Vannak könyvek, zenék, illatok, színek, hangulatok, amik egy-egy pillanathoz, személyhez kötődnek. Nekem az Asterix történetekről mindig a már bőven felnőtt Gergő fiam jut az eszembe. Nem tudom, mi mindent sikerült neki átadnom azokból a dolgokból, amiket valamiért értéknek tartok, amiket szeretek, de az Asterix-sztorikat azokat nagyon megkedvelte, az biztos. A már meglevő képregényeim igen gyorsan beköltöztek az ő szobájába. Igaz, a relikviákat a maga részéről is szaporította mindenféle forrásból beszerezhető, ilyen-olyan figurákkal is. Amikor elköltözött tőlünk, bőven huszonévesen, bár nem volt teljesen békés a hercehurca, nagyon böcsületesen vissza akarta adni a képregényeket..
– Apa, ezek a tieid, te vetted magadnak őket..
Nem kellett sokat gondolkodnom, átöleltem, a képregények nála maradtak. De azóta is, ha Asterix, akkor Gergő.

*

Ha jól belegondolok, a szerzőpáros az első Asterix-füzetben pompásan készre kitalált karakterek sorával, frenetikus alapszituációval, káprázatos geg-hegyekkel állt a közönség elé. Olyannyira, hogy ezeket voltaképpen csak ismételni lehetett. Gondoljunk csak a Obelix permanens sóvárgására a számára teljesen felesleges varázsital után, aztán maga a varázsital, a sztoikus és ironikus druida, a felsége által irányított vezér, az állandóan némaságra kényszerített dalnok, a fiatal csinos feleséggel bíró gall agg, az állandóan azzal vádolt halárus, hogy romlottak a halai, a kalózok, akik minden részben kihagyhatatlanul végignézik, hogyan süllyed el a hajójuk, Obelix menhirjei, Asterix és Obelix szópárbajai és megható kibékülései, ahogy a római kapuőrök az ég felé zúgnak római szandáljukból, a szandált a földön hagyva, Julius Ceasar, aki örök ellenség, mégis, nem egy alkalommal mint tiszteletre méltó, korrekt ellenfél jelenik meg... Még lehetne mit sorolni. De az első füzetek után ezek a momentumok a kapaszkodók, amik minden füzetben visszaköszönnek. Természetesen nincsen ezzel semmi baj.

A kérdés sokkal inkább az, vajon lehet-e újdonságot hozni egy bejáratott sorozatba az ikszedik történet után. Persze a kérdés úgy is feltehető, kell-e újdonságot hozni egy jól bejáratott sorozatba az ikszedik történet után, s vajon milyen reakciót vált ki az alapsémáktól való eltérés? 

(A másik kérdés meg az, ha nincsen, hogyan lehetséges egy, a régi sémákra, klisékre épülő Asterix-történetet értékelni, úgy, hogy az értékelés viszont ne épüljön a régi Asterix-értékelések kliséire, sémáira?)

Uderzo nem is próbálkozott ebben a füzetben a sémák megváltoztatásával. Szerintem ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Megtartotta a jól ismert kliséket, és azért a kiskölökkel valami újat dobott a történetbe, olyat, ami eddig nem volt. Jó, tény, hogy a kölök vs. varázsital által a farkánál fogva pörgetett tehénben tényleg van valami Flinstone-os, s ugye, ez esetben nem Uderzo-é az elsőség. Viszont tény, hogy az erőssé és függővé tett kölök valóban vicces. Ahogy az sem Uderzo ötlötte ki először, hogy mekkora poén pasik bénázásit bámulászni csecsemők körül, mégis nagyon jókat mosolygunk a két gall harcos sutaságán és próbálkozásain. 

Vagyis van ígyen egyfelől jó néhány bevált klisé, van egy pasik kontra csecsemő alapszitu, és persze a végén egy meglepő megoldás is. De hadd lassítsak egy kicsit!

*

Alkotótársa, René Goscinny halála után Albert Uderzo a Wikipedia vonatkozó szócikke szerint nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg egyedül, bár rendszeresen feltüntette az elhunyt szerzőtárs, Goscinny nevét is. Az Asterix fia című darab eredetileg 1983-ban jelent meg. 

Amikor a címével és a borítóval először találkoztam, csudára kíváncsi lettem rá. Valami olyan kellemes, bár értelmetlen és megmagyarázhatatlan borzongás kapott el, mint amikor a Tarzan fia könyvcímmel találkoztam első ízben: volt benne valami borzongatóan  izgalmas, hogy a nagy hősnek utódja lesz.

Nos, előre futok és spoilerezek egy hatalmasat: vastagon csalatkoznom kellett, Asterixnek nem lett utóda ebben a füzetben sem. Legalábbis édes fia nem. Mert nevelőapja az valóban lett egy az ajtaja elé tett csecsemőnek, akiből a csodaital hatására amolyan gall  Flinstone Benőke vált. (De még ez a nevelőapaság is csak ideig-óráig tart.) S aki körül, mi sem természetesebb, a cselekmények kulminálódnak. A cím után ez, gondolom, annyira nem meglepő. 

Ami meglepő a történetben, hogy ezúttal van egy izgalmasan titokzatos mozgatórugója az eseményeknek: kicsoda is a gyermek, és miért nyer meglepően nagy fontosságot a személye? No, ezt nem spoilerezem le. Legyen elég annyi, hogy a megoldás korántsem annyira izgalmas, mint az út, ami hozzá vezet: némileg, kis logikával kiszámítható. Vagyis a rejtélyesség nem Uderzo erőssége. Minden esetre rosszul nem jön ki ezzel a megoldással. Csak nem olyan aztamindenit! a végső feloldás: a meglehetősen feltupírozott várokozásokkal szemben a rendelkezésre álló lehetőségek meglehetősen mezítlábas végkifejletet tettek lehetővé. De komolyan, mi lenne az a dolog, amit nem bocsátunk meg Asterixnek és alkotóinak? 

A füzet ezért szellemes, mulatságos, jól felépített. Mondjuk hangosan nem kacagtam egyszer sem, viszont folyamatosan mosolyogtam. Illetve dehogyis, egyszer felnevettem, az akkora poén volt. 

Tetszett az az ezen a füzeten belül visszatérő motívum, hogy a gallok ellenfelei itt nem Asterixtől, Obelixtől, a falú népétől, hanem a talált Benőkétől félnek, előle menekülnek. A kissrác igen jól eltalált egyéniség, komolyan. 

Gondolom, mindebből egyértelműen lejött, hogy ez az Asterix-füzet is hamisítatlanul jól szórakoztat. S vajon várunk tőle bármi mást? 

Brian Wilson Aldiss angol író volt. Tisztes kort, kilencvenkét évet élt, 2017-ben hunyt el. A sci-fi szeretők és a kritikusok azt mondják, az egyik legtiszteletreméltóbb sci-fi szerzők egyike. S akkor máris egy ellentmondás: magyarul összesen nyolc könyve jelent meg. Ebből az egyik nem regény, hanem egy szerzőtárssal, David Wingrove-val írt sci-fi–történet, Trillió éves dáridó címmel. Egy másik könyve, a Heliconia az eredeti nyelvén trilógia volt. Magyarul csak az első kötet jelent meg 1992-ben, és azóta sem, semelyik másik kötet. A könyvei a moly.hu-n átlagosan hetvenöt százalékos tetszési indexet érnek el. A látszólagos magas szám ellenére ez nem egy kedvező mutató. Egy átlagosan vacak könyv szokott udvariasan ennyi értékelést kapni. Ami azért bőven meglepő, tudva, hogy a sci-fi egyik klasszikusáról beszélünk. 

Ami még meglepő, hogy az elbeszéléseivel sincsen elkényeztetve a magyar közönség. Voltaképpen a Galaktika magazin 60. számában jelent meg több írása, valamint a Táncsics Kiadó 1973-as, Kaland a végeken című kötetében egy elbeszélése. Nem túl bő megjelenés. (Forrás.)

A jelen kötete, A rendszer ellenségei vékony könyv, százegynéhány oldal. A borítója úgy elhibázott, ahogy van. Nem akarom bántani a borítót megalkotó Jantner Jánost, mert még csak nem is a rajz, a festmény minősége a fő probléma (bár is megérne egy diskurzust), hanem elsősorban az, hogy egy borítónak, ugyebár, ajánlania kellene a belső tartalmat, illusztrálnia, kiemelnie kellene, hogy miért érdemes az adott könyvet elolvasni. Ez a borító vajon mit ajánl? Egyértelműen egy silány ponyvaregényt. Pedig nem ponyvaregényt olvasunk. Sajnos. Mert ha ponyva, ha sci-fi, nekem azonnal Burroughs John Carter-könyvei jutnak eszembe. Mint minőségi sci-fi ponyvák. Mert azokat jó olvasni. 

Egy olyan regényt olvasunk, amelynek lényegét teljes mértékben elmondja a fülszöveg. Mondom TELJES MÉRTÉKBEN. Ha érted, mire gondolok. 

Turistacsoport indul jutalomutazásra a messzi Lysenka bolygóra. Ők a Rendszer támogatói, kiszolgálói, az elitcsapat, akik megérdemlik, hogy szabadságukat kivételes helyen, különleges körülmények között töltsék, de váratlan fordulat történik: első kirándulásukon foglyul ejtik őket a vad bennszülöttek. Nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai.

Úgy gondolom, hogy fülszöveg-író képzéseket kellene indítani, olyan szakemberek kiidomításására, akik képesek arra a bravúrra, hogy ne lőjék el egy-egy könyv összes puskaporát a borítón és ne spoiler-ezzék rommá az egész kiadványt. De legalább egy-egy észnél levő szerkesztő kellene, aki leszakmázza ezeket az ajánlókat. Mert ni, ezzel a fülszöveggel is az a gond, hogy voltaképpen mindent elmond a könyvről. Persze, tehetnénk hozzá, ha csak ennyit tud a könyv... S igen, igaz ez a szempontú érvelés is, mert valóban, A rendszer ellenségei ugyan több mint egy macikás leporelló a padlón ücsörgő, állandóan csokis szájú csimotának, de úgy fest, annyira azért nem olyan nagyon haladja túl a színvonalat. De a csokis szájú jobban jár a macikás kiadvánnyal... Nyilván. Nem tud olvasni, fogalma sincsen a sci-fi-ről. Egy kicsit azon gondolkodom, nekem van-e vagy szerezzek be macikás leporellót?

De van jó hírem: van, ami a fülszövegből kimaradt: a tömény politika. A regény hősei, az elit csapat gyakorlatilag kommunista. Nem sztálinista, kommunista. Együtt, egymásért, az egyedi gondolkodás pfúj, a közös érdek az egyetlen legális cél, és így tovább. Úgy is ismered ezeket. De nem ám csak úgy kommunisták ezek az elitek, hogy ilyesféle elveket vallanak, és mi, olvasók meg majd jól kisakkozzuk az olvasás során, hogy mit is gondoljunk róluk, hanem úgy azok, hogy bármilyen más, az övékével nem egyező társadalom legcifrább letaknyozása ez: kapitalisták! Ez először mulatságos, hiszen a fülszöveg is elmondja: vad bennszülöttek ejtik fogságba őket. (Felejtsük el, mert nem az író, hanem a fülszöveg megfogalmazása, hogyan lehetnek bennszülöttek, akik „nem mások ők, mint az egykor hajótöröttekként a Lysenkán ragadt emberek elállatiasodott utódai,” Na, most akkor?) Haha, a vad bennszülöttek kapitalisták! Haha! Nem jön teljesen szívből a nevetés, mert mire idáig eljutunk, túl vagyunk néhány tömény beszélgetésen. Igazság más sem nagyon történik, mint hogy ez az elit (erre varrj gombot: két napja olvastam ki, és a fő-főhősök neveiből csupán egyre emlékszem!) beszélget. Unos-untalan, minden helyzetben, ha kell, ha nem, ha van rá oka, ha nincsen. Jobbára nincsen. A szituációkat a legtöbb esetben éppen a beszélgetésük teszi képtelenné, és a maguk számára is elviselhetetlenné. A halál torkában is azzal vannak elfoglalva, hogy a másik korrekten fogalmaz-e vagy visszatérve a civilizációba kénytelenek lesznek-e jelenteni? S ez megint lehetne egyfajta paródia alapja, ahogyan a kapitalista kintszületett-bennszüllöttek státusza. De Aldiss rettentő humortalanul fogja meg a dolgot. Amikor már el-elnevetnénk magunkat, mindig van valami olyan beszélgetés, ami súlyosan felhívja arra a figyelmet, hogy nagyon komoly kritikáját olvassuk a kommunizmusnak. Hiszen ne feledjük, eleve a homo uniformisról olvasunk! (Ami így 2019-ben azért röhejes, mert a másság ájult tiszteletének megkövetelése közben a kapitalizmus globalista jobb keze gyúr bennünket laza tésztaként egyneművé. Miközben persze eszembe sincsen elvitatni a kommunizmus egyen-ségének a szörnyűségét, aközben nem tud nem eszembe jutni a Pink Floyd Another Brink In the Wall című száma alá készített képsorok azon része, amikor a tanulók menetelnek egy cél felé, bele egy hatalmas húsdarálóba, amiből egynemű, megkülönböztethetetlen masszaként távoznak.) Teszem hozzá, a kritika jobbára abban merül ki, hogy az élcsapat mindig csak beszélget, tücsköt-bogarat összehord. Ami folytonos eszmecsere a kommunizmus coclista verziójára nézve már valóban sok igazságot tartalmaz, vö. a bizottságokkal, de azért itt nem a coclizmus, hanem a kommenyizmus kritikáját olvassuk, s bizony az alapul vett társadalomban a kommenyisták nem csupán beszéltek, hanem bőszen társadalmi rétegeket likvidáltak. (Összességében elég hathatósan, hiszen közel háromszázillió embert irtottak ki.) Van olyan beszélgetésük, ami már-már teljesen humoros, olyasféle mint az Erik, a viking (az exem Erika volt, s egyszer egy barátom mondta: „Az a te viking feleséged!”) híres jelenetében, amikor süllyed Atlantisz, s a süllyedők a vérvalót is teljesen kézenfekvő természetességgel tagadják. 

De Aldiss ilyesmit nem enged meg magának. Ahogy igazi akciót sem. S ahogy, sajnos, igazi mondanivalót sem. Az még erénye lehetne, hogy nem fekete-fehér egyik társadalom sem, sem a bennszülötteké, sem az elitté, de valahogy olyan érzésem maradt, hogy nem az író szándéka, sokkal inkább a szándéka ellenére maradt meg ez az üdvös ellentét. Mert ha kritika, akkor egyértelműen ki kellene derülni, minek a kritikája. De miközben a bennszülöttek azért egyre szimpibbek, például mert egy tisztességes megerőszakolás, csonkítás sincsen, sőt, ételt, italt adnak, még vallásos rítusaik is vannak, aközben mégis csak vadak, civilizáció mentesen. De legalább beszélni tudnak. De egészen azért nem lesznek szimpatikusak. Ahogy az elit tagjai egy másodpercre sem. Vagyis a könyv teljesen hőstelen, senki nincs, akivel szimpatizálhatnánk sem nagyságában, sem esendőségében. 

Tehát, jól figyelj, nincsen igazi cselekmény, csak történget valami, nincsenek igazi alakok, csak papírmasé figurák, nincsen igazi üzenet, csak valami összeizzadt politikai kritika. Mi van hát? Egy nagy név, százegynéhány oldal és egy másik regény, mintegy összehasonlítási alapul, a túloldalról, ami uszkve ugyanerről szól: mi történik egy lezuhant űrhajó túlélőivel, ha a bolygó, ahol élniük kell, civilizációmentes, és alig valami maradt az eredeti lehetőségeikből, készleteikből? A túloldalról való a regény mondom, mert Bulicsov Túlélők című könyvéről van szó. Nem mondom, hogy nem lehetne rajta mit csiszolni, mert lehetne. Ám Bulicsov hozzáállása egészen más a hőseihez. Igaz, eszébe sem jutott kapitalista rendszerkritikát akart írni. Sci-fit írt a kultúra megőrzéséről, s arról, mi is a kultúra, amikor az élet megvédelmezéséről van szó? 

Száz szó mint egy: Aldiss könyve simán lapos. Nem simán: dögunalmas és semmitmondó. S arról még nem is beszéltem, hogy kifutása sincsen. A könyv közepétől azon agyaltam, vajon mi vitte rá Aldiss-t 1978-ban ennek a könyvnek a megírására? Mondom 1978-ban! Túl az 1984-en, túl Zamjatyin Mi-jén, túl a Sötétség délben-en. Mi többet gondolt vajon ezzel a történettel elmondani? 

Viszont van egy jó hírem! A Moly olvasói azt írják, hogy van Aldiss könyvei között egy kakukktojás. Az jól sikerült. A címe: Amíg világ a világ. 

Ahogy már írtam valahol, valamikor, ezt a sorozatot, pontosabban nem ezt, hanem a film-verzióját Ofi becenevű barátom tukmálta rám. Tukmálnia kellett, mert a zombis frincfrancoktól zsigerből idegenkedem, már csak teológiai alapokon is. (Meggyőződésem, hogy az ember számára adott az életre az a hetven-nyolcvan év, kinek mennyi, aztán kakukk, amit döntünk, azt itt döntjük el, és nincsen ám idők végtelenségéig égő pokol sem, hiszen az teljesen igazságtalan lenne.) Ofi azzal érvelt nekem, hogy ebben a történetfolyamban teljesen mellékesek a zombik, a lényeg az emberek egymás közötti kapcsolatain van. Ahogy már írtam, voltaképpen meggyőzött, bár a filmsorozatba nem sikerült beleszerelmesednem, a képregényeket viszont, ahogy hozzájutok a könyvtárban a soron következőhöz, állhatatosan hordom hazafele. Erre a 12. részre elég sokat kellett várnom, soha nem volt ott a polcon. Na, de most...!

Mivel sorozatról van szó, nem ismétlem magamat, a szerzőkről, a rajzokról, a koncepcióról, a szürkeárnyalatrokól nem írok most újra. Ebből kifolyólag ez az értékelés nagyon nem lesz grafomán, de megteszek mindent, nehogy csalódás érjen. :-)

Az Élőhalottak alapképletét mindenki ismeri, ezt sem ismételem el. (Ha valaki nem, tessen szépen beírni a blog keresőjébe, hogy The Walking Dead, és láss csudát!) A csudálatos az, hogy a mennek-mendegélnek, zombit gyilkolásznak, néha őket gyilkolásszák, elvesztenek embereket, újak csatlakoznak, van, aki aberrált gazember, van, aki kemény, de jó ember, néha megállnak, de mindig odébb kell állniuk, szerelmesek, barátok, folyamatosan továbbképzésen vannak életbenmaradásból. Úgy ennyi a történet. A finomságai a részletekben rejtőznek. 

A BIZALOM MINT OLYAN

Ebben a részben egy fő vonal van, és a bizalomról szól. A bizalom szóra elsőre ezt a meghatározást találtam: „a meggyőződés érzése, hogy egy személy vagy egy esemény az elvárásainknak, elgondolásainknak megfelelően fog viselkedni, alakulni”. A bizalom alapja tehát a következetesség. Az, hogy bizonyos dolgok mindig következetesen ugyanúgy történnek, bizonyos személyek mindig ugyanúgy viselkednek. De a meghatározásból kimaradt egy fontos szempont: az, hogy a következetesség önmagában kevés, bizalom akkor lesz belőle, ha az adott dologra, személyre rábízhatjuk magunkat. Ezért ha valaki következetesen egoista, hazug, erőszakos, energiavámpír, ésatöbbi, benne a következetesség ellenére sem bízhatunk. Mert a viselkedése ugyan kiszámítható, következetes, de mert ellenünk dolgozik, nem méltó a bizalmunkra. Ezért van, hogy a bizalmat meg lehet nyerni és el is lehet veszteni.

Az elvesztett bizalom visszanyerése nagyon kemény dió. Ahogy a réges-régi bugyuta, ám mégis igaz emlékkönyv bejegyzés mondja: „a barátság aranyfonál, de ha egyszer elszakad / össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad”. A barátság bármilyen kapcsolatformával behelyettesíthető. Arról a személyről, aki következetesen ellenünk dolgozik, kialakul bennünk, hogy megbízhatatlan, nem lehet rá számítani, vigyázni kell vele. A tapasztalatokból kiinduló prekoncepciók miatt alapból tartjuk vele szemben a három lépés távolságot.

A bizalom megnyerése tiszta körülmények között viszonylag könnyű dolog. Ha valaki nyitott, segítőkész, jóindulatú és figyelmes, és mindezt következetesen gyakorolja, méltó lesz a bizalomra. Nehezebb a dolog, ha a fogadó félnek az adott területen negatív tapasztalatai vannak, ha adott helyzetekben, adott emberektől következetesen ugyanaz a negatív inger érkezett. Ha egy kutyának a csengő megszólalásakor enni adunk, akkor egy idő után a csengő hangjára is elindul a nyálelválasztása. De ha a csengő hangjára mindig végighúzunk rajta egyet a pórázzal, akkor ez a hang félelmet vált ki belőle, védekezésre fogja késztetni. 

A képregény kis csapatának az a tapasztalata, hogy a bizalmat nagyon ki kell érdemelni, nem jár alapból, mert az alapból ajándékozott bizalom halálos lehet. A főhősnek ez például az egyik kézfejébe került. Több társának az életébe. A bizalom hiánya, a bizalmatlanság közvetlen velejárója az óvatosság. 

A sorozatos negatív élethelyzetek szülhetik a túlzott óvatosságból fakadó pesszimizmust. Vagy a teljes realitást. Ezen lehet vitatkozni. Ahogy az is valóság, hogy a rengeteg negatív tapasztalat egy idő után túlzottan felnagyítja az érkező pozitív ingereket. Erről szól a rossz zsaru, jó zsaru közhelye, de erről szól valahol a Stockholm-szindróma is. S ezért van, hogy sokan esztelen párkapcsolatokba fognak az első pozitív visszajelzésre, amit kapnak, mert a vágyaikba öltöztetik a valóságot, fittyet hányva a valóság valóságos jeleire. 

