elvetése után Csernus folyamatosan arról beszél, miképpen kell a gondolkodásunkat és a viselkedésünket megváltoztatni.

Mielőtt azonban túllépnénk a racionalitáson...

Volt kamasz ismerősöm, aki megkérdezte, ugyan mire legyen büszke, csak azért, mert Magyarországon született? Hárman voltunk ott a beszélgetésen. A két felnőtt azonnal sorolni kezdte neki a példákat: a golyóstoll, a színes tévé, a helikopter, a Volkswagen első terve, Holywood, amit gyakorlatilag magyarok alapítottak, a számítógép, a C-vitamin, 1956, Nándorfehérvár, Eger, Bécs ostroma, a magyarok nyilai, a pozsonyi csata, az Aranybulla, Európa első alsónadrágja, a magyar nők szépsége, a magyar elme kiválósága... És hosszan tovább... A kamasznak leesett az álla. „Ezeket nem is tudtam... – hebegte, de jó érvelő, azonnal hozzá is tette: – De ilyenek mindenhol vannak!” Persze, mondtuk neki. Nem verseny ez. De te azt kérdezted, ugyan mire lehetnél büszke magyarként. S ez nem kevés, bár korántsem sem teljessége a büszkeségforrásoknak. A Nobel-díjasainkról beszéltünk már? Összesen huszonegy olyan ember van, aki vagy hazánkban született, vagy valamelyik szülője innen származott és megkapta a Nobelt. (Összehasonlításul: Franciaország lakossága több mint hat és félszerese Magyarországénak. A Nobel-díjasainak a száma pedig alig kétszer több mint a magyaroké. A németeknél a nyolcvannégy milliós lakosságra ötven Nobeles jut. 

A nyelvünk pedig, Csernus is idézi, önmagában különlegesség. Még G. B. Shaw is azt mondta, ha nem angol lenne, a tökéletes nyelv miatt magyar szeretne lenni. 

Gyönyörű tájainkat, a vízben különösen gazdag földjeinket meg még nem is említettük. Meg azt sem, hogy miközben utáljuk a közbiztonságunkat, nem vesszük észre, hogy ha Európa nyugati feléből idejön valaki, akkor csudálkozik, hogy nálunk éjjel is büntetlenül lehet sétálni a Belvárosban. 

Szóval alig kell megkapirgálni a dolgokat, sorjáznak az elképesztő adatok, mi mindennel büszkélkedhetünk. Csak éppen gyalázatos divat fikázni mindazt, ami magyar. 

„Tipikus magyar mentalitás!” – hallani, olvasni nagyon sokszor a lenéző, utálkozó megállapítást. Ilyenkor nyílik a bicska a zsebemben. Vagy velem van baj: én sokkal több kedves, segítőkész emberrel találkozom mint gyalázatossal. Mi a csuda tipikus? S miért tipikusan magyar, más nációkban nincsenek szar alakok, szemét jellemek?

Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne a magyarok nemzeti karakterével probléma. 

Ha már karakter: bennem Csernus úgy élt mint egy nagyon szigorú, mosolytalan, zord figura. Amikor egy előadásán voltunk, abban és akkor sem volt benne semmi humor. Amikor betévedtünk a noszvaji kávézójába, éppen ott volt, ő szolgált ki minket, de akkor is tök komor volt.

Erre a képek, amiket találtam róla majdnem mind mosolygósak. Még a Facebook-os borítóképe is. Így sokkal szimpibb. 

MI A BAJ MAGYAROKKAL? 

Ha tudjuk a bajt, tudhatjuk a megoldást is. Mindjárt megnézzük, min kellene változtatnunk. 

Csernus tabut döntöget. Előveszi a Himnusz-unkat, és azt mondja rá: látlelet. Benne van minden, ami manapság probléma a magyar gondolkodással. 

Mert a Himnusz tulajdonképpen egyfajta nyavalygás, hogy milyen rossz nekünk, mennyire megviselt bennünket a sors, mennyire gennyedékek volt velünk a török, a tatár, a Habsburg, s gyere már Isten, segíts rajtunk, add meg, ami hiányzik, amire szükségünk van! S ha Himnuszra mint himnuszra gondolunk, akkor bizony lássuk be, a tempója, a vontatottsága gyönyörű, de rettentő unalmas nyavalygássá teszi. 

Csernus nem lcafacázik, ikmondja: a magyar egy hihetetlenül búvalbélelt, negatív, másra mutogató, felelősséget nem vállaló náció. Ilyen értelemben mondja a Himnuszról is, amit mond. Azt mondja, az lesz boldog ember, aki minden körülmények között vállalja önmagát, vállalja azt, amiben hisz, bármi is legyen az, és aki vállalja önnön tetteiért a felelősséget. A hit vállalása azt jelenti, hogy a kitűzött céljaimba mindent beleteszek, amire csak képes vagyok. Nincsen „megpróbálom”, csak megcsinálom van. Természetesen így is elképzelhető, hogy nem jön össze, de az nem kudarc, hanem tanulópénz. A kudarc a félenergia, a próbálkozás, a „valamit teszek” a „mindent megteszek” helyett. 

A doki azt mondja, ez hatja át egész társadalmat. Ilyen az egyén, és mert egyénekből épülnek fel a hivatalok és az intézmények is, ilyen az egész életünk: a hit nélküli munkások számára mindenki más fárasztó munkadarab. Mondjuk ez válasz arra is, amit már régen nem értettem: ha valaki a kereskedelemben, az egészségügyben bárhol olyan helyen dolgozik, ahol emberekkel kerül kapcsolatba, akkor miért sértődik meg, ha a munkája során emberekkel kell kapcsolatba kerülnie? Van az nagyon vulgáris, de nagyon igaz mondás, hogy aki kurvának megy, ne csodálkozzon, ha meg akarják baszni. 

Meg azt is mondja a doki, hogy csak így vállalható a magyarság: kihúzott derékkal, be a hassal, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!

Azt is mondja a doki, hogy az, aki nem tesz bele mindent a dolgaiba, aki nem teljes hittel végzi, ami végez, az nyilván irigykedni fog arra, akinek sikerül, akinek bejönnek a dolgok. Irigykedni fog, mert csak a végeredményt nézi, a hozzá vezető utat nem. Mert az rádöbbentené a saját lustaságára. 

Ezen a száz százalékon azért morfondíroztam. Több zenész ismerősöm, akik nem csak plöntyögnek egyet ide, egyet oda,, hanem komoly zenei tudást tesznek az alkotásaik mögé, és állítom, hogy világszínvonalú, amit művelnek, mégis, hosszú évek izzadtsága után sem jutnak egyről a kettőre. Sem ismertségben, sem az anyagiakban. Azt megítélni, hogy vajon száz százalékkal menedzselgetik-e magukat (a zenéjük száz százalékos) vagy csak ímmel-ámmal menedzselgetik, a jó Isten és Csernus Imre tudják eldönteni. 

GLOBALIZMUS, FOGYASZTÓI TÁRSADALOM

Csernus tisztán látja: a társadalom alapja a család. Minden családnak hagyományai vannak. Ha több családnak vannak azonos hagyományai, azt ünnepeknek hívják. A magyarság hagyományai gyönyörűek. De mára a kutyát sem érdeklik. 

A doki elmondja, hogy Sógorországban például nem kell falunap a népviselet hétköznapi felvételéhez, Hanzi és Stefi magától értetődő természetességgel ugrik be a kantáros térdnaciba, hogy beugorjon egy sörre Franzihoz. Nem a joggingot veszi fel, bár lehet, az kényelmesebb lenne... 

A globalizmus tönkreteszi a hagyományokat, állítja Csernus, és vásárolgató konzumidiótává az egyéneket. Mert nem érdeke az erős helyi közösség. Az ő érdeke a fogyasztásserkentés. Hogy mindenhol kapható legyen az egyenreklámokban tukmálgatott egyenfos termék. 

S azt is állítja, hogy a mai húszasok és fiatalabbak már teljesen védtelenek ezzel szemen. Nincs előttük ellenpélda, nagy a csoportnyomás, a korosztály elvárásainak súlya, és nincsen, amit szembe tudnának ezzel állítani. 

Persze, nem újdonság, amit Csernus ír. Tudjuk, tapasztaljuk. Igaza van. Csak furcsa volt tőle globalizmus-ellenes véleményt olvasni. Ugyanabból az indokból, amiért elsőre furcsa volt, hogy Csernus számára fontos a magyarsága.

De olyan kis jól, lélekmelengetőn furcsa. 

