Szerencsére a Központi Szabó Ervin Könyvtárban egyre több képregény van. Tényszerű ugyan, hogy valami hihetetlenül nem vagyok képben a végtelen és átláthatatlan képregény-univerzumban, de különösebben nem is törekszem, hogy pótoljam a hiányosságomat.

A SOROZATON BELÜLI SOROZAT

A RAJZOK

A TÖRTÉNET

Amit nagyon hiányoltam, bár ez egyértelműen nem a szerzőpáros hibája, valamiféle bevezetőt, mi is van a kezünkben, mi is ez a sorozat, ki is ez a főszereplő Jamesindiana Bondjones, mi is ez a sorozat, mikori is a figura, ésígytovábbegyáltalán?

A Negan-féle háború lezárása után, úgy gondoltam, részemről befejeződött a The Walking Dead, innentől már csak újabb bőr a rókáról, semmi más, csak üzlet, egy jól bejáratott brand lendkerekes önlendülete. Ugyan erre utalt már az is, hogy az előző rész végén Rick, tudod, a jók egykori rendőr vezetője minden józan észnek fittyet hányva élve hagyta Negan-t, mondván, hogy élete végéig börtönben fog rohadni. Humánusan járt el, borítékolva, hogy jó nagy fekáliát fog kavarni a későbbiekben, és hogy a humanizmusa mások életébe fog kerülni. De kétségtelenül szép döntés volt. Vagy mégsem? Egy fél élet valóban szép a börtönben? 

Ha már itt vagyunk... Ugyan tulajdonképpen az előző résznél kellett volna rácuppannom erre az örök témára, de vajon valóban, mi a helyzet a halálbüntetéssel? Elveheti-e egyik ember a másik életét? 

Az ember természetes ösztöne azt mondja, hogy persze, mi az, hogy, nagyon is! Mert mi a tőgynek pár év pihi után a vadbarmokat újra és ismételten rászabadítani az ártatlanokra, garantálva, hogy új és új áldozataik lesznek? Ahogy erre már annyi, de annyi példa. volt. Éppen a napokban is, az apuka, aki kalapáccsal nevelte anyut, böribe is került, majd amikor a jó magaviselete miatt kiengedték, megfojtotta két gyerekét, majd végzett magával. Rendes volt, mert a harmadik gyereket életben hagyta, az csak végignézte, hogyan gyilkolja meg apu a tesókat és önmagát...

De a mérleg másik serpenyőjében ott van a tény, hogy (bár a százalékos arányra nem emlékszem pontosan, de olyan 10%-osnak rémlik), hogy az Amerikában kivégzettek egy része utólag ártatlannak bizonyult.
Mondom utólag. Vagyis a fene tudja, melyik rosszabb: a beteg baromarcoknak újra lehetőséget biztosítani, hogy a humanizmus miatt újra ölhessenek, vagy tévedésből ártatlanokat kiiktatni a létezésből? 

Ne is várd tőlem, nem fogom megoldani a dilemmát!

ÚJRA NEKIINDUL A HAJCIHŐ

Legelőször is, a sorozatnak nagyon jót tett az új rajzoló bevonása. A The Walking Dead messze nem a káprázatos, részletgazdag rajzai miatt nyert meg magának annyi embert. Semmiképpen nem egy Blacksad vagy egy egy Morgan Lost. Néha konkrétan nem tudtam, férfit vagy nőt látok a rajzokon. (Azt a rasztahajú csávót, akinek le kellett vágni a lábát, én nem tudom hány köteten át lazán csajsziként könyveltem el magamban.) A rajzok most változtak. Nem überfeltűnően, de ha odafigyelsz, azért komoly a változás. 

Az új sorozat, nem tudok rá másképpen tekinteni, bevezető kötete olyan, mint a Macskafogó című rajzfilm vége, amikor az agymosott cicusok a réten bávatag arccal virágot szednek: az egészből sugárzik a bárgyú, képtelen harmónia.

Mindenki örül, mindenki boldog, „béke van végtelen”, immár a zombikat vadakat terelő juhászok hajtják el a lakott telepek mellől. A legnagyobb gondunk, hogy Carl kovács akar lenni, de Rick-nek nagyon nem fűlik a foga ahhoz, hogy elengedje Hilltop-ba a másik, élők által lakott területre, mert csak ott tudja kitanulni a szakmát. 

Egyfelől jólesett, hogy végre nem trancsírozni senki senkit, immár az építéssel, a pozitív célokkal vagyunk elfoglalva. Nagyon jól. Kicsit besokalltam a többféle trancsírtól manapság. Másfelől meg, bár átélőként persze, hogy naná, inkább ne történjék semmi, csak éljünk csendes, unalmas békében, de komolyan. De egy zombis képregényben a békében mi az érdekes? Mármint olvasóként? (Én a magam részéről tök simán elborozgatnék a kerti diófa alatti tölgyasztalnál üldögélve úgy az életem végéig, ha lenne kertem, meg diófám, meg tölgyasztalom. Ha lenne tojásunk és volna hozzá sonkánk, csinálhatnánk egy pompás ham and egs-et!)

Persze az előző részben történtekhez képest eltelt néhány év. Carl már nagykamasz, Ricknek dús szakálla van, Jézus már hátrafogja a haját és valami szamurájpáncél-szerű izében lovagol. Mert már, lám, lovagolnak. 

Negan-nak is szakálla nőtt, és ravaszul próbálkozik ezzel-azzal a börtönében, viszont már nem káromkodik olyan ocsmányul.

Rick-ék közössége beterel magához egy öt fős kis csoportot. Ők a kontraszt, hogy micsuda jó élet van, ha az emberek nem egymás kiirtásával, hanem a termeléssel, a termesztéssel, az építéssel foglalkoznak minden téren.

Aggódni nem kell, azért, ez a The Walking Dead, nem múlhat el zombidarabolás nélkül egy kötet, van is belőle bőven itt is. Csak kiszámíthatóbb keretek között. 

A füzet vége viszont rettenetesen odacsap, mondhatom, olyan kis „levegőt nem kapsz”-érzésben. 

SPOILER jön: A csavarban csak két dolgot nem értek
1., Ez a kérdés már előjött a Negan-sztoriban is. Ha van itt még egy nagyon galád csapat, akkor hol az ördögben voltak eddig, ráadásul akkora létszámmal, s hogy a viharba nem akadt velük eddig össze senki, sem? Ha ekkora a létszám, a nagy számok törvénye alapján valakinek már össze kellett volna futnia velük. 
2., Oké, találékonyak, zombi bőrt húztak a fejükre. Azonban ha egy zombiharapás vagy egy zombitrutymóval fertőzött kés elég a fertőzéshez, az egész fejet beborító zombimaradékból készült maszk, hogy a viharba nem okoz nekik fertőzést? A körülmények miatt a fertőtlenítés megoldását nehezen tudom elképzelni és elhinni.
De spongyát rá, a csavar azért pompás!

S a végső csavar simán nem csupán egy naújrafussunkneki-fílinget ad a már lezártnak hitt történetnek, hanem valóban hatalmas elánnal veti bele magát a túlélésért folytatott küzdelem elmesélésébe. 

Ezzel a kötettel nagyon kitöltöttem az időt. Igaziból még nyáron, a nyaralás alatt kezdtem olvasni, közvetlenül a harmadik rész után. Aztán a hamari lelkesedésem ahogy jött, úgy lohadt is le. Nagyon hamar elveszítettem az érdeklődésemet és azon kaptam magamat, hogy egészen mást, másokat olvasok. Ennek oka elsősorban az új karakterek semmilyensége volt. Valahogy még azt sem fogtam fel, hogy melyik férfi, melyik nő (bár manapság szép lassan már a megkülönböztetés is szexizmus). 

De az olvasmánylistámon ott maradt a könyv. Tartósan. 

Persze a Térség sorozattól nem szakadtam el. Ha lassan is, de a végére értem az első három rész filmes feldolgozásának. Ami kimondottan tetszett. Jók voltak a karakterek (teljesen passzoltak az elképzeléseimhez, aki meg nem, az átírta a képzeltemet; Naomi-t például nem félvérnek képzeltem). Jó volt a látvány, jó a tempó, jók az akciók, és fel sem tűnt, hogy voltaképpen nem is volt benne olyan túl sok. Amikor a sorozat végére értem, nekiveselkedtem újra a negyedik résznek. 

Most sem haladtam gyorsan. De azért a nyártól idáig eltelt időt sikerült jócskán lerövidítenem. Így sem száguldottam át a köteten, de először csak arra fogtam, hogy közben megjött egy előjegyzett, csuda érdekes című könyvtári könyvem, és azzal is haladnom kellett, mert esélyes volt, hogy nem fogom tudni meghosszabbítani a kölcsönzését a könyv népszerűsége és viszonylagos friss kiadása miatt. (Nem csigázlak, erről van szó: A liberalizmus kudarca.) De mégsem csak ez volt az oka a lassú haladásnak. 

MICSUDA CIBOLA ÉS MI KÖZE A TÉRSÉGHEZ?

Cibola a dél-amerikai hét aranyváros egyike volt. Először Marcos de Niza, ferences rendi szerzetes számolt be róla. Elmondása annyira felketette a hódító Francisco Vásquez de Coronado kíváncsiságát, hogy expedíciót szervezett Cibola felkutatására, amelyet ő maga vezetett. Cibola végül egy pueblovárosnak bizonyult, nem pedig titokzatos aranyvárosnak. 

A Térség-ben Cibola egy bolygó, túl a titokzatos, az előző részben keletkezett Gyűrűn, amely a titokzatos protomolekula egyfajta galaktikus kapuja az emberiség számára a távolságok legyőzésére. 

A Föld, a Mars és az Öv ebben a kötetben is küzd egymással. Jelen esetben a tét a bolygó birtoklása, illetve a kibányászható lítium tulajdonjoga. Van egy csapat telepes, aki pattant, száguldott, és nekiesett a bolygónak, mint tót az anyjának, gürizett, termelt, logisztikázott és már majdnem megtöltött egy hajót, hogy visszaküldje a Gyűrűn és dőljön a zsé. A Föld legnagyobb vállalata azonban résen van, odaküld egy hajót, hogy érvényesítse a vállalat tulajdonjogát a bolygó felett. A bolygófoglalók elhatározzák, nem adják olcsón magukat. Vér folyik. Majd egyre több. Az eddigi főszereplő, Holden és kis, háromfős csapatát küldik oda moderátornak. Úgysem fog neki sikerülni, gondolják a küldők, mert eddig jobbára csak kirobbantotta a háborúkat, nem megszüntette. 

Holden megérkezik. Folyik a perpatvar. A vállalat hajójának biztonsági főtisztje (kicsit olyan figura, mint a Lázadás a Bounty-n kapitánya, genetikailag vegyítve a Mesterségem a halál táborvezetőjével, hozzáadva egyharmad részt a Híd a Kwai folyón ezredeséből. Képzelheted! A vállalat érdekei minden előtt, ha mindannyian pusztulunk akkor is, és messze nem biztos, hogy pusztulunk. 

Közben, hogy történjen valami, bár van ilyen-olyan populáció, életre kel a telepesek ellen a bolygó: érintésre ölő csigák, egész bolygón körbefutó cunami, szökőár, lelőtt silók, megbénított űrhajó reaktorok (nem tréfa, sodródnak a légkör felé, ahol reaktor nélkül el fognak égni mindhárman, a Roci, a nagyvállalat hajója és a telepesek telerakodottja. 

A történet spékelve van egy lelkiismeretes ám botcsinálta terroristával, egy fülig szerelmes, nagyon okos tudós csajszival és egy kötelességéből józanodó űrhajóskapitánnyal. Ők az új szempontok. (Mert hogy tudvalevő: a Térség-sorozat könyveiben az egyes szereplők szempontjait cserélgetve halad előre a történet.) Nem unszik, egyáltalán nem, dehogy! Csak olyan kis semmilyenek. Vannak, mert kellenek szempontok. 

MILYEN EZ A NEGYEDIK RÉSZ?

Hát, őszintén? Olyan... negyedik rész. Amikor vannak még tervek, be is indult a szekér, megy a sorozat, érdemes energiát bele fektetni, mert fial rendesen, de az invenció már nem árad, csupán patakokban csörgedezik. Ötlet van dögivel, csak végiggondolni, kidolgozni nincsen már kedv. (Nekem erre eklatáns példa a befejező nagyjelenet, amelynek egyik főszereplője a tudós csajszi lesz. Nekem olyan zavaros, ok és indok nélküli az egész, hogy az csuda! Miért pont a tudós néni, miért lesz Miller robottá, miért támadnak rájuk robotok? Miért győztek, ha legyőzték a robotokat? S miért is áll le a bolygó a genyózással? S voltaképpen kik is genyóztak most az emberekkel? Rendben, de izgalmas és látványos volt a végső párbaj, mindenki életben maradt, akinek életben kellett maradnia, naná, és meg van a végső csavar is, hogy legyen hová továbblendülni. 

Ráadásul még némi erkölcsi tanulság is van. Az a fura, hogy most egyszerre három helyről jött ugyanaz. Nem űzöm pedig a kérdést, csak szembejött. Mert az ember  ember, és a legnagyobb szarban is igyekszik a másikat a matéria alá nyomni, ahelyett, hogy összekapaszkodna a másikkal és együtt keresnének kiutat. Ugyanez a probléma köszön vissza a mostanában képregényben sokat olvasott The Walking Dead-ben, és az édeslányom, Szamóca ajánlására nézett, A gyilkos eső című dán sorozatban. Az emberek egymást gyepálják, ahelyett, hogy összefognának. Naná, ahogy az lenni szokott. Aztán a The Walking Dead-ben, meg a Térség-ben csak összekapaszkodnak. (Az Eső-ben még nem tudom, nem láttam, csak az első évadot.) 

Összességében, ahogy mondtam a történet voltaképpen nem érdektelen. De nem túl érdekes. Nem hagytam abba a könyv olvasását. Pedig nagyon könnyen teszek ilyet  De egyáltalán nem akartam mindig, mindenhol olvasni. Ami nálam a legbiztosabb jele annak, hogy valóban érdekel egy könyv. Volt, hogy utazás közben azon kaptam magamat, hogy a harmadik passziánsz-partit játszom, ahelyett, hogy olvasnék. De mégis olvastam tovább. A végéig. 

Szóval az egész olyan, hogy ha szereted ezt a sorozatot, el fogod olvasni, mert ott vannak a kedvenc karakterek, kíváncsi leszel, mi történik velük, miért, s az elsőre kapsz is választ (a másodikra nem), és miközben pereg a történet, jó hosszan, voltaképpen a fele is lehetne, akkor sem lenne kevesebb, és semmi nem lenne megcsonkítva. És kevesebb sem derülne ki semmiről. Mert amkor becsuktam a könyvet, azon tűnődtem, mennyit ment előrébb az össz-sztori? Hát, barátom, egy fikarcnyit sem! Tapodtat sem mozdult. Csak újra izgultunk kicsit a mieinkért, meg az emberiség józanságáért, és lám, nem hiába, győztünk is a végén. Aztán voltaképpen ennyi. 

Csak attól félek, ha ez ilyen volt, milyen lesz a következő három rész, amiről hallottam, olvastam már véleményeket. Mondtam már (ezerszer, persze!), hogy igazából nem szeretem a sorozatokat? 

* * *

De legalább idén,2019-ben elkészült a filmváltozat is, és december 13-tól vetítették is..
Hátha a látvány feledteti a történeti hiányosságokat. Bár nem szokta. 

Az Élőhalottak legzseniálisabb, legkitaláltabb, legátütőbb figurája ez a Negan nevű, barom pszichopata. Erről már írtam hosszabban. Meg is kísértett a gondolat, hogy simán idemásolom annak a bejegyzésnek a szövegét. Most még tűnődöm egy kicsit, megtegyem-e...

Ez a kötet, illetve füzetecske vastagságú képregény teljes mértékben Negan-ról szól. Egész pontosan arról, hogyan lett Negan, olyan, amilyen lett. Illetve, vélem, ez lett volna az eredeti célja. A füzet, logikus módon, az előzmények, pontosabban az utózmányok ismerete nélkül semmit sem mond, vagy csak lepke pukkanat a tavaszi szélben. Mert nem ismerve Negan figuráját, nem tudva, látva, olvasva, ki ő, semmi jelentősége nincsen annak, ki volt egykor Negan. Vagyis hulladék. 

Vagyis, hogy érthető legyen ez az értékelés is, csak másolnom kell egy kicsit önmagamat (Ctrl+C – Ctrl+V). 

ÖNIDÉZET NEGAN-RÓL

Ez a Negan tuti, hogy nem normális! De egy rendkívül összetett, érdekes figura. S azért az is milyen már, hogy ahogyan egy boldog család is tök unalmas sztorinak, addig egy kiegyensúlyozott ember élete is csak a konfliktusaiban érdekes. De egy pszichopata barom, ha eléggé pszichopata és eléggé barom, az bizony, hm, de vacak szó ez ide, de mégsem találok jobbat: rettentő szórakoztató.

 * * *

(Az alábbi, hosszú szakasz az Élőhalottak 18. részének értékeléséből került ide. A későbbi részekben a figura híven hozza saját magát, teljesen nyilvánvalón érződik rajta, hogy alkotók is rettentően élvezik az általuk kitalált alak dolgait.)

Az Élőhalottak legeredetibb, leglenyűgözőbb, legösszetettebb alakját alkotta meg Kirkman és Adlard a személyében.

Nem véletlenül hasonlítottam Hannibal Lester-hez. Mindkettejük alakját valahogy ellenállhatatlanná teszi a bennük levő kiszámíthatatlanság, a magától adódó természetességgel megnyilvánuló brutális kegyetlenségük és mindezekhez jön sziklakemény ellenpontként az intelligenciájuk, ami miatt még hátborzongatóbb figurákká lesznek.

A szerzők még azzal is megfejelték a dolgot, hogy Negan kinézetre egy szimpatikus figura. Akinek még humora is van. Igaz, hogy a humora miatt még hátborzongatóbb. Sőt, amiatt is, hogy a kegyetlensége, ami zsigerből jön neki, nem zsigerből jön, hanem egy természetes eszköz számára a tekintélye és a rend fenntartásához. Vagyis nem tudjuk igazából eldönteni, mennyire pszichopata az az ember, aki egy forró vasalót nyom az egyik embere arcába, mert tiltakozni mert, hogy Negan az ő nőjét használja, de aki a tiltakozás előtt tudta, hogy a forró vasaló kiszámítható kauzalitás, és nem először történik meg a csoport történetében. És aztán az egész jelentet így kommentálja Rick fiának, Carlnak, aki éppen a fogságában van:

– Nézted? Beteg szarság, mi? Biztosan őrültnek tartasz.

Persze, beteg szarság, amit csinál. De rendet tart. Igaz, a rend azt a másik beteg szokását támogatja, hogy több nője lehessen egyszerre, egy időben, mert mindig erre vágyott. Viszont a nők ezért Negan pontrendszerében plusz pontokhoz jutnak, ami kiváltságokat biztosít nekik. Valamit valamiért.

Két másik példa Negan elképesztő józanságára az idiótizmusa közepette.

CARL
Amikor Rick fia, Carl elrejtőzik Neganék teherautójának a ponyvája alá, és egy gépfegyverrel megöli öt emberét, Negan a büntetésén gondolkodik, bár közben nevetve jegyzi meg, hogy Carl azért jól befosatta.
Azzal leveteti Carl-lal a kisfiú fejéről a kötést, majd sokáig nézi a valóban visszataszító sebét, és lelkes, kíváncsi arccal mondja neki:

Mi a faszom ez? Nem csoda, hogy eltakarod a képedet. Undorító! Néztél tükörbe? Megérteném, ha nem. Hányinger, baszki! Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”

Majd amikor meglátja, hogy Carl ép szeméből könny csorog, őszintén megdöbben (látszik az arcán), és elszégyelli magát.

Jaj, baszus! A fenébe is, bocs, kölyök! Nem akartam! Könnyű elfelejteni, hogy még csak gyerek vagy. Nem akartam a lelkedbe gázolni!

Aztán néhány oldallal odébb ezt mondja Carl-nak:

Igazság szerint minél tovább nézlek, annál nehezebben bírok elképzelni olyan büntetést, ami rosszabb lehetne annál, mint amin átmentél,

De hozzáteszi, hogy azért még gondolkodik rajta. Majd végül nem tesz semmit.

RICK
Rick-ék az első találkozásnál megölik Negan jó pár emberét. Rick bár együttműködő, de cseppet sem barátságos és szolgai. Amikor Negan viszi vissza Carlt Rick-ék kis városkájába, és útközben összefutnak, Negan megereszt egy rosszt poént („Baszki, alig várom hogy meglásd, mi lett a kisfiaddal!”), mire Rick azonnal lefejeli. Negan erősebb, nagyobb darab,rövid küzdelem után, leállítja Ricket, aki még beleharap a karjába, és ezt mondja:

Rosszul válogattam meg a szavaimat. Másként kellett volna fogalmaznom. Mondjuk: „Alig várom, hogy meglásd a fiadat, mert a haj szála sem görbült.” Elismerem, szemét voltam. Az én hibám.

Aztán nagyon józanul hozzáteszi:

Bár nem teljesen értem, mire fel ez a gyilkos tekintet. Kurvára nem. Visszaadtam a  fiadat, és egyetlen csont sem görbült meg a fején. Hehe! Csontot mondtam hajszál helyett, és még csak el sem mosolyodsz. Mindegy! Szerintem jó poén volt, te kiégett pöcs! Visszakaptad a seggfej fiadat, aki több emberemet lelőtte... Megölte őket, baszki... És semmi baja nem lett.
És rólam se feledkezzünk meg! Mibe, hogy ha te kaptad volna az a verést, amit az előbb én, megpróbáltad volna megölni azt az illetőt! Azám! Nem úgy, mint én! Különleges természet vagyok: nem lehet felzaklatni. Még Lucille is eldobtam miattad. Tudod te, mennyire utál a porban heverni? Mint az amerikai zászló. Ilyet nem csinálunk, ez tiszteletlenség! És erre mi van? Jó fej vagyok mint kúratlan kurva az ingyenes kupiban. Szerinted azért hajbókol előttem ez a sok kis közösség, mert ázsiai, amerikai fejeket verek be a baseball-ütővel. Így nem lehet barátokat szerezni. Azért állnak be a sorba, mert szolgáltatást nyújtok, vigyázok rájuk. A Megváltók vagyunk, nem a Kinyírjuk A Haverodat, Hogy Utálj Mint A Szart-klub. Megöljük a cimborádat, ha nem dolgozol velünk?! Meg hát! Szerintem ezt már kielégítően tisztáztuk. Most azt is láthattad, hogyha együttműködsz, mint azt szerintem éppen teszed, akkor még a fiadnak sem esik bántódása, pedig legéppuskázta egy csomó emberemet, mert ennyi esze van.

