Négy évvel az Asterix fia után Uderzo ismét egy olyan füzetet adott ki, amelyt egyedül készített el. Úgy fest, 1980–2009 között, alkotótársa, Goscigy 1977-ben bekövetkezett halála után inkább magányosan alkotott. Az egyedül elkövetett történetek közül magyarul eddig három jelent meg: A megosztott falu, Asterix Odüsszeiája és a már említett Asterix fia jelent meg.

Amikor pár hónapja, még a megjelenés előtt láttam, hogy készülődik napvilágra ez a füzet, kicsit megriadtam. Valahogy szövetidegennek tűnt az eddigi Asterix-történetekhez képest ez a keleti szőnyegröpködéses mese. Tudomásom szerint van/lesz egy ufós történet is. Na, ezen túl már csak az lehet, gondoltam. De persze, mert elfogult vagyok, rohantam érte, amikor utánanézve rádöbbentem, hogy már kézbe fogható a füzet. 

Nagyot nem csalódtam. Sajnos semerre. Persze, egyik Asterix-történet sem realista történelmi beszámoló, de valahogy túl mesésre sikeredett. Már az alapötlet is gyenge: valahol a mesés Indiában egy guru bezsarolja az uralkodót, hogy ha az esőisten nem hallgatja meg az imákat, x nap múlva fel kell áldozni az uralkodó lányát. (A folytatás, hogy ha akkor sem lesz eső, mert miért lenne, akkor jön maga az uralkodó, az uralkodó után meg trónra lép az új uralkodó, maga a guru.) Az uralkodó elküldi a házi fakírját, hogy menjen a gallok földjére, keresse meg azt a bárdot, akinek az énekére esőt zokognak a fellegek. Ez az első nagyon komoly mivan-érzés.Mert tényleg mivan van. Hangjanix-nek csakugyan olyan cefet hangja van, hiába ő bárd, hogy teljesen csont nélkül indulhatna a Megasztár legutóbbi adásaiban, a számtalan übercefet vágyceleb között simán túltolt király lehetne, és Gáspár Lacitól ő is kaphatna egy vígasz-igent, de arról, hogy esőt tud az égből leénekelni, eddig szó nem volt. Vagy valamit nagyon benéztem az eddigi füzetekben. Szóljatok, ha tévedek. Vagyis a fakír küldetése önmagában sehol semmihez nem kapcsolható. Lóg a levegőben, mint egy égre fagyott istennyila. 

S innentől kicsit meg is hal a történet. Iparkodtam átlépni rajta, élni a pillanatnak, és ha itt-ott nagyon jót kacagtam is, az összkiinduláson képtelen voltam túllépni. Nem tudom, melyik hangsúlyosabb, az itt-ott nagyot kacagtam vagy hogy nem tudtam túllépni?

Mert tény, hogy mekkora ötlet, amikor a bárd a főnök házában énekelni kezd és mit kezd el énekelni: Kovács Kati + LGT: Az eső és én-jét, és erre a házon belül kezd el esni az eső! Mármint kizárólag ott. 

Jó, értem én, hogy hasonló már volt, például az első Asterix játékfilmben, amikor Aserix és Obelix ülnek a csillagok alatt, Asterix idéz egy sort a V' Moto-Rock Várj, míg felkel majd a nap-jából, majd tűnődő arccal megkérdezi a csillagfényes mindenséget: 
– Ezt most miért mondtam?
De a poén akkor is jó, ha némileg újrahasznosított.

De hasonlóan jó szóvicc ez is, amikor a kalózhajó néger matróza meglátja a repülő szőnyegen közeledő gallokat. (Ígérem, több spoilert nem lövök!)

Szóval nevetni, rötyögni, mosolyogni most is lehet, ötletben nincsen hiány. Csak, ismételve magamat, az alapötlet nem az igazi, ezáltal ez az Asterix-füzet csak egy a sokból, de egyáltalán nem baj, hogy ott van a sok között a polcon. És kivételesen itt most be is fejezem, ilyen kis kurta a mondanivalóm.

Ezerszer leírtam már: nem szeretem a sorozatokat. Legalábbis azokat nem, amelyeknek a sikerre építve soha nincsen vége, és amelyek nem kerek, egész történetet mesélnek el. S még mindig nem tudom, van-e kerek koncepciója, végső kifutása a The Walking Dead-nek. Ofi barátom, aki az egész élőhalott-marhaságot ajánlotta nekem, a múlt héten éppen itthon volt Svájcból a családjával. Neki is feltettem a kérdést, és ő bizonytalanul azt felelte, úgy tudja, a filmsorozatnak van/lesz vége. Nem is tudom, az hányadik évadnál tart. Szóval az a helyzet, hogy némi kognitív disszonanciába keveredtem ezzel a képregénnyel (mert ahogy írtam, a film annyira nem fogott meg, elkezdtem nézni, de félbe maradt). De úgy fest, találtam kiutat. Mert a kognitív disszonancia mindig követeli a megoldást. A megoldás ebben az esetben is, s ezzel ismétlem magamat az, amire Ofi felhívta a figyelmemet: a zombik kellékek, díszletek, egyfajta szükségmegoldások arra, hogy a szerzők olyan szélsőséges élethelyzetet teremtsenek a hősöknek, amelyben az addigi életük bevett szisztémái szerint egészen biztosan halottak lesznek, de amelyben mégis csak az addigi erkölcsi rendszerük követelményei szerint maradhatnak életben. Ezért a sorozat valóban több, mint rothadt testű élőhalottak loccsanós halott halottá képzésének brutális képsora. Van ilyen is benne dögivel, de ennél sokkal többről van szó. 

Se lehetőségem, se különösebb indíttatásom nincsen a régebbi kötetek újraolvasására, de néhány füzettel ezelőtt vettem észre, hogy minden résznek külön koncepciója volt, ami a mondanivalót illeti. Ennek a résznek a kicsit szájbarágós központi mondanivalója.

FÓKUSZBAN A KAPCSOLATOK

Rick, az egykori rendőr és népessé vált csapata egy még népesebb csapattal keveredve egy külső ember- és egy roppant népes élőhalott támadás után gondolja újra, a hogyantovább-ot. A támadások még az előző részekben következtek be, és ott hangzott el egy kulcsmondat: a legnagyobb veszélyt, hiába halálosak, nem az élőhalottak jelentik, mert nagyon veszélyesek ugyan, de kiszámíthatók, mert nem színlelnek, céljuk is egy van: az élők elfogyasztása. A legnagyobb veszélyt az élő emberek jelentik, akiknek eltérő, egyéni céljaik vannak, akik másként és másként gondolkodnak, akik akarják a hatalmat, hogy a más és más utat a maguk elgondolása alapján követhessék. S akik emiatt kiszámíthatatlanok és legalább ugyanakkora veszélyforrást jelentenek, mint a közös ellenség, az élőhalottak tömege. 

Rick az előző részben rájött, hogy az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében van. Minden energiáját ennek szenteli. Amikor végre az összes lemészárolt élőhalott tetemét sikerül elégetniük, össze is hívni egy össznépi tanácskozást a két csapat, az övéi és a városkában addig élők tagjaival. Jön az ötletelés, hogyan tudnák megerősíteni, nehezen támadhatóvá, bevehetővé tenni a városkájukat. Sorjáznak az ötletek, és jobbnál jobb dolgok jutnak az eszükbe. Az ötletek a közös, összefogott, átgondolt munka híján nem oldhatók meg. Gödröt kell ásniuk, sáncot építeni, lerobbant kocsikból egyfajta élőhalott-lassító labirintust összetologatni. 

BELSŐ KONFLIKTUSOK

Ahhoz, hogy az előzőrészben kimondott, most aktuális főtételt igazolni lehessen (az igazi erő az összefogásban, a közösség építésében, a konstruktivitásban van), kellenek újabb konfliktusok. A szerzők gyártanak néhányat.

Egyfelől párkapcsolati csereberék történnek. Ez lenne a kisebbik konfliktus-forrás. Bár az könnyen belátható, az ember úgy van behuzalozva, hogy pár, társ nélkül jobbára értelmetlennek tűnik az élete, még akkor is, ha értelmes munkája van. 

Meséltem már. Évekkel ezelőtt ültünk szerelmetesfeleségtársammal a kedvenc kiskocsmánkba, a KisDréherbe. Mellénk ült egy számunkra addig ismeretlen figura. Hamar kiderült, hogy dokumentum filmeket rendezett az egykori Duna TV-nek. Beütöttük a nevét a YouTube-on, sorjáztak a filmjei. Az igazi foglalkozása: fotós. Amikor megkérdeztem, mit fotóz, a táskájából előhúzott egy csodálatos fotóalbumot a csukscsok földjéről. Gyönyörű fotók sorát nézegettük egy impozáns, pazar kivitelezésű albumban. 
– Ja. Most jelent meg – mondta rezignáltan a művész. – De mindez nem jelent semmit. Persze, gyönyörű ez a kurva hideg hely, tök érdekes a csukcsok kultúrája. A főnök felajánlott asszonyát például tilos visszautasítani... Voltak poénok: egy hajnalban kimentem pisálni, álmos voltam, mint a dög, nem láttam ki a fejemből, félig álmodva dőltem neki a sátornak, hogy el ne essek, miközben dobom a sárgát, aztán arra riadtam fel brunzolás közben, hogy egy rénszarvas nyalogatja a farkamat. Meleg volt, nedvesség volt, sós volt. Élmény volt, mondhatom! De nektek mégis jó! – zökkent és zökkentett ki a történetéből. 
Értetlenül néztünk rá gyönyörű párommal.
– Miért, neked nem? Filmek, itt ez az album. Művészet... 
– Szart se ér egyik sem! Úgysem figyel rá igazán senki. Ti meg szemmel láthatóan szeretitek egymást.

Tehát fontos, nagyon fontos a magából kifordult, értékeit veszített világban a szerelem, a társ, a valakihez tartozás. Múlhatatlanul fontos, talán még fontosabb, mint a normális világban. Mert ott hatványozottan igaz lesz az ősi logon: 

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. [...] És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.”

(1Móz 1:18, 22–24.)

A jelen kötetben az igazi konfliktus azonban máshol jelentkezik. Az egyik a szokásos: vajon a két csapat hangot tud-e találni, avagy Ricknek és csapatának az ottaniaktól eltérő stílusa, gyakorlatiassága vajon betemethetetlen árkot jelent-e? Képesek lesznek-e a hősök megoldást találni mindannyiuk problémájára, a viszonylagos, ám minden más helynél nagyobb biztonság elérésére? S vajon mindenki képes-e belenyugodni, hogy az addig a városkában lakók vezére, Douglas átruházta a saját hatalmát Rick-re?

Persze, hogy nem. Persze, hogy valakiben támadnak olyan gondolatok, amelyek megkérdőjelezik az új status quo-t, az újak megbízhatóságát, Rick főnökségének a jogosságát és a pragmatizmus hasznosságát. Elég hamar kitör egy röpke palotaforradalom. 

Rick azonban szokatlanul és jól oldja meg a problémát. Azonban Rick-kel is baj van. Több területen is. A bajt azonban ő maga fedezi fel magában. Úgy érzi, egyre keményebbé válik belülről, egyre inkább eltűnik belőle a régi énje. Emiatt küzd önmagával, bár még képes kimondani a problémákat: legszívesebben a megszokott megoldás szerint intézte volna el a lázadó problémáját, s bár Carl magához tér a sérüléséből, de egyre távolabb és távolabb kerül az apjától, aki emiatt már azon töpreng, és e töprengés miatt aztán szenved mint a kutya, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha a fiú egyáltalán nem jönne vissza az életbe.

Van persze itt is egy kis trancsír, vannak a szokásos kis körök. Ez a kötet egy csendesebb, békésebb füzet a helyi viszonyokhoz képest. Az érdeklődést még mindig pöpecül fenntartja. Ami fontosabb, pozitív értékeket mutat fel. 

Fordította és a bevezetést írta: Mónus Áron

A fenti mondat nagyon fontos. Legalábbis a jelenlegi helyzetben. Milyen is a mai helyzet? Túlfeszített, érzékeny, túlérzékeny, hűdehumánus és polkorrekt. A zsidó szó projekciókat kelt. Jót is, jogosan, és rosszat is, bizonyos értelemben ezt is jogosan. 

Lépjünk egy lépést hátra! Most jön egy jogos, de közhelyszerű önvallomás.

A magam részéről pont nagy ívben nem érdekel, hogy milyen nációval kerülök személyes kontaktusba. Természetesen amíg a köreimet nem zavarja. Mindig is voltak cigány barátaim. Volt akinél annyira nem érdekelt a származása, hogy évek múlva, az esküvőjén a vidékről feljött szüleit meglátva döbbentem csak rá, hogy honnan jött. Megdöbbentem, de a barátságunk mit sem változott. Amikor aktív keresztény voltam az egyik legjobb barátom a közösségen belül egy külső jegyeit tekintve egyértelműen zsidó testvérem volt. Aki még tréfálkozott is a zsidósága felett, de nem Cyrano-mód; nem volt sértődős fajta, okos jogászember volt/lett. Egy másik kedves keresztény munkatársam egy kis kéthavi lapnál egy szlovákul is író költő volt, akinek a származása soha nem volt teljesen tiszta a számomra. Magyarul is, szlovákul is jelentek meg verseskötetei. A költő jó ember volt, jó volt vele dolgozni, ezért akkor és ott semmi jelentsége nem volt annak, kifiaborja? Akkor sem, ha ebben van egy kis visszásság. 

Tudatosan biztosan nem, de a tudatalattimban minden bizonnyal ott munkál, hogy van bennem zsidó vér is, cigány vér is, meg jász is, meg azt Isten tudja, mi még. (Ugyan, itt a Kárpát-medencében ugyan ki tiszta faj, tehető fel a jogos kérdés. Mármint az árjákon kívül? Izé, talán a zsidók...?) Az apai nagymamám ágán jött valahogyan a cigány vér. Nem értem a dolgot, mert az apai-ági nagymamám édesanyja a Jászságból származott. Tény, a férjét nem ismertem. De a nagymamám testvére Bandi bácsi bizony látványosan tartalmazott néhány vonót, ahogy édesapám a harmincas éveinek közepén készült fotói alapján is simán jelentkezhetett volna egy OKJ-s vajdaképzőbe. Ellenben apai nagypapám és főleg az ő ágán a dédszülém bizony csoda, hogy túlélte a negyvenes éveket: elég csak rájuk nézni, s van szerencsém még nyolc milliméteres filmeken is megtenni, egyből szemen ütnek az elsődleges faji jellegzetességek. 

No, ez is egy érdekes kérdés! Mármint a faji jellegzetességek kérdése. Van egy oldal, ahol egy ismerősömet azért tiltották le, mert a zsidóság antropológiájáról beszélt. Mondván, hogy rasszista, antiszemita. Próbálta megmagyarázni, hogy az antropológia az tudomány, és bizony, a svédek döntő részben szőkék, a négerek meg barna bőrűek, de mit sem ért az érvelése. Vagyis léteznek az az antropológia különbségek, de azon az adott oldalon [amely egyébként kultúrával, irodalommal foglalkozó oldal] a zsidóság antropológiai jellegzetességeiről beszélni antiszemitizmust jelent. Az ész megáll!

Arról nem is beszélve, hogy az apai üknagypapámat egykor Mertz-nek hívták, a Mohácsi név nem gyári megjelölése a családunknak, hanem felvett név. Mi több, jelenleg egy vállaltan zsidók által fenntartott és vezetett intézmény alkalmazottja vagyok, és bár talán visszásan veszi ki magát, de azt kell mondanom, életem eddigi legjobb munkahelye. 

Talán ennyiből is kiviláglik: marhára nem érdekel a származás kérdése, elvileg sem, az érintettség jogán sem, meg azért sem, mert jelenleg pragmatikus szempontból sem lehetek érintett. S hogy teljes legyen a kognitív disszonancia: egy fia kognitív disszonancia nincsen bennem, hogy van bennem érdeklődés a könyvben felvetett kérdés iránt. Ha nem igaz, amit mond, akkor azért, ha igaz, akkor azért. De tudom, ha az utóbbi bizonyul győztesnek, akkor hiába is hangoztatom, hogy világ életemben pacifista voltam, tisztipincér posztomból fakadón még a seregben is volt szerencsém kibújni a lőgyakorlatok alól: befenyegettem a parancsnokot, hogy ha nekem lőni kell menni, akkor bizony neki nem lesz kávéja. az a napi tíz  Aztán soha igazából nem verekedtem még, senkinek nem adtam se egy tisztességes jobbhorgot vagy balcsapottat, de Fülig Jimmy pofonjai is olyan távol vannak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől (amin, ugye, tudjuk, nem a várost, hanem egy Makó nevű lovagot kell értenünk). Tudom, a „szó veszélyes fegyver”, hiszen Marx sem fogott fegyvert, „csak” leírta, hogy a proletárdiktatúra az bizony micsoda, és ha micsoda, akkor bizony nem békés, hiszen nem pusztán ideológiai, hanem nagyon is pragmatikus eszköz mások meggyőzésére. Vagyis lehetnék veszélyes, de ebben meg az a hiba, hogy egy fia önutálat nincsen bennem, és a családomat sem akartam soha megtagadni, akkor sem, ha voltak azért bajok. 

Azt azért egyáltalán nem tartom egészségesnek, hogy tiszteletköröket kell tenni egy ilyen témáról való értekezés miatt, és hogy számításba kell vennem, akár három oldalról is érkezhetnek pofonok. 

Katasztrófának tartom, hogy ott tart a világ az európai demokráciák kellős közepén, hogy egy irodalmi oldal vezetője azért törli bizonyos könyvek adatait, mert fél az esetleges perektől. Ha nem személyesen írta volna ezt nekem, hanem csak hallomásból találkozom az érvelésével, nem hiszem el. Tehát egyébként kereskedelmi forgalomban, az antikváriumok rendszerében szereplő és regisztrálható könyvek a fenti érvelés miatt ezen az oldalon nem szerepelnek, Mennek hát a virtuális máglyára, ahogyan egykor az inkvizíció, a nácik és a kommunisták máglyára küldtek könyveket. Illetve nem is úgy. Ebben az esetben a nem is kell hivatalos erőszakszervezet,, a félelelm és öncenzúra sanyarú indexe megteszi a magáét. Bár pragmatikusan gondolkodva értem a logikát, mégis zokognom kell. (Abban inkább bele sem gondolok, hogy a perektől való félelem nem igaz, s ez az érv csak terelés.)

Egyszóval nem hiszek a faji determinációban, pláne a kollektívban nem. De persze ennek ellenére a össznemzeti  benyomásokban persze mindig van valami a lényegből: precíz német, forró vérű latin, hangos olasz, hideg svéd, búsongó orosz, vad szerb, vidám cseh, sztoikus brit, a zsidó pedig... Ahogy van olyan könyvsorozat is, amely a magyarok jellemvonásait karakírozza ki. Ahogy Esterházy Péter még használati utasítást is írt a magyarok „tartásához”, mintha az kutyafaj lenne. Lettek is nagy viták,Esterházy vajon magyargyalázó-e vagy csak roppant szellemes ez az írása. Tény, hogy a saját bevallása szerint Kertész Imre külföldön átment az utca másik oldalára, ha magyart látott. És itt már közeledünk ehhez a könyvhöz. 

MÓNUS ÁRON ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS

Érdekes figura. Ha akarom, mulatságos, ha akarom gyalázatos, ha akarom hősies. Nézőpont kérdése. Ha akarom, antiszemita, ha akarom tényszerű. 

Mónus Áron Hódmezővásárhelyen él. Legalábbis a neten nem leltem nyomát annak, hogy már ne tenne ilyet. De élt Franciaországban és Svájcban is. Francia egyetemeken matematikát oktatott, és egy bányaipari főiskola számítástechnikai karán tudományos tanácsos volt. 1988-ban tért haza Magyarországra, vásárolt hetven hektár földet, és azóta is ott él (?). Könyveket ír és fordít. A szabadkőművesekről és a cionizmusról. Kiadója az Interseas Editions. Magyarországon, ha jól kutakodtam, hét könyvet jelentetett meg. Nagyjából mindegyik botrány lett. Több per is indult ellene, de legalább annyit indított ő maga is. A Mazsihisz-szel, Zoltai Gusztávval szemben pert nyert, a bíróság kimondta, hogy az Összeesküvés. A Nietzschei Birodalom. A szabadkőműves bűnszövetkezet című könyve nem antiszemita tatalmú és dokumentumokon alapuló munka. A Mein Kampf és A zsidó világgyarmat programja – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei-vel, amiket Mónus úr szintén kiadott, más jellegű bajok is vannak a tartalmukon túl. Ha úgy akarom nézni, történelmi dokumentum mindkettő. Ha akarom van más olvasatuk is. Mónus azt mondja, a Mein Kampf magyar kiadása a tisztább történelmi látást, a teljesebb Hitler-képet szolgálta. A Jegyzőkönyvek-ket a szemünk láttára megvalósuló gyakorlat hátterén valósnak találja. Véleménye szerint ez elfogadható álláspont. Ám ezáltal sokan antiszemitának tartják Mónus Áront.. A Men Kamp akkor, amikor Mónus kiadta, még nem szabadult fel a kiadási jogok megfizetési kötelezettsége alól, és Mónus kiadója, az Interseas Editions állítólag nem rendezte a kiadás jogdíját. A Cion bölcsenek jegyzőkönyvéi-vel más baj van: Mónus reálisnak, valósnak tartja, a cionizmus atyjához, Herzl Tivadarhoz és az első Conista Világkongresszushoz köti a jegyzőkönyveket. Mások úgy ítélik meg, a Jegyzőkönyvek a cári rendőrség hamisított koholmányai.

*   Vlagyimir Brucev: A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei közönséges hamisítvány – Racskovszkij fabrikálta, és Hitler tette világhírűvé A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei
*   Hadassa Ben-Itto: A máig élő hazugság – A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei cáfolata

Az antiszemitizmussal van baj. Akkor is, amikor tényleg van. Az a baj, ha valós, gyűlölet van, és a gyűlölet vak. Ahogy Gyökössy Endre írta: ha gyűlölet van, GYŰLik az ÖLni vágyás. 

De akkor is baj van, amikor a hiperérzékeny polkorrektség mindenhol, mindenbe belelátja, hiszen bizonyos más egyéb jelzők mellett (pl.: fasiszta, náci, antidemokratikus, szélsőjobb, populista, stb.) halálos, bármikor bevethető fegyverré, inaktívvá bénító megbélyegzéssé, ellehetetlenítő csodaszerré vált. Aminek még az árnyéka is halálos, kerüli is tehát mindenki.

A reális megítélést ellehetetleníti a szólásszabadságról szóló törvénynek azon cikkelye (1978. évi IV. törvény 269/C § [2010. április 10]), amely a holokauszttagadásról szól. (No, ez is egy hatalmas és érdekes téma, jelenleg ennek sem bukom a mélyére.) A törvény körül hatalmas viták voltak, és a mai napig nem tisztázott egészen, hogyan és mire is lehet alkalmazni. Egy biztos: mindazok ellen jogi bunkósbot, akik a holokausztról gondolkodnak, azzal kapcsolatban kutatásokat végeznek és az eredményeik esetleg eltérnek a mainstream elfogadott adataitól, tényeitől (miközben sok számadat, egykor tényként kikiáltott esemény, cselekedet változott már meg az idők során), akkor azokat nem hozhatja nyilvánosságra. A törvény körüli heves viták során kiderült, hogy a megszövegezéssel és az esetleges következményekkel a legtöbb esetben még a szöveg által védett, így-úgy érintett zsidóság legtöbbje sem ért egyet: egyszerűen hatásköri kavarodás, hogy a jog történészi kérdésekben állást foglaljon. 

Érdekes, de bármilyen más nációval  szembeni ellenérzések nem váltanak ki ekkora válaszreakciókat. (A második a sorban a cigányság. Erről most nem ejtenék szót, messzire visz.) Ennek kettős oka van. Egyfelől a zsidóság történelmi szerepe, valamint a saját választottságának a tudata, és az ebből fakadó csodálatos összezárása a történelem folyamán, amely megőrizte a sajátos kultúrát és a vallást, amelyből a kultúrájuk fakad. Egyszóval a zsidó identitást. Másfelől az a szomorú szerep, amelyet a Harmadik Birodalom szánt a zsidóságnak (s most egy pillanatig nem vitatva az áldozati mivoltukat, és eltekintve attól, hogy a holokauszt köré már vitathatatlanul egész iparág épült). 

Nem ebben a könyvben, hanem egy másiknak az előszavában fejti ki Mónus, hogy kérdés, ki mit ért a zsidóságon. Ott azt írja, hogy más és más a zsidóság egésze (értsd: Kohn bácsi, Dob utca 540/c, fsz. 301. szuterén) és a cionista zsidó, akár elméleti, akár gyakorlati megvalósulása.

És most még csak ne is kavarjunk be Arthur Koestler A tizenharmadik törzs-ének elméletével, amely azt mondja a mai európai zsidóság voltaképpen genetikusan nem is a bibliai zsidóság leszármazottja, hanem a zsidóvá lett kazár birodalom tagjainak a túlélői. Innentől az antiszemitizmus fából vaskarika, mert a kazároknak semmi köze a szemitákhoz, aki antiszemita, annak valójában a kazár leszármazottakkal szemben van fenntartása. Nem bonyolítom tovább.

Vagyis vessünk még egy pillantást a könyv borítójára, és nézzük meg a címet: Zsidó uralom Magyarországon – Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei alapján. Megnéztük? Akkor felejtsük el Kohn bácsit és Grün nénit, és emeljük sokkal-sokkal feljebb a tekintetünket! Mondja a könyv kiadója, fordítója. 

