TABI LÁSZLÓVAL nincsen előéletem. Valahonnan, valamiért tudtam, hogy humorista volt, HUMORESZKEKET írt, de ennyi. Arról, hogy pontosan mikor és milyet, fogalmam sem volt.

A humoreszkek meg valahogy nem az én műfajom. Viccnek túl hosszúk, elbeszélésnek túl rövidek, és általában kicsit túlhajtottak, hogy humorosak legyenek. Amikor még együtt laktunk a Szerdahelyi utcában a Mohácsi nagyszülőkkel, Papa polcáról többször levettem a Berendezés marad című könyvet. Arra még most is emlékeztem, hogy Sajdik Ferenc rajzolta, de arra nem, hogy Kürti András írta. A rajzok jobban érdekeltek akkoriban. Pedig Kürti egyáltalán nem ír rosszul, sőt, a Csókol: Renate  kimondottan tetszett. Persze évekkel később, annyira később, hogy pár évvel ezelőtt. Lehet, veszítettem vele, hogy a Papa polcáról levett könyv esetében csak a rajzokkal foglalkoztam. Vagy túl gyerek voltam, és belém is égett, hogy a humoreszk nem az én műfajom. De honnan tudtam, hogy ezeket így hívják? 

*

Tabi László 1910-ben született, 1989-ben hunyt el. Nevéhez számtalan újságbeli megjelenés, nagy példányszámban eladott könyv, és több, igen sokszor játszott színpadi mű kötődik. (A Különleges világnap című darabját NÉGYSZÁZSZOR játszották a Madách színházban.) A rendszerek jöttek-mentek, Tabi László maradt.

Eredeti nevét, a Taub-ot megváltoztatta, de új, szocialista rendszerben is Tabi maradt. Zsidó mivolta determinálta a sorsát. Nem csupán a harmincas-negyvenes években, hanem azután is. A Kádár-rendszer megbecsült ÍRÓJA, SZÍNPADI SZERZŐJE volt, 1953–1956 és 1958–1975 között ő FŐSZERKESZTETTE a Ludas Matyit (rövid „u”-val, igen). Pelle János, Tabi unokaöccse és egy róla szóló könyv szerzője, a remeny.org portálon megjelent cikke szerint a lap szerzőinek döntő többsége zsidó származású volt. Bizonyos értelemben ez biztosította a színvonalát, mert a tipikus pesti humor képviselői mindig is a zsidók voltak – írja Pelle. 

Tabi nem titkolta A RENDSZER IRÁNTI ELKÖTELEZETTSÉGÉT, s bár pellengérre tette a kispolgári viselkedést, maga is a polgárság képviselője volt. Amikor A négy kísértés-t olvastam, éppen azon gondolkodtam, hogy a történetlen szinte korfüggetlen, éppen úgy játszódhatna a '20-'30-as években, ahogyan az '50-'60-as években is.

Tabit nevezik A DOHOGÁSOK HUMORISTÁJÁNAK is: a legtöbb írása a mindennapok apró társadalmi visszásságát állítja pellengérre. Viszont kétségtelen, hogy ezek az írások igen gyorsan aktualitásukat vesztették. (Ebben a kötetben is van olyan dohogás, amely arról szól, vajon a cukrászdában miért nem képesek a becsomagolt sütemény csomagját egy kis spárgával átkötni, hogy ne hulljon szét útközben: hát, szellemes az írás, de manapság ugyan kit érint meg a probléma súlya? Egyébként, most eszmélek rá, talán éppen ezért nem kedvelem a humoreszkeket: túlságosan egy adott korhoz kötődnek, anélkül, hogy valami általánosat is kiszólnának.) 

Tehát Tabival, pontosabban a humoreszkekkel kapcsolatban továbbra is élt bennem ez az előítélet, és soha egyetlen könyvét a kezembe nem vettem. Eddig. 

A könyv nem egységes. Elsősorban műfajilag nem. Van benne kisregény, színpadi művek és humoreszkek klasszikus formában és egy párbeszédekre épülő egységben.

*

És akkor máris megtorpanok, mielőtt Tabi szövegeivel foglalkoznék. Azért torpanok meg, mert a könyvnek van egy illusztrátora is. TONCZ TIBOR a neve. Festő, grafikus, karikaturista, könyvillusztrátor volt. Én most találkoztam először a nevével. De csak a figyelmetlenségem miatt, mert most olvasom, hogy például ezeket a könyveket is ő illusztrálta: Ha felszáll a köd, A Földrengések szigete, A Ceresz foglyai. Kamaszkoromban mindhármat olvastam. Érdekes, hogy akkor nem tűntek fel Toncz rajzai. Ahogy sok más grafikusé feltűnt (Szecskó Reich, Réber, Kassowitz, Rusz, Sajdik, Dargay stb.).

Most feltűnt. Nagyon. Pár tollvonással alkotott, karikatúra-szerű grafikák, amiket nem lehet nem szeretni. 

A NÉGY KÍSÉRTÉS

A címadó darab egy 158 oldalas KISREGÉNY. Jó, nem az a klasszikus fajta, de kisregény, ami négy részből áll. Ebbe olvastam bele ott, a Könyvmegállónál, ennek alapján jött velem. A kisregény címe megegyezik a kötet címével.

A főszereplője egy bakfis leányzat. Egy házmester leánya, aki szigorú édesapjával és az édesanyjával él, s aki nagyon nem elégedett az életével, előre tervez, de a terveinek semmi köze a valós lehetőségeihez, az álmok mentén képzeli el a jövőjét. Ki akar törni.

Mert én szegény vagyok. Ez amolyan öröklékeny szegénység, nálunk a családban nemzedékekről nemzedékekre száll. Úgy őrizzük a szegénységet, mint valami tradíciót.
(11.)

Ennek érdekében úgy hazudik mint a vízfolyás. A hazugságai, amikor éppen nem védekezések, jobbára előre vetítik az álmait. 

Tudja, a báró Hadházyak mindig ragaszkodnak a pontossághoz. Családi erény. Egyik ősöm annak idején öt perccel lekéste a keresztesháborút. Azonnal a kardjába dőlt. Címerünkben azóta van egy kard és egy óra.
(17.)

S nagyon komoly filozófiai, történelmi hátteret kanyarít a hazugságaihoz.

Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a hazugság.
(21.)

De mindentől eltekintve, a hazudozás nagyon szép sport. Fejleszti az ember fantáziáját, elősegíti a leleményességet, határozottságra szoktat és önuralomra. Csupa erény! Igazat mondani nem kunszt, s csak a kényelmes emberek dicsérik az őszinteséget, azok, akik lusták mindenféle áldásos szellemi működésre. Én igazán nem vagyok lusta. 
(21.)

Történettudósok már régen kimutatták, hogy Kleopatra is hazudott Napóleonnak. Hát még Pompadour, Dubarry és a többi francia császárnők! Ez egészen természetes. A bakfisból akkor lesz igazi nő, amikor magas sarkú cipőt kezd hordani, selyemharisnyát vásárol, és hazudni kezd.
(13.)

Micikének hívják a kis hölgyet. Szép arcú, csinos hölgykezdemény.

Azonnal megálltam egy kirakatüveg előtt, hogy megszemléljem az összbenyomást, amelyet keltek. El voltam ragadtatva, s szinte ámultam a csodálkozástól, hogy oly egyszerű szülőknek, mint az én szüleim, ilyen hatásos leánygyermekük van.
(35.)