Egy emberének elmagyarázza azt is, hogy eszébe sincsen megölni Rick-et, sőt, mindenáron életben akarja tartani, mert Rick tartja össze a kis közösségét. Ha ő nem lenne, széthullana minden, és ha széthullana minden, akkor kitől szednék be a járandóságukat? Ricknek élnie kell, hogy a Megváltók is jól élhessenek. Ilyen egyszerű. És ilyen logikus.

Hát, oké! Szerintem jó irányba haladunk. Nagyon faszányosan érzem magam! Remélem, egy dolog mindenkinek kristálytiszta, szerettem volna ha átmegy az egyértelmű üzenet, ami a következő: velem lehet értelmesen beszélni. Kibaszottul normális tudok lenni. Sokkal szívesebben vagyok az... Nem örömből teszek rosszat másokkal. Azért csinálom, mert valahol meg kell húzni a határokat. Mindenkinek tisztában kell lennie a következményekkel. Nem élvezem. Lucille mondjuk... De szerencsére nem ő főnök.

Amit mond, logikus, van benne rendszer, bármennyire őrült beszéd is. De a szerzők hihetetlen ügyességét dicséri, hogy egy-két tagmondat mégis nagyon ügyesen figyelmeztet, hogy Negan nem teljesen épelméjű. Figyeld csak, mit mond Carl-nak: „Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”
Mint egy naiv, lelkesen és tapintatlanul érdeklődő kisgyerek.

Vagy az utolsó idézetben az az apró kis utalás Lucille-re, a szögesdrótba csavart baseball-ütőjére, amit nőként, uralkodóként kezel, s amivel pépesre verte az előző részben Rick emberének, Glenn-nek a fejét. Elárulja, hogy Lucille élvezi a borzalmakat. De nem Lucille irányítja őt, hanem ő Lucille-t. Igen, még mindig egy baseball-ütőről beszélünk...Egy megszemélyesített baseball-ütőről. De Negan még a megszemélyesítést is egyfajta poénnak fogja fel, miközben vérkomolyan ragaszkodik Lucille-hez.

– Elnézést a zavarásért, Negan! A kocsiban hagytad Lucille-t, és tudom, hogy idegesít, ha nincs veled.
– Senki más nem nyúlt hozzá, igaz?
– Nem, uram!
– Gyengéd voltál vele, kedves?
– Ööö...
– Úgy bántál vele mint egy hölggyel?
– Erm... Igen!
– Kinyaltad, ahogyan egy hölgyet kell?
– Hát... izé...
– Csak szórakozok veled, baszki? Hogyan nyalnál ki egy baseball-ütőt? Na, takarodj a picsába!

S ez az ellentmondásosság, ami valóban hihetőn hús-vér szereplővé teszi Negan-t. Kiszámíthatón kiszámíthatatlan, de mint láttuk, vannak elvei, amikhez következetesen ragaszkodik. S a kiszámíthatatlanságában rendszer van. Brutális barom, de a brutalitásának célja van, nem cél, hanem eszköz a számára. És elvei vannak. Például a nemi erőszakot semmilyen körülmények között nem tűri, még a saját embereitől sem.

 * * * (Idáig az önidézet) * * *

NEGAN MÚLTJA

Vélem, hogy a fentiekből kiviláglik, mennyire összetett, ihletett vérnösző barom figurát hoztak össze az alkotók. (Bevallom, ahogy már mondtam, a filmsorozat annyira nem érdekel. de azt hiszem, Negan figurája miatt mégis meg fogom nézni.) 

Negan egy hihetetlenül összetett, logikusan gondolkodó, humorérzékkel bíró, teljesen konzekvens figura, aki törvényeket alkot és hajt végre, elvei vannak, tartja is magát az elveihez. De akinek meg sem kottyan, ha ölni vagy kínoznia kell valakit. S bár szeretnénk hinni, hogy mégsem beteg, de néha elszólja magát, még ha a Lucille-re is keni a saját kegyetlenségét, vagy amikor utólag belátja, hogy túlment egy határon, de racionalizálja a vérszomját. És a racionalizálásban jobbára van is logika. 

Talán az a legfélelmetesebb a figurájában, hogy az olvasó, néző azon kapja magát, hogy bőven talál szimpatikus vonásokat ebben az emberállatban, miközben tudja, hogy minden, de minden ponton, megnyilvánulásában viszolyognia kellene tőle. 

Nagyjából Negan az egyetlen az egész The Walking Dead-ben, aki mosolyog. A legtöbbször őszintén. A reakcióiban pedig van valami kisfiús báj: amikor nem érti, miért bántják, miért nem értik meg, amikor a körülményekhez képest pedig ő milyen rendes, mennyire megérthető, és milyen igazságtalan a világ! 

Szóval minimum ezek hátterén is teljesen érthető, hogy a szerzők ennek a figurának külön csináltak egy füzetet. Senki más nem érdemelte ezt meg a huszonrészes sorozat alatt. Negan méltán. 

A sorozat két alapszerzője még segítséget is kapott a mellékszál megalkotásához Cliff Rathburn személyében, aki jegyzett Marvel-grafikus. 

Ami feltűnő, hogy az Itt van Negan! nagyon vékony füzet! Amíg egy WD-sorozatrész százharmincvalahány oldal, addig ez hatvannyolc. 

Vagyis a hatvannyolc oldalhoz három ember kellett. Nem lenne ez baj. A baj az, hogy egeret szültek az elefántok. Az Itt van Negan! annak az elbeszélése lenne, miért teljesedett a zombiapokalipszisben pszichopata vérbarommá az egykori ember? Ki volt Negan a járvány kitörése előtt? Hogyan élt? Vajon már akkor magában hordozta a későbbi személyiségi jegyeit, voltak jelei annak, hogy micsoda félelmetes faszkalap lesz belőle? 

Jó, én egyébként teljesen elfogadom, hogy egy ember hagyma-rétegeinek a felfejtése nagyon nem könnyű, ha egyáltalán megoldható feladat. Ezért tetszik Peter Schaffer Equus című drámájában az egyik főszereplő végső monológja. A pszichológus azon gondolkodik, tépelődik, vajon miért és hogyan állnak össze egy ember életében a tapasztalatok, élmények személyiséggé? S miért pont azok az élmények, tapasztalok lesznek meghatározókká, amelyek azokká lesznek? S miért úgy kapcsolódnak össze a dolgok, ahogyan összekapcsolódnak, és miért azok kapcsolódnak össze, amelyek összekapcsolódnak? 

Elvileg és gyakorlatilag tehát erről szól az Itt van Negan! Csakhogy olyan lett ez a hatvannyolc oldal mint az Itt van Negan! című képregény kivonata, szinopszisa. Odacsapott jelenetkék egy obszcénul szabad szájú tornatanárról, aki csalja a feleségét, majd összeomlik, amikor az rákos lesz.  A későbbiek ismeretében, visszafejtve logikus minden, ami ebben a füzetben történik, még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem következnek belőlük a későbbi despota baromvezér személyiségjegyei.

De mégis, az árnyalatok kimaradtak. S egyáltalán: olyan elképesztően átabota az egész. Van, hogy képkockák között hosszú idő telik el. Érezhető, értelmezhető, de olyan kis fura. Rohanunk valahová? Sietnünk kell? Valamiért lehetetlen Negan jellem(vissza)fejlődését szépen, ráérősen végigkövetnünk? S muszáj a saját képzeletünkkel kitölteni a hiányokat, a lukakat, az űröket? Nem baj, csak szóljanak, hogy a jogdíj fele az olvasót illeti, mert nagyon vastagon hozzá kell tennie a maga részét az egészhez, hogy egészet kapjon. S itt most arról van szó, hogy az alkotók helyett kell dolgoznia.

A múltkor láttam egy pólót a Tesco-ban. Jó kis darab volt: kafa kék, olyan kőmosott fajta. A levarrásoknál nem úgy oldották meg a szegélyt, ahogyan az lenni szokott, kétszer visszahajtva, kétsoros varrással, hanem valahogy úgy, hogy megvolt a kétsoros varrás, de az anyag széle, apró, pici rojtokkal a felszínen maradt. Valami laza tépettség benyomását keltette messziről.
A baj csak az volt vele, a fantasztikus kőmosottság, a kafa-kék ellenére, hogy közelről már nem laza tépettség fíilinget nyomott, hanem pusztán a trehány munkáét. Miközben tulajdonképpen nem volt az. Vagyis a munka alaposabb volt, mint a végső hatás, amit a póló árasztott magából. Na, ez az, ilyen ez a Negan-elősztori is. De ilyen ám. Voltaképpen nehéz belekötni, de mégis úgy felületes, semmitmondó az egész, ahogyan van, miközben, ha belegondolok, tulajdonképpen ott van benne minden, ami egy jó sztorihoz elég lett volna.

De nagyon nem jött össze... Komoly kérdésekre nincsenek válaszok (pl. tulajdonképpen miért is kezd el Negan ölni?), de mégis, összeáll a kép, csak olyan kis slendriánul. És ez így megy az egész füzeten keresztül. Kár érte, Negan figurája sokkal többet érdemelt volna!

Világéletemben pacifista voltam. Soha nem ütöttem meg komolyan senkit, soha nem verekedtem élesben, a legkomolyabb erőpróbám kiskamasz koromban az erőfitogtató birkózás volt a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mögötti kis füves téren. Jó, lefogtam egyszer apámat, amikor majdnem kést mártott az egyébként nem szeretett nevelőanyámba, és a seregben (nem tudom, miért nekem szóltak: „Moha, gyere, a Kisbalogh öli a Fodrászt!”) megmentettem egyszer a Fodrász életét: Kisbalogh éppen belé szúrta volna bicskáját, én meg egy pillanatra lefogtam, ami elég volt ahhoz, hogy a Fodrász elfusson, a következő pillanatban meg a torkomnál volt Kisbalogh kése. Alig tudtam kinyögni: „Bazmeg, ha leszúrsz, ki a faszom ad neked kávét holnap reggel?” Én voltam a tisztipincér, és reggelente a legénységnek is főztünk kávét. A legjobb mondat volt. Aznap este egy szál gitárral és két kanállal játszott cigányzenére rúgtunk be Kisbalogh vodkájától. De mondom, soha nem verekedtem igazán. Nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy kelljen.

Egyszer elvi vitába kavarodtunk szerelmetesfeleségtársammal (SZFT). Ő felvetett egy fiktív helyzetet, mit tennénk, ha hazaérve vérfürdő van a lakásban, a hazatérőn kívül mindenki vérbe fagyva heverne itt-ott? A gyilkos meg ott van még a lakásban. Nekünk meg eleve adott valami fegyver. A vitát SZFT nyerte meg. Ma már nem is vitáznék vele, olyan egyértelmű lenne a reakcióm. És érthetetlen, hogy akkor, amikor a fikció felmerült, vitáztam. De ma is pacifistának, békekeresőnek tartom magamat. Néha túlteng bennem az empátia, de már tudom, hogy ez nem feltétlenül dicséretes.

Nyilván nem éltem még egy disztópikus világban, ahol zombik vadásznak rám, vacsorának képzelve, és élők lesik, mim van, amit bármi áron elvehetnének tőlem. Valószínűleg gyors lenne az erkölcsi elveim alakulása. Vagy még gyorsabban meghalnék, ha nem.

***

Akkor most benne vagyunk a sűrűjében! Ugyebár. Itt a háború közvetlen bevezetése, majd maga a háború és a háború vége. Mivel ahogy az előző résznél már utaltam rá, ez a cselekmény-egység egyetlen nagyobb egységet alkot, nem látom értelmét, hogy darabonként értékeljem a köteteket. A cselekményt tulajdonképpen vezető és uraló Negan-ról hosszabban írtam a 18. résznél. Zseniálisan megalkotott figura.

Érdekesség, hogy a 20. rész borítóján a szerzők között felbukkan egy új név: Stefano Gaudino. Gaudino, ahogy nézegettem, ki is ő, velünk marad a történet folytatásaiban. Nem tudom, mennyire a felbukkanásának köszönhető, de a 20. rész dinamikája valahogy megváltozott az előzőekhez képest: feszesebbé, filmszerűbbé vált a cselekmény, többször van helyszín és cselekményváltás. Igaz, a szereplők és a helyszínek is megszaporodtak.

EMLÉKEZTETŐ

Azért, hogy képben maradjunk, tekintsünk icipicit vissza. Rick és csapata rábukkan egy nagyobb, békés, termelő közösségre, Hilltop-ra. Rick már az együttműködést tervezi, de kiderül, máködhet, de semmiképpen nem lesz zökkenőmentes. Nem Hilltop-on múlik a dolog, hanem a Hilltop-ot is sakkban tartó Megváltókon és főleg pszichopata vezetőjükön, Negan-on. Rick látszólag belemegy az egyezségbe Negan-nal, de a háttérben, úgy, hogy még a övéi közül is csak nagyon kevesen tudnak róla, máris az ellenállás, a Negan-nal való végleges leszámolást szervezi. Kiderül, Rick-éken, Hilltop-on és a Megváltókon kívül van még egy közösség a közelben: Ezékiel király társasága. Ezékiel sajátos figura, egy rasztahajú néger fazon, aki élő tigrist tart. (A 19. kötet borítóján a jobbra álló figura.) Ezékiel azonnal rááll, hogy egyesüljön Rick-ékkel és Hilltop-al a Megváltók ellen. A 19. részben bontakozik ki az összefogás ereje, és tör ki a voltaképpeni komoly konfliktus. Ennyit az előzményekről.

A HÁBORÚ KÖZVETLEN ELŐZMÉNYE

Több kötet értékelésében írtam, hogy egy-egy rész egy-egy adott erkölcsi kérdésről is szólt az élők és a holtak kaszabolásán túl. A Negan-affér kezdetével a történet teljesen átment akcióba, az erkölcsi kérdések parkolópályára kerültek. Ebben a történet-folyamban máshová kerülnek a súlypontok. Az eseményeket egyfelől teljesen leuralja Negan pompásan kitalált és vezetett alakja. Nagyon lelkes vagyok a megteremtett alakkal kapcsolatban, nem tgadom. Úgy sátáni alak, hogy közben teljesen megérthető ember marad, voltaképpen teljesen helyes célokkal, és piszokul nem érthető, hátborzongató, ám felettébb eredményes és meglepő módon átgondolt módszerekkel.

A 19. rész bemutatja a háború közvetlen előzményét. Negan és az emberi meglátogatják Rick települését. Korábban jönnek, mint ígérték, Rick még begyűjtő körúton va, és nem mellesleg a háborút szervezi. Amíg Negan és az emberei várják, hogy visszaérkezzen, Negan-t megkörnyékezi a városka előző vezetőjének a fia, Spencer. Aki nem nagyon nem ért egyet Rick módszereivel, terveivel. Ezért is kerülgeti Negan-t. Felajánlja neki, hogy ha Negan eltávolítja Rick-et, akkor ő, Spencer nagyon együttműködő vezetője lesz a közösségnek.

– Ha ennyire át akarod venni a hatalmat, miért nem nyírod ki Rick-et te? Megmondjam? Mert nincs elég vér a pucádban!

– mondja Negan, majd egy laza mozdulattal kibelezi Spencert.

– Ó, kellemetlen! Tévedtem. Van itt vér bőven. Fröcsög mindenfelé. Hogyan tévedhettem ekkorát?

– kérdezi vérfröcskös arccal, enyhe mosollyal, tágra nyílt szemmel. Ebben a jelenetben benne van minden. Ahogy abban is, hogy egszerűen nem érti, Rick miért van felháborodva, miért nem hálás neki Spencer kibelezése miatt, hiszen csak egy árulót végzett ki.

A nyílt konfliktus akkor robban ki, amikor Negan-ék elindulnak a teherautójukkal hazafelé, és Andrea, Rick mesterlövésze és szerelme kilövi a sofőrt. Rick a még félig nyitott kapun négy emberével a teherautó felé rohan, hogy rövidre zárja a Negan-konfliktust. Azonban mint kiderül ismét elszámította magát és alábecsülte az ellenfelet. Negan mesterlövészei egyszerűen kilövik a kezükből a fegyvert.

– Hogy lehetsz ennyire kurvára ostoba? Te vagy itt a góré, valamit csak tudnod kéne? Tényleg azt hitted, nincsen fegyverünk, mert egyet sem láttál? Még mindig puskával ölitek a halottakat? Mi a fasz bajotok van nektek? A lőfegyvert a sokkal veszélyesebb, de kevésbé gyakori élőkre tartogatjuk, akik gondolkodnak.

– mondja Negan Rick-nek az eldurvult helyzetben. Nem akarok mindent elmondani, nehogy már utálva legyek, van itt esemény rendesen. A lényeg, hogy Rick és négy társa megússza Negan közvetlen, helyi bosszúját, a Jézus becenvű hilltop-i fószer és Ezékiel jó tempóérzékkel érkezik. Az utóbbi a tigrissel. Ezékiel hagyja elmenekülni Negant, mert tisztán látja, hogy az adott szituációban jobb, ha menekülnek mint ha felismerik, hogy még mindig túlerőben vannak.

Negan összehívja az embereit és beszédet tart nekik. Hatalmas poén a szövege és az azt követő reakciók látványa.

A HÁBORÚ

A Rick vezette háború az összefogásról szól. Arról, hogy a megosztottság alávetettséget eredményez. Arról, hogy tervezni kell, a másik fejével kell gondolkodni. Közhelyek, persze, hogy azok. Ahogy az is, amit a Jézus becenevű fickó megfogalmaz Ricknek.

– Szerinted röhögnek rajtunk?
– A Megváltók? Ha igen, teljesen hülyék.
– Nem ők. – Élőhalottak támolyognak a háttérben. – Ha tudnának röhögni, szerintem most megszakadnának. Mindenhol ott vannak. Minden sarok mögött ők lesnek ránk, hogy megöljenek és felzabáljanak. Erre mit teszünk mi? Egymást gyilkoljuk. Megkönnyítjük a dolgukat.

Írtam már, ez is közhely: vajon milyen lenne az élet, ha nem egymás ellen játszanánk, hanem mindegyikünk azt keresné, azt cselekedné, ami a másiknak is jó? Ha nem csupán a pillanatnyi önérdekünk focizna, ha nem csupán a saját érdekeink, kényelmünk számítana? Ha nem gyűjtögetnénk olyan szorgosan szorgosan a személyes sérelmeinket mint méhecske a virágport? Ha nem ragaszkodnánk az akár valós, akár vélt igazságunkhoz? Ha lényeges lenne, mit érez a másik, ha nem játszmákban élnénk, ha összefognánk, hogy ne csupán nekünk legyen jó, hanem mindenkinek, aki körülöttünk él? Ha lenne bennünk bátorság az őszinte bocsánatkérésre és főleg a változtatásra, az újrakezdésre és a lehetőség megadására?

Még ekkor is lenne elég tere a félreértéseknek, a rossz megfogalmazások miatti feszültségnek. Ám micsoda világ lenne, ha tudnánk, hogy a másik, bár hibázhat, nem ellenünk dolgozik, nem a kárunkat, hanem a javunkat akarja! Micsoda világ: Isten országa. Ha nem egymást gyilkolnánk, ha nem azt segítenénk elő, hogy a minden sarok mögött minket figyelő démonaink felzabálhassanak azáltal, hogy felzabáljuk egymás idejét, energiáját, idegeit, nyugalmát, kényelmét, békességét, életét. Röhögnek, hogy gyűlik az ölési vágyunk (ahogy Gyökössy Endre írta: gyűl-ölet, gyűlik az ölni vágyás), az elvevéssel vagyunk elfoglalva az adás helyett, az önzéssel a szeretet helyett. Ah, csak merengek, álmodozom, és egyre a Deákné vászna jár az eszemben...

Rick-ék terve jó. Ám már a háború első felében (a 20. részben) nagy veszteségeik vannak. A részletekbe nem is megyek bele: a háború egy véres ötletkavalkád, oda-vissza, borzalmasabb és még borzalmasabb részletekkel, sok halállal. Miközben a történetbeli Jézus szavaitól nem tudunk szabadulni: elkerülhetetlen a Negan-nal való leszámolás, de miért, miért kell az élőknek az élőket halottá tennie? Miért kell az élőknek a halált elősegíteni, ahelyett, hogy minden erejükkel az élet megmentésén fáradozhatnának?

A HÁBORÚ VÉGE

Viszonylag sokat vártam, hogy a könyvtárban felbukkanjon a sorozat 21., a nyílt háború befejezését tartalmazó kötet. Mivel sokat vártam rá, és minél többet vártam rá, annál nagyobb lett bennem a várakozás. Ahogy az lenni szokott. Felfokozódott ennek a kötetnek az értéke. S a felfokozódás következtében lett viszonylag nagy a csalódásom is. 

A 21. kötettel véget ér a háború. Vannak rendesen áldozatok, cselek, csavarok. Lehet izgulni ezért is, meg azért is (persze leginkább Rrick-ért), van benne adok-kapok rendesen. A csata végső kimenetele, ismerve az eddigi történetet, egyáltalán nem volt kétségtelen, bármi megtörténhetett volna. Miközben persze az ember gyereke reménykedik, hogy ha az életben jobbára nem is, legalább itt, a történetben nem hiába drukkolunk. 

S nem is tudom... A befejezés, ha akarom, szép. Ha akarom polkorrekt. Ha akarom elgondolkodtató. Ha akarom, baromság. Vagyis nem rossz. Ráadásul úgy zár le valamit, hogy nyitva hagy mindent. A magam részéről azt hittem, a Rick-es történetfolyam itt teljesen véget ér, de lám, esélyes, hogy mégsem.

Viszont bevallom, nem tudom, mennyire érdekel a folytatás? Ahogy többször mondtam már, a végtelen, rétestészta sorozatokat nem szeretem, mert a többszöri álkonfliktusokon keresztül a vége úgyis mindig a kifulladás. Na, jó, persze azért, ha már ott volt a könyvtárban, leemeltem a polcról a 22. és a 23. részt, és mindkettő jött velem haza. 