A KÖNYV BEVEZETÉSE

Kicsit nagyon hosszú, kicsit szerkesztetlen és nem minden részében értettem, hogyan kerül ide. Csak reménykedtem, hogy megtalálom majd a szerves kapcsolatot a könyv egészével. A szervetlent értem: Mónus Áron mint fordító (és vélem, int kiadó) ad némi rálátást az általa folytatott kultúr- és szabadságharc menetébe, aktuális eseményeibe. Amik, ma, 2019-ben, tizenhat évvel a könyv kiadása után már nem biztos, hogy annyira aktuálisak. Mindenesetre érdekesek. A ötvenhat (!) oldalas bevezető elmondja, mit és kivel küzdött, milyen eredménnyel a fordító hazánkban. Vagyis nem szigorúan e könyvről van szó. Aztán következik még harmincegy (!) oldal dokumentum, amiből tíz oldal tartalmaz magyar szöveget, a többi francia nyelvű dokumentummásolat. Nem egyértelmű, hogy a tíz oldal magyar az bónusz vagy a valamelyik francia szöveg fordítása, nekem úgy tűnik, mintha a két-két dokumentum megfeleltethető lenne egymásnak. A dokumentumok jelentőségét annyira nem fogtam fel

A Mónus által írt bevezetés foglalkozik egyfelől a könyvkiadói tevékenységével, másfelől a hódmezővásárhelyi eseményekkel Kertész Imre könyvét, a Sorstalanság-ot illetőn (a helyi polgármester, Isépy Tamás több millió forintot költött el a Sorstalanság című könyv beszerzésére, amit aztán a helyi tanulóknak ingyen osztogattak. Mónus egyébként magyargyalázásért feljelentette Kertész Imrét. Olvashatunk a Svájcból hazahozott iratokról, amelyek alapján összekötötte a zsidósággal (nem Kohn bács, Grün néni) a szabadkőművességet, és amely iratokkal kapcsolatban harminckét meghatározó politikusnak és médiavezetőnek írt levelet (levél idézve). Aztán olvasunk még itt a Cion Bölcsinek Jegyzőkönyvei-ről is. Ez legalább szerves kapcsolatban van a könyvvel, mert ugye, az alcím...

Egyszóval itt van ez a nagyon-nagyon hosszú bevezetés, ami kapcsolódik ugyan a könyvhöz, meg nem is, de elsősorban a kiadó hányattatásairól szól. A saját történetének a kiadása egy külön könyvben minden bizonnyal borítékolható kereskedelmi kudarc lett volna, de így meg feleslegesen hosszú lóláb. 

Ahelyett, hogy a szerzőket mutatta volna be mélyebben, illetve a könyv tematikájáról, a megjelenésének körülményeiről ejtett volna néhány szót. Mert szerintem ember nincsen, aki mélyebb ismeretekkel rendelkezne a szerzőpárról Magyarországon, s mert akkor legalább érthető lett volna az egyébként eléggé félrevezető könyvcím is. 

A SZERZŐKRŐL

Jerôme Tharaud-ról a következőt olvasom: „Tharaud Jérôme (1874. május 18., Saint-Junien , Haute-Vienne - 1953. január 28., Varengeville-sur-Mer ) francia író volt. 1906-ban odaítélték a Goncourt- díjjal, és 1938-ban az Académie française tagjának választották.”

Jean Tharaud 1946-ban foglalhatta el a Francia Akadémia székét.

A testvérpár sokat utazott, és helyzetjelentést adtak a Föld különböző pontjairól. Így születhetett a Magyarországról szóló könyvük is. Az rejtély maradt, honnan szedték az információikat. Hiába utazom el Törökországba, csak azért, mert ott vagyok, nem fogom tudni mit mondott tegnapelőtt Erdogan a külügyminiszterének. Mert a könyveben konkrét beszélgetéseket is leírtak a tesók, nem csupán irattárból netán kigyűjthető adatokat. 

A KÖNYV STILÁRIS MINŐSÉGE

Amikor végre túljutottam a Bevezetés-en és belefogtam a főszövegbe, kicsit elanyátlanodtam a szöveg minősége miatt. Nem tudom, a tesók ennyire gyatrák-e francia eredetiben, bár az akadémiai tagságuk, ugye, nem erre utal, vagy csak a fordítót fektette két vállra a szöveg. Az első fejezet a Bismarck arcképe címet viseli. A szöveg valami egyáltalán nem ínycsiklandozó elegye a brokkolival szórt csokitortás tojásoslecsónak. Valamiféle visszaemlékezéssel kezdődik, ami arról szól, ha jól bogoztam ki, hogy a tesók egyike Magyarországon tanított francia irodalmat (ha jól értem, mert nem egyértelmű), valami logikai furfanggal eljut Versailles-hoz, a Magyarországot hihetetlen módon megcsonkító és tönkre tevő békeszerződés aláírásának napjáig. Furfangos módon, mert tényleg úgy kell kibányászni a szöveg értelmét. Alább egy teljesen random példát mutatok, milyen gyémántberakásos megfogalmazásokkal találkozhatunk:

Azoknak az okoknak a megértéséhez, amelyek ilyen beszédre késztették Tiszát, tudni kell, hogy Ferencz Ferdinánd tragikus halála, miközben borzalommal töltötte el, megszabadította öt egy gondtól, ami régóta gyötörte. Mindig mély nyugtalansággal gondolt arra a pillanatra, amikor Ferencz Ferdinánd trónra lépne az öreg császár és király után. A főherceg utálta a magyarokban azt a fajt, amelyet több évszázados küzdelem sem tudott soha alávetni a Habsburgok abszolutizmusának. Azt a szándékot tulajdonították neki, hogy növelje a Monarchiában a szlávok befolyását a magyarok rovására; és számos jel engedett arra következtetni, hogy könnyű szívvel túladna azon a szabadságon, amit Magyarország oly keservesen megszerzett Bécs zsarnokságával szemben. Ferencz Ferdinándnak ezeket az érzelmeit inkább kitalálni lehetett, mintsem pozitív módon megismerni, mert ez a titokzatos egyéniség sohasem mondta el gondola- tát. De minden, ami kibontakozott nyugtalanító arcáról, néhány gyors villanás, amellyel sejtetni hagyta magát egy vakbuzgó jellem, hirtelen heves szavai, amelyek még a császárt sem kímélték, a politikai módszerek alattomos vagy kíméletlen bírálata, amelyeket idejemúltnak vélt, nyilvánvaló sietsége, hogy nagybátyját a sírba juttassa, sok részlet, amelyek jórészt rejtve maradtak minden szem elől, de Tiszának a helyzete az udvarnál és csaknem meghitt viszonya Ferencz Józseffel lehetővé tette számára, hogy megismerje azokat. 
(121.)

Úgy gondolom, ennyi bőven elég... (Pedig bőven van még.) Komoly kísértés volt, hogy felhagyok az öngyötréssel, és azonnal a visszavivendő könyvtári könyvek közé hajítom a kötetet. De még mindig kíváncsi voltam, mi a csudát akar mondani. 

Az érdekes az, hogy a szöveg minősége a könyv közepétől, a hatodik fejezettől javuló tendenciát mutat, könnyebbé válik az olvasása. De gondolom, magyarázni sem kell, a tartalmat mennyire ellehetetleníti ez a fordítás. Pedig nem törvényszerű, hogy ennek így kell lennie. Mármint: annak is lehet igaza, aki nem azt nem tudja precízen megfogalmazni. Vagy lefordítani. 

A SZÖVEG TARTALMA

A könyv címe félrevezető lehet. A szöveg nem általában Magyarország zsidó kézben lételéről szól, hanem a történelmének egy adott pontját, a Tanácsköztársaság egyértelműen gyalázatos, gyászos, szégyenteljes idejét veszi górcső alá. 

A szöveg üzenete röviden összefoglalva ennyi: az első világháború végén, az összeomlás idején, a káosz időszakában egy maroknyi, jobbára zsidó származásúakból álló csoport befolyása alá a vonta az egyébként nagyon vitatott Károlyi grófot, lemondatták vele az utolsó Habsburg uralkodót, IV. Károlyt és véres vörös uralmat hoztak létre hazánkban. Volta- és tulajdonképpen ennyi az üzenet. Mármint, hogy a Tanácsköztársaság irányítói jobbára zsidók voltak, és zsidó befolyás hatására ment végbe, ami végbe ment. S hogy annak idején ez a befolyás akkora volt, hogy már a kultúrát is teljesen átszőtte: erre eklatáns példa a Nyugat folyóirat egésze. 

Ez manapság már nem új dolog, ahogyan az sem, hogy a későbbi kommunista vezetés tagjai között is számszerűen felülképviseltek voltak a zsidó származású párttagok a vezetésben. Ennek lehet jó pár, teljesen mindennapi, szociológia oka is. A Tanácsköztársaság és a kommunista kézben levő Magyarországon kiontott rengeteg vér összekapcsolása a zsidók tevékenységével a felülreprezentáltság miatt érthető, de nem feltétlenül jogos a messzire vezető következtetések levonása. 

POLÉMIA

A könyv végén van egy polémia. Egy fiktív beszélgetés. Egy keresztény magyar és egy zsidó között. A keresztény magyar elmondja, hogy a magyarok mindig befogadók voltak. Befogadták a bárhonnan érkező zsidókat is. Nincs benne annyi üzleti kurázsi, nincs bennük annyi gazdasági gátlástalanság, nem annyira fogékonyak az új eszmék iránt. Mire fölemelték a fejüket és körülnéztek, azt vették észre, hogy az értelmiségi és főleg a gazdasági pozíciókban mindenhol zsidók vannak, és már a tehenük sem tud úgy tejelni, hogy abból ne a zsidó bankároknak legyen haszna, s nincs egy gondolat az újságokban, ami ne zsidó kútfőből származna, alig van darab a színházban, amit ne zsidó írt volna. Mire a magyar felfogja, mi történik körülötte, addigra a zsidó szellemiség teljesen körbefonta, a zsidó érdek teljesen maga alá rendelte. A zsidók az ország lakosságában betöltött számukhoz viszonyítva messze felülprezentáltak az irányító pozíciókban, s persze alig találhatók meg a kézműves szakmákban és a mezőgazdaságban.

A zsidó erre azt válaszolja, hogy bizony ez nagyjából így van. De vajon mennyivel becsületesebbek a keresztények a gazdaságban, mint a zsidók? A háborúban a keresztény vízzel fúvatta fel a tehenét, hogy nagyobbnak, húsosabbnak látszódjék, úgy adta el a hadseregnek. A zsidó meg leitatta a beszerző katonákat, úgy kötött üzletet. Melyik becstelenebb? S a zsidók tehetnek arról, hogy értenek a pénzhez, a gazdasághoz és fogékonyabbak a szellemi foglalkozások iránt? 

Ez a része a könyvnek a maga nemében teljesen korrekt az őszinte pro és kontra érvek miatt. Meg még az ezt követő is, amelyik elmondta, hogy a Tanácsköztársaság véres és hihetetlenül igazságtalan ideje után (egek, mi még úgy tanultuk, hogy a dicsőséges 133 nap! Dicsőséges lincselések, gyilkosságok, az amúgy is romokban levő ország még inkább porba sújtása, a hadsereg leépítése, miközben a románok Debrecenig, a csehek Kassáig jöttek!) a magyar társadalomban hogyan alakult ki az események hatására a fenntartás a zsidókkal szemben, hogyan juthattak az 1920-as numerus clausus-ig, és hogyan torkollott mindez a második világháború alatti deportálásokba. 

Kitekintés a könyv tartalmából, de itt nem tud nem eszembe jutnia zsidó származású Norman Finkeltstein-nek az a gondolata, hogy a zsidók elleni fellépések azért következnek be, mert a helyi viszonyokhoz gyorsan alkalmazkodó zsidóság agresszívan frusztrálja, provokálja az őket befogadó társadalmakat. S ha az fellép ellenük, akkor jön az antiszemitizmus-kártyája a társadalommal szemben, amit a médiában jó pozícióba került hitsorsosok erőteljesen meg is nyomnak. Ördögi kör. Viktimológiai probléma. 

A GYŰLÖLET

Fentebb hivatkoztam Gyökössy Endrére, és a GYÜL-ÖL-et magyarázatára. A alábbiakra ez hatványozottan érvényes. 

Mindezt meg lehetne úgy fogalmazni, hogy az szalonképes legyen. A legnagyobb baj a könyvvel, hogy a testvérpár nem szalonképes. Félreértés ne essék, a magam részéről nem várom el a polkorrektséget. Gyűlölöm, ugyanis. Képmutatónak, hazugnak és elsősorban cudarul diktatórikusnak tartom. Olyan nyelvnek, amely kiforgatja a szavak jelentését és ellehetetleníti a kommunikációt. Ám a durvaság, a félvállról odavetett komplex negatív jellemzések nem azonosak a polkorrektség semmibevevésével. (Attól a nem csekély ténytől eltekintve, hogy a könyv eredeti megjelenésekor még híre-hamva sem volt a polkorrektségnek.)

A szerzők nem szeretik a zsidókat. Ehhez joguk van, ugyanúgy, ahogyan Kertész Imrének ahhoz, hogy ne szeresse a magyarokat. Azonban mert írók, elég meghökkentők az olyan megfogalmazások, mint például, hogy az első világháború idején Budapesten már sok zsidó élt, elsősorban Oroszországból és Lengyelországból érkeztek, ahol „nyüzsögtek a zsidók mint a tetvek” (107.) Úgy gondolom, ezt nem kell kommentálnom. 

Ez bizony tömény, bruttó gyűlölet. Ugyanaz, mint, semmiben sem más, mint Kertész Imréé, aki Frankfurt utcáin átment a másik oldalra, ha magyart látott. Azért gyűlölet, ha egyáltalán magyaráznom kell, mert lealacsonyítón, bármilyen szelekció nélkül minősít. A zsidók nyüzsögnek mint a tetvek. Függetlenül a koruktól, nemüktől, foglalkozásuktól és befolyásuktól. Kertész átment az utca túloldalára, ha magyart látott: nem volt kivétel, nem volt olyan érdem, ami ezt feloldotta volna. Ebben a könyvben sincs semmiféle értelmezési árnyalás, könnyítés, hogy Kohn bácsit és Grün nénit megkülönböztessük a Rothschild-család tagjaitól vagy ez egyébként valóban gazember Kun Béláktól és Szamuely Tiboroktól. Mert a Rothschildok, a Kun Bélák, Szamuelyk és Rákosik (Rothok) gazemberek ezért gazember Kohn bácsi és Grün néni. A könyv jelzőire jellemző, hogy például a véreskezű Cserny József jellemzésére ezt a kifejezést használja: „a hullamosó fia“. Mert Cserny édesapja a zsinagógában volt hullamosó. S mert, gondolom, a szerzők tudatában a hullamosás egyenlő a hullagyalázással, a nekrofiliával. Nem pedig egy foglalkozás. Talán Csernynek meg kellett volna tagadnia az édesapját a mindennapi munkája miatt? Vagy azért, mert zsidó holttesteket készített fel a temetésükre? Vagy mert mit tudom én. A lányom azért nem lehet jó óvónő, mert én csak sofőr vagyok? Vagy mi a csuda...? De ez a többször szereplő jelzős szerkezet visszataszító. 

A gyerekeimnek is mindig azt mondtam, kritizálhatnak, mondhatnak ellent, vonhatják kétségbe a döntéseim jogosságát, ha a megfelelő stílusban teszik ezt. Mert a stílus maga az ember. S mert van, amikor több kell, mint a szavak, de vajon két francia szerzőnek mi oka lehet ilyen megfogalmazása a szubjektív gyűlöleten túl? 

Bevallom: számomra innentől diszkvalifikálták magukat a szerzők. Nem azért, mert antiszemiták. Az antiszemitizmus mára egy olyan bármire használható gumifogalommá vált, amit akár tényszerű megállapításokra is rá lehet húzni. S ha valaki mondjuk a pénzvilág zsidó kézben lételéről ír egy tényekre alapozott könyvet, az is antiszemita. Mármint az irányított közgondolkodás szerint. 

Ha azt mondom, hogy világszerte a zsidók kezében van a média nagy része, az manapság antiszemita megnyilatkozás. Ha Woody Allan kérdezi, hogy melyik a világ legnagyobb zsidó összejövetele és a válasza az, hogy az Oscat-átadás, akkor röhögünk. 

Persze a gyűlölet se pro, se kontra el nem fogadható, hiszen csak akkor nem eredményez vérontást, ha nincsen meg hozzá a külső lehetőség. S egyik oldal gyűlölete sem üti ki, semmisíti meg vagy indokolja a másik oldalét. Akkor sem, ha érthetővé teszi. 

„Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban: gyűlölünk titeket mint ti minket.” (Kornis Mihály) 
„Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack.” (Landeszman György, rabbi, Heti Magyarország, 1993)

Adalék. Az elhírhedt Schweitzer József-idézetről kiderült, hogy nagyon nagy eséllyel soha nem hangzott el, pláne nem egy olyan Parlamentben, ahol még a MIÉP képviselői is ott ültek. Az idézetet az egyik könyvben felhasználó Drábik János is csak internetoldalakra hivatkozott, amikor a Pesti Srácok meginterjúvolta a kérdésben. De tény, hogy sem a rabbi, sem a Mazsihisz nem tiltakozott az idézet ellen. (Ezekről a szavakról van szó: „Önök magyarok, Kelet-Európa szégyene. Egész életemet arra fogom szentelni népemmel együtt, hogy önöknek ott ártsak, ahol tudok.”)

ALAPVETÉS

Mármint nem a könyv mondanivalójának, hanem a könyv bemutatásának az alapvetése. 

Mészáros G. László 2008-ban jelentette meg a könyvét. Vagyis magától értetődő módon a jelenségek, amiket vizsgál, csak eddig az időpontig érnek. Minden, ami később történt nem lehet témája a könyvének. Kétségtelen azonban, hogy érdemes összevetni a könyv mondanivalójával az azóta történteket. Nagyon el fogunk gondolkodni.

Mészáros G. László ugyanis nem próféta, de még csak nem is közgazdász vagy pénzügyi szakember, hanem biokémikus. A suszter nem maradt a kaptafánál. Gondolom, anno, ez volt a könyvének a legnagyobb kritikai hibája. 

A neoliberalizmus Mészáros G. könyvében nem filozófiai, még csak nem is politikai, hanem elsősorban és mindenekelőtt közgazdasági irányzat. Illetve még csak az sem. Mert voltaképpen olyan, hogy neoliberalizmus, igazából nincsen, csak a hatásaiban. A neoliberalizmusnak nincsen filozófusai, ideológusai, nincsenek alapvető könyvei, nincsenek alapvető hivatkozási pontjai. A neoliberalizmusnak hatása van, és létének következményei vannak. 

Mészáros G. nem liberalizmus-ellenes. A liberalizmus számára érték, de azt mondja, a neoliberálisok számára a liberalizmus mindössze hivatkozási alap, amit egyfajta maszkként használnak. Magyarországon a liberalizmust az SZDSZ nevű párt ragadta magához, majd miután az SZDSZ és az MSZP úgy lett semmivé mint lila szamár a ködben, az utódpártjaik tekintik magukat a liberalizmus letéteményesének. 

MEGLEPŐ FORDULAT: A NEOLIBERALIZMUS KÉPVISELŐI AZ USÁ-BAN

Mészáros G. azt mondja, hogy a neoliberalizmus első képviselői az USA-ban kezdték meg a tevékenységüket, mégpedig a republikánus pert színeiben. Az első „elkövetők” a két elnök, az apja és a fia Bush voltak. Mészáros G. simán összeköti a neoliberalizmust a nekonzervatívizmussal. Sőt, azt mondja, sokkal jobban össze is tartozik. Okfejtése egyszerű, érthető. A liberalizmus emberközpontú, humánus eszme (volt eredetileg). A konzervatívizmus a közösség erejében, a múlt értékeiben gondolkodik és tőke központú. A neoliberalizmusban a liberalizmus szó némileg megtévesztő. A neoliberalizmus nem liberális, illetve csak annyiban, hogy egy irányban, a tőke irányában megengedő. A neoliberalizmusnak kettős célja van: gazdagodni és a gazdagság által a hatalmat birtokolni, hogy még több pénzhez jusson.

S ennek érdekében bármire képes, még az állami vagyonok komplett lenyúlására is. Ezért olyan népszerű manapság az a mindenfelé hallható fixa idea, hogy az állam rossz tulajdonos. Mert ha az állam rossz tulajdonos, akkor érdemes a részterületeket kiszervezni és magánkézbe adni. (Erre sehol semmi bizonyíték nincsen, illetve, ami bizonyítékot idézni szoktak, az jobbára nem bizonyíték, csak a statisztika kenegetése a megfelelő irányba.  Mert a „gazda szeme hizlalja a jószágot”. S az állam így veszíti el mindenét, és így nem lesz befolyása nagyjából semmire sem. Mert ahogy a könyvben Gyurcsány Ferencet idézi a szerző: 

Kinek lesz nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazottként százezer forintot keres, vagy aki mögött egymillió forint van? Nyilván az utóbbinak. [...] Nagyon fontos a pénz! Nem hiszek azoknak, akik morálisan akarják megváltani a világot. Abból előbb-utóbb hazugság lesz, a hazugságból meg zsarnokság Azokban hiszek, akik azt mondják, én ilyen vagyok, ezek az érdekeim, s ezért viselkedek így.

Tiszta beszéd, pénz beszél, a kutya ugat. Azt persze ne felejtsük el, hogy Gyurcsány szocialistának hazudta/ja magát, és egy szocialista, ugyebár, szociálisan érzékeny. Már amennyiben. 

Szóval a neoliberalizmusnak egyetlen célja van: tőke gyarapítása. Mindenáron, minden eszközzel.

...tekintve, hogy a demokrácia lényege a profit, minden olyan kormány, amelyik a piaci törvények érvényesülését gátolja, vagy azt nem segíti elő, szükségképpen antidemokratikus, függetlenül attól, hogy népszerű, avagy sem. Ebből az is következik, hogy a [demokratikus] kormányok tevékenysége és hatásköre nem terjedhet tovább, mint a magántulajdon védelme és az üzleti szerződések betartatása...
(163.)

A fenti idézet Timothy Friedman gondolata (Capitalism and Freedom, University of Chicago Press, 2002). Amit mond a demokrácia bravúros megcsúfolása, kiforgatása. Ami a gyakorlatban simán működik. Ennek érdekében például, hogy maradjunk a neoliberalizmus anyaországában, az elnök és környezete nem volt rest például CIA jelentéseket hamisítani (Iraknak van atomfegyvere), csak beindulhasson a háború-biznisz. A könyv megírásának a pillanatában körülbelül hatszázezer áldozattal. (Csak úgy csendben jegyzem meg, a szám roppant mód ismerős. S csak amiatt sokkal nagyobb a felháborodás, sokkal nagyobb a sajtóvisszhang. Vajon miért?) 

Szóval ez a folyamat indult el veszett erőkkel a neokon id. Bush alatt és folytatódott az ifj. alatt. Bebizonyítva, hogy a tőke egyértelműen politikai hatalomra tör

EZELŐTT MAGYARORSZÁGON

Magyarországon és Kelet-Európában 1989-ben rendszerváltás volt. Szól a hivatalos történelem. Mészáros G tartózkodó: az hogy volt-e vagy sem rendszerváltás, majd eldöntik valamikor a történészek. Ha csak a tényeket nézzük, akkor  következőt látjuk: az egykori pártkáder elvtársak nem lettek elszámoltatva, a hatalom nem vonatott meg tőlük a demokráciában. Sőt, még a politizálás lehetőségét is meghagyta nekik a rendszerváltás. Így akiket '89-ben hatalmas reményekkel eltettek az útból, akik egy ország szemében voltak az elnyomás emberei, azokat 1994-ben újra visszaszavazták, majd 2002-ben ismét, és 2006-ban újra. Ez is érthetetlen, komoly előjele volt, hogy a magyarországi választásokon az emberek többsége nem valakire szavaz, hanem valaki ellen. 

De ami sokkal fontosabb: a Magyarországon igen gyorsan lezavart privatizáció az államot a tulajdonának a 80%-ától megfosztotta. Fontos még, hogy a privatizáció 80%-a a baloldali pártok kormányzása alatt ment végbe. A kádári idők 12 milliárd dolláros adóssága a könyv megjelenése idején 60 milliárd dollárra nőtt. Miközben az állami vagyon 80%-át értékesítették. Igaz, az értékesítések szerződéseinek rengetegje titkos. De vannak adatok, amelyek nyilvánosságra kerültek: vállalatok 0 azaz nulla forintért, vállalatok tizedáron (erre a Csepel Művek volt példa: a 120-140 milliót érő vállalatot 12,5 millió dollárért adták el. És így tovább. Magyarországnak ma gyakorlatilag nincsen ipara és nincsen mezőgazdasága. Cukrot meg hozunk Szlovákiából. A híres magyar termékek rendre idegen országokban tulajdonlódnak. Nesze neked Túró Rudi, nesze neked Boci Csoki. (Erről írta Bogár László valahol, hogy amennyiben a privatizációt az alapvető tisztesség mentén folytatták volna le, Magyarország úgy öt éven belül elérte volna Ausztria életszínvonalát. „Álom, álom, miért tűntél el?”