A FESZÜLTSÉG MINT OLYAN

S a fentiekkel tulajdonképpen elmondtam ennek a kötetnek a tartalmát. Mert erről szól. Bízhat-e Rick és kis csapata abban, hogy emberi körülmények közé kerültek, hogy egy rend-alapú nagyobb közösség részei lehetnek, elengedhetik-e magukat, vagy higgyenek inkább a gyülekező jeleknek? Vagy azok nem is jelek, csak az őket befogadó nagyobb közösség óvintézkedései, hiszen Rick csapata, ha nem az, akinek ők gondolják őket, veszélyezteti a rendjüket, az életüket. Voltaképpen ezzel a dilemmával telik el ez a 12. kötet. Kicsit olyan, mintha a szerzők sem tudnák eldönteni, hogy a befogadó közösség milyen is legyen, oázis vagy újra csak gazemberek tömkelege? 

Olvasás közben egyre Alfred Hitchcock ját a fejemben. A kötet apró jelekre épít pro és kontra, mindvégig bizonytalanságban hagy, hová is kerültek Rick-ék. Le kell adniuk a fegyverüket és elválasztják őket egymástól, de végre fedél van a fejük felett, ágyban, nyugodtan alszanak és nappal gyerekek zsibongásától hangosak a kis utcák. Pro és kontra. Vica versa. Érv és ellenérv. Egy olyan világban, ahol a tévedés mindannyiuk életébe kerülhet. Kezdetben egyedül Rickben teng túl az óvatosság. Vagy csak egyedül ő reális. Aztán ő is beadja a derekát. Mert a biztonsági szabályok, például a fegyverek leadása egy teljesen érthető elvárás a befogadók részéről. Ráadásul milyen empatikusak, hiszen az „érzelmi értékkel bíró kard” simán ott marad a fekete lány, Michonne birtokában, csak fel kell tennie a falra. Az elbúcsúzik tőle és felteszi. 

De a szerzőpáros nagyon ügyesen adagolja vagy vonja meg az infókat. Rick kezdeti bizalmatlanságát ügyesen erősítik meg a kisfia, Carl nagyon is felnőttes gondolataival, hogy nem jó ez az egész, mert elkényelmesít mindenkit, hiába az ágyban alvás, hiába van csoki, az odakinti világ ettől fikarcnyit sem változik, s ha ez valamiért egyszer véget ér, akkor a végzetük lehet, hogy elkényelmesedtek. 

Nincs válasz ebben a kötetben. Az, hogy a történet még legalább tíz köteten keresztül tart, az azt sugallja, hogy nem az Édent találták meg, nem Kánaán határát lépték át, vagy ha mégis, akkor is lesz, történik valami, ami véget vet a jónak. (Arról nem is beszélek, hogy a filmsorozat már a tizedik évadnál tart. Most néztem, az angol képregény-sor pedig a harminckettedik kötetnél.) 

Az úgy van, hogy amikor olvastam ezt a részt, váltig az járt a fejemben, hogy most valahogy szerencsétlenül jártam a könyvtárból hazahozott képregényekkel. A Saga harmadik része sem nyűgözött le, az Orgyilkos osztály szinte irritált, és most ez az Élőhalottak is olyan kis passzív agresszív kötet. Aztán most, ahogy írtam róla, valahogy az a kép állt össze, hogy minden akciómentessége ellenére lehet, hogy ez az egyik legjobb rész, éppen azért, mert minden különösebb akció nélkül tartja fent az érdeklődést. Ahogy Hithcock csinálta. És ez nem semmi kiindulási alap. 

Teljesen ismeret-szűzen emeltem le a könyvtárban a képregényes polcról. Úgy, hogy egyszer már otthagytam. Most, hogy megvárt, másodszorra már elhoztam. Akkor is, ha a képregény címe, és ez a bugyi-Barbie rózsaszín (manapság pink, mert állítólag a kettő nem ugyanaz) borító teljesen üti egymást. Ha kinyitom a kemény borítót, és belelapozok, akkor pláne. Ez a bugyiszín, középen azzal a Harry Potter dizájnú sráccal valahogy arra hajaztatta az asszociációs készségemet, hogy valami kis gimis nyáladzás fog itten következni. A képregény címe voltaképpen csak akkor tűnt fel, amikor magamhoz ragadtam a könyvet. Vagyis voltaképpen még akkor sem, mert konzekvensen ÖNgyilkos-nak olvastam. Csak amikor beírtam a Gugliba, hogy ÖNgyilkos osztály és semmit nem adott ki a kereső, akkor lettem figyelmesebb olvasó. 

Szóval támadt bennem valami erőteljében is lankadt érdeklődés a képregény és a sztori iránt. Így pedig elég nehézkes harcra késznek lenni, férfiként ezt tudjuk nagyon jól. Lehet belőle kemény küzdelem, de ahhoz vastagon szükség van a másik félre is, hogy érdemleges, emlékezetes süljön ki a dologból. Persze, hogy lehet komoly vágyakozás és még inkább elkötelezettség nélkül olvasni, de olyan ez, mint a szexualitás, ha érted, mire gondolok... Egyfelől ilyen alapállásból nehéz igazán nagyot alkotni, de persze menet közben kiderülhetnek pozitív turpisságok, amik a közös élményt egészen más mederbe terelhetik, és a lankadt érdeklődésből ereszd el a hajamat kreálnak. Néha apróságokon múlik az egész. De sikerülhet. Csak nagyon ritkán. 

A SZERZŐK

Rick Remender 1973-ban született. Számos híres képregényben volt alkotótárs. Olyan címekkel büszkélkedhet, mint a Venom, az X-Men és az Amerika kapitányi, hogy csak a talán leghíresebb témáit említsem. A Wikipedian a róló szóló szócikkben meglehetősen impozáns a listája azoknak a képregényeknek, amelyekben Remender íróként szerepet kapott. Az Orgyilkos osztály hét kötet ért meg eddig, tavaly jelent meg az utolsó. (Nem tudom, lezárt-e a történet, vagy a rétestészta-kategóriájú sorozatok közé tartozik?) E kötet utószavában Remender azt írja, hogy a történet saját élményeiből táplálkozik, vagyis önéletrajzi ihletésű. Nyilván szabadon értelmezhető és boncolgatható, hogy ez milyen mértékben igaz, Remender köztörvényes, de szabadlábon működő gyilkos vagy csupán egy kemény gyerekkort megélt alkotóművész? Vélem, hogy csak a második alternatíváról van szó. 

Wes Craig kanadai illetőségű művész. A Wikipedia-n róla, első nekifutásra nem találtam semmit. Ez az oldal szól róla.Az alkotásai száma nem annyira reprezentatív mint Remenderé, de az vitathatatlan, hogy van valami nagyon sajátos a stílusában. S ezzel a mondattal már azt is leszögeztem, hogy van stílusa. Viszont rögtön hozzá is teszem, hogy ez a stílus engem annyira nem fogott meg. Az utóbbi időkben olvasott képregény nagyon elkényeztettek (Blacksad [rajzban mindent visz], Saga, Hellboy, A setét torony, stb.) Craig rajzai számomra a Walking Dead képregény-sorozat rajzaival korrelálnak: nem győznek meg azonnal, nem varázsolnak el, nem vonnak be, de hosszabban olvasva-nézve mégis van bennük valami. 

A TÉMA

Még mielőtt, azelőtt egy kicsit le kell ragadnom a címnél. A magyarítása, ugye, úgy fest, hogy orgyilkosok a főszereplők. Az orgyilkos szó jelentése: lesből, hirtelen támadó gyilkos, jobbára politikai merényletek esetében használt a szó. Orgyilkos jobbára az, aki meggyőződésből öl. Az orgyilkos valamilyen személyes, érzelmi kapcsolatban áll az áldozatá(ai)val, vagy az azok által képviselt ügyekkel. Aki pénzért, megbízásból öl, az a bérgyilkos. A bérgyilkosnak nincs érzelmi kapcsolata a megölendő személlyel vagy a személy által képviselt üggyel. Számára a gyilkosság csupán munka. Ennek a képregénynek az angol címe: Deadly Class. Ha jól tudom, a deadly szó halálosat jelent. Hamarosan megérted, miért agyalgatok ilyen nüanszokon. 

Adva van alapszitunak Marcus, a tizensokéves srác, aki az utcán él. A szüleit meggyilkolták, senkije, semmije sincsen, percről percre létezik, azt birtokolja, ami rajta van, ami a keze ügyébe kerül. 

Egy nap Marcus halálos zűrbe keveredik, és egy lány megmenti őt. Azon az áron, hogy egy heves üldözés után megöl egy rendőrt. Marcus a lány barátainak (ismerőseinek) a kezébe kerül, akik elviszik egy különös helyre. Mint megtudjuk ez a Haláltanok Királyi Iskolája, ahol, ha akarja, Marcust vérprofi orgyilkossá képzik, mert a tehetség meg van benne. 

Marcus nem népszerű az iskolában. Aztán, ahogyan az leni szokott, egyre többen lesznek körülötte. Idáig még lehetne a sztori egy beteg Harry Potter-klón is, csak itt nem a kilenc és háromnegyedik vágány visz az oskolába, hanem egy lefelé haladó csigalépcső., hogy valahol a föld alatt (?) egyszerre ott hatalmasodjék a suli épülete, ahol majd, kétség nincsen, Marcus előbb-utóbb vérprofi orgyilkos lesz. Vagy bérgyilkos. Vagy simán gyilkos. A csuda tudja. Az angol cím ezért jobb, átfogóbb, általánosabb. Vagy csak itt, ebben az első részben nem derül ki, hogy a gyerekek or-ok vagy bér-ek. 

Viszont az kiderül, hogy az egész alapszitu beteg. Nem tudom még eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Beteg, mert hiszen a kamaszgyerekek számára az iskola a profi gyilkolászást tartja a felemelkedés lehetőségének. (Sőt, mint látjuk, Marcus itt éri meg először a szülei halála óta a valahová, valakikhez tartozás pompás élményét. 

Marcus ebben a kötetben két embert öl meg. Az egyiket az iskola megbízásából, házi feladatként (!), a másikat egy barátja védelmében. Ha marhára akarom, mindkettő védhető. Nem akarom. Nem tudom. Az a büdös helyzet, hogy valahogy soha nem kedveltem az öncélú vérpatak-történeteket.  Csak nagyon ritka kivétel, amikor el tudom viselni őket. (Nem, egyáltalán nem leszek rosszul, hanem a szép kis lelkemtől egyszerűen távol vannak, értelmetlennek tartom őket.) A kivételek: a Ponyvaregény és a Sin City-sorozat. Az egyik a humorával, a másik a kivitelezésével hengerelt le. Ha nagyon gondolkodnék, minden bizonnyal találnék még hasonlókat, de ez a két legjellemzőbb alkotás. Szóval mondom újra: nem a vér látványa borzaszt el, hanem a vér látványának öncélú alkalmazása. 

Ezzel nem azt mondom, hogy az Orgyilkos osztály egy öncélú, véres grafikai onanizáció, hanem azt, hogy egy YA-köntösbe csomagolt Sin City, csak messze nem annyira egyedi, nem annyira zseniális kivitelezéssel. 

Még azt sem állítom, hogy ne lenne akár szociológiai üzenete a történetnek. Ha már Remender, a saját bevallása szerint valami nagyon hasonlót élt át 1987-ben (vö.: alcím!). Szociológiai üzenet: tartozni kell valahová, mert a valahová tartozás célokat, életkedvet ad. Ezáltal ez pszichológiai üzenet is. Ha akarom. De lássuk be, valahogy nem annyira elképesztően életközeli, valóságmásoló sztori. 

OLVASÁS KÖZBEN

Nem volt bennem sem aha-élmény, nem nyűgöződtem le a képi megoldásoktól, és nem „szippantott be a történet”. Sőt! A kamaszokból a Haláltanok-suliban kinevelt orgyilkos generáció ötletét némileg erőltetettnek vélem. Ahogy a főhős konfliktusai is mondvacsináltak. S ahogy némely szereplők motivációja után is nem győztem ide-oda lapozgatni, hogy vajon csak én olvastam-e felületesen vagy tényleg nem volt róla szó? 

E kötet konfliktusának a gerincét adó, égett arcú srác jól kitalált figura. Khm. Csak éppen azt nem tudjuk meg, miért égett arcú (sebaj, majd később, talán), miért utálja már az első felbukkanásakor Marcust annyira, hogy ki is mondja, ő a halálos ellensége, miért követi Marcus társaságát, és egyáltalán, hány éves a kapitány? 

Ezzel együtt az az utolsó jelenet, no, az nagyon ott van: frappánsak a párbeszédek, jók a fordulatok, jók a rajzok, akkor éreztem egyedül, hogy nos, igen, minden a helyén van. 

Azzal azonban nem tudtam mit kezdeni, hogy a Harry Potter történet egyszerre átváltott A Wall Street farkasá-ba (utánozhatatlan, felülmúlhatatlan, kár is próbálkozni), és Marcus túltolt LSD-mámorában gyönyörködhetünk. Ahol aztán valóban nem tudjuk mi sem, mi a képzelet és mi a valóság. Marcus leugrik a hatodikról, megtartja egy pálmafa... Nos... Khm... 

Nem az zavar, hogy tinik gyilkolásznak. Ilyen már volt. Hogy a legminőségibbeket említsem, első a csodálatos és felülmúlhatatlan Legyek Ura. Aztán a Battle Royal és a Beszélnünk kell Kevinről. (Vannak még mások is, ott van az Éhezők viadala, ami egyértelmű és egyértelműen gyenge koppintása a Battle Royal-nak. Tovább most nem is gondolkodom.) Ezekre jellemző, hogy az erőszak nem cél, hanem eszköz, és a fiatal szereplők előtérbe hozása az erőszaktól való elborzasztás érdekében történik. Ami ebben az esetben, az Orgyilkos osztály esetében egyelőre nem elborzasztás, hanem kiút. Ugyan nem maga az erőszak, hanem az erőszak, az iskola, ami összeköti Marcust a többiekkel, De itt le is blokkoltam. Megpróbáltam magát a történetet élvezni, de azt meg nem élveztem. Elfogadom, hogy rosszul állok hozzá, de nem tudom, mi a helyes hozzáállás. 

Szóval úgy voltam ezzel a képregénnyel, hogy nem rossz ez, nem rossz ez, csak nem jó igazán. Sem olvasni, sem nézni. De tény, hogy az az utolsó jelenet, ott a sikátorban a szemetes konténer mellett, az arra biztat, hogy vegyem kezembe a második kötetet is. Akkor is, ha majdnem biztos vagyok benne, hogy csalódás lesz. (A képregényből filmsorozat is készült. Annyira nem lettem rá kíváncsi, de meggyőzhető vagyok. Amíg ez meg nem történik, addig nem mozdulok rá.)

Fumax, Budapest, 2019, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700531 · Fordította: Rusznyák Csaba

3/5

(2019)

Kuczka Péter igen biztos kézzel szerkesztette a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot. Kezdetben még a sorozat formátuma is egyedi volt. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a későbbi, „nagyított” változat. Ahogy a Galaktika magazinnak is az első formátuma volt az egyedibb és praktikusabb. Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, tehát Kuczka Péter nagyon jól tette, hogy Bulicsovnak ezt a kötetét is beszerkesztette a KFK sorozatba. 

A NOVELLÁKRÓL

Nem lenne nagyon hitles, ha azt mondanám, a novella nem annyira a kedvenc műfajom, de mégis van benne igazság. De hiteles azért nem lenne, mert ha csak Bradbury-re gondolok, ó, Bradbury, azonnal és rögtön megdől, porrá aláztatik, felszántatik és besózatik a ki sem mondott állításom a novellákról. S Philip K. Dick-et akkor még nem említettem. S még azt sem mondtam, hogy ha azt mondja valaki, sci-fi irodalom, nekem azonnal egy magyar novellának is rövid kis írás ugrik be, amit gyerekkoromban olvastam először, de annyira megmaradt, hogy lám, most is felidézem: Kaszás István A modell című két és fél oldalas szösszenetéről van szó, amely a Galaktika 27. számában jelent meg. 

A novella nagyon nehéz műfaj. Kevés szóval kell felkelteni a nyájas érdeklődésemet, kevés szóval kell azt fenntartani, és el kell érni, hogy azt mondjam: érdemes volt egy kicsit babrálnom ezzel a szöveggel. S persze ezt is kevés szóval. Mondom, a novella nehéz műfaj. 

Ilyen felvezetés után nem ördöngösség kitalálni, hogy Bulicsov eme kötete: novelláskötet. (Idén megjelent egy másik novellagyűjteménye is Projekt 18 címmel, és azt olvasom, az abban található novellák döntő része magyarul még nem látott napvilágot.) Ez utóbbi tény arról is szól, hogy Bulicsovnak egyfajta reneszánsza van, a Metropolis Media három kötetet is kiadott tőle. Lám, mostanság még én is több könyvét olvastam. Bulicsov személyéről ebben az értékelésben gépre vetettem néhány szót. 

BULICSOV NOVELLÁI

Bulicsov nem egy Bardbury. Nem is Lem. Nem annyira lírai mint az előbbi, és nem olyan tréfás, mint az utóbbi. Bulicsov az Bulicsov. S úgy gondolom, ezzel nem mondok keveset. Azon tűnődöm, hogy ha nem tudnám, mit olvasok, megismerném-e Bulicsov stílusát? Vagyis egyáltalán: van neki saját stílusa? Az tény, hogy Bulicsov szovjet-orosz író volt. S hogy a szovjet-orosz íróknak van valami, minden egyediségük mellett sajátosan közös stílusa. Amitől jobbára jó olvasni őket. Talán mert mind Gogol köpönyegéből bújtak ki. Legyen szó Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Ilf-Petrovon át Akszjonovig, Poljakovon át Lukjanyenkóig, a Sztrugackij tesókon át Bulicsovig. 

Először is gyorsan leszögezem: nagyjából minden egyes novellára igaz, ha nem fordulnának az események fantasztikusra, a hangnem miatt teljes mértékben maradhatnánk a Földön is, teljesen szokványos irodalmi eseményeket szemlélni. Ebben az értelemben Bulicsov köznapi irodalom. Ezért elmondható, hogy Bulicsovot nem annyira a saját stílusa, mintsem a mondanivalója jellemzi. Az előzőleg olvasott regényében, a Túlélők-ben tűnt fel, hogy természetesen vannak konfliktusok a történetben, vannak rosszul döntő emberek, vannak jellemhibák, de nincsenek rossz emberek. Nehogy úgy képzeld el Bulicsov írásait, mint a Macskafogó végét, amikor a gaz macskák megjobbítva, kézen fogva, kisangyal-mód virágot szagolgatva sétálgatnak a réten! Szó sincsen erről. Mégis, illetve inkább mégsem arról van szó, hogy emberi hatalomvágy, szűkkeblűség, korlátolt gondolkodás, pszichózis, lelki betegség, irigység vagy bármi nagyon emberi hiba kiváltotta konfliktussal, helyzettel kell a szereplőknek megküzdenie. Ugyanez igaz ezekre a novellákra is. S ebben van valami nagyon szép. Mintha azt mondaná a szerző, van, lehet elég bajunk anélkül is ebben az életben, hogy egymásnak csinálnánk újabbakat. Marad elég kihívás, elég túlélni való anélkül is, hogy ember ember ellen fordulna, ember akarna ember fölé kerekedni, és így továbbolni. 

A novellák egy része arról szól, hogy az élet minden formájában élet. Amit lehet tisztelni, lehet szeretni, legyen bármilyen különleges, bármennyire különböző mint amit itt a Földön megszoktunk. (Majdnem azt írtam, lehet bármennyire más. De a „másság” kifejezést mára teljesen kisajátították a polkorrekt kifejezésmódhoz. Bulicsov pedig sehol nem erről beszél. Hanem az élet tiszteletéről, a kapcsolat lehetőségéről. Arról, hogy értelmes lények között lehetséges kapcsolat, lehetséges megértés, együttműködés, sőt, ahogyan azt a Hótündér című fájdalmasan gyönyörű történet mutatja, még szerelem is. Akkor is, ha az egyik faj oxigént lélegez be, a másik ammóniát, s az ebből fakadó hőmérsékletkülönbség áthidalhatatlan szakadék közöttük a közvetlen kapcsolat előtt: ami az egyiknek elviselhető, az halálos a másiknak, és fordítva. Az érintésig sem juthatnak el. Vagy mégis? 

Vagy ott van a Kettészakított élet hősnője, akit egy életforma robotjai kiszakítanak a Földről. Utazásuk során rádöbben, hogy a robotok más bolygókról is szakítanak ki értelmes lényeket, és az űrhajó különböző szintjein helyezik el őket, kit-kit a maga igényeinek megfelelő környezetben. Az ő szintjén például tengeri uborka formájú lények kapnak helyet... Akikkel aztán együtt tervezik a szökést, mielőtt az egyre hibásabban működő űrhajó végleg leállna. Egymásra szorulnak, ha szabadulni akarnak. De aztán nem csupán ez a szorultság lesz a kapocs közöttük. 

De ott van a Nehéz gyerek denevérforma lénye, akit pár társával egy űrhajóról mentettek meg, nm tudva, hol is van az eredeti bolygójuk. A denevérforma teljesen antiszociális, képtelen az együttműködésre, bár egyértelműen értelmes lény. Rombol és pusztít, képtelen a kötődésre. Hálátlan és követelőző. Aligha elviselhető. S mégis, és mégis, sok minden kiderül, amikor mennie kell. 

A Kozarin professzor koronája egy régi vágyamról szól. Amikor belefogtam az olvasásába, volt egy pillanat, amikor kitaláltam, mit fog tenni ez a korona. Pedig nem vagyok egy kitalálós típus. Az életemben két ember volt/van, akinek nagyon szeretnék az agyával gondolkodni. Nem azért, mert olyan, de olyan gondolataik vannak, hanem azért, hogy mélyebb empátiára legyek képes az irányukban. Azért, hogy megértsem a gondolatmeneteiket, az indítékaikat, a tetteik vagy az elmaradt tetteik ok-okozat összefüggéseit. Hogy kapcsolat lehessen. (Na, jó, az egyik ilyen emberrel kapcsolatban már indiferens ez az egész, csak volt idő, amikor nagyon-nagyon nem volt az. S ahogy belegondolok, utólag voltaképpen minden annyira érthető, annyira világos, hogy nem is kell a korona.) Attól tartok, Bulicsov sokkal optimistább volt a novella végével, mint amilyen én lennék, ha lehetőségem adódna feltenni Kozarin prof koronáját. 