A hosszú felvezetés után bizony olyan kis laposkás lett ennek a Negan-háborúnak a vége. De hát voltaképpen az életben a legtöbb történet valami banális semmiséggel ér véget, az élet, a sors, a jó Isten ritkán szereti a drámai megoldásokat. Persze, van ilyen, de a legtöbb esetben mégsem így történik. Azám, csakhogy az egész Élőhalottak-sorozat egy drámai ötlettel, drámai felvezetéssel kezdődik. Majd ugyanígy folytatódik. S végig drámai megoldásokkal él. Éppen ezért valami drámaibb befejésre vágyott a kicsi figyelmem. Itt volt ez a Negan-konfliktus, sok köteten át, s valami olyan kis banális lett a megoldás, hogy csak úgy lestem. 

Ezzel együtt a befejezés kérdése, amely gyakorlatilag a halálbüntetés feletti gyakorlati töprengés, persze jócskán felvett gondolkodni valót. Ahogyan az is, hogy az olaszliszkai tanár-lincselés főkolomposát, nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből, ismét kőrözés alá helyezték. Vagy ami a héten történt: a gyermekei anyját kalapáccsal verő barmot szintén kiengedték, ő meg hamarjában nem tudva mit kezdeni a feszültségeivel, két gyerekét megfojtotta, majd magával is végzett. A mai, divatos felfogás szerint mindez annak a bizonyítéka, hogy a börtön nem segít az elítélteken, csak még nagyobb gazemberi tudással, és még nagyobb feszültségekkel jönnek ki onnan az emberek. Vagyis a börtön csak generálja a későbbi problémákat, nem pedig a megoldást jelenti. Ez az utóbbi mondat viszont megint elgondolkodtat a történet befejezése felett. 

Ami nekem legalább annyira indokolatlan és kérdéses lett, annyira gyakorlatiatlan, ésszerűtlen, életszerűtlen és hiteltelen mint például a Beszélnünk kell Kevinről című könyv utolsó pár oldala. 

Én meg most afelett töprengek, hogy mennyire hergeltem bele magam abba, hogy kiszerettem a sorozatból. Vagy sem. 

4/5

(2019)

PATRICK J. DENEEN NEVÉT,

úgy gondolom, csak nagyon kevesen ismerik hazánkban. Az értékelés végén idézet Mandiner-cikk bevezetőjében a következőt olvashatjuk róla:

„Patrick J. Deneen (1964): a Notre Dame Egyetem (Indiana) politikai filozófia professzora. A Rutgers Egyetemen végzett, tanított a Princetonon (1997–2005) és a washingtoni Georgetownon (2005-2012). Szakterületei közt szerepel az ókori és az amerikai politikai gondolkodás, a demokráciaelmélet, a politikai teológia. „Katolikus kommunitáriusnak” is szokták nevezni, konzervativizmusa ugyanis eltér a főáramú amerikai jobboldalétól, s közelebb áll az európai tradicionalizmushoz. Rendszeres szerzője a First Thingsnek, az American Conservative-nak és a Front Porch Republicnak.”

 Patrick J Deneen írt egy könyvet. Magyarul is megjelent. Ez az, aminek az értékelését jelenleg olvasod. Ugye, a címe az, hogy A LIBERALIZMUS KUDARCA. Ami elsőre meglepő cím. Ugye? Vajon miért lenne kudarcos a liberalizmus? És kit érdekel manapság, ha az is? Tartok tőle, hogy keveseket. Deneen könyve pedig nagy eséllyel jobban érdekli a nem liberálisokat, mint azokat, akiknek valójában íródott. De ez persze csak hasra csapott gondolat. És benne van a pakliban az is, hogy még némely kritikus szemmel olvasó liberálisok is eltöprengenek-e felette. Legyünk naivak és optimisták: higgyünk benne!

Bár ahogy öregszem, egyre inkább az a meglátásom, és ezt sajnos valahol ez a könyv is megerősíti, hogy az ilyen-olyan szekértáborok egyfajta identitást is jelentenek manapság az embereknek. Pótközösséget az elveszett valódi közösségek helyett (amikről ez a könyv is sokat mond). Ilyen pótközösséggé lehet a politikai és ideológiai hovatartozás, a futballcsapatokhoz való ragaszkodás, de még egyes művészeti ágakhoz, vagy a művészeti ágon belüli stílusokhoz való merev kötődés is.

A LIBERALIZMUS A SAJÁT TÖRTÉNELMEMBEN

Írtam már máshol, hogy azt állítják az okosok, aki fiatal korában nem liberális és idősebb korára nem lesz konzervatívvá, azzal valami komoly baj van odafönt. Persze, én is liberális voltam. Naná!

Vívtam a magam apró harcait elsősorban a kikövetelt tekintélyek ellen. Képtelen voltam felfogni, miért kellene valakit tisztelni csupán csak azért, mert több évet élt mint én? Miért kötelező fejet hajtani egy adott politikai irányzat előtt, amikor semmi fejhajtásra méltót nem találok benne? Felhorgadt bennem mindig a kiérdemeletlen tisztelet megkövetelése ellen a harag.

A vallásokat merevnek és hazugnak gondoltam. (Ezen nem segített sokat Gőz dédimama komoly teológia érvrendszere sem: „Ne káromold az Istent, mert eltöri a lábadat!” Már tizensehány évesen sem értettem, vajon milyen logika szerint függ össze a kettő?) Viszont egészen fiatal koromtól éreztem mégis valami vonzalmat a vallás lényege iránt. Ennek első, megfogalmazható kezdete Zeffirelli filmje, a Napfivér, Holdnővér volt. Aztán úgy hozta az élet, a Gondviselés, hogy tizenhét évet lehúztam egy protestáns kis közösségben, előadásokat tartottam, könyveket írtam, újságot szerkesztettem, Biblia-köröket tartottam. Ugyan a közösségbe már nem járok, nem tartozom hozzájuk, de ennek nem alapvető ideológia oka van. A hit megmaradt.

Kamaszkoromban a legfontosabb dolognak a szerelmet és a barátságot gondoltam. (Mondjuk ez a mai napig nem változott. Csak éppen a barátaim megfogyatkoztak. Jobbára külföldre mentek, de van, aki meghalt.) Viszont világéletemben monogám voltam. Egyetlen lányt csaltam csak meg, és azt a mai napig is szégyellem. És csak egyetlen máshoz tartozó nővel volt futó viszonyom: azt meg a mai napig bánom és szégyellem. Az elköteleződést, a kitartást, a hűséget mindig alapvető erénynek tartottam. De a szerelem a tudatomban mindig két és csak két különböző nemű ember kapcsolataként élt. A hippik szabadsága ezért vonzott és taszított is egyben. 

A család értékével nem voltam igazából tisztában. Talán mert a szűk családi életem eléggé hiányos és zajos volt, de nagyon irigyeltem az egyik aktuális barátnőm családját, mert bár láttam a működésbeli bajokat, de ennek ellenére összetartónak tűnt a csapat, minden feszkó ellenére szerették egymást. Szerettem volna valami hasonlót létrehozni, ha odáig jutok. Sikerült is, meg nem is.

A magam szűk életében elementáris szabadság-vágy tombolt bennem. Apám életét beszűkültnek, kényszerűnek, szürkének tartottam. A mindennapi mókuskerék taposómalmát kilátástalannak és lélekgyilkosnak.

Nem is folytatom. Bár a gyökérben is ott volt az egészséges növény genetikai kódja, hosszú évek teltek el, mire alapvetőn változott a szemléletem. Megöregedtem. Konzervatív lettem. Bármit is jelentsen ez a szó. Mert Deneen-t olvasva már azt is tudom, hogy nem feltétlenül azt jelenti, amit én értek alatta. Meg azt sem, amit általában értenek. 

A LIBERALIZMUS NEM MÁS MINT ÖNURALOM

A fenti mondat ilyen-olyan formában többször előfordul a könyvben. Természetesen nem a mai liberalizmusról, pláne nem a gazdasági neoliberalizmusról beszél, hanem klasszikus liberalizmusról, amely az ókori filozófián, demokrácia-elméleten alapszik. Azokból az időkből, amikor az erkölcs szerves része volt az életnek, és Emberré lenni azt jelentette, hogy életté tenni az erkölcsi alapelveket. Mert az erkölcs közösséget épít. 

Ezzel szemben, mondja Deneen, a modern liberalizmus fő mondanivalója az egyéni szabadságjogok mindenek elé és fölé helyezése. Akkor is, ha az egyéni jogok az erkölcsi szabadosságon, az individuum egyedi érdekein alapszanak, s így rombolják a közösséget. 

Mert a modern liberalizmusnak nem célja a közösség építése. Ezért kultúra-ellenes. Ezért felesleges, nevetséges számára hagyomány, értelmetlen a nemzet fogalma és fordult ki magából a család intézményének az értelmezése. Az individuális gondolkodás megteremtette a maga gyümölcsét: micsoda ellentmondás, hogy a közösségi oldalak kora mennyi sehová és senkihez nem tartozó embert teremtett.

Tocqueville a demokratikus állampolgárság korábbi, az amerikai liberalizmus létrehozása előtt kifejlődött gyakorlatait figyelte meg. Szerinte ezek még a letelepedés puritán gyöke- reire vezethetők vissza, konkrétan pedig a keresztény szabadságfogalom széles körben elfogadott értelmezése áll mögöttük, amely tulajdonképpen a demokratikus gyakorlatok inspirációs forrása. Az amerikai demokrácia elején a szerző idézi Cotton Mather Magnalia Christ Americana, or the Ecclesial History of New England (Magnalia Christ Americana, avagy Új-Anglia egyháztörténete) című művét, mivel az „a következő szép meghatározását adja a szabadságnak”:

„Ne csapjuk be magunkat a tekintetben, mit kell értenünk függetlenségünkön. Létezik ugyanis egyfajta romlott szabadság, mely az állatok és az emberek körében egyaránt elterjedt, s lényege, hogy mindazt megtegyük, ami jólesik. Ez a szabadság nem ismer el semmiféle tekintélyt; leráz magáról minden szabályt; az effajta szabadsággal önmagunkat alázzuk meg; ez a szabadság ellensége az igazságnak és a békének; Isten is fellépett ellene! De van egy- fajta polgári és erkölcsi szabadság, amelynek ereje az összetartásban rejlik, és amelyet magának a hatalomnak is feladata óvni: annak szabadsága ez, hogy félelem nélkül megtegyük mindazt, ami helyes és jó. E szent szabadságot minden viszontagság közepette meg kell védenünk, és ha kell, életünket is kockára kell tennünk érte.”

Tocqueville helyesen idézi fel a szabadság mint felhatalmazást („mindazt megtegyük, ami jólesik”) valamint az önfegyelemből – vagyis a jó önkéntes választásából – eredő szabadságfogalom közötti, a klasszikus antikvitásra visszavezethető különbséget. Ahogy elismerően nyilatkozik a szabadság klasszikus és keresztény értelmezésének korabeli változataival kapcsolatban is. Ezek szerint a szabadság „a helyes és jó” eszméihez kapcsolódó cselekedeteket jelent, így nem egyenlő azzal a liberális elképzeléssel, amely szerint szabadnak lenni annyit tesz, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk – legalábbis amennyiben nem okozunk másoknak fizikai sérülést. Ahogy a Mather-idézet sugallja, a szabadság bizonyos formája összefér az autoritással, méghozzá egy olyan felhatalmazáseszménnyel, amely a társadalmat azon elv alapján kívánja formálni, hogy a polgárai a döntéseikben és cselekedeteikben lehetőleg a „helyes és jó” felé törekedjenek.

Miközben a liberálisok a társadalom ilyen tekintélyalapú berendezését a szabadság ellentéteként – afféle „puritanizmusként” – értelmeznek, Tocqueville megértette, hogy e szabadság politikai változata természetes módon együtt jár a demokratikus gyakorlat egy speciális fajtájával. A „szabadság szép meghatározása” inspirálta demokráciához az önszabályzás fegyelme, különösen a politikai és személyes önkorlátozás nagy kihívást jelentő gyakorlata szükségeltetik. Az egyéni vágyakat és célokat a közjó érdekében kell megzabolázni, amelyet a polgártársainkkal való folyamatos interakciókon keresztül ismerhetünk meg. Mi több, Tocqueville leszögezi, hogy az én mint „individuum" eszméje teljesen átértelmeződik ezeken az interakciókon keresztül: „Az érzelmek és az eszmék csak akkor újulnak meg. a szív csak akkor hevül, az emberi szellem csak akkor fejlődik, ha az emberek kölcsönösen hatnak egymásra.” 
(201–202.)

A multikultúra egy semmit nem jelentő fogalom, mert egy kultúra az mindig köt valahová, gyökereket, viselkedésmódot, kötelezettségeket jelent. A multikulturális társadalomban ezek közül gyakorlatilag egyik sem jelentkezik. 

– El kell menni ebből az országból – mondta középkamasz ismerősöm –, mert a magyarok olyan bénák, semmiben sem jók, itt nem történik semmi. 
Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) csudálkozva néztünk rá. 
– Ööö... Ezt meggondoltad? Vagy olvastad valahol? Számítógép? 
– Mi van vele? – nézett rám a kamasz értetlenül.
– Neumann János? 
– Igen? 
– Ő találta fel. 
– Ne mondd már, hogy hozzá kötődik az IPhone meg a Windows? 
– Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy  számítógépet ő találta fel. Nélküle nem lenne IPhone meg Windows. 
SzFT is becsatlakozott. 
– Tudod, hogyan mondják a golyóstollat angolul? 
– Pen.
– Úgyis. És még?
– ...?
– Biro.
– Na és? 
– A golyóstollat Bíró László találta fel.
– Nemá'! Ez komoly?
– Aztán tudod-, hogy a televíziózás alapjait is magyar találta fel? 
– Ne már!
– Tihanyi Kálmán. A színes televíziózást meg Goldmark Péter Károly. Aztán magyar-alapú még: a dinamó, a helikopter, a porlasztó, a transzformátor, a holográfia, a gyufa, a szuperszónikus repülés, a telefonközpont, a C-vitamin...
– Jó'vanmár! De akkor is menni kell...

Vagyis a multikulturizmus célja nem más, mint az oktatáson át leválasztani a hagyományt az egyén viszonyulási rendszeréről. Különösen az egyéni jogok, az önkifejezés, az egyéni vágyak megélése által. Ennek a leválasztásnak pompás eszköze a technológia, amely hihetetlen szabadságot ígér. Miközben irdatlan fogságot alakít ki mindannyiunkban, áthuzalozza az agyunkat, megváltoztatja az interperszonális kapcsolatokat és még erőteljesebb be- és elzárkózásra készteti az egyént. 

Önkritikai reflexió következik. Kamaszkoromban, majd később, a keresztény időszakomban, miközben teljesen jól elvoltam mindig egyedül is, nagyon szerettem emberek között lenni, szerettem az embereket. Manapság ez nagyot változott. Most is egész nap emberek között vagyok, kedvelem is őket, a munkatársaimat is, az időseket is, akiket szállítgatok. De nincs már meg bennem az a lélekmélyi kötődés mint régen. Manapság sokkal nagyobb igényem van egy zűrös nap után lecsüccsenni SzFT mellé, és nyomkodni a gépet, hogy ilyesmiket írogassak, olvassak vagy filmezzünk. Vagy a telefont nyomkodjam. Csak úgy. Járok kertipartikra, kirándulni, társaságba, általában mindig jól is érzem magamat, de nincsen bennem elementáris vágy, hogy mindig ott legyek. 
Persze, öregedtem is jócskán, az öreg oroszlán már nem viháncolós, mint a kölyök, csak elfekszik egy szimpatikus szavannai árnyékban, amíg a kicsi ugrabugrál, s csak akkor mozdul, ha az nagyon indokolt. 
– Tudod, Moha, most, hogy otthonról elköltöztem az albérletbe, sokkal nagyobb igényem van a munka után ott lenni, mint eddig. Akkor is, ha nem csinálok semmit, csak megiszok jó pár pohár bort, nézem a filmeket... Nem kell már mindig mennem. Tök furcsa! – mondta a napokban egy volt osztálytársam. 
De meggyőződésem, hogy ennek nem csupán az életkorunk az oka. Meg nem csupán a családi változások, tragédiák. 
Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a technológia áthuzalozza az agyunkat. Nem a kisujjamból szoptam a kifejezést: vö. Hogyan változtatja meg az agyunkat az internet?.

A napokban küldött át nekem SzFT két videót. Hihetetlenül jól alátámasztja a liberális gondolkodás arroganciáját és a nyelv újbeszéllé alakítását. Ennek gyakorlatát a mindennapokban is érzékelhetjük, mert sajnos mind a politika, mind az internet által a mindennapi élet részévé váltak, és a permanens agymosás folytán a közgondolkodás részeivé lettek. 

Köpni nyelni nem tudtam, amikor egy a melegházasságról írt könyv alatti kommentháborúban egy főiskolát végzett hölgy nekem szegezte a kérdést, hogy vajon én hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy fiú vagy lány. Illetve a kérdés feltevésekor még evidenciaként kezeltem a kérdést, mondtam, hogy két gyerekem van, egy lány, meg egy fiú, mindkettő szülésénél ott voltam, és mindenki számára, aki jelen volt, van egy teljesen természetes módszer az újszülött nemének a megállapítására. Ám a kommentelő hölgy azonnal lecsapott rám, hogy de miért kényszerítem egy újszülöttre a saját megállapításomat? Akkor kaptam a fejemhez, miről beszél. Ő már az újbeszélt használta. Nézőpontom szerint az agymosott társadalom újbeszéljét. Amikor mondtam, hogy ha egy adott nemű gyerek képtelen önmagát a saját neme szerinti nemben megélni, az pszichés probléma, kivertem a biztosítékot. Én meg csak néztem, hogy lám, e nézet szerint én már homofób, hímsoviniszta, nemi fasiszta vagyok. 

Az újbeszél liberális nézőpontjáról készült egy zseniális videó, itt találtam meg méltó magyar fordítással:

A liberalizmus gazdasági vonatkozásaiban is teljesen társadalomellenes. Minden erőlködés ellenére egyértelmű, hogy a piacban semmi önszabályozó készség nincsen, ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy liberális demokráciák nem teremtettek egyenlő feltételeket, a vagyoni helyzet ollója nagyobbra nyílt mint bármikor és bárhol a világon, a tőke urai teljesen elszakadtak a termelői rétegtől: régen az arisztokrácia tagjainak még fűződött némi érdeke az alattvalók sorsának a szinten tartásához, manapság a pénzpiac mindig megleli a maga rabszolgáit. 

S miközben a liberalizmus kárhoztatja az államot, folyamatosan az állam erejének, lehetőségeinek, eszközeinek a kiszervezésén tevékenykedik, mégis mindig az államtól várja a demokratikus liberalizmus fenntartását, őrzését. Több mű is született már és jelent meg magyarul is a liberalizmus diktatúrájáról (lásd az írás végén a könyvajánlót!). De ha belegondolunk, a demokratikus liberalizmus állama kénytelen kézben tartani a dolgokat, mert a magányos és autonóm tömegeket már semmiféle önszabályozás és hagyomány nem korlátozza, így ezeket a szabályozásokat és korlátokat az államnak kell megteremtenie. Ezzel együtt kapásból megmondja azt is, hogyan kell gondolkodnunk. Érdekes abba is belegondolnunk, hogy a rendszerváltásnak nevezett politikai változás óta csak a balliberális kormányzás idején verték Budapest utcáin a rendőrök a főváros lakóit. 

VAN-E, LESZ-E MEGOLDÁS?

Deneen szerint több opció van. Levezetésében a liberalizmus önmaga sírját ássa. Valahogy úgy, ahogyan a legtöbb diktatórikus ideológia tette. A liberalizmus diktatúrája sokkal lassabban vált, válik nyilvánvalóvá, mert a liberalizmusnak vannak értékei. Olyan értékek, amelyeket meg kell őrizni, óvni kell az ideológia bukása után is. 

De amíg eljutunk a bukásig, addig is legalább két lehetséges verzió következhet be. Egyik sem kellemes. 

Az első forgatókönyv szerint a liberalizmus, a Biblia szavaival, „teljességre jutván halált nemz”. A diktatúrájának már ma is vannak komoly jelei. Ahogy Deneen kifejti, miközben a liberalizmus gyakorlatilag elutasítja az államot, aközben a saját céljait csakis a törvénykezések által képes lenyomni a nemzetek, társadalmak torkán. (Jó példa erre a gyakorlatilag minden európai országban létező gyűlöletbeszéd-törvény, amely a gyakorlatban a bíróságok kezébe adja a történelem tudományának mainstreambe nem illő értelmezésének az értelmezését és szankcionálását.) A szerző szerint a hatalmának a fenntartása érdekében el fog jutni a teljes diktatúráig. 

A második forgatókönyv szerint a liberalizmus leváltása egy erős kezű diktatúra által történik. Valahogy úgy, ahogyan a Weimar-i Köztársaságot félretette a nácizmus. Az sem lesz vidám. 

A békés átmenetnek s ad esélyt, de nem sokat ír róla. Pusztán csak annyit, hogy nagyon nem kellene az eszme értékeit lehúzni a vécén. Mert a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava, helyesen értelmezve és alkalmazva, valójában csodás társadalmat szülhetne. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Vastag. Áttekinthető. Logikus. Alapos. S oda kell rá figyelni. Nem csupán azért, mert igencsak megfontolandó dolgokat mond, de azért is. Ám azért is, mert nem könnyű olvasmány. Nem kell hozzá nagydoktori (még én is megérteni vélem!), de nem egy politikai pamflet. Ráadásul a szerző több alkalommal olyan önmaga által elgondolt fogalmakat használ, amelyeknek a tartalma számomra nem lett mindig tökéletesen egyértelmű, csak éreztem, miről van szó. S ez talán nem a legjobb megoldás. 

Ráadásul a szöveg, talán éppen a viszonylagos nehézkessége és szárazsága miatt nem annyira kötött le. Sokkal jobban érdekelt, amit mondani akart, mint ahogyan mondta. Néha megkísértett a gondolat, hogy félre s teszem. De mert érdekelt amit mond, mégsem tettem ilyet. A kísértésben minden bizonnyal szerepe volt annak is, hogy az utóbbi időben több hasonló témájú könyv is megfordult a szemeim előtt. Ám azzal együtt , hogy íly módon nem mondott újdonságokat, és ahogyan mondta, az néha kicsit álmosító volt, a tiszta pillanataimban  mégis nagyon élveztem. Vagy a szerző jött bele vagy én szoktam hozzá, de az első három fejezet után kezdtem határozottan ébredezni. (Többször mondtam, ha valami nem érdekel, csont nélkül képes vagyok félbehagyni és még értékelést is írni róla. Csak akkor nem, ha annyira érdektelennek érzem.) 