Micikének van egy nagyon komoly udvarlója, akinek Tibor a neve. Tibor annyira szerelmes Micikébe, hogy gyakorlatilag mindent elnéz neki. De mindent. A hazugságokat, a többszöri kidobást, a megaláztatásokat, a más pasikat. Micike szülei foggal-körömmel ragaszkodnak Tiborhoz, ám csemetéjük rendre megkavarja mindannyiuk életét. 

Hát Tibor iránt való érzéseimről nem akarok szólani, de a szülői beleegyezésben nem volt hiány. Kedves atyám éppen úgy fogadta vőül Tibort, ezt az igazán mellékes kis vésnököt, mintha a velszi herceg kérte volna meg a kezem. És én nem ellenkeztem, mert sok csalódáson mentem keresztül már, s ilyenkor az ember megutálja a férfiakat. Aki pedig utálja a férfiakat, az menjen nőül Tiborhoz egészen nyugodtan.
(124. )

A négy kísértés Micike négy irgalmatlan nagy kavarása. Elindul a fantáziája, erre megnyílik a szája, s ha megnyílt, akkor igazat bizony nem nagyon mond. Ezáltal az egyik slamasztikából keveredik a másikba. Vagyis inkább mászik bele. Illetve leginkább vetődik egyik slamasztikából a másikba. Amiknek, persze, rendre hatalmas bukta, sírás, kétségbeesés a vége. Meg az, hogy Tibornak újabb és újabb esélyei támadnak. Mert Micike igazi nő: amíg nincs másik hapi, az előző pasit nem rúgja ki, a biztonsági hálót nem vagdossa cafrangra maga alatt az ember lánya. Micike mindig biztosra játszik, így biztos is, hogy rendre megjárja. A nagyravágyása irdatlan meggondolatlanságokra készteti, a tapasztalatlansága pedig felülír minden óvatosságot. 

Mivel Micike négy története csavarokra és poénokra épül, inkább semmit nem mondok róluk. Azért sem leszek poéngyilkossá. Olvasás közben ha nem is röhögtem fel, de többször nagyokat mosolyogtam. Szórakoztató, kedves, mulatságos, és ha akarom, még tanulságos is. 

Ráadásul MIcike igen magas színvonalú ismerethiánya, félműveltsége ad még egy csettintésnyi zamatot az olvasásélménynek.

– Ne türelmetlenkedj, mert úgy jársz mint Pilátus a krédóban.
(125.)

HÁROM SZÍNPADI MŰ

következik a sorban. Az első, Az önzetlen asszony egy kosztümös, versbe szedett tréfa egy közkedvelt kurtizánt a diáktársai felhatalmazásával, az ő nevükben is meglátogató fiatalemberről. Az egésznek olyan hangulata van, mintha Heltai Jenőt olvasnék (vö.: A néma levente, Az ezerkettedik éjszaka). 

A második darab, a MAGÁNYOS FARKAS volt az igazán nagy meglepetés. Egyfelől mert nem humoros egy cseppet sem. Másfelől mert kicsit torokszorítós. Egy elismert színész készül az újabb, nagy szerepére. Otthon ül bezárkózva, csak az idős házvezetőnője van vele. De Bodonyi kihúzza a telefont, magára csukja az ajtót. S ekkor megszólal a telefon... A múltja hívja. Az elszalasztott lehetőségek, az elrontott kapcsolatok, mindaz, ami lehetett volna valami, de nem lett. Amiknek elmúltával magányos farkassá lett az idősödő színész. Ügyes, megkapó darabka. Bár nem annyira frappáns, mint Süskind A nagybőgő-je, de mégis érzek valami párhuzamot a két darab között. Tabi a rangidős. 

A harmadik darab, az Évforduló könnyed, élvezetes, könnyen feledhető. Különösen a Magányos farkas után. 

KETTEN BESZÉLNEK

A kötet harmadik nagy egysége a fenti alcímben foglaltakat takarja. Több, egymástól független, cím nélküli, két ember közötti beszélgetésről van szó. Ezeknek színvonala,szellemessége, érdekessége változó. Az egyik különösen tetszett: az ellenzékiről szóló (lásd alább!). Egy másik meg különösen nem: '59-ben azt írni, nem sokkal a Rákosi-éra és '56 után, hogy na, ugye, a szocialista rendszer legnagyobb problémája, hogy nem lehet kamillateát kapni... Hát, barátom, itt egy picit elment a kedvem, de túltettem magamat rajta. Jó, persze, ha akarom a lentebbi, ellenzéki-párbeszédet is olvashatom ilyen szemüvegen keresztül, de azt valahogy aktualizálta az idő, és jótékonyan befedte a propaganda jellegét. 

Azt olvastam, hogy nem csupán ennyiszer beszélgettek ketten Tabi tollából, amennyi ebben a könyvben megjelent. Gondolom, azokban is vannak gyöngyszemek. Meg rettenetek is.  

– Én ezen nem vitatkozom magával. Én tudom, hogy az ország dolgai biztatóan alakulnak, magának a konszolidáció kérdésében is igaza van, én még az életszínvonal ügyében sem kötekedek, de számomra mindez érdektelen, mert én ellenzéki vagyok.
– És mit ellenez?
– Ezt így nem lehet kérdezni. Mert én nem foglalkozom külön-külön semmiféle Részletkérdéssel. Én mindent ellenzek
– És miért?
– Mert én ellenzéki vagyok. Nem megy ez a fejébe? Az én természetem már ilyen. Ellenzéki. Apám, nagyapám, dédapám is ellenzéki volt. Ez nálunk családi vonás. Az én famíliám mindig ellenezte.
– Mit?
– Azt, ami éppen volt.
– Mindig?
– Természetesen. Családunk ellenzékisége úgy vonul végig a magyar történelmen, mint kék fonal.
– Vöröset szoktak mondani.
– Akik nem nem ellenzékiek.
– És ha a többiek kéket mondanának?
– Akkor én vöröset mondanék. Azt vallom, hogy mindig úgy van rosszul, ahogy van. Én elleneztem az Árpád-házi királyokat, de az Anjoukat is. Sőt, a Habsburgokat is. Legyen nyugodt, a Horthyt is elleneztem. Szálasit is. Engem nem lehet felelősségre vonni semmiért sem. Mert én mindjárt mondtam, hogy nem lesz jó.
– Ezek szerint most a népi demokráciát ellenzi.
– Világos.
– És mit kívánna helyette?
– Mást.
– De mit?
– Az nem az én dolgom. Mi vagyok én? Politikus? Közgazdász? Filozófus? Nem, uram, én egyik sem vagyok. Én ellenzéki vagyok. Szent hivatás ez! Én vagyok a történelem kovásza. Az előbbre vivő erő. A haladás motorja. Szeretném látni én azt a kormányt vagy államformát, amit én nem ellenzek.
– Császárság?
– Nem kell.
– Királyság?
– Ugyan, kérem.
– Polgári demokrácia?
– Mindig elleneztem.
– Anarchia?
– Pfuj!
– Kezdem érteni. Maga egy olyan országban szeretne élni, amelyben mindenki ellenzéki. A kormány is, a nép is. Pártok azért lennének?
– Csak ellenzékiek.
– S ha megvalósulna ez az elképzelése? Jól érezné magát ilyen állapotok között?
– Nem hiszem.
– Hanem? Mit csinálna?
– Ellenezném.
(218–219.)

PARDON EGY PERCRE!