Van egy fejezet a könyvben, Az ízeket élvező magyar a címe. Úgy kezdődik, hogy a magyarok szerencsére enni szeretnek. S hogy mennyi egyedi, csak rájuk jellemző ételük van. S úgy tudta leírni ezt a fejezetet, hogy kezdtem büszke lenni a sárgabarack lekvárra, a szegedi halászlére és a töltött káposztára. Olyan jó volt olvasni, hogy csuda. Éppen krumplit és pácolt húst sütöttem közben, amit aztán barackbefőttel ettem zabáltam fel.  

MI  A BAJ A CSERNUS KÖNYVVEL?

Hogy egy kicsit akasszuk már a hóhért...

Miközben eszemben sincsen vitatkozni Csernus Imre diagnózisával, főleg, külföldi tapasztalat híján fogalmam sincsen, más nemzetek hogyan állnak a derűvel, a boldogsággal, a tartással, a nemzeti büszkeséggel. Simán elhiszem, hogy búvalbéleltek vagyunk, boldogtalanok, felelősséghárítók és lusták.

Azt is elhiszem, hogy egy gyereknek legalább tizenhétszer kell elmondani valamit, amíg végre eljut hozzá az üzenet. Nos, A magyar című könyv huszonhárom fejezetből áll. Izgalmasabbnál izgalmasabb felvetésekkel. Meg is mutatom milyenekkel, tényleg izgalmasak! 

A helyzet az, hogy a doki kevesebbnek mint gyereknek gondolja az olvasókat. Egy interjúban el is mondta, neki döbbenet, hogy az előadásain csupa olyan dolgot kérdeznek tőle, amit a könyveiben már leírt. Mondjuk nem értettem a döbbenetét. Én olvasó ember vagyok. Meg feledékeny. Meg nem is olvastam az összes könyvét. Aki kérdez, lehet, mintegy véletlenül tévedt az előadásra, életében nem foglalkozott elmélyülten a doki mondanivalójával. 

Nos, talán emiatt az értetlenség miatt írta szó szerint az összes fejezetbe bele Csernus doktor, hogy búvalbélelt, felelősséget nem vállaló, nem hittel élő emberek vagyunk, kitérünk a konfliktusok elől, megalkuvók vagyunk, mi magyarok és főleg nem állunk ki a hitünk, a céljaink, az elveink mellett. S hogy bele kell állni a hámba, ha csak csinálgatjuk a dolgainkat, soha nem leszünk boldogok, elégedettek, mert belénk égettetett az eredménytelenség. 

 S azt is megtudjuk fejezetről fejezetre, hogy a doki mindent teljes hittel, száz százalékosan csinál, vállalja a dolgaiért a felelősséget, emiatt boldog és elégedett ember, büszke magyar. És a céljait nem mások miatt, nem alkalmazkodásból, megalkuvásból, nem mások kárára akarja elérni, letojja mások véleményét, önmagának akar csak megfelelni. 

Mondom újra, mindez az összes fejezetben ott van. 

Ha olvastad az előző bejegyzésemet, Mike Pearé rettegős könyvéről, akkor nem lesz újdonság, amit most írok. Láttunk egy csudálatosan rossz dokumentumfilm-sorozatot a feltaláló Tesla-ról. Az alapkiindulása az volt, hogy amikor Tesla meghalt, nyolcvan bőröndnyi irat volt a szállodaszobájában, ahol élt. De csak hatvannak a sorsáról tudunk. Hová lett húsz bőrönd és miért lett hová? Amíg a narrátor ezeket a kérdéseket kicsit hosszabban felteszi, egy képsort látunk, ahogy a félhomályos szállodafolyosóról a sötét szobába lépnek kalapos, ballonkabátos emberek, iratokat pakolnak faládákba a polcról, asztalról, a széfből, lezárják a ládákat... És ezt a képsort nagyjából ugyanezzel a narrációval a sorozat minden részében legalább kétszer bemutatják az egyre kedvetlenebb nézőnek. A sorozat hét részes. Tehát minimum tizennégyszer meghallgatjuk, hogy nyolcvan bőrönd volt, de csak hatvan van, hová lett húsz bőrönd, csak nem a mostani elnök, Donald Trump nagybátyja vezette CIA-elődszervezt vitte el? (Mifaszért lényeges mindig hangsúlyozni, hogy az a Trump ennek a Trumpnak a nagybátyja?) Szóval mondom, minimum tizennégyszer! Rohadt unalmassá lett!

Szerdán a kollégámmal egy cég iratait kellett elhoznunk a belvárosból az újpalotai telephelyünkre. Amikor hazaértem, Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, hogy aktákat pakoltunk-e. Mondtam, igen. Mire ő: „És megtaláltátok?”. Kérdeztem mit. Mire ő: „Hát a hiányzó húsz bőröndnyi iratot!” :-D

Csernus rájuk ver: ő huszonháromszor mondja el ugyanazt. A harmadik-negyedik alkalommal furcsálkodtam. Aztán már átugrottam ezeket a részeket. Mert rettentő unalmassá vált a permanens ismétlődés és az önfény. Értem én, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a mondanivalót, ah ez ember nem középsikolás fokon akarja tanítani a nemzetet, de ami sok az túlzás. 

NEHOGY A FENTI ÜZENETET VIDD ÁM MAGADDAL!

A magyar jó könyv.  Élni tanít. Magunkra ébreszt. A magyarságunkra ébreszt. Arra, hogy büszkék lehetünk a magyarságunkra, a bármilyen oldali politika menjen a pébe, sem a kokárda, sem a magyar zászló nem az övé, hanem mindannyiunké. 

Van mire büszkének lennünk, ez az üzenet, de elsősorban önmagunkra kell annak lennünk. Ami aztán tiszta lelkiiismeretet, odatett életet és az ebből fakadó elégedettséget és derűt eredményez. 

Csernus azt mondja, ezt bárki meg tudja tenni. Tény, hogy melóval jár. De bárki meg tudja tenni. 

8/10

Ma reggel gyakoroltam a határszabást, az elveim melletti kiállást, férfi voltam és magyar. Úgy fest, Szerelmetesfeleségtársammal kapcsolatban teljesen működőképes a dolog. Szabtam egy nem túl éles határt, még én sem tudtam pontosan, mi van, ha dezertál, de már ettől visszakozott kicsit, és máris kicsit másképpen zajlott a reggelünk. Hm... 

Doki, szerintem mindenki működik, amit mond. Csak eléggé tele kell, hogy legyen a fax, hogy lépéskényszerbe kerüljünk. Vagy naiv vagyok? 

* 

Két napja hallgatom az új Solaris lemezt. Valami csodálatos! Egy az egyben még nincsen fent a YouTube-on, de a dupla cédén levő három szvitből az egyik már itt van. 

Amikor hazahoztam ezt a könyvet a könyvtárból, hoztam még másik hármat, ami így-úgy hasonló témájú. Utólag derült ki, hogy az egyiket szintén Martin Ford írta. (Vagy: azt a másikat is Martin Ford írta.) Egyébként nincs bennem semmi függés a témával kapcsolatban, egyszerűen kíváncsi voltam egy MI-s alapműre, de beleolvastam, nem érdekelt, ott is maradt, de három másik meg jött velem. :-)

Ez érdekelt legjobban, adandó alkalommal bele is fogtam. 

A SZERZŐ

 Martin Ford amerikai futurista szerző. Központi témája a mesterséges intelligencia és robotika, és ezeknek a technológiáknak a munkaerőpiacra, a gazdaságra és a társadalomra gyakorolt hatása.

Eddig négy könyvet írt. Ebből az egyik interjúkötet, amelyben Ford a mesterség intelligencia huszonhárom prominens szakértőjével beszélgetett. Köztük volt például a DeepMind vezérigazgatója Demis Hassabis,  a Google és a Stanford egy-egy főembere, Jeff Dean, és Fei-Fei Li. A másik három is a MI-ről szól. 

Vagyis Martin Ford, mondhatjuk, kicsit monomániás a kérdést illetőn. Vagy csak kihasználja a konjunktúrát. De leginkább helyesen látja a tendenciákat. 

A TÉMÁK

A tartalomjegyzékben a következő áll: 

Na, ez vicces volt! Egy OCR-progival beolvastattam a telefonomon a tartalomjegyzéket. Aztán itt formázgattam. Közben a laptopomon egy Dirty Loops nevű zenekar muzsikál, amit egy órája egy kollégám ajánlott Messengeren, Szerelmetesfeleségtársam éppen dolgoz az asztalánál, erre megszólalt valahol egy női hang. Nem tudtam mire vélni, keresgéltem, hogy honnan szól? Több böngésző is nyitva van a laptopon, az egyikben írok, a másik reklám nélkül muzsikál, de nem onnan jött a hang. A telefonomból jött. Az OCR-progin megnyomhattam egy gombot, erre az készségesen felolvasta nekem, amit beszkennelt. Mondom: felolvasta. 