Vagyis egyáltalán nem volt haszontalan a kiadó könyvvel való vesződsége. Azonban számomra továbbra is súlyos kérdés Vörösmarty tépelődő kérdése: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Változtattak-e valaha is bármit a leírt szavak, van-e könyv, ami által jobbá lett a világ? Isten tudja... 

De az biztos, hogy a hatás olyan, mint a rejtett patak, ahogyan Leszkay András fogalmazta az egyik Moha-meséjében: nem látszik, nem mindig egyértelmű, honnan származik, honnan jön, merre tart, csak látszik, hogy van. S persze nem feledhető az sem, ahogyan Vörösmarty befejezi a Gondolatok a könyvtárban-t, mert annak tükrében semmi hasznos nem feleslege. Még a pusztába kiáltott szót is meghallhatja valaki. 

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttük a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 *   *   *

A Mandiner nagyinterjúja a szerzővel

A Századvég írása a szerzőről

A szerző fotójának a forrása:
https://www.theclinic.cl/2019/06/13/patrick-deneen-el-sistema-economico-pensado-por-economistas-como-friedman-no-esta-funcionando/

   KAPCSOLÓDÓ OLVASMÁNYOK:    

• Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala
• Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
• Paul B. Coleman: Cenzúrázva
• John Kekes: A liberalizmus ellen
• John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
• Frank Karsten – Karel Beckman: Túl a demokrácián
• Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
• Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja
• Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

 Egy szókimondó cikk linkje a liberalizmusról:

4/5

(2019)

– Ne már! Ez komoly? Megint a Walking Dead? És három? – képedt el szerelemtesfeleségtársam (SZFT), amikor tegnapelőtt megjöttem  könyvtárból az aktuális zsákmánnyal. – Nem unod még a sztorit?
Hiába a kilencven-kilencvenöt százalékos egyezésünk („Megijedtem, amikor megnéztem a weboldaladat: egy az egyben olyan vagy mint én, csak pasiban. Nem tudtam, jó lesz-e az nekem?” – mesélte a legelső találkozásunkon, a beszélgetésünk tizedik órája környékén SZFT), ebben a The Walking Dead-kérdésben nem értünk egyet. Ez az öt-tíz százalékba tartozik. Nekem tetszik a sorozat. Ő elzárkózik. Én meg úgy maradtam, hogy amikor hazahozom a könyvtárból a könyveket, s van köztük ezekből, hiába, hogy akár előjegyzett is van a roppant tartós IKEA-tatyómban, mint most is, valahogy mindig az Élőhalottak-at olvasom el először. Most is így történt.
Mind a hárommal. 

NAGYOBB EGYSÉG, KIS BAJ

Egy kicsit bajban vagyok ennek a résznek a 18. résznek az értékelésével.

Elsősorban azért, mert támadt egy csomó gondolatom, aztán megnéztem, mit is írtam az előző részről, és kiderült, hogy a most támadt gondolataimat nagyjából mind leírtam amott. Vagyis elettem magam elől önmagam kenyerét. De azért mindjárt meglátom, maradt-e még néhány morzsa?

Másodsorban azért vagyok bajban, mert most, hogy egyhuzamban három részt olvastam el, a 18–20. köteteket, lassan felfogtam, hogy itt egy nagyobb szerkezeti egységgel állok szemben. Ami jóformán mindössze azért jelent meg öt füzetben, mert egybe lehetetlen lett volna belezsúfolni mindent. Vagyis így külön-külön értékelni a 17–21. füzetek tartalmát olyan, mintha, mittom' én, a Csillagok háborúja első (avagy negyedik) részét mondjuk a buckalakós jelenet alapján mutatnám be. De lám, ezzel együtt a 17. részt mégis külön értékeltem, és csudák csudája a legolvasottabb Élőhalottak értékelésem lett. (Örülök neki, bár nem értem, miért?)

Harmadsorban, de ez a legapróbb probléma, van ezzel az egész Negan-os balhéval egy nüansznyi értetlenség bennem. Negan és az emberei egy jelentős területet az ellenőrzésük alatt tartanak. Az ellenőrzés végett nem pusztán egy helyen tartózkodnak. Aztán ott van Hilltop. Aztán majd, egy kötettel később ott lesz Ezékiel király, meg az övéi. Vagyis vannak itt annyian élők, mint a csuda. Namost: olyan kis fura, hogy Rick-ék még senkivel közülük nem futottak össze, illetve Negan és az övéi sem leltek rá a kisvárosra, ahol Rick-ék most élnek. De mondom, ez csak olyan apró kis hökk, spongyát rá!

NEGAN

Ez a nagyobb szerkezet egység pedig ennek a Negan nevű pszichopata állatnak (és csapatának) a felbukkanása és a velük való háború. Akiről már mondtam ezt-azt. De most részben megismétlem.

Főleg azért, mert nem győzöm hangsúlyozni: az Élőhalottak legeredetibb, leglenyűgözőbb, legösszetettebb alakját alkotta meg Kirkman és Adlard a személyében.

Nem véletlenül hasonlítottam Hannibal Lester-hez. Mindkettejük alakját valahogy ellenállhatatlanná teszi a bennük levő kiszámíthatatlanság, a magától adódó természetességgel megnyilvánuló brutális kegyetlenségük és mindezekhez jön sziklakemény ellenpontként az intelligenciájuk, ami miatt még hátborzongatóbb figurákká lesznek. A szerzők még azzal is megfejelték a dolgot, hogy Negan kinézetre egy szimpatikus figura. Akinek még humora is van. Igaz, hogy a humora miatt még hátborzongatóbb. Sőt, amiatt is, hogy a kegyetlensége, ami zsigerből jön neki, nem zsigerből jön, hanem egy természetes eszköz számára a tekintélye és a rend fenntartásához. Vagyis nem tudjuk igazából eldönteni, mennyire pszichopata az az ember, aki egy forró vasalót nyom az egyik embere arcába, mert tiltakozni mert, hogy Negan az ő nőjét használja, de aki a tiltakozás előtt tudta, hogy a forró vasaló kiszámítható kauzalitás, és nem először történik meg a csoport történetében. És aztán az egész jelentet így kommentálja Rick fiának, Carlnak, aki éppen a fogságában van:

– Nézted? Beteg szarság, mi? Biztosan őrültnek tartasz.

Persze, beteg szarság, amit csinál. De rendet tart. Igaz, a rend azt a másik beteg szokását támogatja, hogy több nője lehessen egyszerre, egy időben, mert mindig erre vágyott. Viszont a nők ezért Negan pontrendszerében plusz pontokhoz jutnak, ami kiváltságokat biztosít nekik. Valamit valamiért.

Két másik példa Negan elképesztő józanságára az idiótizmusa közepette.

CARL
Amikor Rick fia, Carl elrejtőzik Neganék teherautójának a ponyvája alá, és egy gépfegyverrel megöli öt emberét, Negan a büntetésén gondolkodik, bár közben nevetve jegyzi meg, hogy Carl azért jól befosatta.
Azzal leveteti Carl-lal a kisfiú fejéről a kötést, majd sokáig nézi a valóban visszataszító sebét, és lelkes, kíváncsi arccal mondja neki:

Mi a faszom ez? Nem csoda, hogy eltakarod a képedet. Undorító! Néztél tükörbe? Megérteném, ha nem. Hányinger, baszki! Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”

Majd amikor meglátja, hogy Carl ép szeméből könny csorog, őszintén megdöbben (látszik az arcán), és elszégyelli magát.

Jaj, baszus! A fenébe is, bocs, kölyök! Nem akartam! Könnyű elfelejteni, hogy még csak gyerek vagy. Nem akartam a lelkedbe gázolni!

Aztán néhány oldallal odébb ezt mondja Carl-nak:

Igazság szerint minél tovább nézlek, annál nehezebben bírok elképzelni olyan büntetést, ami rosszabb lehetne annál, mint amin átmentél,

De hozzáteszi, hogy azért még gondolkodik rajta. Majd végül nem tesz semmit.

RICK
Rick-ék az első találkozásnál megölik Negan jó pár emberét. Rick bár együttműködő, de cseppet sem barátságos és szolgai. Amikor Negan viszi vissza Carlt Rick-ék kis városkájába, és útközben összefutnak, Negan megereszt egy rosszt poént („Baszki, alig várom hogy meglásd, mi lett a kisfiaddal!”), mire Rick azonnal lefejeli. Negan erősebbb, nagyobb darab,rövid küzdelem után, leállítja Ricket, aki még beleharap a karjába, és ezt mondja:

Rosszul válogattam meg a szavaimat. Másként kellett volna fogalmaznom. Mondjuk: „Alig várom, hogy meglásd a fiadat, mert a haj szála sem görbült.” Elismerem, szemét voltam. Az én hibám.

Aztán nagyon józanul hozzáteszi:

Bár nem teljesen értem, mire fel ez a gyilkos tekintet. Kurvára nem. Visszaadtam a  fiadat, és egyetlen csont sem görbült meg a fején. Hehe! Csontot mondtam hajszál helyett, és még csak el sem mosolyodsz. Mindegy! Szerintem jó poén volt, te kiégett pöcs! Visszakaptad a seggfej fiadat, aki több emberemet lelőtte... Megölte őket, baszki... És semmi baja nem lett.
És rólam se feledkezzünk meg! Mibe, hogy ha te kaptad volna az a verést, amit az előbb én, megpróbáltad volna megölni azt az illetőt! Azám! Nem úgy, mint én! Különleges természet vagyok: nem lehet felzaklatni. Még Lucille is eldobtam miattad. Tudod te, mennyire utál a porban heverni? Mint az amerikai zászló. Ilyet nem csinálunk, ez tiszteletlenség! És erre mi van? Jó fej vagyok mint kúratlan kurva az ingyenes kupiban. Szerinted azért hajbókol előttem ez a sok kis közösség, mert ázsiai, amerikai fejeket verek be a baseball-ütővel. Így nem lehet barátokat szerezni. Azért állnak be a sorba, mert szolgáltatást nyújtok, vigyázok rájuk. A Megváltók vagyunk, nem a Kinyírjuk A Haverodat, Hogy Utálj Mint A Szart-klub. Megöljük a cimborádat, ha nem dolgozol velünk?! Meg hát! Szerintem ezt már kielégítően tisztáztuk. Most azt is láthattad, hogyha együttműködsz, mint azt szerintem éppen teszed, akkor még a fiadnak sem esik bántódása, pedig legéppuskázta egy csomó emberemet, mert ennyi esze van.

Egy emberének elmagyarázza azt is, hogy eszébe sincsen megölni Rick-et, sőt, mindenáron életben akarja tartani, mert Rick tartja össze a kis közösségét. Ha ő nem lenne, széthullana minden, és ha széthullana minden, akkor kitől szednék be a járandóságukat? Ricknek élnie kell, hogy a Megváltók is jól élhessenek. Ilyen egyszerű. És ilyen logikus.

Hát, oké! Szerintem jó irányba haladunk. Nagyon faszányosan érzem magam! Remélem, egy dolog mindenkinek kristálytiszta, szerettem volna ha átmegy az egyértelmű üzenet, ami a következő: velem lehet értelmesen beszélni. Kibaszottul normális tudok lenni. Sokkal szívesebben vagyok az... Nem örömből teszek rosszat másokkal. Azért csinálom, mert valahol meg kell húzni a határokat. Mindenkinek tisztában kell lennie a következményekkel. Nem élvezem. Lucille mondjuk... De szerencsére nem ő főnök.

Amit mond, logikus, van benne rendszer, bármennyire őrült beszéd is. De a szerzők hihetetlen ügyességét dicséri, hogy egy-két tagmondat mégis nagyon ügyesen figyelmeztet, hogy Negan nem teljesen épelméjű. Figyeld csak, mit mond Carl-nak: „Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”
Mint egy naiv, lelkesen és tapintatlanul érdeklődő kisgyerek.

Vagy az utolsó idézetben az az apró kis utalás Lucille-re, a szögesdrótba csavart baseball-ütőjére, amit nőként, uralkodóként kezel, s amivel pépesre verte az előző részben Rick emberének, Glenn-nek a fejét. Elárulja, hogy Lucille élvezi a borzalmakat. De nem Lucille irányítja őt, hanem ő Lucille-t. Igen, még mindig egy baseball-ütőről beszélünk...Egy megszemélyesített baseball-ütőről. De Negan még a megszemélyesítést is egyfajta poénnak fogja fel, miközben vérkomolyan ragaszkodik Lucille-hez.

– Elnézést a zavarásért, Negan! A kocsiban hagytad Lucille-t, és tudom, hogy idegesít, ha nincs veled.
– Senki más nem nyúlt hozzá, igaz?
– Nem, uram!
– Gyengéd voltál vele, kedves?
– Ööö...
– Úgy bántál vele mint egy hölggyel?
– Erm... Igen!
– Kinyaltad, ahogyan egy hölgyet kell?
– Hát... izé...
– Csak szórakozok veled, baszki? Hogyan nyalnál ki egy baseball-ütőt? Na, takarodj a picsába!

S ez az ellentmondásosság, ami valóban hihetőn hús-vér szereplővé teszi Negan-t. Kiszámíthatón kiszámíthatatlan, de mint láttuk, vannak elvei, amikhez következetesen ragaszkodik. S a kiszámíthatatlanságában rendszer van. Brutális barom, de  burtalitásának célja van, nem cél, hanem eszköz a számára. És elvei vannak. Például a nemi erőszakot semmilyen körülmények között nem tűri, még a saját embereitől sem.

MI A KÜLÖNBSÉG?

S a leghátborzongatóbb, hogy az ember fia elgondolkodik, mi is a lényegi különbség Rick és Negan között? Mindkettő az övéiért küzd, mindkettőnek vannak elvei, mindketten felismerték, hogy az új világ új törvényekre épül, aki élni akar, nem maradhat széplélek. Mindkettő odaüt, ha kell, és nem várja meg, hogy mások mondják meg, mikor kell. Mindkettő felismeri, hogy a közösségben, az összefogásban erő van, az erő pedig a túlélést jelenti. Mindketten felismerték, hogy a közösségnek vezető kell, és a vezetőnek döntés- és cselekvőképesnek kell lennie.

Vagyis a két szereplő jelleme, módszerei és céljai között nagyon sok hasonlóság van. Miért van mégis, hogy Rick-et továbbra is gyarlónak, de szimpatikusnak tartjuk, míg Negan-tól lúdbőrözik a hátunkon a kisebb-nagyobb szőrmebunda?

A megfejtők között nagy-nagy kézfogást sorsolok ki, s a következő értékelésben név szerint említem az első három helyes megfejtőt!

P. S.

Hm...! Ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt, miről fog szólni ennek a résznek az értékelés, nem is lett rövid. Mindig meglepődöm, mennyi minden van ebben a horror-sorozatban.

A SZERZŐKRŐL

 Gondolom, sokaknak nem mondok újat (akiknek meg igen, azokat valószínűleg nem is érdeklik a klasszikus sci-fi regények), hogy a különleges nevű szerzőpáros egyikének sincsen eredetileg különleges neve, ráadásul mind a ketten magyarok. Egyébként nem kell nagy furfang a megfejtéshez: ahogy kinyitjuk a könyvet, a copyright-jel mellett azonnal olvashatjuk, kihez dől a pénz a szerzői jogokból: Dr. Kulin György és Fábián Zoltán a megfejtés.

Kulin György csillagász volt. Nem író. Vélelmezem, hogy ő volt az ötletgazda és a tudományos szakértő, írópárja pedig mindezeknek a formába öntője. Kulin György annyira csillagász volt, hogy tulajdonképpen a legismertebb magyar csillagászt tisztelhetjük a személyében. Ő volt a magyar amatőrcsillagászat atyja. Huszonegy kisbolygót fedezett fel, tizenhármat ő keresztelt el, egy kisbolygó és egy szupernova az ő nevét viseli (3019 Kulin, Whipple–Bernasconi–Kulin). Kulin György nem csupán sci-fiket, hanem ismeretterjesztő könyveket is írt. Legismertebb A távcső világa című könyve, amely négy kiadásban jelent meg.

Fábián Zoltánról nem túl bőbeszédű az internet. Úgy fest, a neve fennmaradásához Kulin György nagyon sokat hozátett. Nem is volt túl termékeny író. A két ismertebb kötete, A vízipálma és Az ítélet is uszkve ismeretlen.

Q. G. Lyn és A. F. Bian négy könyvet jelentett meg együtt. A jelen darabon kívül az szerzőpár jegyzi még az Üzen a nyolcadik bolygó, az Aster és az Égi rettenet című köteteket.

AZ ELLENTMONDÁSOK BOLYGÓJA

A történet egyszerű. Valaki bekopogtat egy irattal egy csillagászhoz, hogy a megvett lakása falában találta. Az irat látszólag morze-jelek sorozata egy A4-es papíron. A csillagász okos, kitörpöli, hogy nem is morze-jelek azok, hanem nagy-nagy eséllyel egy idegen világ küldötteinek az üzenete a Földre: „Hahó, itt vagyunk!”

Szerencséjére az ismerettségi körébe is tartoznak nagyon okos emberek, akik közül az egyik figyelmezteti, hogy ők fiatal korukban nagy eséllyel találkoztak egy idegen civilizáció képviselőjével, csak nem tudták, hogy az az. Ez volt az a rész a könyvben, amit olvasva jött a kísértés, hogy leteszem a könyvet. Mert a könyv első felének a fele az ifjúkori történet. Ami valóban fantasztikus. S ami események egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bárkinek a memóriájából kiessenek, s figyelmeztetni kelljen rájuk bárkit is. Különösen, amikor most jött rá, hogy nagy eséllyel egy idegen faj üzenetét tartja a kezében. Ez annyira nem valószínűsíthető, hogy csuda!

A könyv második fele arról szól, hogy a főszereplők, nosza, útra kelnek, hogy megnézzék, micsoda is van az égitesten, ahonnan az üzenetek és valószínűleg kamaszkoruk nagy élményének az alanya is érkeztek.

AZ ELLENTMONDÁSOK FANTASZTIKUS REGÉNYE

Találó a könyv címe. A könyv ugyanis piszokul ellentmondásos. Nézd meg a borítóját! Itt is van egy ellentmondás: jobb mint a regény maga. Egyébként a Táncsics Kiadó sci-fi sorozatának a kötetei jól sikerültek, mint könyvek. Nem volt belőlük rengeteg. De kitalált a dizájn, masszívak a könyvek, jó a tipográfia. Mondjuk a sorozat arculata annyira nem sikerült egységesre. Klassz, na! Kár, hogy csak ennyi kötetre futotta.

Egyfelől egy érdekes, jó ötlet kibontása. Másfelől egy érdekes, jó ötlet ötlettelen, unalmas kibontása. Van egy alapelvem, hogy bármilyen szerző bármilyen könyvét mindenféle hezitálás és lelkiismeret-furdalás nélkül képes vagyok félbehagyni: olyan rövid az élet, minek olvassak olyat, ami nem érdekel, nem köt le, nem találom jónak, amikor tele van a világ érdekes, jó könyvekkel, amik lekötnek és elgondolkodtatnak?

A kíváncsiság miatt nem hagytam mégsem abba Az ellentmondások bolygójá-t. Érdekelt, hogy mi lesz belőle, mi a megoldás, a feloldás, a rejtély kulcsa. Tehát a szerzőpáros mégis tudott valamit. Vagy én fogok hamar megöregedni... S ez például viszonylag nagy ellentmondás. Nem izgalmas a cselekmény (ami, ugyebár jobbára nincs is), mégis érdekelt, mire jutnak a főszereplők.

Apropó főszereplők. Tudod, akik beszélgetnek folyamatosan. Nincs jellemük. Olyan bárki lehet akárki, pusztán a nevük és az életkoruk különbözteti meg őket valamelyest. De annyira egyformák, hogy az valami elképesztő.

Az ellentmondások bolygó-ját nem hagytam abba. Pedig voltak olyan pillanatok, amikor megkísértettem, hogy leteszem, köszönöm, ennyi volt, csácsumi, vége, haccá'. Ennek oka elsősorban az, hogy a cselekmény jobbára nem megtörténik, hanem beszélnek róla. A könyv negyedében egészen így van. Aztán a feléig, amikor megismerjük a szereplők gyerekkorának egy nagyon fontos szegmensét, akkor félig van így. Majd a könyv felétől, amikor is hirtelen az űrben találjuk magunkat, úton a cél és természetesen a megoldás felé, a cselekmények sűrűsödnek, de még mindig inkább megbeszélik, ami történik.

Aztán egyszerre csak megfejtődnek bizonyos titokzatos tekercsek, megtudjuk, mi történt az idegenekkel itt, a Naprendszerben, a főszereplők meg (akik persze együtt utaztak a felderítőűrhajón, naná!) a homlokukra csapnak, hogy nocsakperszehogynaná, hát ők voltaképpen találkoztak az idegenekkel, amikor azok a Földön jártak, még beszéltek is velük! És ennek mindenki nagyon örül. És pacss, egyszerre, a nagy öröm közepén, „hurrá, hiszen mi gyerekeként hallottunk az ufót, amikor visszhang volt, láttuk, amikor tehén volt, most meg de kafa, itt vagyunk az űrhajójukon, amit összedrótoztunk (szó szerint) a sajátunkkal, és visszük hazafelé”, vége a könyvnek...

De hogy honnan jöttek az idegenek, mi történt velük végülis, miért is volt üres az űrhajójuk, ilyen apróságokra nem kapunk választ. Emiatt viszont olyan a regény, mintha egyfajta gondolatkísérlet vagy egy regény bemutatása lenne. Vagy mint a mese az okos lányról, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Olvastunk is egy regényt, meg nem is. Vagyis ha igaz a koncepcióm, miszerint Kulin volt az ötletgazda, Fábián pedig a kézműves, akkor olyan lett a végeredmény, mintha Kulin ötleteit Fábián nem akarta vagy nem tudta volna kifejteni. Vagy mintha őt annyira nem érdekelte volna maga az ötlet. Összedobta a sztorit, oszt' csá, nem cirádázta túl a részleteket, a logikát, a pszichológiát meg semmit sem. Kulint meg nem érdekelte annyira az egész, hogy elolvassa, Fábián mit kezdett az ötletével, pusztán csak bizonyos csillagászati részletekbe szólt bele, hogy azok tudományosan passzoljanak, mert nehogymár ilyet elszúrjanak így ketten, együtt!