De a kapcsolatról szól a döbbenetes Vörös szarvas – fehér szarvas című novella is, amiben legalább az empátia árnyékának megszületésében, ami, ugye a kapcsolat alapja, a művészet áll. Egy vad, gyűlöletes faj, úgy fest, kiírtotta a bolygón a nála gondolkodásában sokkal fejlettebb, de fizikai képességiben alatta levő sapiens fajt. A bolygóra leszálló kutató utálja is a kiirtókat veszettül. Egy barlangban talál egy festményt egy szarvasról, vörössel festve. Míves, kidolgozott barlangrajz. Egyértelmű, hogy a már meg nem található faj képviselőiben minden adottság meg volt ahhoz, hogy kiemelkedjenek a többi életforma közül. De jött ez a vad, türelmetlen, erős majomszerű faj, és jóformán egy kézlegyintéssel elvágta az értelmes élet teljessé fejlődésének az útját.  

A plug [majomszerű élőlény egy idegen bolygón; M. Z:] mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszítéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meg- húzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből fel- felé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy összekösse valamiképp a kisebb vona- lakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.
A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta az erejét. Sem a mancsa, sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.
A vízszintes vonal végén addig kaparászott míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság. (

186–187.) 

Nem veszem sorra az összes, tizenegy novellát. Maradjon valami a könyvből, ami teljesen spoiler-mentes. De ennyiből is kiderül, hogy Bulicsov miféle sci-fiket ír. S az is kiderül, egyértelműen, hogy a Bulicsov-féle sci-fiket érdemes olvasni. Nem csak az érzékekhez szólnak, nem csupán adrenalin-terelésre jók, nem filozófiai kérdések feltevéséig jutnak el, nem a fantáziadússáguk képeszt el, bár ezek közül természetesen egyik sem baj vagy másodlagos cél. Ráadásul így-úgy, itt-ott benne van Bulicsov novelláiban is mindez. Nekem az lett az üzenetük ezeknek a novelláknak, tudva, hogy most didaktikus leszek, hogy nincs fontosabb, mint a kölcsönös kapcsolat, a megértés, a megértésre törekvés. S Bulicsov novellái, bármelyiket nézem, minden giccstől, nyáltól mentesen ezért szépek. 

Bárhogyan is lesz a továbbiakban, a Saga-sorozat első két kötete mindenképpen az egyik legfigyelemreméltóbb  képregény, amivel eddig találkoztam, mind hangvitelében, mind kivitelezésében, mind mondanivalójában. Ahogyan azt mind az első, mind a második kötetnél írtam. Amit annál a két kötetnél írtam, most nem ismételem meg. Sem a kivitelezésről, sem az alkotókról írtakat. Felesleges szószaporítás lenne. 

  A  SOROZATOKRÓL  ÁLTALÁBAN  

Azt viszont megismétlem, amit már több helyen írtam. Alapvetőn nem szeretem a sorozatokat. Pontosabban a sorozatoknak azt az egyre divatosabb fajtáját nem szeretem, amikor egy elindul egy jó alapötlet, jól kidolgozott figurákkal, pompásan megálmodott világgal, ingergazdag konfliktussal, tehát csupa olyan dologgal, ami kiváltja az olvasóból, nézőből a mégmégmég-érzést, de ahogy halad előre a történet, egyre inkább érezni, hogy voltaképpen csak a felsorolt dolgokkal számolt(tak) az alkotó(k), a sztori egésze voltaképpen nincsen a tarsolyukban, csak irányvonalak vannak, amik majd menet közben alakítják a történetet. De mert az egész nincsen a tarsolyban, és az olvasottság, a nézettség viszi előre a cselekményt, az előbb-utóbb szükségszerűen bevonz kínban született konfliktusokat, személyeket, töltelék cselekménysorokat. Olyan konfliktusokat, személyeket, cselekménysorokat, amelyek nem származnak szervesen az alapokból kibontakozó konfliktusokhoz, jellemekhez, cselekménysorhoz, hanem azért van rá szükség, hogy menjen tovább a sorozat, legyen újabb kötet, újabb évad. Ami persze előbb-utóbb kifullad. 

Az első ilyen sorozat, amivel találkoztam a Lost (amelynek harmadik-ötödik évadjában a Saga írója, Brian Vaughan is alkotó részt vállalt.) A második évad már gyanús volt. Fel is hagytam vele. De messze a teljesség igénye nélkül ugyanezért hagytam abba A szolgálólány meséjé-t, ezért adtam fel a 12 majmot, sőt, ezért szerettem ki a Trónok harcá-ból is, mind könyvben, mind a filmsorozatból. S ezért tartok az olvasás-nézés alatt levő Térség-sorozattól is. 

Azokkal a sorozatokkal semmi bajom, amelyek egy kerek egész sztorit mesélnek el, a rétestészta érzés kínbanszületése nélkül. Azokkal sincs, amik több kötetet, évadot megélnek, de kötetenként, részenként egy-egy kerek egészet mesélnek el, úgy, hogy a keretek, szereplők ugyanazok (rengeteg ilyen van, most a Colombo jutott először eszembe.). Ezzel a sorozatformával akkor sincsen bajom, ha a részek között vannak összekötő elemek, bár ezek magukban hordozzák a kínban születés csíráit. (Példa: Dr. House) 

A Saga, ha jól láttam, jelenleg a hetedik kötetnél tart az eredeti nyelvén. Kicsit tartok tőle, hiába felktetett eddig csont nélkül két vállra, és adtam úgy magam teljesen neki, ahogyan eddig a való világban csak szerelmetesfelségtársamnak: pillanatok alatt, teljesen, félelmek nélkül és önfeledten. 

  ÉS  AKKOR  ITT  VAN  EZ  A  HARMADIK  KÖTET  

Aminek úgy örültem tegnap a könyvtárban, mint kiskutya a lasztijának, amikor végre kiengedik az udvarra. Hiába jött velem összesen kilenc másik kötet is, már hazafelé ezt olvastam. Naná! Mert mindaz igaz rá, amit a jól kitalált sorozatokról írtam.

Ha egy zenei előadóról van szó, azt mondják, az igazi súlyát a harmadik albuma mutatja meg. Az elsőn ott van minden, ami az út elején készült, ami kiforrott abban az időiben, amíg eljutott(ak) a lemezig. A második lemezre rákerül mindaz, ami az elsőről lemaradt, különösen, ha okosan gazdálkodtak az első lemez megjelenése előtti kincseikkel. S az elsőről lemaradtak mellé a másodikra rákerül még néhány új szerzemény, amelyet még mindig visz a kezdeti lelkesedés. A harmadik lemez egyfajta újrakezdés, és ezért mutatja meg, mennyi szufla van a produkcióban. A Saga-nak ez a harmadik anyaga.

Szóval rávetődtem erre az új, harmadik kötetre, s mire hazaértem, nagyjából a végére is értem.

Ami először feltűnt, hogy nem tűnt fel semmi ebben a kötetben. Vagyis a feltűnés hiánya volt a feltűnő. („Az a gyanús, ami nem gyanús, Pelikán elvtárs!”) Azért volt feltűnő, mert az első két kötetben valami mindig feltűnt. Néhány igen pompás rajz mindenképpen. Elolvasva a harmadik részt, nem volt olyan kép számomra, amihez vissza akartam térni. Átlapoztam újra az egészet, és csak egyetlen ilyet találtam, ami a maga egyszerűségében zseniálisan kifejező. Nem különleges, mégis pompás rajz. 

Nehogy félreértés legyen! A rajzok most is nagyon jók, Fiona Stamples, úgy tűnik, nem tud tévedni. Azzal sincsen baj, hogy meglepetés már nem ér, de hát hogyan is érhetne? De az meglepett, hogy most nem találkoztam olyan képekkel, mint eddig, biztosan el vagyok már kényeztetve, aminél leragadtam volna, amit újra és újra nézni akartam. 

De ez volt a kisebbik meglepetésem. A nagyobbik az volt, hogy a történetben sem nagyon volt most olyan szál, amelyik úgy istenigazából megragadott volna. Nem, nem állunk egy helyben, haladunk. Csak az eddigiekhez képest valahogy túl visszafogottan. Mondhatnám azt, hogy úgy tűnik, olyan lett ez a kötet mint Zorán Tizenegy dal című lemeze, amelyről egy valamikori kritikusa azt írta: erőgyűjtő lemez. Részleteiben gyönyörű, sokat mondó, lenyűgöző, de nincsen rajta húzódal, hiányoznak a dinamikus, sláger nóták. Ezzel nem azt mondom, hogy nincsen akció ebben a harmadik kötetben. Van. Még meg is döbbenünk, szomorúak is leszünk, felkiáltunk, hogy ne már, de ami történik, az eddigiekkel szemben pusztán a felszínt karcolja. Hiába az akció, helyben topogunk, helyben futunk, nem haladunk, voltaképpen semmit sem tudunk meg, és ami történik, ami kiderül, kicsit, hm, mi is itt a jó szó: érdektelen. Van két szerelmi szál, egyik nagyobb tragédiával ér véget mint a másik, van megint misztika (mi a fene is a könyv, amit Alanán kívül senki sem ért, mindenki csak egy szerelmes vacaknak tartja), van döbi (lám, mit érhet el egy ismeretlen gyümölcs csócsája, jó anyag, csak marha veszélyes), van polkorrekt elszólás, meg még korrektebb homoszexualitás (itt már azért nemár-érzésem volt, s csak azért is inkább az előzőről tettem be példa-képet) szóval sok minden, de az összkép szerint valahogy igazán nincsen semmi. Talán csak az alapvető üzenet marad meg, szerencsére: a család mindenek felett. Úrrómeó továbbra is imádja Úrjúliát, sőt, további rómeójúliák csatlakoznak hozzájuk félfajok közötti szerelmekben, de tragédia a tragédia ami történik velük.

Aztán még: annak ellenére, hogy alapvetően nem szeretem sem a trágárkodást, sem a közönséges dolgokat, (bár elismerem, hogy van, amikor indokolt és hiteles bármelyik eszközként) a Saga-ban kimondottan élvezem mindkettőt. Valószínűleg mert nem orrba-szájba használják a szerzők, és amikor használják, akkor indokolt oka van, hogy ezt teszik. Mert ízlésesen nem teszik unos untalan, csak adott szituációkban. Például, amikor Alana azt mondja Markonak, hogy: „Told le a nadrágodat. Hetek óta nem voltunk együtt. Le akarom szopni a farkadat.”, akkor az nem pusztán hatásvadász beszólás, ami nyilván minden pasiolvasónak tetszeni fog, hanem ott, a helyén teljesen helyénvaló kommunikációs forma két szerelmes között, ráadásul még dramaturgiai szerepe is van.  

Azt viszont nem mondhatom, hogy humor nincsen ebben a kötetben. Nagyon jót mosolyogtam, amikor a kis rabszolgalány bemutatja magát, és a hazugságmacska (aki nem beszél semmit, csak akkor, ha valaki hazudik. Ennyit mond: „Hazugság!” Mondjuk ennek tükrében az előző képsor is jó poén ám; az ott hazugságmacska.)

De a legnagyobb poén, amikor az erkölcsi zsákutcába kényszerített hazugságmacska már csak hallgat, és a Rabszolgalány veszi át a szerepét. 

Tehát semmiképpen sem mondom, hogy értéktelen, üres vagy érdektelen lenne ez a kötet. Csak azt mondom, hogy az előző két kötethez képest gyengébb. De a Saga-t szeressük ám, csakazértis, veszettül. Remegek érte, nehogy beleslusszanjon a bevezetésben ismertetett sorozatbetegségbe, és ki kelljen szeretni belőle. De ne ám! 

De eddig a harmadik részig itt kellene lennie a polcomon a köteteknek. 

Az első rész értékelését itt olvashatod. 

A második rész értékelését itt olvashatod. 

Pesti Könyv, Budapest, 2019, 152 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699290 · Fordította: Rusznyák Csaba

4/5

(2019)

Kir Bulicsov (az íróról itt és itt írtam már, nem ismétlem magamat) neve már kamaszkoromban kedves volt a füleimnek, holott csak Az utolsó háború című könyvét olvastam. Az utolsó háború közvetlenül ott volt a kedvenceim között, A sehollakók, A szerény zseni és a Láncreakció mellett. Rögtön a nyomukban volt A világűr robinsonjai. 

Ez utóbbi csak azért érdekes, mert az emberegyedülküszködikatúlélésértésgyőzisorraazakadályokat-típusú könyvek valahogy soha nem kötöttek le. Elolvastam ugyan Defoe Robinson Crusoe-ját, de onnantól tetszett, ahogy megjelentek a kannibálok. Aztán megint leült a történet, ahogy Robinson kettesben marad Péntekkel. Valahogy soha nem kötött le a puszta túlélésért folytatott harc. Éhes vagyok, szomjas vagyok, hőség van, megégek, hideg van, megfagyok, túl sík a sivatag, túl magas és meredek a hegy, túl nedves és sós a tenger, túl párás és veszélyes a dzsungel, túl kietlen és lakatlan a pampa... És így tovább. Megyünk, szenvedünk, ötletelünk, szenvedünk, túlélünk, betegek lettünk, meggyógyulunk, megsérültünk, felépülünk, találkozzunk már emberrel, de kár, találkoztunk... 

Nos ez téma valahogy semmilyen formában nem kötött le igazán. Robinson sem, a Sivatagon és vadonban sem, de a jó öreg képzeletkirály Verne Gyula bácsi sem. De még A marsi sem. Filmen is unatkozom, ha ilyesmi a téma, szinte azonnal becsukódom. A számkivetett is majdnem végtelenül untatott, hiába kedvelem nagyon Tom Hanks-et. 

Sorolhatnám tovább, de nem teszem. Lehet, hogy azért nem szerettem soha ezt a témát, mert frusztrált, hogy semmiről nem tudok igazán semmit, sem a földrajzról, sem a túlélésről, a biológiáról, a csomókötésről, a tűzgyújtásról, az ehető és mérgező gombákról, a mezőgazdaságról, a flóráról és a faunáról, és semmiről, tehát nem vagyok egy túlélő alkat. Bár voltaképpen túléltem már ötvenkét és fél évet, úgy, hogy Spártában a Taigetosz aljában végeztem volna, mint életképtelen újszülött, itt meg, lám, osztom az észt, és műveletlenül műveltségre hívom, aki olvas. 

A Túlélők témáját jól (és rosszul) összefoglalja a könyv fülszövege. 

A ​Pólus kutatóűrhajó húsz évvel ezelőtt tragikus balesetet szenvedett egy még felderítetlen bolygón. A fedélzeten mérnökök, tudósok utaztak családtagjaikkal. Akik életben maradtak, azoknak is sürgősen el kellett menekülniük az erősen sugárzó roncsok közeléből. A technikai eszközeiktől megfosztott embereknek meg kellett tanulniuk boldogulni a bolygó mesevilágszerű, mégis ellenséges környezetében, ám egy pillanatra sem adták föl a reményt, hogy egyszer segélykérő hívást küldhetnek a Földre. 
Húsz év alatt az eredeti túlélők a viszontagságok közepette megtizedelődtek, de ugyanakkor egy új nemzedék is megszületett, amelynek tagjai már a névtelen bolygót hívják otthonuknak, hozzáedződtek a zord éghajlathoz, és a vadászat is a vérükben van. 
Most azonban, húsz év múltán egy második felderítőhajó közeledik, a Magellán, melynek legénysége mit sem tud az egykori balesetről, ők csak egy ismeretlen világot akarnak feltérképezni. Vajon sikerül-e egymásra akadni a bolygó hatalmas, jeges vadonjában, megszabadulhatnak-e a túlélők kényszerű száműzetésükből? És egyáltalán vágynak-e erre a szabadulásra?

Egyre kevésbé kedvelem a fülszövegeket. Mert egyfelől túl sok mindent elmondanak, és jobban szeretek agyilag szűzen állni a történetek elé. Másfelől nincsen rosszabb, mint ha a fülszöveg félrevisz, téves képzeteket kelt. Itt az utolsó mondat ilyen. Előre szólok, hogy akár szólhatna erről is a könyv, adott hozzá minden, de eszébe sincsen ilyet tenni! Akár azt is mondhatjuk, hogy kár, hogy nem tett ilyet, mert érdekes lett volna ez a kimenetel is. Akár érdekesebb mint a Bulicsov általi végkifejlet. Jó, nem így lett volna érdekes, ahogyan a fülszöveg felveti, mert a történet összefüggéseiben így értelmetlen, amit a fülszöveg írója írt. Azért értelmetlen, mert a robinsonoknak már több generációja él együtt. Az első generációnak nyilvánvalóan minden vágya visszajutni a veszélyes, ellenséges bolygóról, a nyomorból, az éhezésből, a sárkunyhókból a Földre. A második generációnak, azoknak, akik még soha nem jártak a Naprendszerben, ez egyáltalán nem evidencia, hiszen számukra a bolygójuk adott, a Föld, annak kultúrája csak távoli, elvont fogalmak tömkelege. Ők nem visszavágyódnak, maximum próbálják elképzelni, milyen lehet egészen másképpen élni. De mert számukra a folytán leselkedő halál nem egy rájuk kényszerült életforma része, hanem a mindennapi létezés szükségszerű velejárója, a sárkunyhó nem szükségmegoldás, hanem az otthonuk, a bolygón rájuk leselkedő növények, állatok mondanak valamit számukra, míg a Föld növényei és állatai csak elvont fogalmak; ha azt mondják kecske, akkor ők a bolygó konkrét kecskéjét, a hatlábú, zöldszőrű, felágaskodva két és fél méteres lényt értik alatta, nem pedig azt a kis vakarcs, fehérszőrű bigyót, aminek van egy tasakja a két hátsó lába között, meg valami szarus izé a fején, és az a kis hülye szakáll az állán. No, ez számukra semmiféle konkrét jelentést nem hordoz. Vagyis valóban kiaknázható lett volna volna, hogy a második földi űrhajó megjelenésével konfliktus keletkezik a robinsonok generációi között, menni vagy maradni, de Bulicsov kihagyta ezt a lehetőséget. Kár? Kár!

Ahogyan kihagyta egy másik, szerintem sokkal felzaklatóbb, ám zseniális befejezés lehetőségét is. Egy jó darabig azt hittem, erre fog kifutni a történet, mert nagyon komoly erre utalok jelek voltak. Tény, pesszimista befejezés lett volna, de úgy vélem, a valósághoz, mármint az emberi jellem valóságához sokkal közelebb állt volna. Bulicsov a szereplők két csoportját háromfelé szakította. Szükséges okokból ki erre, ki arra tartott. S volt egy pont a történetben, amikor a maguk szempontjából ki-ki teljesen és teljes joggal félreértve a másik indítékait megelőző csapást mérhetett volna a képzelt ellenségre. Annyira ügyesen, tragikusan lett felépítve minden oldalról ez a végkimenetel, annyira adta volna magát a szolgálati protokoll teljesen ésszerű logikája, az önvédelem könyörtelensége, az emberi agy fiókos kategorizálásának a szelekciója (idegen bolygó, idegen életformák, a küzdő felek között nem lehet ember, pont), hogy bár hihetetlenül letaglózó lett volna, ha a csupa jóindulatú ember a jól megalapozott félreértések miatt simán kiírtja egymást, a piciny maradékkal meg szükségszerűen végez a bolygó... De nem ez lett. Erre is azt mondom, sajnos. Nem a látens vérszomjam miatt. Az érzéseimnek persze, hogy sokkal jobb, ha minden szereplő életben marad és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De a realitás nagyon ritkán követi az én érzéseimet. És tartok tőle, senkiét sem. Ezáltal nagyon okosnak és tragikusnak tartottam azt a véget, ami felé Bulicsov elindult, de végül meghátrált tőle. 

Valószínűleg a könyv megírásának idején egy ilyen befejezés egyszerűen lehetetlen lett volna. A robinsonok oroszok. A megmentők szintén. Olyan nincs, nem lehetett, hogy a csupa okos, jó szándékú orosz egymást irtsa ki, és parlagon hagyjon egy ilyen jó kis bolygót! Valószínűleg ezért lett a könyv vége bigheppi.. S bizony valahogy ezért mondom azt, hogy több lett volna benne, tűnődősebb, gondolkodósabb lett volna, ha nem így ér véget.  Mert így pompás, nagyon olvasható kalandregény lett belőle, egytől egyig szerethető, becsülhető alakokkal, izgalmas, fantáziadús cselekménnyel (milyen jók már a bolygó lényei, hihetetlen!). Pedig csak egy paraszthajszál kellett volna...

Refrén: ismét Könyvmegálló, ezúttal a Rákos úti rendelőben levő. Hatalmas örömmel kaptam le a polcról, mert bár az égvilágon semmire sem emlékeztem belőle, annyi megmaradt, hogy kiskamasz koromban nagyon szerettem. Nagyjából azonnal bele is fogtam, amint a munkám engedte. Kezdetben hatalmas elánnal haladtam, majd belassultam. 

Donászy Kálmánról igazából semmi információt nem találtam. Volt ez a könyve, meg egy hangjátéka, amire véletlenül bukkantam a YouTube-on. Meg még annyi, hogy A Borkman-villa titká-t e-book-ban is áulják. 

Úgy fest, vannak könyvek, amelyek időtlenek, mert nem tesznek nekik rosszat a múló évek, és fittyet hánynak az olvasóik személyiségének a változására is. Aztán vannak könyvek, amelyek annyira valami eseményhez, pillanathoz, személyhez kötődnek, hogy ezért maradnak kedvesek, bármelyik korunkban. Aztán vannak könyvek, amelyek valamikor, valamiért nagyon bejövősek voltak, de ahogy elmúlt felettünk ez meg az, újraolvasva egyre inkább összevonjuk a szemöldökünket, hogy vajon mi a fenét ettünk ezen egykoron. 