Teljesen logikus gondolatmenet, eljutunk A-ból Zs-be. Legalábbis amit most láthatunk az A-Zs útból. Az igazság az, hogy ez voltaképpen nem túl sok, de tény, hogy több annál mint amit az átlagember tudni szokott.  

Remélem, felkaptad a fejedet, arra, hogy azt írtam: „nem túl sok”! Mi az, hogy nem tudunk túl sokat a MI-ről? Hát nem minden azzal van tele? Nem minden második cikk és hirdetés erről szól?

Az elsők sajnos az amerikai-angol támogatással Oroszország felé indított ukrán rakétákról és Putyin higgadt válaszáról, hogy nos, simán visszalőnek akárkinek. Egyelőre csak egy atomtöltet nélküli rakétájuk ment Ukrajna felé. Egyelőre.

De erről szól most minden. Amikor nem Ukrajnáról és az amerikai elnökválasztásról. Martin Ford három évvel ezelőtt adta ki a könyvét. Ami nagyon csekély időtáv. A nagyobbik unokámmal (szia, Lili!) egyidős a kötet. A kisebbik csak hathetes (szia, Dani!).De a számítástechnikában három év is jelentős idő. Ellenben az is tény, hogy bár minden az MI-ről szól (dafkedafkedafke nem AI!), ahogyan Ford is leírja, amit ma használunk az MI, de még nem az igazán. 

Hoppá, mi? 

Hogy ez a MI még nem az az MI, amire azonnal gondolnánk, annak roppant egyszerű magyarázata van. Ez az oka annak, hogy Ford könyve a talán szóval jellemezhető legjobban. Talán ez, talán az fog történni. De ez az MI még nem MI igazán. Mesterségesnek mesterséges, de még nem intelligencia igazán. Még csak fantasztikus képességekkel bíró számítógép. Akkor is, ha sakkban legyőzi Kaszparovot, meg go-ban a legjobb emberi mestereket. Akkor is, ha az SAP-programozó barátom elmondása szerint olyan adatokat ás elő, amit ember elő nem szedett volna sohasem, és olyan összefüggésekre mutat rá, amik soha fel nem merülnének. 

Azért nem, mert az intelligencia jellemzője az önálló akarat és a személyiség. Ami az MI-nek még nincsen. S valószínűleg addig jó nekünk, amíg nincsen. (Nem tudom, miért jut eszembe a személyiséggel bíró robotról mindig a Galaxis útikalauz zseniálisan depis Marvinja?) 

Egy mesterséges intelligencia is lehet depressziós (cikkajánló)

Viszont ez a jellemzően talán-állapot meghatározza a könyv tartalmát is és mondanivalóját is. 

AZ ÜZENET

Az első fejezetek leírják, elmondják az MI eddigi útját, majd a jelenlegi (három évvel ezelőtti) helyzet valóságát. Majd számba veszi a lehetséges jövendőket. 

Az üzenet egyik része, hogy bár nagyon sokat köszönhetünk máris az MI-nek (például az egészségügyben, a röntgenek alapuló diagnózisok megalkotásában sokkal gyorsabb és pontosabb mint az ember). Ez felettébb hurrá! 

A másik rész az, hogy még mielőtt továbblépnénk, komoly előkészületeket kellene tenni az általános MI megjelenése előtt, meg kellene születnie a szükséges, előkészítő szabályozásnak. Mert ha akkor kezdünk neki leszabályozni az MI tevékenységét, amikor már itt lesz, tutira elkéstünk. 

Azért késtünk el, mert az MI egészen biztosan fejlettebb lesz mint az ember. 

Ez katasztrófához vezethet. Ahogyan Ford is idézi a klasszikusnak nevezett példát a gémkapocs-gyártásról. Ha egy általános MI-nek (értsd: szuperszámítógép) azt a parancsot adjuk, hogy mindent rendeljen alá a gémkapocs-gyártásnak, akkor az valóban mindent alá fog ennek rendelni. Mondent. Péládul önnön leállítását is meg kell akadályoznia. S a gémkapocs-termelés elsődlegesebb lesz mint az emberi életek kultiválása. S ez a fiktív példa barátságos. 

Mert gondolj csak az autonóm harci eszközökre! Amúgy Terminátor-módra. 

Martin Ford MI-párti, de csak az MI alkalmazásának felettébb átgondolt formájában az. 

Ford több alkalommal is felhívja a figyelmet arra, hogy az MI környékén még minden roppant plasztikus, kiszámíthatatlan. A szakemberek vélekedése is több mindt ellentmondásos. Például azt, hogy mikorra lesz működőképes az általános MI, a szuperintelligencia, ki-ki a maga megítélése szerint négy  és száz év közé teszi. Mondom. 4 és 100 közé. 

Elhiszed már, hogy ez a könyv a vaskos talánok könyve?  

ÉS ÚGY ÖSSZESSÉGÉBEN?

Nem túl vaskos a könyv. Kéccáhetvenkét oldal. Bruttó. De vannak jegyzetek is. (Utálatos módon ismét a könyv végén, lehet lapozgatni, ha valakit érdekel.) Könnyen olvasható, nem szakszöveg. 

Mégis igen lassan haladtam vele. 

Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert az információi többségével már találkoztam, ezért nem hatott újdonságnak, vagy azért-e, mert Ford egyszerűen nem ír érdekesen? Attól tartok, mindkét lehetőség fennáll. 

Az utóbbit alátámasztja az is, hogy Ford szemmel láthatón túlzottan bízik az olvasói műveltségében, tájékozottságában. Túlzottan, mert magyarázat, előismeretet feltételezve dobálózik fogalmakkal, nevekkel, eseményekkel. Amik, mert eleve feltételezi, hogy az olvasó tudja, miről van szó, általa nem kapnak magyarázatot.

Meg egyáltalán: úgy általában nem tudta megragadni és hosszabb távon magához kötni a figyelmemet. De újra mondom, ennek könnyen lehet, hogy nem annyira a stílus az oka, mintsem hogy túl gyorsan olvastam több könyvet is a témában. De valami azt súgja, nem erről van szó. 

Könyvek az MI-ről a MOHA OLVASÓ-NAPLÓJA blogon

Nick Bostrom: Szuperintelligencia – Utak, veszélyek, stratégiák

John C. Lennox: 2084 ​– A mesterséges intelligencia és az emberiség jövője (Szekuláris és bibliai elképzelések)

P. S.: Teljesen véletlenül szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyi mindent nem tudok arról sem, hogy hány könyv jelent már meg magyarul az MI-ről. Címek slágvortokban, a teljesség igénye nélkül. 

A ​jövő embere
Mesterséges ​intelligencia 2041
A ​következő hullám
Ember ​2.0
A ​negyedik kor
Mesterséges ​intelligencia modern megközelítésben
A ​jövő gyorsabban itt lesz, mint gondolnánk

6/10

2024 novemberének huszonadikája. Valahogy marha hosszú volt ez a hét. Untam nagyon Pedig nem is kellett sehová mennem a munka után. De valahogy nehezemre esett a dolgozda is. Pedig ott sem volt szívatós egyik nap sem úgy Isten igazából. És mégis... 

*

Szép lassan lejár a hat hét, és végre fizikai valójában láthatom a Kettedik unokámat. 

* 

Ó, igen, egy kollégám ajánlotta, hogy hétfőn lesz Dirty Loops koncert. Fogalmam nem volt, kik ők, milyen zenét játszanak. Immár van. Jazzes, funkys trió, billentyű, basszus, ének felállásban. Az énekes srác dizájnja és a hangja, valamit a klaviatúrás tudása valami olyan elementáris ellentétben van egymással, hogy az már önmagában is érdekessé teszi őket. De a basszeros depis, érfelvágós fizimiskája sem rímel a zenére, amit fergetegesen művel. A dobos meg a maga külső egyszerűségében zseni a hangszerén. Leltem egy lejátszási listát, van rajta egy csomó muzsikájuk. Jobbára feldolgozásokat játszanak. Meg van olyan is, amikor nem Dirty Loops, hanem Songs For Lovers néven muzsikálnak, akkor instrumentálisan. Nekem az jobban tetszett mint amikor Dirty Loops a nevük. 

Nem csupán ők vannak a lejátszási listában. Ezt a darabot külön kiemelném, mert frenetikus. Ez nem Dirty Loops. 