Az utolsó blokk a klasszikus humoreszkeké. Igen, itt van a cukrászdában elmaradt spárga miatti dohogás is. Ha pozitívan állok hozzájuk, remek korképet adnak. Milyen érdekes, spárgával kötötték át akkoriban a cukrászdában a süteményes csomagokat! De ha nem a korkép érdekelne direktben, akkor bizony, legalábbis nekem, unalmasak voltak, kiszámíthatók és hiányzott belőlük az a zamat, ami például Jiří Menzel évtizedekkel későbbi dohogásait annyira élvezetessé tette (Hát, nem tudom..., így tudsz rájuk keresni.) Ám mondom, lehet, hogy mindezt csak a műfajjal szembeni inkompatibilitásom mondatja velem. De őszintén: ezt a tömböt csak átfutottam, s ha valami nem fogott meg, azonnal lapoztam tovább. 

*

Nem hiszem, hogy rávetődöm Tabi összes könyvére. De kettőt már megrendeltem az antikvarium.hu-n. Pár száz forintért adták őket. Több színpadi műve van bennük. Hátha akad még olyan mint a Magányos farkas! Sajnos kisregényt nem találtam többet. Pedig a címadó darab és a Farkas simán elviszi a hátán ezt a könyvet. Emiatt a kettő miatt akart velem jönni a könyv a Könyvmegállóból. S ezek miatt marad a polcomon, Szerelmetesfeleségem legkisebb örömére. 

–  Esküszöm!
– Én is!
– De én jobban esküszöm!
(212.) 

A Magyar Narancs cikke Tabi Lászlóról

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 402 oldal

7/10

2020, november derekán, egy zűrös hét utáni végrepénteken, kádban izzadva az esőben-állást

Immár öt színesre gyúrt, átalakított, szerkesztett Rejtő–Korcsmáros képregényen vagyok túl, mindről írtam is valamit. Az összefoglaló véleményem legfőbb sziporkáit tulajdonképen az elsőnél elsütöttem. Mármint az elsőnél, amit olvastam, nézegettem. 

Legszívesebben ide másolnám AZ ELSŐ ÉRTÉKELÉSEMET, hiszen újat mondani, hozzátenni nemigen tudok, csak ismételni a szuperlatívuszokat. Ám ha nem klattyolsz át oda, hogy tudd, miről van szó, akkor az alábbiak neked szólnak.

Hát egy sokszoros áttétről van szó, én mondom! Mert ugye volt ez a REJTŐ JENŐ, aki kabarétréfákat írt, meg jó pár regényt, amikről az a legenda keringett, hogy pénz híján az újabb és újabb oldalakkal fizetett a kávéházban. Amit Rejtő írt, az ponyvairodalom. De senki nem tudta még megközelíteni sem. Nem csupán abban nem, hogy izgalmas volt meg fordulatos meg egzotikus (a legtöbb története Afrikában játszódik), de elsősorban abban nem, hogy mennyire humorosak voltak ezek a történetek, és minden sablonosságuk ellenére mennyire egyediek voltak az alakjai, Mégpedig azért is voltak egyediek, mert a pesti éjszakai arcait adoptálta a francia kikötői kocsmákba és az idegenlégióba. Nem ördöngösség belátni, hogy nem tipikusan francia név mondjuk Troppauer Hümér neve. A szereplők lepukkant, niemand figurák, akik roppant nagy pofonokat tudnak adni, de nemesebbek, mint Lord Sinclar a Minden lében két kanál-ban. A történetek jobbára lefedik Dumas A három testőr-ét (ami, mint tudjuk, nem is három, hanem négy), csak sokkal viccesebbek. Na, szóval vannak ezek a Rejtő-regények. Sok. 

*

Aztán volt egy csodálatos magyar rajzoló, KORCSMÁROS PÁL, aki a hatvanas években a magyar képregények egyedülvaló írójával, Cs. Horváth Tiborral képregényre álmodott egy sor Rejtő-könyvet. Történetesen A szőke ciklon-nal kezdték 1963-ban. És azok a figurák, akiket Korcsmáros megalkotott, gyakorlatilag a magyarok genetikájának a részévé váltak: ki ne ismerné őket (aki nem, az nagyon sürgősen pótolja az irgalmatlan kulturális hiányát!), és ki tudná  Piszkos Fredet, Fülig Jimmyt, Tuskó Hopkinst, Senki Alfonzot, Gorcsev Ivánt vagy Vanek urat másképpen elképzelni, mint ahogyan Korcsmáros Pál az elénk tárta az egyedül elképzelhető és teljesen végleges alakjukat? Próbáld meg, és úgy jársz, mint akinek megtiltják, hogy a majomra gondoljon.

*

A kommunista éra teljhatalmú főkultúrfelelőse, ACZÉL ELVTÁRS NEM SZERETTE A KÉPREGÉNYEKET. Önállóan nem is jelentek meg az ő uralkodásának az ideje alatt, csak a Füles-ben meg a Népszavá-ban, folytatásokban. Legalább az utóbbit is vették valamiért az emberek. A nyolcvanas évek közepétől kicsit megtört a jég és az Ifjúsági Lapkiadó nekifeszülése nyomán megjelentek füzet formában is a Rejtő-képregények, igaz, csapnivaló borítókkal és még csapnivalóbb papíron. De legalább megjelentek. (Meg velük néhány más is, szerencsére, de dömpinget azért ne vizionáljunk!) 

*

Aztán telt-múlt az idő. Rejtő könyvei szerencsére mindig megjelentek, új és újabb kiadásban. Közben szépen lassan a képregénypiac is életre kelt, manapság a legfrissebb eredeti képregények is megjelennek, magyarul. Szemlélet kérdése, de a magyar képregény nagy klasszikusainak (Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Sarlós Endre, Fazekas Attila, Sebők Imre) is kiadják az egykori munkáit. 

*

De itt jön a számunkra utolsó lépcső, ennek a két fiatalembernek, GARISA H. ZSOLTNAK  és VARGA „ZERGE” ZOLTÁNNAK a felbukkanása Korcsmáros Pál Rejtő adaptációi környékén. A történetet így írja le Kertész Sándor a Pókember generáció című könyvében, amely a képregények (úgynevezett) rendszerváltás utáni sorsát taglalja. Már ami kis hazánkat illeti. Ő írja le annak történetét, hogyan talált egymásra több generáció Rejtőn és Korcsmároson át. Garisa és Varga 2002-ben figura terveket készítettek a Piszkos Fred, a kapitány című,sajnos azóta sem elkészült filmhez. A terveket tartalmazó cd eljutott Korcsmáros Pál fiához, Péterhez és unokájához, Gáborhoz. Ők egyből meglátták az új technikában a lehetőséget, és felvették a kapcsolatot a két fiatallal. Tehát nagyon nem úgy működtek, mint a Bartók örökösök. A feldolgozás most a kilencedik kötetnél jár. 

S most megint lassítsunk egy pillanatra. Amikor azt mondom, új színezési stílus, akkor egy kicsit nem mondok igazat. Mert nem pusztán arról van szó, hogy Garisa és Varga fogták és kiszínezték valahogy az eredeti rajzokat. Ennél sokkal többet tettek. Gyakorlatilag újraalkották az eredeti képregényeket. Eddig azért pampogtam, hogy Cs. Horváth Tibor neve miért nincsen rajta a borítón. (Egyébként azért, mert a fiatalok a szövegeket is újraalkották az eredeti művek alapján; nyugi, Cs. Horváth örököseivel rendezett a buli!) Most meg az a bajom, hogy méltánytalannak érzem az ő nevük nem szerepeltetését a bortón. Legalább alul, kisebb betűkkel...