Nekiestem a Borkman-villának, és faltam. Előbb jó ízűen, nagykanállal, majd eltelve lassabban, áttérve a mokkáskanálra. Pedig mennyiségileg nem egy vaszisztdasz, kétszáznegyven oldal. És még csak lövésem sincsen, vajon, micsudát ehettem rajta úgy negyvenpárévvel ezelőtt. Igaz, miért kellene mindent megérteni, még nőkkel is van így az ember, ugye, miért pont könyveknél tudná. 

A Borkman-villa titka sci-fi. Ifjjúsági sci-fi. Nem csupán abban az értelemben, hogy a Móra Ferenc Kiadó adta ki. De persze ez azért pozicionálja valamelyest a könyvet. Amikor kézbe vettem, azonnal az volt a benyomásom, hogy itt valami tévedés történt. A mérete, a papírja, az egész dizájn ordított azért, hogy a kötet a Delfin Könyveknek sorozatába kellene tartoznia. De tök simán. (Neki is álltam, hogy összehozok egy Delfin Könyves borító-verziót, de emiatt a PhotoShop-ot nem akartam feltenni, az Artweaver meg legyőzött: több rétegen belül képtelen voltam egy adott layer képét pozicionálni; biztosan pofon egyszerű a megoldás, de feladtam, pedig úgy nagyon egyértelmű lenne, mire gondolok.) 

Ám ahogy haladtam a könyvben, egyre inkább lett egyre inkább úgy gondoltam, nagyon kemény leszek, hogy nagyon egyszerű indoka van, miért nem fért bele a sorozatba: a minősége miatt. Pedig a Delfin Könyveknek sem volt minden kötete telitalálat. Na, mielőtt folytatom, ezt mondom, mert mikor máskor és miért máskor mondanám el? Nyugodtan átugorhatod, mert szorosan nincsen köze a Donászy-kötethez, de ne tedd, mert szerintem ez az értékelésem legjobb része! 

DELFIN-INTERMEZZO

Apuék könyvespolcán viszonylag sok könyv volt. Amikor, elég hamar, rádöbbentem, hogy persze, azok felnőtt könyvek, de ugyan én miért ne szemezgethetnék belőlük, ha úgy adódik, akkor elég sűrűn ácsorogtam a csúszkás vitrines üvegek, meg a három másik szekrénypolc előtt. (Egek, ezt képzeld el! Tűzpiros, lakkosan fénylő szekrénysor volt [megvan?] és ehhez Anyu és Apu vett két spenótzöld heverőt [ha feléledtél, olvass tovább, több ilyen sokk nem lesz, ígérem.) No, azok között a könyvek között találtam egy fura logóval ellátott könyvecskét. Rá nem jöttem volna, hogy delfint látok, csak rá volt írva. Nézd csak a képet, így festett! Megmagyarázhatatlan indokból beleszerettem a sorozatba. Akkor is, ha konkrétan ez a kötet nem fogott meg.

(Mondom én, hogy van valami titokzatos összefüggés a női nem és a könyvek között. Megvan az a jelenet, a Kill Bill-ből, amikor Kill Bill igazságszérumot ad az Uma Thurman által játszott szereplőnek, és megkérdezi tőle: „Miért csaltál meg? ” Mire a nő, mondom, az igazságszérum hatása alatt sírva mondja: „Nem tudom...!” Na, az milyen, hogy volt, amikor tőlem is kérdezte valakiről szerelmetesfeleségtársam, hogy „Voltaképpen mit vártál a kapcsolattól?”, és nagyjából, zokogás nélkül is ugyanazt válaszoltam, mint a Thurman formálta alak?) 

Amikor megtudtam, hogy léteznek olyan helyek, hogy antikváriumok. („Papa, milyen jó lenne már, ha lenne olyan hely, ahol mások használt könyveit lehetne megvenni, mert akkor nem csak azokat a könyveket, lehetne beszerezni, amiket mostanában kiadnak, hanem régieket is!”, „De Zotyikám, van ilyen bolt sok helyen: antikváriumnak hívják.”, „Antikakvárium?”, „Antikvárium!”) Ha nem is összes pénzemet, de majdnem mindet innentől antikváriumokban hagytam. (Kivéve, amikor könyvesboltban, főleg, ha új Delfin Könyv jelent meg.) Micsoda, de micsoda egy élmény volt szép lassan levadászni az összes hiányzó kötetet! Micsoda szívdobogás volt, amikor remegő kézzel kiemelhettem a többi közül! Először csak a Népszínház utca közepén levő boltba jártam, aztán megtudtam, hogy a Múzeum körúton is van még két bolt. (Akkor még csak kettő.) 

Ide figyelj csak! Nem fogod elhinni, de amikor pár éve általános iskolai osztálytalálkozónk volt, valaki azt mondta nekem:
– A csodájára jártunk a Delfin könyveidnek, Moha! Megvannak még?
Kis büszkeséggel mondtam, hogy a könyvtáram többrendbeli átalakuláson ment át, de a Delfin-összes ott van a polcomon. Most is. 

LIVIA BORKMAN TALÁLMÁNYAI

Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, amit a fülszöveg is elmond:

„A fantasztikus regényirodalomban jártas olvasó bizonyára az első fejezetekben sejti majd, mi lehet a titka Lívia Borkman házának. Mégis feszült figyelemmel figyeli, hogyan veszi körül lassanként a gyanakvók serege a szép Líviát, aki egy idő óta ontja a tudományos felfedezéseket. Hiszen azelőtt a maga szakmájában, a geológiában sem jeleskedett, most pedig hol a biológia, hol az atomfizika hol meg a komputertechnika területén lepi meg a világot egy-egy új találmánnyal vagy felfedezéssel. Mi lehet a titka ennek a csodálatos „felfutásnak”, hogyan képes egy átlagos képességűnek ismert ember ilyen zsenialitásra, és főképpen miért őrzik , miért zárják olyan gondosan a Borkman-villát? – Ezek a kérdések az izgalmas, fordulatos regény meséjének fő mozgatói.”

Mivel ott van a szövegben a „fantasztikus regényirodalom” kitétel, a fülszöveg uszkve szétspoilerezi a regény komplett történetét. Ez is baj, de erről nem a szerző tehet. Arról viszont igen, hogy voltaképpen semmi több nincsen a regényben. De tényleg. S ami szomorú, még ez is olyan kis fantáziátlanul van benne, annyira nem tudunk sem izgulni, sem meglepődni, hogy csak na. Ami viszont végképp baj, az a következő. Vannak olyan könyvek, amelyeknek valami hihetetlenül egyszerű, naiv stílusa van. Ha már sci-fi, akkor két sorozat ugrott be. Az egyik Edgar R. Burroughs marsi sorozata, John Carterről, és László Endre voltaképpen mese sci-fi, Szíriusz kapitányról. (Most mondd, a YouTube-on fent van az egész rádiójáték-sorozat! De jó, hogy írom ezt az értékelést, enélkül nem tudtam volna meg!) Stílusában, irodalmi, nyelvi eszközeiben egyik sem mondható irodalmi csimborasszónak. S aztán, mert milyen furcsa az irodalom (mondom én, ez az irodalom-nő hasonlóság, látod, van benne valami!), mégis olyan mindkettő, hogy elkezded olvasni, és nem tudod abbahagyni. Pedig érzed a sutaságokat, a dramaturgiai bakikat, a jellemek bot egyszerűségét, a cselekmény képtelenségét, mindenben a végtelen egyszerűséget, de ennek ellenére, de mégis: mindkettő szívcsücsök. Donászy Kálmán regénye stílusában  valami nagyon hasonló, mint a fent említett két sorozat. Csak mégsem. Az előző kettőnek az adja az erejét, hogy a fent említett teljesen nyilvánvaló gyengeségeik ellenére báj van bennük. Nem tudok jobb szót. Rendben, igazad van, méltatlan lenne meg nem említenem, hogy bőviben vannak a fantáziának is. Livia Borkan története, amit nem részletezek, mert a fülszöveg valóban mindent elmond, nem is bájos, nem is fantáziadús. De meg sem mozgatja a fantáziát. És azt hiszem, ezért nem került be a Delfin Könyvek sorozatba sem. Ilyen ellenfelei lettek volna (a teljesség igénye nélkül): 

• Elek István: Merénylet a világűrben
• Clark Dalton: A titkok bolygója
• Alekszander Beljajev: A repülő ember
• Alekszander Beljajev: A kétéltű ember
• Berdnik–Vojszkonszkij–Lukogyjanov: A titánok útja – A fekete oszlop
• A nyikorgó idegen (novella válogatás, benne Asimov, van Vogt)
• Anatolij Sztaszj: A zöld útesztő
• Bogáti Pétre: A linkowstoni csapda (nagynagy kedvencem)
• Lester del Rey: A szökevény robot
• A. C. Clarke: A delfinek szigete
• Wojtyszko: A hosszú álom

Nem ragozom tovább. Ez a regény egyszerűen nem jó. Naiv, de nem bájos, kitalálható a történet, nem is izgalmas. Fel nem foghatom, miért szerettem gyerekkoromban. Már az is felmerült bennem, hogy keverem valamivel. Megy vissza a Rákos úti polcra.

Vannak könyvek, amelyektől semmi másért csak azért tartottam távol magamat, mert az átkosban adták ki. Badarság persze, nem is kicsi. Egyfelől mert mindig olvastam és jócskán az átkosban kezdtem az olvasás műfaját. Másrészt, mert azt olvastam akkor is, amit kiadtak Magyarországon. Jó, Berkesiről tudtuk, amit tudni véltünk, de Vámossal már akkor sem volt bajom. Fejes Endrével, Örkénnyel, Déryvel sem. Mándyval sem. És így tovább, magyarázat nincsen. Blikk volt. Óriási tévedés. Gion Nándort is adtak ki, ma az egyik legszívemcsücskébb író. Meg sok mindenki mást. De volt egy pontosan körbe nem határolható csoport, amitől, minden észszerű indok nélkül, soha nem olvastam semmit. Rákosy Gergely is közéjük tartozott. Hibát hibára, ugye...

Nem tudom, miért figyeltem fel most rá, de nem túl régen történt. 

Rákosy Gergelyről ezt olvasom a Wikipédián: 
„Rákosy Gergely Zuglóban született. A budapesti Madách Gimnáziumban érettségizett, majd a keszthelyi Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát.^[1] 1947-től a Növénytermeltető Vállalatnál volt mezőgazdasági mérnök, a vállalat felügyelője, majd igazgatóhelyettese.^[2] 1956-ban, miután elfogadta a Megyei Forradalmi Bizottság ajánlatát és elvállalta az Új Zala főszerkesztői posztját nyolc év börtönre ítélték, melyből négyet töltött börtönben, Márianosztrán, Vácott és a Gyűjtőben.^[1] 1961-től szabafoglalkozású író.^[1] Első írásait a Szabad Földben és az Élet és Irodalomban közölte.”

 Ebből itt csak az az információ igazán lényeges: Rákosy a „a Növénytermeltető Vállalatnál volt mezőgazdasági mérnök, a vállalat felügyelője, majd igazgatóhelyettese” volt. Azért lényeges, mert a könyv első kisregénye a sokszor kiadott Az óriástök egy mezőgazdasági szatíra. 

AZ ÓRIÁSTÖK

Az a baj, ha azt mondom, hogy Az óriástök méltó párja A tanú-nak, azzal jót is teszek a kisregénynek, meg nem is. Mert azonnal meg kell magyaráznom, hogyan méltó párja. A tanú egyedi, megismételhetetlen, utánozhatatlan, felülírhatatlan esszenciája az ötvenes évek személyi kultuszának, diktatúrájának, véres komikumának. Amiből Bacsó Péternek sikerült kihagynia a vért és az emberi sorsok borzalmát, viszont helyette annyira nevetségessé tenni a kommunizmus, a létező szocializmus korlátolt, csökött, ostoba eszméjét és az eszme képviselőit, hogy A tanú után szatírát írni erről a témáról, ebben a megközelítésben több mint bátor dolog. Pont. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehet minőségit alkotni A tanú nyomdokán. Csak jól kell pozicionálni, mi a cél, az új alkotással. 

Ami Az óriástök-öt illeti, egy mély kutatás kideríthetné, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb. Ugyanis a kisregény 1969-ben jelent meg. Ezzel szemben Aczél György elvtárs A tanú-t 1969-ben zárta tíz évre dobozba. Vagyis a magyar narancs problematikája legalább olyan súlyos kérdés, mint az, hogy ki plagizált kitől A padlás és a Doktor Herz esetében (és nem a népszerűség dönt). 

Ugyanis Rákosy Gergely szatírája kísértetiesen emlékeztet Bacsóéra. Vagy Bacsóé Rákosyéra. (Höhö: Rákosi éra.) A tanú szélesebbet fog, nagyobbat markol és nagyobbat is fog, mint Az óriástök, de ez egyáltalán nem csorbítja Rákosy érdemét. Mert a téma ugyanaz: a létező szocializmus ideológiára és nem szaktudásra, -ismeretre építő vezetési technológiája nevetséges és tragikus kudarcok után bizonyítja, hogy a két műfaj, a politika soha nem helyettesíthető a szakmaisággal. (Mondjuk ennek minden korra, mára is vannak komoly áthallásai. Naná!)

Az óriástök története voltaképpen egyszerű. Odafent eldöntik, hogy egy adott termelőszövetkezetben óriástököt kell termelni. Senki nem tudja, mi az az óriástök, de a tsz megkapja a tök magjait. A tsz vezetője egy végtelenül dilettáns, a földhöz, a mezőgazdasághoz semmit sem konyító, odahelyezett elvtárs. Aki viszont végtelenül határozott és tettre kész. Hiába vannak a tsz-ben értelmes beosztottai, kezdve a szókimondó sofőrtől a józan paraszti értelemmel bíró paraszton át a mezőgazdasági szakembereiig, s azok hiába próbálják az észszerű döntések felé terelni az elnököt, az eszmétől és az odaföntiektől miatti félelemtől hajtva: hajthatatlan. Mindent alárendel a óriástök-termelés parancsának. Vagyis minden józan ész felett győz a félelem és a bürokrácia. Ami, ahogyan tudjuk, végső soron nem győzhet, vereségre ítéltetett. A természet ugyanis fittyet hány az ideológiára. 

Rákosy jól kitalált alakokkal, jól felépített poénokkal, a szatíra pompásan kezelt eszközeivel, kacagtatón, szívszorítón viszi a történetet a végső kifejlet felé. Ami sejthető, de azért így is jó poén. Vagyis a könyv szórakoztató is, jól olvasva tanít is. S szerintem A tanú után a legjobb összefoglalása az ötvenes évek végtelen ostobaságának és kilátástalanságának. Az elejétől a végéig hihetetlenül éveztem. 

Egyedül a végső párbeszéddel nem tudtam igazán mit kezdeni, annak volt egy dogma és műíze, de végső soron, ha megfelelő szempontból olvasom, még bólintani is tudok rá. 

A kisregény, ha beleértem ezt a kiadást is, amit én olvastam, összesen ötször jelent meg magyarul.

5/5

A DARU

Ennek a kisregénynek háromszor feküdtem neki. Kétszer legyőzött. Valahol már a nagyon hosszú és igen semmitmondó előszónál fonalat veszítettem, és csak annyi jött le belőle, hogy a kisregény témája érdekelte ugyan Rákosyt, de marha sokáig vívódott vele, és bármivel próbálkozott, egyszerűen nem tudott odafigyelni a megírásra, etetett ájtatos manót léggyel, bámulta a kis patakot, bármit, csak írni ne kelljen. És amikor a tíz napi esőzés kimosta a kis kalyibából, ahol élt, hosszú idő után akkor volt először igazán vidám, a lebegő asztal tetején ülve az egyre emelkedő vízben. Gondolom, mert esélye sem volt annak, hogy írhasson, minden felmentés a rendelkezésére állt. 

Most, a harmadik nekifutásra azonnal meggyőzött. Csak az előszót kellett úgy átfutnom, hogy nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Figyelj csak, ha a kezedbe veszed ezt a könyvet, mondom, az előszót csak a végén olvasd el, amikor már túl vagy a kisregényen! Nincs benne semmi jelentőségteljes, csak megakaszt, mielőtt a lényeghez érnél. 

Kedvcsinálónak egy vagyonnyilatkozat az első fejezetből. Én már itt elröttyintettem magamat. Légy figyelmes!

A konfliktus a következő: a Budapest Féltartályok Vállalat udvarán a vadonatúj daru megadja magát, és egy féltartály emelésekor ripsz-ropsz meghal. Piti ügy. Mondhatnánk. De a kár hatalmas. A darut lezárják, amíg a vizsgálat folyik. Értsd: megjavítani sem lehet, mert hozzáérni sem szabad. Ráadásul a javításhoz szükséges papírjai sincsenek meg, és nem kideríthető, hol, mikor veszett nyomuk. Vagyis hatalmas a purparlé, mindenki mutogat a másikra, Miközben csak elő kellene keríteni a garipapírt és meg kellene javíttatni az elromlott készüléket. De hát a szocializmusban, ugye, nem így működik ez. (Miért, kérdezhetjük jogosan, máshol máshogyan működik?)

Rákosy érdekesen építette fel a kisregényt. Igazából nem is regény, hanem egy dokumentumokon, eszmefuttatásokon és némi történetmesélésen át bemutatott szocialista kritika-tanmese. A dokumentumokon keresztül bemutatott sztorit, ugye, Vargas Llosa Pantalon és a hölgyvendégek-je óta jól ismerjük. Amikor a szövetidegen kis eszmefuttatás először jelentkezett, idegenkedtem. A bürokratizmus kiváltotta pótcselekvésekbe fojtott bénaság bemutatására a daru történetébe egyszerre csak beékelődik egy, a mesélő által bemutatott nyomorékság-történet a balatoni halpusztulás éveken át tartó aktatologatós, bizottságosdis fogalmuksincsről. Amikor is a látszat szerint rengeteg minden történik, csak éppen az ügy nem mozdul semerre fikarcnyit sem. Ez egy külön fejezetecske. De van olyan, amikor a mesélő általi történetbe ágyazódik be a indigó-hiány látens problémája: azért nincsen indigó a rendőrségen, mert elterjedt a hír, hogy indigó-hiány lesz, ezért még azok vásároltak indigót, akik soha nem használják, mert hiszen hiány lesz, soha nem lehet tudni... És ezáltal hiány is lett, mert kifogyott az amúgy elegendő készlet, de utánpótlás egyelőre nincsen. Ezek a kroki-szerű kis izék első blikkre zavartak. Aztán élvezni kezdtem őket. Valahogy úgy fogtam fel, mintha Rákosy a coclizmus visszásságait leleplező újságcikkeket idézett volna be, hogy egy adott jelenség súlyát egy másik hasonlóval világítsa meg. 

Az idézett jegyzőkönyvek egyébként nagyon jópofák. Rönk Géza rendész például annyira, de annyira nagyon hivatalos akar lenni, hogy csuda, de annyira béna a hivatalos nyelv használatához, hogy rendre meghalt édesapját idézgeti a jegyzőkönyvekben. 

Darabanth Ernő főrendész elvtársnak!

A festő és mázoló, név szerint Bartos József, aki bal kézzel vállmagasságban a tartály lyukas felét fogta, ugyanúgy keürilt oda, mint Szarvas Béla téemkás, a fejvakarós, ha még szíves Darabanth elvtárs emlékezni a daru kipurcanásáról beszámoló jelentésemre. Vagyishogy hogy ugyanúgy? Hát úgy, hogy alkalmilag mindkettő mint kötöző közreműködik az emeléseknél. Bartos leteszi a pemzlit vagy a szórópisztolyt, Szarvas meg a kulcsot vagy a csavarhúzót, és mennek kötözni. Ezért valami kis felpénzt kapnak, ha jól tudom. (Jól tudom.) Igaz, a kötözésre és a beakasztásra egy ember is elég lenne, de az emelésnél már okvetetlen kell kettő, hogy a kilengést, elpördülést, miegymást megakadályozzák. Így tán, megfigyelésem szerint, hol Bartos kötöz, hol Szarvas viszont a beakasztás után közös erővel csillapítják a becsavarodást. Lehet, hogy Darabanth elvtárs megint megró (van erre más szó, de mellőzöm) a magyarázkodásért, de Darabanth elvtárs kérdezte, hogy hogy kerül oda egy festő és mázoló. Hát így. Olyan kettős-állásszerűség, van ilyen magasabb beosztásokban is, csak ott, gondolom, több a felpénz, és kevesebb a munka. (Úgy értem, hogy egy ilyen nagy tartály, ha megbillen, agyoncsaphat bárkit, és ez azért magasabb pozíciókban nem tipikus.) A részletekbe meg azért megyek bele, mert apám pihen a síri világban – az első világ- háborúról szólva, nemegyszer mondogatta: ,,Ha a nagyfejűek belemennek a részletekbe, nem mennek bele a háborúba!"
A kulcsügyben a két jegyzőkönyvhöz én ragaszkodtam, mert ugye egyszer én átadtam, s egyszer ő átvette. Ez két tészta, legalábbis én így gondolom, ha nem, Darabanth elvtárs majd kiigazít, bár tapasztalatom szerint plusz papírért sosem kaptam letolást, sokkal inkább az ellenkezőjéért.
[,,,]

                                                                                                                  Rönk Géza

                                                                                                                   rendész

Pazar, nem igaz? :-D És ez csak egy a sokból. Szóval az a lényeg, hogy a cikkcakkos szerkezet ellenére a történet halad előre, vagyis a daru áll a helyén, ahol kipurcant, folyik az akta- és a felelősségtologatás, halmozódnak a papírok, nőnek az ellentétek s a feszültség, de a lényeget illetőn semmi sem történik: a daru  áll az udvaron, foglalja a helyet, és a javítása helyett egy kölcsön-daruért fizet egyre nagyobb összeget a vállalat. Mert, ugye, felsőbb utasításra ki kell vizsgálniuk az ügyet. 