AZ INTERJÚK MÉLYSÉGEIRŐL ÚGY ÁLTALÁBAN

Nem lenne semmi bajom ezzel a könyvként kiadott, történelmi leírásokkal megtűzdelt interjúval, ha folytatásokban a Story Magazinban jelent volna meg. Esetleg a nívósabb Nők Lapjában. A rocktörténeti forrásmunka kifejezést igen erős túlzásnak tartom.

Úgy gondolom, nagyon kevés ember él hazánkban, aki soha nem hallott az Omega frontemberéről, Kóbor Jánosról, Meckyről. Egészen biztos azonban, hogy nagyon sokan vannak, akik közelebbről nem ismerték őt, ezért mind róla, mind az az Omega együttesről, amelynek ikonikus énekese volt, csak bulvárszintű ismereteik vannak. Még akkor is, ha egyébként kedvelték Meckyt és/vagy az Omega zenéjét.

Az is bizonyos, hogy a harmadik csoportnak a tagjai, akik komolyan veszik, hogy bármi, akármi ne jelenjen meg se Meckyről, se az Omegáról kevesen vannak. A bármi és akármi alatt azt értem, hogy olyan információ, ami nem eléggé alapos, nem eléggé pontos, nem eléggé hiteles, és csak olyan lásson napvilágot, ami megkérdőjelezhetetlen.

Ennek a kisebbségnek fontos, hogy egy, az Omegáról szóló könyvből megismerhesse az események hátterét, mélységét. Azoknak az eseményeknek a hátterét, mélységét, amiknek a bárki számára látható, hallható, megismerhető tartományával már tisztában vannak, de az ismereteiket nem tekinthetik teljesnek. Az ő kíváncsiságuk elsősorban az Emberre és nem a celebre irányul. 

Sajnos ez a könyv ennek a rétegnek sokkal kevesebbet ad, mint amennyit adhatna. Sőt, amennyit adnia kellene. 

A KÓBOR-KÖNYV MÉLYSÉGE

Csatári Bence kötete annak a többségnek szól, akik felületes ismeretekkel rendelkeznek az Omegáról, és nincs is igényük ennél sokkal mélyebbre ásni. Nekik ajánlani is tudom ezt a könyvet. Nem vetem a szemükre, de őket nem zavarják a pontatlanságok, a kihagyott lehetőségek.

Azt el kell ismernem, kétségtelen, hogy az Omega-szűz olvasó sok mindent megtudhat a kiadványból. Sokat. Ám ha Csatári munkáját összevetem olyan személyes vallomásokkal, mint például Presser Gábor kétkötetes emlékezése, vagy Schuster Lóri önéletrajzi írása (Kaptafa, Csiriz), ez a sok azonnal kevésnek tűnik, mert komoly hiányérzet marad utána.

Ahhoz a többlethez, ami a könyvből hiányzik, nem elég a kapcsolódó irodalom, a levéltárakban fellelhető újságcikkek tanulmányozása. Arra lenne szükség, hogy a szerző néhány évtizedet eltöltsön az Omega társaságában. Ez az, ami Csatári kötetéből hiányzik: a személyes ismeretek, a személyes kapcsolódás.

Nagyon nagy kár a kihagyott helyzetekért! Nem is azzal van bajom igazán, ami a könyvben van (eltekintve a tényszerű pontatlanságoktól), hanem azzal, ami nincs benne, de simán ami benne lehetne, amitől a könyv még emberközelibb és még informatívabb lehetett volna.

Sajnálom, hogy Mecky nem fogadta meg a tanácsomat és nem maga ült le megírni a Nagy Történetet, pedig az intellektusa, tudása és stílusa bőven predesztinálta őt erre.

Természetesen lehetséges ezek nélkül is érdekes, mélységekben menő interjút készíteni. Csak ahhoz Veiszer Alindának, vagy Vámos Miklósnak kell lenni. Bennük meg van, ott él az a kíváncsiság, az az érdeklődés, amely igazán figyel a emberre, s ez a figyelem ad igazi mélységet a beszélgetéseiknek. Ez Csatárinak sajnos nem sikerült.

Semmiképpen nem szándékom Csatárit személyében megbántani a véleményemmel. De ki kell mondanom, hogy Mecky és az Omega fél évszázada könyvben visszaadhatatlan úgy, hogy  a szerzőnek lényegében semmi érdemi viszonya nincs sem az Omega egészével, sem az együttes énekesével. 

AZ ELSŐ KÓBOR-KÖNYV KÍSÉRLETE

Első ízben mondom el nyilvánosan, amit sokan tőlem függetlenül is régóta tudnak már: valamikor a 2004 és 2010 közötti egyszer már nekifutottunk Meckyvel a könyvének. Az Álmodtam, vagy igaz talán címet viselte volna.

Ez eredetileg nem interjúkötetnek indult. Mecky kereste a módját annak, hogyan lehetne előhívni a mélyben szunnyadó emlékeket úgy, hogy az ne csak az ő számára, hanem másoknak is érdekes legyen.

Ezért kért meg engem, hogy kérdezzem őt. Nem hoztunk döntést a formáról. Azzal a felütéssel vágtunk bele, hogy lássuk, ki tud-e bontakozni ki tud-e nyílni valamivé ez a beszélgetés?

Több alkalommal kihajóztunk a kenesei medencébe. Ott, a tó közepén a csendben, a bekapcsolt diktafon mellett kezdtünk beszélgetni. Róla, Meckyről, a kezdetekről, az Omegáról, és hát a későbbiekről is. A '70-es évek végéig jutottunk.Az első néhány beszélgetés szó szerinti leirata több, mint kétszáz oldalt tett ki.

Miután ezt az első szakaszt visszaolvastam, elmondtam Meckynek, hogy szerintem ez nem jó irány. Hiányoltam a megnyílását. Azt a megnyílást, ami kihozná belőle azokat a mély és személyes tartalmakat, amiket nem lehet az elmúlt, akkor még negyven-negyvenöt év sajtójából visszakeresni.

Akkor még nem olvastam a már említett Presser- és Schuster- könyveket. Ennek ellenére azt javasoltam Meckynek, hogy ne kérjen, ne várjon segítséget: üljön le a klaviatúra elé és a lehető legőszintébben, tekintet nélkül mindenre, írja ki magából, ami benne van, amit gondol és érez. Az lehetne egy jó alapanyag ahhoz, hogy azt szerkesztve, stilizálva megszülessen egy önéletrajzi könyv. És ezzel a mondattal (akkor még úgy gondoltam, átmenetileg) ki is szálltam a projektből. Nem az volt a célom a kiszállással, hogy aztán olyan könyv szülessen, mint amilyen aztán Csatárinál lett. Sőt! 

CSATÁRI BENCE KÓBOR-KÖNYVÉNEK A PROBLÉMÁI

Mi a bajom a megjelent könyvvel?

A TÖRTÉNELMI ÖSSZEFOGLALÓK
Mindenekelőtt érthetetlen azoknak a történelmi összefoglalóknak a szerepe, amelyek az egyes fejezeteket felvezetik. Amennyiben a világtörténeti kontextust kívánta a szerző megrajzolni, nos, annak ezek a bevezetők szerintem több, mint felszínesek. Ráadásul nehezen kideríthető, hogy miként kapcsolódnak Mecky és az Omega sztorijához. Tehát a kérdés, eképpen egyáltalán mi az értelmük?

Hogy egy méretes sületlenséget kiemeljek, ugyan mi köze volt az első amerikai űrhajós Holdra szállásának ahhoz, hogy az Omega évekkel később a hard rock felől a space rock felé fordult? Semmi!

Oké, legyen megrajzolva egy történelmi kontextus, de ha ez a szándék, akkor én sokkal életszagúbbnak gondolnék egy olyan korrajzot, amely a zenei élet hazai, vagy nemzetközi mozgásait, fejlődését, változását és társadalmi kontextusát elemezné, és ebbe helyezné bele az Omegát.

A TÖRTÉNÉSZ NARRATÍVÁJA
Szerintem nem emeli, inkább lehúzza a kötetet az a történészi narratíva, amely Csatári kérdéseit, beszólásait rendre meghatározza. Lépten-nyomon visszaköszön a kommunista rezsim kimondott, ki nem mondott, de erősen sugallt, unalomig visszatérő ostorozása. Minek? Mecky minden esetben egyértelműen visszaüti a labdát, kitér a narratíva megerősítése elől.

Nem is értem, miért lovagol  Csatári ezen a témán egy egész köteten keresztül. Rendben van, hogy történészként ez az ő kedvenc, egyéb köteteiben is vissza-visszatérő témája, de már annyira lerágott csont, hogy konkrétan unalmas sőt fájdalmas ehhez kényszeresen vissza-visszatérni.