A neoliberalizmus nem produktív, nem kreatív, nem alkotó, nem innovatív tőkefelhalmozás. Nem előállít, nem alkot, csak átalakít és elvesz, átalakít. Ezáltal rombol. A könyv megjelenésének ideje nem sokkal a bődületes öszödi beszéd utánra, illetve az azt követő 2006-os félforradalom és a rendőri brutalitások megtörténtére tehető. Mészáros G-t (és persze nagyon sokunkat) elképesztették az események. Egészen messzire menő következtetéseket vont le abból, hogy a rendszerváltás után tizenhét évvel egy volt KISZ-vezető parancsára rendőrök verik az ártatlan embereket Budapest utcáin, azért, mert tüntetni mernek az ellen, hogy saját bevallása szerint hazug ember hazug pártja vezesse az országot, ami tényt a lakájmédia iparkodik tisztára mosni. Mészáros G. szerint e kvázi-forradalomnak megtisztító, előremutató jelentősége volt.

(Sajnos viszont semmi következménye nem volt a valóságban, még akkor sem, amikor a Fidesz átvette a hatalmat. Ja, de, visszavették a rendőrfőkapitány, Gergényi Péter kitüntetését, amit Demszky Gábortól kapott. Slussz. És nem induljon el az ember agya. Mert ilyenkor azért eszébe jut az is, hogy hiába ígért a Fidesz elszámoltatást, semmi, de semmi nem történt. Ennek csak egy oka lehet: nem szorongatjuk a mogyoróidat, mert te is alsó madárban fogod a miénket.) 

Mészáros G. úgy vélte, életre kelt a társadalom immunrendszere. Az azóta eltelt tizenhárom év azt bizonyítja: dehogyis történt ilyen. Az utolsó oldalakon Mészáros G. kiutat keres, de optimizmusában is pesszimista. A Fideszben látta az egyetlen lehetséges alternatívát, de a Fideszt nem látta képesnek, hogy meg is valósítsa, amit meg kellett volna. Illetve képesnek látta, de voltak előjelek, amik kétségessé tették, hogy meg is fog történni végre a tényleges rendszerváltás. 

(A 2019 helyhatósági választásokon nagyon sok helyen veszített a Fidesz. Az emberek megbüntették az elmúlt kilenc év kormányzásának valóban rettentő sok területen felháborító, urambátyám, Pénztáros Lőrinces, diktatórikus kormányzása miatt. S láss csudát, a büntetésnek szerves része egy olyan párt, amelynek Gyurcsány Ferenc is tagja, miközben tőle Dobrev Klárán és Gyurcsány Ferencen kívül már mindenki elhatárolódott. De még mindig itt van, bakker!) Vagyis úgy fest, igazából nincsen alternatíva: egymást váltogatja a jobb és a baloldal, s egyre kétségesebb, hogy ez jelent még valamit egyáltalán. 

A könyv témájához a Fidesz az elmúlt években kettős módon „szólt hozzá”. A végtelen privatizációt itt-ott megfordította, visszaállamosított ezt-azt, hogy aztán az üzemeltetést megkaphassa, aki megérdemli. A banki szféra nagy megfékezéséből is megvalósult valami, de valójában nincsenek megfékezve a bankok. Nagyjából egyensúlyba került a médiában a jobb és baloldal (amit sokan természetesen úgy éltek meg, hogy a Fidesz mindent lenyúlt), de valójában ebben sincsen sok köszönet. Orbán Viktor liberalizmus-ellenessége üdvözölhető lenne, de a gyakorlatban, a nevelésben, az oktatásban nagyon is ezek az elvek váltak kizárólagossá. S ami a legfontosabb: a pénz. Ami nem ismer sem Istent, sem embert, nem válogat az eszmék és izmusok között, ugyanúgy elkábít, megvezet mindenkit, nemre, fajra, pártállásra való tekintet nélkül.
És így tovább... A konklúzió: nem állunk jobban. Akkor sem, ha azt nézzük, hogy az államadósság a háromszorosára emelkedett a kormányváltás óta, miközben „Magyarország jobban teljesít”.)

VÉGSZÓ

Az voltaképpen nincs. A pénz beszél, a kutya ugat. Ugye. A hatalom korrumpál, a teljes hatalom teljesen korrumpál. Még ugyébb. S az a szomorú, hogy teljesen igaza van Gyurcsány Ferencnek, a hatalom annál van, akinél a pénz. Illetve, akinek hatalma van, annak pénze is lesz. Öngerjesztő a folyamat. Azt, hogy a baloldal mit tud kormányra kerülve, már láttuk többször is (a baloldal teljesen antiszociális; a pénz nem ismeri a humánumot, ezért megszorításokban, a szociális rendszer teljes leépítésében gondolkodik. Amiből már alig van valami. Gondolj bele! Tanulni, úgy fest, nem tanultunk belőle. A piac és a szociálisan gondolkodás kiüti egymást, na, és melyik az erősebb?)

De a mostani kormányzás intézkedései is döbbenetesen ugyanilyen irányba mutatnak, csak egy kicsit okosabban csinálják. De a végeredmény...

Ezért nincsen végszó. 

AMI MÁR TÖRTÉNELEM

2011 óta divat lett innen is, onnan is az iszlám. Aztán a migráns-válság, a háttere, az Iszlám Állam léte adott egy óriási löketet az éledő vagy akkor éppen lanyhuló kíváncsiságnak. S utoljára jöttek meg azok a hangok, amelyekkel a könyv is foglalkozik: az iszlámot, az iszlamistákat védő emberi jogi aktivisták, politikusok egyre erősödő hangja. 

Az iszlám és a kereszténység párharca történelmi harc. Az iszlám egy időben komolyan fenyegette Európát. Voltaképpen Magyarországon álltak meg a török seregek. Az Oszmán Birodalom voltaképpen a világ legtovább fennálló birodalma volt. Az 1300-as évektől 1923-ig létezett. Nem semmi! 

Ennek ellenére Európát az iszlám a XXI. századig annyira nem érdekelte. Franciaország küzdött némileg a volt gyarmatairól a kontinensre költözött egykori alattvalóival (jelen könyv szerint másfél millió muszlim él jelenleg gall honban) és Németország a török bevándorlókkal, de számottevő, jelentős konfliktus alig volt. Talán az egyetlen, ismertebb atrocitás az 1972-es müncheni olimpián történt, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet tizenegy izraeli sportolót túszul ejtett, akik közül többet meg is kínoztak. A német mentőakció során az összes túsz valamint öt terrorista és egy német rendőr halt meg. 

Aztán a 2015-2016-os iszlamista terrortámadások, az Európa felé özönlő migránsok tömege az iszlámot és az iszlám terrorizmust a figyelem homlokterébe tolta. 

Dr. PASCAL BRUCKNER,

ahogy e könyv fülszövege állítja:

francia író és esszéista. 1986 óta olyan neves egyetemeken tanított, mint a San Diego-i Állami Egyetem, a New York-i Egyetem és a Párizsi Sciences Po.

Bruckner az „új filozófia” egyik képviselője. Témái esősorban a globalizmus, a baloldal és az ebből fakadó önellentmondásos, önfeladó gondolkodásmód kritikája. Ami két utóbbi téma megfeleltethető ennek a könyvnek is. Nem lesz népszerű. Azért sem, mert a könyvet a Fidesz-közeli Századvég Kiadó adta ki. Ez sokak számára önmagában elveszi a mondanivalója élét. Attól függetlenül, hogy igaza van vagy sem. Vagy van-e igaza, avagy nincsen. 

Ez a könyve Európa és az iszlám történetének előzményeivel nem foglalkozik. Utózmány is van bőven, sok is. 

A LÉNYEG: AZ EURÓPAI IMMUNRENDSZER HIÁNYA

Számomra elképesztő volt már Oriana Fallaci három Harag-könyve is, főleg az első, a Harag és büszkeség volt átfogó. (A könyv második és harmadik részéről is írtam beszámolót.) Ha nem is elfogulatlan. (Bár egyre kevésbé értem, hogy bizonyos kérdésekben miért kellene elfogulatlannak lenni. S tapasztalatom, hogy akik az elfogulatlanságot követelik, magukat is elfogultak, csak nem abból az álláspontból, nem azon az oldalon. Amikor ilyen és hasonló kérdésekben nem az oldalaknak, hanem a józan észnek kellene döntenie. Eh!)

Aztán van még két könyv, ami, úgy gondolom, alapmű ebben a témában. Az egyik Douglas Murray Európa furcsa halála című könyve. Aminek az értékelésénél még citáltam másik néhány, a témáról szóló, magyarul megjelent könyvet (lásd ezen értékelésem alján). Voltaképpen most idézhetném a Murray-könyv alá írt bemutatásomat, annyira összecseng a két szerző mondanivalója. 

Ennek a mondanivalónak a lényege: Európa teljesen elveszítette az immunitását, a józan eszét. A liberális másság-tisztelet eszelős hajtogatása közben két szempont teljesen érvényét és jelentőségét veszítette. Az egyik az önvédelem kérdése. A szervezet legyengült immunrendszere képtelenné válik a védekezésre. Ha egy immunrendszer nem védi az őt hordozó testet, akkor óhatatlan, hogy a testtel együtt, előbb vagy utóbb semmivé lesz maga is. Bruckner elmondja, hogy az iszlám bevándorlás esetében a kisebbség jogai fontosabbá lesznek, mint a többségé (ezt nem mondja, de végső soron ez a demokrácia megcsúfolása). Olyannyira, hogy Franciaországban immár a terrorista személyek elleni nyomozás, a törvényes házkutatások is rasszizmusnak minősülnek (!).

Ráadásul a rasszizmus ellen küzdő liberális értelmiségiek a heves küzdelemben nem veszik észre, hogy miközben a muszlimok jogaiért küzdenek, teljesen elfelejtik megkérdezni például a muszlim nőket, akarnak-e egyáltalán muszlim módon élni Európában vagy inkább élnének úgy, ahogyan az európai nők? A muszlim nők európaivá válása érdekében senki nem küzd a vallásszabadságra hivatkozva: de vajon ők szabadon választották, amiben élnek? S ezen a ponton az emberi jogok hangoztatói, írja Bruckner, nem veszik észre, hogy miközben kiemelik alanyaik másságát, ők maguk azok, akik az integráció ellen küzdenek, s így permanensen fent is tartják a másságot, miközben a társadalomtól azt követelik, fogadja el ugyanolyannak, aki alapvetően más. 

Sokszor elhangzik az érv, hogy hány európai tér át az iszlám hitre, és milyen kevés iszlamista lesz kereszténnyé, s közben teljesen elsikkad az az apróság, hogy az iszlám törvénye szerint a hitehagyók jogos jutalma a halál a hitehagyásért. Hoppá! 

*

Csavar a történetben, hogy a médiában és a liberális többségű közgondolkodásban rendszeresen a gyilkosok válnak áldozatokká. Mert a gyilkosok nem tehetnek arról, amit véghez visznek, ők maguk is áldozatok, a szocializációjuk áldozatai. S a szocializációjukhoz szervesen hozzátartozik az a frusztráltság, amit a fehér ember fajgyűlölete miatt éreznek. Az arab terroristák ennek érdekében szuperfehér emberré tették a zsidókat, hiszen zsidók mindenhol vannak, övék a pénzvilág irányítása, övék a média, ők uszítják az USA-t is az arab világa. Tehát az iszlám terroristák bűneiről a fehér ember, első sorban is a zsidó fehér ember tehet. Bruckner-nak is Orwell újbeszélje jut erről eszébe. Hogy ennek a kifacsart értelmezési bravúrnak mi lehet a következménye, arra Murray könyvénél idéztem az az esetet. Egy emberjogi aktivista fiatal hölgyet megerőszakoltak a migránsok. A hölgy válaszul bocsánatot kért tőlük, mert tudta, hogy a fehér faj viselkedése váltja ki a reakcióikat (!). 

A világ, mondja Bruckner mára ott tart, hogy egyedül a fehér ember számára kötelező az alkalmazkodás, egyedül a fehér embernek kell bocsánatot kérnie az elkövetett bűneiért. Mások bűneiről jobbára ő tehet, a kollektív bűnösség egyedül rá vonatkozik. (Csak halkan teszem hozzá, hogy még rá sem teljesen, mert én még nem találkoztam bocsánatkéréssel Drezda, Hiroshima és Nagaszaki miatt.) 

*

Bruckner határozottan kijelenti: soha nem szabadna megengedni, hogy ne bevándorlók alkalmazkodjanak az országhoz, ahová költöznek, hanem az országnak kelljen a hozzáállásán és a törvényein változtatnia, hogy hasonuljon az újpolgáraihoz. Ez fából vaskarika, mondja a szerző. A bevett, népszerű álláspont szerint a multikultúra működőképes. Bruckner azt mondja, kizárólag ez papíron igaz. 

Bruckner nagyon világosan fogalmaz: az önfeladás nem vezet sehová. Meg kell határozni azt a törvényi minimumot, amit egy országba belépve mindenkinek el kell fogadnia, és ebben igenis ott kell lennie a kulturális minimumoknak is. Nem, Európában nem lehet elfogadott követelmény a nők elnyomása, verése, megcsonkítása, és a kultúrájuk rájuk erőszakolása. Nem, Európában nem elfogadott, sőt törvényellenes a többnejűség. Igen, Európa úgy döntött, hogy szétválasztja az államot és az egyházat, és ez alól nincsen kivétel. Sorolhatnám még az érveit. Aztán hozzáteszi: ha valakinek ezek az alapelvek nem elfogadhatók, joga van ahhoz, hogy ne fogadja el: és odébb álljon. Európában vallásszabadság van, de a vallásszabadság gyakorlása és a másik vallásának a tiszteletben tartása mindenkire vonatkozik, ez nem lehet egyirányú utca. Európa tiszteletben tartja a muszlimok hitét. Európában épülnek mecsetek. Vajon hol épülnek keresztény templomok az arab világban? A keresztényeket arrafelé üldözik, a vallásukat ellehetetlenítik, gyilkolják a híveket. Boldogan, önfeledten, sajnálkozva teszik közzé a YouTube-videókon, hogyan vágják le a keresztények fejét, akkor is, ha kisfiúk, hogyan locsolnak le benzinnel és gyújtanak fel, égetnek szénné élő embereket... Nem folytatom. 

*

Bruckner becsületes. Nem az egész iszlámot okolja az iszlamisták bűneiért. Tisztán látja, hogy a többséggel nincsen baj. De tisztán kimondja azt is, hogy egy vallás semmiképpen nem határozhatja meg az állami törvényeket, nem követelhet egyediséget, kizárólagosságot, előjogokat. Valamint kimondja azt is, hogy a teljes kép érdekében meg kell vizsgálni, hol tartanak az iszlamista országok életszínvonalban, emberi jogok tekintetében. Ahogy ő látja, az iszlám végét a belső megosztottsága, és az iszlám szélsőségeseknek a vallásuk lényegétől való eltávolodása fogja okozni. Ámen!

De Európa immunrendszere ettől sajnos nem lesz erősebb, önsírásása nem fog véget érni. 

*

Egyéb, magyar nyelven megjelent fontos könyvek a témáról:

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tregikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez.  

. 

Egy könyvismertetésben már részletesen írtam a DELFIN KÖNYVEKHEZ fűződő, többször több évtizedes kapcsolatomról. Mivel feleslegesnek tartom újra leírni (így is volt már előzménye önmagamnál), ezért inkább csak idézem a Delfin-szerelem kezdetét. Így festett, amit írtam: 

DELFIN-INTERMEZZO

Apuék könyvespolcán viszonylag sok könyv volt. Amikor, elég hamar, rádöbbentem, hogy persze, azok felnőtt könyvek, de ugyan én miért ne szemezgethetnék belőlük, ha úgy adódik, akkor elég sűrűn ácsorogtam a csúszkás vitrines üvegek, meg a három másik szekrénypolc előtt. (Egek, ezt képzeld el! Tűzpiros, lakkosan fénylő szekrénysor volt [megvan?] és ehhez Anyu és Apu vett két spenótzöld heverőt [ha feléledtél, olvass tovább, több ilyen sokk nem lesz, ígérem.) No, azok között a könyvek között találtam egy fura logóval ellátott könyvecskét. Rá nem jöttem volna, hogy delfint látok, csak rá volt írva. Nézd csak a képet, így festett! Megmagyarázhatatlan indokból beleszerettem a sorozatba. Akkor is, ha konkrétan ez a kötet nem fogott meg.

(Mondom én, hogy van valami titokzatos összefüggés a női nem és a könyvek között. Megvan az a jelenet, a Kill Bill-ből, amikor Kill Bill igazságszérumot ad az Uma Thurman által játszott szereplőnek, és megkérdezi tőle: „Miért csaltál meg? ” Mire a nő, mondom, az igazságszérum hatása alatt sírva mondja: „Nem tudom...!” Na, az milyen, hogy volt, amikor tőlem is kérdezte valakiről szerelmetesfeleségtársam, hogy „Voltaképpen mit vártál a kapcsolattól?”, és nagyjából, zokogás nélkül is ugyanazt válaszoltam, mint a Thurman formálta alak?) 

Amikor megtudtam, hogy léteznek olyan helyek, hogy antikváriumok. („Papa, milyen jó lenne már, ha lenne olyan hely, ahol mások használt könyveit lehetne megvenni, mert akkor nem csak azokat a könyveket, lehetne beszerezni, amiket mostanában kiadnak, hanem régieket is!”, „De Zotyikám, van ilyen bolt sok helyen: antikváriumnak hívják.”, „Antikvárium?”, „Antikvárium!”) Ha nem is összes pénzemet, de majdnem mindet innentől antikváriumokban hagytam. (Kivéve, amikor könyvesboltban, főleg, ha új Delfin Könyv jelent meg.) Micsoda, de micsoda egy élmény volt szép lassan levadászni az összes hiányzó kötetet! Micsoda szívdobogás volt, amikor remegő kézzel kiemelhettem a többi közül! Először csak a Népszínház utca közepén levő boltba jártam, aztán megtudtam, hogy a Múzeum körúton is van még két bolt. (Akkor még csak kettő.) 

Ide figyelj csak! Nem fogod elhinni, de amikor pár éve általános iskolai osztálytalálkozónk volt, valaki azt mondta nekem:
– A csodájára jártunk a Delfin könyveidnek, Moha! Megvannak még?
Kis büszkeséggel mondtam, hogy a könyvtáram többrendbeli átalakuláson ment át, de a Delfin-összes ott van a polcomon. Most is. 

Ez mindössze azért érdekes jelenleg, mert a jelen bejegyzés könyve is a Móra Kiadó Delfin Könyvek sorozatában jelent meg. Elég régen. 

A kis detektívek kiskamaszkorom egyik KEDVENC könyve volt. Nem tudom pontosan, hány éves voltam, amikor olvastam, de tízen alig túl, az biztos. Úgy is maradt meg az emlékezetemben, mint egy csuda izgalmas, nagyon kafa könyv. Mondjuk azon kívül, hogy por van, meg valami barlang, nagyjából semmire nem emlékeztem. Ebben a tudatban éltem le hosszú-hosszú éveket, évtizedeket, csordogált szépen az idő folyama és A kis detektívek semmit nem veszített a kamaszkoromban elnyert presztizséből.

Úgy igazán fogalmam sincsen, évtizedek után, hogyan és miért jutott újra az eszembe. Talán a legutóbb újraolvasott, kicsit későbbi kamaszkori kedvencem, az Egymás szemében miatt. Gondolom, mert mindkettő kedvenc az olvasási panoptikumomban. S mert amannak volt ugyan egy régi, de roppant méltatlan értékelése a moly.hu-n, de emennek meg semmi sem. Képedjünk el, mert mondom, gyerekkori kedvencemről van szó! 

R(eginald) J(ames) McGregor-ról nem sok információt leltem. Amit leltem, ott még a nevét is MacGregor-nak írták. Ifjúsági könyvek írója volt, a bibliográfiája huszonnégy könyvet sorol fel, amelyek közül ez, A kis detektívek és a magyarul meg nem jelent folytatása volt a legsikeresebb. A könyvben szereplő gyerekek az író saját gyerekeinek a nevét viselték. Azt is olvasom még, hogy McGregor tanár és népszerű iskolaigazgató volt. Több könyve nem jelent meg magyarul, csak ez az a Delfin Könyves. És még fényképet sem leltem róla a neten. Most képzeld el! 

A történet egyszerű. A Mackenzie-családban van egy csomó, de legalább öt gyerek. Apu éppen kimegy Amerikába dolgozni, de előtte, megszokott dolog, vásárolt egy olyan házat, hogy a szobáit megszámolni is sok, házrészek vannak, nem csupán több szoba, több emelet... Vagyis egy kisebb kastély, na! Proligyerek lévén, minden empátiám azonnal beindult, és hatalmasat röhögtem Apu ajándékán. Különösen, hogy az amerikai út előtt vásárolta meg a kastélyt és sok pénzt az amerikai úttól várt csak. A könyvben elhangzik, hogy „nem vagyunk milliomosok, gyerekek”. Hanem? Kérdem én. Spongyát rá. Vagyis a házat a kevés pénzből vásárolta meg csórikám. Nem is értem, hogy a könyv magyar kiadása idején hogyan nem tűnt a coclista rendszer éber cenzorainak, hogy itt egy burzsuj kapitalista, de legalábbis erősen polgári család tagjainak a kalandjai következnek?

A Meckie-család, mert becézik is magukat, tehát leköltözik a tenger melletti kastély nagyságú hétvégi házba. A házat természetesen azonnal bebarangoló skacok találnak (!) egy lezárt házrészt, több szobával. (Érted, találnak. Te mikor találtál otthon néhány szobát?)  Ahol hamarosan csupa nagyon izgalmas dolgot fedeznek fel: néhány láda, amelyből alagút nyílik (már amikor nyílik), a tengerpartra kivezető barlangfolyosó, eltűnő-megtalált gyerekek, egy titokzatos férfi a lépcsőfordulóban... Nem ragozom: jócskán van mit nyomozniuk az öt srácnak. És érdekes is a nyomozás, meg izgalmas is.

Akkor is, ha az egész valami olyan hangulattal bír, mintha egy coclista-rendszerben készült krimit néznék, Kántor-t vagy Lindá-t: érdekel is, szórakoztat is, de az egészet belengi valami megbocsátható dilettantizmus, olcsóság és ripacsság. És mégis szeretjük, mégis rendre odaülünk a tévé elé megnézni az újabb epizódjait. Ki érti ezt? 

A könyv párbeszédei, hátajjajaj, olyan mesterkéltek, olyan élettelenek, kimódoltak, hogy az valami rémület. A történések sokszor motiválatlanok, előzmény nélküliek vagy életszerűtlenek. Nem tudott nem eszembe jutni, amikor egy kis protestáns kiadónál elvállaltam egy ifjúsági regény tördelését és stilizálását. Vért izzadtam a szöveggel. Nem tudom, előttem hányan olvasták át a szöveget. De elképesztő volt a minőség. Mintha a nyersfordítást olvastam volna. (Bár nincsen kizárva ez sem.) A top-sutasága az volt a történetnek, amikor a főszereplő testvérpár a nagynénivel elhajókázik egy szigetre, ahol csak ők vannak. Felmennek a hegy tetejére, az egyikük megcsúszik, de nagy szerencséjére a révész pont elkapja, mielőtt lezuhanna. A révész, akiről, akinek a létezéséről előtte egy szót sem olvasunk. Aki felbukkan a semmiből, egy negyed mondat magyarázat nélkül, úgy értsd, se a gyerek megmentése előtt, se utána. S több ilyenség volt a nyers szövegben. (Aztán egy helyen a tördelésnél nekem is sikerült mellényúlnom valahogy és kimaradt egy komplett bekezdés; nem vagyok rá büszke. Nos, ennyire durva figyelmetlen nagyléptékűség nincsen a piciny detektívek sztorijában, de sehová nem vezető mellékszálak, elnagyolt eseményleírások bizony vannak. 

Azt sem mondható, hogy a szereplők jellemábrázolása jelentősen meghaladná egy vásári bábjátékos történetének a színvonalát. Kemény Henriket ebben a momentumban felejtsük el, nem rá gondoltam. Az öt gyereknek, bár pár napja olvastam el a könyvet, gyakorlatilag csak egy kis memóriaerőltetés után emlékszem a nevére. De az, hogy melyikük milyen tulajdonságokkal bír, az életkorukon kívül, nos, erre a kérdésre még egy alapos inkvizíciós tortúra nyomása alatt sem lennék képes számot adni. Inkább kitalálnék nekik valami jellemet, ha eszembe jutna a nevük...

A vicc az,  hogy mindezen jellemzőkkel együtt, minden bárgyúságával, sutaságával mégis csak remekül szórakoztat a regény. A csuda tudja miért. Vagy hogyan éri el McGregor, hogy így legyen. Abba gondolj bele, hogy rögtön után egy Stephen King horrorba fogtam, és az irodalmi szöveg ehhez képest! Na? S ezzel együtt, bár a kamaszlelkesedésemmel egyáltalán nem tudok empatikus lenni, mégis azt mondom, nem volt elfecsérelt idő az újraolvasás. 

Azzal együtt nem, hogy valahogy mindig ódzkodtam azoktól a könyvektől, ahol gyerekek valós bűnügyeket nyomoznak ki. Éppen ezért nem tetszett még Csukás István Vakáció a halott utcában című könyve sem. Az öreg bánya titka még elment, de valahol ott van a határ. Astrid Lindgren immár több részt megért sorozatával, amelynek első része, Az ifjú mesterdetektív szintén a Delfin sorozatban jelent meg, bajban vagyok, ahhoz, hogy korrekten lássam, újra el kell olvasnom, tervbe is vettem, éppen A kis detektívek miatt.

Valahogy úgy érzem, két műfajnak az ilyen összekeverése (és nem úgy általában a műfajok keveredése!) valahogy irreális végeredményt hoz ki. Még ha a skacok úgy jönnek valaminek a nyomára, hogy mintegy véletlenül, az csak-csak. De hogy ők vigyék végig a balf...ék rendőrök helyett a teljes nyomozást, na az... 