Ja, és nem mellesleg: amikor kiderült, hogy nem is kisbolygóról, hanem egy űrhajóról jöttek a jelek, agyalni kezdtem, hogy mikor lépnek már űrhajósaink a bolygóra, amely az ellentmondásoké lesz. Fogytak az oldalak, és hát ők nem tettek ilyet. Mégsem maradunk az ellentmondások bolygója nélkül. Erre varrj gombot, ellentmondásos, mi? Mondjuk azt nem értettem, hogy miért az ellentmondások bolygója a könyv szempontjából az ellentmondások bolygója, de bevallom, annyi érdeklődés már nem is maradt bennem, hogy nagyon elmerüljek a visszakeresésében.

Szóval az egész könyv olyan, mint a Pelikán elvtárs által Bástya elvtársnak adott magyar narancs: kisebb, halványsárgább, savanyúbb, de narancs (mert azt mondjuk rá) és a miénk.

Elfogult vagyok a Lucky Luke füzetekkel. Ahogyan Asterix-ekkel is. Az elfogultságom azonban soha nem akadályozott meg abban, hogy az elfogultságom alanyát ne lássam reálisan. Legyen szó bárkiről, bármiről, barátról, nőről, könyvről, zenéről, filmről. Még elfogultságaim között a legnagyobb rizikót jelentő szerelmetesfeleségtársamat is mindenhogyan reálisan látom, és bruttóban szeretem. Még csak azt sem mondom, hogy mégis, mert nem kell ilyet mondanom. :-)  

Szóval elfogult vagyok Lucky Luke-kal. A Lucky Luke-füzetekkel. De ha valamelyik nem tetszett az alapvető tetszésen belül, minden tetszési-gátláson túl elmondtam mindig. Most is el fogom. 

Ezt a füzetet sokan írtak és egyen rajzolták. Legalább. Meglepő fordulattal négy történet találhatunk benne. Olyan, mint egy népszerű együttes B-sides- vagy bonus-lemeze. Felfogható ajándéknak, felfogható a maradékok újrahasznosításának vagy készletkisöprésnek is. Mert lássuk be, négy történet egy negyvennyolc oldalas füzetben, hm, kicsit sok. Különös tekintettel arra, hogy az ős-alkotó páros története huszonkilenc oldal. 

A szerzők között ott van a sztenderd és állandó Goscinny, két történetet a rajzoló Morris írt, egyet pedig egy tömören Greg-nek nevezett valaki írta.

Greg-ről voltaképpen alig találtam valamit, azon kívül, hogy írt egy Lucky Luke-történetet. És még az is ellentmondásos, amit találtam, bár nem mondom, hogy hosszú órákig kutattam utána. Greg belga volt és (meglepő fordulat!) képregényeket írt. A leghíresebb képregény, legalábbis számomra, ami hozzá köthető a Tintin. Viszont a Tintin wikipedia-oldalán nem szerepel a neve. Igaz, Greg-oldalán meg nem szerepel a Lucky Luke. Vagyis nem valószínű, hogy Greg hatalmas feladatot jelentőséggel bírna a Lucky Luke-füzetek történetében. De mert találtam róla egy muris fotót, tessék, megmutatom. 

A DALTONOK BALLADÁJA

Ezt a történetet Goscinny és Morris követte el. Nem húzom a dolgot: szerintem az egyik legsziporkázóbb Lucky Luke-történet, amit. Meghal a Daltonok nagybácsija, a fivérekre hatalmas örökség vár, feltéve, ha elteszik láb alól azokat, akik őt börtönbe juttatták. De mert tudja, hogy Daltonokról van szó, a feladat végrehajtását nem bízza bemondásosra, kiszemel egy megbízható embert, hogy ellenőrizze a fivéreket. Ez az ember, Joe Dalton legnagyobb dühére, ki más mint Lucky Luke. Aki beleegyezik, hogy felügyelje, vajon a Daltonok hűségesen kinyiffantanak-e mindenkit, akit csak kell az örökség megszerzése végett. És a Daltonok nekilendülnek, Lucky Luke pedig velük tart, hogy ellenőrizze, valóban elkövetnek-e minden törvénytelenséget, amit csak kell? Sejthetjük... Az már csak hab a tortán, hogy Rantanplan, a nagyon jópofán idióta kutya is a nyomukba szegődik. 

Ebben a huszonkilenc oldalban annyi ötlet, humor, nyelvi, képi poén van, hogy kalapot emeltem előtte. Nem árulok el belőle semmit, hiszen kár lenne bármit elspoilerezni. Annak ellenére, hogy a Lucky Luke történetek nem a csavarokról híresek. Mégis, ebben a történetben mindig várjuk, mi lesz Lucky Luke következő lépése. Mert azt ugyan kitalálhatjuk, hogy nem addig van az, Luke nem teheti, amit tesz, mert ő Lucky Luke, de azt, hogy mit tesz ahelyett, amit tesz, no, az már nagyon tréfás. De komolyan. 

Azt az utolsó képet figyeld, Lucky Luke a rodeón!

A történet rajzfilmen is létezik, Négy bandita, tíz áldozat a címe. Azt mondja a képregény fülszövege. Belenéztem, enyhe nyomokban hajaznak egymásra a sztorik. De valahogy bizonytalan vagyok, illetve nem vagyok biztos abban, hogy valóban ez alapján a film alapján született a képregény. 

Mellesleg: a Lucky Luke filmekkel viszont soha nem tudtam igazán kibékülni, sem a rajzfilmekkel, sem a Terence Hill-félékkel. Ami képregényben pompásan működik, az filmen valahogy nagyon bugyuta. Ha megnyugtató, ugyanígy voltam az Asterix-filmekel is, egyedül A Kleopátra-küldetés jött be, mert nem egy az egyben valamelyik füzet megfilmesítése vagy valami katyvasz összehozása volt, hanem az Asterix-feelinget hozta. Amire a magyar szinkron még rá is tett egy lapáttal. [visszatérő családi szlogen volt: „Falafel, amit az arabok fele fal.”]

A SZERELMES JOLLY JUMPER

Ezt a hét oldalas darabot követte el a fenti képen bemutatott, muris Greg. Szösszenet. Aranyos. Ha nem is logikus. A lényeget a cím elárulja. Lucky Luke hatalmas karakter lova, Jolly Jumper szerelmes lesz. Illetve, vagyis, azaz... S itt van a hiba a sztoriban. Ugyanis Jolly Jumper már a történet elején lüke, nem önmaga, kifordult magából. AZ indián varázsló sem tud vele mit kezdeni. Aztán megérkeznek Buck gazdához, ahol a tervek szerint el akarnak tölteni egy éjszakát, mielőtt elmennek a Dokihoz, hogy kezdjen valamit a lóval. 

Ám innentől nem értek semmit. Mert ha Jolly azelőtt is szerelmes volt, hogy megérkeztek a farmra, akkor ki az ördögbe volt szerelmes? (Na, mégis elszóltam magamat... Az ördögbe!) Ha csak a farmon lett szerelmes, akkor mi a csuda baja volt előtte? Ha pedig csak jó csődör lévén csak üzekedni akart egy jó kis vaskosat, akkor az üzekedési vágya hogy a manóba múlt el, és tért vissza önmagához a csalódás után, anélkül, hogy kielégült volna? Na, jó lépjünk túl ezen, elvégre nem lovak nemi életének pszichológiai tanulmányát olvassuk, hanem egy Lucky Luke-füzetet. Csak ha ezen túllépek, gyakorlatilag túlléptem a szösszeneten. Lépjünk túl. Kedves kis semmiség. 

A PALACSINTA-VÖLGYI PATÁLIA

A maradék két apróságot Morris követte el. Mármint, hogy nem csupán rajzolta, hanem ő is írta a történetet.

Ennek az epizódnak olyan címe van, mint egy P. G. Wodehouse regénynek. Valahogy nem passzol a Lucky Luke imidzshez. Mondja az első blikk. A második meg azt, hogy tegnap olvastam el a képregényt, de ma utána kellett néznem, miről is szólt ez a darab... Szerintem ezzel nagyjából mindent elmondtam róla. 

A történetből nem árulok el semmit, lepődjön meg, aki meglepődni képes. Én azon lepődtem meg, mennyire lapos kis semmiség lett ez a négy (!) oldalas semmiség, amiben Luke az ellopott lovát keresi. 

SERIFFEK AZ ISKOLAPADBAN

Lucky Luke seriffeket képez. Hetet. (Lehet, hogy ez valami közismert utalás a Vadnyugat történetére. Én közismeretlen vagyok, sajnos.) Aztán ennyi. Ööö... Tényleg ennyi. Kár, hogy ez maradt a csattanó: valahogy semmi nincsen ebben a történetben ami megfogna, megnevettetne, szellemes lenne. 

*

Ennyi. Nem sok. Az első meg minden, Lucky Luke esszencia. Talán most már érthető, miért mondtam, hogy Lucky Luke B-sides.

– Nem mondod, csak nem Walking Dead-et olvasol megint? – kérdezte gyönyörű zöld, de már igen álmos szemmel, álomhoz vackolódva tegnap este szerelmetesfelségtársam, amikor az esti rituálékon túljutva bebújt mellém a paplan alá. – Hány része van még? 

Ki tudja? Én nem... Megnéztem, úgy fest, az angol kiadás a 32. résznél jár. Magyarul is van még hat megjelent kötet. Azta'! Nem tudom, érdekelni fog-e végig... Mert, ugye (refrén) nem szeretem a rétestészta-sorozatokat. Sem a zombis baromságokat. Ezzel együtt (refrén 2.) ez a képregény mégis megfogott. Havi egyet, kettőt olvastam el belőle, a könyvtárban levadászva, úgy nem teng túl az életemben. A filmsorozathoz (refrén 3.) már valahogy nem volt/nincs kedvem, pedig Ofi barátom azt ajánlotta elsősorban Nekifogtam, hogy megnézem, de érdektelenségbe fulladt. 

Az utóbbi részei a sorozatnak, úgy festett, mind valamilyen központi gondolatról szóltak. Amik csuda érdekesek voltak. De ez után a rész után mégis azt érzem, hogy a történet cselekményessége azokban a részekben egy kicsit lecsüccsent. Miközben persze, mindegyikben volt valami izgalom, gyilkolászás, meghalt ez vagy az, de (hangsúlyozom, ez után a kötet után lett ez az érzésem) a kezdeti, induláskori, folytatásbeli kezdéshez képest jó pár füzeten át nem történt semmi. Nos, most igen. Dögivel. 

Úgy vélem, felesleges a történet folyamatát megosztanom. Akit érdekel az Élőhalottak, az úgyis olvasta, nézte eddig is, akit meg nem, annak maximum kedvet lehet csinálni hozzá, de nem a részletek firtatásával, hanem inkább nagyobb összefüggésekre való rámutatással, a motivációs finomságokra való figyelemfelhívással. A Kemény lecke, érzéseim szerint a zombiapokalipszis kitörése óta az egyik legmegrázóbb, legkeményebb, legkegyetlenebb és bizonyos értelemben a legkevesebb gondolkodást igénylő kötet. De legkevesebb kétszer megáll bennünk az ütő. az biztos. Egyszer azért, mert a halál olyan hirtelen jön, hogy a szereplő gyakorlatilag halott, miközben befejezi a mondatát. A másik esetben a várható és bekövetkező brutalitás, illetve annak plasztikus mutatása az, ami sokkol. 

A leglényeget csak el kell mondanom, hogy bármi is érthető legyen abból, amit írok. Ricknek és az övéinek szembe kell néznie egy új ellenséggel. Rettentően boldogok, hogy rátaláltak a Hilltop nevű közösségre, erre a kiegyensúlyozott, jól védhető, nagyszámú, és főleg békés csapatra, amellyel egyfajta cserekereskedésbe tudnak majd kezdeni. Azonban semmi sem fenékig tejfel. Hilltopnak sem. Mert hiába termel, van egy csapat, a Megváltók, amely tekintélyes sápot, fele-fele, szed mindenből, amihez hozzájutnak. A csapat vezetője Negan. Mint kiderül egy aberrált, pszichopata barom. Ezzel igen sok mindent elmondtam. Mivel Rick nem tud mit felajánlani Hilltop-nak cserébe az élelemért, hát a fizikai védelmet ajánlja fel a Megváltók ellen. Nem tudja, mit tesz... Egyfelől nem számol, illetve nem jól számol a Megváltók létszámával, másfelől nem kalkulálja bele a dologba a kezdetben titokzatosnak tűnő, talán nem is létező Negan brutalitását. Ez tragédiát szül, kemény leckéhez vezet. Olyanok halnak meg, és úgy, hogy megáll az ütő. És olyan helyzetbe jut a közösség, hogy ökölbe szorul a kéz. 

Ó, milyen sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyire egyszerű és szép lenne az élet, ha mindenki megpróbálna a másikért is élni, ha nem akarnánk csak elvenni, energiabefektetés nélkül hozzájutni dolgokhoz, ha néznénk a másik érdekét is, ha nem lennénk lusták apróságokban is megmozdulni. ha aktívan gyakorolnánk az empátiát, ha tennénk egymásnak gesztusokat... és így tovább. Úgy is követnénk el hibákat, úgyis igaz lenne, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, úgy is lennének félreértések, de mégis, mennyivel szebb világ lenne. Utópia. Idealizmus. Mégis, ha a hétköznapi életünkre gondolok, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, egyszerű dolgokon mennyi múlik, múlhat. Hát még, amikor nem egyszerűekről van szó...
(És akkor még a nyersanyagokért, a földterületekért, a hatalomért folyó háborúkra nem is gondoltam. A végtelen értelmetlenségükre, a felesleges, felháborító szenvedésekre, az abszolút értelmetlen halálokra, megrövidült életekre, megcsonkolt emberekre... Közhely, persze, hogy az.)

Negan figurája valami hátborzongatóan eltalált baromállat figura. Abból a fajtából, ahová Hannibal Lester is tartozik. Pedig alig szerepel valamit a képregényben (mármint ebben a részben). Mégis maradandó nyomot hagy. A történeten túl Negan jellemét, személyiségét a rajzoló is kiválóan hozta. 

A zombivilágban minden lehetőséget meg kell ragadni a túlélésre De mindent. Ezt Rick és csapata már számtalanszor megtapasztalta. Azt is, hogy a lehetőségek megragadását mindenki felismeri, de nagyon nem mindegy, milyen erkölcs mentén gyakorolja. Nyilvánvaló, hogy ebben a világban mindig óvatosnak és néha brutálisnak kell lenni, különben nincsen túlélés. Rick és az övéi nem mások ellen, mások felett akarnak túlélni. Csak akkor harcolnak, ha kell, csak akkor ölnek, ha az az életben maradást szolgálja. Soha nem csupán kivenni akarnak a kalapból, hanem mindnyájan jócskán pakolnak is bele. A probléma mindig azokkal az emberekkel, csoportokkal van, akik nem így gondolkodnak. Valamelyik előző részben Rick meg is fogalmazza, hogy a fő baj nem a zombikkal van. Azok veszélyesek, halálosak, de kiszámíthatók. A fő baj az élő emberekkel van: ők hazudnak, álságosak, kiszámíthatatlanok, önzők és ellenségesek. 

Ha lustaság, a kényelemszeretet érzéketlenséggel és hatalommal párosul, véget ér az empátia, másodlagossá, eszközzé lesz a másik ember. Ez történik Negan terveiben Rick-kel és az övéivel. Eljutnak arra a pontra, hogy nincsen tovább, alattvalói lesznek egy náluk erősebb, beteg hatalomnak. Mert élni kell, és a harc egyszerűen öngyilkosság. 

Gondolkodtam, miről szól ez a kötet. Azon kívül, hogy csuda izgalmas, gyomorforgató (nem az undor miatt, hanem mert felzaklat) és ledöbbentő. Nem kevés ez sem, hiszen annyi fezsültség, annyi cselekmény sűrűlt ebbe a részbe, mint három másikba összesen. De mégis, szól-e valamiről úgy, ahogyan az előző részek. A cselekményen kívül vajon van-e ebben is valami plusz? 

Rendre az ugrott be, hogy ha nincsen is, akkor is úgy jó ez a rész, ahogyan van. Plusz tanulság nélkül is kiváló lett. De aztán az a gondolat is visszatért, hogy van ebben valami mégis. Megkapargatva minduntalan az a kis momentum ugrott be, amikor Rick azt fejtegeti, hogy hibázott, mert rosszul mérte fel, illetve nem mérte fel az erőviszonyokat. Nyilvánosan, vezetőként van ereje felismerni a hibáját, és belátni, hogy tévedett, hogy rosszul csinálta. Soványka tanulság. De ha mindenképpen le akarok valamit vonni magamnak, ez marad. 

A zsidó önmagának is zsidó.
A zsidókérdés akkor is létezik, ha a zsidó eredetű
ember egyedül ül zárt ajtók mögött a szobájában.
(Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert.)

*

No, most mondd, manapság ki a fenét érdekel egyáltalán egy ilyen könyv?

Az antiszemitizmus az egyik legjobb lejáratott csont-vád, amivel bárkit el lehet némítani (plusz: fasiszta, náci, fallokrata, homofób és társaik), de legalábbis hiteltelenné lehet tenni. Szép lassan semmi nem olyan szégyenletes, mintha valaki antiszemita lenne. A gyakorlatban antiszemitizmussá lesz bármilyen kritika, ami a zsidóságra vonatkozik.

S ki a csuda volt az a Prohászka? És kit érdekel, hogy antiszemita volt-e? Arról nem is beszélve, hogy voltaképpen van egy könyv, ugyan nem Prohászka írta, csak összeállították az írásaiból, a címe ez: Az én antiszemitizmusom. „Van kérdés, nincs kérdés?” (Vili, a veréb) Az volt, slussz! Különösen, hogy a könyvet a Gede Testvérek adták ki, és ők, evidencia, kizárólag antiszemita, holokauszt-tagadó, fasiszta-barát könyveket adnak ki és árulnak. Összekerül, ami összetartozik, ugyebár. 

Prohászka Ottokár Mindszenty József és Márton Áron mellett a magyar történelem leghíresebb katolikus, egyházi személyei, politikusai közé tatozik. Egyben a legvitatottabb jelenség is. A XIX. végén, a XX. század elején élt. Legvitatottabb, mert vannak gondolatai a zsidósággal szemben, a zsidó mentalitás ellen. 

Barlay Ö. Szabolcs (1919–2018) szerzetes, paptanár, irodalom- és egyháztörténész, bölcsész doktor, a történelemtudományok kandidátusa.

Ha egy antiszemita püspököt véd, akkor minden bizonnyal fasiszta kollaboráns mindkettejük. Mi más? Sőt, ha egy katolikus püspök antiszemita, akkor a katolikus egyház is az, hiszen a könyvet is katolikus egyházi személy írta. Egyszerű logika, nem? Tiszta a kép.
Vagy mégsem ennyire fekete-fehérek a dolgok? Költői a kérdés. Persze, hogy nem. 

A könyv háromnegyede egyfajta korvázlat. Barlay megkísérli nagy vázlatokban az olvasó elé tárni a XIX. század végi, XX. század eleji magyarországi viszonyokat, és a viszonyokban a zsidók szerepét. Természetesen középpontban a zsidósággal. Veszélyes dologba fog. Veszélyesbe, mert ahogy többször írtam már itt-ott, a zsidósággal kapcsolatban sokszor még a zsidó szó kimondása is pejoratívnak számít. Mert az zsidózás. Antiszemitizmus.

Ami szónak túl sok értelme nincsen, hiszen a szemita-ághoz nem csupán a zsidóság tartozik, vagyis az antiszemita kifejezés nem azt jelenti, hogy zsidó-ellenes. Sém biblia alak. Noé legidősebb fia volt. A vízözön utáni világot két öccsével osztották fel egymás között. Sém földrajzi területéhez tartoztak az arabok, az akkádok és a zsidók is. Nem is megyek ebben messzebbre: aki antiszemita, az tehát antiarab is. Ez meg így elég értelmetlennek fest. Az antiszemita szót 1787-ben alkotta meg egy Johann Gottfried Eichhorn nevű teológus. Barlay konzekvensen az antijúdeaista szót használja az antiszemita helyett.

Persze manapság egyértelmű a szó jelentése: antiszemita az, aki a zsidóság ellen beszél. A zsidóság elleni beszéd, bármilyen formában is történjen, az gyűlöletbeszéd. Ha tesz is valamit valaki a zsidóság ellen, akkor csak kibújik a szög a zsákból. 

Ráadásul mára az antiszemitizmus árnya is egyet jelent azzal, hogy aki antiszemita, az újra építi az auschwitz-i gázkamrákat, és máris tereli befelé a túlélőket. Ha ugyanezt a felállást megfordítom, és azt mondom, hogy a magyar-ellenes megnyilatkozások (például Kertész Imre elhíresültje, hogy ha Frankfurban meglát egy magyart, átmegy az utca túloldalára) a magyarok kiirtásáról szólnak, máris kiviláglik, hogy az ilyen következtetésre épülő logika mekkora sületlenség. 

Barlay annak kísérel meg utána járni, egyáltalán miért is alakult ki antiszemita hangulat Magyarországon a XX. század elején. Röviden:  XIX. század végén megnyílt az út a galíciai zsidók számára, hogy elhagyják Lengyelországot. Magyarország befogadó ország volt, mintegy a szabad lehetőségek európai országa.

A magyarok kényelmesek, a gazdaságban nem szemfülesek, inkább hedonisták, mintsem pragmatikusak. A bevándorló zsidók a társadalom alsóbb rétegéből kerültek ki, de távlati gondolkodásuk, gazdasági érzékük, szellemi képességeik miatt a magyarországi lehetőségeket kihasználva hamarosan jóformán ők alkották a polgári réteget. Míg a magyarok vagy urizáltak vagy maradtak a mezőgazdaságban. 

Vagyis adva lett egyszer a zsidóságnak egy rétege, akik közé az egykori Szabolcsi Miksa is tartozott (lásd alább): az integrálódni, asszimilálódni akaró zsidóság, amely a hazájának érzi az őt befogadó országot. És adva van a talajtalan, gyökértelen, vallását nem tartó, hazát nem találó, arrogáns zsidóság, amely mind szellemi, mind gazdasági, mind politikai téren nemcsak él, de visszaél a befogadó országok adta lehetőségekkel. Ők azok, elsősorban a gazdaságban tevékenykedő réteg, akik ellen még Széchenyi István is, aki ellen soha senkinek eszébe nem jutott kijátszani az antiszemita kártyát, ezt írta:

„..a zsidónak több szorgalma, intelligenciája van, mint a magyarnak. Elősegítenék ugyan gazdaságunk fejlődését, ám egyszersmind a magyar nemzetiség kárára volna.”