Mert a színezésen túl (egek, de az is, mármint a színezés is mennyire jól sikerült, mennyire eltalált az összhatás!), mondom, gyakorlatilag újraálmodták az eredeti képregényt. Az, hogy a korra aktualizáltak egy csomó mindent, az már szinte közhelyszerű. (Példa: Korcsmáros hatvanas évekbeli autókat rajzolt, ezeket a mostani változatban a '20–'30-as években gyártottakra cserélték.) Ezért a képregényt dicsérve az ember gyereke nem is tudja, kit dicsérjen jobban a négyfős csapatból: az eredeti írót, aki a képzeletével életre keltette az alakjait, a humorával pedig igen nagyon megnevettet, az első rajzolót, aki testet adott az író alakjainak, vagy az újrateremtőket, akik vérátömlesztésre vitték a mára picit megfakult eredeti rajzokat?  

*

Lássuk tehát, MIT TUD MAGA A TÖRTÉNET! Egyfelől gömbölyű és izgalmas, mint Szerelmetesfeleségtársam bármelyik másik Rejtő történet. Másfelől, végső soron teljesen érdektelen, hogy milyen, hiszen Rejtő regényeit és a belőlük készült képregényeket elsősorban nem a történetekért olvassuk, hanem a hangulatért, a poénokért, a fordulatokért. Azt úgyis tudjuk, hogy a vége mi lesz... Az alapsztori most sem annyira egyszerű, bonyolódik rendesen. Adva van egy viszonylag kisstílű tolvaj, aki a börtönben haldokolva végrendelkezik: egy hatalmas gyémántot hagy egy fiatal lányra, Evelyn Westonra. A baj csak az, hogy a gyémántot egy Buddha szoborba rejtette, a bv-intézménybe vonulása előtt. Meg az is a baj, hogy a végrendelkezést végighallgatja egy másnap szabaduló kurafi, aki persze azonnal startol a gyémántra. Ahogyan az Evelynt magának kiszemelő fiatalember is. S hogy még ne legyen ennyire egyszerű a zűrzavar: Evelyn teljesen véletlenül kihallgat egy beszélgetést, amelyből megtudja, hogy van valahol egy ember, akinek tönkretették a becsületét, de ott van, ni, az a boríték, amelyet ha eljuttat hozzá, az tisztázhatja magát. De mert a kiszabadult kurafi a nyomában van, Evelynnek menekülnie kell. Arról nem beszélve, hogy a kihallgatott gazemberek is a nyomába erednek, hogy visszaszerezzék a borítékot. Evelyn belekapaszkodik az első emberbe, akit elér, majd maga után vonszolja a fél világon. A férfiú nagyon szeret borotválkozni. Vagyis egy csomóan rohannak egymás elől, meg után, van, aki tudja, miért, van, aki úgy tudja, hogy tudja, van akinek fogalma sincsen semmiről, de rohan a megállíthatatlanul és kétségtelenül bekövetkező vég felé, ahol ki-ki, ami neki jár. Szóval a szokásos. 

Két dologban egyedi ez a Rejtő-alapanyag. Egyfelől abban, hogy nagyon maradandó, egyéni figurák nincsenek benne. Másfelől abban, hogy voltaképpen ez az egyetlen regénye a szerzőnek, amelynek nő a főszereplője. Minden regényében vannak nők, jobbára ők a konfliktusok kiváltó okai, de főszereplővé csak ebben a történetben válik a gyengébb nem egyik képviselője. 

Mondom, nem annyira a történet, mert az majdnem mindig majdnem ugyanaz. Rendben, csavaros, rendben izgalmas is, de voltaképpen semmi különös, ahogy olvasod, úgy felejted el. De hát Rejtőt nem is a történetért olvas az ember, hanem a hangulatért. És azzal semmi baj sincsen. Akkor sem, ha most z egyszer nem irgalmatlanul nagy pofonokat osztogató, laza és meglehetősen műveletlen fiatalember a főszereplő. Sőt, akkor is, ha nagy pofozkodás nincs is a könyvben, csak némi lövöldözés. 

Azt hiszem, ez Rejtő azon kevés története közé tartozik, amelyik igen könnyen venné az élőszereplős megfilmesítést. Talán éppen azért, mert nincsenek benne olyan jellegzetes, ráadásul Korcsmáros rajzaihoz köthető karakterek (mert el tudjuk-e másképpen képzelni például Piszkos Fredet, mint ahogyan ő megrajzolta. S valószínűleg ezért volt rettentő izzadságszagú a remek színészi gárda ellenére Bujtor István Rejtő-filmje.)

Két ÚJDONSÁGOT tartogatott számomra ez a kötet, Egyfelől, hogy Korcsmáros Pál készített pikáns karikatúrákat is. 

Másfelől, hogy az a Mesélő ceruza című kötet nem Korcsmáros Pál többször kiadott, rajzolni tanító kötetének az újracsomagolása, hanem a fiának, Korcsmáros Gábornak egy életrajza az édesapjáról. Beszédes a megegyező cím, ugyanakkor félrevezető is. Már úton van felém. :-)

Képes, Budapest, 2016, 66 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639833616

10/10

2020, november idusa, ügyeletben vagyok, így elvileg tudok írni; aztán majd meglátjuk

A FÜZET EREDETI KIADÓJA A SERGIO BONELLI EDITORE. Olaszország legnagyobb képregény kiadója. Alapítója a kiadó nevében is szereplő Sergio Bonelli, aki maga is írt szövegkönyveket. Leghíresebb munkája a száznyolcvanvalamennyi számot megért Zagor, amelynek két kötete már magyarul is megjelent, egy-egy történetet összegyűjtve, egyben kiadva, nem füzetenként. A SBE portfóliója mára igen szerteágazó témájú és stílusú képregényt tartalmaz. Érdemes kicsit molyogatni a weboldalukon: Nagyon sommásan azt mondhatom, hogy a kiadványaik alapstílusa ragaszkodik a hetvenes-nyolcvanas évek rajzstílusához, és csak hangyányit hagyja befolyásolni magát az idő múlásától. Ez ad egyfajta pozitív patinát a rajzoknak, nem hagyja elnagyoltságban semmivé válni a részleteket. A Morgan Lost-tal kapcsolatban még hozzáteszem: egyértelmű a történetvezetés, nem kell kapkodni a fejünket, mikor vagyunk hol és miért? Nem arról van szó, hogy ék-egyszerűségű, hülyebiztos történetecskét olvasunk/nézegethetünk, hanem arról, hogy nem tévedünk el a történetben/időben/térben/szereplőkben/semmiben. Ennek látszólag ellene mond majd a következő mondat, de majd meglátod, hogy mégsem. 

*

NAMOST ÉS SZÓVAL EZ A FÜZET TELJESEN KAOTIKUS. Úgy mindenféle szempontból. Mert nézz a borítóra! Egyszerre két teljesen különböző fószer a főszereplője. Egyfelől a festett szemű MORGAN LOST, másfelől az eredeti képregényeket megjelentető Bonelli kiadó másik menője, a rémálom-nyomozó DYLAN DOG. (Akiről még nem olvastam képregényt.) Vagyis ez egy hibrid-történet.

Már csak azért is, mert Morgan Lost amerikai, Dylan Dog angol, és a helyszín, ahol most történülnek a súlyos trancsírok, egy alternatív világ. 

Aztán ott van a füzet címe a borítón: Vörösszürke fények Londonban. Amit a borító belső felére nyomott kiadói fülszöveg (mármint az eredeti kiadóé) máris megcáfol, amikor ezt mondja: „A »Rémálmok és gyilkosok« című képregényben...” Vagyis ebben, amit a kezünkben tartunk, mert a jobb oldalra áttekintve máris ott látjuk a képek felett ezt a címet. A borítóra nyomott Vörösszürke... meg csak  71. oldalon jelenik meg. Nehogy már jól érezzük magunkat! 