Mondjuk, A kis detektívek-ben végső soron nem ők viszik végig az ügyet, nem ők fogják el akit el kell fogni, nem ők göngyölítik fel az eseményeket, csak mindig jókor vannak jó helyen, és jó dolgokat vesznek észre, és mindig azt fedezik fel, amit éppen kell. És végső soron nagyjából ők vezetik rá a nyomozókat a lényegre és a megoldásra, és mindig ott vannak, ahol lenniük kell.

Az a helyzet, hogy bármennyire szeretem is az illusztrátor, Szecskó Tamás rajzait, több esetben is az volt az érzésem, nem olvasta a regényt, csak elmondták neki, mit kellene rajzolnia. Egy esetben például a gyerekek fürdőruhában másznak fel apály idején egy megfeneklett hajóroncsra, és olyan felelőtlenek, hogy utoléri őket a dagály, mielőtt még újra a partra mehetnének. Ebből az illusztráción simán vihar lett, tetőtől-talpig ruhában levő gyerekekkel, viharkabátba öltözött csónakossal és hegynyi hullámokkal. Hm...

A rajzok egyébként plasztikusak, komponáltak, de számomra valahogy hiányzott belőlük az az invenció, amit a grafikustól megszoktam. Azzal együtt, hogy bajom nincsen vele, pusztán nem lettem lenyűgözve.

Van-e valami végső szavam a könyvről. Igen: az, hogy nincsen. Habkönnyű szabadságos olvasmány, a szórakoztatáson kívül különösebben nem szabad tőle semmit várni, túl szigorúan se ítélkezzünk felette. Sok fenntartásos észrevételt összehordtam az elébb róla, de ismét mondom, olvasni nem rossz. S azt is mondom ismét: valami van benne, mert sokunknak úgy maradt meg az emlékezetében, mint gyerekkora kedvenc olvasmánya. 

• Egy blogtársam érdekes cikke a Delfin Könyvekről: Népszabadság és Delfin könyvek 
• A Delfin Könyvek listája itt olvasható, nézegethető.

PRIVÁT TÖRTÉNELMEM A SZILVÁSI-REGÉNY ÁRNYÉKÁBAN

Bettinek hívták. Legalábbis én mos így fogom hívni, hogy ne adjam ki teljesen. Én tizenhat voltam, ő tizenöt. Ott hátul, a Harrer Pál utcai házsor végén, a Selyemgombolyító melletti pingpong-asztaloknál ismerkedtünk meg, '82 nyarának a végén. Valamiért úgy emlékszem, Noi hozta oda le, oda járt akkoriban az egész társaság, de ebben nem vagyok biztos. Csak arra emlékszem, hogy lejött, és a visszafogott természetességével, a fitos nózijával egyből elszédített. Még aznap, a társaságot otthagyva elmentünk sétálni, és leültünk beszélgetni a Duna-parton. Soha nem hittem a meglátni és megszeretni szerelemben, mindig azt vallottam, hogy az nem szerelem, csak elementáris vágy, de Bettibe így szerettem bele. (Teszem hozzá, életem másik legfontosabb kapcsolatába, szerelmetesfeleségtársamba is. Hogy azonnal alaposan megcáfoljam önmagamat.) Ő a Tímár utca felé lakott, én akkor már a hetedik kerületben, így nagyon rövid ideig együtt utaztunk a buszon, ahol. egy nagyon suta megközelítés után még aznap megcsókoltam.

Három évig voltunk együtt. Éppen aktuális, második számú nevelőanyám miatt (írtam már, én vagyok az, akinek három anyja volt) életem egyik legborzasztóbb és egyik leggyönyörűbb időszaka volt. Azt, hogy mit szerettem Bettiben, sorolni tudom ma is. Azt, hogy ő mit szeretett bennem, fogalmam nincsen. Nem voltunk egy súlycsoport. 

Az egy dolog, hogy Betti tizenöt évesen tudta, mi akar lenni (agykutató), és nagyon következetesen az is lett. Simán, csont nélkül vették fel az Apáczaiba, majd a SOTE-ra és summa cum laude doktorált le (ahogy ezt később az öccsétől megtudtam). Az viszont egy másik dolog, hogy tizenévesen ő varrt nekem nadrágot, nagyon szépen zongorázott, beszélt angolul, a fodrászom volt, és nála láttam először, hogy tanulni nem csak azért kell, mert kötelező, meg a távlati célok, hanem azért is lehet, mert tanulni, tudni jó, és egy csomó érdekes dolgot tanítanak. 

Egymáson keresztül ismertük meg a másik nemet, én a női (izé, tizenhat volt akkor), ő férfii (khm, tizenhét voltam) testet, titkait, mélységeit, szépségét. Betti szeretett élni. Voltaképpen nem én vettem el a szüzességét, hanem ő volt olyan bátor, hogy elvetette velem. 

Innen lehet, hogy kicsit ismerős lesz a történet. '83 nyarán gyakorlaton voltam Balatonfüreden, az Annabella szállóban. Vendéglátós szakközépbe jártam. Egy hónapig voltunk lent. Betti némi átfedésben ugyanekkor nyaralt Balatonalmádiban a szüleivel. Akik nem örültek nekem, csak amennyire tudták, tiszteletben tartották a lányuk döntését. Szenvedtem mint a kutya, mert ez alatt az egy hónap alatt mindössze egyszer sikerült találkoznunk. Ő már akkor szintén középiskolás volt.

Volt egy iskolatársa, Laja, aki nekem az első pillanattól kezdve hihetetlenül unszimpatikus volt. Nem csupán a gyári adottságai miatt, hanem mert egyértelműen lejött, hogy Betti nagyon bejön neki. Bettinek nem volt unszimpatikus, de mert nem volt különösebben lelkes sem, a kedvemért távol tartotta magát a fickótól. 

A nyári gyakorlaton egyszerre csak nem jött levél Bettitől. (Hol voltak még akkor a mobiltelefonok, egek! Még normál, vonalas telefonja sem volt mindenkinek.) Aztán egyszer egy Artúr becenevű osztálytársam félrehívott, hogy elmondja, egy haverja szintén az Apáczaiba jár. Az Apáczaisok mentek valahová vidékre építőtáborozni (a maiaknak: csoportosan szervezett diákmunka, ingyen, de aki ment, szerette, buli volt). S Artúr haverja mondta, hogy Bettit kirúgták a táborból, hazazavarták. Soha nem volt semmi baj a magaviseletével. Nem értettem. Artúr nehezen mondta el:
– Volt valami nagy berúgás, össznépi, de abban Betti nem vett részt. De valami bokorban találtak rá egy sráccal...

Majdnem egy hétig agyi kómában dolgoztam. Nem vettem részt az osztálytársaim tivornyáiban, nem mentem sehová, csak ültem a füredi mólón, bámultam a Balatont, vártam Betti levelét, és zombiként szeleteltem az éjjeli műszakban ládaszám a sertésmájat. Aztán jött egy levél, de voltaképpen semmit nem tett helyre. Csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor visszajöttünk Budapestre és találkoztunk Bettivel. Igen, úgy volt minden, ahogyan Artúr mondta, de a bokorban nem történt semmi, nem ittak, nem csináltak semmit, szimplán csak visszahúzódtak, amikor a többieknél elszabadult a balhé. Ez lett a vesztük. 

Még másfél évig voltunk együtt. Úgy szeretettem, ahogy nem tudtam, hogy lehet szeretni. Ami időt csak tudtam, vele töltöttem. Amikor csak lehetett, nos, a testi szerelembe is belevetettük magunkat. Aztán '85 nyarán elment Franciaországba egy turnéra a Dobszay László és Szendrei Janka vezette, csodálatos Schola Hungarica-val, ahol a tavaly elhunyt Melis László is énekelt, zenélt. Betti ott meg énekelt, s azt hiszem az összes megjelent lemezükön rajta van a hangja (itt egy link, hogy tudd, miről van szó, nekem ez jött be tőlük a legjobban) . Nyár elején még együtt szabtuk az apámtól és a Kettedik mostohámtól való elköltözésem után az új szobámba a padlószőnyeget, amit azonnal fel is avattunk, együtt rendeztük be a szobát. Én magamban már azt tervezgettem, hogy ha érettség után elmegyek dolgozni, összeköltözhetünk, a vendéglátós melóval el tudom őt is tartani, amíg tanul... De a turnéról egy másik Betti jött vissza. Fél évig gyakorlatilag nem volt köztünk semmi, ha találkoztunk, akkor sem. Szenvedtem, mint a kutya.Betti már egészen más magasságokban mozgott. Munkatársa volt Hernádi Gyulának valami történelmi társasjáték kiötlésében. Valami habos medencepartin ismertették össze őket, ahol én, természetesen, nem voltam ott.

Valamikor novemberben, egy csendes otthoni estén, amikor megígérte, hogy eljön hozzám, de nem érkezett meg levettem a nyakamból az addig soha le nem vett Betti feliratú nyakláncot. Szimbolikus mozdulat volt, zokogtam. 

December 29-én mondtam ki neki, a szobájában ülve, hogy akkor én ebben a minőségemben többet nem jövök hozzá. Nem tört össze. 
– És te voltál valakivel ez alatt a fél év alatt? – kérdezte. 
– Szeretlek. Hogyan lehettem volna? 
De elmondtam neki, ő mikor volt mással: amikor a nyakláncot leemeltem a nyakamból. Nagyjából percre pontosan akkor. Megdöbbent. Én nem. Azon sem, hogy ki volt az alany. Naná, hogy Laja.

Úgy két évig nem tértem magamhoz. Elpazarolt két év volt, mert azt ugyan nagyon hamar beláttam, hogy minden perzselő szerelmünk ellenére nem illettünk mi egymáshoz, jobb, hogy előbb véget ért, mert utóbb úgyis véget ért volna. Betti sokkal többre volt hivatott mint én, sokkal tudatosabban, következetesebben, okosabban tervezte a dolgait, élte az életét. Ő agykutató volt Amerikában, amikor utoljára hallottam róla, én, így ötven felett kicsivel sofőr vagyok egy idősek otthonában. Ha együtt maradunk se lett volna közös életünk. De a veszteségen nagyon nem tudtam túllépni, mindenkiben őt kerestem, akkor is, ha tudtam, ennek semmi értelme nincsen. Az agyammal tudtam, hogy így jobb, hogy semmiképpen nem kezdeném újra, de az érzéseimmel nem tudtam elengedni azt, ami volt. (Érdekesen működik az ember. Egyszer a Nyugatinál találkoztunk, ezt-azt kicseréltünk, ami a másiknál maradt. Betti gyönyörű volt, ahogy jött le a felüljáró lépcsőjén, megcsodáltam mint bármelyik nőt, de csak az esztétika mozdult bennem, az akkori személye iránt semmi más. Hideg volt, a beszélgetés egy pontján átöleltem, hogy ne fázzon. Bebújt a nagy kabátom alá. 
– Nem csinálok ezzel rosszat neked? – kérdezte. S magam is csudálkoztam, de egyáltalán és kicsit sem. 

Ígyen Betti életem egyik legszebb és legfájdalmasabb emléke maradt. De inkább az előbbi, sokkal több a szép emlék. És díjaztam azt is, hogy négy évvel azután, hogy kiléptem Betti életéből, édesapám temetésére eljött ő is, az öccse is és az édesapja. is. Azt sem tudom, honnan tudták meg, hogy Apu meghalt, azt pláne nem, hogy a temetéséről, az időpontról és a helyszínről honnan értesültek. '89-ben, ugyebár, az internet, a Facebook még sehol sem volt. Számomra Betti édesapja volt hármuk közül a legnagyobb meglepetés, bár mindegyikükön csudálkoztam. Betti édesapjával nem volt felhőtlen a viszonyom, ő féltette a lányát, mindenféle szempontból, és a természetesen a jövendőbeli karrierje volt számára a legfontosabb. Érthető módon. Ezt akkor is értettem, lányos apaként aztán még jobban. De a gesztus nagyon jól esett, az ő részéről különösen. Pedig Apuval nem is találkozott soha. Betti is csak kétszer, ez második számú nevelőanyámnak és Apu teszetoszaságának volt a szomorú következménye. A Második Számú mindenkit kitiltott tőlünk, hozzánk még a barátaim sem járhattak fel. Bettit pedig csak kis kurvának nevezte, mert a titokban elolvasott naplómból megtudta, hogy mi van közöttünk. 

Ezt a Szilvási könyvet Betti nyomta a kezembe. Nem hiszem, hogy nélküle Szilvásit vettem volna a kezembe. S még az építőtábor előtt tette. Ez a regény olyan közös könyvvé, kinccsé vált. Örökre összehuzalozódott az agyamban az ő arcával, a testével, a hangjával, a mimikájával, a mozdulataival. Ettől persze a könyv lehet nagyon jó is, de nagyon rossz is. Nem az. 

NÉHÁNY GONDOLAT A LEKTÜR-IRODALOMRÓL

Szilvási Lajos az átkos egyik legsikeresebb írója volt. A könyvei százezres példányokban jelentek meg, vitték mintha ingyen lett volna. Bár akkoriban a könyvek filléres tételnek számítottak. Ennek ellenére korántsem kapkodták el mindet. Szilvásit igen. Az olvasókat soha nem érdekelte igazán a szakma véleménye, ők szavaztak: Szilvási könyvei rendkívül jól fogytak. Ahogyan a korszak másik nagy sikerírójának,a volt ÁVH-s Berkesi Andrásnak a könyvei is. Szilvási múltját nem fényezte vagy árnyékolta be politikai tevékenység. 

A Wikipedián azt olvasom a Szilvásiról szóló lapon, hogy előbb antifasiszta kalandregényeket írt, aztán: 

A hatvanas évek elején a pályatárs és jó barát Solymár József tanácsolta Szilvásinak, hogy hagyja az alig létező kommunista ellenállásról rajzolt történeti tablókat, s ehelyett inkább tágas baráti körük egy-egy tagjának történeteit mesélje el az olvasóknak. Ebből az ötletből kerekedett ki azután Szilvási második regényírói ciklusa, a "mai témájú" kötetek sora. 
A második ciklus a talán leghíresebb Szilvási regény, az Albérlet a Síp utcában első kiadásától (1964) egészen A néma megjelenéséig (1985) tartott.

Az Egymás szemében ebben az időszakban jelent meg. Figyelemre méltó, hogy ennek a regénynek a népszerűsége a mai napig töretlen: a moly.hu-n 88%-os a tetszési indexe. Ami ugye nem értékmérő, de eligazító információ. Eddig hat kiadása volt, három a módszerváltás után. 

Jómagam hosszú évekkel ezelőtt kurta értékelést írtam róla. Ennyi volt. 

Nem szeretem Szilvásit. Nem sznobizmusból nem, nem azért, mert retro, hanem azért nem, mert nem tartom jó írónak.
Viszont ezt a könyvét többször olvastam, először kamaszként, majd később felnőtt fejjel is. Mindig tetszett.
Szégyelljem magamat? :-)

A kérdésemre a válaszom igen. Két szempontból. Egyfelől mert nem igaz, hogy Szilvási nem jó író. Már csak azért sem, mert más könyvét a mai napig nem olvastam. Tehát ez a félmondat simán és mégis sznobizmus. Másfelől mert ez a regény ennél sokkal többet érdemel. Már csak azért is, mert magam is leírtam, hogy többször olvastam, és minden időben tetszett. Ehhez képest kurtán-furcsán elintéztem. Ezért is gondoltam, hogy újra kellene gondolnom a véleményemet. De mert az ember változik, és az utolsó olvasásom ideje is évtizedekkel ezelőttben mérhető, úgy tartottam böcsületesnek, hogy ismét kézbe vegyem, elolvassam. Megtörtént. 

 Szilvási alapvetőn lektűrt ír.  Ezt tükrözi a moly-hu-n hosszú évekig olvasható, előbb idézett értékelésem is, és ami a bennem bőszen munkálkodó sznobizmus miatt méltatlanul távol tartott egy csomó mindentől. Akkor fordult meg a szemléletem, amikor rájöttem (és ez is majd teljességében a moly.hu-nak köszönhető), hogy egy irodalomi szöveg értékének megítélésére nincsenek teljesen objektív szempontok. Nagyban befolyásolja az olvasók és elsősorban az értékcsináló megmond- emberek sokszor bizony politikától bűzlő véleménye is. S bizony manapság a marketing is. Amikor erre rádöbbentem, akkoriban láttam be, hogy egy szöveget leginkább önmagában érdemes értékelni. Olvasói oldalról, lássuk be, a két legfontosabb szempont, hogy gyönyörködtet-e és szórakoztat-e? A többi smafu. A magam részéről (hangsúlyozom: a magam részéről!) orbitális porhintésnek tartom, amikor arról olvasok, hogy egy szöveg az értékét csak akkor adja, ha az olvasó megküzd vele, ha kutatnia kell a belső utalások miatt, ha meg kell értenie a rejtett utalásokat, a rejtett összefüggéseket. Jobbára ugyanis az történik, mint ami az imént megnézett Quentin Tarantino film, Halálbiztos esetében: egy jelenetben megszólal az egyik csajszi telefonja. Én felröhögtem, szerelmetesfeleségtársam meg nézett rám, hogy mi van. Ugyanis ez a dallam szólalt meg. Én tudtam, hogy a szintén Tarantino rendezte Kill Bill egyik zenéje, ő nem. Namost, kutakodhat ő az utalások után, ha nem tudja, mire is figyeljen. Mert ki a csudának jut eszébe egy filmben egy csengőhangot figyelni? Illetve kit érdekelnek annyira Tarantino utalásai, mennyire kell elfogult fannak lenni, hogy minden xirxar apróságnak utánanézzen? S mire jut, ha utánanézett? Nos, erre gondolok. (Adalék: a Halálbiztos-ról olvasta szerelemetesem, hogy valami zs-kategóriás amerikai frincfrancnak a paródiája. De mert zs-kategóriás, pusztán csak azért nem fogjuk megkeresni, megnézni, mert Tarantino azt figurázza ki, ennyire nem érdekel a kérdés, és a Tarantino-film sem tetszett. Nem hiszem, hogy jobban tetszett volna, ha már látom előtte a névtelen, vacak alapművet. Azt sem gondolom, hogy sokkal több lennék, ha így lett volna.)

Mielőtt még kiforgatódnék aláhúzom: a fenti bekezdés nem a művészi irodalmi szövegek ellen szólnak. Dehogyis! Pusztán csak azt mondom, hogy a forma és a tartalom egyáltalán nem biztos, hogy együtt jár. Kicsit ironikusan ráadásul még azt is, hogy egy regény, novella lehet akkor is pompás, ha

• ha a szerzője nem szépirodalmár, pusztán csak mesélni tud pompásan
• ha van értelmezhető cselekménye
• ha nem csak hosszas bogozás után érthető meg a cselekmény
• nem kell megfejteni a szöveget
• nem lírai képekből áll a szöveg
• van központozás :-D

Érdekes módon vannak olyan lektűrök, amelyeknek a műfaji besorolása kétségtelen, mégsem ciki őket olvasni a legvérmesebben lila berkekben sem. Gondolok itt kapásból Rejtőre vagy P. G. Wodehouse-ra, és nem is gondolnék most másokra, legyen ennyi elég. Ez a két példa is egyértelműen bizonyítja, hogy egy lektür-írónak is lehet, nagyon lehet saját stílusa. Akkor is, ha a mondanivalója nem össztársadalmi problémamegoldás. Sőt, fordítok egyet a dolgon: vajon valóban minden, úgynevezett minőségi irodalomnak van igazi mondanivalója? Ennyit a lektűr védelmében. Lehetne erről vitázni, de vajon minek?

FELESELŐ NAPLÓK

A könyv alapvetően két harmadikos gimnazista fiatal egymással szembe állított naplója. Hol a lány, Tamara, hol a fiú, Attila ír. Rövid idő után arról, hogyan látják egymást, mit éreznek a másik iránt, hogyan találnak nagyon-nagyon egymásra. S van konfliktus is. Az a francos építőtábor, ugyebár. 

De igazából nem a történet a lényeg. Sokkal inkább az, Szilvási mennyire elkapott valami hangulatot, valami érzést ezzel a könyvvel. S hogy mennyire szerencsés, hogy napló formában írta meg. Nem annyira a szöveg stílusa elkapott, mert azon valahogy érezni, hogy Szilvás úgy akart írni, mintha egy nagykamasz írta volna a naplóját. Egy tizenhat-tizenhét éves gyerek stílusának nem kell kiforrottnak lennie. Egy harmadikos középsulis naplójában valóban vannak esetlen stílusbeli szleng- és jópofaság-túlhajtások. Tudom, mert jómagam is időtlen idők óta írok naplót.

Azonban Szilvási szövegénél néha gondolkodik a nyájas, hogy Attila, Tamara vagy az író stílusa nem kiforrott-e? Ez önmagában negatívum. Az, hogy gondolkodni kell, melyik a megoldás, az viszont pozitívum. :-) Ráadásul Szilvási a hetvenes évek városi szlengjét használja. De igazából nem tudtam eldönteni, mennyire autentikusan. Néha kissé erőltetettnek tűnik, de mert már éltem és némileg eszméltem a hetvenes években, azt is simán el tudom képzelni, hogy nem Szilvási erőltette így a dolgot, hanem leírta, amit, látott, hallott. 

Mindkét főszereplő problémás, tragédiákkal, konfliktusokkal terhelt családban él valahol egy lakótelepen. Mindketten értelmesek, okosak, vonzók, középutasok, nem angyalok, nem ördögök. Ezért könnyű velük azonosulni. A vágyaikkal, a problémáikkal, a kétségeikkel, a mindennapjaikkal, a szerelmükkel, a túlfűtött gátlásaikkal, a bizonytalan tapogatózásukkal. Még azzal is, hogy olyan igazi történés, méltó konfliktus a könyv háromnegyedéig nem akad, addig csak Tamara és Attila mindennapjainak a leírását olvasgatjuk, s persze az egymás iránt kinyíló lelkük örvendezésének a megnyilvánulásait. Rögtön hozzáteszem: mintha valós naplókat olvasnék. Mintha a sajátomat lapozgatnám.

Eltekintve attól a ténytől, hogy mind Attila, mind Tamara stílusa olyan összeszedett, olyan kiforrott, a leírásaik olyan részletesek, a bejegyzéseik olyan hosszúk, amire, amilyenre én soha nem voltam képes. Volt egy idő, hogy viszonylag részletesen írtam, de annyira macerás, időigényes volt,hogy feladtam. Önmagamnak minek a részletekben elmerülni? Ott voltam, tudom, emlékszem. (Vagy nem, de akkor meg nem is olyan lényeges az egész.) Tény, mások fiktív naplóját olvasni csak így van értelme. Azonban számomra kétséges, hogy két valóságos nagykamasz valóban rászánja-e magát tartósan, mindennap ilyen részletes életbeszámolóra, pusztán önmaga számára? (Illetve manapság biztos nem, hiszen ma levideóznák magukat, felvennék a szövegüket, stb, de biztosan nem kézzel írnának.) Ráadásul egy-egy bejegyzés meglehetősen hosszú. Nem olvasva, úgy egyáltalán nem az. De leírni hosszú időt venne igénybe. Emiatt a naplók valóságossága egy kicsit bicsaklik, de csak nagyon aprót, mert kedveljük Attilát is, Tamarát is, és elhisszük, hogy viszonylagos kivülállóságukban mindketten a naplójukhoz fordultak.  

Tehát hol Attilát, hol Tamarát olvassuk. Van némi különbség a kettejük írásmódja között, tehát Szilvási olyan nagyot nem hibázott. Viszont olyan nagyon lényeges különbség még sincsen a két napló nyelvezete között. Attila színesebb, határozottabb egyéniség. Tamara szimpatikus, kedves, de valahogy színtelenebb személyiség. Nem tudtam eldönteni, ez Szilvási konkrét szándéka volt-e? Vannak rá érvek, hogy igen. De csupán az is lehet, hogy kamaszlány aggyal nem tudott annyira gondolkodni, és Tamara személye ezért sikerült határozatlanabbra, pasztelesebbre. 

A SZOCIALISTA VILÁGSZEMLÉLET A KÖNYVBEN

A könyv értékelésében sokszor a szemére hányják a szerzőnek, hogy azért mélyen hitet tesz az akkor fennálló rendszer mellett. Annak ellenére, hogy Szilvási megszenvedte a kommunista rendszert, bár kétségtelenül nem volt ellensége az épülő szocializmusnak. 

A könyvben Attila az, aki több elszólásában is mély együttérzést mutat a szocializmussal szemben, és jól meg-megadja a szakadék szélére került nyugatnak, amit érdemel. Boldogan ismerkedik a nemzetközi építőtáborban a kubai, vietnami, chilei diákokkal, büszkén dalolja a tábortűz mellett a fasiszta chielei junta által meggyilkolt kommunista Salvador Allende-t idéző Venceremos-t és a kubai forradalmi dallá lett Guantanaméra-t. (Érdekes, hogy a Bella Ciao, a Commandante Che Guevara vagy a Nem volt a Szása nem jelenik meg a regényben.) Attila rendre fikázó megjegyzéseket tesz a valóban vágósúlyban levő egykori bajor miniszterelnökre, Franz Joseph Strauss-ra. Az építőtáborban barátjával, Snukival furcsálkodva néznek arra az emberre, aki nem érti, miért dolgoznak ingyen az életerős fiatalok a dögmelegben, illetve miért természetes a számukra, hogy a munkabérüket egy az egyben az iskola kapja meg. Ő az az ember, aki az önzés, a közösségellenesség megtestesítője. Van néhány ilyesféle gondolat: 

Tavaly, még Tarhosréven (hogy valami szép is legyen az Életemben) olvastam azt a könyvet Che Guevara életéről. Che nem szeszélyből kelt föl a kubai miniszteri székből, és nem is azért tűnt el, hogy nyugállományba helyezze magát. A forradalmat akarta szolgálni. Pedro is. Nyugtalan itt, ahol kényelemben él. Peruban nehéz helyzetben van a forradalom...
Pedro úgy érzi, ott a helye Ahonnan egyszer visszatérhet Haza. De addig is szolgálni akar. A forradalmat...
(367.)