Most olvastam el dr. Babrányi Bódog főosztályvezető önmagának felvett jegyzőkönyvét. Hát ezen már hangosan röhögtem. Nem szoktam ilyet mondani, mert azért ez egy könyvekkel foglalkozó kultúrblog, de olvasd el, besz@rsz! Nem szoktam érdemi szöveg helyett idézetekkel kitölteni az könyvértékeléseket, pláne nem ilyen hosszúkkal, de ezt bűn lenne meg nem osztani veled!

Az I. számú vizsgáló bizottságba – ezt csak hónapok múltán tudtam meg – a távollétemben neveztek be, így hát nem voltam ott a többiekkel. A II. számú vizsgáló bizottság munkájában azért nem vettem részt, mert akkor még nem tudtam, hogy az I. számú bizottságba beneveztek volt, és sértett a negligálás. Mire megtudtam, hogy az I. sz. bizottságba jelölve voltam, a II. sz. bizottság már befejezte a munkáját. Viszont amikor a III. számú bizottságba jelöltek, az ügy már annyira az üzemrendészet kezében volt, hogy én abba belefolyni semmiképpen nem akartam. Így tehát a III, sz, bizottság munkájában sem vettem részt.
Aki ezen tényekből és körülményekből azt a következtetést vonná le, hogy az ügy engem nem érdekel és tartózkodni akarok a véleménynyilvánítástól, az nagyot téved, Az ügy engem igenis érdekel, és a véleménynyilvánitástól olyannyira nem tartózkodom, hogy jelen jegyzőkönyvben pontokba szedve kívánom taglalni észrevételeimet.

1. Nem én vagyok a Budapesti Féltartályok emelőgép ügyintézője, és nem én vagyok a Szállítási Osztály vezetője sem, így tehát nem voltam jelen a daru átvételénél.

2. Hogy az említettek jelen voltak-e vagy sem, azt nem tudom.

3. Lehet, hogy jelen voltak, lehet, hogy nem.

4. Lehet, hogy nekem is jelen kellett volna lennem, hogy ellenőrizzem: vajon ők jelen vannak-e.

5. Nem voltam jelen, és ez csak úgy lehetséges, hogy valahol másutt kellett jelen lennem. Ha pedig másutt kellett jelen lennem, akkor egyszerűen nem lehettem jelen a daru átvételénél (lásd korábban kifejtett nézeteimet az Isten mindenütt jelenvalóságáról!)

6. A daru meghibásodásakor sem voltam jelen. (Hogy miért, azt már szintén megokoltam.)

7. Természetesen tudom, hogy a Budapesti Féltartályoknál sokféle daru van. Kéttonnás, háromtonnás, négytonnás, öttonnás. És a műhelyecsarnokokban vannak futódaruk is.

8. De én nem vagyok daruellenőr!

9. A darukkal csak annyit szabad emelni, amennyit lehet. Ha olyan terhet emelnek, amit már nem lehet, azt nem szabad.

10. Ez a megrokkanás is így állt elő valahogy.

11. Vagy másképpen.

12. Például az is lehet, hogy ez a Panther típusú autódaru nem a legszerencsésebb konstrukció.

13. Bár ennek a valószínűsége nem sok, hiszen köztudomású, hogy a németek milyen kitűnő konstruktőrök, Gondoljunk csak arra, hogy néhány Tigris micsoda pusztítást végzett az angolok és amerikaiak tankjai között a normandiai partraszálláskor! Aztán később az Ardennekben is mi volt! Ha nem száll föl a köd...

14. A köd fölszállt.

15, De ha nem száll föl a köd, a T-34-esek jobbak voltak még a Tigriseknél is, és akkor már nem voltak olyan nagyon messze.

16. Akárhogy is, vettem a fáradságot, és kimentem a 13. számú Darujavító Vállalathoz, hogy egy kicsit körülnézzek. Elég sok Panther várakozott ott javításra, de nem ilyen jelleggel. A mi darunk a gémlábon a forgózsámoly felett 1000 mm-re roggyant meg, az ott levők viszont 900, 924, 951, 956, 960, 1100, 1115 stb. milliméterre roggyantak meg. Méréseket eszközöltünk ötvenhat megroggyant darun, de egyiken sem tapasztaltuk a mi darunknál észlelt forgózsámoly feletti 1000 mm-es megroggyanást.

17. Vagy ez mindegy lenne? (Jött egy ilyen gondolatom az ötvenhatodik megroggyant daru mérésekor, de már akkor mindegy volt.)

18. Talán maga a megroggyanás a lényeg?

19. Nem tudom.

20, De ha igen, akkor felmerül a kérdés: Hová tűntek a Tigris-konstruktőrök unokái?

21. Lehetséges, hogy mindannyian az NSZK-ban tömörülnek?

22. Nem valószínű.

23. Akkor viszont másutt kell a hibának lenni. De hol?

24. Talán ott, hogy ünnepélyes felvonulásokon – Keleten és Nyugaton egyaránt – nem a daruk, a traktorok és  kombájnok játsszák a főszerepet?

25. Valószínű.

26. Ebben a kérdésben nem akarok elmélyedni, mert akkor még álmaimban is visszatérnek azok a hosszú szivar alakú izék.  .

27. Föld-levegő.                                                Föld-víz.                                                              Víz-föld

                                        Levegő-föld.                                                   Víz-levegő

                                                                         Föld-föld

                                                         KHBR                                 IKBR

                                                                           Föld.

28. Lehet, van, aki azt hiszi, nem ismerem ezt a könyéken kijövő mondást: Si vis pacem, para bellum. 29. Ismerem.

30. De az egész világ ismeri.

31. Viszont nekem is van egy mondásom. (Ezt még nem ismeri a világ – csak a bőrén érzi.) Így hangzik: Minden háborúra készülődés felér egy háborúval!

32. Akármi is lelte azt a szoborként álldogáló darut, sürgősen ki kéne javítani, hogy dolgozni lehessen vele.

A Csomó Mihály darukezelő jelenlétében felvett jegyzőkönyv szavaimat az igazságnak megfelelően rögzítette, annál is inkább, mert saját kezűleg írtam. Csomó Mihály a jegyzőkönyvet jóváhagyólag vagy legalábbis különösebb ellenkezés nélkül aláírta, azzal a kikötéssel, hogy jelen jkv. egy példányát megkapja. (Megkapta.)

                        Dr. Babrányi Bódog                                                      Csomó Mihaly

(245–248.)

A kisregény voltaképpen egy vihar a biliben ügy dühös leírása. Dühös, mert ahogy a regény vége sugallja, a vállalat emberei, a hivatalos szervek hónapokon keresztül, energiákat lekötve, szabad kapacitást fecsérelve xarakodnak egy olyan helyzettel, amin gyakorlatilag egy Gordiusz-csomós megoldással túl lehet lépni. Vagyis a könyv a bürökrácia Hidra-fejeiről, értelmetlenségéről szól. (Erről így eszembe jutott: egy esetben egy hivatalos hely a velük kötött szerződésem további érvényesítésének érdekében bekérte a velük kötött szerződésemet, amelynek anno a közjegyzői díját ők fizették. Pöpec?) S persze az egész a szocialista vállalatok, intézmények működéséről szól. Persze, hogy persze! Szigorúan.

A daru összesen három kiadást ért meg.

4,5/5

TIGRISUGRÁS

Ez a kisregény kakukktojás a másik két szatíra mellett. Több szempontból is. Egyfelől, mert nem szatíra. Másfelől, mert ez egy  egyes szám első személyben leírt történet. Harmadrészt, mert egy nő szempontjából elmondott E/1-es történet. 

Az utóbbihoz, ha nem is kell halált megvető bátorság, de azért kell merészség, ezt könnyű belátni. A férfi és a nő agy teljesen másképpen van huzalozva. Nem jobb az egyik a másiknál, hanem teljesen más. És alapvetően, teremettségbeli állapotunknál fogva másra és másra vagyunk beállítva. Erre a kijelentésemre, teljesen természetes módon, ebben a gender-baromsággal (és nem, ez itt nem kormánypropaganda, már sokkal előbb ezt vallottam, mintsem ők rákezdtek volna) egyre inkább átitatott világban nagyon sokan harapni fognak. Ahogy haraptak Ákos évekkel ezelőtti, a női princípiumról vallott nézetére is. De sebaj. Szóval férfiként nőt írni meg E/1-ben bátorságos, ahogyan fordítva is az. Flaubert mondta: „Bovaryné én vagyok”. Elhittük neki. Most hirtelen még, uram bocsá' Szilvási Lajos könyve, az Egymás szemében ugrik be, ami nagyon személyes okokból nagykamasz korom egyik meghatározó olvasmányélménye lett, bizonyos érintettség okán. (Értékelést még nem írtam róla, az érintettség miatt halogatom, igen-igen személyes lesz.) Nézzük tehát, hogyan sikerült Rákosy Gergelynek nővé lennie írás közben. 

Sikerült. Nem sikerült. A szöveg jó, sőt, irodalmi, de nem női szöveg. Nem is férfi. Nem, nem valami középutas, polkorrekt gender érzékenyítés, szó sincs róla. Csupán olyan, hogy írhatta volna bármelyik nembéli elbeszélő. 

S mint ilyen, milyen? Leginkább érdektelen. Csapongó, tolt idősíkos agymenés arról, hogy szeretett bele az elbeszélő Magdi Tamásba, Tomiba, Tomba, majd ki belőle, és hogyan találta meg az okos, szerető Gyulát, és önmagát Gyula mellet, hogyan lakták be a falu melletti, egykor volt malmot, hogyan küzdöttek meg a földdel és a falubeliek el nem fogadásával. Közben sok mindent megtudunk róluk, a múltjukról. Csak ahogyan mondtam, valahogy nincsen tétje a szövegnek, nincsen mire kifutnia. S még ha csak nem is a kifutás, hanem a szöveg belső szépsége lenne a vonzerő... De sajnos az sem igazából. Ráadásul Rákosy alkalmazza azt a technikát, ami már A daru-ban sem jött be annyira: ki-kiszól társadalom ügyes-bajos dolgaiból. A daru-ban, de függetlenül attól, hogy nekem tetszett vagy sem, de még valamennyire illett a szövegbe. Itt nem. Egyáltalán. Nem mondom, hogy rossz a szöveg, csak azt, hogy olyan kis mindegy, elolvasom-e vagy sem. Szemben az előző két kisregénnyel. 

A Tigrisugrás-ból 1974-ben Várkonyi Gábor filmet készített, Kozák András, Kútvölgyi Erzsébet, Harsányi Gábor, Lukács Sándor és Avar István főszereplésével. A zenéjét a Szörényi-Bródy páros szerezte, és a Fonográf játszotta. Az a helyzet, hogy ezt az egészet valahogy sokkal jobban el tudom képzelni filmen, bár azt sajnos még nem leltem meg. A dal jó. 

2,5/5

A három kisregényből kettő arra  buzdított, hogy beszerezzek még néhány, bagóért árult kötetet a regikonyvek.hu-ról. Mert ez esetben a kétharmados többségű tetszési index azt mondta, Rákosyt olvasni jó és szórakoztató. 

Magvető, Budapest, 1979, 456 oldal · ISBN: 9632709993

Szalféter: Hány centis hó lehet ott lenn?
Hászfetter (kibámul az ablakon, de ülő helyzetben csak a szemben levő templomtorony oldalára lát ki): Kilencven- száz.
Szalféter: Óriási! Nagyszerü! A hóleplet meg kell tartani! Ezt a felügyelők vigyék ki a területre, tudatosítsák. A hóleplet meg kell tartani. (Hászfetter átveszi a kagylót a bal kezével felírja az előtte levő blokkra: HÓLEPEL – FELÜGYELŐK – TUDATOSÍTÁS!)
Hászfetter: Meglesz!
(Az óriástök – 50. )

 

HÓLEPEL – FELÜGYELŐK – TUDATOSÍTÁS!
MOZGÓSÍTANI! KATONASÁG!
Közben félszemmel beleolvasott a vezércikkbe. ,,A hó csapadék... hatszögletű kristály... A talaj vízháztartása... Jön a szél... Nem szabad hagyni, hogy elhordja..."
– A kutya mindenit ! – sóhajtott Hászfetter, s rádöngetett öklével az íróasztalra.
Hidas és Gábor felrezzent. 
–  HÓ JÓ DOLOG! – mondta Hászfetter.
Gáborék összenéztek, egy szót sem kellett szólniuk, a hóval teli árok mélye jutott eszükbe, s a küzdelem az úton a hófuvatokkal.
– A hóleplet vissza kell tartani! mondta Hászfetter. A talajvíz háztartása...
– Helyes – mondta Gábor. – De talán inkább: a talaj vízháztartása
– Azt mondtam! – mondta Hászfetter, ellentmondást nem tűrően.
– Akkor jól van - felelte Gábor. – Bár a mi megyénk háromnegyed részében annyira nedvesek a talajok alig lehet kivárni...
Hászfetter rápislantott az újságra, s újra megverte az asztalt hatalmasan. – Nekem te ne magyarázz! Engem te ne oktass! Egyelőre az igazgató én vagyok. S ha akarod tudni, itt áll kinyomtatva, amit mondtam! – Felkapta az újságot, meglobogtatta. – A hóleplet vissza kell tartani! Meg kell akadályozni a talajvíz háztartása szempontjából, hogy a szél elhordja. 
– El van intézve – mondta Gábor.
– Be fogjuk dugni a szelek lyukait – jegyezte meg Hidas. – Kimegyünk a területre, és akárhány széllyukat találunk, menten betömjük.
(Az óriástök – 53–51)

 

Soha Irma jegyzetfüzettel és ceruzával felszerelve lépett be.
– A felügyelők útiterve megvan magánál is, ugye?– kérdezte Hászfetter.
– Igen. A falon is kinn lóg – mondta Soha Irma. 
– Azonnal táviratot küld mindegyiknek.
~ Igen.
– Nekem ne küldjön! – mondta Hidas.
– Köszönöm, hogy szólt, nem vagyok hülye – felelte Soha Irma, s dühében már indult is, hogy feladja a táviratokat .
A kilincse fogta, amikor Hászfetter utánaszólt: – Várjon, azt sem tudja, mit táviratozunk.
(Az óriástök – 54–55.)

 

Külön szobája a Kártevő Osztályon csak egyetlen előadónak volt – az ugróegér-előadónak. Akinek zoológiai ismeretei eléggé kiterjedtek voltak ahhoz, hogy tudja: Magyarországon nincs ugróegér, méltán csodálkozhatott volna ezen a megkülönböztetésen. Az viszont, aki a szorosan vett szakjellegű ismereteken túl azzal is tisztában volt, hogy Pajor Géza – így hívták az ugróegér-előadót – Mihálkó Lajos első unokaöccse, az egyszerűen befogta a száját. Ha pedig nem fogta be, akkor büfében, folyosón, értekezletek szüneteiben fennen hangoztatta: ,,Én nem csodálkozom, sőt nagyon is jogosnak tartom a dolgot. Gondoljunk csak bele, olyasmi ellen, amit ismerünk, ami lépten-nyomon nagy tömegekben, szinte az orrunk előtt fordul elő sokkal könnyebb a küzdelem, mint olyasvalami ellen, ami úgyszólván ismeretlen. Gondoljunk csak bele !" Mindenki belegondolt...
(Az óriástök – 62.)

 

A Mezőgazdasági Szemle három terjedelmes Pajor-tanulmányt közölt: Az ugróegér a kobakosok réme!, Az ugróegér morfológiájának és fiziológiájának főbb vonásai és Nem tudjuk, mikor árasztják el hazánkat az ugróegerek címmel. (Ugyanezen számokból sajnálatos helyhiány miatt kimaradt G. A. gyakorló agronómusnak a lisztes répabarkó elleni védekezésről szóló cikke, s csak a Dunántúlon huszonnyolcezer hold répát kellett újravetni a barkókártétel miatt.)
(Az óriástök – 63.)

 

Nem az a csoda, hogy elviszik az elnököt, hanem az, hogy eddig nem vitték el.
(Az óriástök – 66.)

 

– A NYITOTT SZÁJON ÁT NEM A SÜLT GALAMB, HANEM AZ ELLENSÉG REPÜL BE!...
(Az óriástök – 73.)

 

– Tudja, százados elvtárs, mikor ezeknek a hörcsögöknek csináltam a ládát, eszembe jutott valami. Hogy nincs is ezeknek olyan rossz dolguk. Már ha a jó dolog egyáltalán összefüggésben van a térrel. Lehet, hogy nincs, de szerintem összefüggésben van, gondolok például a szűk koporsókra, ott már ugyancsak összezsugorodik a tér. Hatvanszor negyven centiméteres ládát csináltam nekik. Ez kétezer-négyszáz négyzetcentiméteres élettér. Ez még így önmagában semmi, most jön a valami. A fiam lemérte ezeket a dögöket, az egyik 14 dekás, a másik 16, tehát a kettő harminc deka. Nahát amint ott kopácsoltam a ládát, ez jutott eszembe: egy deka hörcsögre nyolcvan négyzetcentiméter lakótér jut. Nem tűnik soknak, igaz? Sőt, fene szűknek tűnik... nem nagy kedvem lett volna áthörcsögösödni. De azért kíváncsi lettem, számolni kezdtem. A lakásunk másfél szobás, negyvenhat négyzetméteres, azaz négyszázhatvanezer négyzetcentiméter. Én hetvenhat kiló vagyok, az asszony hatvannégy, a gyerek huszonnyolc. Összsúlyunk százhatvannyolc kilogramm, azaz tizenhatezer-nyolcszáz dekagramm. Egy dekánkra tehát még huszonnyolc négyzetcentiméter se jut egészen, különben kiszámoltam pontosan, megjegyeztem: 27,38 négyzetcentiméter. Tehát az aranyhörcsögök abban a kínzóan szűk ládában háromszor olyan tágasan vannak, mint mi a kényelmes lakásunkban. El lehet rajta spekulálgatni, nem?
A százados kihúzta az ötször két hörcsögöt, és közben tényleg azon törte a fejét, hogy az Ádámfi család egy dekájára vajon hány négyzetcentiméter lakótér jut, s elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megméredzkedik, s megméri az asszonyt, gyerekeket és a nagymamát is, Ha nem jön közbe semmi.
(A daru – 181.)

A szerzőről
És még

Az úgy volt, hogy szerelmetesfeleségtársamnak bedurrant a dereka, de nem ám akárhogyan, hanem olyan istenigazából, sírósan, meg nem mozdulósan, és emiatt, kétnapi gyógyszerezést követőn, hogy legalább be tudjon ülni az autóba, hogy elvigyem orvoshoz, el kellett mennie röntgenre is a Vörösvári úti rendelőbe. Ahol az elsőn szintén van Könyvmegállós szekrény. Ahol én meg ráleltem erre a könyvre. Mert minden rosszban van valami jó. Ez esetben az, hogy megismertem Kapek írását, és tudom most már, amit tudok és amit hamarosan te is tudni fogsz. 

Meg nem mondom, miért fogott meg. Amikor a fülszövegét elolvastam, valami olyan arcot vágtam, mint nem sokkal később zöldszemű kedvesem, amikor megkérdezte, mi ez, és én meg a kezébe adtam, fülszöveggel az arca felé. Nem mondott semmit, de kikerekedett a szeme, kicsit megnyúlt az arca, szóval egyértelmű volt, hogy „aha, ínycsiklandón marha izgalmas: egy szép cseh nő a férje védelmében lecseréli a hentesüzletek főnökét”. Szocreál felsőfokon, nemdebár? Figyelj csak, így néz ki a fülszöveg: 

A népszerű cseh szerző regénye ezúttal is a humor és szatíra eszközeivel állítja pellengérre társadalmunk fonákságait: a hatalmaskodást, önkényeskedést, képmutatást és a talpnyalást. Egy prágai húsüzem korlátolt és gyáva igazgatója szégyentelenül visszaél hatalmával, beosztottjai valósággal rettegnek tőle, csak az egyik húsbolt vezetőjének felesége mer vele szembeszállni. S a szépséges Libuše, akár a népmesék „legkisebb fiúja”, furfangosságával végül legyőzi a „hétfejű sárkányt”, és elnyeri méltó jutalmát: ő lesz az üzem új, bölcs és igazságos főnöke.

MIROSLAV KAPEK

Ráadásul az írónak még a neve is megtévesztő. Mert ugye: Kapek. De nem Čapek. Csak összecseng. Ráadásul azt mondja a fülszöveg, hogy Kapek „népszerű cseh szerző”. Amit nem vonok kétségbe. Lehet, hogy Csehszlovákiában népszerű volt, még az is lehet, hogy manapság is az, de nekem úgy tűnik, magyarul mindössze három könyve jelent meg: a jelen kötet, Elvirával a gyógyfürdőben és a Micsoda gól!. Ebből a háromból az utóbbi kettőt a Madách kiadónál a tárgyalt kötet pedig koprodukciós kiadásban. Ami nem baj. Az már azonban jelent valamit, hogy a háromból egy nincs fent a moly.hu adatbázisában, és a maradék kettőt sem olvasta senki. A Wikipedián sem leltem rá. Egy cseh oldalon viszont igen. És mire jó a Google Translate... Nem részletezem túlságosan, de a könyv fülszövege is sugallja, a pasas aktív résztvevője és kiszolgálója volt a múlt rendszernek. A legidegborzolóbb mondat: „egy évvel korábban a Központi Párt 14. Kongresszusán a Központi Ellenőrző és Audit Bizottság tagjává választották, és a Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai bizottságába nevezték ki. 1989 tavaszáig kulcsszerepet töltött be a kommunista párt kultúra ideológiai irányításában”.  

Viszont apró színes, amit nem is gondoltál volna soha: Františka Janečka Kroky nevű együttesének ő írta a dalszövegeit. Gondolj bele! Mintha Erika C. és Robi D-nek Aczél György elvtárs írt volna szöveget!  Ugyan a Kroky dalának tartalmi szépségében a tanulatlanságom folytán, a cseh nyelv ismeretének hiányában, képtelen vagyok elmerülni, a hölgy énekhangja és a zene minősége igen mély asszociációkra késztet. Fülelj csak bele, de aztán a a magad felelősségére vállalt extázisból ismét a valóságra ébredve ne felejts el visszatérni az értékelésem olvasásának a folytatásához! 