*

A TÖRTÉNET SEM EGYSZERŰ, igaz, egyetem sem kell hozzá. Adva van Morgan Lost, aki túl van egy feleségen, a másodikat fogyasztja... Jaaajjj, nem úúúúgy, ő nem Hannibal Lester! A városban azonban ott glasszál egy pszichopata sorozatgyilkos, aki az ismert pénzes cápákat gyilkolássza. Meg van egy másik figura, aki nem ilyen fenkölt okokból, mindössze bosszúból öl. S hogy a kép teljes legyen, megjelenik maga a Halál is. Itt is legalább olyan ellentmondásos figura, mint Terry Pratchett Korongvilág-regényeiben: kiráz tőle a hideg, mert pfúj, mégis érdekes, izgalmas alak. 

Szakmányba fogynak tehát az emberek ebben az alternatív valóságban. Morgan Lost felhagyott már a fejvadászsággal, de a felesége révén érintetté válik, és visszatérnek a régi reflexei. A nyomozása során kapcsolatba kerül Dylan Doggal is. Ők, ugye, mindketten jó fiúk. Ez a kép vastagon árnyalódni fog... Mindenesetre összefognak a jó ügy érdekében. 

Szóval a történetben van annyi minden, hogy csak az ízek harmóniájára kell figyelni ahhoz, hogy cuppantósan jól sikerüljön a koktél. Mi minden? Izgalom, gyilkosság, trancsír, misztikum, fantasztikum, nyomozás, szomorúság, szerelem, fordulat, és ami a legjobb, HUMOR is. Dylan Dog titkár vagy mije egy csuda érdekes figura. A modellje teljesen egyértelmű: Groucho Marx. 

Kicsit fárasztó, de roppant mulatságos alak, akinek egy szavát sem szabad készpénznek venni, mert behúzhat a csőbe. Ám ha ráhangolódtál, nagyon jókat vigyorogsz és szeretni fogod őt. 

*

A RAJZOK ÉS A PURITÁN SZÍNEZÉS MOST IS MESTERI. Igen heves elismerés-bólogatásra ösztönöz a rajzok kidolgozottsága. Ami már az első Morgn Lost füzet esetében is két vállra fektetett. S hiába, hogy az átlagnál jobban nem vonzódom a pszichopata sorozatgyilkosok esetei után, azt mondom, ez is egy kell-képregény. Nem is annyira a történet miatt, hanem mert jó nézegetni, és bőven van miben elmélyedni a nézegetés közben. 

Ráadásul a történetben levő csavar dob annyit az egészen, hogy jócskán túlemeli a klisés, a pszichopata-baromarc zsigerfröcsköl városszerte, amerre jár, a zseniális nyominger meg a nyomába ered, egyre közelebb jár hozzá, és a végén egy látványos perpatvarban taccsra is vágja az aberrált csávót, miközben van néhány pillanat, amikor úgy néz ki, ő marad kiterítve a placcon. De aztán persze mégsem. Ebben a történetben ez korántsem így van. Csak kicsit. De mégsem ám! S ez nagyot dob az egész utóízén. 

Nem leszünk tőle jobbak, okosabbak vagy bölcsebbek, de remek szórakozás a vele töltött idő. Ezt én mondom neked. 

 *

Frike Comics, Budapest, 2019, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891151 · Fordította: Ludmann Ágnes 

9/10

2020 novembere; esélyem van rá, hogy enyém is lett a vírus, most várom a teszteredményt.
(Ami, mint tudjuk, semmit sem jelent, mert vagy igaz, vagy nem, lehet a pozitív negatív és fordítva, lehet, hogy csupán egy vírusdarabkára reagált a teszt, mégis tesztel az egész világ orrba-szájba, és pánikól az eredmények felett, a KSH adatai meg kevesebb halottat mondanak most, mint amikor még nem volt járvány... )

Egyfelől ez a magyarul kiadott ötödik Lucky Luke-füzet, amit ACHDÉ rajzolt, és a második, amelyet JUL írt.

Úgy egyébként a csuda sem érti a kiadó elveit, ami a füzetek kiadásának a SORRENDJÉT illeti: gondolná a földi halandó, hogy akkor az eredeti az etalon, haladjunk aszerint, az lenne a logikus. 

Ám nem így van. Csak a klasszikus páros, Morris és Goscinny több közös munkát adott ki, mint amennyi eddig magyarul ebben a kiadói sorozatban megjelent. Szám szerint, ha jól skubiztam, NEGYVENÖTÖT készítettek közösen. A magyar sorozat, ugye, a negyvenedik résznél tart. Tulajdonképpen még az is megoldás lehetett volna, ha a magyar kiadás füzeteire a történet eredeti sorszámát írták volna rá. Vagy mindkettőt, az eredetit is, meg azt is, hanyadik a magyarul kiadott sorban. 

Aztán, ugye vannak olyan számok, amelyeket csak Morris jegyzett (az első tíz). Aztán jön a nagy kavarodás, Morris más szerzőkkel, majd más rajzolók más szerzőkkel: hiába, hogy az eredeti alkotók sajnos már csak az emlékezetben és a hálában élnek, Lucky Luke tovább él.

Achdé és Jul

S az utózmány alkotások jobbára méltók az eredetikhez, sőt, volt, ami kiemelkedőn jól sikerült, tehát nem szentségtelenedett meg a sorozat, és az olvasók sem veszítették el a kedvüket, és nincsen semmi rókabőr-nyúzás fíling, a történetek elevenek, frissek, humorosak. Ki gondolná, hogy még ennyi szufla van a Vadnyugatban? 

*

Aztán ez NEM CSUPÁN ITTHON VADONATFRISS kiadvány, az eredeti is idén jelent meg. Olyannyira, hogy a Lucky Luke hivatalos oldala ennek a számnak a borítójával köszön az oda szörfölőkre. (Egyébként nagy csalódás az oldal: klattyintgattam picinyt, de egy átfogó biográfiára nem volt hely, kedv, energia, lehetőség... Mondom, a HIVATALOS oldalon. Ez kicsit furcsa a számomra. A hetvenes évekkel foglalkoznak, de enyhén szólva azt sem eresztik bő lére. Mintha arról lenne szó, hogy valamit írniuk kell az eredeti szerzőkről, hát kihúzzák a méregfogat, írnak valamit, de annyit azét mégsem, hogy az oldal informatívvá váljon.

Úgy egészében is: egy kereskedelmi oldalon vagyunk, ha valamit érdemben akarunk tudni a Lucky Luke-füzetekről, menjünk a Wikipedia-ra. (Érezd az iróniát! Bár az a baj, hogy tényleg informálisabb...) Szóval nekem összecsapott és profitorientált az oldal, és bár belátom, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen (nem is volt neki, lepelbe csavarva tették a barlangsírba a tanítványai), de azért ez kicsit visszatetsző. 

(Ugyan nincsen semmi összefüggés, de ránéztem az Asterix történetek hivatalos oldalára. Mondhatom, ég és föld Asterix javára!) 

*

A Gyapotcowboy egy ÖTLETES TÖRTÉNET. Kicsit kiszakadunk az eddig megszokott környezetből, de annyira azért mégse, hogy elhagyjuk a komfortzónánkat és kibékíthetetlenné váljon az ellentét. Nem Afrikába, Indiába megy Lucky Luke, és az időben sem utazik, szerencsére.