De valamit ne feledjünk el! A könyv a hetvenes évek közepén jelent meg. A hippikorszak idején. Abban az időben, amikor a gulyáskommunizmus már javában fortyogott, amikor a legvidámabb barakk lettünk.

Akkoriban történt, vagyis néhány évvel a könyv történései után, hogy valaki kitalálta, hogy ANC-fesztivált hirdet az Orczy-kertben. Mi az az ANC? Anti Nuclear Company. Ez volt a válasz. Naná, hogy megyünk, Hair, Let It Sunshine, Power To the People, Imagine, apám! Make Love Not War!  A fesztiválból semmiféle eseményre nem emlékszem, csak arra, hogy Elgétés (ez volt a srác beceneve) Pisti rettentő boldogan mutatta meg a valahonnan megszerzett, és most a magnóból szóló kincset, az LGT második lemezét, elsősorban is a Cirkusz című számot. A fene se tudta, hogy az ANC egészen mást jelent.

Az vesse Attilára, a könyvre az első követ, aki semmilyen hasznot nem húzott a rendszerből, és soha egy szimpatizáló gondolata nem volt vele és a fenntartóival! 

Néhány évvel Betti előtt jómagam is kommunista lettem. Ebben kis része volt Robert Merle elég gyenge könyvének, a Moncada-nak, oroszlánrésze Gyurkó László Kádárról írt, akkoriban egyetlen monográfiájának az Arcképvázlat történelmi háttérrel című műnek, és még sokkal nagyobb az akkori oktatás kegyetlen egysíkúságának és információhiányainak. Mentségemre legyen mondva, hogy a kommunista időszakom úgy tizenhárom éves koromra esett, és mindössze úgy két hétig tartott. Amikor ugyanis nagyon lelkesen ecseteltem egy másik, akkor aktulis barátnőm csodálatos édesanyjának (nem nőként, hanem anyaként és emberként volt csodálatos), Noi néninek, hogy milyen felfedezésre jutottam, ő a Miklós utcai panellakásuk egyik sarkában elsuttogta nekem, hogy 1956, majd hozzásúgta, egy kicsit még halkabban, hogy volt 1957 is, mindörökre kiszerettem Kádárból, aki több embert végeztetett ki, mint Haynau, és mindörökre meggyűlöltem a kommunisták és vonzataik mindenkori hazugságait. 

(Ki gondolta volna még akkor, hogy néhány év múlva lesz rendszerváltás, és nagyjából ugyanazok az embereknek a kezében marad a hatalmon? S hogy lenyúlnak, kiszolgáltatják az országot, csak ezúttal nem az Internacionalizmus, hanem a Piac nevű istennek. S pláne ki gondoltai, hogy ebben az országban azok voltak kommunisták, akik már meghaltak (meg a Thürmer Gyula), mindenki más zsigerileg europér demokrata volt világéletben. Amikor egy volt pufajkás beszél a demokráciáról, egek... S pláne ki gondolta volna, hogy egy szocialista KISZ-titkár miniszterelnökké lesz, és hiába mondja, hogy hazudtak éjjel és nappal, amíg kormányoztak, több mint egy fél ország megsimogatja a kis eminens buksiját, és újra megválasztja őt miniszterelnöknek? De nagyon elkanyarodtam...)

Attila azonban látja, édesapja sorsán, édesanyja egészségén és a saját testi épségen keresztül tapasztalja a szocialista kapcsolati tőke gyilkos árnyoldalait is. (Nem mintha ugyanez nem működne egészen más politikai rendszerben ugyanígy.) Azt, amikor minden ideológiával szemben és fölött, a mindennapi minél jobban megélés válik úrrá, jó nagyot kakkantva mindenféle elvre, ideológiára, sőt, azt roppant kreatívan felhasználva. Ha akarom, ez kölcsönöz némi kritikai élt a könyv politikai vetületének. De mindezt teljesen mellékesnek tartom. Ha nem is szimpatikus, de nem riaszt el attól, hogy szeressem a könyvet. 

AMI ÍGY, AZ X. OLVASÁSKOR TŰNT CSAK FEL

Többször mondtam: lassan érő típus vagyok. Nem tudom, hányszor olvastam az Egymás szemében-t. Négyszer biztosan. De igazából csak most tűnt fel, hogy van egy szép refrénje, csúnya köntösben. S hogy Tamara voltaképpen teljesebb egyéniség, mint Attila, hiába is tűnik mindvégig úgy, hogy teljesen fordítva van a dolog. 

A visszatérő refrén a következő. Mintegy keretbe foglalja a regényt a bizalom kérdése. Attila bizalmatlan. Biztosan az édesapjával történtek miatt is, de lehet hogy zsigerileg. genetikusan. És pofára esik a bizalmatlanságával. Már a könyv elején is, amikor hisz Katinak, az örök barátnőjének, aki szeretné, hogy több is legyen köztünk, mint ami nincsen. Akkor Attila meg is fogalmazza magának:

Hazavándoroltam. Közben a hangulatom nem ostromolta a jókedv ormait. Sokáig rugdostam magam előtt egy kavicsot, végül egy dühös rúgással messze röpítettem, mert akkor jöttem rá, hogy a fejemben egy sunyi agysejt folyamatosan arról érdeklődik, hogy mi van, ha mégis lappang valami igazság a közvélemény szövegében? Az ellenszenvükben, ami miatt Amadé Kati is távol akarja tartani tőlem Tamarát? Hát ez a legundorítóbb a nyálazásban! Hogy körültüsszögnek, és észre se veszem, máris beszívtam a kételkedést, akár egy baktériumot Vagy vírust.
(58.)

S Attila itt elbukik. Ahogy elbukik a könyv végén is, amikor megint elhisz valamit, anélkül, ahelyett, hogy kérdezne, kommunikálna. Inkább hisz, mint bízik. Tamara azért nagyobb, mert ő feltétlenül akarja a kapcsolatot. Szereti Attilát. Felnőtten szereti. Változni is hajlandó lenne érte. Ám Attila bizalmatlansága a könyv végére egy kicsit megingatja a lányt. Mert ő hiába hisz, hiába tenne meg mindent a kapcsolatért, hiába van, hogy ölni is tudna érte, ha Attilában nincs meg ugyanez a bizalom, Tamara megérti, semmire sem fognak menni. Ha a fiú nem neki hisz, nem őt kérdezi, a kapcsolat nem fog működni. 

Persze feltettem magamnak is a kérdést, nagyon sokszor: hittem-e Bettinek? Nem arra gondolok, amikor Balatonfüreden zombiállapotban daraboltam az éjszakai műszak alatt a májat, mert fogalmam nem volt, mit gondoljak, lévén egy szót sem tudtam vele még beszélni, hanem utána, amikor találkoztunk, amikor elmondta, mi történt. Igen, hittem. A mai napig nem tudom biztosan, átvágott-e, átvágtam-e magamat vagy jól tettem, hogy hittem. Az a tény, hogy elmondta, Lajával ültek a sötétben, arrafelé hajtotta a hinni-akarásomat, hogy őszinte. És a tapasztalatom azt mondta, szavatartó ember. 
Persze, később, amikor megtudtam, hogy Lajával „sógorok” lettünk, visszamenőleg is támadtak kétségeim, kérdéseim. Különösen, hogy hosszú idő után tudtam meg, hogy Betti Lajának is meglett. Az ördög tudja. Vagy inkább a jó Isten. 
Szerelemetesfeleségtársamban vakon megbízok. Egyszerűen nem tudom róla elképelni, hogy játszmázzon, hazudjon, kettős játékot űzzön. Tisztán és nyíltan él.

Attila tehát ott rontja el, hogy amikor kétsége lesz, nem fordul oda Tamarához, nem kérdez, nem megbeszél, hanem vaktában hisz. S ezzel sodorja végveszélybe a kapcsolatot. Mert akiben ok nélkül sőt, minden tény ellenére ennyire nem bíznak, akit megvádolnak, az törekedni sem fog, mert minek? Kidobott energia. 

Jó, aki ismerte, és jobban ismerte, mint én gyerekként, az azt mondta, volt benne hajlam is, de Első Számú nevelőanyám azt mondta nekem, hogy Apu addig-addig kurvázta őt, míg végül úgy döntött, ha így is, úgy is kurva, akkor legyen, megpróbálja milyen mással. Azt nem tette hozzá, hogy milyen érdekből. Állítólag valami gyárigazgatóval lépett le, s annak a balatoni villájába tipliztek le az első kanyarban. Apu nem bízott a feleségében. (Mondjuk Apu csak Anyuban bízott.)

VÉGSZÓ

Nagyon hosszú lére erisztettem. Egy szó, mint rengeteg, Szilvási Lajos Egymás szemében című könyve szórakoztató, jó és szép könyv. Korának gyermeke több szempontból is, de véleményem szerint nem lett avitt, nem lett poros. Sokadik olvasásra is azt mondom, lektür, nem lektür, coclista, nem coclista, de határozottan olvasható és olvasandó könyv. 

 Szépirodalmi, Budapest, 1978, 396 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631510670

4,5/5

(2019)

Az előző rész, ahogy írtam, szerencsétlen tizenharmadik volt. Fogjuk rá a számmisztikára, rendben, hogy ez a tizenharmadik rész olyan kis csendesebb, semmitmondóbb és bicegősebb volt. Úgy fest, a szerzők is unni kezdték a csepegtetve adagolt akciót, s úgy gondolták, a még élők lelki nyavalygása helyett lépjenek színre a sorozat címszereplői, akik bizony kezdtek statiszta-, de még inkább díszlet-szintre lecsúszni, és mint egy jó kis, minimál költségvetésű, retró háborús tévéjátékban, az akciókról szinte már csak beszélgettek a a szereplők. Na, itt, ebben a részben nagyon nem ez a helyzet. 

Még mindig nem tudom, nem is néztem utána, hogy van-e valami végső kifutása a történetnek(félek, nincsen), de így bizony fennáll az a veszély, ami minden olyan sorozatnál, ahol nincsen meg az elején, hogy mi is lesz a vége, hanem epizódról epizódra alakulnak a dolgok. Ha az alkotónak éppen nincsen kedve a fröcsögéshez, akkor lelkizik, ha unja rajzolni a zombikat, akkor meztelen nőket rajzol, és a szerelem, meg a párzás a fő soros (kis s-sel!), ha így, akkor így, ha úgy, akkor úgy... Most éppen az akció került sorra. Ebben a füzetben van dögivel, unatkozni nincs időnk. (Bár velem már megesett, hogy egy filmbe éppen azért durmoltam bele vastagon, mert]egyszerűen elfáradtam a marha sok, cél nélküli cselekménytől [Mátrix 3.]) Itt nem tökölnek, nem pacsmagolnak, nem szőrözgetnek, nincs lila ködben köldökbámulás, nem tépelődnek a hőseink, mert egyszerűen nincsen rá idejük. Illetve de, van, aki igen, aki amíg a többiek az ő életéért is küzdenek, ahelyett, hogy menne trancsírozni, azon xaraxik egy stukkerral a kezében, karmoljuk is az arcunkat, hogy főbe lője-e gát vagy sem...? Vaze! Szóval itt nincsenek, nem lehetnek elhúzott, mélázós jelenetek.

Ahogyan a sorozat 12. része a bizalomról szólt, úgy ez, a 14. a nagyon gyors DÖNTÉSEKRŐL, amikor gyakorlatilag másodpercek alatt kell mérlegelni és dönteni. A döntés önmagában is egy érdekes, összetett témakör. Döntés nélkül nincsen élet, nincsen előrejutás. Aki nem dönt, nem halad, vagy nem arra halad, amerre szeretne. Van, hogy a továbbéléshez fájdalmas döntést kell hozni. Itt, az Élőhalottak-ban fizikailag fájdalmasat. Vagy fizikailag és lelkileg fájdalmasat. Van, hogy úgy kell dönteni a túléléshez, hogy az egyik meghal. Lehet, hogy csak lelkileg, de lehet, fizikailag is. Erre is van példa ebben a kötetben. Van egy olyan döntés, amikor a hideg futkározott a hátamon: ismét Rick áll a középpontjában, ismét ő az, aki nagyon keményen lép, nagyon fájdalmasat, és ismét olyat, amit győzzön majd utólag helyre tenni magában, de amikor nem tud mást lépni, különben még rosszabb, még fájdalmasabb lesz a helyzet. [[SPOILER: Csak elmondom. Zombi-roham van, ki kell törni a házból. Rick mellett ott van Carl, a fia, Jessie, a nő, akivel Carl előző éjjel lefeküdt, és gyöngéd kapcsolat alakult ki közöttük, valamint Jessie fia, Ron. Ront elkapják a zombik. Jessie képtelen a sorsára hagynia, képtelen elengedni, belé is beléharapnak. Jessie azonban, miközben már csócsálják az élőhalottak, görcsösen szorítja Carl kezét. Ronnak döntenie kell: csuklóból vágja le Jessie kezét, hogy Carl szabadulhasson, Bakker! SPOILER VÉGE]]

Három évig haldoklott az első házasságom. Én is tehettem a haldoklásról, hiszen a nőt, két gyermekem anyját én vettem feleségül, szabad elhatározásomból, saját döntésem alapján. Az addigi, túl csöndes, szenvedélymentes, csendesen, semmitmondó harmóniában csordogáló kapcsolatot ő borította fel, de végső soron éltünk tovább egymás mellett, de már nem csináltunk úgy, mintha szerelem lenne. Olyan igazi soha nem is volt. Nem utólag magyarázom bele. Három évig haldoklottunk. Én néha üvöltöttem magamban, néha zokogtam, néha megoldást kerestem, ezt-azt változtattam, jin és jang, harmóniára, egyensúlyra törekszik minden, hátha. De hiába... Aztán szerelmes lettem. Azt hittem... Szerencsére nem jött össze, mert részemről egy nagyon hasonló, megalkuvó kapcsolat jött volna létre, mint amilyen a házasságom volt. Én léptem ki belőle. A nőnek gyerekeim voltak, s akkor még volt férje. Nem vagyok büszke magamra. Az exem, micsoda helyzet, még drukkolt is nekünk, amikor kiderült. Végül is véget vetettem annak, ami egészen komolyan el sem indult. De ami elindult, az arról szólt, hogy lám, lehet még engem is szeretni, kívánni, van, lehet élet a halál előtt. De mert nem volt tiszta ez a kapcsolat sem, úgy döntöttem, soha többet ilyet. Döntöttem, kiléptem belőle. Ami megerősített abban is, hogy a házasságomból is ki kell lépnem, lesz, ami lesz, fájjon, aminek fájnia kell. Nem volt semmink, csak egy önkormányzati bérleményünk, tartalékunk semmi. Vagyis túl sok alternatívánk nem volt. Vagy szétszakítjuk egymástól a két, nagyon jó testvér gyerekünket is, vagy valamelyikünknek mennie kell. A gyerekeim velem maradtak. Ők is döntöttek. Az édesanyjuknak én mondtam el a dolgot, rohadt egy helyzet volt. De még azt is megértette, hogy nem ellenük fordítottam a srácokat, csak elmondtam nekik nyíltan az alternatívákat. Piszok fájdalmasan, de letisztult az életem. Az exem úgy döntött, a válás után kimegy Londonba. Én azt mondtam, addig maradjon ott, abban a lakásban, addig is éljen a gyerekeivel, és ha ketten élünk, addig is könnyebb mindkettőnknek anyagilag. Csak szabjunk ennek a helyzetnek egy ésszerű határt. Egy év múlva mondta ki a bíróság a válást, az ex a kimondást követően még körülbelül öt hónapot élt velünk. Akkor én már találkoztam életem Nagy Ő-jével, szerelmetesfeleségtársammal. Természetesen amíg ex volt, ígéretet tettem, nem költöztünk össze. Az, hogy ő jött, jöhetett, annak a következménye volt, hogy döntöttem. Becsuktam a kaput. Nem tudtam, nyílik-e másik, de a lehetőségét megteremtettem. Levegőt sem kaptam, olyan gyorsan jött a válasz. Tiszta, nyílt, szenvedélyes és odaadó szerelem lett belőle, ami immár tizenkét éve tart. Hiszem, azért lehetett így, mert döntöttem. S amikor döntöttem, még nem tudtam, hogyan alakulnak majd a dolgok. A döntésem fájt nekem is, fájt az exnek is, fájt a gyerekeknek is, de ha nem döntök, sokkal rosszabbá fajult volna a helyzet, hazugságokkal, sunnyogásokkal, netán fizikai erőszakkal, veszekedésekkel, zavaros élethelyzetekkel. Így ha nem is lett egy fáklyásmenet, két nagykamasz és egy kisgyerek volt a pecsvörk-családban, nevelőszülők lettünk mindketten, és egy nevelőszülő soha nem édesszüle, de tiszta helyzet volt, lett mit átadni. Nekem az is nagy ajándék, hogy mindkét huszonsokéves gyerekem tartós, monogám párkapcsolatban él, egyikük tíz, másikuk, ha jól számolom, hét éve. 

Igaz, nekem volt időm dönteni, és nem kellett fizikai fájdalmat okoznom, netán ölnöm, hogy élet lehessen, vagy legalább rosszabb ne legyen. 

Ebben a 14. részben nem Rick döntése az egyetlen komoly döntés. A harcuk élet-halálharc. Michon-nak is jut egy fájdalmas akció és a nagydarab, viking Abraham-nak is. Nekik akcióban kell dönteniük. Pillanatok alatt. Aztán a kisváros addigi vezetőjének, Douglas-nek döntenie kell, hová helyezi önmagát, merre lép tovább? 

Hát így valahogy. A történet előző  részét olyan kis tinglitanglinak éreztem. Itt van akció. Hangsúlyosan van. Túlsúlyban akció van. Tény, hogy az akció jobbára zombik fröcsögős mészárlása. S a történet végére is jutott egy fájdalmas fordulat. De mindent azért nem mondok el. 

Ha babonás lennénk, azt mondanám, ajjaj, hajajaj, a tizenharmadik kötetéhez érkezett nálam az Élőhalottak képregényformája. Mármint ajjaj, hogy a tizenharmadikhoz. Nem vagyok babonás, de kétségtelenül valóban ez a tizenharmadik rész. S hosszú bevezetés nélkül: valóban nem lett túl szerencsés. 

Mivel a tizenharmadik résznél tartok, a bevezető köröket, ahogy az előző rész értékelésében s írtam, immár egyáltalán nem rovom le. Sem a szerzőkről nem ejtek már szót, sem arról, hogy Ofi barátomtól „örököltem” a The Walking Dead kedvelését (bár ő a film felé elfogult, ami viszont nekem nem jött be annyira). Úgy gondolom, a blogomon igen könnyen visszakereshetők a vonatkozó értékelések. 

Viszont tény, hogy emiatt viszont nem lesz túl hosszú ez a bejegyzés, és nem lesz túl tartalmas sem. Azért nem, mert olyanról írok, ami nem túl tartalmas. Mondom ezt úgy, hogy kedvelem ezt a képregény-sorozatot, és amikor könyvtárba megyek, ha bent van a következő egy-két kötet, mindig magamhoz ragadom. Egyszerre nem sokat, maximum kettőt-hármat, de inkább csak kettőt, hogy be ne sokalljak. 

Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, nos, kellett egy következő rész, és lám, itt van, de valóban semmi más, mint egy soron következő következő rész. Ez nem fikázás, ténymegállapítás. Voltaképpen önmagában már az dicséret, hogy tizenkét rész után jött egy ilyen következő rész.

A történet előző kötete, ugyebár ott fejeződik be, hogy RIck-et és csapatát befogadta Douglas és az ő csapata a fizikailag, szociálisan viszonylag zárt kisvárosukba. A kezdeti, kölcsönös és teljesen jogos bizalmatlanság generál feszültségeket. Az előző kötet tehát a bizalmatlanságról szólt. Jó kis rész, elgondolkodtató. Olyan, amiért Ofi a figyelmembe ajánlotta a The Walking Dead-et. (Emlékeztető: „A zombik csak díszlet, egyáltalán nem az a lényeg, hanem a még élők egymáshoz való viszonya.” S valóban ezért tetszett meg a sorozat. Befolyásolható vagyok, az is lehet.) 

Nos, ez a kötet arról szól, hogy az idegenek, a zárt város lakói, már nem annyira idegenek. Rick és az övéi rohamléptekkel illeszkednek befelé. Ami összetartozik, összekerül, tartja a bölcsesség, s lám! Ki-ki a magáéval, ki-ki a magáét. A két vezér, Rick és Douglas is kacsingat egymás felé (nem ám úgy!), méregetik, mérlegelik a másikat. Rick javaslatai annyira kézenfekvők, annyira gyakorlatiak, hogy Douglas fejet hajt, és megteszi Rick-et egyfajta csendőrkapitánynak. Rick elámul, hogy Douglas milyen alapvető védelmi szempontokat hagyott tökéletesen figyelmen kívül.

Viszont Rick egy ponton, egy családját bántalmazó férj esetében túllépi a hatáskörét, és bizony, még Michon (tudod, a félvér, szexi, szamurájkardos csajszi) is szembefordul vele. 

Ez volt az az epizód, ami nekem egy kicsit csinált volt. Pontosan nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy nem illeszkedett szervesen az egészbe. Rick majdnem önkívületi intézkedése, a többiek reakciói szükségesek a folytatáshoz, de a jelenet mégsem áll valahogy a saját lábán. Ahogyan Michon reakciója sem. A beleélésem meg is szűnt itt, bár persze olvastam tovább. S bár a jelenet rettentő labilis, a későbbiekhez valóban szükséges, hiszen ez vezet el odáig, hogy bizonyos dolgok felszínre kerülnek, és változásért üvöltöznek. 

Van még ebben az epizódban egy jelenet, ami szintén kurta-furcsa. Jól indul, csak aztán slutty, és vége is, igaz, jócskán mosolyfakasztón, valahogy úgy, mint amikor Piszkos Fred, a kapitány elején Fülig Jimmy partra szállván a Honolulu Star-ról, egy laza balossal nagy ívben a fagylaltoskocsiba küldi a drabáldarab maláj erőművészt, aki megvetően tekintve lefelé számos nézőseregletére feszegeti tekintélyes átmérőjű izmait. Itt, a 13. részben az idegenek, jöttek, láttak, elhunytak, mi meg feleslegesen izgultunk egy csöppet a mieinkért. A jól előkészített jelenet balsorsosai bizony annyira gonoszak, hogy még a sajátjaikat is feláldozzák, ha az érdek úgyan kívánja. Epizódszereplők, akiket már akkor megunt a szerző, amikor kitalálta őket. Annyit azért üzen a nyúlfarknyi történetük, hogy zombivilágban óvakodjunk a tele arccal a Pragmatizmus oltára felé fordulóktól, mert azt megafrankón meg fogjuk szívni, ha mi válunk eszközzé a cél eléréséhez. A Nagyon Gonosz Új Szereplők simán kilökik az utcára, a zombicsávók közé az egyik társukat, hogy amíg cafatokra szedik, addig ők le tudjanak lépni. És most mondd meg, ezek indulnak aztán Rickék felé. Para, ahogy manapság mondani kell. 

Hm... Ahogy most belegondolok... Egy nap híján egy hete történt valami apróság, én és szerelmesfeleségtársam voltunk a főszereplők, meg egy nagyon közeli ismerősünk. Nem voltak zombik, vagy pszichopata tömeggyilkos sem (bár a jelenet maga arra utalt, hogy a nagyon közeli ismerős jó eséllyel bizony pszichopata; tessen utánanézni, mi is az, és ne azonnal Hannibal Lester felé kacsingatni!), az egész kis jelenet pusztán arról szólt, hogyan lehet átélni a mindennapokban a felénk irányuló szeretet és az empátia tökéletes hiányát, hogyan írhat felül mindent a pillanatnyi érdek, és mire képes a cinizmus, ha tudja, hogy eszköztelenek vagyunk. S nem az életünkről volt szó, nem is a testi épségünkről. De belepillanthattam abba, hogy éles helyzetben mire számíthatnánk ettől az embertől, ha egy ilyen mindennapi, piti, vacak kis helyzetben a saját pillanatnyi kényelme sokkal fontosabb volt számára, mint a mi pillanatnyi nyomorunk, amit a saját kényelmének némi feláldozásával simán meg tudott volna szüntetni (vagy előtte jobb időszervezéssel, előregondolással meg tudott volna előzni). 

Abban tehát igaza van Ricknek, amit a jelen kötetben egy temetési beszédben mond: 

Pete szerető férj és apa volt, aki megbocsáthatatlan dolgokat követett el. De kik vagyunk mi, hogy elítéljük ezért? Főleg én. Ez volt a valódi Pete? Vagy a körülmények tették ilyenné? Tényleg Pete volt Regina gyilkosa vagy már átváltozott valami mássá? Pont úgy, mintha meghalt és visszatért volna? Emlékezzünk arra, aki volt, és ne arra, aki... [fegyverdörgés szakítja félbe a beszédét]
(121. o.)

És az a helyzet, hogy nagyjából ennyi ez a tizenharmadik rész. 