Miközben hallgattam a zenét, kicsit megpróbáltam utánanézni ennek a Krokynak, meg  Františka Janečka-nak, de ahelyett, hogy a nyolcvanas évek cseh popzenéjében való jártasságom mélyült volna el, csak egyre bizonytalanabb lettem. Meggyőződésem volt, hogy a  Františka Janečka név, női név. De a Kroky lemezeinek a borítóin nincsen nő (kivéve a fentit), de a Františka Janečka név rendre szerepel az információk között. Ha a Google-ba beírom a nevet, ugyanaz a pasas ugrik fel, aki a borítókon is mind rajta van, de František Janeček néven. No, spongyát reá, ennyire nem egzisztenciális a kérdés, menjünk vissza a könyvhöz! 

(Későbbi betoldás: ahogy az értékelés alatti levelezésből olvasható, Irsai Olivér nevű olvasom feloldotta a problémát: azt mondja, hogy a Kroky együttes František Janeček együttese, de a cseh nyelvben a birtokos eset művel ilyen furát a névvel.)

AKI MER, AZ NYER

Kapek védelmében: ő elég korán írta a könyvét. Nem ő tehet róla, hogy ugyanezzel a címmel alsó hangon hét (7!) könyv jelent még meg magyarul. 

A könyv történetét igen pontosan mutatja be a fülszöveg, tényleg arról szól. A húsüzem és a hentesboltok dolgozóinak ilyen-olyan konfliktusa önmagában még nem kell, hogy fikázásra késztessen. Van nekünk, ugye, olyan színdarabunk, amely egy patikában játszódik, oszt' a végén még Tom Hanks és Meg Ryan közösen csinált filmet belőle. Egyébként a magyar tévéfilm-változata valami zseniális, Illatszertár a címe, sziporkázó szereposztással, ezerszer újranézhetőn. 

Szóval nem a helyszín és a szereplők megválasztása teszi kicsit kínosan izéssé a fülszöveget, még csak nem is a téma pitiánersége. Mert az meg nem pitiáner. Már csak az asszociáció miatt sem: van egy történet, ahol a főnök felesége egy gyönyörű, mosolygós, életvidám, bevállalós nő , mindenki szereti, kívánja, de ő, bár életigenlésében igen rakoncátlan teremtés, annyira, hogy még a kémény tetejére sem átal felülni Pepin bácsival, hogy élvezhesse a látványt és a szelet, s mindeközben rendületlenül hűséges a férjurához, aki a sörgyárat igazgatja... Szóval a téma is hasonló, meg az alapszitu is. Vagyis van összehasonlítani való elég. 

Az Aki mer, az nyer persze messze nem annyira jó, mint az Illatszertár. A Sörgyári capriccio-t meg sem közelíti. De olvasható. Akár szatírának is. Mert olyan kis majdnem mosolygok könyv ez. Itt igazán ráerősíthetett volna Kapek elvtárs. Mert van humora, ezt belátom. 

– Akarsz még valamit?
– Talán mindenkinek önként kellene beszámolnia – vetette fel Hádek, jóllehet remegett a térde. – A demokrácia az demokrácia.
– Azt, hogy mi a demokrácia, én döntöm el! – förmedt rá Poldus.
(149.)

Beszaladt a legközelebbi szállodába, de mire beért, bőrig ázott. A szobafőnök egy szőke no volt, akit erős orgonaillat lengett körül. Rosszallva nézte a Drnek alatt egyre növekedő tócsát. Kérdésére, hogy van-e szabad szobája, azt felelte, hogy nincs, s hogy az úrnak inkább szárítóra, mint szobára lenne szüksége.
– Kérem szépen, hadd maradjak itt a hallban reggelig! – könyörgött Drnek. Külseje annyira siralmas volt, a szőke szobafőnöknő szívét szánalom fogta el.
– Nem tudott délután jönni?Talán akadt volna egy szoba. De most már? 
– Nem, nem tudtam. Délután még nem volt rá szükségem. A feleségem csak este kergetett el –válaszolta őszintén. .
A szőke nő még egyszer tetőtől talpig végigmérte, és együttérzõen felsóhajtott.
– Mit tegyek magával?
– Ha megengedi, hogy itt maradjak, tehet velem, amit akar! – felelte Drnek, és megadóan lehajtotta a fejét. 
(220–221.)

Csak a könyv terjedelméhez képest sajnos nagyon kevés ilyesmi poén van benne. 

Ahogy mondtam a könyv szórakoztató. Valamiért még a Harsányi Gáboros, Mocsár Gábor írt Illetlenek is rendre beugrott az olvasása közben. Az a fajta coclista szatíra, ami azért nagyon nagyot nem akar markolni, mondani, de valamit mégis. Kapeknek ezen az egy, demokráciás-mondaton kívül voltaképpen eszébe sincsen még csak megkérdőjelezni sem a rendszert. Sőt, odáig megy, hogy a demokrácia hiányát csupán a despota főnök, Poldus személyes tevékenységének tudja be, az üzem és az elosztó ügyeit nem felülről mondják meg, hanem vagy a főnök vagy az üzemi tanács intézi. Értsd: a vezér személyéről is helyben döntenek. 

De még ez sem lenne igazán baj. A baj ott van, hogy a galád diktátort, Poldust nagyjából a könyv közepén félreállítják. S ezzel a könyv központi problémája tűnik el. De Kapek képtelen volt befejezni a könyvet, még egyharmadot hozzáírt. Voltaképpen szervesen kapcsolta az előzményekhez a második diktátor tevékenységét is, majd az ő félreállítását is, de ez a rész egyszerűen leszakadt az elsőről, ráadásul a Diktátor 2. félreállítása messze nem volt annyira szellemes mint az elsőé. Ezáltal a probléma mondvacsináltnak tűnik, felborul vagyis inkább eltűnik a szerkezet, köddé lészen a dramaturgia. S aztán kap egy olyan befejezést a könyv, amivel Kapek gyakorlatilag agyoncsapja az írása eddigi összes érdemét: a gyönyörű asszonyt választják meg az üzem vezetőjévé (ahoj, coclista tervgazdálkodás és népi demokrácia, mert persze!) és a vezetésével úgy fejeződik be a könyv, mint a népmesék:

– Mindig könnyebb egynek, mint mindenkinek szolgálni.
– De mi azért mindenkinek fogunk szolgálni, ugye? Méghozzá becsülettel!
Sáral és Fíkus titokban összenézett, és bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. Az új igazgatónőt nagyon megkedvelték a Pražankában Az ugyan igaz, hogy kezdetben a nők irigykedve néztek rá, de rövid idő múlva megkedvelték, akárcsak a férfiak. Senki sem hagyta bántalmazni, mert becsületes volt, és mindenkihez igazságos, okos és lelkiismeretes, őszinte és bátor, méltányolta a tisztességet, az őszinteséget, a nem tűrte a lustaságot, az önzést, a talpnyalókat, egyszóval szerette az embereket, és azok is szerették őt, Éppen olyan híressé vált, mint Libuše fejedelemasszony. Az ő irányítása alatt kezdték el gyártani a Pražankában legízletesebb virslit, szafaládét, szalámit, kolbászt, pástétomot és disznósajtot, röviden: a legkülönfélébb húsipari termékeket, amelyek kielégítettek minden ínyencet, és amelyeknek csábító illata egész Prágát betöltötte. 
(285.)

Ez már szinte ellenállhatatlan bleee-érzést vált ki, még szerencse, hogy a reggelim előtt olvastam. Nagy kár érte! Komolyan! Mert élvezetes lenne a sztori, élők az alakok, jól beépítettek az anekdoták. de aztán elvékonyodik, a közömbösség ködébe vész, indokolatlanná, súlytalanná válik majdnem minden. (Vajon miért kap az előző főnöknél is nagyobb büntetést, megaláztatást az a fickó, aki régebben is, most is csak árnyékból tevékenykedett? Érthetetlen. 

Egyszóval: ez egy majdnem jó, de alaposan elrontott könyv, s az elrontásról még csak nem is elsősorban az ideológia tehet. Mondom, kár érte!

A Lucky Luke-ot rajzoló Morris-nak magyarul négy füzete jelent meg Jean Léturgie-zsal és kettő Xavier Fauche-val. Léturgie összesen nyolc, Fauche összesen kilenc Lucky Luke képregény szerzője volt, mondja a Wikipedia megfelelő szócikke. Az urak így festenek (csak, hogy tudjuk, kiket dicsérhetünk):

Lucky Luke ebben a füzetben a Vadnyugat sajtócézárának, Horace Greely-nek lesz a segítője, védelmezője, ötletgazdája, mindenese. A képzeletbeli Lucky Luke akkor csatlakozik a valóban létezett Greeley-hez, amikor az még senki nem volt, csak egy elkötelezett, mániákus újságcsináló, újságíró, nyomdász, terjesztő, marketinges. 1811-ben született, és 1872-ben halt meg. Főiskolát neveztek el róla, emlékét több szobor őrzi az USA-ban. Ha jól bogarásztam a neten, egységes tipográfiai rendszert vezetett be Amerikában. Viszont, lehet, hogy ügyetlen voltam, de ha a képregény címében szerepeltetett Daily Star-ra rákeresek, akkor vagy ezzel a Lucky Luke-füzettel kapcsolatban lelek rá, vagy egy sokkal később kiadott lapot találok. 

A képregény története szerint Horace Greeley már gyermekkorában elkötelezettje volt az újságkészítésnek. Nem újságírást írok, mert amit tett, az sokkal több volt a cikkek megírásánál, a lapszámok teljes körű elkészítését magába foglalta a munkája. Szóval a képregény szerint Greeley útnak indul az édesapjától születésnapjára kapott Washington Imperial No. 3 nyomdagéppel, és amikor az első adandó alkalommal pórul jár, Lucky Luke siet a segítségére. Sőt, Luke voltaképpen mellészegődik Greeley-nek. Így amikor néhány átélt vonatrablással később letelepszik Dead end City-ben, Luke ott van mellette. 

Greeley ars poeticaja, amit az általa kiadott Daily Star címlapján feltüntet: Mindig független, sosem semleges. Ebben a szellemben írja a cikkeit, beszámolóit. S mint minden jó újságíró, Greeley beszámol mindarról, amit a városkában tapasztal. Így hamar magára haragítja a kocsmárost, a szatócsot, a temetkezési vállalkozót, A kocsmárosról megírja, hogy vizezi a portékáját. A szatócsról, hogy a termelőtől vásárolt ötven centes paradicsomot adja három dollárért. A temetkezési vállalkozóról, hogy az egyedinek árusított koporsók konfekciótermékek. Ez lesz a történet konfliktusa: a három gazember, kiegészülve a meghatározhatatlan indíttatású szállítmányozóval mindent megtesz, hogy megakadályozzák a lap kiadását, s hogy tönkre tegyék a Daily Star-t. S ezért nem hiába van itt Lucky Luke, aki minden ötletükre ellenötletel válaszol, óvva, védve a sajtó- és a hír szabadságát. Persze sok ellen-ötlet roppant mulatságos. Például amikor nem jut papír a lap megjelentetéséhez, a tehén oldalára nyomtatják ki az aktuális számot. Vagy újabb ötlet a papírhiányra: a szerkesztőség mindenese, a kissrác Pipo (a későbbi Albert Londres, az oknyomozó újságírás úttörője) megtanulja az adott szám minden cikkét, beleértve a váltási árfolyamokat is, amit természetesen a bankban mond fel. 

Amikor a gazember-brigád saját lapot ad ki, megindul a cikkháború. Figyeld csak, milyen zseniális a megfogalmazás!

Nos, milyen is ez a füzet? Érdekes, de itt nem röhögtem egyáltalán, viszont folyamatosan mosolyogtam, s közben úgy érzem, tanultam is. Legalábbis utána kellett néznem Greeley-nek is, Pepének is. A mosoly azt jelenti, nem poénmentes a füzet, az állandó mosoly meg azt, hogy minden oldalpárra jut valami rötyögni való. S azt hiszem, ez volt az első Lucky Luke-füzet, aminek olvasása közben még gondolkodtam is. A sajtó szerepéről, a leleplező újságírásról gondolkodtam. 

Meg azon, mennyire vágytam úgy kilenc-tízéves koromban arra, hogy a Talpraesett Tom füzeteket adják ki Magyarországon is, és irigykedve olvastam egy parádfürdői táborban egy nyaralótársam Vajdaságban kiadott kincseit. S hála a Pestikönyveknek, immár a 36. füzetnél tart a sorozat!

Immár szinte refrénné vált a bevezetőimben: a könyvet az egyik óbudai, konkrétan ezt a kaszásdűlői Könyvmegálló szekrényében találtam. Semmit nem tudtam róla, mint annyi más Modern Könyvtár kötetről sem, de már van bennem valami ösztönös bizalom a sorozat iránt. Ráadásul amikor a fülszövegben egymásra kacsintottunk a „groteszk” szóval, az már félig győzelem volt a könyvecske részéről. 

Edward Redliński-ről nem sokat mond a Wikipedia vonatkozó szócikke, azt is lengyelül (Google a barátunk, a Translate is.). Mint a nevéből is kiderül, lengyel író. És újságíró. 1940-ben született és még ma is él. Barátkozzunk Redliński-vel! Ilyen a fizimiskája. 

Vidám figura, nem? (Különösen, hogy olyan képet kerestem, amin vidám.) 

A magyarul megjelent mindkét könyve (bár az egyiket nem olvastam, csak utánaolvastam, s már megrendeltem a regikonyvek.hu-n.) arról tanúskodik, hogy Redliński kedveli a szatírát, sőt a börleszket is. 

A kor szava, ahogy szerelmetesfeleségtársam mondaná, nem könyv, csak könyvjelző. Ez nem az esztétikáról, nem a tematikáról, nem az ideológiáról vagy bármilyen más ilyesmiről szól, csupán a könyv terjedelmét jelzi: az utószóval együtt száznegyvenhárom oldalról beszélünk. Vékonka, na'on vékonka. A könyvecske 1975-ben jelent meg. A magam részéről valamiért úgy gondoltam, hogy korábbi mű. Talán befolyásolt, hogy közvetlenül előtte olvastam Rákosy Gergely kisregényét, Az óriástök-öt, amelynek egyértelműen az ötvenes évek diktatórikus bürokráciája a témája. A párhuzamot az adta, hogy A kor szavá-ban a modernség és a villamosítás úgy jelenik meg, ahogy az ötvenes Kelet-Európájában megjelent. S persze, benne van a politika is, de a könyvben az a csavaros, hogy ennek ellenére mégsem elsődlegesen politikai üzenete van. Csak másodlagosan. De lássuk csak, miről is van szó! 

A könyvjelző főhőse a Koszfalva nevű, istenhátamögötti, elmaradott, barbár falucskából tanulni elszármazott Maniuś, aki a tanulmányai végeztével visszatér a szülőfalujába. S iszonyatosan megdöbben annak elmaradottságán, primitívségén, tanulatlanságán, barbárságán. A faluban nincsen áram, az emberek egyik napról a másikra tengődnek a szalmafedeles házikókban, kehes teheneiket fejegetve, egymással folyton perlekedve, verekedve, egy csoszvadt körtefa végett. Vaskosan ízes tájszólásuk is elborzasztja a magisztert, aki még a falu legszebb leányának izzó közeledését is elutasítja a lány műveletlensége miatt: nem akarja, hogy csak a test naturalista vágya legyen a kapcsolatuk. Maniuś még a szüleit is a hivatalos nevükön szólítja, nem akarja, hogy bármi köze a faluhoz ebben a formájában. Mint a falu tanítója előbb kis lépésekben próbálja a földijei szemét nyitogatni, de kinevetik, elfordulnak tőle. Maniuś erővel bevezetteti a villanyt a faluba, de az emberek továbbra is petróval hajlandók világítani. Az áttörést a televízió megjelenése hozza meg. 

Redliński halmozza a csavarokat a történetben (barkácskönyv, mondaná szép kedvesem), roppant ízes, néha mulatságos a tájnyelv szövegbe ágyazása ám a könyv attól a ponttól válik egészen mulatságossá, amikor a falu lakóiban feltámad a vágy a változásra, változtatásra. A változás szándéka legelőször a Maniuś-t megkörnyékező „bögyös, faros” (na, mindig mondtam, hogy ilyen az igazán jól kinéző nő!) Malwiná-ban jelentkezik, hogy megfeleljen Maniuś-nak. Gyakorlatilag napok alatt áttér az irodalmi lengyelre, 

– Megváltoztattam a világnézetemet – vallotta be suttogva. – Materialistára.
Ez aztán nagyszerű hír volt! Nem állhattam meg, hogy el ne újságoljam a többieknek.
– Hallották? – kiáltottam fel. – Megváltoztatta a világnézetét.
Maciej, a titkár, Prostek szeme ránk vándorolt a képernyőről. El sem akarták hinni.
– Igazán? – firtatta riadt szemmel Maciej. – Igazán megváltoztattad a.. det? izédet... a világnézésedet.
– Tegnapelőtt! – jelentette ki Malwina. – Elolvastam Feuerbachot... Jaj, csak most értettem meg a kereszténység tragikumát! Annyi évig imádtak egy képzelt istent. .. ahelyett, hogy az embert imádták volna!
(73.)

És elindul a lavina. A faluban csak egy makacs gazda nem hajlandó a változtatásra. Illetve egy jó darabig a falu boszorkánya tart ki, ám az utóbbit annyira érdekli a televízió működésének a varázslata, addig nyaggatja Maniuś-t, hogy árulja el neki a titkot, hogy az ad neki egy könyvet a tévé működési elvéről. S a boszorkány, aki még azt a lehetetlent is el tudta intézni a bűbájával, hogy a falunak kiutaljanak egy üdülőház építéséhez nyolcvanezer téglát, nos ez a boszorkány megreked a bűbáj és a modernség között. Fantasztikus allegória! 

Maniuś tehát teljes sikerrel modernizálja a faluját. Az egykori parasztok Faulkner-t olvasnak, eladják az állataikat, modernizálják a háztájit, megszabadulnak az állataiktól és arccal az üdültetés szoláltatása felé fordulnak. 

Nem mondom tovább. Pedig lenne mit. 

Redliński könyvecskéje azért nagyon ügyes, mert többrétegű.

• Ha akarom, egy sima kacagtató börleszk egy adott korból, adott korról. De a jó fajtából, cabernet sauvignon barrique-olt hordóból, nem pedig valami lőre! Tényleg nagyokat lehet röhögni rajta, a tényleg pompás beszólásokon, és a pöpec dramaturgián. 
• De ha akarom, akkor A kor szava (lásd a címét!) egy ragyogó szatíra az épülő szocializmus, a villamosítás, az falvak felemelésének korából. Abból a korból, amikor úgy kellett tenni, mintha élvezné, helyeselné az ember, amit egyáltalán nem élvezett és helyeselt. Vagy akkor is élvezni és helyeselni kellett, amikor már nem tudta élvezni és helyeselni. Abból a korból, amikor a színlelés mindennapi rutinná, elvárt kényszercselekedetté változott. 

Odamentem hozzájuk. A mélabússal vedeltek, annak is keresztbe áll a szeme. 
– Mondok én neked valamit, Zbyszek... – húzott megint az üvegből. Nehezen forgott a nyelve – De ez titok ám! Senkinek egy szót se! Pocsék egy helyzetben vagyok. Pocsék egy helyzetben. .. Emelkedik az életszínvonalam. Kolbászt zabálok. Faulknert olvasok. De gyalázatosan érzem magam. Minden szavam hazugság..
– Hahaha! Kend, Maciej, Faulknert olvas? – hahotázott a mélabús.
– Miket fecseg kend, idesapám! – figyelmeztettem az öreget. – A tehenrül beszéjjen! Az időjárásrul! A termésrül..
– Minden szavam hazugság! - csökönyösködött Gomba. – Ide hallgass, Zbyszek... de senkinek el ne áruld! Nincs már falu. Igazi falu. Nincsen. Mindenütt város van. Ez az átok, hazug, modern város. A falu is város. Rosszabb város, de város!
– Gyüjjék aludni, idesapám! – vágtam közbe, és felnyaláboltam. De rúgkapált, kitépte magát... Akkorát húzott a vodkából, hogy megroggyant tole. Aztán egy fához csapta az üres palackot.
– Úrjézusom... már nem tudom, mikor komédiázom, és mikor nem. Parodizálok... de kit? – És fejével a fának rontott. – Jézus, ki vagyok én? Ki vagyok én, emberek! – üvöltött fel, csak úgy visszhangzott a környék.
(134–135.)

Vagy ez a két idézett még plasztikusabb:

A homokdombon át, az ösvényen az erdő felé ballagtunk Malwinával.
– Téged nem undorít ez az egész? - kérdeztem.
– Mi?
– Ez a tettetés!   
– Jaj, Marian.. – sóhajtott fel. – Ne vedd már  olyan komolyan... Hiszen ők is csak úgy tesznek. ..
– Kik?
– A nyaralók. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mi úgy teszünk.
– Hát tudják? – Sóbálvánnyá dermedtem. – Akkor minek ez az egész? – Minek? 
– Hogyhogy minek? – sóhajtott. – Hát valamit kell csinálni...
(136.)

 

– Párzanak! Odanézzetek, párzanak! – csodálkoztak.
– A puszta földön! 
– Ejha, de pajzán ez a preindusztriális népség!
– Csupa tűz!
– Vannak még boldog emberek a világon! Valódiak, hitelesek... ..
– De énnekem – megismertem a mélabús onanista hangját..  – Énnekem úgy rémlik, hogy ezek  csak falból csinálják..
– Gondolod? Csak színlelik?
– Most melyik színlelésről beszélsz? Mielőttünk, vagy egymás között?
– Á, nem falból... Nézd meg, milyen hevesen csinálják...
– Ösztönösen!
– Nekem ez az ösztönösség valahogy...
– Talán fáradtak?...
– Ki nem fáradt manapság?
– Na, menjünk...
(137.)