Nehéz, veszélyes kérdés. Ennek manapság utánagondolni is veszélyes. Ugyanis azt feltételezi, hogy a zsidósággal szembeni fenntartásnak lehetnek valós okai. 

Márpedig semmilyen fajjal, rasszal szembeni fenntartásnak nem lehetnek, nem szabad, hogy legyenek okai. Ezért helytelen cigánykérdésről beszélni, ezért gyűlöletbeszéd, ha valaki a migráns-problémáról beszél. Nem léteznek faji karakteológiák, csak egyéni jellemzők vannak. Van oldal, ahol a zsidóság antropológia jellegéről beszélni is antiszemitizmus. Egy nyilvános magánbeszélgetésben volt, aki azt állította, nincsenek antropológiai jegyek. (Vö.: szőke svéd, barna bőrű afrikai, ferde szemű ázsiai, stb.), mert ilyet feltételezni is fajgyűlölet. Az ész megáll!

Nos, Barlay igen sokat hivatkozik Paul Johnson A zsidók története című könyvére. Saját nézete szerint  alapmű a könyv e kérdésben. De viszonylag sokat idéz Márai (akinek zsidó felesége volt) nem éppen zsidó-barát mondataiból, holott Márai nem áll antiszemita-hírben. De találunk meglepő idézetet Szolzsenyicintől is.

ZSIDÓ ÉRTÉKEK

Barlay a bevezető fejezetben felsorolja a zsidó értékeket. Ezek között elsődlegesen ott van a hithűség, az összetartás és a családszeretet. Aztán ott van az arányaiban kiemelkedő zsidó szellem, amellyel művelik és megújítják a művészeteket.

„Az Oscar a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után.” 
Woody Allan alias Allen Stewart Konigsberg

A zsidó szellem természetesen nem csupán a művészetekben, hanem a tudományban és a politikában és a elsősorban a gazdaságban is vastagon fellelhető. Mondjuk meglepő fordulattal a Rothschild-ok is a pozitív példák sorához tartoznak Barlay bemutatásában.

(Nem tudott nem kibújni belőlem a kisördög, hogy egy beszélgetést össze kellett volna hozni a szerző és Drábik János között, különös tekintettel arra, hogy a későbbiekben Barlaynál szóba kerül a bankvilág zsidó kézben létele, az uzsora-kamatok rendszere, amellyel a pénz országokat taszít szolgasorba.)

JÓ ZSIDÓ, ROSSZ ZSIDÓ

Na, már ez az alcím is milyen! Pedig Barlay Prohászkára hivatkozva sokszor használja ezt a megkülönböztetést. Sőt, azt mondja, hogy voltképpen Paul Johnson és Márai is húz egy vonalat, és a zsidó zsidót szembeállítja a „nem zsidó zsidóval” és az „alzsidóval”. Nagyon leegyszerűsítve a képet arról van szó, hogy vannak a zsidók, akik tartják a hitüket, illetve akik őszintén asszimilálódni szeretnének. Ez utóbbira példa Szabolcsi Miksa, akinek az unokája idézi fel egy Herzl-lel való beszélgetését.

Szabolcsi: „Nem azért vagyunk mi magyarok, hogy másoknak tessünk, hanem magyarok vagyunk, mert szívünk, érzésünk magyar, mert mások nem lehetünk, mert mások lenni nem akarunk.”
Herzl: „Ahol az embert nem becsülik, ott az ember idegen, ott nem lehet hazafi.”
Szabolcsi: „De már hazafiságunkban senki se kételkedjék. A magyar zsidó őszintén szereti hazáját, szereti akkor is, ha rosszul bánnak vele”

A jó zsidók az ortodoxok, ami kifejezés itt nem elsősorban a vallási ortodoxiát jelenti, bár azt is.

A rossz (nem zsidó zsidó, alzsidó, neológok) az a zsidó, aki nem tartja a hitét, ügyet sem vet a vallására, eszébe sincs asszimilálódni, viszont minden lehetőt megtesz a befogadó ország mind anyagi, mind hatalmi lehúzásáért. A legfőbb példa erre a zsidóság és a kommunizmus viszonya, hiszen köztudott, hogy mind a Tanácsköztársaság, mind a második világháború utáni kommunista rendszerek vezetésében messze felülreprezentáltak voltak a zsidók. Nem mellesleg a valósan létező antiszemitizmusban ez természetesen óriási szerepet játszott. Úgy kezdődött, hogy a nem zsidók visszaütöttek. A Tanácsköztársaság idején történtek a magyar társadalomban kettős fenntartást alakítottak ki: egyfelől a bolsevizmussal szemben, másfelől a véreskezű bolsevizmust megtestesítő zsidósággal szemben. 

Mellékvágány, de érdekes és vitatható adalék a numeros clausus törvény tartalmi magyarázata. Vajon valóban a későbbi zsidó törvények előfutára volt-e vagy csak egy akkoriban úgymond szokásos rendelkezés? Amely például, milyen meglepő, az Egyesült Államokban is létezett. 

A politikai, erkölcsi liberalizmus fő képviselői is a zsidóságból kerülnek ki, és tevékenységükkel megfosztják a befogadó országokat alapvető erkölcsi tartásától és a saját kulturális értékeitől. 

Vitatott, hogy elhangzott-e a valóságban vagy sem, de Landeszman György, egykori budapesti főrabbinak tulajdonítják a mondatot: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. 
(Az interjú 1992. karácsonyán hangzott el, de csak 1993. február 26-án jelent meg a Heti Magyarország-ban.)

Aztán jellemzője még a „rossz zsidóknak” a faji felsőbbrendűség gőgje, amely ellentmondásos módon a nem gyakorolt vallásukból hite szerinti kiválasztottságból fakad. A kiválasztottság arrogánssá teszi a „nem zsidó zsidókat”, és amikor válasz érkezik az arroganciára, akkor kész a válasz: tombol az antiszemitizmus.  

Mondjuk erre nem csupán Barlay hivatkozik, hanem ugyanezt mondta a híres-hírhedt A holokauszt-ipar című könyv zsidó szerzője, Norman. G. Finkelstein is.

Kicsit hiteltelen az előző mondatom, mert az este leírt fenti mondat után, ma, ébredés után rávettem magam a Finkelstein-könyvre, de nem leltem meg a mondatot.

Csak nehogy úgy járjak, ahogy egy lelkész ismerősöm!
Egyszer valami teológiai kérdésről beszélgetve ezt mondta:
– Ott van a Bibliában, feketén-fehéren!
Néztünk rá kíváncsian.
– Tényleg? Hol?
Lelkészünk lapozni kezdte a Bibliáját. Előbb tökéletesen magabiztosan, majd némileg bizonytalanabbul. Nem találta, amit keresett.
– Benne van. Biztosan emlékszem rá...
Újabb lapozgatás, is közben szemmel láthatón fogyatkozott a magabiztosság. 
– Itt van valahol, egészen biztosan. 
Telik-múlik az idő, susognak a lapok, mi várunk türelmesen.
Lelkészünk egészen elanyátlanodik.
– Mondom benne van! Benne kell lennie – mondja, majd elmosolyodik és hozzáteszi: – Benne kell lennie, hiszen beleírtam!

A sajtó létrehozta a közvéleményben a kétkulacsos értékítéletet, és csodás túlérzékenyítéssel fenn is tartja azt, egyik oldalról semmilyen kritikát nem enged meg,  a másik oldalról bármi mondható, az csupán realizmus, a status quo tényszerű rögzítése, maximum egyéni vélemény. Például Kertész Ákos szerint:

A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.

De van néhány méltó párja a fentieknek. Legelébb Spiró György verse, a Jönnek, amely így kezdődik. 

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból...

Ha a mondatokat úgy ízlelgetjük, hogy a magyar szót kicseréljük zsidóra, máris nagyon tisztán áll előttünk a kétkulacsosság-problémája. A zsidó szó behelyettesítése után nincs olyan szövegösszefüggés, amely elfogadhatóvá, magyarázhatóvá tenné e két idézet bármelyiket  (és a társaikat sem). A fajgyűlölet, úgy fest, egyirányú utca: egyik irányba bármi és minden, a másik irányba még a leghalványabban félreérthető, -magyarázható gondolat sem. 

A jó zsidó-rossz zsidó ellentétpár és rokonértelmű szavaik ezzel együtt, érthető, mégis visszás megfogalmazások. Bár nem tudom, mivel lennének kiválthatók. Mégis, ehhez az elkülönítéshez nincsen semmi objektív mérce. 

PROHÁSZKA ANTISZEMITIZMUSA

Az egykori püspök zsidók ellen szóló mondatait ezeknek az összefüggéseknek a hátterén kell értelmeznünk, mondja Barlay. Vagyis nem egy faj egyedeinek, vagy a komplett faj gyűlöletéről van szó. Prohászka nem utálta a zsidókat, a rabbival karonfogva ment az utcán, voltak zsidó barátai is.

De a személyes kapcsolatok nem fosztották meg attól, hogy a zsidóság gazdasági, kulturálisan vezető helyzetben levő tagjainak a romboló munkája ellen ne emeljen szót. Úgy, hogy közben ne lássa kristálytisztán a saját nemzetének a gyengeségeit, hibáit is. 

Vagyis Prohászka azt szerette volna, ha a magyarság kezébe visszakerül vagy egyáltalán odakerül az irányítás. Amire esély sem volt. Esély sincs. Mind a magyarok mentalitása, mind a hatalom belső összefüggései miatt, mind a zsidóság szellemi kapacitásai, észjárásának magasságai. És Barlay (valamint Széchenyi, Szolzsenyicin és sokak mások szerint az észjáráshoz társuló erkölcsisége miatt sem. 

A könyv így megmarad egy történeti összefoglalónak, egy katolikus püspök védelmében írt röpiratnak. Paul Johnson vaskos történelmi kötetének a hátterén a farvizén. 

Hogy meggyőzött-e? Nem tudom. Kicsit olyan ez, mintha a Cion bölcseinek jegyzőkönyvé-t csak a róla írt kritikák alapján akarnám megítélni (mert van több is, magyarul legalább kettő): Vagyis olvasni kellene Prohászkát. Összefüggéseiben. 

P. S.:

Gondolkodtam, hogy leírjam-e, hogy mosakodás-e vagy sem, de úgy döntöttem, igen, leírom. Még mielőtt bármi túlgondolás vagy félreértés lenne.

* Van bennem zsidó vér, igaz, csak apai ágon, s az, ugye, nem játszik.
* Jelenleg egy nevében is deklaráltan zsidókhoz köthető helyen dolgozom, és az eddigi legjobb, legkorrektebb munkahelyem. 

P. S.2.:

A bejegyzésem hozzászólásai között van egy link egy pompás cikkre, amit kiemelek, hogy el ne tűnjék:
Magyar Idő blog: Prohászkázunk, Prohászkázunk?

*

https://hu.wikipedia.org/wiki/Barlay_Ö._Szabolcs

SZÓKIMONDÓ SZEXUÁLIS TARTALOM,
belépés csak saját felelősségre!

Próbáltam disztingváltan és cizelláltan megírni ezt a beszámolót a könyvről, de nem ment. Amikor váltottam nem szalonképesre, beindult az írás.
Így hagytam. 

NEHÉZSÉGEM

Nehéz úgy könyvről írni, amikor tudom, hogy a szerző olvasni fogja a véleményemet. Az első Réti László-értékelésemre a szerző személyesen reagált, és ez bizony a következő regénynél okozott egy kis megtorpanást. A szerencsém az volt, hogy a második Réti-olvasmányélmény csont nélkül a kedvenceim között landolt. Emlékeim szerint Réti úr még erre is reagált. Aztán a többire már nem. Pedig nem vett meg bruttóban. Csak nettóban. Aztán volt olyan értékelésem is, amelynek szerzőalanyát személyesen ismerem évek óta. Bán Béla bácsi az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis kocsma, a Kis Dréher tulajdonosa volt. A fia pedig a megboldogult, de zombiként velünk élő rendszerben az ifivezetőm. Béla bácsi is jól vette az akadályt, az értékelésem semmit nem rontott a kapcsolatunkon. 

Kodor Sándort nem ismerem személyesen. Csak egy-két levelet váltottunk egymással. Ő keresett meg, és ajánlotta olvasásra a könyvét. Számára minden bizonnyal egyfajta reklám, ha az írásáról felkerül valami a netre. Bizonyos értelemben számomra is, így igent mondtam a felkérésére. Azzal a feltétellel, hogy csak akkor, ha tényleg a véleményemet írhatom meg, és nem kell semmilyen szinten kozmetikáznom. Sándor átküldte a könyvét.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS ÉS SZEMÉLYES EGYEBEK

A könyv címe egy kicsit elriasztott. Moravia általam megkedvelhetetlenül unalmas könyveinek a címét idézte: Az unalom, A megvetés, A megalkuvó, A közönyösök, A figyelem

A könyv alcíme viszont azonnal megfogott: A felesége története. Egyfelől mert ötletesnek és sokat mondónak találtam: egyből tengernyit elárul az írás tartalmából, sőt, még a végkicsengéséből is. Egy nő, aki a másik felesége marad. Másfelől, mert ügyes szójáték, a könyv főszereplőjének a kedvenc könyvére, Füst Milán A feleségem története című kötetére utal. (Amit még nem olvastam, de rögtön kedvet kaptam hozzá. Köszönöm, Sándor!) 

Aztán megfogott az alcím azért is, mert negyvenéves korom körül (a főszereplő is ekörül jár) belegabalyodtam valami nagyon hasonlóba. Bizonyos értelemben én is meg tudnám írni A felesége történeté-nek rám vonatkozó verzióját.

Annyi nagyon lényeges különbséggel, hogy én ismertem a férjet is, akinek a feleségével némileg összegabalyodtunk. S ezzel, lám, bevezettelek a Méltatlanság történetébe. Adva van egy közel negyvenes fickó, sokat iszik, keveset füvezik, bringázik, és sír a szája, hogy csak pocsék kapcsolatai vannak. Erre összehoz egy olyat, hogy ahhoz képest az eddigiek kismariskák voltak. A nőnek férje van,, egy tízessel fiatalabb mint önsanyargatási szakértő antihősünk. Annyira jó nekik együtt, hogy az csuda, de annyira azért nem jó, hogy a néni döntsön, netán váltson is. Mert az együtt töltött hét év, meg az anyagiak, meg azért nem olyan rossz ember apuci, csak nincs meg benne, ami a bringás önsanyargatóban pedig de. 

Két évet szarakodnak egymással, számolhatatlan szakítással, szünettel, újrakezdéssel, folytatással, hűdeszerelemmel és hűdeszarezígy-gyel. Ennek a két év tökölődésnek a története a könyv. A végén egy olyan csavarral, ami nem is csavar, mindössze az önsanyargató (aki egyébként másodpercekre tisztán lát, csak lekakkantja azt, amit lát, a pillanatnyi érdekei vezetik, és azok jóformán nem szólnak másról, minthogy hová tegye az aktuális nőstény gerjesztette vágytól farmerszaggatóan tekintélyesre duzzadt farkát. Aztán meg picsog, hogy milyen vacak neki, megint egyedül maradt, megint dobták, megint nincs egy tisztességes kapcsolat. [[SPOILER: Amikor a könyv végén összejön egy, a férjes kancától eltérő, nagyon konfliktuskerülő nővel, elvileg szerelmes is lesz belé, a szex ugyanolyan jó vele, mint a kancával, még a női akusztikai reakció is hasonlítanak amazéhoz, az eszem megállt, de mégis dugja közben a kancát, akivel ezredszer szakított végleg, és aki semmiben sem jobb, mint ez a másik nő. Aztán meg kiakad, mert az új nő telefonon szakít vele és nem szóban, hogy ez milyen színvonaltalan és megalázó – mondja, miközben a farka még ott van a kancával való dugás maradéka, ugyanabban az ágyban, ugyanúgy, mint ahogy ezzel a kis bizonytalan tisztességessel.SPOILER VÉGE]] Hát a főhősünk igen szigorú, de legalább mocsokul igazságtalan. Annyira, hogy a na, most menj a 'csába simán kicsúszott a számon. 

– Senki nem ért meg engem! – szakadt ki ingerülten nagyon kamasz ismerősömből a világfájdalom. 
– Ööö... Te érted magadat? 
Nézett rám némileg bután, hogy hogy lehet ilyet kérdezni, majd méltatlankodva, de legalább őszintén felcsattant:
– Dehogyis!
Nincs különbség.

Na, csak elmondom, ha már így összejöttünk, mi is volt ez az én rendkívül méltatlan sztorim! Nem dicső, ámde fenemód tanulságos.

Az első házasságom az utolsókat rúgta, magamban már el is engedtem az exet. Csak még nem mondtam ki, nem tettem meg a végső lépést. Az exem már évekkel azelőtt elengedett engem, csak éppen a közös életünkön nem változtatott. Én nyűglődtem, nyüszítettem, keménykedtem, próbálkoztam, változtattam, kétségbe estem, újraértékeltem, bizonyos értelemben kezdtem újjászületni, elveszítettem egy csomó, addig barátnak hitt, gondolt embert, de már láttam az alagút végét. Csak előtte még meg kellett mártóznom a trágyában, ide-oda hengeredve.

Az úgy volt, hogy a feleséggel együtt nyaraltattunk egy szekérderéknyi gyereket, az övéiket és a mieinket.  Sem a majdnem exem, sem a férje nem volt velünk. Mindenki bízott mindenkiben. Mi is magunkban és egymásban is. Óriási hiba volt, hatalmas tévedés, nulla emberismeret, zéró önismeret, határtalan brahizmus. Mindkettőnk, mindnégyünk házassága ugyanabban avagy legalábbis nagyon hasonló cipőben járt, s mi a felséggel mindig jól megértettük egymást, a másikban ott volt, megvolt, ami a saját párjainkból fájdalmasan hiányzott. Borítékolva volt, hogy ebből nagy baromság lehet. Nagy baromság lesz. Nagy baromság lett. Ahogy a Biblia mondja: 

Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! 
(1Kor 10:12)

Hát, mi elestünk. A végkicsengéseket ismerve, utólag könnyű okosnak lenni: pofára és nem kicsit. Akkorát zakóztunk mint a ház.

Voltaképpen úgy fél évig húztuk a dolgot. A lefolyása nagyon sok mindenben hasonlított ahhoz, amit ebben a könyvben olvasok, csak nálunk nem voltak eszement, ágyneműtépős szexpartik, búcsúdugások tengere. Voltaképpen alig történt valami. Ahogy Ofi barátom fogalmazott, a hölgy megszédült ugyan, ám lépni nem mert, de nem is szakított sem velem, sem a férjével. Néha felém húzott, néha a házasságát akarta építeni. Én csak olyan kis Zsebmohának kellettem, ahogy Ofi fogalmazott: ha omlott összefelé az önbecsülése, hát elővett, legyezgette általam önnön női mivoltát, az önbecsülését, s amikor némileg talpra állt, azonnal visszavonulót fújt. Libikóka. Hullámvasút. Marionett-játék a férfiakkal. Saját magával. Úgy mint a könyvben. Csak szex nélkül. Istennek legyen hála, de megbántam volna! (A számszerűség számomra soha nem volt tétel, különösen, ha a minőséggel állíthattam szembe. Mondjuk annyira nem állíthattam... De valahogy soha nem gyúrtam a kóbor numerák gyarapítására. Félre nem álltam persze, ha egyszer csak akadt valami, de olyan marha nagy értéket nem találtam benne. A tizenhét éves házasság során mindvégig hűséges férj voltam.)

– A pokolban állítólag minden kihagyott pinát az orrunkra húznak – állította B. Sanyi magabiztosan egy réges-régi nyáron, amikor én még élőben még nem is láttam meztelen nőt, de ezt a rossz szokásomat semmiképpen nem akartam túl sokáig őrizgetni. Tizenévesek voltunk, de B. Sanyi négy évvel időseb volt nálunk, ő biztosan jobban tudja.
Pipi álmodozva nézett rá. 
– És az akkora büntetés? 
Én csak félrehajtott fejjel képzelegtem arról, mennyire szeretnék már bűnhődni. 
Most mondd! 

Nekem akkor lett elegem abból férjesasszony-nőből, amikor az egyik találkozásunk alkalmával a férje felhívta. Felvette a telefont, és minden zavar nélkül beszélgetett előttem a versenytárssal. 
– Nem, még csak most indultam el, a sárga buszra várok – hazudta szemrebbenés nélkül a férjének, holott a vidéki barátnőtől már vagy fél órája hazahozta őt az a sárga busz, s azóta együtt sétáltunk.

Akkor megtört bennem valami, bármennyire komolyan gondoltam is a kapcsolatunkat (mert nagyon komolyan gondoltam). Én az első perctől kezdve azt mondtam, álljunk oda a házastársaink elé, játsszunk tiszta lapokkal, de ő mindvégig kitért, kért, hogy ne tegyük, hogy ezt nem teheti még a férjével, át kell gondolnia, miegymás. A gyengeségem az volt, hogy engedtem neki, s ő még nem volt készen a válásra. Igazából azt sem tudta, mit akar. Bennem már körvonalazódott, mit is szeretnék. de tény, hogy Isten igazában csak a hölgy kirúgása után kristályosodott ki véglegesen, hogy mit is. Annyit már akkor tudtam, abban a pillanatban, amikor a fenti kijelentést tette, teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy nem akarok tovább egy percig sem álságban élni. . 

Összeszűkült szemmel néztem rá. Idegenné vált. Idegenebbé, mint az exem, akinek minden szuperlatívusz értékem ellenére sem kellettem, mint férfi. Olyan idegenné, mintha nem ismertem volna már vagy tíz-tizenkét éve. Olyan idegenné, akit nem tudtam, ismerni akarok-e egyáltalán. Csak még nem értettem, miért történt ez. 
– Hazudtál neki – mondtam, miközben újra boot-oltam a lelkem oprendszerét.
– Miért? Mondtam volna meg, hogy veled sétálok? – szelíden mondta, mégis tornádó erejű felháborodás ömlött rám a hangjából. 
– Hazudtál neki – mondtam újra.