A szerzőpáros, Mark Millar és John Romita Jr. parádés szuperhős-alkotó múltat tudhat magáénak. Fel sem sorolom, külön-külön mi mindennek voltak az alkotói, mert túl hosszú lenne a lista, de mind a Marvel-, mind a DC-birodalom aktívan foglalkoztatta őket. A bibliográfiájukban olyan címek találhatók, mint a Batman, a Superman, az X-men, az Amerika kapitány, a Vasember, a Daredevil és a Fantasztikus négyes, hogy csak a legismertebb címeket említsem. Vagyis nem kispályás egyikük sem. Millar filmográfiája is veretes, az ő nevéhez fűződik többek között a Logan, a Kingsman és A király beszéde. Mondom, nagyon nem kispályások a krapekok.

Azt, hogy volt-e több közös dolguk a Ha/Ver-en kívül, nem bogarásztam ki. Mindenesetre ez nagyot ütött. Annyira nagyot, hogy egyfelől filmen két része is elkészült, másfelől, hogy komoly botrányokat kavart. S manapság mi kell még  sikerhez? Sok minden más is, persze, de ami a viták kereszttüzébe kerül, az már fél siker, hiszen amiről vitatkoznak az a közfigyelem középpontjába navigál. Nos a Kick-Ass, a Ha/Ver oda került. Nem is szaporítom tovább a bevezető szóáradatot, csapjunk a lecsóba!

Magyarul tavaly, 2018-ban jelent meg a Ha/Ver magyarul, a képregényben szép lassan verhetetlen Fumax kiadó gondozásában. A könyvre mint tárgyra technikalag semmi panasz nem lehet. Impozáns, figyelemfelkeltő, gyönyörű kivitelezésű, minőségi papír, minden úgy klappol mint a csuda. Mondom, mint tárgy.

Nézzünk bele! A történet roppant egyszerű:

a tizenkevés éves Dave Lizewski lúzer. Semmiben nem kiemelkedő, nem jóképű, egyáltalán nem jó a lányoknál, örüljön, hogy egyáltalán él, na! Imádja a képregényeket. A szuperhősös képregényeket. Aztán egy nap gondol egy nagyot, maga is szuperhősnek öltözik, egy eBay-en vásárolt búvárruhába bújva. Az első alkalommal, amikor kimegy szuperhősködni az utcára, hogy alkalmazkodjam a történet szóhasználatához, szarrá verik, majd elüti egy autó, kórházba kerül, kis híján megmurdel. Az ember gyereke már itt gyanakodhat, hogy ez bizony nem lesz az a tipikus szuperhősös banzáj. Aztán nem is lesz az, naná! Mert Dave nem is válik szuperhőssé. Vagy... mégis? A csuda tudja. S már ez is mekkora ötlet!

Dave felveszi a Ha/Ver nevet, mert, ugye, újra és mégis belebújik a búvárruhába és lesz is egy rendkívül sikeres akciója, minek következtében a neten egy csomó rajongót begyűjt. Ínycsiklandozó. Bele is szédül. De még ettől sem lesz szuperhős. A bénasága elvinné az egész sztorit egyfajta paródiába, vagy el is viszi, viszont a szerzők nem merülnek el a röhögtetésben, pedig elég jók benne. Tesz egy fordulatot a cselekmény és felbukkan egy tizenkét éves kislány, mellette egy drabális állat. A drabális gyakorlatilag a kislány kísérője, aki a drabálissal együtt beöltözve prímán aprítja, kaszabolja, szeleteli, belezi  a rosszfiúkat. Dave lefagy, összaszarja magát (hogy még mindig kövessem a képregény stílusát), hogy a gyilkosságokat rákenik majd Ha/Ver-re, mert a trancsír a szeme láttára, a jelenlétében történik, és eljutnak majd hozzá, Davehez. Ennek ellenére eszébe sincsen megszabadulni meg sem a búvárruhától, sem a kaszabolós kiscsajtól. Lefordítom: a kaszabolós kiscsaj lesz a szuperhős, aki mellett Dave az akciókban csak Kiss Mihály (Kiss Miska). S még ez is tekinthető humorforrásnak. Lesz aztán csavar, lesz izgalom, további véres kaszabolások, fordulat, csavar, miegymás. 

A rajzok pedig úgy jók, ahogyan vannak ebben a kategóriában. Nem egy Blacksad, nem egy Saga, de kifejező, dinamikus, meg minden, ami frankó. Jó nézni, ezt akarom mondani. 

Nem tudtam letenni. Olvasnom, néznem kellett. S mégis...

Mivel sodort a sztori, még a vulgaritás is, a lightos pornó is, a brutalitás is, a kiforgatott hősség is, már a legelső darabolós jelenetnél volt bennem valami kettősség az élvezet közben. Mert a dramaturgia pöpec, már az első oldalakon két olyan húzás van, amitől tovább kell olvasni. Azért sem mondom el, de mindkettő pazar ötlet. A rajzok meg kafák, ahogy vannak, színezéssel, tónusokkal, mindenükkel. Pont. 

Ha/Ver bénázásai mind szuperhősnként, mind a suliban fenomenálisak, ha brutáisak is. Na ezt mégis elmondom, bár [[SPOILER!]]. Szóval mennyire beteg ötlet, hogy tizenkevés éves kamasz pöcs inkább vállalja, hogy meleg, csak szóba álljon vele a csaj, aki veszettül tetszik neki, de „melegként” még azt is titkolnia kell, hogy a tizennyolc centis répája úgy áll a kiscsajra, mint a cövek. S persze a végén semmit nem nyer a meleg-biznisszel. [[SPOILER VÉGE]] S azt hiszem, meg is leltem az egész képregény kulcsszavát: beteg. De csak látens-beteg, mert első pillantásra ez fel sem tűnik. Vö.: a cukorbetegség is nagyon hosszú ideig tünetmentes. Mégis ott van. Én csak tudom. 

Miért beteg? Mert eleve beteg az alapötlet, hogy egy tizenéves kiscsákó búvárruhába öltözve kimenjen az utcára, hogy majd szuperhős lesz. Csenevész, mint egy csecsemő kuki, verekedést még csak képregényben látott, ő maga szemmel láthatón még egy banánnal megpucolásával is megszenvedne (ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, s nem mondható, hogy alaptalanull: még egy papírzacskóból való kijutás is problémát jelent a számára). S ez a kismanus kimegy, hogy rendet csináljon a városban. Jó, nem sikerül neki. Még akkor is, amikor egyszer tényleg hősies, egy égő házba megy be gyereket menteni, kiderül, hogy még akkor is lukra futott a tényleges hősiességével. Mondom, a zseniálisak az alakok és a cselekmény. Csak beteg.

Ahogy beteg az is, hogy egy tizenkét éves kislány kaszabol, darabol, belez, fejlevág, miegysmásol felnőtt maffiózókat. Mondom felnőtteket. Mondom maffiózókat. Ahogyan közben az egyik maffiózó, amíg még van feje megjegyzi, hogy kislányok felnőtteket nem szoktak legyőzni, mert azok nagyobbak, erősebbek, tapasztaltabbak. Igaz, nem sokáig mondja... 

De beteg, hogy a kislányt apuci készítette fel a gyilkolásra. S az sem kevésbé beteg, hogy miért. 

Ám a legbetegebb, hogy egyfelől mocskosul trágár az egész képregény (gyerekkoromban, amikor káromkodtam, édesapám mondta, jól megnyomva a megfelelő szót: „Kibaszott csúnyán beszélsz, kisfiam!”), mindenki olyan ordenáré, hogy az elbűvölő. Másfelől azért, mert persze akad benne néhány kefélés, felemlegetett felálló farok, fröcsköl a vér, néha az agyvelő... És stop, itt álljuk is meg! Nem csupán az erőszak, a szenvedés, a halál, a szexuális aktus technikailag pompás bemutatása miatt van baj, hanem azért, mert valójában nincs célja egyik eszköznek sem. Illetve még a célja is nevetséges. S mint ilyen, felesleges. S azért érezzük át azt a mélységes iróniát, hogy a könyv hátulján levő Felnőtt tartalom figyelmeztet arra, hogy többek között egy tizenkét éves kislány által okozott vérfolyót nézdegélünk önfeledten. 

Ám a legügyesebb, hogy még ez is lemegy a torkunkon. S mondom, csak utólag gondolkodunk el, mi is a baj azzal, amit nagy élvezettel lapozgatunk. 

Aztán az a baj, hogy a szuperhősök megküzdenek ugyan a rosszakkal, de soha nem gyilkolnak. Ám még ez is úgy tálaltatik számunkra, hogy voltaképpen mégis rábólintunk arra, hogy oké, csúnya bácsikat kaszabol a fruska, igazság és alap nélkül, mint kiderül, de mégis igaza van, mert a csúnya bácsik valóban nagyon csúnya bácsik, hogy mást ne mondjak, egy-egy vallomás érdekében gondolkodás nélkül áramot vezetnek az ellen heréibe (ahogy ezt láthatjuk is). 

Emellett eltörpül az az apróság, hogy a kamaszgyerekek szuperhősködése, és ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni, olyan nagyon képtelenség, hogy csak na! Nem mintha nem lenne képtelenség bármelyik szuperhősös történet, de ez überképtelen. De mondom, olyan ügyes, hogy közben nem csupán a szuperhősös dolgokat parodizálja, hanem önmagával szemben is kritikus és ironikus és humoros. Én meg olvasás közben, valószínűleg  ezért voltam cserébe megbocsátó. 

Na, csak megtaláltam a jó szót: az üzenetével van komoly baj. Mert tartok tőle, az üzenet a kamasz skacéknak nem lesz más, mint hogy bátran mesélnek a saját recskázásaikról, amikor a tannénire vagy a szomszéd padban ülő kislányra gondolva verték ki otthon, illetve hogy a véres önbíráskodás így-úgy kicsavarva, jaj, de patent egy dolog! Szuperhős-történet minden pátosz nélkül, minden nemes cél nélkül, minden emelkedett erkölcsiség nélkül, szuperhősség pusztán a lájkokért. Mert attól még nagyobb orgazmusa van, mint amikor a tannéni dekoltázsára pukkan el. 

És végső konklúziónak éppen ezért nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a történet összességében egy fos, mert bár csakugyan az, részleteiben ötletes, átgondolt, vicces és eszközeiben úgy nagyon más, mint a többi hasonló ilyenség, hogy közben tökre ugyanolyan. S ettől a történetben, a hangnemben, hogy komoly képzavarral éljek, minden teljesen fordítva ül a lovon. S újra: pont ettől van ennek az értéktelenségnek értéke. Hm, ez is képzavar. Újra: pont ettől van valami kellemesen  szokatlan az egészben, ami nagyon mássá teszi, mint amilyen a többi hasonló produktum. 

E sok fikázás után hadd mondjam el, hogy volt egy volt egy kép, amin mosolyogva hatódtam meg, és vissza-vissza lapoztam, mert olyan jól sikerült. A kaszabolós kislány, miután legyilkolt harminc embert, kit így, kit úgy, tűzzel megégetve, fejét levágva, elkámpicsorodik, s mert tényleg így történt, bár előtte ő teszi helyre a fiút, hogy első a rendcsinálás, a dolgok lecsendesültével, értsd, miután kiirtott mindenkit, odabújuk Davehez: „Mert ma meghalt az apukám!” :-)

Fumax, Budapest, 2018, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700487 · Fordította: Sepsi László

RÉTI LÁSZLÓ MINT OLYAN

Réti Lászlóról már többször írtam. Róla is, a regényeiről is. (A könnyebbség kedvéért a bejegyzésem végén belinkeltem az eddigi Réti-értékeléseimet.) Nagyjából mindenki tudja róla, hogy rendőr volt (azt talán kevesebben, hogy magas rangú, kerületi főkapitány), otthagyta a testületet és író lett belőle. Krimiket ír. Hol ilyet, hol olyat. Minőségileg viszont egyenleteseket. Sőt, egyre jobbakat. Réti nyíltan vállalja, hogy amiket ír: szórakoztató irodalom. S tényleg az. Azt mondja, írja, nagyjából, amit Stephen King is: nincs más célja, alapvetőn szórakoztatni akar. (Kingnek történetei vannak, amiket el akar mesélni.) Sikerül is neki. Egyfelől, mert Rétinek jó humora van, a Larkin őrmesterről szóló sorozatán szétröhögi magát az ember gyereke. De tényleg. Aztán ír politikai krimiket is. Meg ír csak simán krimiket is. A könyvei majdnem kivétel nélkül tetszettek. Volt amelyik jobban, volt amelyik kevésbé. Amelyik kevésbé abból sokkal kevesebb van. Ez lényeges. Újra leszögezem: Rétit olvasni jó és szórakoztató. Még abban az esetben is, ha netán maga a könyv egésze, a történet nem annyira sikerült. Máris mondom, ebben az esetben nem erről van szó. Vagy: ebben az esetben erről egyáltalán nincsen szó. 

Eddig két könyvét olvastam, amelyik konkrétan napi eseményekkel foglalkozott. Ez az egyik. A másik az Európa falak mögött volt, amelyben Réti egyértelműen állást foglalt a migráció, migránsok kérdésben. Talán egy volt zsarutól elfogadható az álláspont. Még akkor is, ha a cselekményt a közeljövőbe helyezi, vagyis egyfajta sci-fit ír. (E könyvnek egyébként van folytatása is: Európa halála a címe, és idén, 2019-ben jelent meg.) 

RÉTI BOULEVARD

Nyilván minden író arról ír, amit ismer. Ha nem arról, az nem lesz jó írás. Réti rendőr volt. A rendőrség és a gazemberek világa tehát nem ismeretlen előtte. Idáig rendben van. Odáig is, hogy a rendőrség munkájából a politika nem kihagyható tényező. Az ember gyereke, így harminc évvel a módszerváltás után tudja, hogy francba a politikával, nem hisz már egyetlen politikusnak sem, és nem bízik már a változásban sem, tökmindegy ki hazudik és lop odafent, mind élősködő gazember. 

De azért arra mégsem jutna a plebsz gondolkodása, amit itt olvas. Gondolom én. Mert a Budapest Boulevard egyfelől egy terroros politikai fikció. Másfelől a szerző tapasztalatiból adódó, hm, kvázi memoár. Na, jó, ez túlzás, persze, hogy nem az. Ám a könyvet összevetve Réti weboldalának Életrajz lapjával, bizony erre-arra, apróságokra, nagyságokra felkapjuk a fejünket. Csak két dolgot említenék. Az egyik apróság: Réti az önéletrajzában megemlíti, hogy rendőrként tele lett a t... türelme azzal, hogy adminisztratív szarakodásokkal kellett foglalkoznia az érdemi munka helyett, hogy külalaki problémák miatt dobtak vissza leveleket, amelyek bizonyos intézkedéseket sürgettek: nem kapott embereket, mert nem volt jó a fejléc a feljegyzésen. Ez a történet egy az egyben olvasható a Budapest Boulevard-ban. Másfelől [[vigyázat, itt egy kis spoiler következik!]] ugye, Básti Péter, e könyv főhőse, a cselekmény lezárása után kilép a rendőrségtől, hatalmas megkönnyebbüléssel lesz újra civillé. Rétivel pont ez történt. Megelégelve nagyon sok mindent, hátat fordított a testületnek. Az érvei megegyeztek későbbi alakja, Básti Péter érveivel.  [[spoler vége]] Az ember nem győz studírozni, hogy na, akkor mi még az egyezés, bakker? Úgyse, fog rájönni, úgysem fogja megtudni. 

S bizonyos hökkenetek valódiságának értékét nem segít megkérdőjelezni a könyv mottója sem. 

A regény szereplői egytől egyig kitalált személyek.
A valós személyekkel való esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
A történet egyes elemei megtörtént eseményeken alapulnak.
De úgysem hinné el, hogy melyek azok.

Ugye, erre az ember kapásból nyel egy nagyot. Még akkor is, ha konkrétan még egy sort sem olvasott el a könyvből. Mert, újra mondom, az egyik budapesti kerület volt rendőr főkapitánya írta ezt a könyvet. Akinek a saját, személyes története komoly párhuzamokat mutat a könyvben levő főhős történetével. S aki az írja, hogy úgysem hinnénk el, a fikció mely elemei alapulnak megtörtént eseményeken. S aki él, szabadlábon van, ugyanúgy, ahogyan a főhős. Én egy picit bent tartottam néha a lélegzetemet Réti bátorsága miatt. S arról még nem is beszélt, hogy a valós politika mely csúcsszereplőinek vannak olyan, országszerte tudni vélt kapcsolatai, amik miatt viszonylagos béke és nyugalom lehet az országban. „Aki olvassa, értse meg!” (Máté 24:15)

Mivel krimiről van szó, a történetről semmit nem árulok el többet, mint amit a fülszöveg is elárul. Tény, a fülszövegben ott van gyakorlatilag az egész történet. Gratuláció az írójának és a kiadónak! Hogy rágja meg az orruk hegyét a pocok! Az biztos, hogy Réti ezen könyve amúgy sem a meglepetések könyve. A cselekmény és az események eléggé kikövetkeztethetők. Különösen egy ilyen fülszöveg mellett (vö. pocok, orrhegy!). De a könyv ereje és vonzereje nem is annyira a csavarokban (barkácskönyv – mondaná szerelmetesfeleségtársam) van, sokkal inkább a háttérinfókból összerakott valóságmozaik valóságossának a lehetőségében. Mert azoktól csak bámul maga elé a nyájas olvasó. (Hm, most, hogy így leírtam: milyen a nyájatlan olvasó?) 

Mire gondolok? Ennek a fejezetnek a bevezető mondatára: a politika mocskos és önző. Semmi más, csak merő képmutatás, hogy a közösségért lenne. Réti hozzáteszi még azt a közhelyet is, hogy a politikának a hatalmon kívül van még célja: a pénz. S minél nagyobb pénzről van szó, annál gátlástalanabbá válik. Azt ugye, tudjuk, hogy Magyarországon csak azt üldözik a rendőrök, aki kicsit lop, rabol. S utol is érik, a polkorrekt igazságszolgáltatás mintha arra játszana, nehogy még túlzsúfoltabbak legyenek a bv-intézmények. Azok, akik megfelelő nagyságú gazemberségeket követnek, a gazemberségük mértékének megfelelően növekszik az érinthetetlenségük. S annál inkább igénybe vesznek olyan eszközöket, amelyeket csak a pozíciójukkal árnyékában használhatnak. De ott aztán mindent bele! A hatalomért, a megtartásáért mindent, engedelmeskedni mindenben, hogy a pozíció maradjon. Az ember nem érték, hanem eszköz, az életnek nincs forintosítható verziója, illetve ha van, csak akkor van jelentősége. De alapvetően minden ember zsebkendő: ha a taknyot belefújtuk, kuka. De nem csupán az emberek, hanem bárminek az értékét is csak a pénz képes kifejezni. Minden más csupán képmutató bohóckodás. Innentől mindenki eszköz és bármi rombolható, bárki félre tehető. Ez a politika és a politikai valóság. 

A rendőrség: a politikai korrupció által seggüket féltő, paprikajancsi bürokraták tömkelege. Akik dolgozni akarnak, azokat ellehetetlenítik, nehogy föléjük nőjenek. Szabályra új szabály, aktára új akta, kimutatásra új statisztika, alakiságra új baromság. Nem is kell, hogy a bűnelkövetők egyre ügyesebbek legyenek, a vízfej meg is nyomorítja, bénítja a rendőri munkát. Minek ellenség, ha ilyen irányítók vannak? 

S attól a ténytől eddig még eltekintettünk, hogy mi van akkor, ha az élen állók maguk is gyakorló gazemberek, nem csupán ostobák? 

Nincs kiút. Illetve van, de Réti szerint csak az egyén számára. Ha mázlija van. A regényben ennél kicsit több kell. Némi helyzetfelismerés, tetterő, pofátlanság, kemény tökűség  és cinizmus is szükségeltetik. De hogy az egésztől hogyan lehetne megszabadítani, hogyan lehetne megtisztítani, nos, úgy fest, arról Rétinek sincsen semmi elképzelése. De nem is a tutifrankóért olvassuk őt, hanem a szórakozásért, az akciókért, a beszólásokért (na, jó, ezt a könyvét ezért nem). 

De akkor miért maradt tátva a szánk, és miért nyeldeklünk mégis a kitalálható cselekmény ellenére, amikor becsuktuk a könyvet és körülnézünk a való világban? Költői kérdés. 

Akkor egy kicsit konkrétabban a könyvről is. Mint írtam az előző mondatban is: hatalmas fordulatokat tartalmaz a cselekmény. Amikor megértjük miről van szó, még a számomra is kikövetkeztethető volt, mi következik a cselekményben. De azt is írtam, itt nem is ez a lényeg. Réti nem többrétegű, hagyma-szerű alakokkal operál, de mondjuk nem is olyan egysíkúak mint egy papírlap. A szereplői motiváltak, jellemükben nagyjából következetesek. Nagy bicsaklás a történet részleteiben sincsen. Itt-ott lettek volna apró kérdéseim, de ezeket nagyjából már akkor elfelejtettem, amikor tovább olvastam a történetet. Vagyis olyan jelentőségük nem volt, hogy miszlikre rángatták volna a történet. Egyedül a címmel van némi bajom. Roppant jól mutat, frappánsan hangzik, csak valahogy nem annyira a könyv egészére utal. S ebből a szempontból nem tartom a legszerencsésebbnek. De spongyát rá, ahogyan egy fiktív hős klasszikus szövege mondja. 

Bizony, ez a könyv is besorol a Réti-kedvencek közé. A moly.hu-n 95%-os a tetszési indexe. Szerintem méltán. 

– Mi a kurva anyádat akarsz? – váltott más stílusra Nánási.
– Na, ez már alakul. Így már fogunk haladni.
– Ez a vidéki stílus fekszik neked, mi?
– Ilyen árnyaltan is ritkán parasztoznak le. Maradjunk annyiban, vidéken inkább kimondjuk, amit gondolunk.
(456.)

… ma bármelyik hülye odaülhet a monitor elé és mondhatja a baromságait. Semmiféle előképzettség nem kell hozzá. A sok tízezer zombi pedig követi őt. Mert nem kell gondolkozniuk, ha valaki megmondja nekik azt, amit gondolniuk kéne.
(168.)

Az Európai Unió persze nem nézte jó szemmel az eszkalálódó helyzetet, de csak ugyanazt tették, amit mindig. Petíciókat adtak ki, üléseztek és gyújtó hangú beszédeket mondtak a brüsszeli ülésteremben. Aztán a bürokraták hazamentek, és azon tanakodtak, hogy vajon hol egyenek este egy jó marhaszeletet. Egyszóval nem történt semmi, de azért még eza semmi is nagyon sokba került az adófizetőknek.
(443.)

– A munka nem szégyen, fiam.
– Az nem. De a bér igen.
(144.)

Névtelen levél. Nyilvánvaló, egyszerű, bombabiztos.
A kollektív magyar tudatalattiban a névtelen levél egy mentális alapkő.
Mindenki kérdezősködés nélkül azonnal készpénznek veszi. Kivéve, ha éppen róla szól.
Mert akkor koholmány.
(410.)

RÉTI LÁSZLÓ KÖNYVEI A „MOHA OLVASÓNAPLÓJA” BLOGON

Szex és Szekszárd
Hasonmás
Kaméleon
Vérvonal
Könnyek városa
Európa falak mögött
A parfümör
Panda

APU KEZÉBEN MEGVILLAN A KONYHAKÉS

Apu nem állt biztosan a lábán, de még állt, s ha bizonytalanul is, de menni is tudott. Zsuzsa a szobában állt, onnan üvöltött valami szokásos hülyeséget neki. Apu szájában már nagyon gömbölyűek voltak a szavak, és így ha darabosan is, de gömbölyűen ömlött belőle a mocskos káromkodás. Ő közelebb volt a konyhához, ahol én éppen valami ebédet rakosgattam össze magamnak. Nemrég jöttem meg a suliból. Amikor megérkeztem, már állt a szokásos bál. Nyilván megint valami apró szirszaron vesztek össze, mekkora babból legyen a leves, Zsuzsa mennyire vezet vacakul, a jogsijával, amit naná, a lába közével szerzett, mert máshogy úgysem tudta volna, valami hasonló ökörségen. 

Én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt. Ezt már meséltem. Most újra, mert ide kívánkozik. Az első, az édes hétéves koromban meghalt. Ő huszonhét volt. Fehérvérűség vitte el, leukémia, amit állítólag a velem való viselősség váltott ki nála. Még hét évig élt, küzdött, mosolygott. Apu utána még kétszer nősült. Először nevelőanyát akart nekem. Anélkül, hogy ő feldolgozta volna bármilyen szinten anyu halálát. A második anyám anya volt, abban az értelemben, hogy volt gyereke. Akit a saját anyjánál hagyott, amikor apuval összejött. Ez milyen már? Hagyjuk... Mondjuk én nem bántam annyira, nem kedveltem annyira a fickót, és fájt volna megosztani vele a klassz, tágas, óbudai szobámat, más lehetőség meg nem volt. Aztán a Második lelépett, miután egy közös, kutyába menő alkoholizálás közben Apu vérbő szavakkal lekurvázta, és annyira megtetszett neki ez a fajta kommunikáció, hogy innentől minden balhénál, ami egyre sűrűbben, mondhatni menetrendszerűen jött, bevetette a kurva-adut. Erre mondta a második, hogy ha úgyis az, ad igazi alapot is: bepasizott, de olyan jól sikerült, valami gyárigazgatót fogott ki, hogy csomagolt is. Válás. Aztán jött ez a Harmadik. Akinek csak a neve volt szép, arisztokratikus. Nagydarab, brrr-arcú asszony volt. A kezdeti nyitottságom igen hamar becsukódott. Hiába szabadult meg a Másodiktól, a pohár Apu kezében maradt és egyre sűrűbben járt a giga felé. (Ebbe is halt bele, negyvenhárom évesen, az édesanyja aktív közreműködésével, de ez másik szomorú történet.)