• De ha akarom, akkor egy játékos polémia, az előző két bekezdés együtt, Chaplin-be oltva arról, hogy az embernek soha nem jó semmi, minden kevés, és nem a környezetének, hanem az erkölcseinek (nem a coclista!) és a világszemléletének (és nem a világnézetének!) kell megváltoznia ahhoz, hogy boldog lehessen. De a változtatás semmiképpen nem történhet külső kényszer hatására, csakis belső késztetésre.

– Hát, ha maguknak ilyen fontos, én nem bánom...
– De én bánom – kiáltottam felháborodottan. – Nem vagyok hajlandó...
– Nofene! És miért?
– Mert ez csalás!
– Na és ha csalás? – nevetett a titkár.
– Aki becsapja embertársait, nem lehet boldog!
– Ejnye, magiszter, magiszter – sóhajtott a titkár. – Kár az időt fecsérelni erre a vitára, mikor úgyis tudjuk az eredményt. Talán nem vagyunk intelligens emberek?
– Miért, és akkor mi van?
– Az van, hogy az intelligens ember mindent meg tud indokolni.
– Még a disznóságokat is?!
– Azokat a leginkább – nevetett a titkár, Gomba pedig elmélázva tette hozzá:
– Talán ezért olyan nagy a tudásszomj az emberekben...
(128.)

• Aztán lehet egy teljesen politikamentes olvasata is, amikor az a lényeg, hogy az ember akkor élhet csak teljes életet, ha azonos önmagával, ha nem az ideológiák, a divatok, a tömegnyomás, a reklámok, a sznobizmus és elsősorban nem az anyagi érdek, a karrier építés kényszere adja az identitást. Innentől eléggé szélessé válik a spektrum, igen sok minden eszünkbe juthat a könyvecske olvastán. 
• Aztán az is lehet, hogy el sem gondolkodunk, meg sem akarjuk magyarázni, egyszerűen csak élvezzük, milyen nagyszerűt olvasunk, és milyen jól szórakozunk. Remekül kikapcsolódunk. 

Vagyis nincs hezitálni valóm: remek kis könyvjelző ez a kisregény, Redliński-t mindenki kezébe! :-)

A könyvből film is készült, de sajnos csak lengyelül leltem meg. Ha valaki tud lengyelül vagy elképesztőn merész és mit neki a nyelv nem értése, íme, az elérhetőség:

...felbúgott a készülék, a képernyő kivilágosodott, az emberek villámsújtottan némultak el... majd az elszorult torkokból feltörtek az első, ujjongó kiáltások 
–  Jézusmáriám, ott valamí mozog!
– Tán ember?
– Ember a!
– Csórén!
– Ni, ahun meg egy fejérnép!
– Ej, de girhes!
– A szégyentelen!
– A bugyogót is! – követelték a férfiak.
– Mire vársz, te legény?
– Férfi vagy te?
– Aggyá neki!
– Ni, fislatnak mán!
– Ország-világ előtt! Nem sül ki a szemük! – sipították az asszonyok.
– Nincs ezeknek bür a pofájukon!
– Szodomagomora!
– Hüj, de kamatyolja! – álmélkodtak a férfiak.
– Aggyá neki, a kurvának!
– Hátúrul is, hátúrul is!
Mai tárgyú francia film volt, művészileg csupán közepes, de a falu elemi erővel reagált, a lelkesedés zsivajába megbotránkozott kárálás vegyült, a magas hőfokú befogadás mutatta, hogy az Új és a Régi első összecsapása ugyancsak felbolygatja az elméket! A babona, álszemérem, vakbuzgóság kérge repedezik, ám ez a folyamat nem fájdalommentes
– Kár, hogy girhes a jány! – rikkantották a férfiak.
– Pokol tüzire jutol, te gyesznó! – sipákoltak az asszonyok.
– Szégyen, gyalázat!
– Jól van,legény! No, még egyszer!
– Hé, te csináld újra! Hadd lássuk!
– Mi a, má bevégeztéék?
– Nem csenájják? 
– Csak mizserálnak itten!
– Á, má felőtöztek...
(57–59.)

Lichter Péterről az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet Filmtudományi Intézet weboldalán a következőt olvasom a Bemutatkozás alatt:

Lichter Péter 2009-ben szerezte meg diplomáját az ELTE Filmelmélet, filmtörténet és kommunikáció szakpárján. Ugyanebben az évben lett szerkesztője a Prizma filmművészeti folyóiratnak. 2002 óta készít kísérleti filmeket, melyeket több mint kétszáz nemzetközi fesztiválon vetítettek, például a Berlini Filmfesztivál Kritikusok Hete programjában, a Rotterdami Filmfesztiválon, a New York-i Tribeca Filmfesztiválon vagy a Jihlavai dokumentumfilm fesztiválon. 2014-ben Rimbaud című rövidfilmje elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját.

Amiből annyi mindenképpen kiderül, hogy Lichter Péter nem labdaszegető a filmes szakmában, hanem bennfentes. Bővebb utánanézésből és magából a könyvből is kiderül, hogy alapvetőn a kísérleti filmek szerelmese. Vagyis teljes joggal írhatott egy izgalmas könyvet a kultfilmekről. Úgy általában. 

HIÁNYÉRZET

S máris egy falba ütközünk. Ugyanis a könyv egy szóval sem magyarázza meg a tárgyát. A szerző minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a cím teljesen egyértelmű semmi szükség további nyálverésre . Azonban ahogy eljutunk az első fejezethez, a bevezetés hiánya azonnal komoly hiányérzetet okoz. Nincs alapozás, nincsenek okok, indoklások. Van ez az 52 kultfilm. Slussz! Hogy mi a kultfilm, miért 52, és miért pont ez az 52, az ne érdekeljen! Pedig érdekelne!

Ugyanis ami Lichter számára természetes, magától értetődő, az a mezei olvasó számára egyáltalán nem az. A hiányérzet a könyv olvastán pedig egyre csak nő. 

A kult szó a kultusz rövidítése. A kultusz szó ezt jelenti a Wikpédia szerint: „A kultusz nagy figyelemmel, odaadással végzett tevékenység; gondosan végzett kedvtelés, szenvedélyes időtöltés. A hétköznapi életben a kultusz szót sokszor a divat szó jelentésével azonos értelemben használjuk. [...] 
A kult szótőből képzett szó a kultúra, a kultikus például tárgy vagy személy jelzője, és a kultivál (megművel, szeret, örömét leli benne) jelentésű ige. A társadalom többsége által nem vallott hiedelmeket és célokat valló, főleg vallásos érzelmű embercsoportot is jelent. Marginális helyét az okozza, hogy vagy új hitrendszert, vagy olyan idioszinkretikus [nem szokványos, szokatlan, egyéni, (reakciómód); M. Z.] gyakorlatot követ, amelyet a környező kultúra nem fogad el a fő vonulatba tartozónak.“

Vagyis így kötődik össze Lichter fő érdeklődési- és tevékenység köre, a kísérleti filmek iránti érdeklődése és elkötelezettsége, valamint a könyv témája. A könyvek tanulmányainak sora olyan filmeket vesz górcső alá, amelyek nem illenek a filmkészítés általánosan elfogadott vonulatába. Sem a filmgyártók, sem a közönség szempontjából. És sem a mondanivalójukat, sem a készítés technológiáját, módszerét, filmnyelvét, dramaturgiáját illetőn. 

Vagyis nem pusztán annyit tesz a kultfilm kategória, hogy egyfajta kultusz alakult ki a film körül, hanem azt is jelenti, hogy a film valamiért nem szokványos, eltér a fő vonulatba tartozó művektől.

A FILMEK

A könyv, nem meglepő módon ötvenkét alkotást mutat be és elemez. Természetesen mint minden válogatás, a filmek sora teljesen szubjektív. Akkor is, ha lenyűgöző és átfogó a válogatás. 

Az egyes fejezetek egy-egy filmet mutatnak be, azonos tematikával. Egyfelől röviden, de hihetetlenül lényegretörőn bemutatják a rendezőket, a legfontosabb, vagyis a bemutatott filmjeik előzményeit, jobbára a későbbi műveiket is, másfelől ugyanilyen velősen elemzik magukat a filmeket, a készítésük technikáját, sajátosságait, egyediségét és szemléletét. S nem utolsó sorban a rövid tartalmát. 

A válogatás azért roppant szerencsés, mert gyakorlatilag mindenki találhat benne olyan műveket, amiket ismer és szeret. Amik jócskán hozzátettek a filmművészet egészéhez, mégis az átlag néző számára is nézhetők, élvezetesek, nem csupán a bennfentesek számára azok. Ugyanakkor rácsudálkozhatunk számos olyan darabra is, amellyel még nem találkoztunk, és néhány olyanra, amellyel, legalábbis a leírás alapján nem is nagyon szeretnénk. (Számomra egyértelműen ilyen volt az E. Elias Merhige rendezte, Begotten című darab, amelyről olyan benyomásom alakult ki, mintha a VHK zenéjét álmodta volna filmre az alkotó; számomra a VHK-hoz is kell egy bizonyos hangulat, de amit zenében igen, filmben nem tudnám elviselni. Leellenőriztem, belenéztem a filmbe, a linken megtalálod. A VHK életigenlő.) 

A könyv ötvenkét címe közül számomra tizenegy mondott valamit. Ennyit biztosan láttam. Gondolom, a nem szakértő filmkedvelők is jobbára ezt a tizenegyet ismerhetik. Néhányról nem is tudtam, hogy a kultfilm kategóriába tartozik (Összeomlás, 12 majom, Elveszett gyerekek városa, Születésnap), de ennek szerintem az az oka, hogy a kultfilm kifejezést nem a film készítésére, dramaturgiájára, technikájára értettem, hanem a közönségreakcióra, a film utóéletére. A kultuszra, ami a filmet övezi. S ezért volt hiányérzetem, hogy néhány alkotással nem találkoztam a könyvben, amit a magam részéről simán ide soroltam volna magamban (csak csípőből, gondolkodás nélkül: Gyalog galopp, Brian élete, Picasso kalandjai, Élethalálharc, A nagy kékség, Ponyva). 

Namost, ha az ötvenkettőből levonom a tizenegyet, a matematika szigorúsága folytán marad 41 film. Amelyekről jobbára nem hallottam. Vagy ha igen, akkor sem láttam. Az én kultusz-olvasatomban ez gáz, de ugye a könyv másképpen alkalmazza a kultfilm kifejezést. Így nem hagyom magam frusztrálni. 

FILMEK, AMIKET NEM LÁTTAM

Szóval akkor itt van negyvenegy film, amit nem láttam, sőt, a többségéről nem is hallottam. S amik miatt nem hagyom magamat frusztrálni. És itt van egy könyv, ami azért íródott, hogy a szerző szerinti legjobb kultfilmeket bemutassa, és gondolom az is volt a célja, hogy kedvet csináljon hozzájuk. 

Lichter jól ír. Szemmel láthatón, elismerésre méltón tájékozott és lenyűgözőn művelt. Filmesként ért is a filmekhez. Naná! A könyvet felfaltam. Tettem már hasonlót más, hasonló könyvekkel is. Itt volt például Kelecsényi Miklós Vászonszerelem című könyve a magyar filmekről. Vagy Puzsér Róbert két nagyon szimpatikusan elfogult filmes könyve, A hét mesterlövésze. Amikor ezt a példának vett három könyvet olvastam, nem győztem jegyzetelni, melyek azok a filmek, amelyeket még meg kell néznem. Lichter könyvét, mondom, két nap alatt felfaltam. Mert lenyűgöző. Viszont nem jegyzeteltem egyáltalán. A pontos okát nem tudom. Az biztos, hogy nem Lichter stílusa a hibás. Nem hiszem, hogy az lenne a hibás. Talán egyetlen ponton. Kivétel nélkül minden film bemutatásánál kifejti, hogy az adott mű miért kult, a rendező milyen módszereket használt, amelyek kiemelik a munkáját a tömérdek egyéb mű közül. S valahol itt volt a hiba. Mármint részemről, nem Lichter részéről. Kamaszkoromból kifelé igyekezve volt bennem egy adag sznobizmus a művészetekkel szemben. Néztem, olvastam, hallgattam olyan dolgokat, amikről azt hallottam, olvastam, hogy értékesek. Ennek volt nagyon sok pozitív hozadéka, hiszen megismertem egy csomó olyan alkotást, amik mellett, figyelem vagy érdeklődés hiányában simán elmentem volna. De volt rengeteg olyan alkotás, amit úgy éreztem, élveznem illene, de nem sikerült. Igaz ez elsősorban a festészetre, ám a zenére, az irodalomra, a színházra, a filmekre is. Volt ezekben olyan is, amikben éreztem, hogy tényleg művészet, valóban minőségi, csak nem és nem ment, hogy élvezzem is. Majd jött egy újabb lépcső, amikor már nem is akartam élvezni. Simán bevallottam magamnak is, a külvilág felé is, hogy nem értem, nem élvezem. Minden szégyenérzet nélkül. Azóta vagyok képes arra, hogy becsukjak egy könyvet, ha nem tetszik, kikapcsoljak egy filmet, vagy simán el se menjek egy előadásra, ha nincsen bennem érdeklődés, vágy iránta. 

Stimmt? Ez a negyvenegy film, bár látatlanba elhiszem Lichternek, hogy egytől-egyig minőségi, forradalmi, újító, de semmi érdeklődés, vágy nem támadt bennem, hogy lássam is őket, időt töltsek velük. Amikor például azt olvastam, hogy nincsen történetük, csak hangulatuk szinte ösztönösen bezáródtam. Akkor is, ha például (a könyvben nem is említett Kizökkent világ (Koyaanisqatsi)I, amiben, a zenéjén túl, egy fia emberi hang el nem hangzik, és úgy van története, hogy semmi története nincsen, életem egyik meghatározó darabja volt. (A civilizáció elembertelenedéséről, a természettől való elszakadásról szól.) De vannak olyan, számomra alapfilmek, amiknek van története, ám a film egészében másodlagos szerepe van, illetve az üzenetük távol áll az én világlátásomtól, mégis fantasztikusnak találom őket. Kapásból A nagy Lebowski és a Ponyvaregény jut eszembe. Tehát vannak ellentmondások...

Amikor azt olvastam, hogy sajátos, egyedi filmnyelv, akkor nekem az elvontság, a rettentő nehéz értelmezhetőség, a bármit belemagyarázós lilaság jutott eszembe. Ezt a konokságot nyilván oldotta, amikor A texasi láncfűrészes-ről vagy A dolog-ról olvastam. Mondjuk ezek nem is annyira a fenti kategóriába tartoznak: horrorfilmek. Amik iránt megint nincsen bennem affinitás. Legyen az én bajom. Ahogy azt sem tud az azonnali letöltések, stream-elések felé lökdösni, ha egy fimnél azt olvasom, hogy milyen fantasztikus, amikor valaki fejének a széttaposását látom vérvalójában. De az sem, ahogy mondtam, hogy egy filmnek nincsen története, igazából üzente sem, de fantasztikus a fényképezése, az operatőri munkája, stb. Mondom, ez majdnem biztosan nem Lichter hibája, hanem az enyém. 

(S most jön egy olyan mondat, amire nem igaz a közhely vélekedés, miszerint a „de” szócska után jön az igazság.) De mégis úgy érzem, valami kellett volna, hogy a szerző meggyőzzön: nem csak az időm múlik, nem pusztán tájékozottabb leszek, ha látom ezeket a filmeket, hanem gazdagabb is. Talán azért, mert minden történetek ősei, a mítoszok, a mesék sem voltak történet- és üzenet nélküliek. S mert maga a stílus lehet zseniális, de ha egy művészeti alkotás csak stílus, nekem az is kevésnek tűnik. Ez van. 

Itt olvasható a könyvben tárgyalt filmek sora, vastaggal kiemelve, amiket láttam, zölddel, amiket nagyon szeretek. 

2001: Űrodüsszeia

Bloody Mama

Harold és Maude

THX 1138

A texasi láncfűrészes mészárlás

Radírfej

A dolog

Szárnyas fejvadász

Metró

Nulladik óra

Gonosz halott 2.

Begotten

Hollywoodi lidércnyomás

Henyék

Kutyaszorítóban

Veled is megtörténhet

Összeomlás

Elveszett gyerekek városa

12 majom

Halott ember

Karambol

Buffalo ’66

Pí

Születésnap

Amerikai vérbosszú

Dalok a második emeletről

Mementó

Donnie Darko

Gerry

Elveszett jelentés

Oldboy

Édes vízi élet

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Haláli hullák hajnala

Te meg én és minden ismerősünk

Paprika

Kis-nagy világ

Mocskos zsaru – New Orleans utcáin

Attenberg

Beyond the Black Rainbow

Rubber

Drive

Halállista

Frances Ha

Holy Motors

Spring Breakers

The Master

Feltörő színek

A felszín alatt

Országúti bosszú

Egyes nők

Jólét

A könyvet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban vettem, kiselejtezték. Ugyan baja nincsen, csak úgy fest, nem túl sokan olvasták. A hely meg kell, ugye. 

A SZERZŐRŐL

Az 1937-ben született szerzőnek magyarul összesen két könyve jelent meg. A róla írt egyoldalas bemutatás szerint eredeti nyelvén sem sokkal több: összesen négy és még két posztumusz, de azokat nem tartják jónak, ha egyáltalán ő írta őket. .Azt is olvasom, hogy a nevében a „Snerg” szócska nem gyári eredetű: ő maga tette hozzá, mert az örökölt nevét túl mindennapinak érezte. A szócska ezt jelenti: minden energia összessége. Azt is olvasom, hogy élete főművének az egyesített térelméletről szóló könyvét tartotta, amelyet magánkiadásban jelentetett meg, tízezer példányban. De amely könyv csúfosan megbukott,  a tudós társadalom nem ismerte el. Wisniewski 1995-ben öngyilkos lett. Azt azonban egyértelműen elismerik, hogy A robot című regénye (amelynek magyar kiadása simán indulhatna a legcsúnyább, legsemmitmondóbb magyar könyv versenyének fődíjáért) az olvasók és a kritikusok szerint is a világháború utáni lengyel sci-fi irodalom legjobbja. Stanislaw Lem hazájában ez nem kis szó. 

S akkor 2013-ban a Metropolis Media megjelentette ennek a jelentős lengyel sci-fi írónak A lator evangéliuma című könyvét. A könyv fülszövege azt mondja: „Carlos, az átlagos fiatalember egy nap arra ébred, hogy a világ körülötte érthetetlen módon megváltozott: a számára jól ismert tárgyak és emberek helyét műanyag imitációk foglalták el, élete egyszeriben díszletek, kellékek és mechanikus statiszták között zajlik, mintha valami grandiózus filmforgatásba csöppent volna. 
Az események még különösebb fordulatot vesznek, amikor egy barátjáról kiderül, hogy ő áll a nagyszabású terv hátterében, ő mozgatja a szálait ennek a gigantikus valóságshow-nak, amelyben maga Carlos is csupán epizódszereplő. Paranoid kálváriája során csodáknak lehet tanúja, de egyre kísérti a közelgő Utolsó Vágás napja, mely baljóslatú árnyakat vet az érzelmektől mentes művilágra.”

Az a helyzet, hogy ami a cselekmény lényegéről elmondható, azt itt elolvashattuk. Valóan erről szól a könyv. S ahogy a fülszöveg két bekezdésben meséli el a cselekmény, úgy a történet is két részre osztható:

a) Carlos imitált kalandjai a műanyag, imitált világban
b) Carlos és az imitált világ Megváltója.

CARLOS A MŰANYAG VILÁGBAN

Az ember csak kapkodja a fejét, amikor elkezdi olvasni a könyvet. Carlos egy nap felébred, és azt tapasztalja, hogy alig maradt a városában bármi, ami valóságos. A házak, tavak, fák, ételek, minden fa és műanyag díszletté változott. De díszletté, műanyag bábúvá változott az emberek döntő többsége is. (Nem mindenki, de nagyon kevesen maradtak igaziak. S Carlos csak sokára leli meg a kulcsot, mi a szerepük az igazi embereknek. Jobb és rosszabb díszletté: van amelyik jobban sikerült, még némi arccal is rendelkező bábú, van amelyik annyira díszlet, hogy mint utas, vagy mint éttermi vendég, össze van öntve a metró ülésével vagy az éttermi székkel. A boltok polcain fakockák jelképezik a rozsveknit, üres műanyag palackok az üdítőket, az újságok értelmetlen kriksz-krakszokat tartalmaznak. Carlos persze semmit nem ért. Hogyan is érthetne? Aztán az események olyan fordulatot vesznek, hogy Carlos nyolc embert (bábút) megöl. De furcsa gyilkosság az, amikor két rendőr maga szorítja Carlos kezét a torkára, az erkély korlátjához vonszolják a torkukra szorított kezükkel, majd a elengedik és a mélybe vetik magukat. Vagy: Carlos, hogy kipróbálja, igazi-e a pisztolya, csukott szemmel a falba lő. Amikor kinyitja a szemét, látja, hogy egy kisfiú odafutott a golyó útjába. 

A művilág, a műemberek képe roppant érdekes, elgondolkodtató. Akkor is, ha egy idő után kicsit ismétlődő az ötletek sora, és semmi újat nem hoznak a jelenetek. Mégis rengeteg magyarázati alternatívát hordoz magában. Az, hogy metafora az egész történet, adja magát. Több értelmezési lehetőséggel. A teljesség igénye nélkül:  

• Műanyaggá lett a világ, műanyag városokkal, műanyag ételekkel, műanyag érzésekkel, műanyag gondolatokkal, műanyag kapcsolatokkal, és csak nagyon kevesen maradtak igazi emberek.T
• Természetesen önmagáról mindenki azt hiszi, hogy ő igazi. Carlos is meg van győződve önmaga valóságáról. 
• Carlos (vö.: Mátrix, Truman-show) felismeri, hogy amit eddig valóságnak gondolt, az csak valamilyen céllal épített díszlet körülötte, ahogyan az embereknek is valami szerepük van, azok sem igaziak. 

A könyvnek ez a része gondolatilag izgalmas, meghökkentő, mulatságos. Az ötletsziporka miatt is, meg amiatt is, mert nem tudjuk, mire fut ki a cselekmény? S persze nem tud nem eszünkbe jutni a Philip K. Dick-et állandó foglalkoztató probléma: mi a valóság, hol vannak a határai, és mindenkinek ugyanaz-e a valóság? 