Pár perccel később a metrón megfogalmazódott bennem, mi a baj. Nem volt becsületes. Nem vállalja fel a közös dolgunkat. Nem vállalja fel önmagát. Ha most hazudik, akkor ez számára megoldás. Akkor is, ha ideiglenesen az. De mi lesz, ha később  kettőnk között is lesznek bajok? Illetve ez nem is kérdés: ez lesz akkor is. Hazafelé a metrón a Határ úttól a Klinikákig szakítottam vele. Később megtudtam a férjétől, hogy ő rúgott ki engem. Majd még később, hogy milyen becstelen voltam, mert pár hónappal később összejöttem szerelmetesfeleségtársammal, és milyen könnyen túlléptem rajta. Mondjuk ez igaz volt, valóban túlléptem, mert rájöttem, hogy bármennyi egyezőség is volt bennünk, ő negyven felé tipegve sem volt még felnőtt, képtelen volt a saját érzéseiéért, a tetteiért felelősséget vállalni. Én pedig már voltam pszichológusa és apja egy személyben nőnek, elég sokáig, meg is untam. Társara, partnerre vágytam, egyenrangú félre. Tiszta, felnőtt kapcsolatra. Világos játékszabályokkal, egymás teljes súlyú és édességű felvállalásával. 

Ahol becsukódik egy ajtó, ott nyílik egy másik. Nyílt. Csodákra. Egy csodálatos emberre, egy fantasztikus nőre. Egy felnőtt kapcsolatra. Ez a tragikus, tragédiává tett, bár érthető intermezzo pedig életem egyik szégyenfoltja. Bármennyi empátia is van bennem az akkori önmagammal szemben. S hálás vagyok a jó Istennek azért a jókor megcsörrent telefonért, s hogy hallhattam a nő hazugságát. Mert ha nem hallom, egy újabb, önmagamnak állított csapdába léptem volna bele, magammal vonszolva a szekérderék gyereket is. Ha nem hallom, talán későn tértem volna észhez. (Ó, egek, mit de mit veszítettem volna! Jaj! S meg sem tudtam volna, mit veszítettem...) Még kellett annak a tapasztalata, bizonyossága, hogy egy rossz kapcsolat inkább kerüljön a pokolba, mintsem hónapokon, éveken át cukrozzuk a taknyot. (Copyright: Ofi).

A MÉLTATLANSÁG MŰFAJA

Fontos kérdés. Mi a Méltatlanság című könyv műfaja?

Azt mondják, az első könyves írók legnagyobb hibája, hogy a saját életüket írják meg. Jobbára a legmeghatározóbb dolgokat. S mert az írás által meg akarnak tisztulni, a tisztulás pedig nem megy hazugság által, ezért ragaszkodnak a valós eseményekhez. Ezáltal a Nagy Mű egyfajta irodalmiaskodó memoár-félévé korcsosul, amelyben a szerző a valóságot írja meg, de a szövegnek semmi köze nem marad az irodalomhoz, a művészethez. A szerző a saját érzéseit akarja viszontlátni a papíron, és nem átadni akarja a történetét. 

Éppen ezért, s azért, mert a szövegen, mondom, in medias res, egyértelműen érződik, hogy nem rutinos, bár kétségtelenül nem tehetségtelen és nem teljesen rutintalan klaviatúra-forgatóval állunk szemben, el kell döntenünk, hogy a Méltatlanság regény-e vagy memoár egy személyes történetről? Nekem nincsen kétségem, hogy a második. Ezt a feszültséget ki kellett írnia magából a szerzőnek.

Kérdés, hogy az olvasó nyer vagy veszít azzal, hogy leül e személyes történet kiírása elé olvasni? 

Megvallom őszintén, a harmadik fejezetig volt bennem kétség, hogy végig elolvasom-e a regényt memoárt könyvet. Nagyon nehezen indult be, egy szerkezetileg oda nem illő betegség történetének a részletes leírásával, ami rendkívüli módon lehuppantotta az érdeklődésemet. Aztán a harmadik fejezetben mintha Kodor Sándor el kezdte volna élvezni, hogy ír. Gördülékenyebbek lettek a sorok, megjelentek olyan szófordulatok, dramaturgiai elemek, amik biztatóvá tették a szöveget. 

Azonban a memoár-jelleg nem szűnt meg, a szöveg csak közelít az irodalmi megfogalmazás felé. Ráadásul a történet szerkezete átgondolatlant, vannak részek, fejezetek, amik egyértelműen pusztán csak azért kerülhettek be a szöveg szövetébe, mert a szerző számára fontos dolgokról van szó. De a regény (na, jó!) szempontjából semmi jelentőségük nincsen. Ilyen például a kerékpározásról szóló, egyébként jól sikerült leírás, aminek szerves egységét a történettel nem sikerült meglelnem. 

Két dolog van még, ami a memoárság mellett szól.

• Egyrészt: a párbeszédek néha roppantul életidegen jelzői. Nem az a baj, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra váltanak az érzéseik között, ezt még indokolhatná is a helyzetük, hanem az, hogy a váltásoknak valahogy nincsen igazából megágyazva. Csak úgy megtörténnek. 
• Másrészt a történet tudatos dramaturgiájának a hiánya. Az irodalom nem azonos a valós történések dokumentarista leírásával. Még az őszinteséggel sem azonos. Az a hullámvasút, ami a két főszereplő megél, hihetően valóságos, abban nincsen túlzás. Azért mondom ezt, mert ha körülnézek az ismeretségi körömben, nem egy hasonlóan értelmetlen, gyötrő rétestészta-kapcsolatot látok. Évek óta húzódó cukrozott taknyokat, tisztázatlan, tartós félrekefélésekkel súlyosbított, kapcsolatnak hazudott, képzelt görcsös kapaszkodásokat.

AZ AZ EZERSZER ÁLDOTT ÉS ÁTKOZOTT SZEXUALITÁS

Amióta az eszemet tudom, érdekelt a női test. Nem válogatás nélkül és nem számolhatatlanul, de mindig mindenemnek kedves volt mindig. Aki azt mondja, nem érdekli a szex, azzal baj van vagy hazudik. 

– Tudja, Zolikám – mondta az arisztokratikus tartású, őszhajú, megfontolt beszédű István, nem sokkal azután, hogy beült mellém az idősek otthona kisbuszába, aminek a kormányát kenyérkeresetként tekergetem nap mint nap –, egyetlen bajom van az életemmel. Sejti mi az? 
Sejtettem. Éppen egy részleges vércserére vittem a város másik részére. De tévedtem.
– Hetvenöt éves koromig így állt, ni! – mutatta könyökben behajtva a bal kezét. – Aztán egyik napról a másikra életre sem tudtam kelteni. Most nyolcvanöt vagyok. Ez a tragédia!
Felnevettem. 
– Köszönöm, reményt adott! Lehet még húsz jó évem. És ha menne, lenne kivel?
– Ó, az nem kérdés, az mindig megoldható! De ha nincs mivel, hogy az Isten tegye ide-oda, na, az már baj!

A Méltatlanság főszereplője őszintén leírja, hogyan volt képtelen elengedni a szexpartnernek több mint pompás, ösztönös, ebből a szempontból nagyon szimpatikusan nimfomán nőstényt. Akivel lehet szerelmeskedni, lehet szeretkezni és lehet jó zaftosat, lucskosat (már bocsánat, de ide ez a szó kell) baszni is. Ha érted, mire gondolok. Ez a könyv gerince. S nagyjából ebben a hangnemben. 

Lássuk be ez nagyon nem kevés, hiszen az tartja a mondás, egy nő akkor jó a pasijának, ha az ágyban kurva, a konyhában pedig séf. De úgy gondolom, mi férfiak simán megelégszünk az elsővel is. Főzni sokan tudunk magunknak... De egy privát kurva a birtokon belül, no, az mindent visz!
Azt, hogy egy nő spontán előkapja uszkve bárhol a Kis Játékost, és addig szopja, amíg kell, és mindig lenyeli az egészet: ez azért fontos és komoly információ. (Most nem hülyéskedek!) Ha nem is feltétlenül irodalmi. Az biztos, hogy rengeteg férfitársat ehet a sárga irigység, mert kivédhetetlenül álmodozni kezdenek, bárcsak neki is, bárcsak őt is... (Én roppant mód szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nem kell képzelegnem, tudom, miről beszél a főhős. S mert magam is tudok önmagam számára is meglepő módon extrovertált lenni, még azt is megértem, miért közli jó hírként a világgal, vannak ilyen nők!)
Mert lássuk be, amikor egy nő azt kéri: „Dugj meg!”, annak azért komoly értágító hatása van. 
Bár... Évekkel ezelőtt volt egy munkatársam, nagydarab, gyönyörű kék szemmel megáldott szelíd medve volt, aki rettenetesen megrökönyödött, amikor egy frissiben megismert kis hölgy a rövid bevezető körök után e kéréssel fordult hozzá. 
– Milyen lány az ilyen? – kérdezte a Kékszemű Medve. – Nem kurvát akarok magamnak!
– Nem biztos, hogy kurva. Lehet, hogy csak nagyon szeret kefélni. S belőled meg kinézi, hogy rendesen odateszed neki. 
– Mi van? 
– Férfinak nézett, hogy ijedjél meg! 
– Á, nekem ez nem kell! 
– Kérdezd körbe a kollégákat, kell-e valakinek. Szerintem véres közelharcot vívnak majd érte. 

Mert a szex nagyon sok mindent befed és eltakar. A jó szex még több mindent. Pasiként pláne. Ha pedig egy nő gondolkodik róla pasiként, óriási áldás. Megtartandó kincs. S teljesen simán el tudja fedni azt is, hogy más se sincsen, csak a szex, ami megfelelő. Mert, ugye, ha a fasz feláll, az ész megáll. Na most, egy olyan nő mellett, aki állandóan felállítja, igen nehéz gondolkodni. Rossz helyen van a vér. Ráadásul öngerjesztő a folyamat, mivel a megélt tapasztalatok generálják az újakat. 

A kép hazug. Nem igaz, hogy a férfiak csak a női mellre gondolnak,
amikor létezik a női fenék és naná, a puna is!

A könyv szerintem nem született volna meg, ha a csajszi (tényleg, érdekes, neve senkinek sincsen a könyvben, csak egyetlen embernek, neki egyetlen betű jelzi a kilétét: L.) nem szeretett és tudott volna jól, szenvedéllyel és kezdeményező módon kefélni. Tudniillik akkor a pasas sokkal hamarabb kihajította volna. Nem lett volna miért megtartania. Átlátta volna, hogy a nőben és benne valójában nincsen semmi közös, hiszen akkor a dugás közös szeretete nem lett volna meg. Anélkül meg nem maradt volna semmi. S abban az esetben sokkal hamarabb megértette volna, amit a vicc mond:

– Tudod, mi a legjobb benned?
– Micsoda?
– Én!

De mert nem így történt, megszületett a könyv. Ami kezdetben elég visszafogottan fogalmaz a testnedves részleteket illetőn, majd egyre nyíltabban, aztán egyre durvábban,végül brutálisan. Belátom, nem vita, még ezt is lehetett volna fokozni, nem jutottunk el az utolsó lehetőségek kiaknázásáig. Ahová jutottunk, ott is messze vagyunk. Úgy gondolom, egy szövegben a geci szó mindig okoz némi megtorpanást az olvasó számára. (Tény, hogy itt frappáns szóalkotással is találkozunk: „geciszomjas ribanc”.) Az is tény, hogy mert a szex jó, olvasni sem rossz róla, pláne szókimondó, részletezős szöveget. Amikor például egy nő kinyalását részletezve olvashatjuk, nagyajkastul, kisajkastul, csiklóstul, meg orgazmusközelben megváltozott ízű hüvelyváladékostul, meg az üvöltve élvező férfi farkából bőven freccsenő spermástul. 

Más kérdés, mennyire szólal meg irodalmi nyelven a leírás. (Tudtad, hogy van egy könyv, ami egy elementáris ejakulációról szól, és letehetetlenül szórakoztató? Ilyen kis kinyitható leporelló-szerűségen még ott van a pénisz is, ami a nyilvános botrányt elkövette, hogy lám, méretarányosan ekkora.) Az megint másik, hogy milyen szerepe van, van-e egyáltalán szerepe a leírásnak a mű egésze szempontjából. Az meg egy harmadik, mennyire lóg ki annak a lólába, hogy a szerző nem találja ugyan a szerves leírás beillesztésének a fix lehetőségét, de nagyon vágyakozik, nagyon emlékszik. A könyvben megjelenő első részletezésekkel nem volt semmi bajom. Ahogy haladtam a könyvben egyre sokasodtak, egyre részletesebbek és pornografikusabbak lettek a leírások. Amikor eljutottam oda, hogy a férfi bő lére eresztetten élvez a nő hasára, aki szétkeni magán a hasaaljától a nyakáig a megérdemelt sperma-tengert, majd kéjesen lenyalogatja ujjáról, ami rajta maradt, kicsit besokalltam. Nem mintha prűd lennék, a jelenet tetszik, a valóságban semmi bajom vele. Ahogy igen, az is tény, hogy a nő hüvelyváladékának megváltozik az íze az orgazmus közeledtével, és ha működik a kémia, az bizony nektár a javából! Nyammm! De így olvasva mégis sok volt és cél nélküli.

– Figyelj, volt egy nőm, te, annak olyan íze volt, mintha fejest ugrottam volna egy fehérje-feldolgozóba. Borzalmas volt, brrr! – mondta egyszer egy barátom, és ahogy elmondta, szinte érezni véltem, mi zajlik egy sajtgyárban.
Ilyen is van. A nektár jobb. 

Meg van sok minden más is, ami itt citálható lenne. Például a hatvankilencesről szó sem esett. Ám a könyvben a szex sokadik leírása viszont semmi más,  csak az öngyötrés eszköze. És egyfajta hímhivalkodás: „Ecsém, micsoda nő volt ez! Neked volt már ilyen? Akkor azt sem tudod, öregem, mi is az az igazán jó baszás!” Ami lehet, hogy igaz, de önmagában semmiképpen sem tesz  irodalmi kategóriává egy szöveg-szövetet. (Egyre gondolkodom, hol olvastam irodalmi és mégis részletező szexről. Vargas Llosa ugrik be, aki pompás egyensúlyoz az irodalom és a pornó határán.)

A KÖNYV MONDANIVALÓJA

Minél többet gondolkodom róla, annál inkább úgy gondolom, van neki olyanja. Nem csak annyi, hogy létezik olyan nő, akivel nagyon jó szexelni. Nem csak annyi, hogy létezhet a szerelem. És még csak nem is annyi, hogy ez a két nő lehet egy személy is.

Létezik ilyen nő, tudom, tizenkét és fél éve vagyunk együtt szerelmetesfeleségtársammal, aki tíz évvel fiatalabb nálam, negyven voltam, amikor megismerkedtünk, hasonlóan felfokozott szenvedéllyel éltük meg a szerelmünk megszületését. Bár nekem az arca az első pillanattól fogva tetszett, a többi külső kelléket lassabban fedeztem fel magamnak, de az első tizenkét órás, szexmentes beszélgetés után úgy éreztem, megtaláltam életem nőjét. Csak még nem mertem elhinni, hogy nem a permanens ciróka-minuszom játszódik csupán velem. De a mai napig gyönyörködöm benne, minden formában, minden formájában, a testében, a lelkében, a személyiségében.

A könyv mondanivalója sokkal inkább a sorok között van. Stendhal írta: 

Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel
a szerelem meggyőződése (a viszontszerelem reménye).

A szerelem nem az elementáris közösülni-vágyás (bár a szerelemnek kétségtelenül része ez is). A szexualitás ösztön és az esztétika keveredése. Ha baj van az ösztönnel vagy baj van az esztétikával (és ez alatt nem a partner rusnyaságát értem, hanem azt, hogy az az esztétika, amivel rendelkezik bennem nem mozgatja meg igazán a kémiát), akkor komoly baj van a szerelemmel, akkor bizony nem lesz tartalmasan hosszútávú a kapcsolat. Hosszú távú persze ettől még lehet. 

Aztán ott van a könyvben a felnőtt szerelem egyértelmű leírása. A barátja mondja ki a főhősnek: akit szeretek, azért mindent megteszek, azért minden követ megmozgatok, azért semmi sem drága, azért bármi árat megadok. Ha nem így van, baj van. És szerelem igazából nincsen. Nézzünk szembe ezzel. Bár rohadtul fájhat, amit találunk a szembenézés után.

Aztán az is ott van a könyvben, hogy a magunkért való kiállás végtelenül fontos. Nem lehetünk mások játékszerei, maszturbációs eszközei, lelki szemeteskukái. Nem szabad, hogy egymás pótszereivé váljunk. Nem igaz, hogy egy biztos rossz jobb, mint a bizonytalan jó. Aki önbecsülését veszíti, az a méltóságát veszíti, s akinek nincsen méltósága, azt nem lehet tisztelni, hiszen hazugságban él, hiszen nem egyenes a gerince, hiszen feladja önmagát, nem becsüli meg önnön értékeit, s az érzései nem valósak. Mindössze kapaszkodik és megállás nélkül játszmázik. Tetszik vagy nem tetszik, ez van.

A könyv egyik szereplője sem felnőtt, csupán egymás játékszerei mindhárman. Ofi barátom mondta egyszer: 

Minden kapcsolat a nemet mondás művészete.

A történetben szereplő két férfi, a főhős és a férj egyaránt egy hisztis ösztönlény csúszómászójává alacsonyodik. Aki ezáltal naná, hogy egyikre sem képes felnézni, egyiket sem képes férfinak látni, maximum azt értékeli, melyikük nemi szerve csal ki belőle kéjesebb és hangosabb sikolyokat. Voltaképpen egyiküket sem értjük meg, egyiküket sem becsüljük semmire. Nem rokonszenvesek. Egyáltalán. Gyerekek, akik kínozzák egymást és önmagukat. Mert a saját jól felfogott érdekükben is képtelenek nemet mondani. 

Gondolom, ez nem volt igazából a szerző elsődleges szándéka, de nekem a mindenféle függésről is szól a könyv. Bármi, amiről képtelen vagyok lemondani, még akkor sem, ha felismerem, hogy végkimenetelében káros a számomra: drog. S ha droggal vagyok csak képes elviselni a valóságot, ha külső szer kell a harmóniám fenntartásához, nem vagyok felnőtt. Bármilyen ideológiát gyártsak is a függőségre. A szereplők egymás drogjai, amit rendszeresen megerősítenek külső drogokkal, fűvel, alkohollal is. Harminc-negyven éves emberekről beszélünk. Szánalmas. Nekem ezt is mondta könyv.

A KÖNYV ÉRTÉKE

Mert memoár, vagyis visszaemlékezés, nagyon értékelhető a szerző végtelen őszintesége, önkitárulkozása. Ezzel az önélveboncolással, úgy gondolom, rámutathat másoknak is a csúszómászó gerinctelenség álságos boldogságára, önmegnyugtató visszataszítóságára. Arra, hogy mekkorákat vagyunk képesek hazudni önmagunknak, mennyi okos, ügyes érvet ki tudunk fundálni, hogy ne kelljen változtatnunk semmin, tovább tapicskoljunk, merüljünk alá a búbjáig  fejünk a híg fosban (ahogy a szerző nagyon találóan, többször is fogalmaz). Vagyis a saját történetén keresztül sokak elé tükröt tarthat: „Ne mosakodj már állandóan, nézd, ugyanezt csinálod te magad is!” Nem tudom, tudatos volt-e, de a főszereplő hol a szerelem és a boldogság idejének nevezi a nővel töltött tömény hazugságot, hol tisztán látja, hogy a kapcsolatuk az első pillanattól fogva a megaláztatásról, a gerinctelenségről, a méltatlanságról szólt. 

Toma barátom szokta mondogatni egy-egy ilyen-olyan esemény megünneplésével kapcsolatban, hogy: 
– Méltósággal megünnepeltük. 
Ez a valóságban a legméltatlanabb, porba ülős alkoholizálást jelenti.

A könyv címe tehát nem véletlenül Méltatlanság. Mert a címében állást foglal a nem egyenrangú, nem tiszta, nem felnőtt párkapcsolatok ellen. Ilyen szempontból akár felér egy önismereti vagy párkapcsolati terápiával. Hátha aki olvassa, nem csupán utólag bólogatva egyezik bele, hogy van ilyen, hanem akad tán, akinek  felnyomja annyira az agyát, hogy azt mondja, basszus, ez én vagyok, nem akarok ilyen tekergő nyálbéla (nyálbea) lenni, na, csőcsumi, én pattantam!

És ez nagyon nem kevés. 

Kíváncsi leszek Kodor Sándor következő könyvére. S végül elmondom: a könyv háromnegyede felé már nem azért olvastam, hogy érjen már véget , hanem mert vártam, hogy tovább olvashassam. 

Underground, Budapest, 2019, 362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150051987

3,5/5

(2019)

EZERSZER ELMONDTAM MÁR: NEM SZERETEM STEPHEN KING KÖNYVEIT. Nem azért, mert nem jó író. Jó író. Nagyon jó. Tudom, mert több helyen kifejtette: szeret mesélni. S ha mesél, akkor azt is elhisszük, hogy egy Röjtökmuzsajon megszűnt telefonfülkének a bosszúálló telefonkönyve átzabálja magát az óceánon túlra és megeszi egész New York-ot, csak szerencsénkre a szabadságszobor a torkán akad a fáklyájával. A telefonkönyv történetét végig körömrágva olvasnánk, minden apró zajra összerezdülve, és utána ha könyvet hallanánk becsukódni, rémülten bámulnánk körbe, hátha a megvadult telefonkönyv érkezik. S boldogok lennénk, hogy már alig van mutatóban telefonfülke, telefonkönyvet, ugye, meg már nem is nyomtatnak. 

A TÖRTÉNET VÉGÉN PERSZE NAGYJÁBÓL SEMMIRE SEM KAPNÁNK MAGYARÁZATOT, és megint rájönnénk, hogy SK ismét csak elmesélt egy történetet, ami ad hoc eszébe jutott valamiről. jó alaposan, nyolcszáz oldalon át mesélte, mi meg nem is nagyon unatkoztunk közben, csak néha, de mindig tovább olvastunk, mert érdekelt, hogy miképpen zabálja cincákra az a kurva telefonkönyv a következő, útjába eső macskát, gyereket, öreg nénit, óvodás csoportot, elhárító egységet, rendőrszázadot, városnyi kordont, majd a város magát, s hogy hahaha, a Szabadságszobor fáklyája, ugye! Szóval csak a végén eszmélnénk rá, hogy megint végigolvastunk egy rohadt nagy blöfföt. Amivel SK mondani nem akart semmit. Mert ő csak mesél. 