A Harmadikkal igen vacak kapcsolatban voltam. Amióta ő volt, soha senki nem járhatott fel hozzám a barátaim közül. Olvasta a naplómat, zsarolt azzal, amit abban olvasott. Lehetősége lett volna tönkretenni kamaszkorom nagy szerelmét, ezzel zsarolt. Aput gyakorlatilag kiforgatta mindenéből. Nekem minden évszakra volt egy cipőm, egy nadrágom, két-három pólóm, két-három ingem. A Trapper-farmer korában voltunk. A pénzt, ha kaptam ruhára, nekem kellett a zsebpénzemből kiegészítenem, ha nem volt elég egy új cipőre, nadrágra. Zsuzsa volt a kasszás. Miatta kellett elköltöznünk Óbudáról. Volt valami munkahelyi adóssága, Apu bevállalta (beszopta), hogy kifizeti helyette, de csak a lakás árán tudta megtenni. Menni kellett Óbudáról a Péterfy Sándor utcába. (Mostanában sokat járok a munkám végett arra: a kapu láttán mindig elfog a borzongás.)  Abban a lakásban már nem volt saját szobám, a nappali volt a háló helyem, onnan nyílt a fürdőszoba, abból a vécé, a konyhába, az előszobába is csak ezen a helyiségen keresztül lehetett kimenni. Ahogyan a Apuék hálószobája is ebből a helyiségből nyílt. Kicseszett átjáróház volt tehát a lakhelyem. Saját bútorom sem volt. Amikor aztán Zsuzsa saját vállalkozásba fogott (esküvői ruhakölcsönzőt nyitott), az én hálóhelyem lett a várószoba, az ő szobájuk a próbaterem. Úgy egy-két évig. Egy évvel voltam az érettségi előtt. Este hatig értelme nem volt hazamennem, úgyis idegenekkel volt tele a lakás. 

Szóval így ment ez, s Apu elkövette azt a hibát, hogy feladta a saját munkáját, a felesége alkalmazottja lett, Ami egy jó kapcsolat esetén is megfontolandó. Egy cefet esetén végzetes öngól. Az volt. Egyre több pia, egyre több balhé, egyre több üvöltözés, részemről egyre több menekülés otthonról. 

S nos, aznap, amiről írok, éppen otthon voltam. Vércinikus vagyok, de lehet, hogy kár, hogy így történt. Ezt inkább ki sem fejtem, annyira kemény gondolat... Bele is borzongtam. Talán Apu még élne ma is... Az Isten tudja. 

Zsuzsa valami újabb genyó beszólására Apu belépett a konyhába és bizonytalan mozdulatokkal felragadott egy nagy kést, elindult Zsuzsa felé. Aki azonnal sikoltozni kezdett: 
– Le akarsz szúrni? Le akar szúrni! Segítség! Segítség!

Ösztönös volt a mozdulat, ahogy Apu után léptem és némi dulakodás után („Mi a f@szt csinálsz, Zoli, le akarom szúrni ezt dögöt!”) hátulról kicsavartam a kést a kezéből. Nem mondom, hogy egy pillanatig sem tétováztam, megtegyem-e, de győzött a józan ész, Apu börtönbe került volna, én meg a fene tudja... Zsuzsa életben maradt. Hálás nem volt. 

Apu mindig agresszív volt, ha ivott, de szerencsére csak végtelenül trágár szájkaratét folytatott, nem bántott soha senkit. Volt bennem félelem, menekülni akarás (az első alkalommal mentem is, szerencsére volt hová, drága Nagyim, az Isten áldjon, legyen neked könnyű a Föld!), de fizikailag soha nem kellett félnem Aputól. Életében kétszer ütött meg, és ötven százalékban teljesen igaza volt. De hogy milyen egy teljesen élhetetlen családi élet (családi, hahaha!), sajnos a saját bőrömön tudom, így azt is, ha nem is kell a fizikai létemet félteni, milyen, ha otthon senkit nem érdekel, hogy vagyok, hogy ki vagyok, mit gondolok, milyen vágyaim terveim vannak, miben vagyok bizonytalan, miben szeretnék támaszkodni, segítséget kapni... 

(Aztán, milyen a sors, milyen tréfás a jó Isten. Nevelőszülő lettem. Életem szerelme az én gyerekeimé, én az övéé. Nem egy fáklyás menet, mondhatom. Úgy éltem meg, egy nevelőszülő egyszerűen nem győzhet. S persze akasztják a hóhért: „Nem vagy az apám!”. Csak most a másik oldalon állok. Szerintem én és a párom sokkal jobb fejek vagyunk, mint 2-3. anyám bármelyike. De ami a szülőtől elfogadható, az a nevelőszülőtől egyáltalán nem. Hatványozottan nem. Vannak/voltak szédületes eltévedések a kamasz fejekben. Nyilván az enyémben is voltak. Piszok nehéz rendet tenni a viszonyok és a jogosultságok között. De ez megint egy nagyon másik történet.)

Nem mondom, hogy épen átvészeltem ezeket az éveket. Hihetetlen vágy alakult ki bennem a biztos dolgok iránt, hogy hihessek valakinek, kapaszkodhassak valakibe. Hűséges és türelmes vagyok. (Igen, bizonyos esetekben puhapöcs, ahogyan Csernus fogalmazza.) Egyre kevésbé, de mégis. Három évig (meg bizonyos értelemben előtte tizennégyig) tűrtem, mielőtt váltam. Nagyon hálás tudok lenni, ha szeretnek. (Ezt magyarázom a nevelt lányomnak is: kenyérre tudna kenni, ha akarna, volt rá ezer példa, de eszébe sincsen ilyet tenni.) 

Empatikus vagyok Eleanorral, bár a felét sem éltem át annak, amit ő. 

A REGÉNY ÉS A SZERZŐ

Már nem emlékszem, miért írtam fel magamnak ezt a könyvet, mielőtt a FSZEK-ben levadásztam. Amikor olvasni kezdetem, akkor jöttem rá, hogy ez egy YA (Young Adoult) könyv. Vagyis fiatal felnőtteknek szóló irodalom. Ahogy az elteonline weboldala fogalmazza: 

A YA korosztályra inkább az a jellemző, hogy még iskolába jár, otthon, a szüleivel lakik, keresgéli önmagát, az első nagy szerelemre vár, vagy épp most éli át azt.

Vagyis egy kamaszregény van a kezemben. Ami nem baj. Az én kamaszkorom kamaszregényeit nagyon szerettem. A Keménykalap és krumpliorr, az Utánam srácok!, az Éljen a száműzetés! a kedvenceim voltak, többek között. Úgy fest, ezek a mai YA-könyvek, amikor nem vámpíros-, disztópikus-, fantasy-könyvekről van szó, közelebb vannak a felnőtt problémákhoz. Vagyis néhány évvel túllépnek az én kamaszkori kamaszregényeim problémáin. 

Ezt a könyvet Rainbow Rowell írta. Az írónőnek magyarul eddig két regénye jelent meg, ez és a Szív küldi. A moly.hu-n ezt 90%-ra értékelték az olvasok és 444-en olvasták. 2014-es magyar megjelenése óta. A Szív küldi idén jelent meg, eddig huszonnégyen olvasták, 86%-os tetszési indexszel. 

Rainbow Rowell 1973-ban született. Újságíró volt, aztán regényíró lett. Az Eleanore és Park díjat kapott a The New York Times-tól, az Amazon-tól, a Goodreads-től. Mrs. Rowell házas, két fia van. 

KAMASZREGÉNY, KAMASZSZERELEM. VAGY TÖBB? KELL TÖBB?

Amikor a Moly-on tisztában lettem a műfajjal és a célközönséggel, kicsit elment a könyvtől a kedvem. Akkor már olvastam, a harmadáig jutottam. Befolyásolható vagyok. Annyi, de annyi könyv van, amit el kellene olvasnom... 

De nem hagytam abba.

Az alaptörténet egyszerű. Adva van egy rendezett életű, boldog családban élő srác, koreai anyukával, Tom Selleck-szerű apuval, aki Koreában szolgálva hozta haza vásárfiának anyut, akitől aztán született két fia, a címszereplő Park és Josh. Park szemmel láthatón nem tiszta faj árja amerikai, turmix, s mint tudjuk a turmixok nagyon vonzók. Park a maga rendezettsége mellett sem sorba beállós típus, de van egyfajta tekintélye, meg van a maga pozíciója. Béke van körülötte. Szimpatikus, jópofa, teljesen mindennapi srác, akivel jó együtt lenni. 

Adva van egy nagyon rendezetlen életű, duci, extravagáns lány, Eleanor, egy halom tesóval, egy nyámnyila, victimologia-eset anyukával, egy link, a gyerekei iránt teljesen közömbös, velük nem törődő, távol élő édesapával és egy vadbarom, verbálisan és fizikailag is agresszív, alkoholista, drogdíler nevelőapuval, aki totális terrorban tartja a családot. Eleanore extravaganciájának a nincstelenség is oka. Mindig éhes, nincs telefonjuk, kizárólag adományboltból öltöznek, nincs walkman-je, nincsen pénze, nem ismeri az éppen menő zenéket, fogalma sincsen a The Smiths-ről, a Cure-ról, nem ismeri az X-Men-t, a Watchmen-t. Nincsen képben. Túlél. Az extravaganciája egyfajta védőpajzs, hogy elterelje a figyelmet a vörös hajáról, a szeplőiről, a súlyfeleslegéről, mégpedig azzal, hogy felhívja rájuk a figyelmet.

Adva van egy csapat tini, Steve, Tina és a sleppjük, akik leuralják a többieket. Park kívülálló. Eleanore új a suliban. Amikor felszáll a buszra mindenki megbámulja az öltözködése és a lobogó, dús, vörös sörénye miatt, amibe mindenféléket belefon. Helyet sem kap a buszon. Végül Park húzódik arrébb, ha kényszerűn is, jól nevelt gyerek, mondom. Egy szót sem szólnak egymáshoz. Napok múlva Eleanore beleolvas Park aktuális képregényébe. Park észreveszi és hagyja olvasni. Pár nap múlva odaad neki pár füzetet. Aztán csinál a lánynak egy kazettára egy The Smiths válogatást. Kapcsolat lesz köztük. Komoly, tartalmas, de nem akadályok nélküli szerelem. Innentől nagyjából minden spoiler. 

De nem is annyira a történet a lényeges. Sokkal inkább az, ahogyan Rowell megközelíti a két tiszta lelkű fiatal szerelmét. A srácok tizenöt körül járnak. Hadd mondjam egyből a lényeget: a szerelmük szép. Hihető. Nem kapkodós, óvatosan tapogatózó, ahol kell, kellemesen gátlásos, izzón szenvedélyes. Amiben Rowell szerintem nagyot alkotott: egyfelől nem csúszik bele sem a gejl nyalás-falás trutyijába, akkor sem, ha a hősei nyalják-falják egymást, Eleanore még sohasem csókolózott, sem a tini szex kikerülhetetlen pataknedveinek mélységes vonzásába. 

 Ami még ennél is sokkal szimpatikusabb számomra: Mrs. Rowell kikerüli azt az úgyfest kikerülhetetlen csapdát, amibe nagyjából minden író és filmrendező belehull, amikor sanyarú sorsú gyerekekről mesél. Történetesen: a sanyarú sorsúak kivétel nélkül utálnak mindenkit, soha nem nyitottak a megmaradt szüleik új partnerei felé, egy kész nyűglődés az életük, kiszámíthatatlanok, hisztisek, bleee. Soha nem értettem, miért kötelező ilyennek lenniük. Hangsúlyozom, három anyám volt, és Apuval csak egészen kicsi koromban voltam itt-ott, Anyu halála után semmi emlékem arról, hogy közösen csináltunk volna bármit. A Kettedik és a Harmadik számú anyám nem szeretett, púp voltam a hátukon. A Harmadik teljes mértékben ki is semmizett mindenből, ami Apué volt. Hazudok: maradt egy szakadt bőrkabát és festékfoltos kombináltfogó. Vagyis teljes joggal SSGy (Sanyarú Sorsú Gyerek) vagyok én is. Mégsem utáltam a világot, voltak barátaim, barátnőim, nem másztam elefántcsonttoronyba, és nem éreztem azt, hogy a világnak kell hozzám alkalmazkodnia, mert én már annyit szenvedtem. Nem mondom, hogy mindebből semmi sérülést nem szedtem össze. Minden bizonnyal de. Persze. Gondolkodom, mit is... Némi realista pesszimizmust, hogy úgyis véget ér minden. Némi önértékelési zavart, és önbizalomhiányt. Hatalmas szeretetvágyat. Egy jó adag készséget a megalkuvásra és az önérvényesítés hanyagolására. Ilyesmiket. Úgy érzem, nem elviselhetetlen szinten és nem antiszociálisan éltem meg gyerek- és kamaszkorom külső problémáit. Voltak velem bajok, de nem ríttam ki a többi skac közül. Nem voltam angyal, de nem voltam ördög sem, mondván, hogy meg van rá az okom. 

S na, Mrs. Rowell ezt találta el Eleanor-ban: nem egészséges a kislány... nagylány, persze, hogy sérült, hogy is ne lenne az, amikor a nevelőapja kirúgja otthonról, és egy évig idegeneknél él, csak azután mehet haza. Hm, „haza”... Extravagáns, de nem agresszív, nem öntörvényű, magának való, de nem antiszociális, nem elzárkózó, tájékozatlan, de nem ostoba. Vagyis minden külső feltűnősége ellenére van benne egyfajta harmónia. Ez az írói húzás számomra végtelenül szimpatikus volt. Eleanor szenved, de nem tolja túl a dolgot, hallgatnia kell nagyon sok mindenről, de nem misztifikálja el a dolgokat, sérült, de nem pszichológiai eset, bezárkózik, de van benne készség a nyitásra (nemcsak Park lép be az életébe, hanem két fekete lány is). 

Az már csak hab a tortán, hogy elég ránézni Mrs. Rowell-re: Eleanort látjuk. Szép arc, egyáltalán nem törékeny, dús haj, szeplők... Vajon koreai a férje? 

És mondom, itt jön a két fiatal nagyon szép, nagyon szenvedélyes, a testiségtől sem mentes, de ésszerű határok között megtorpanó szerelme. Mondom, szép a szerelmük. Mert mit lehet arra mondani, egy kimaradt lélegzet helyett, amikor egy tizenöt éves srác nem azt mondja a barátnőjének, hogy dejóseggedvanmegdugnálak, hanem azt, hogy: 

– Nem tetszel nekem – felelte –, hanem szükségem van rád.

Többször leírtam: talán Vámos Miklós az egyetlen, akit a kortárs magyar írók közül igazán szeretek. Ööö... Mármint azt, ahogyan és amit ír. Okot ne kérdezz, magyarázattal nem tartozom, és nem is tudok adni. Minden bizonnyal benne van ebben az egész személyisége, csendessége, intelligenciája, finom trágársága (de ez már csak írásban, s nem okkal, ok nélkül), a nők szeretete, a humora, a visszafogott őszintesége. S persze nem másodlagos az sem, ahogyan ír. Nem vagyok ájult fanja, nem tetszik vadul minden könyve. Van amelyik nem is jött be. Ha belegondolok, két könyve miatt szeretem igazán. Az egyik a Márquez és én (erről valami titokzatos oknál fogva nem írtam értékelést, még rosszat sem), a másik a Szitakötő. Ez volt az a két könyv, félre ne értsd, de amikről olyan érzésem volt: akár én is írhattam volna őket. 

És akkor itt meg is állok egy kicsit. Ez idáig kétszer jártam úgy, hogy kitaláltam valami írásötletet, és addig szötymörögtem vele, amíg valaki más által, ha más formában is, de valahol viszontláttam. Az első egy Magyarországon játszódó disztópia-ötlet volt, amolyan hángérien Indiana Jones, a középpontban a Pilissel, a pálos barátokkal. Addig jegyzetelgettem, olvasgattam, amíg meg nem jelent egy szakasztott hasonló könyv. Aztán volt, van egy elkezdett meglehetősen régen elkezdett, de még be nem fejezett regénykém. (Tegnap olvastam el újra, néha meglepődöm, amikor magamat olvasom, most is ez történt. Élveztem.) A második bekezdése így fest: 

Mondom akkor, ami fáj. Íme: ma már mindenki író. 
Még én is.

Amikor 2011-ben megjelent Jurij Poljakov Gödölye tejben című regénye (én 2013-ban olvastam, akkor a saját, fenti szövegem már készen állt) a fülszöveg első mondatai így néztek ki:

Manapság ​bárkiből lehet neves írót faragni. Még abból is, aki soha egyetlen sort nem vetett papírra.

Akkor elment a kedvem az írás folytatásától. A napokban, hetekben újra fel-felbukkantam bennem ez az abba- vagyis inkább félbehagyott írás. Jóval azelőtt, de legalább két héttel, még mielőtt Vámos jelen könyve a kezembe került volna. De a Legközelebb-et előbb kezdtem olvasni, mint hogy a saját írásomat átfutottam volna.

AZ ÍRÓ, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT, AKI MEGÍRJA AZ ÍRÓ TÖRTÉNETÉT

Tegnap, Vámos könyvének a felénél tartva, letöltöttem saját magamat a Drive-omról, és a kis mikrobuszban ücsörögve valahol a tizenharmadik kerületben, elolvastam magamat. És kiakadtam. Veszettül. S most, hogy a végéig elolvastam Vámos Miklós könyvét, rohadtul, piszkosul, mocskosul dühös vagyok. Nem, nem Vámos Miklósra. Nem is a Jóistenre. Nem is tudom, kire és mire. De olyan érzésem van, hogy ami van, az nem lehet, hogy igaz legyen, ilyen nem is létezhet. Mintha valami külső rendező röhögve egy kurva nagy fityiszt mutatna az égről. Mert Poljakov nagyjából megírta az egyik harmadát annak, amit én szeretnék, ő a kisebbet, Vámos pedig megírta a másik harmadát. Természetesen ezek után, ha egyszer, valami csuda folytán napvilágra kerülne az írásom, ember nem akadhatna, aki elhinné, hogy bármilyen hasonlóság bármelyikkel csak a véletlen műve. 

A Legközelebb majd sikerül nem is annyira cselekményében mutat párhuzamokat, sokkal inkább az életérzésben, a főhősök viszonyaiban, az élethez történő hozzáállásukban, az egzisztenciájukban, a nőügyeikben.

S hogy ezt még tetézzem, nem elég, hogy a félképzeletbeli hőseimmel, Szacsa, Putyu és Trencsényi vannak komoly parallelizmusok, de sokkal durvább, hogy a saját életemmel is. A hozzáállásaimmal is.  

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vámos írt egy könyvet, ami alapvetően Mohácsi Zoltánról szól, miközben persze, az ő története az Ivánokról szól. De konkrétan rólam, meg Pipi barátomról. És igen, Pipi alias KIss Endre (érted, KISS; vö., a könyvben a főhős NAGY Iván) 2013-ban meghalt. Ugyan nem balesetben, de végső soron, ha úgy veszem, egy kicsit baleset volt az egész élete. Félre ne érts, egyre inkább olyan érzésem van, hogy mindannyiunk élete, így vagy úgy az. (Nem a szakadt gumik következményére gondolok.) Amit írni kezdtem, Pipi emlékére kezdtem írni. Nem az életrajza, hanem csak olyan... És itt kezdődnek a bajok. A hátborzongató hasonlóságok. Annak ellenére hátborzongatók, hogy tudom, megfelelő intellektuális logisztikával bármilyen tényekből összefüggő logikai láncot lehet alkotni, akkor is, ha valójában semmi közük sincsen egymáshoz. A hangsúly a megfelelő logisztikán van. De most isten bizony nem erről van szó. Különben nem is lennék ilyen végtelenül feldúlt. Remeg a kezem, a gyomrom... Komolyan. 

Mert, ugye, a könyv, Vámosé, a főhősei, az Ivánok, Nagy Iván és Kispéter Iván barátságáról és az egyébként közepesen élvezhető életük kilátástalanságáról szól. Arról, hogy ha valami jó, semmi vész, nem kell majrézni, az úgyis menthetetlenül elmúlik. Arról, hogy ha van is egy olyan nő, aki megérdemli a figyelmet, az áldozatot, az odaadást, a kompromisszumokat, akkor is az van, hogy a kapcsolatot előbb-utóbb úgyis elbattyuk valamivel. Arról, hogy nagyon jó, ha embernek álmai vannak. de az álmok, ahogy múlnak az évek, ahogy nem érkeznek meg a lehetőségek, valahogy mindig lőtt szárnyú angyalokká lesznek. Amiket egyre kevesebb és kevesebb reménnyel dédelget az ember, hogy aztán egy napon megnyomja a delete-gombot, és kuka az egész. Arról, van a barátság, ez az első, meg van a szerelem, ez a második, és nagyjából, hiába lőtt szárnyú álmok, ha ez a kettő van, érdemes élni. Ha meg nincs, akkor nagyjából az égvilágon semminek, de semminek sincsen értelme. (Azon kívül, hogy a saját Pipi-írásomnak is ez a vezérfonala, erről egy mesét is írtam, hosszú évekkel ezelőtt; didaktikus, mert ezt így ki is mondtam benne.) Arról, hogy az ember nem fekszik össze a barátja nőjével, mert akkor bukik minden, a nő ne feküdjön össze a párja barátjával, mert mindent rombol, de Miklós ezt már hogyan a viharba... (Még mielőtt: Pipit nevesítettem az előbb, ám itt hangsúlyozottan NEM róla van szó!) S arról is, hogy egy barátság még ezt is túlélheti. Tudom, tapasztaltam. (Mondom, ezt nem Pipivel.) Arról is szól a könyv, hogy ötven-hatvan felé az ember rádöbben, hogy kapcsolatok nélkül nincsen karrier. Arra, hogy mindig van, aki megelőz (bakker, ugye, Vámos Miklós?), aki jobban csinálja. Arról is, hogy egy férfi számára egy megfelelő nő megfelelő viselkedése nagyon komoly potencianövelő lehet, nagyjából életkoról függetlenül. És vica versa. Arról, hogy alkotni érdemes. Hogy voltaképpen csak azt érdemes csinálni. Meg tartalmas kapcsolatokat. S ha ezek közül bármelyik nem megy, lófütty az egész létezés. De komolyan. Arról, hogy vannak kapcsolatok, amik a szar időszakokban rendre visszazokogódnak az ember fejében. Meg arról, hogy a főhős imádja a zenét, de semmilyen szinten nem műveli, a kottához sem ért. (Talált, süllyedt!) Meg arról, hogy konyha-alsón ugat csak valamit németül és angolul. (Mégtaláltabb, mégsüllyedtebb!)

Meg arról is, hogy a zsidó író megírja az elvetélt zsidó filmíró történetét, és egy harmad-negyedvérű zsidó meg, aki meg írja egy másik elvetélt, harmadvérű zsidó író történetét olvassa. És ebből a láncból az elsőnek fontos, hogy van benne zsidó vér. A harmadik meg kussoljon, mert legalább annyi cigány, meg jász vér csörgedezik benne, mint zsidó. S hogy voltaképpen nem tök mindegy, milyen vér folyik bennünk, ha egyszer szinte predesztinálva vagyunk az életünk elcseszésre? 

Meg arról is szól a könyv, hogy múlik az idő, és az ember egyre többet gondol arra, hogy persze, nagyon faszányos dolog élni, süt a nap, csicseregnek a madarak, a világ legszebb dolga a női test, főleg, ha legalább egy korlátlanul a rendelkezésünkre áll, szólnak a jó zenék, győzzünk válogatni, megy alattunk a ilyen-olyan verda, önmagában tömény ima egy hegy tetején megállni és körbenézni, van-e jobb dolog mint jó ételek enni, jó borokat, kézműves söröket kortyolgatni. És így tovább...

De valahogy minden mélyén, alján, tetején, velején ott vannak a lélekfagyasztó kérdések: Így gondoltad? Erre vágytál? Erről kellett, hogy szóljon? Elégedett vagy? Legközelebb majd jobban sikerül... És ettől sírni kell egy kicsit, Mert ahogy múlnak az évek, gyűlnek a ráncok, fogynak a remények, a kilátások, sokasodnak a fájdalmak, gyérülnek az emberek körülöttünk, tompulnak az érzékek, úgy lesz egyre világosabb, az öregek döntő többsége miért nem kezdené újra az egészet. Ma már értem például a nagymamámat. 

Többször kiesett a könyv a kezemből. Az Ivánok könyvében van több halál. Több halált terveztem én is a könyvembe. Nagy Iván hatvanévesen kapott egy lízingelt gyereket. Én negyven voltam. Nagy Iván gyereke kezelhetetlen. Panaszkodni van okom. Hab a tortán: Iván élettere kiterjedt, de a végén mégis Óbuda-Budakalász magasságában ér partot a földrajza. Én Óbudán nőttem fel, majd huszonöt év szünet után vissza akartam ide jönni, szerelmetesfeleségtársam csillaghegyi volt, ő nem akart elmenni Óbudáról. Igények, ha találkoznak. Ivánnak nem volt semmije. Nekem... meg se kérdezd! Ivánnak tervei voltak, de legalább egy. Én: már nem is próbálkozom az írásaim megjelentetésével. 

Van még, tudnék még mit írni a szőrszál állító párhuzamokról. De talán ennyi is elég. Komolyan hulla para ez az egész! Mint egy Philip K. Dick regény: az író megírja a maga életéből vett fikciós  történetét, amiben megírja egy másik író életének a történetét, aki éppen egy fikciós történetet ír a saját életéről. 