INTERMEZZO

Van egy középész a cselekményben. Amolyan átvezetés az első, a műanyag világról szóló és a spirituális második rész között. Ebben az intemezzoban Carlos rájön, hogy mi 'zu van: Egy gigantikus forgatás zajlik, a Nagy Rendező forgatja a filmjét, ahhoz kellenek a statiszták és a díszletek. Aki valódi ember, az ilyen-olyan mértékben szerepet kap a filmben. 

Még ez a rész is nagyon jó. Azért jó, mert még mindig megy az olvasói agyalás, hogy vajon mire megy ki a játék? Mert, rendben, egy filmforgatás az egész élet, ezért kell ennyi műség, de hogyan, miért lett Carlos élete egy forgatás részévé? 

S vajon van-e, aki nem főszereplője a saját filmjének? Mindannyiunknak megvannak önmagunk főszerepe mellett a magunk főszereplői, mellékszereplői, lényeges és lényegtelen statisztái. Ugye? De a leglényegesebb cselekményszál mindőnk életében önmagunk személyéhez kötődik. Természetesen, hiszen kivétel nélkül szubjektumok vagyunk. Elsősorban és mindenekelőtt az létezik, ami közvetlenül minket érint, velünk történik, amit magunk érzünk, látunk, hallunk, tapasztalunk. 

Nagyon szeretem szerelmetesfeleségtársamat (SzFT), csak jót akarok neki, nagy részben ismerjük még egymás gondolatait is, folytatjuk a másik mondatát, kimondjuk, amit nem mond ki a másik. (Nagy Őm azt mondja, 90–95% százalékban stimmol a gondolkodásunk. Szerintem 75–80%-ban. De az sem kevés.) De mégis, amikor SzFT-m bármiért távol van tőlem, a valóság természetes módon az lesz számomra, ahol én tartózkodom, nem az, ahol ő. Sokszor gondolkodtam már azon is, milyen fura, hogy mennyi hely, mennyi ember létezik azelőtt és azután, hogy ott jártam volna, mielőtt és miután találkoztunk. Elmentünk nyaralni a Szigetközbe. Az a kimlei ház, ahol megszálltunk létezett azelőtt is, hogy ott lettünk volna, és létezik most is, hogy eljöttünk. András, a házigazdánk élte a maga életét, mielőtt megismerkedtünk volna, és éli most is, hogy eljöttünk tőle. De az, hogy Kimle volt és van, hogy András élte/éli a maga életét, bár természetes, nyilvánvaló, de számunkra nem valóságos. Ami az életünk filmjén kívül történik, az lehet műanyag. Ahol vagyunk, az az igazi. Ugye, milyen izgalmas? 

A MŰFILMVILÁG EvANGÉLIUMA

S vesz egy nagy kanyart Carlos története. Vagy úgy is mondhatom, előrebocsátva, gellert kap. Félreértés ne essék, semmi, de semmi bajom semmiféle evangéliuma parafrázissal. Hogyan is lenne, amikor olyanok léteznek, mint Kazantzakisz csodája, az Akinek meg kell halniai? Vagy szintén tőle a Krisztus utolsó megkísértése? Vagy itt van Campanile igazán mulatságos regénye, A lator!  De említhetem Kodolányi Én vagyok-ját is. Vagy elsősorban és mindenekelőtt, ugyebár a legkézenfekvőbb, Bulgakov A Mester és Margaritá-ja. 

Jobbnál jobb, pazarabbnál pazarabb evangélium feldolgozások. Igen, még a Krisztus utolsó megkísértése is, amely voltaképpen kiforgatja az Újszövetséget. Egyszóval nem az Újszövetség felhasználása a probléma, még csak nem is Jézus személyének a némileg profanizálása. 

Sokkal inkább az, hogy Wisniewski-Snerg az égvilágon semmi újat nem tett hozzá Jézus történetéhez. Illetve hazudok, egy picit mégis. Csak az a baj, hogy amit hozzátett, az meg bár mulatságos, de értelmezhetőségében zavaros lett. Szem előtt tartva, hogy már tudjuk, egy gigantikus forgatás zajlik, a könyvbeli Fakó Jack, a leendő Megváltó a következő módon prédikál. Kicsit hosszú az idézet, de érdemes elolvasni. 

Ő pedig ott állt a sokaság közepén, és tanította őket, ekként:
– Játsszatok, mivelhogy közeledik eme látványosság elkészültének ideje, és közeledik az Utolsó Vágás napja! Keressétek az igazságot önnön szívetekben, mert az felszabadít benneteket! A Belső Hang átvitetik majd a világ vetítővásznára, amelyre hamarosan rávetül a Néző szeme. Ott örökké éltek majd, miként abban a jelenetben, amely ma az Ő lábainál hever.
Áldottak a statiszták, midőn nem hagyják el a közelképet. Csöndesek maradnak a világ vetítővásznán. És akik bánkódnak, megvigasztaltatnak, mert elkerüli őket a Vágó ollója. Ámde ne higgyétek, hogy hatalmamban áll megváltoztatni a filmjátszás törvényeit, avagy a Néző nevében megbocsátani nektek az elkövetett színészi hibákat!
Hallottátok, hogy mondották régebben: ,Legyen meg a Te akaratod!" Én pedig azt mondom: minden színész vagy statiszta, ki a forgatáson szembeszáll saját lelkiismeretével, és nem Forgatókönyv Szellemével, ki lészen vágva a jelenetből, és kidobatik a külső sötétségbe. Bizony mondom néktek: ha megbotránkoztat a jobb szemed, szúrd ki; ha megbotránkoztat a jobb kezed, vágd le! Mert hasznosabb lészen számodra, ha elveszted egyik testrészedet, mintsem hogy egész alakodat kivágják a filmből az Utolsó Vágás napján.
(96–97.)

S ebben a szellemben prédikál Fakó Jack. Ezen valóban szakadni lehet. Ha az ember nem gondol bele jobban. Ha igen, akkor akadnak döccenetek. Mert nézzük csak: kicsoda a Néző? A Néző az a néző, ugye, akinek a filmet készítik, aki hatalmánál fogva vagy emeli a nézettséget vagy nem, vagy sztárokat választ vagy színészeket süllyeszt el az ismeretlenségbe. Ő az, aki miatt a film készül, aki ítélkezik a film felett. 

Azonban tudjuk, hogy ez csak félig van így. Mert ahogy a nézők felemelnek vagy elsüllyesztenek filmeket, színészeket, úgy a filmek is vastagon befolyásolják, néha agymossák a nézőket. Ezen a ponton azonban nem a nézőé a legfőbb hatalom, hanem a rendezőé. Vagy a megrendelőé, aki megmondja, milyen ideológia mentén kell a filmet csinálni. 

De sajnos még ez a kisebbik baj Wisniewsky-Snerg koncepciójával. A nagyobbik, hogy ez a Fakó Jack/Jézus megváltós betét irgalmatlanul és szervetlenül lóg a levegőben. Semmi köze az első részhez. Vagy csak nagyon erőltetett. A még nagyobb baj, hogy a fent említett Jézus-adaptációkkal, parafrázisokkal szemben Wisniewsky-Snerg semmit nem tesz hozzá a Jézus-képhez, történethez, néha az idézett szöveg szellemében ezt-azt átír Jack/Jézus tanításában, de voltaképpen másodszor még elmegy, harmadszor már egyáltalán nem poén, sokadszorra unalmas és színtelen. De az, hogy simán megismétel jézusi tanításokat, történeteket (Jairus leánya, vízen járás, kenyérszaporítás, az első úrvacsora, sb) simán értelmetlen. Nekem nem tűnt úgy, hogy valóban erre akarta kihozni a történetet, a mondanivalót, sokkal az az érzésem támadt, hogy nem tudta, merre menjen, és ez jutott eszébe. 

Az pedig, hogy Carlos lett az a lator, aki a kereszten számonkéri Jézust, teljesen értelmetlen. (Ugye, Campanile latorja a jobb lator volt. Az valahogy jobban ült, a történet egészéhez is szervesen kapcsolódott.) Már csak azért is,mert a latornak nincsen evangéliuma. Az evangélium azt jelenti: jó hír. Carlos latorságának nincsen semmi jó hír értéke, mivolta. S feltételezve, hogy nincsen átírva az eredeti lengyel cím a magyarban. (Ha a Gugli fordítóba beütöm a lengyel eredeti, azt adja ki magyarul, hogy: Lottón keresztül. :-D )

S ezzel a lengyel írónk gyakorlatilag agyonvágta a saját művét, s úgy nagyjából egyetlen kérdést maradt bennem, amikor becsuktam: ez most mi a franc volt? Kár érte, mert az első fele és az intermezzo gondolatébresztő volt nagyon. 
Viszont A robot című könyvével még megpróbálkozom. 

Addig is, hogy ne maradjon keserű a szánk íze, itt egy nagyon jó poén még a könyvből:

– Majdnem odalett a lábam! – dühöngött.
–  Túlzol.
– Naná, mert téged ez nem érdekel. Soha nem számíthatok a segítségedre, ha bármi baj fenyeget.
– Amikor tegnapelőtt az fenyegetett , hogy vonzódtál a főnöködhöz, akkor is vigyáznom kellett volna rád?
Gyorsan a szemembe nézett, majd odament a legközelebbi padhoz. Óvatosan lépkedett meztelen lábával az eldobált szemét között. Leültem melléje.
– Muszáj volt ezt felemlegetni?
– Csak nem hitted, hogy mert nagylelkűen felajánlottad a rejtekhelyet nálatok, a padláson...
– Jaj, hagy abba!
– ....nincs jogom kimondani: úgy viselkedtél, mint egy büdös kurva, mert noha biztosan nem fogadtál el tőle pénzt... bár ki tudja? És nyilván előléptetésre számítottál.
– Van még egy lehetőség.
– Melyik?
– Az, hogy tetszett nekem a pasas.
– Akkor miért vonszolsz engem haza ahelyett, hogy őt siratnád?
– Mert csak egy negyedóráig tetszett.
(127–128.)

Azt olvastam, hogy ez volt PKD első regénye. Pedig lehetett volna a második, a tizedik vagy a huszadik is. Mert ha csak úgy a kezembe nyomják, és nem olvasok róla semmit, meg nem mondom, hogy Az utolsó tréfa egyfajta prototípus. De komolyan nem. Magyarul most jelent meg először. 

PKD, ÚGY ÁLTALÁBAN

PKD is az az író, aki bármit írt, voltaképpen ugyanazt írta mindig. Ám hiába írta ugyanazt, nagyjából  minden könyvét nagyon jó olvasni. Akkor is, ha a kedvenc olvasmányaim között mindössze egyetlen PKD kötet van, a Figyel az ég. De a polcomon egy híján az összes magyarul megjelent kötete itt van. Ez azért jelent valamit, úgy gondolom.

PKD abban is konzekvens, hogy semmit nem magyaráz túl. Sőt, semmit nem magyaráz meg. Nagyon részletesen kitalálja a cselekményt, a bonyodalmat, a csavarokat, a fricskákat, a szereplőket, aztán mindezt kifeszíti mit egy hálót, hogy aztán a szöveg szövete hol és mikor találkozik ezzel az agyában szőtt hálóval, ez eseti, de mégis mindig összeáll a teljes kép. Vagy legalábbis az esetek döntő többségében. Engem volt már, ami legyőzött.  

PKD a szereplőkkel sem pepecsel túl sokat: mélyen be sem mutatja őket, leírások szinte soha nincsenek róluk. Ha kiderül róluk valami, akkor azt csak a cselekménynek köszönhetjük. Olyan bagatell dolgokkal, mint a külsejük, az életkoruk, a cselekménytől független gondolataik az érzéseik szinte soha nem foglalkozik. 

A történetei hátterét is csak kikövetkeztethetjük. Nincs részletes társadalomrajz, nincs finomra hangolt hatalmi struktúra ábrázolás. Sokkal inkább olyan a történeteink a háttere, mint a Menő Manó környezete: elnagyolt vonalakkal egy komplex világ pompás érzékeltetése. Az is ott van, ami nincsen ott. Csak egy kicsit bele kell gondolni. 

AMIT FELEJTS EL, HA EZT A KÖNYVET OLVASOD!

az a fülszöveg! Mert nagyon tévútra visz. De nagyon-nagyon. Így fest:

Newer York városa túlélte ugyan a holokausztot, de nagy árat fizetett érte: merev erkölcsi törvények uralják, fürge robotok figyelik az emberek viselkedését, a legkisebb kihágás is személyes katasztrófát vonhat maga után. 

Allen Purcell ama kevesek közé tartozik, akik szó szerint képesek megváltoztatni a világot, és amikor olyan kormányzati állást ajánlanak neki, ahol a közerkölcs felelőse lehet, elhatározza, hogy változtat, amin csak tud. Ehhez azonban tenni kéne valamit azzal a fejjel a szekrényben…

Philip K. Dick korai regénye lebilincselő és ijesztő tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is.

Szó sincsen holokausztról. Halvány fogalmam sincsen hogyan, miért jutott ez a szó a kiadó eszébe. A holokauszt, ha nincsen mellette náció jelzés (pl. cigány holokauszt), akkor a zsidók kiirtását jelenti. Jobbára, ugye, a fasiszták és a nácik által. PKD regényében egyik népről sincsen szó. Úgy fest, a fülszöveg írói valahogy úgy jártak, mint amit Toma barátom tanácsolt nekem: „Írj a holokausztról, úgyis van benned zsidó vér, és az bármikor eladható, siker lesz!” Úgy fest, ezt az elvet próbálta be a kiadó fülszöveg írója is. Ügyes, de erre a könyvre egyszerűen nem igaz. 

Az még csak-csak, hogy van benne egy hosszú-hosszú évtizedek óta halott hőse a háború utáni Földnek, egy Streiter nevű őrnagy. Akinek a neve németesen hangzik, ez igaz. Az is igaz, hogy van utalás a könyvben a holokauszt bizonyos legendás elemeire, de az is tény, hogy ezeknek a legendás elemeknek a felemlegetése kizárólag csak kínosan a könyv címének a szem előtt tartásával történhet meg! Amit a fülszöveg, legalább ennyire kínosan szem elől tévesztett. 

Ugyanis Newer York semmiféle holokausztot nem élt túl a könyvben. Egy háborút élték túl emberek, akik aztán újraszervezték az életüket, a társadalmuk felépítettségét, a gazdaságukat, a rendvédelmüket. És amit felépítettek az visszataszítón diktatórikus, hátborzongatón hasonlít az 1984-re. Újraírt, felülről diktált múlt, minden ízében ellenőrzött jelen, még a rendszertől független, a városon kívül élő szabad elmék párhuzamára is felfigyelhetünk. 

Ahogy a főhős személye is hasonlít az 1984 hősére, Winston Smith-re, s ahogy ott, így itt is mindig mindenhol figyelve van mindenki. 

De PKD főhőse Allen Purcell nem az a személy, aki azon kevesek közé tartozna, akik képesek megváltoztatni a világot. Allen azon kevesek közé tartozik, akik humorérzékük van, és nem fél használni. De ahhoz, hogy egy fej van a szekrényében, semmi köze nincsen ahhoz, hogy tud-e változtatni vagy sem, sajnos ez is nagyon hatásvadász, fals mondat a fülszövegben.  

Az utolsó mondat azonban elgondolkodtató, mert majdnem igaz a könyvre, és kérdéses, hogy igaz-e a valóságban, s ha az, hogyan az? Idézem újra: „tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is”. Azért ez nagyon komoly kérdés. Mi a fontosabb, az egyén szabadsága vagy a rend fenntartása? Ezen már dilemmázott Réti László is az Európa falak mögött című könyvében, amikor az egyik szerepelő azt magyarázza a másiknak, hogy Európa fennmaradása érdekében dönteni kell: vagy az egyéni szabadság jogok mindenekfelettisége, és akkor kikerülhetetlenül az iszlámé lesz a földrész, ami viszont nem fogja tiszteletben tartani ezeket a jogokat,sőt, vagy az egyéni szabadságjogok jelentős megnyirbálásával továbbra is rendet tartani, és megőrizni a kontinens fennálló rendjét. És megőrizni a kontinenst a jelenlegi lakosainak. Réti felvetése és regényének a megoldása nem polkorrekt. (Teszem hozzá nem a migráncsozásba áll be ezerrel, illetve nem kevésbé indokokkal ír a kérdésről, mint mondjuk Pokol Béla vagy Douglas Murray. De ez itt voltképpen mellékvágány.)

Mert ki kételkedik abban, hogy a rendcsináláshoz kemény kéz kell, és nem valósul meg egy szempillantás alatt. Van, hogy a rend érdekében rendetlenséget kell csinálni, sőt, néha rombolni kell. Egy düledező házat előbb le kell bontani, hogy új épülhessen a helyén. A fülszövegben minden más stimmel. 

VALAMIT ERRŐL AZ ÚJ, DE RÉGI KÖNYVRŐL IS

Azért nem hazudik teljesen a fülszöveg: nyomokban tartalmazza a könyv cselekményét a figyelemfelkeltésük. Ahogy írtam: adva van egy háború utáni, maradék társadalom, amely szemmel láthatón feltápászkodott a világégésből, ha jócskán átalakulva is, de visszatértek a dolgok a régi kerékvágásba. Azaz... A háború után a hatalmat a fent említett Streiter nevű őrnagy ragadta magához, aki, úgy fest, de nem bizonyos, mert a történelemnek már csak olvasata van, realitása szinte semmi, erős kézzel megragadta a hatalmat, és új házat épített a régi helyére. Az erős gyeplő elve azonban beragadt a társadalom vezetőinek a gondolkodásába, Streiter mitikus figurává nőtt, a módszerei, nézetei csalhatatlanná nemesültek, ő maga pedig istenivé lényegült. Newer York megmerevedett,, a háború előtti múlt minden tekintetben gyalázatossá degradálódott, Oda visszatérni még gondolatban is vétség, ezért a város polgárait állandó megfigyelés alatt tartja a rend. Drónok (!) figyelnek mindenkit (ne felejtsük el, PKD 1956-ban jelentette meg a könyvet!), a polgárok egymást ellenőrzik, és jobbára a lakhatásukkal büntetik a fegyelmezetleneket, a lakógyűlésnek teljhatalma van a lakhatási jog megőrzésében vagy elvesztésében. Az elvi rend kereteinek permanens megfogalmazásáról, az ideológia megőrzéséről az állam folyamatosan gondoskodik, elsősorban  kis, igen alaposan átgondolt agymosó füzetek formájában. 

PKD amerikai. 1956-ban, úgy fest optimistább keretek között képzelt el egy totális diktatúrát, mint Orwell 1949-ben. Newer York-ban például léteznek vállalkozások. A könyv főhőse például egy kreatív ügynökség tulajdonosa, aki az államnak ad ötleteket a kis agymosó füzetek tartalmára vonatkozón. Az ügynökségnek még vetélytársai is vannak. Az állam, ugye, astagon beleszól az ügynökség munkájába. De PKD annyiban megfellebbezhetetlenül amerikai, hogy el sem tudja képzelni, egy diktatúra a vállalkozás szabadságától is simán megfoszthatja az állampolgárokat. Vicces. Az meg pláne, hogy az ideológiát népszerűsítő ötletgyár nem állami kézben van. Orwell, nem nehéz belátni, lényegesen pesszimistább és ezzel realistább volt. 

Newer York nem rabságának van alternatívája, ahogy Winston világának is volt. Newer York-on kívül is van élet, és a város lakói számára itt is tiltott, de legalábbis megkérdőjelezhető cselekedetet a városon túliakkal való érintkezés. Akik ebben a történetben is kulcsszerepet kapnak. 

S PKD optimista abban a tekintetben is, hogy úgy képzeli, egy diktatórikus államformát, ideológiát a humorral meg lehet gyengíteni, dönteni. A könyv borítója egyébként zseniálisan jó, elől is, hátul is. Streiter őrnagy megrongált szobrát ábrázolja, amelynek egy garázda elem levágta a fejét, s mert fémbevonatú műanyag a szobor, a fejet a kezébe erősítette, és a lábát olyan ívben hajlította meg, mintha éppen elrúgni készülne a megfelelő magasságban tartott fejet.

 A hátsó borítón az amerikai szabadságszobor látható, a kezében, a fáklya helyett egy vörös festékes ecset. A rongáló ugyanis vörösre festette a szobrot. Mondom, a borító zseniális, PKD pedig optimista. Abban az értelemben is, hogy a könyv főhőse kieszel egy hihetetlenül nagyvonalú tréfát, felhasználva hozzá átmeneti hatalmát a médiában, s azt gondolja, bármit elérhet vele. Ráadásul a főhős meg van arról is győződve, hogy a tréfa után még lesz lehetősége elhagyni a Földet, és semmi bántódása nem eshet. Mondom, optimista PKD. 

Mert az addig rendben van, hogy a humorral a merevség nem tud mit kezdeni, az is rendben van, hogy a humor számos feszültséget oldhat, és az is rendben van, hogy amin nevetünk, attól nem félünk. De van kétségem, hogy humorral, nevetéssel megdönthető egy diktatúra, feloldható-e az agymosás hatása, leteszik-e a fegyvereiket a fegyveresek? Mondom, PKD (ekkor még?) optimista volt. De legalább azt belátja, hogy a főszereplő nem győzhet le egy egész rendszert. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Remek. Optimista, de ezért felületes és átgondolatlan. De simán beilleszthető a hasonló témájú nagytesók mellé, mint a már említett 1984, vagy Zamjatyin Mi-je. Vagy Koestler Sötétség délben-je. A sor folytatható. De észre kell vennünk, hogy bármelyiket is nézzük, a tónusa sokkal sötétebb mint a PKD által megálmodott világé. 

De ettől függetlenül egy olvasmányos, teljes PKD-vértezettel ellátott regény, felcsillanó, meg nem magyarázott, ám főszerepet kapó kettős tudattal, remek ötletekkel és a jövőben is alkalmazott szereplő leírásokkal. Olyan könyv, hogy a polcon, a legjobb PKD könyvek között a helye, de azért mégsem a legkiemelkedőbb.