Az Omega, és ezen belül Mecky munkássága ezer más érdekesebb mozzanattal bír, minthogy mikor, miért és hogyan ütköztek bele a kádári zsarnokságba. Ebben az országban élt és működött az Omega, nem csoda, hogy beleszaladtak pár incidensbe, de a harmadik angliai út elkaszálása talán az egyetlen komoly atrocitás, amit el kellett szenvedniük. Gondoljunk arra, hogy az Aczél-Bors-Erdős triumvirátusnak mekkora hatalma volt, és ennek ellenére is legfeljebb borsot tudtak törni az Omega orra alá

A felesleges és felszínes történeti bevezetők, valamint az antikommunista narratíva erőltetése egy dolog, ennek megítélése lehet ízlés, vagy műveltség kérdése. Végső soron erre akár legyinthetnénk is.

A TÁRGYI TÉVEDÉSEK TENGERE
Ám az már bosszantó, hogy a könyv hemzseg a tárgyi tévedésektől. Ennek az írásnak a terjedelme és műfaja nem alkalmas sorra venni ezeket a tévedéseket, pontatlanságokat, de azért kiemelem az egyik (számomra mindenképpen) legfontosabbat.

Vagy Mecky mondta, vagy Csatári adja Mecky szájába, hogy az 1972-es Élő Omega album közönséghangja a pécsi Omega Klubból származik.

Itt keverednek a dolgok. Ha a szerző nincs tisztában az Omega történetével, akkor bizony olyan mondatok születhetnek, amelyek aztán hibásan épülnek be a kánonba. A hibák valóságtartalmát az adja, hogy„ hiszen ez van leírva a Kóbor-könyvben”!

Abban a beszélgetésben, amit én Meckyvel folytattam, érintettük az Élő Omega élő/nem élő voltát is. Itt most nem térek ki a részletekre, de annyi ide kívánkozik, hogy Mecky szerint az 1972-es Élő Omega közönséghangja részben az akkori debreceni és a pécsi Liszt Ferenc teremben tartott koncertekből származik.

Azt, hogy pontosan mi hangzott el a Mecky és Csatári között lefolyt beszélgetés során, természetesen nem tudom. El tudom képzelni, hogy Mecky említhette az 1979-es, a Kisstadion adott koncert közönséghang-felvételét, ami valóban a pécsi Omega Fan Clubban történt. S talán ez keveredett össze a negyedik Omega-lemez közönséghangjának a történetével. 

Nem tudom, így volt-e, de akár igen, akár nem, aki kicsit is ismeri az Omega történetét, az egy ilyen mozzanat megírásakor vagy nem téved, vagy ha Mecky emlékszik vissza pontatlanul, akkor felhívja Mecky figyelmét, hogy az talán mégsem úgy volt, ahogy mondja.

Csatári Bence a könyvbemutatón hangsúlyozta, hogy ő nem is kívánta Mecky mondandóját kontrollálni, tiszteletben tartotta az általa elmondottakat. Maximum a lábjegyzetek között tesz említést egy-két ellentmondásról. Legyen így! Azonban ha így van, akkor kéretik a könyvet nem rocktörténeti forrásmunkaként kezelni!

AZ INTERJÚ FORMÁJA
Hiányolom továbbá a kérdező témában való jártasságát. Továbbá megkérdőjelezhetőnek tartom, hogy a szerző egy kötetlen beszélgetést formált át interjúvá. Ha nem is az egész kötetre jellemző, de rengeteg esetben előfordul, hogy a Csatári kérdése megegyezik Mecky válaszának az első mondatával. Vagyis egyértelműen utólagos alákérdezésekről van szó. Ez stilisztikailag még el is menne, de hát hol maradnak azok a visszakérdezések, azok a megkérdőjelezések, amelyek egy ilyen beszélgetést izgalmassá, hitelessé tesznek?

ARÁNYTALANSÁG
Zavaró a kötet aránytalansága. Miközben a beszélgető felek több tucat oldalon taglalják a gyermekkor, a diákévek történéseit, majd az Omega kezdeti korszakát, addig a 2000-es évek történéseire jóval kevesebb időt-teret áldoznak. 

Pedig számos izgalmas mozzanat színesítette ezeket az éveket, hiszen a 2004-et követő másfél évtized  újabb aranykort hozott az Omega életébe. Ám úgy látszik, hogy a történészt a közelmúlt, a majdnem jelen kevésbé érdekli, mint az a kor, amiben amúgy is otthon érzi magát.

Abban is tetten érhető az aránytalanság, hogy amíg az első lemeze dalait sorra végigveszik a beszélgetés során, addig a késői lemezekről csak a szerző ad egy zanzásított lemezbemutatót. Ami, hát lássuk be, elég sovány információforrás.

Érdekes, de pontosan ugyanez az aránytalanság jellemzi az eleddig mégiscsak legjobb Omega-könyvet, Majnik László: Mindörökké Omega című kötetét. (Moha megjegyzése)

MECKY BIZONYTALANSÁGA AZ ANYAGOT ILLETŐN
Amikor Csatári elkészült az interjú első változatával, annak is az Ótestamentum részével, Mecky átküldte nekem az anyagot, hogy mondjak róla véleményt. Röviden csak annyit feleltem, hogy hát ezt és így véletlenül se engedje nyomdába. Neki részletesen kifejtettem ki a véleményemet. Mecky életében nem került a könyv nyomdába. Azt, hogy ez mennyit nyomott a latba amit mondtam neki, nem tudom. Nem is akarom magamnak vindikálni a meg nem jelenését. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy Mecky konkrétan adta-e áldását erre a könyvre így, ebben a formában?

Ha igen, akkor nincs más, el kell fogadnunk, hogy ez jutott...

A KÖTET ERÉNYEI

Biztos vagyok abban, hogy sokkal többen fogják kedvelni ezt a kötetet, mint ahányan nem. Ez nem lehet kérdés.

Kifejezetten tetszik a kötet gazdag képanyaga. Bár akadnak hibák a képaláírásokban. Például az első kép alatt hibás a dátum, majd egy későbbi alkalommal majdnem ugyanezen a felvételen szintén ugyanígy félreírták a dátumot (ami se nem 1976, se nem 1977, hanem helyesen 1978), de sebaj, több is veszett Mohácsnál! 

Aztán van egy kép, amelynek aláírásában én is meg vagyok jelölve, mint a képen szereplő személy. A helyzet azonban az, hogy az a személy (sajnos) nem én vagyok.

Néhány ilyen apróságtól eltekintve tényleg klassz a képanyag és legalább két tucatnyi, ha nem több kép van a kötetben, amely itt látható először. (Mondjuk én szívesen láttam volna további fotókat Cikkely Lajostól, Spekker Mikitől és Kisbenkőtől.) Érdemes végig lapozni a könyvet akár csak a képekért, nem fog csalódást okozni!

„Talán öregnek látszom, de az csak a korom miatt van.”

Harry Harrison (született: Henry Maxwell Dempsey) amerikai sci-fi író valószínűleg temporális lebeny sérült lehetett, mert azok tuti biztosan íráskényszeresek (grafománok). Legalábbis Szendi Gábor ezt állította. A személyes weboldal (mármint Harrisoné) szerint legalább hatvankét  könyvet írt, ami regény. Legalábbis átabotában én ennyit számoltam. Ha nem hiszed, járj utána! És egyéb mást, meg még sok mindent. 

Ehhez képest a magyarul megjelent könyveinek a száma töredék: tizenkettő jelent csak meg. Vagyis negyede sem az összes műveinek. 

Ebből, adja magát az egyik a Helyet! Helyet!. Aminek a fülszövege azt állítja, hogy 

Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában emberpróbáló az élet a környezetszennyezés és a túlnépesedés miatt. A vizet adagolni kell, és igazi húst csak a leggazdagabbak ehetnek, a többiek egyenízű szójakészítményeken tengődnek. 

Három ember sorsa fonódik össze ebben a barátságtalan világban: Andy Rusch rendőrnyomozó, Billy Chung, a tajvani utcakölyök és Shirl, egy milliomos bűnöző kitartott szeretője járják haláltáncuk egyre szűkülő köreit a fojtogató tömegben, és csak remélhetik, hogy megérik a közelgő ezredfordulót. 

Harry Harrison európai SF-nagymester világhírű regénye megrázó erejű antiutópia egy olyan lehetséges közelmúltról, amit egyelőre sikerült megúsznunk, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne kéne szembenéznünk vele.

A fülszöveg és a regény összevetése után persze az ember elgondolkodik, hogy miért olyanok írják ezeket a szövegeket, akik a barátjuk barátnőjének az unokaöccsének a nagybátyja elbeszéléséből ismerik csak az adott könyveket? 