Annyi történik, hogy örököl délen egy gyapotföldet, és ezzel Lousiana leggazdagabb emberévé lesz. De mert Délen vagyunk, pár évvel az észak-amerikai polgárháború után, vannak bajok. A négerek, oppárdon, a feketék felszabadítása, a rabszolgaság eltörlése már megtörtént, de a rasszizmus még ezerrel dúl, a feketéket (na, kupálódom, látod?) sújtó szankciók végleges eltörlésére még száz évet kell várni. Addigra érik be a gyümölcs, hogy egy fekete leülhessen a buszon egy fehér mellé. 1963-ban Martin Luther Kingnek még volt egy álma. Még álom volt csak... (Szavam ne felejtsd, ide még vissza fogok térni!)

Luke tehát megy Délre, a Daltonok, ha már ő lett a leggazdagabb ember Lousianaban, lelkesen mennek utána. Luke átveszi az örökségét, de esze ágában sincs ültetvényesként letelepedni. A terve az, hogy szétosztja a birtokot az egykori rabszolgák között. A terv természetesen kiváltja a déli ültetvényesek haragját. Közelednek a Daltonok is. A feketék is Luke ellen fordulnak, mert nem hisznek neki. A Ku Klux Klan is a porondra lép. Tehát van itt kavarodás itt bőven. 

A történetről ennyit, hogy ne legyenek poéngyilkos. 

*

Volt három olyan JÓ POÉN a történet során, hogy hangosan röhögtem. Mindhárom kiszólásos beszólás volt  történetből. De tényleg csuda jól sikerültek. Gondolkodtam, hogy elmondom, de az aztán tényleg poéngyilkosság lenne. Ha rájöttél, mire gondolhatok, írd meg, majd egyeztetünk! 

A füzet egyébként s simán hozza a Lucky Luke történetek színvonalát. Sőt! Üdítő az alapötlet, üdítő, hogy kimozdulunk egy kicsit a megszokásból, üdítő, hogy elsősorban nem a Daltonokkal küzdünk. Ha nem tudnám, fel sem tűnne, hogy nem Morris rajzait nézem. 

*

Egy dolog zavart csak. KONJUNKTÚRA ideje van.

Vannak témák, amelyek AKÁRMIKOR, BÁRMIKOR ÉS MINDIG AKTUÁLISAK. Ilyen téma a holokauszt, a második világháború (észrevetted, hogy este kilenc-tíz felé zongorázni kezdesz a távirányítón, egy időben minimum két -három adón megy olyan műsor, ami valamilyen összefüggésben van a második világháborúval? Próbáld ki!) és a kisebbségben levő elnyomottak, elsősorban a feketék helyzete, szenvedése.

Ami a közelmúltban zajlott az USÁ-ban a rendőr által meggyilkolt George Floyd halála következtében, az igen beszédes. A Black Live Matters mozgalomnak a neve is felháborító, önmagában fajgyűlölet, tömény rasszizmus. S ne feledjük el, hogy pár évvel vagyunk azután, hogy Amerikának fekete elnöke volt, az egyik legnépszerűbb showman, Oprah Winfrey fekete és nő. Ahogy az is köztudott, hogy az amerikai filmekben szerepeltetett színészek alkalmazásakor ráta van a fekete szereplők kötelező létszámára. Láttál mostanában készült filmet, amelyben nem fekete volt az elnök, a tudós, a bölcs, idős férfi, vagy éppen a jó Isten?  A RASSZIZMUS bárhol és bármikor bevethető téma, pompás szitokszó a valóság elfedésére, elhallgatására és elhallgattatására.

Biztos rossz, aki rosszra gondol, meg Pistikének mindenről az jut eszébe, de képtelen vagyok nem összefüggést látni a világpolitikai helyzet és e képregény története között. Valahogy túl egyértelmű a párhuzam. 

Teszem hozzá azonnal: ezzel együtt nem volt képes kiábrándítani magából. Csak azért jócskán túl vagyunk már a Tamás bátya kunyhójá-n és a Ne bántsátok a fekete rigót is vagy hatvan évvel mögöttünk van S mondom, ha nem most árasztotta volna el a világot  BLM-őrület...

Ezzel együtt, ha van is politikai megfontolás Luke újabb kalandjának alakulás mögött, a szerzők maguk is észrevehették, hogy valami így nem teljesen gömbölyű, vastagon kiszóltak a történetből, és éppen a feketék a mai napságos érvényesülési lehetőségeivel kapcsolatban tették ezt. 

Pesti Könyv, Budapest, 2020, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699429 · Fordította: Szenes Renáta 

8/10

2020 novembere, fizetésnapon, az esti kijárási tilalom kezdete előtt egy nappal

Kir Bulicsov életműve 2003-ban végleg lezáródott. Ami addig, hát ne tovább, mást már úgysem. Ámde magyarul, úgy fest, még tengernyi mindent lehetne tőle olvasni, ha a kiadó és a fordító is így akarja/ná. Mert magyarul az életműnek, csak igen kis töredéke jelent meg eddig. Mert milyen jól hangzik, amit e kötet végén a szerzőről szóló kurta kis egy oldalkában olvasatunk!

Első írásai között volt egy elbeszélés egy Alisza nevű kislányról, akivel sosem történik semmi. Ez persze azt jelenti, hogy a leghajmeresztőbb kalandokba keveredik térben és időben egyaránt. Ő később leghosszabb sorozatának főszereplőjévé vált – több mint 50 műben tűnik fel, amelyek közül az utolsókat 2003-ban, élete utolsó évében írta. Másik tartósan népszerű ciklusa a Guszlar nevű településről szól, amelynek mindennapjait a legkülönfélébb fantasztikus jelenségek állítják fejtetőre. Ezen a szérián a 70-es évek elejétől szintén élete végéig dolgozott. De számos ismert orosz népmesét is átírt SF-köntösbe, óriási sikerrel.

Szóval van még merre menni...

Bulicsovról és a műveihez fűződő kapcsolatomról több ízben lerántottam már a leplet. Ha átfedéseket találsz a régebbi értékelések és e mostani között, ne gyanakodj se a véletlenre, én írtam mindet, se a tudatosságra: a memóriám megbízhatatlan, nagyjából halvány gyanúim vannak, mi mindent írtam le (de ott és akkor mindig őszinte és igaz!). Ezért vannak vaskos átfedések az írásaimban, miközben azt hiszem, mindig újat nyújtok. 

Arra például tisztán emlékszem, azt hiszem, hogy mondtam már: A NOVELLA NEM EGÉSZEN AZ ÉN MŰFAJOM. (Annak ellenére nem, hogy például Bradbury novelláskötetei a leginkább becsben tartott tulajdonaim, vagy nagyon szeretem Philip K. Dick gyűjteményeit is. Ja, és Lem... Maupassant-ról vagy Hemingway-ről nem is beszélve. Móriczról meg pláne nem! Hm, „Mit adtak nekünk a rómaiak?”) És annak ellenére nem, hogy több novellát írtam mint regényt. (Az utóbbiból egyet.) A novellákkal sokszor az a helyzet mint a versekkel: igen bizonytalan tudok lenni, hogy akkor most mi merre hány méter, hány éves  kapitány, és miért kellett végigolvasnom, amit végigolvastam, miért jó nekem, és mit mondott mindez nekem, ha egyszer nagyon keveset értek az egészből? Mint a faék, ugyebár... Vagy mint a közepesen művelt egyszeri olvasó. Arról nem beszélve, hogy most fejeztem be egy másik novellás-kötetet, és bizony sokat abból sem értettem. (Ha érdekel, Farkas Balázs Ugatás című kötetéről van szó.)