Egyelőre ülök itt, írok, de ott legbelül csak bambán meredten bámulok magam elé, és próbálok nem spirituális magyarázatot találni erre az egészre. Vámos ezt írta a Tiszta tűz című könyve fülszövegének a végére, tök realistán:

Boldog lennék, ha e könyv hatására szokásba jönne az irodalmi páros, mint olyan. A hozzám hasonló írónak remek játék. A hozzám hasonló olvasónak is. Reménykedem, hogy sokan vagyok.

Hm... Lehet, nem is rossz ötlet ez az író megírja a másik írót, aki megírja az írót? S erre most én meg nyilvánosságra pufogtatom, hogy depizhessek, ha valaki lenyúlja? 

VALAMI SZUBJEKTÍV REALISTÁT IS VÉGRE!

Ezek után hogyan merjem értékelni a könyvet reálisan? S vajon ki a fene mondta, hogy reálisan kell értékelni?

Reálisan a könyv nem olyan jó. A sztori voltaképpen elég lapos. Van ez a filmíró meg van a hangmérnök barátja, nekik meg van egy cégük. Meg van a régi barátnő, aki összejön az új baráttal, meg van az ügyvédnő, aki a régi barátnő régi barátjával, aki a két barát egyike. Van, hogy jól működnek együtt, amíg el nem barmolják a jól működést, kuki ide, punci oda, durrr az egésznek, cseszhetik a jól működést! Jön a vergődés, a permanens egzisztenciális kapaszkodás, anyagilag is, lelkileg is. S még mindig nem értik, hogy a rossznál mindig lehet még rosszabb. Ahogy a nem kicsit cinikus mondás tartja: ember tervez, Isten perverz. Ahogy viszont az egyik józan szereplő fogalmaz: minden rosszban van valami továbblépési lehetőség. Kérdés: összhatásában ez vajon vigasztal-e, vagy menjen a sors a picsába? 

S mindez játszódik a XXI. század Magyarországának 2010 körüli éveiben, kilenc év alatt. Kilenc, mert itt van a főhős-Iván, a filmíró mániája, hogy valahogyan megfilmesíti Beethoven kilenc szimfóniáját. Ez adja a könyv keretét. Kilenc fejezet, kilenc év. A fejezetek mintegy rímelnek a fő-Iván életére. Ez lenne a keret. Elképelésnek nem rossz. S persze, akár, mert miért ne lehetne olyan, hogy valaki, bárki és akárki annyira szeret egy (kilenc) zenét, hogy egy életen át hallgatja? Én úgy harmincöt éve hallgatom Rick Wakeman tömör címmel bíró lemezét, a The Myths and Legends of King Arthus and the Knights of the Round Table-t vagy Mike Oldfield Platinum-ját, vagy a Solaris Marsbéli krónikák-ját, na, és a mai napig képtelen vagyok megunni ezeket. Meg sok minden mást is. Vagyis van ilyen. 

De valahogy nem csusszant át csont nélkül a Beethoven-keret. A keretből kicsit fertőző monománia lett. Fertőző, mert nem csak a fő-Iván volt mániákus, hanem azzá tette az al-Ivánt is, a volt nője meg eleve fertőzött volt. Olvasunk Beethoven monográfiájáról, megtudunk róla ezt-azt, hallgatjuk hallatlanul is mind a kilencet, mert mindenhol az szól, még a Ivánok munkája közben is. De egyfelől nekem egy idő után, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy így működjék a dolog, de valahogy sok lett Ludwig mesterből. Mondjuk kedvet kaptam a szimfóniák meghallgatására (köszönöm, Miklós!) De az valahogy nem állt össze igazán, hogyan is támasztja alá egy-egy szimfónia a könyv cselekményét. Kivéve persze az utolsót, a kilencediket, a Sors-szimfóniát. Az egyértelmű. 

Másfelől volt bajom a könyv szerkezetével is. Addig, amíg ki nem tör a kvartett-tagok között a hirig, vagyis nagyjából a könyv közepéig, minden pompás. Aztán a hirig után leül a sztori. Persze, néha leül az élet is, és az istennek sem akar felállni (mármint az élet; bár...), mert hogyne, így van ez, egyáltalán nem életidegen, hogy a saját hülyeségünk miatt, a döntésképtelenség miatt, mert jobb a biztos xar, mint a jó bizonytalan lehetősége, vagy a Nagy Dramaturg tanítani akarása miatt, vagy az ördög tudja mi miatt úgy történjen, hogy nem történik semmi, csak peregnek a nyúlós, semmitmondó napok, egyik a másikba taknyozódva, napra napra, hétre hét, hónapra hónap, évre év. De mi most regényt olvasunk. S nem vélem úgy, hogy a fő-Iván életének ez a taknyozódása koncepció volt. 

Ám ettől függetlenül az kegyetlenül jól átjött, hogy Vámos generációja, és rögtön hozzáteszem, az enyém is (tizenhét évvel vagyok fiatalabb nála) hogyan élte, éli meg az ezredváltást és az azt követő éveket, hogyan éli meg , hogy az élet előbb-utóbb véget ér, hogyan próbál talajt találni a lába alá, hogyan próbál tartóst kapcsolatot építeni abban a korban, ahol a család, mint olyan már idejét múlt és korszerűtlen (komolyan ezt sikerült olvasnom tegnap. S fő-Iván is úgy áll, ténfereg az életében, jóindulattal, vágyakkal, tenni akarással, bizonytalansággal, kétségekkel, kipárnázva, megfosztva attól, hogy igazán valaki legyen, Éppen ezért nagyon szép, amikor belátja, hogy a Beethoven-filmből úgysem lesz semmi, kuka, és törlés a kukából minden fájl, jegyzet, minden. Aztán befejezi a mediálást is. És akkor a nyakába szakad az élet a megörökölt, véridegesítő csimota személyében. Ami egyáltalán nem olyan dicsőséges, mint amilyen a film lett volna (miért, az lett volna?), sokkal fárasztóbb, küszködősebb, több kétellyel, kényelmetlenséggel, idegességgel jár, és a végeredmény tutira semennyire nem garantált, újrajátszás sincs. De mégis... valahogy, miközben az ember úgy csapná nyakon a kis takonypócot, hogy azonnal fekvőtámaszba zuhanjon, mondom, mégis sokkal, hm, emberibb... Nem, nem ez a jó szó. Szívmelengetőbb... Talán. 

Nem nagy regény a fájdalmas című Legközelebb majd sikerül, Nem is Vámos legjobban sikerültje. De számomra mégis fontossá vált, és rögtön ott van a Szitakötő után. Nincs tézis, nincs antitézis, nincs szintézis, nincs tanulság. Élet van? Amikor aktív keresztény koromban többször, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt feltettem a kérdést a hallgatóságnak: S vajon miről szól az életed?, azt hittem, nagyon frappáns vagyok okos és célravezető a kérdéssel. Mert az élet nem szól valamiről. Az életet éljük. Így vagy úgy. Jól vagy rosszul döntve, döntögetve. Optimista verzió szerint a szívünk szerint. Meg a jó lelkiismeretünk szerint. Botladozva, bénázva, örömködve, aminek lehet, vagy éppen végigdepizve a lehetőségekre kapott időt. De fölösleges abban reménykedni, hogy lesz legközelebb, amikor majd sikerülhet. Addig meg... hm, majdnem megmondtam megint a frankót... olvassunk Vámos Miklóst. Is. De mindenképpen! 

Ezt a képregényt is véletlenül találtam a könyvtárban. Amikor kinyitottam, nem hittem a szememnek. Láttam én a borítón, hogy valami francia vagy angol pasas írta, rajzolta (francia), de ahogy a képekre néztem, mintha a magyar képregény-rajzoló, Fazekas Attila rajzait láttam volna. Megnőtt az érdeklődésem. Amit tovább fokozott, hogy sci-fi képregényről van szó. Na, gyerünk!

Jean-Claude Forest 1962-ben jelentette meg az első Barbarella képregényt. Valami olyan formában, ahogyan régen nálunk, ha jól emlékszem, az Esti Hírlap utolsó oldalának az alján jelentek meg képregények, négy-öt kocka egy számban. Aztán megjelent a Barbarella-történet egyben is. Aztán még sok, amik végül négy gyűjteményes kötetekben is napvilágot láttak. Amik aztán hamarosan angol fordításban is kiadták őket. 

1968-ban filmet is forgattak a történetből, főszerepben a nagyon is csinos, Barbarellás Jean Fonda-val, akit a rossz nyelvek szerint csak azért választott a rendező, Roger Vadim a címszerepre, mert éppen a barátnője volt, és meg akarta mutatni Fonda csakugyan szemre- és figyelemre (hogy mást ne mondjak...) méltó bájait. 

A jelen kötet története nem egy történet. Pontosabban egy, de epizódokból áll. Barbarella szerelmi bánatában vándorol az űrben, leszáll egy bolygón és ezzel egy pillanatnyi szünet, pihenés nélküli ámokfutás veszi kezdetét. Barbarella ide-oda csúszkál a bolygó különböző mélységeiben, tereiben, síkjain a legtöbb esetben deus ex machina esve bele egyik kalandból a másikba. 

Barbarella egy űrben utazó, bátor, leleményes, vastagon és mindenek előtt nimfomán, szőke bombázó, aki az első szóra, ami általában az övé, meztelenre vetkőzik és magáévá tesz bárkit és bármit. Barbarella éppen ezért a szexuális forradalom és a feminista mozgalom egyik jelképévé vált. Egy férfi által, gondolj, bele!

Annyira bárgyú és naiv a cselekmény, hogy olyan nincsen is. Pedig lám, mégis van. Elmondhatatlan az minden dramaturgiára, szerkesztésre elvekre fittyet hányó cselekményvezetés, amivel Foster él. Kitalál egy konfliktust, fokozza, majd amikor nem tudja hogyan kimenekíteni Barbarellát, kreál egy olyan műmegoldást, olyan hajánál fogva előrántott cselekményszálat, hogy az ember nem túl művelt és nem annyira rendszerben gondolkodó gyereke csak les, és a legszívesebben a sarokba hajítaná az egész francos, egybefüggő történettelen történetet. Különösen, amikor Barbarella szüntelen üzekedés-vágya olyan szintre emelkedik, amikor már egy robotot is magába enged, miután megkérdezi tőle, hogy:

– Mondja, Aktor... Mi mindent tud csinálni?
– Mindent, asszonyom, mindent... Méghozzá roppant alaposan. 
(54. o.)

Erre Barbarella válasza a következő: 

Ez nálam kicsit kivágta a biztit, majdnem a sarokba is dobtam az egész sci-fi pornót, hogy köllafrancnakeza baromság, de aztán valahogy mégis maradt. A gondolat azzal indult, hogy de jó a robotnak, a fém az mindig kemény... 

De a hátborzongató brrr-érzés ellenére valamit meg kell figyelnünk! Ez pedig  rajzok profizmusa, dinamikája és dramaturgiája. Ami jelzők a történet egészére, ugye, egyáltalán nem igazak. De ismétlem, a képregény minden egyes kockájára igen. Nézz csak meg néhány példát! Tényleg majdnem random fotóztam mindet. 

 Valahogy a képregény közepén kezdtem gyanakodni, hogy fordítva ülök a lovon. Egyre inkább úgy tűnt, a bugyutaság és a naivitás nem szükségszerűség, nem a szerző aztakurva-alapbeállítottsága, hanem eszköz. (Legalábbis reménykedem benne, hogy így van, mert ez indok arra, hogy akár még szeressem is.) A paródia eszköze. Egyfelől a képregénynek, mint olyannak a paródiája. Másfelől akció sci-fi paródiája. Nem olyasfajta paródia, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz-a, nem röhögjük szét a fejünket, csak a túltolást érezzük, a képtelenséget, a lehetetlenséget és a nagyon akarást. Ha így állok hozzá, pazar a sztori. Ha nem így, akkor gyalázatosan vacak. Annyira, hogy még gyerekkoromban se tetszett volna. S az a nagy helyzet, hogy amikor ez a szemléletváltás megtörtént bennem, kezdtem nagyon élvezni a képregényt, sőt, nyitott lettem a következő részekre is. Amiből egy már meg is jelent magyarul. 

Azért is jó olvasni, mert az ember egyre többet ismerhet meg a világból, egye több mindent tudhat. Azért rossz olvasni, mert az ember, ha becsületes, igen hamar rájön, hogy nem tud fittyfenét sem, és soha utol sem fog érni semmit. Akkor sem, ha mondjuk csak a kortárs irodalom érdekli. Ha emellett bármi más iránt is van benne érdeklődés, menthetetlenül és végképpen elveszett. Gondolj csak bele: ha mondjuk érdekel a történelem... S emellett mondjuk egy kicsit a pszichológia... Emiatt mondjuk a vallás és a kultúrtörténet is. S akkor persze az alapvető társadalomtudományok sem maradhatnak ki. A természettudományokat még egyáltalán nem érintettem. A vallás miatt a biológia és a kémiai is esélyes lehet. A fizikáról nem is beszélve, a kvantumfizikáról végképp nem. A művészettörténetről szót se ejtsünk! Nem is folytatom... De mégis: ha az emberfia olyan szerencsés, hogy képes leragadni a szépirodalomnál, még akkor is elveszett ember: a szépirodalom is bepótolhatatlan és utolérhetetlen. Megismerni a klasszikusok tömkelegét? Átverekedni magunkat a kortárs írók óceánján? Elmélyedni a földrésznyi krimik világában? Átlátni a sci-fi galaxisát? Ismerni a képregények történeteit, történetét, alkotóit? Ugyan már!

*

Gyerekkoromban sokszor vendégeskedtem az anyai nagyszüleimnél, Gőz papáéknál az Üllöi úton, egy földszinti lakásban.  Édesanyám korai halála után még többet. Később ugyanebben a házban huszonöt évet laktam is, igaz, egy másik lakásban, az első emeleten. Ugyanitt, ugyanebben a házban lakott a Földi család. A család kisebbik fiának, Tibinek voltak képregényei. Külföldi képregények. Superman, Batman. Tarzan. Igen nehéz volt rávenni, de végül sikerült: egy hétre kölcsönadta a füzeteket. Nézegetni, mert olvasni nem tudtam őket, külföldiül voltak írva. Az olvasás nélküli nézegetést hamar meguntam, Batman filmet, ha nem is sűrű egymásutánban, ellenben meglehetősen biztos koncepcióval, és nagy sikerrel. Ezek már kimondottan érdekeltek. 

Hogy miért, arra pontosan nem tudom a választ. Talán mert világéletemben hittem abban, hogy van értéke a becsületnek, a megbízhatóságnak és van remény a jó végső győzelmére. Talán ezért is voltam egy időben aktívan keresztény. A végső jó győzelmébe vetett hitem megmaradt. Igaz, nem Superman-re vagy Batman-re alapozva 

*

Manapság felemás viszonyban vagyok a hős-képregényekkel. Egyfelől legszívesebben elolvasnám, megnézegetném mindet. Másfelől a mai hősök képi világa (amiket eddig láttam,  és ez nagyon hangsúlyos) valahogy nem az én ízlésem szerinti. 

Ismét egy önleleplezés: alig tudok valamit Superman történelméről. Persze, tudom, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén született, és '39-ben jelent meg először önálló füzetben, azt is tudom, hogy több rajzfilm és mozifilm változat született a történeteiből, a legismertebb és legsikeresebb a Christoph Reeve főszereplésével készült négy mozifilm, egyre vadabbul gyengülő minőségben. De átlátni egyáltalán nem látom át a Superman-történetet, képregényestül, animációs sorozatostul. Ahogy a Batman-sztorit sem, meg semmilyen sztorit sem. Néha csak vágyakozva nézegettem az újságosnál a Marvel- és a DC-képregénysorozatokat, de bármelyikbe belenéztem, olyan érzésem volt, mintha a úgy akarnám megismerni a Földközi-tengert, hogy mondjuk Athénnál belemártom az arcomat a vízbe... 

Aztán még egy fontos, szubjektív momentum: miközben vonzanak a szuperhősös dolgok, aközben taszítanak is a sablonosságukkal, kiszámíthatóságukkal. Van a főfigura, ilyen-olyan képességekkel, van ellenfele a hűdegonosz, megvetendő célokkal, monumentálisan gennyedék ötletekkel a világ elpusztítására, kell lennie valahol egy csajszinak, akiért izgulhatunk, vannak nagy látványosságok a csata közben, van egy pillanat, amikor a szimpi főmanus elbukni látszik, de aztán persze mégsem, még egyszer visszanéz a felperzselt-lerombolt-felrobbant-elsüllyedt-összedőlt díszletekre és a neki lelkesen integető tömegnek búcsút intve felemelkedik-elhajt-eltűnik-áttűnik, zoom beszűkül, crescendo, The End. Vagyis a különbség kizárólag a finomságokban rejtezhet, ha egyáltalán. Azokban a jelenetekben, bújtatott kis unalmakban, amik az akcióhősök belső lelki nyavalygásairól szólnak, szerelem, barátság, felelősség, identitás, egyéb ilyen, egyáltalán nem látványos kis bizbaszok. Amitől egy átlagos nézőnek tutira leül az eksön. Aztán lehet különbség abban, mennyire dicsérjük a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt, a CGI-st, de ezeknek a jelentőségét már a egy átlagos néző is kezdi átlátni, simán átlátva, hogy oké, fontos elem a látvány, de ha egy film csak látvány, akkor az még marha kevés az élmény-üdvösséghez. Mert a látványélmny eltompul, az érzelmi élmény akár életre szólhat. Ha így szólék: „I think this the beginning of a beautiful friendship.” – mindenki tudja miről beszélek. S mennyi látvány volt itt? No, ugye! 

 * 

A kezemben tartott kötet eredetileg 1996-ban jelent meg. Vagyis tesók között is huszonhárom éves. Nem látszik rajta. Ahogy a szerzők neve nekem nem mondott semmit, úgy gondolom, csak a képregény-művelteknek mond bármit is. Pedig nem kis nevek a maguk műfajában, elég csak egyet-egyet kattintani a Wikipedia-n. Itt most elégedjünk meg annyival, hogy mindketten vérprofik!

Mondhatnám, hogy ez A Te országod kötet, olyan, mint az augusztus 20-i tűzijáték vége: csillan, robban, itt is , ott is, amott is, hű, itt még maradt kettő, amott három, gyújts, indítsd, és aztán ha minden felröppent, szétpukkant, no, akkor vége a cirkusznak. Cseppet sem hazudnék, ha így szólnék. Azért nem, mert aki csak létezik akcióhős, az benne van ebben a kötetben. A két szerző nem xarakodott, olyan menüt készítettek, amiben egy turmixba került a csülkös bableves a Wllington bélszínnel, a feketeerdő tortával és a tejszínhabos arab kávéval. És a végeredmény nem egy jókora adag hányás, hanem valami hihetetlen kulináris orgazmus. Ebben az esetben, pontosítva a hasonlatot, vizuális orgazmus. Intellektuálisnak azért nem mondanám, de kis túlzással... Aki kimaradt, annak igazolatlan jár, a más stúdióhoz való tartozás elfogadva. De komolyan mondom, amit mondok! Van két oldal Emlékmű, ahol bemutatják a hősöket. Egyik oldalon a rajzok róluk, a másikon a nevek. Ezt figyeld!

Nem sámli, mi? De nem kell összecsinálnod magadat, két, kedvenc szerzőnk hihetetlen önmérsékletet tanúsított: miközben kéjesen vizuális orgiában tapicskolunk az egész köteten át, aközben ennek az egyszázöt szereplőnek (s még sokan mások) jóformán a neve sem merül fel a történet során. Csak ott vannak. Ha akad is olyan, akit keresni kell. 

*

A TÖRTÉNET voltaképpen egyszerű. A nagy hősök, öregedvén vissza-vissza húzódnak, átadva a helyüket a következő genetikus generációnak, akikben  szuperképességek ott vannak ugyan, de az erkölcsi felelősségérzet, az empátia már sehol se sincsen. Képzelheted! Hatalom van, és más sincsen. (Milyen szerencse, hogy ez az alapszitu teljesen ismeretlen a számunkra, Jóformán el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen társadalom!) Superman is visszavonulva ácsolgat egy tanyán, állatok között. (A vallásos asszociációk később még fontosabbak lesznek.) De mert növekszik a trutyi, Wonder Woman meglátogatja őt, és hívja a vártára, mielőtt minden elveszne. Superman megy, összegyűjti akiket csak lehet, hogy szembe tudjanak szállni a képességes, de erkölcsi útmutató nélküli szuperek tömegével. Akit az egykor a szuperhősök csapatából való Magóg vezet. (Bibliai név, ugye.) Folynak az események, ahogy szoktak, összecsapás, tépelődés, erkölcs ide, valóság amoda, „szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár?”, és megengedheti-e magának a vezető a pühafütyiséget az erkölcs nevében, az élet nevében? És mit ér az erkölcs, ha csak az egyik fél gyakorolja, a másik teljes mértékben fittyet hány rá? Avagy: mennyit ér, mennyire lehet képes valaki egy közösség vezetésére, ha alapvetőn nem része a közösségnek, nem onnan származik, nem közöttük él, nem azonos a múltja, és a céljaik eltérők? Nem is rossz alapvetések, ugyi? 

Mondjunk tekintsünk el attól, hogy nem teljesen világos, hogyan hagyhatták az elsőgenerációs akcióhősök, hogy a második generáció ilyen szinten elkurvuljon, erre nem is kapunk választ, ámde spongyát erre is! Láttunk már karón varnyút a mi kis történelmünkben is, hogy azt ne mondjam, '17-ben egy piti, moszkvai patkánylázadás upgrade-lte a XX. század történelmét és háromszázmillió halottat eredményezett. világszerte, majd hetvenévnyi elnyomást. Szóval felesleges szőröznünk olyanon, amiről nincs elég infónk. 

A dolgot még komplikálja Batman fantasztikusan kigondolt szerepe, konfliktusa Superman-nel és csapatával, a céljaival, az, hogy ott találjuk Superman sztenderden nagy ellensége, Lex Luthor csapatába, és hogy még elfogadható is az indoka, amiért ott van. S ha még beleveszem  Marvel kapitány figuráját, aki úgy lesz ellenséggé, hogy közben nem is az... S még egy dilemma, hogy tökéletes legyen az összkép: kiirtani egy szálig a másodgenerációs anti-akcióhősöket, vagyis gyilkolni a békéért, avagy a második opció: nem gyilkolni, de emiatt gyilkoltatva lenni. S ezzel készen is egy pompás erkölcsi dilemma, ami gyakorlatilag az egész történetet elhordozza a hátán. Kell tovább mondanom vagy már előtted van úgy nagyjából az egész? 

* 

Volt már előtte egy gyanúm, de amikor Magóg felbukkant, minden egyértelművé vált: én ezt a történetet, illetve nem EZT, hanem tartalmilag ezt már olvastam, néztem. Csak akkor az volt a címe, hogy WATCHMEN. Ugye. Kiöregedett szuperemberek, Van közöttük áruló. A tét: az emberiség léte. Mert vészesen közeledik felé az apokalipszis. Ezt olvasom a Watchmen-ről a Wikipedia-n: 

 

A Watchmen tizenkét részes képregénysorozat, melynek írója Alan Moore, rajzolója Dave Gibbons, színezője pedig John Higgins. A képregény a DC Comics kiadásában jelent meg 1986 és 1987 között...

 

 

Úgy gondolom, ennyi elég bizonyos, egyértelműen adódó párhuzamokból adódó kérdésekre adandó válaszok belátásához. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább. De mégis: a prototípus bizonyos tekintetben fényévekkel a utózmány előtt jár. S ez nem csupán az elsőség meglepetésének az újdonsági ereje. Spongyát rá! 

Van ugyanis A Te országod-nak egy olyan jellemzője, ami úgy nagyjából teljesen verhetetlen. Ez a jellemző pedig pedig Alex Ross. Nem csupán azért, mert a képei hihetetlenül részletgazdagok. Nem is csak azért, mert elképesztően élethűek. Hanem azért, mert az élethűségen és a részletgazdagságon túl pazarul megkomponáltak és mert egyszerűen szép a dinamikájuk. S most a legkomolyabban mondom: teljesen ad hoc módon, random felnyitom a könyvet, és fotózok néhányat neked, hogy lásd, miről beszélek. 

S az eddigiekhez vegyél hozzá még egy nagyon fontos szempontot! A történet másodlagos hőse egy teljesen hétköznapi, idős lelkész. Akinek megjelenik egy démon (vö. Dickens Karácsonyi ének), aki végigvezeti őt az apokalipszis lépésein (vö. a fentiekben vázolt probléma). Olyannyira, hogy még a megfelelő bibliai könyv megfelelő részeit is passzítja adott eseményekhez. A lelkész jelenléte biztosítja, hogy ne szálljunk el, elhiggyük, hogy van közünk az eseményekhez. Ebbe most nem megyek bele mélyebben, maradjon majd valami érdekesség akkorra is, amikor kézbe veszed a könyvet (jó nehéz, ágyban, háton fekve nehéz olvasni, elfáradsz tőle). 

 *

ÖSSZEGEZZÜNK hát: van egy történetünk, ami annyira nem eredeti, s annyira nem is kidolgozott, tehát nem is hibátlan. Aminek van jobb eredetije. De van mégis egy remek tempójú, gyönyörűen festett, csuda izgis erkölcsi problémával spékelt történetünk, aminek szemgyönyörködtető minden oldala, minden kockája. S amit mindenképpen érdemes lesz még néhányszor átlapozni.