Mert lássuk csak első szavait ennek a fülszövegnek! „Egy párhuzamos univerzum 1999-ének New Yorkjában” játszódik a sztori. Marhaság!  Mint arra a Molyon többen felhívják a figyelmet, azért, mert a könyvet magyarul 2008-ban adták ki, és 1999-ben játszódik, attól még nem párhuzamos univerzumban játszódik, hanem az eredeti megjelenéséhez, 1966-hoz képest elképzelt jövőben. 

Az összes képet az MI csinálta az Ideogram oldalon. Olyanok, amilyenek. Amilyenek.

Nem tudom, a fülszöveg ostobasága tudatos marketing-e vagy csak sima, lustaságból fakadó tudatlanság? A vizet valóban adagolni kell, de az étel nem csupán szójakészítményekből áll, sőt, elsősorban nem abból, Billy Chung nem tajvani és nem utcakölyök... 

Ahogy mondani szokták: a többi stimmel. 

Jó pap meg holtig tanul. Ugyebár. 

Ennek tudatában a Helyet! Helyet! bizony disztópia. Egy roppant negatív jövőképet felvázoló regény. 

*

„– Érzem, hogy ebből baj lesz – mondta Steve Kulozik nyomozó, miközben a fejpántot igazgatta üvegszálas sisakjában. 

Amikor megvolt, a fejére tette, és kelletlenül kilépett a védelmet nyújtó perem alól.

– Érzed, hogy baj lesz! – Andy megrázta a fejét. – Micsoda megérzéseid vannak! Kivezényelték az egész  körzetet, járőröstől meg nyomozóstól, mint valami kommandót. Reggel hétkor sisakokat kaptunk meg könnygázt, aztán mindenféle parancs nélkül bezártak bennünket ide. És te érzed, hogy baj lesz. Mi a titkod, Steve? 

– Velem született tehetség – felelte nyugodtan a kövér detektív.”

*

Az élet ebben a DISZTÓPIÁBAN valóban nyomorúságos. Rohadt nagy a tömeg New Yorkban, Harrison mert nagyot álmodni. A regény idejéhez képest azt mondta, harminchárom év alatt a lakosság száma negyvenháromszorosára növekszik. Bizony ám, háromszáznegyven millióra. 

Ekkora tömeggel már nem tud mit kezdeni sem a természet, sem a kormány, sem senki és semmi. Ez a tömeg felzabálja a Földet, végleg halálba mocskolja a bolygót. Sem etetni, sem itatni nem lehet. Sem munkát adni neki. 

Jár az agyam, miért kell a drasztikus létszámnövekedésnél összeomlania a társadalomnak? .

A KAJA az oké, persze, vagy jön a műanyag, a műkaja, vagy új élelemforrások után kell nézni. A könyvben nem a szója az alternatíva (ahhoz is termőföld kell, okostojás, és az már nem nagyon van, elfogyott, művelhetetlen, tönkretett), hanem az óceánok: algák, moszatok, hínár, halhulladék-kivonatok (ne csak a húsukra gondolj, hanem mindenükre!), ilyesmik. A hús mint táplálék gyakorlatilag megszűnt, ha előfordul, az ára az aranyéval vetekszik.

Az is világos, hogy minél több ember, annál több a SZEMÉT. Igen, az emberi minőségben is, de én most a termelődő hulladékmennyiségre gondoltam. 

Még azt is értem, hogy ilyen ugrásszerű növekedésnél a SZENNYVÍZTISZTÍTÁS hektoliterben képtelen követni a létszámnövekedést, ezért az egy főre eső vízmennyiséget korlátozni kell ebben a világban. A fürdés voltaképpen luxus. 

Viszont bár a fenti problémák valósak, de  a létszámnövekedéssel több ember áll rendelkezésre a megnövekedett feladatok elvégzésére, s mert megnövekedtek a feladatok ez rengeteg új munkahelyet is teremt. És minden, ami ebből fakad. 

 *

Egy kis STATISZTIKA következik.

A regény születésének az idején (tudod: '66) az emberiség létszámának a növekedése valós probléma volt. Harrison nyilván ebből indult ki. Gondoltam én. 

Beszélgettem megint az MI-vel. Ha New York lakosságát kérdeztem, azt mondta, 1945-ben 7,5 millió volt. 1955-ben 7,8 millió. 1965-ben is 7,8 millió. Vagyis New York lakosságának a száma nem nőtt exponencálisan. Viszont ha az emberiség összlétszámát kérdeztem, ezt a választ kaptam: 1945: 2,3 milliárd, 1955: 2,8 milliárd, 1965: 3,3 milliárd. Ezek a számok álltak Harrison rendelkezésére. 

Amit nem tudhatott: New York lakosságának a száma 1999-ben 8 millió volt. Vagyis New Yorkban nem volt érdemi növekedés a regény megjelenését követő harminchárom évben. Ellenben a Föld lakosságának a száma majdnem megduplázódott: 1999-ben hatmilliárdan lézengtünk a bolygónkon.  

Azt mondja az MI, hogy „2024-ben a világ lakossága körülbelül 8,1 milliárd fő, ami az ENSZ és a U.S. Census Bureau becslései alapján készült előrejelzések szerint kissé magasabb értéket mutat a 2023-as adatokhoz képest. Az előrejelzések alapján a népességnövekedés üteme lassulóban van, és várhatóan 2084-ben éri majd el a globális csúcsot mintegy 10,3 milliárd főnél, mielőtt stabilizálódna vagy csökkenni kezdene, elsősorban a születési arányok csökkenése miatt világszerte.”

Vagyis ez a disztópia, ha pusztán a statisztikát nézem, egyáltalán jött be. 

Ám egy sci-finek nem a jövő precíz megjóslása a feladata. Meg különben is, nekünk, akik túl vagyunk negyed évszázaddal azon a dátumon, amin Harrisonnak majd csak több mint negyedszázad év múlva következett el, könnyű és nem éppen elegáns fikáznunk az ő rossz becslését. 

Szerelmetesfeleségtársam a jövő héten előadást fog tartani arról, hogy áll majd a virtuális asszisztensek helyzete 2040-ben. Az első kérdésem az volt, hogy miért, lesz még akkor világ, és ha az MI-re gondolok, lesz szükség még virtuális asszisztensekre? SzFT lelkesen mosolyogva,ezt felelte: „Na, éppen ez az, erről lesz szó!” Akkor mi most jövőlátók vagyunk?

*

Szóval felejtsük el, mi jött be és mi nem jött be Harrisonnak a hatvan évvel ezelőtti jóslataiból. Nem az a lényeg. Illetve nem ez a leglényegesebb. Tévedett, hát tévedett. 

Sokkal fontosabb kérdés, hogy milyen lett a regény? 

Tulajdonképpen nem a tömegről szól. Harrison úgy becsüli, 1999-ben háromszáznegyven millióan élnek NY-ban. De a lakosság létszáma mindössze elnagyolt háttere egy véletlenül bekövetkezett gyilkossági ügy nyomozásának.  

Billy a kínai fiatalember (tehát nem tajvani és nem kölyök) futárként helyezkedik el. Az egyik címre kimenve úgy véli, könnyű lenne betörni a lakásba. Meg is teszi. De rosszkor: a lakás tulaja a fürdőszobából jön elő. A dulakodás közben Billy lesújt rá a feszítővassal, és úgy találja el, hogy a férfi holtan esik össze. A baj csak az, hogy a holtan aláhulló pasas az alvilág egyik fő figurája, akinek komoly politikai kapcsolatai is voltak. Az amúgy is túterhelt rendőrséget felülről utasítják, hogy ezt az ügyet mindenképpen meg kell oldani. A kutya végén a farok van, ez esetben egy Andy nevű nyomozó, hát ő lesz akit baxtatnak az ügy lehetetlen kinyomozásával. Miközben nyomozásnak se a tárgyi, se a személyi feltételei nem állnak a rendőrség részére. Csak akkor van esélyük bárkit elfogni, ha tetten érik. De Andynak nyomoznia kell. 

A legelső dolga összejönni a meggyilkolt pasas kitartott nőjével, Shirl-lel. Szerelmesek lesznek. A nő a rendőrhöz költözik. Aki már együtt él egy másik pasassal. Nem, Harrison nem az LMBTQ-t tolja, nem úgy élnek együtt. Csak kényszerűségből. De a kényszer barátokká tette őket. A pasast, akivel Andy együtt él, Solnak hívják. Hetven felett jár. 

Andy tehát megpróbál Billy nyomára, majd Billyre bukkkani, Shirl-nek a napjai gyakorlatilag Sollal telnek. Nyomorúságban. Napi szintű túlélés-vergődésben. Azért Sollal, mert Andy orrba-szájba dolgozik. 