Ellenben Bulicsov novelláiról nincsen ilyen, magamra nézve kétségbeejtő véleményem. Ugyanis a Kettészakított élet is novellagyűjtemény. És láss csodát! Ráadásul ez a gyűjtemény, mármint  Project 18 Pavlis doktor kalandjait tárja elénk. A kiadó, úgy tűnik, először erre a vonalra feküdt rá: gyújjön Pavlis minden mennyiségben! Mert az utóbbi időben megjelent Bulicsov-könyvek mindegyike Pavlis-könyv. 

*

PEDIG PAVLIS, BÓLINTSUNK RÁ BÁTRAN, NEM EGY TÚL ÉRDEKES FIGURA. Semmiben nem kiemelkedő, nem egy hőstípus, nem egy poéngyáros, nem egy három aggyal rendelkező géniusz, csak egy doki, aki mászkál ide-oda a galaxisban, ahogy a munkája megkívánja, és átél ezt-azt. Némely átélései legalább annyira érdekfeszítők és tanulságosak mint amennyire az a leírásom, hogyan találkoztam első ízben Bulicsov írásművészetével azon a karácsony reggelén. Tulajdonképpen semmi semerre, inkább csak impressziók, ugye? Vagyis Pavlis jobbára kényelmes eszköz egy történet elmeséléséhez. S még azt is hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Mikor mennyire akarta a szerző szeretni a szereplőjét. Akinek még a mindenkori életkorát is nehezen tudjuk belőni. De voltaképpen túl sokat meg sem tudunk róla, igazából még azt sem, mekkora májer a maga területén? Egy sima kis körzeti dokika vagy Bertrand professzor? Vagyis a novellákat semmiképpen sem Pavlis személyisége, adottságai valamilyensége teszi érdekessé és izgalmassá. Ha egyáltalán...

*

Azt is vaskos túlzás lenne állítani, hogy A TÖRTÉNETEK kiemelkedőn érdekesek, gondolatébresztők vagy fantáziadúsak lennének. Bulicsov visszafogta magát. Pedig lehetősége bőven lenne. Mert ugye az emberiség már kirajzott a lakóhelyéről, ott van már a Föld-14 nevű bolygón is, a bolygóközi utazgatás mindennapi cselekedet számára. 

Ezzel együtt a fősodor soha nem az, hogy milyen titkokat rejthet egy új bolygó, hogyan fogadja az embert, hogyan népesíthető be,, ha benépesíthető-e egyáltalán. 

A novellákban, egy kivételével nincsenek idegen lények (még az az egy sem idegen, csak máshogyan funkcionáló ember), nincsen kapcsolatfelvétel, nincsen védekezés, támadás, galaxis-újrafelosztás. 

Nincsen nagy titkok, csodás, fantasztikus, túlvilági, másvilági, más galaxisbeli működések, események, talányok és így azoknak megfejtése sincsen.

Mondhatom, harcokra, parádés stratégiákra, légakasztó csatákra is feleslegesen számítasz! Ilyen sem sincsen ebben a könyvben. Nem pusztítják garmadával sem egymást, sem a galád, galaxis-szerte félelmetes csápos, bogár- vagy hüllőszerű borzalmakat a főszereplők. 

Az ellenség ezekben a novellákban soha nem a másik ember, nincs itt test test elleni közelharc, de nincs csillagágyús bolygópusztítás sem. Az ember felfogta, hogyha farkasa a másiknak, akkor előbb-utóbb neki is lesz farkasa. Nem az érzelmitől szabadult meg, hála Istennek, hanem az a másik elleni agressziójától. De kifejtve ennek útja-módja nincsen. Valahogy nem is hiányzik. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ezek nincsenek, AKKOR VOLTAKÉPPEN MI VAN? Ha már, végső soron, egy sci-fit olvasunk. Igaz, hogy a negatív megközelítés is megközelítés, de eddig csak így léptünk oda ehhez a könyvhöz, tán jó lenne végre valami állítás is! Akkor állítsunk végre!

Van itt időutazás, de nem a paradoxonokról való milliomodik csavar-lehúzással, hanem egy érdekes, mikrotársadalmi megközelítéssel: feláldozható-e egy emberért a közösség, avagy mennyire lehet túlzásba vinni a kötelességtudatot? Ugye, hogy így egy kicsit más a gyerek fekvése? 

Netán egy másik verzió időutazásra: bevethető-e a meteorológia ellen?

Vagy mit szólsz ehhez (bár ennek voltak/vannak előzményei): mennyire várható el, hogy az értelmes élet formáiban igazodjon az elképzeléseinkhez, az elvárásainkhoz?

Van ilyen is: lehet-e szerelmes egy bioformált ember, és lehet-e bárki őbelé szerelmes? 

Szinte mindennapi semmiségek, galaktikus távlatokba és mindennapokba helyezve. Viszont ebből a felsorolásból is kiderül, hogy nem arról van szó, hogy Bulicsov fantáziátlan. Sokkal inkább arról, hogy a fantázia birodalma számára sokkal inkább eszköz az emberség megközelítésére, és annak elmondására, hogy bármilyen térben és időben mozogjon is, a homo sapiens,, mindig ember marad. Még akkor is, ha a formája nem emberi.  

*

A KÖNYVRŐL MINT TÁRGYRÓL

Egyfelől semmi különös, jó kis rajz egy űrhajóról, bár semmitmondó, semmit sem üzenő. Sci-fi, tehát jó lesz ide. A meglepő a könyv belső tükre. Főleg annak tudatában, hogy az egész könyvecske mindössze 258 oldal. Azért ennyi, mert meglepő a belső tükör: mintha csak valami Már tudok olvasni-sorozat darabja lenne: a rosszabbul látók örömködhetnek, a betűméret legalább tizenkettes. Persze még mindig jobb mint amikor mikro-betűkkel szedik a könyvet, amit ki sem lehet nyitni egészen... De akkor is kilóg a lóláb. Tudniillik, hogy ez az oldalszám is csak azért jött össze, mert ekkora a betűméret. Amikor pedig, lásd fentebb, bőven lett volna még miből mazsolázni, az életmű bírta volna. Csak valahogy olyan kis lenyúlás-érzése van az olvasónak. 

De egyébként a könyv egyben van, megtervezett, illik a többi Metropolis Media-s Bulicsov mellé (azok sem frenetikusn ötletgatdagok, csak erősen tisztességesek). 

Apróság: a borítón a projekt szó magyarított, k-betűvel szerepel. A belső címlapon angolosan, c-betűvel. 

Mindösszesen az a véleményem, hogy nyúltam fel a polcra a következő Bulicsov-kötetért. Csak még (?) nincsen.  

Metropolis Media, Budapest, 2019, 258 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859540 · Fordította: Egri Zsuzsanna

7/10

2020 novembere, irtó nagy köd van, megint nem mentünk kirándulni,

Ezt a bejegyzésemet és természetesen
az alanyát, a képregényt is csak felnőtteknek ajánlom!

A KÖNYV VÉGÉRE DERÜLT KI SZÁMOMRA, HOGY EZ EGY BEFEJEZŐ KÖTET,

a szokásos, kicsit nyitva hagyott véggel, hogy ha úgy alakul folytatni lehessen. Ez egyfelől megnyugtató, mert egyre inkább viszolygok a rétestészta sorozatoktól, amik tutira elvezetnek az érdeklődés lanyhulásához és a kifulladáshoz. Vagyis a kiábránduláshoz. Így roppant üdvös, hogy a Ha/Ver nem ilyen sorozat! 