DE A VICC AZ, HOGY VALAHOGY MINDIG MEGBOCSÁTUNK ENNEK a vérszomjas, depresszív, beteg elméjű írónak, és ha a sarokba is hajítottuk valamelyik, illetve inkább a legtöbb könyvét, azért mindig, folyton-folyt újra elő- és a kezünkbe kerül, és akkor le nem tesszük, amíg a végére nem értünk. S azért a szemünk előtt mindig ott van minimum a Ragyogás (az is mekkora, zseniális blöff, és SK hiába utálja, a filmváltozat is marha jó), és a Halálsoron.

Egy biztos, unatkozni King könyv olvasása közben nem lehet. De. Mégis lehet. Csak valahogy mégsem úgy unatkozunk. 

ÉS AKKOR MOST ITT VAN EZ A KÖNYV, amit úgy random emeltem le a polcról a még nem olvasott SK könyvek közül (viszonylag sok van, mert többet nem olvastam, mint amit igen, ráadásul egy csomó az újabbakból semmilyen formában nincsen a birtokomban), miközben a könyvtárból jobbnál jobb történelmi, gazdasági, politikatörténeti könyveket cibáltam ki magammal, aztán tessék, ezzel húztam itt az időt!. 

KEZDEM AZ ALAPOKNÁL: A KÖNYV MINT IPARMŰVÉSZETI TERMÉK: nos, egy rakás fos. 532 oldal, úgy, hogy alig van kötésmargója. Vagyis nem nyílik ki rendesen, minden, de minden oldalnál szét kell feszíteni a könyvet. Feszegettél már ötszázharminckét oldalnyi olvasmányt? Mert csak akkor tudod, miről beszélek. Önmagában ez horror! Komplett, rejtetten ide csúsztatott ínhüvely-gyulladás. Komolyan néha a fizikai fáradtság miatt tettem le, és ezért nem haladtam vele kellő sebességgel. Aztán kitoltam az Európa tördelőjével és nyomdatechnikájával, előcsaltam egy Kindle-kompatibilis formában, és e-könyv olvasón folytattam tovább.

Azt hiszem, ha nem találtam volna meg ebben a kompatibilis formában, végig nem olvasom. 

EZT ÍRTAM: „VÉGIG NEM OLVASOM”. Ilyet pedig csak akkor szoktam tenni, ha egy könyv nem tetszik. Eddig a nyomdai kivitelezésből fakadó tökéletes olvashatatlanság miatt egyetlen könyvet tettem félre, hiába is érdekelt a tartalma. Ebben egyfelől benne van az, hogy kerestem a lehetőséget a továbbolvasásra. Ami, magától értetődőn azt jelenti, el akartam olvasni. Másfelől, ha nem találtam volna meg e-könyv formátumban, tényleg nem olvasom el. Ez meg azt jelenti (fordítok Mohából blogoldalra:), hogy annyi érdeklődés nem lett volna bennem, hogy fizikailag küzdjek az olvasmányélményért. 

EZT NEHEZEN FOGOM ELMAGYARÁZNI. SZERETEM A MESÉKET. Idáig érthető és könnyű. Akkor is szeretem a meséket, ha nem egyszervolt, holnemvoltosak, hanem úgy hívják őket, sci-fi, fantasy vagy bármi. Akár úgy: szépirodalom. Mármint úgy szép, hogy lehet, talán csúnya, de nem a szórakoztató polcon kap helyet a könyvtárban. Itt jön a nehéz rész. Egy mesétől az ember gyereke ne várjon realitást. A Térség, Középfölde vagy a Dűne soha nem lesz köznapi értelemben reális. Ám mégis, ennek ellenére van egy határ, ami roppant nehezen konkretizálható, s talán leginkább az adott irodalmi mű belső viszonyaihoz arányítható leginkább: mit fogadnak el, mit tudnak magukba olvasztani ezek a belső arányok. Én teljesen szívesen elhiszem, hogy valaki kopoltyút ültet be a tüdőbeteg fiának, hogy Ariel, aki ember, minden szerkezet nélkül repülni tud, hogy igen, van egy prof, aki láthatatlanná tudja tenni magát, hogy van csudaokos protomolekula, hogy van/lesz Alapítvány is, Birodalom is, hogy Westeros-ért csak úgy hullanak a pozitív szereplők, de még azt is, hogy amíg boldog, egy lány körül egyre sárga pillangók repdesnek, azt meg pláne, hogy Moszkva utcáin ott mászkál egy hatalmas, fekete kandúr, egy kockás nadrágba bújt fura alakkal az oldalán és már készítik a meghívókat Woland báljára. Sőt együtt tudok szomorkodni, hogy hiába a kutyaszív beültetése, a proletár az csak proletár marad, s hogy bokononizmus ide vagy oda, a szuperjég gallyra vágja a világot. Szóval rengeteg képtelenséget képes vagyok elhinni. Akkor is, ha a valósághoz igazából semmi köze nincsen. Mármint a mi valóságunkhoz. De azt követelem, hogy a saját valóságának minden porcikájában feleljen meg minden. Mert naná, hogy Karlsson, alias Háztetey Károly repülni tud a háztetők felett, és naná, hogy Öcsi beengedi a szobájába, és Pom Pom minden barátja teljesen reális, én például Gombóc Artúrból többet személyesen is ismerek!

HOGY MI A BAJOM EZZEL A KÖNYVVEL, arra egy klasszikus horror film a legjobb példa.

Amikor Hitchcock Madarak című filmjét vetítették a boldog emlékű Filmmúzeumban, ott a Dohány utcai zsinagógával szembeni sarkon,  film megnézése után hazafelé menet a Keleti pályaudvar szintén egykori arénájában összehúztam magamat, amikor egy csapat galamb elszállt felettem.

Pedig a film technikailag már az én kamaszkorom idejéhez képest is nagyon sok kivetni- és kívánnivalót hagyott maga után. Mégis olyan pompásan fosatósra sikeredett, hogy az csuda! De mégsem tartom jó filmnek. Dramaturgiájában nehezen überelhető, ez tény, még akkor is, ha az alkalmazott technika ma már nem csak kívánnivalót hagy maga után, hanem egyenesen megmosolyogtató. A nagyobb baj az volt vele, hogy mert nem derül ki semmiféle miért, ezért a maga a fosatás a cél. A cselekmény leköt, nem enged, körmöt rágat, de utána, amikor felálltam a székből, nem marad belőle semmi. Illetve csak a félelem marad belőle. Tény, hogy az sem kevés, de mégis az. No, ez van a Halálos árnyék-kal is, ami azért jócskán merített Hitchcock ötletéből, csak sokkal véresebbre, horrorosabbra vette a dolgot. (Más kérdés, hogy mégsem tudtam neki hinni. Hitchcock a magyarázatlanságban is a saját belső szabályai szerint vitte végig a filmet, míg King simán blöffölt a saját madaraival és a végső megoldással.

A sztori ismert, és ott van a fülszövegen is. Pontosabban a fülszövegen minden ott van. A főhős író, aki egy ír egy nagyon sikeres könyvet, egy igazi szépirodalmit. Aztán írásgörcse lesz. Képtelen folytatni az alkotást. Álnéven thrillereket kezd írogatni. De egy nap egy rajongója befenyegeti, hogy lebuktatja, nyilvánosságra hozza, hogy a szépirodalmár azonos a szórakoztató íróval. A főhős erre előre menekül: maga hozza nyilvánosságra az azonosságot, és egy képletes temetés keretében megszabadul az álnevétől. 

Ám az álnéven képletesen eltemetett író visszajön. És gyilkolni kezd. 

ÁLLJ! Ez mi ez ez? Jó, van egy csavarintás a történetben, ezt a Epilógus tartalmazza, de igazából az sem magyaráz meg semmit. Az alapötlet ugyanis ez: a képzelt alak, az írói alteregó egy szimbolikus temetés után kijön a sírból és materializálódik. Spongyát rá, hogy el sem lett  (mert hogyan is?) temetve, vagyis hogyan jön ki, aki bent sem volt, de egy sosem volt alak hogyan kap fizikai testet? Földhözragadt a kérdés, ugye? Csakhogy a sírból kikelt negatív főhőst, a kitalált alakot [[SPOILER: a verebek visszaviszik a halottak birodalmába. SPOILER VÉGE]] Mondom visszaviszik. Miközben soha nem volt ott. De ha ott nem volt, akkor honnan az ördögből érkezett? Nekem King itt esik ki a saját valóságából, itt kezd el blöffölni, itt kezd el harapni a telefonkönyv. A zseniális alapötlet nem lett végiggondolva, hanem egy nagyvonalú, ám kétségtelenül szintén zseniális húzással uszkve minden magyarázat a könyv második oldalára löketett: 

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Végtelenül hálás vagyok a néhai Richard Bachmannak
pótolhatatlan segítségéért és inspirációjáért.
Ezt a regényt nélküle nem tudtam volna megírni.
S. K.

Hogy mindenki azonnal értse, miről van szó, egy magyarázó lábjegyzet az oldal alján rögtön világossá teszi, hogy S. K. a pályája kezdetén öt könyvet írt Richard Bachman néven. Jó poén. Pompás ködösítés, indul a blöff: mi lenne, ha harapna a megvadult telefonkönyv? 

A BLÖFF LÉNYEGE hogy egy képzeletbeli alakot összemosunk egy halálból visszajött alakkal, és a végletekig visszük, mit tenne egy gátlástalan képzeletbeli alak, hogy ne süllyedjen a feledésbe, mit meg nem tett volna Richard Bachman, csak tovább írhassa S. K. könyveit.

Szóval egy képzeletbeli alak, aki, ugyebár nem is tud meghalni, mert sohasem élt, aki voltaképpen semmi más, csak álnév, s aki a főhős egykori, még anyaméhben semmivé lett ikertestvérének a fene tudja milyéből képződött ki tudja hol,hogyan, majd lett matériává, ki tudja, hogyan,s aki még a testté létele előtt meghal (kezd összeállni a veszélyes kusza mivan-érzés?), majd visszamegy oda, ahol sohasem volt... Ööö...
Érted, ugye? Jó neked!

Nagyobb baj is van a könyvvel. Gondolnád? A kezdeti cselekményesség úgy az egyharmad, közepe felé megszűnik, és az utolsó oldalakig ellébecolunk az író és a nemléteződemégis alteregója, ikre, álneve, csuda tudja kijének lelki toprongyaival, a jó fej seriff tépelődéseivel, hogy aztán egy várhatón nagy, kellemesen undorító fináléban a verebek elvigyék valahová. Itt már röhögtem, mert nem tudott nem eszembe jutni Woody Allan klasszikusa, az Annie Hall-ból: 

Jerry, a színész: Arra vágyom, hogy egyszer vadállatok tépjenek szét.
Alvy Singer: Emberek, vessetek a mókusok elé! 

Szóval a könyv valóságidegen, kohézió nélküli, röhejes, erőltetett, spiritiszta és a nagy részében unalmas. Hiába, mondom, nem szeretem Stephen King-et. Vajon a film milyen lehet? Tegnap kacérkodtam, hogy az Az-ba bele kellene már kezdeni, de félek, nagyon besokallnék. 

S ugyan mivel lehet még a történetet fokozni? Lehet még fokozni egyáltalán?

Két irányba lehet elindulni, hogy a sztori ne szóljon ciklikusan mindig ugyanarról: vagy a teljes összeomlás felé vagy a stabilizálódás felé kell nyitni.

Úgy tűnik, a szerzőpáros így, a tizenközepi füzeteknél úgy érezte, a teljes összeomlás már meg volt a történet elején, lássuk milyen egy épülő, konszolidálódó társadalom! Néha-néha persze van küzdelem az élőhalottakkal, de mint tudjuk, az kiszámítható: Rick éppen ebben a füzetben fogalmazza meg, hogy zombit pusztítani olyan rutin mint kereket cserélni.

(Ebből látszik, hogy nem vett még le az egész évben utcán parkoló Golf 3-asról kereket; nehezen feledhető, amikor a kerékanya-kulcs egyik végét én tartom, a másikon nem törékeny feleségem ugrál teljes súlyával, miután kifújtunk már egy fél flakon csavarlazítót, és negyed flakon WD40-et, és lazító kalapácsütésekkel felvertük Óbuda egész vasárnap délelőttjét.)

A nemzombikkal persze megint baj van. Akkor is baj, amikor nincsen baj. Mert náluk nem lehet tudni, hogy merre hány méter. Egy zombi nem tud hazudni: csoszog, nyammog, morog, harap, és ha jól találják el, pusztul. Egy ember azért lényegesen komplexebb. Ugyebár. Mint most is: megjelenik ez a csávó, pár másodpercen belül közelharcba keveredik Michon-nal és -nal, majd közli, hogy egyébként mindenki Jézusnak szólítja, egy kétszáz fős társaság küldötte, békések, barátságosak, cserekereskedelmet akarnak folytatni más közösségekkel. Rick-ékkel is.

Feladat: higgyenek-e a csákónak vagy sem? Élelmük már nem nagyon van, a tél meg közeleg. (Ilyen ez, mindig, mindenhol ezt csinálja!) Vagyis patthelyzet van: jó lenne hinni a Jézus nevű figurának, de iszonytatóan veszélyes hinni a Jézus nevű figurának. 

Próba cseresznye, páran útra kelnek vele, hogy megnézzék, aprítani való az ember vagy valóban a Kánaán közeleg. Nem spoilerezem el az egészet: semmi nem fekete-fehér, vannak meglepő történések. 

A kérdés csak az, ment-e előrébb ettől a füzettől a történet? Vagy sem?

[...]
Egy picit elméláztam. A héten szabadságon voltunk szerelmetesfeleségtársammal. Bejártuk az érintett budapesti temetőket. Nagymamák, nagypapák, édesanyám, édesapám, társam barátnője, mindkettőnk barátja, nagybácsi, Öbuda, Kispest, Erzsébet, Újköztemető. Álltunk a sírok előtt, itt, ott, amott. Édesanyám huszonhét éves volt. Édesapám negyvenhárom. A nagypapáim közül egyik sem érte el a hatvanat. Pipi barátunk negyvenhét évesen hagyott itt minket. Vica harmincegynéhány éves volt, egyik napról a másikra ment el, itt hagyva a fél éves kisfiát.. De még akik leéltek egy Isten által rendelt hetven-nyolcvan évet, nekik is feltehető a kérdés: ment-e előrébb általuk a világ? Vajon kerek egész-e egy ember életének a története? Vagy mindenkié az, csak jó dramaturg kell hozzá? 

Egy kicsit megingott az eddigi elmélet, mi szerint mintha minden egyes füzet egy problémakor, erkölcsi dilemma köré szerveződne, laza koncepcióval. A bizalomról már volt, és most újra szó van. Most nem annyira élesen, miközben ugyanolyan élesen. S miközben a történet, persze ment előrébb, ez a kötet olyan nagyon nem szólt semmiről. Csak cselekménye volt. És a végén egy nagy-nagy beszéd Rick-től. Ami patetikus ugyan, de nem túl sokat mondó. Az erkölcsi dilemma a végén megkapó, elgondolkodtató, de bizony már ismerős. Ami egyáltalán nem zárja ki, hogy valós problémát feszegessen. Sőt. Sőt!

Hát, idefigyelj, ha jót akarsz, ne olvasd, nézegesd ezt a könyvet! Ha még jobbat, akkor olvasd és nézegesd! Úgy beteg, ahogyan van, olyan leleményesen trágár, hogy az elképesztő, és úgy röpködnek a testrészek, robbannak az agyvelők, vágódnak a tökök, nyújtófa a torokba, faltörő kalapács arctrancsírja a konyhakövön, lombdarálóban a rosszfiú és így tovább, hogy azt felsorolni is sok. 

Ennek a második kötetnek a főszereplője Mindy, aki civilben egy tizenkét éves általános isis kiscsaj, a valódi énje szerint meg ő maga a Trancsírgyár. Ez a kötet az előzőnek szerves folytatása, vagyis szerepel benne annak a főszereplője, a hűdebéna Ha/Ver, alias Dave Lizewski, de itt csupán hatodhegedűsi szerep jut neki, Mindy, alias Kis Dög mindent visz. Annyira mindent, hogy a történet elindul, aztán mint fényévekkel száguldó űrhajó, zsutty, az emberi nyákokon, zseléken, trutymókon, bélsáron, véróceánon keresztül máris a végére érve tápászkodunk fel a sokkból, és rázzuk ki a fülünkből a rengeteg sluttyanó, cuppanó, reccsentyős hangot, és mielőtt a laptopomhoz nyúltam volna, komolyan megnéztem, nem maradt e valami nyákosság a kezemen... Besz@rás! 

A történet tán egyszerűbb mint az első részé volt. Az abban végrehajtott maffia lemészárlás után új főnök van a trónon, aki a börtönből irányítja a meglevő csapatot, és utasítja a zsebében levő rendőrséget is. Mindy az első rész után, amelyben, ugyebár meghalt az édesapja, az édesanyjához kerül, akinek az élettársa egy rendőr. Anyu semmiről nem tud, pótapunak összeáll a kép, de nem zaklatja vele szíve asszonyát, ám Mindynek megtiltja, hogy folytassa az eddigi kaszab-tevékenységét. Jónak mondja! Mindy/Kis Dög elhatározza, hogy a bénaságkazal Ha/Ver-Davidet kiképzi, hogy valóban szuperhős lehessen belőle, ám David egy rajtaütésen több ujját darabokra töri, így kivonódik a forgalomból. Mondhatnók, nem tartja fel Kis Dög-öt. Akit viszont a zsaru pótapu tart fel. Jószándékból, szeretetből, békességkedvelésből. Illetve csak gondolja, hogy feltartja. Ő csak zsaru, Mindy viszont Kis Dög. 

Dave nem iktatódik ki teljesen a történetből. Fontos szerep jut neki: meg kell tanítania Mindyt, hogyan kell mindennapinak lenni, beolvadni, elhülyepicsásodni. 

– Beszarás! Nem kérhetem anyától, hogy ennyit költsön egy farmerre! Apu arra tanított, hogy a ruhák pusztán praktikus célokat szolgálnak. Nyáron húzz rövidnadrágot. Télen vegyél fel egy meleg kabátot. 
– Nézd, Mindy. Minden korodbeli lány ezt hordja. Ha be akarsz illeszkedni a suliban, anyukádnak be kell vetnie a hitel- kártyáját. 
– Emellett állj le a Fox News-zal, és kezd el celebekről szóló szarságokat nézni. A veled egykorúak nem szeretik Brit Pume-ot. Ők csak híres emberek otthonának a belsejét akarjak látni.
– Tényleg? Na és Obama? Meg a kurva nagy államháztartási hiány?
– Ezek ne érdekeljenek!
– Tizenkét éves vagy. Látod, ezért nem akar veled lógni senki ebédszünetben. Sly, Bruce, Arnie, Verhoeyen, Jean Claude és McTiernan összes filmje feketelistás, Doktor Szöszi, Katie Holmes, Emma Roberts és minden, ami vámpíros, tuti anyag! 
– Ilyen szarokat én nem nézek. Ezek csajfilmek. 
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de te lány vagy, Mindy... és ha veled egykorúakkal akarsz barátkozni, legalább tegyél úgy, mintha lenne bennetek valami közös.

Persze van reciprokai is a tanításnak, amikor Mindy oktatja Dave-et a szuperhősségre: abban az esetben Dave az, aki balfék és Mndy az, aki profi. Ilyenkor nagyon jókat lehet mosolyogni. Ahogy az is mulatságos, amikor az előző kötetben kinyiffantott maffiafőnök kegyetlen, de vérbéna kölke próbálkozik, hogy Batmanné váljon, és a „mesterei” simán hülyének nézve baromi lehúzzák a pénzét, ő meg tök komolyan azt hiszi egy jódarabig, hogy már képződik. 

A rajzok valaki hihetetlenül jók. Főleg az bennük a nagyon eltalált, hogy valami nagyon eltalált középúton vannak a karikatúra és az elképesztőn profi élethűség között, amit veszettül ügyes árnyékolás és színezés csak tovább erősít. 

Tettem volna ide darabolós, belezős, trancsírozós képeket is, de inkább mégsem, hátha erre téved valami ártatlan kiskorú is, meghagynám a békés álmát. Mert azok a képek bizony hátborzongatón tizennyolc karikásak. Sokszor a hideg rázott tőlük. És itt álljunk meg két pillanatra!

Első pillanat. A képregény minden ízében vérprofi. Ez pillanatok alatt belátható. KIfejezésmódban, tempóban, cselekményben, humorban, mindenben. A mondanivalóval azonban megint bajom van. Mondom úgy, hogy együltőben befaltam az egészet, és igen nagyon sajnáltam, hogy vége van. Részleteiben vannak nagyon jó üzenetek, de az egész üzenete számomra szánalmas és gyalázatos. Valami olyasmi érzésem van vele kapcsolatban, mint Tarantino halhatatlanjával, a Ponyvaregény-nyel. Ami ugyanez: részleteiben zseniális, ám ha hátrébb lépek, voltaképpen az erőszak dicsérete. De ott legalább a gazemberek gyilkolnak. Itt egy tizenkét éves kicsi lány. Aki egymaga likvidálja a komplett maffiát. Ügyesebb és módfelett sokkal hatékonyabb mint a komplett rendőrség. Azok elbaxakszanak hónapokig, évekig, és ég korruptak is. A kicsi lány gyakorlatilag egy éjszaka alatt elrendezi az egészet. (Valami elmebetegen hátborzonfató képsor a elrendezés bemutatása.) Esetében bejön Vonnegut mester örökérvényűje: 

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.

Nos, ez itt megtörténik. A Macskafogó megoldása jobban tetszik. :-D

Második pillanat. Mindy tizenkét éves. Mondom, írom számmal is: 12. Vagyis minden részletében teljesen ésszerűtlen és hihetetlen a borzadály, amit végez. Ez tompítja a levágott fejek, kiomlott belek összhatását, mert hihetetlenné és hiteltelenné teszi az egész történetet. Miközben utat mutat, hogyan is köll rendet csinálni. Nagyon véres önbíráskodással, mert a rendőrségben sem lehet már megbízni. Nagyon erőlködtem, hogy találjak más mondanivalót. Nem sikerült. Így a minden ízében vérprofi sztori valahogy kifutását veszíti. Mert továbbra is, szakadatlanul úgy gondolom, olyan történeteket érdemes igazán elmesélni, amik jobbá tesznek. A Ha/Ver ilyet nem csinál. Tudom, értem én az ellenérveket, de mégis ez van bennem. Még azt is elfogadom, hogy bennem van hiba.