És tulajdonképpen ennyi a történet... Jó, persze, vannak részletek, meg végül van nem túl bonyolult befejezés is, de a történet a Billy körül szoruló hurokról és a szerelmesek kapcsolatának a tönkremeneteléről szól. Miközben a túlnépesedés nyomoráról kapuk morzsákat. Meg Sol nagymonológját, amiben kifejti, mekkora balfék a társadalom, hogy a születésszabályozás minden eszközét elveti, s hogy egyáltalán nem csak az abortuszról van szó, hanem a fogamzásgátlás egyéb módjairól is, aminek viszont az egyház ezerrel az útjában áll. 

A több oldalas monológ szövetidegen a regényben. Semmi nem indokolja, hogy éppen Sol mondja el. Semmi nem indokolja, hogy bárki így arcbapropagálja, hogy nesze, itt a mondanivaló! Túl direkt a szöveg. Azon kívül, hogy sánta, súlytalan is. A katolikus egyház aztán megkapja a konzervatív magét. De vajon mekkora súlya lenne a valóságban annak, ha nem így állna a tanítóhivatal a fogamzásgátlás kérdéséhez? Már csak a muszlim világra, Ázsiára és Indiára való tekintettel is. Akiket a legkevésbé sem érdekel, mit mond Róma, s ami földrészek a túlnépesedés gócpontjai. 

Azt csak halkan teszem hozzá, amit Harrison akkor talán még nem tudhatott: a nyugati társadalom létszáma a kényelmes élet lustaságából fakadón komoly fogyásnak indult. A szociális rendszer éppen ezt szívja manapság. Tudod, elöregedő társadalom, nincs, aki kitermelje a nyugdíjakat. Meg a szocrendszeren élősködő, de a rendszerhez hozzá nem járuló tömegek (Pokol Béla szerint nyugaton a migránsok, keleten a cigányság) egyszerűen lecsupaszítják a számlát. Cserébe a nyugati családok nem, hogy nem növelik, de fent sem tartják a létszámukat: fogyás van. 

*

Csak azt nem mondtam el eddig, milyen lett ez a regény. Sci-finek, disztópiának nem jó. Nem eléggé komplex a világa. Már majdnem, de mégsem. 

Kriminek egy darabig nagyon jó. Aztán meg eszébe jut Harrisonnak, hogy se közvetlenül, se közvetve nem mondott semmit arról, ami a regény címe, belöki hát Sol monológját, és azzal a mozdulattal tönkre is vágja mind a sci-fit, mind a disztópiát, mind a krimit. Majd a krimit kurtán-furcsán megoldja, a sci-fivel és disztópiával meg nem kezd semmit. 

Aztán vége a regénynek. 

A szereplők egyébként jobbára se húsok, se halak, félig élnek, félig a képzelet teszi hozzájuk a jellemüket. ezzel együtt kimondottan szórakoztatóak. Annak ellenére, hogy tudom, ez most ellentmondás. 

Végső konklúzió? Egynek elmegy. De az intellektusomnak nem volt tőle ejakulációja. 

7/10

 2024 novemberének a közepe. Ha nem is mértanilag. 

*

Csemete egyre többször lep meg. Ma azzal, hogy a privát szférájának, párkapcsolata döccenőjének egy olyan szegmensét osztotta meg velem, igaz, már tudok olyan intim dolgairól, hogy az összes pókerarcomat fel kellett vennem, amikor hallottam, amit hallottam. De ez a mai még fajsúlyosabb volt. Nem is annyira a téma, hanem hogy milyen kendőzetlenül elmondta, s hogy mennyire kinyílt egyéb részletekben is. 

De a múlt héten meg azt hangoztatta, hogy mennyi minden benne maradt, és törekszik is rá, hogy megfeleljen nekik, amit az évek során mondtam neki. Például évekkel ezelőtt idéztem neki egy Republic szöveget („A szavak mögött ember álljon / Ígéreted kővé váljon”), még azt is tudta, hogy ez a Cipő utáni Republic dala. S hogy nem ám ez az egyetlen, ami benne maradt. S hogy most érti meg, hogy nem velünk él, hogy mennyire idegesítő, ha valaki kiszolgálószemélyzetnek tekinti a másikat a mindennapokban, ha lusta megmozdulni, kinyalatja a fenekét, s ha rajta múlik kupiban és mocsokban élne. Hoppá! 

Ofi barátom azt mondta, meglátom, a végén úgyis barátok leszünk Csemetével! Azt mondtam, hiszem, ha látom. Erre...! 

...azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.

Karinthy Frigyes

Na, ezt elmesélem! Kérdezem a ChatGPT-t, melyik Karinthy írásban van ez az idézet. Gondolkodás nélküli feleli, hogy Karinthy Esterházy Péter című írásában. :-D

Mondom neki, ne hülyülj már, Esterházy Karinthy halála után született! Mondja, hogy ja, igen, valóban, akkor „A ló” című írásában.

Mondom neki, rendben, akkor azt mond meg, melyik kötetben jelent meg ez az írás. Azonnal feleli, hogy ebben és ebben a '29-ben kiadott könyvben. Oké, rendben, volt későbbi kiadása, kérdem tőle. 

Ó, hogyne, rengeteg, például a Karinthy összesbe is bekerült! Figyelj, mondom neki, te szórakozol velem? Konkrétan mondd meg, melyik kötetekben jelent meg. Még a Karinthy-össz is sok kötet! 

Na, erre végre adott egy kis listát, konkrét címekkel. Viszont rövid keresgélés után nem leltem meg az írást digitális változatban, ezért garantálni nem tudom, hogy az MI igazat mondott az idézet forrására. Még az is elképzelhető, hogy egy párhuzamos valóságban Karinthy tényleg írt pár oldalt, aminek az Esterházy Péter címet adta, csak az MI rossz valóságban turkált az információk között. 

Nem mottó az idézet, de innen való a könyv címe. Minthogy a főszereplő, György (a Gyurit utálja) kettős életet él. Legalábbis egy ideig. Nem azért mintha skizofrén lenne. 

Lássuk egy kicsit részletesebben! 

A történet

György családban él, vannak testvérei, van anyja, van apja. De az apja mindig érezteti vele, hogy ő más, butább mint a többiek. Pedig nincsen rossz feje, csak olvasni sokkal jobban szeret mint tanulni. Meg rajzolni is. Meg nyomokat olvasni. De az az apját nem hatja meg, továbbra is lenézően egzeciroztatja (na, ez az a szó, amit ötvenhét évig rosszul használtam: én úgy tudtam, egrecíroztat) a fiút. 

Mindaddig amíg az meg nem elégeli és el nem szökik otthonról. Ugrunk néhány évet: Györgyből rendőr lesz, helyszíni fotós. Aki egy idő után úgy gondolja, hogy a tapasztalatai által el tudná követni a tökéletes betörést. Hát lőn! 

De nem számol az új bűnügyi módszerekkel, az FBI már húsz éve használja a karakterprofilozást. Mondja egy ezredes, akit azért rendeltek ki, hogy végre a nyakára lépjen az ügynek. A helyi kisfőnök kapásból összekeveri a karakterprofilt a fantomképpel, de ez nem akadályozza meg a szakembereket, hogy el ne készítsék a profilt. Pech! 

Böri, család széthullás, szabadulás, és genetikai fordulat-hegyek. (Jó, tudom, ez itt az olvasás utáni bennfentesség szóhasználata, de ha kifejtem, fordulatokat árulok el, az pedig csúnya dolog, te sem akarod tudni, hogy nem a vörös hajú titkárnő, hanem a blazírt lakájt cseppentette a ciánt az úr teájába!)

Az illusztrációkat ismét az MI készítette. Küszködtem vele rendesen, még ezek lettek a legjobbak.
Minden kép mögött galéria rejtőzik, érdemes rájuk kattintanod. A képek az Ideogram oldalon készültek.

György történetének a technikája

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód használata sokkal egyszerűbbé teszi a személyesség elmélyítését. Az egyes szám harmadik személyé pedig el tud mondani olyan eseményeket is, amelyekben a főhős nem vett részt, anélkül, hogy az valahogy a tudomására jutna, vagy valaki elmesélné neki. 

Kepes András ezért átvágva a gordiuszi csomót, felváltva használja a két lehetőséget. Nem a legelegánsabb megoldás, de felettébb célravezető. Tény, hogy sikerül úgy alkalmaznia a váltogatást, hogy az egyáltalán nem zavaró, és még valami modernséget is kölcsönöz a prózájának, és a teljesen lineáris történetvezetésben nem kell hihetetlen megoldásokat alkalmaznia. 

György történetének a műfaja

Na, ez az! Itt ha nem is bukik, és nem bicsaklik, de minimum csuklik egyet az összkép. Mert György (szigorúan György, és semmiképpen sem Gyuri) története sok minden lehet. Lehet, ha akarom, családtörténet. Vagy egyfajta szociográfiai regény: mert elárulom, György kilóg a tesók közül, kreol bőrű, fekete hajú. Cigány kisfiú, majd felnőtt, na! Akit EZ SPOILER VIGYÁZZ állami gondozásból vett magához a család. Vagyis szól a kisebbségi sorsról, az állandó megkülönböztetésről, a kitörni vágyásról, a kisebbségi érzésről. Ezt erősíti meg egy icipici, úgy tűnik manapság már kihagyhatatlan, bár csak hajánál fogva odaerőszakolt (hm, a hasonlat kicsit túl, hm, képszerű) LMBTQ-citálás is. Mert a sztori nem manapság, hanem kábé tiz-húsz éve ér véget, mindössze a homoszexualitás és némi pedofíília kerül szóba. Az utóbbi szigorúan elítélendő, megvetendő hangsúllyal. (Mondjuk ez egyáltalán nem baj.)

Viszont van a történetében egy olyan fordulat, amely a simán megerősíti az előítéleteket és a börtönlakók lakosságra vetített százalékarányainak a demográfiai statisztikáit. (Elég finoman fogalmaztam? Nehezemre esett.) Ettől a fordulattól fogva a könyv jól megírt, izgalmas krimi. Nekem ez a rész tetszett legjobban. Mármint írástechnikailag. De úgy egyébként is. 

Hogy aztán a végére egy tragikus, megható kelet-európai családtörténetté avanzsáljon. Egy olyan fordulattal, ami viszont már egy kicsit sok lett. Nem annyira hihető. De legalábbis a jelenet nagyon kilóg a regény szövetéből, ott már erősen súrolja a giccs határát. 

S na igen, a párbeszédek. Az előbb említett jelentet is a párbeszéd hiteltelensége vágja agyon. Érdekes, de amikor Kepes csak elbeszél, mesél, akkor nincsen baj a szöveggel. De a párbeszédek nagyon sok helyen, hm, nem csupán élettelenek, hanem élet nélküliek. Hiteltelenek. Az volt az érzésem, hogy így semmiképpen nem beszélnek emberek. Sajnos ez a színvonal hullámzás végigkíséri az egész könyvet. 

Aztán amikor a könyv véget ér, csak lestem. Letettem, megtörülköztem (mert éppen a fürdőkádban ázva fejeztem be), rendet raktam, kivittem az üres kávés poharat, a ropi edénykéjét, a fügét a konyhába, a bevitt könyveket, a zenét szolgáltató telefonomat a szobába, és közben járt az agyam, hogy akkor mi is van. 

Mert (szigorúan) György története nem befejeződött, hanem véget ért. Egyszerre csak. Ha akarom, Kepes elvarrta a szálakat. Ha akarom, sok minden nyitva maradt. Nem sorolom mi, mert spoiler nélkül az is lehetetlen lenne. 

Egyvalamit mégis megemlítek, mert azzal semmi különöset nem árulok el. A menhelyről kihozott, előtte áldatlan sorsú kutya kiszámíthatatlansága, és György döntése a további sorsáról, mármint a kiszámíthatatlansága miatt megkérdőjelezhető sorsáról, nagyon szép lett. Nem a döntése lett szép, bár tulajdonképpen az is az, hanem a jelenet leírása, amelyben György döntésre jut. Na, az annyira árnyalt, annyira életszagú, annyira árnyalt, csodálatosan bonyolult érzésekkel mind az ember, mind az állat részéről, s mondom, annyira szép, hogy csuda! 

Na és akkor az összbenyomás

Bizonytalan vagyok. Egyfelől mert a regény minden vetületében, szociológia, családregény, krimi: kevés és túlságosan mixelt. Ami nem önmagában baj, csak bajjá válik, mert a végeredmény egyáltalán nem homogén. A tiurmix összetevői nem keverednek el teljese új egységgé, csupán egy zárt térben (ezúttal nem pohárban, hanem a regényben) rétegeződnek egymástól jól elválaszthatón.

Ami  kár, mert egyébként egyesével teljesen jól fogyaszthatók lennének az összetevők. Olyan blikkem volt, hogy ha Kepes csak egyre-egyre koncentrál, csuda klassz dolgot hozott volna össze. De így sokat markolt, és kicsúszott a kezéből a sok réteg és mondanivaló. Egyszerűen nem tudta összefogni a szociológiát, a családtörit és a krimit. 

Viszont: végig olvastam a regényt. Nem tettem félre útközben. A fenntartások ellenére sem. Ahogy egyébként manapság már nagyon simán megteszem, bármiről, bárkiről is legyen szó. Mert minden ógmógásom ellenére érdekelt, mi történt (szigorúan) Györggyel. S lássuk be, ez tulajdonképpen nem kevés.

Egy gondolat a borítóról

Önmagában nem lenne rossz, csak éppen semmit sem fejez ki a történetből. De tényleg semmit.

Egy gondolat, ami szíven talált (tökön rúgott)

Volt/van egy gondolat a könyvben, ami, ahogy egy sorral fentebb írtam, szíven talált, de inkább tökön rúgott. Azért, mert már többször tűnődtem önmagam felett, hogy vajon türelmes, megbocsátó jó ember vagyok-e, vagy csak simán kihasználható balfasz. Természetesen mindig az előbbire szavaztam, miközben valami ott bent a mélyben azt mondta: hahaha. 

A mondat így fest Kepes megfogalmazásában: 

Aztán hirtelen elszégyelltem magam: micsoda szar ember vagyok én, hogy mindenbe belenyugszom, hogy velem mindent meg lehet csinálni, és mindennek az ellenkezőjét is. De vajon hol a határ a bölcs elfogadás és a gyáva megalkuvás között?

És csakugyan. Úgy döntöttem, minden hibája, kavalkádsága ellenére is szeretni fogom ezt a könyvet. 

6/10

2024 novemberének átutalás napja, amikor a számítástechnika által a rendszer átutalások formájában, automatikusan megszabadít a fizetésem döntő hányadától. Cserébe viszont a tegnapi nap szabadnap volt. Annak ellenére, hogy csak kedd volt. Azért volt szabad, mert a szociális munka napja volt. Ezek szerint én a szociális szférában sofőrködöm, nem az egészségügyiben. Az elmúlt öt évben ez valahogy nem tudatosodott bennem. Ahoj! 

Mivel Szerelmetesfeleségtársam nem adott magának szabadnapot, egyfelől elmentem egy új kávéfőzőért („Morzsám, miért nem jön le a kávé, Vanda már nagyon várja!” – kérdezte tőlem vasárnap SzFT, amikor a fiamék itt voltak. „Tettél bele vizet?”, „Ja, te nem készítetted be? Mindig olyan gondosan megcsinálod.”, „El vagy nagyon kényeztetve!” Viszont a kávéfőző [kotyogósról beszélünk] füle addigra már megsértődött és valamelyest lekonyult. Még lehetett használni, de féltem, hogy elengedi magát, és valamelyikünk leforrázza valamijét.), meg mű-Jäger-ért az Aldiba, mert vasárnap Gerivel, a fiammal a jó részét megittuk annak, amit szombat délután SzFT-vel, SzFT-nek beszereztünk. S ha már elindultam, akkor a könyvtár felé is vettem az irányt. (Az a baj, hogy viszonylag messze van tőlünk a központi. Olyan jó lenne csak átsétálni a könyvekkel a hónom alatt! Tervezzük, hogy egyszer csak Gyulára költözünk, már tényleg többször elképzeltem, hogy elsétálok, maximum elbringázok pár perc alatt az ottani nagyon szimpatikus könyvtárba... Vess meg, marhaság, de még ez is vonz Gyulára.)

Egy felírt cím miatt a jövőkutatás polc előtt álltam meg. Ott volt, amit kerestem, meg másik két, csuda érdekes könyv is. Ugyanígy jártam amikor az MI-vel kapcsolatban kerestem egy optimista-verziós féltáglát. A féltégla maradt, de másik kettő jött velem. Meg felmentem a zenei gyűjteményhez is, és amit kerestem, azt nem hoztam el, de egy fajsúlyos ABBA-könyvet igen. SzFT-nek. 

Aki aztán itthon ha nem is rávetődött, de a munkája végeztével az ölébe vette a könyveket, és majdnem egy óráig nézegette őket. „Lesz egy előadásom, ahhoz találtam bennük kiegészítő morzsákat” – mondta.