Mondjuk abban is van valami, hogy azért van olyan érzésem, hogy nem teljesen átgondoltan lett itt vége a sorozatnak, hanem menet közben alakult úgy, hogy inkább tovább nem kellene, és aztán ehhez igazították az eseményeket. De tény, hogy jól igazították. Ahogy az is tény, hogy lett itt minden, szerpentin, konfetti, pezsgő, százhúsz hulla, böszme nagy tűzijáték, meg felnövés. 

Na, menjünk csak sorjában!

KEZDJÜK E KÖTET TÖRTÉNETÉVEL! 

Adva van, ugyebár egy kamasz fickó, aki úgy dönt, hogy olyan beöltözős szuperhős lesz. Elő is kapar egy békaszerű búvárruhát és iszkiri ki az utcára, hogy majd rendet csinál ott, ahol rendetlenség van. Vékony, szemüveges, kétbalkezes mamlasz. Sem különleges képessége nincsen, sem verekedni nem tud, sem nagyjából semmit sem tud. De mozgalmat indít el, egyre többen öltöznek szuperhősnek. De persze az egyik nagyobb niemand mint a másik. Ám akad egy kislány, KIs Dög, akit a saját édesapja arra dresszírozott, hogy iszonyat profi gyilkológéppé legyen a jó oldalon. Az is lesz. 

A történet humoros (fekete) és véres (nagyon). De olyan iszonyú fröcsögősen. Miközben paródiái a szuperhős történeteknek és több esetben saját magának is. Mert azért önmagában az, hogy egy totál kétbalkezes kiccsávó meg egy törpöröngy kisbige végezze ki mindig a rosszarcúakat, nehezen komolyan vehető. S mégis komolyan vesszük, ez benne a csavar, miközben azért mégsem. Ez meg a másik. 

Szóval azért ügyes ez a sorozat, mert paródia. Ha komolyan venné magát nevetséges lenne, de így meg röhögünk. Ráadásul a bénázások miatt lesz szimpatikus a főhős mamlasz is. Mert ember. Beszari, megmagyarázós, vágyakkal teli, kitartás nélkül, a céljait nagy mellénnyel tűzi ki, hogy aztán soha semmit meg ne valósítson belőlük, vagy ha mégis, féleredményei vannak... Folytassam? Tökre olyan mint te vagy én, na, hogy a fene vigye el! 

Na, arról itt van itt szó, hogy visszatérjek ennek a kötetnek a tartalmára, hogy Kis Dög börtönbe kerül, és a kamasz fickó (tudod, a nyápic, szemüveges, mamlasz) természetesen úgy dönt, ki kell őt szabadítani. Össze is szedi  csapatot, bénábbnál bénább arcok, gondolhatod, ha ő a vezetőjük, és balfékkednek jónéhányat, húzzák az időt, menekülnek, befosnak, Kis Dög meg marad a böriben. 

Közben a rendőrség és a maffia feletti hatalmat meg átveszi egy nem szép, de roppant csúnya ember, aki ráadásul egy kegyetlen, szadista baromállat is, a cél érdekében majd egy szálig ki is irtja a maskarásokat. A dolgot bonyolítja, hogy az emberei között akad néhány, akik felismerik, mennyire aberrált a nagyfőnök, össze is kapaszkodnak, és alakítanak egy alternatív maffiát, és mint a szecskát, úgy aprítják, akit ellenfélnek tekintenek. Vagyis a csúnya bácsik osztódással szaporodnak, de legalább mindegyik kegyetlen vérgenyó gyilkos. S mondom, rendőri egyenruhában. Kis Dög börtönben, Ha/Ver meg egyre nagyobb bajban van, rajta is ott a célkereszt, ahogyan az emberein is. Meg mindenkin, aki be mer öltözni a városban. Fogynak is rendesen a szuperhős-ruhások. 

Ha/Ver azonban, ha a jobban meggondolom, nincsen is bajban. Azért nincsen, mert menet közben szerelmes lesz. De nem ám andalgós, csipkésromantikásan, hanem vérbő lucskosan. Végülis nagykamasz, maholnap fiatal felnőtt. Két dolog van, ami mozgatja: a szuperhősség, ami ugye némi hatalmat biztosít a számára, és van, ugye a rendszeresen megkapott punci, a sorozatos, szenvedélyes ejakuláció lehetősége.

– Ma hétszer mentem el. Azt sem tudtam, hogy ez lehetséges.

Lehetséges. Nem is tudja mindenki, hogy az. Balgaság lenne ezt alábecsülni, nem hogy kamaszként, hanem felnőtt férfiként is. Ahogyan bölcs Ofi barátom szokta volt mondani: a rendszeres kielégülés a legfontosabb dolog a világon, főleg, ha a megfelelő személlyel történik. Megfelelő alatt ő azt érti, aki társ, akivel müxik a kémia, és minden. 

S az a jelent A nő illatá-ban, amikor Al Pacino a repülőn megkérdezi a társaságában levő fiatalembert, tudja-e, mi a legszebb szó a világon, az mindent visz. Mármint Al Pacino arca, amikor kimondja a legszebb szót: 
– Pina!
Lehet vele vitatkozni?

Emiatt azonban Ha/Ver-ből mindössze Dave lesz, mert a napi betevő sokkal fontosabbá válik a számára mint a szuperhősség és a cimborái. Miközben a városban már patakokban folyik a vér a vérnösző vadbarom és az önállósodott háttérmaffia miatt. Konkrétan a cimbik is csúnyán  fogyni kezdenek. 

Aztán persze Ha/Ver megrázza magát és beindul a perpatvar. Innentől a történetet illetőn csendben maradok, bár kétség nem lehet, mire fut ki a rengeteg vérontás. 

AZÉRT ITT KÖZBEN NAGYJÁBÓL ELPÖTYÖGTETTEM A LÉNYEGET IS, 

most csak megismétlem: ez a könyv, teszem hozzá, ahogyan az eddigiek is, egy humoros, véres, komolyan nem vehető, mégis vérkomoly szuperhős történet, aminek a szerző így a sokadik füzet és a negyedik kötet végére sem estek önismétlésbe, nem fulladtak ki az ötletekkel, és hihetetlenül stílusosan engedik Dave-nek, hogy felnőjön, és szögre akassza a zöld ruháját, és helyette.. Kuss Moha, ez már spoiler lenne!

Tényleg úgy voltam vele, amikor kihoztam a könyvtárból, hogy a csuda tudja, adok neki egy esélyt, bár kétségtelen, hogy egyik rész felett sem kellett fanyalognom, de azért... S közben az Incal második-harmadik kötetét is kihoztam egy hónapja, de annyira semmilyen volt az első rész pazarsága után, ezt kapd ki, hogy még írni sem volt kedvem róla. Öncélú zagyvaság lett a második részre belőle. Ez meg a negyedik. És mentes mindattól, amit az Incal-ra az előbb írtam.

A rajzok minőségének a taglalásába nem is megyek már bele. A rajzok több mint jók. Ügyesen keveredik benne a brutális hiperrealitás a hm, mi is erre a jó jelző, a szimpla kamasz-comics formai elemeivel. De van jó pár ábra, aminél leragadtam, mert annyira plasztikus, annyira szép, annyira jól rajzolt. 

Vagyis nincsen itten semmi baj, kérem, lehet oszolni és élvezkedni szerzők és a kiadó pompás, ugyancsak  minőségi munkája felett!

Fumax, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701316 · 
Fordította: Sepsi László · Illusztrálta: John Romita Jr., Tom Palmer

9/10

2020 novembere, szép napfényes idő, ma a temetőket jártuk, bepótolni a múlt héten aktuális látogatásokat

A fenti gondolatsor nem a levegőből jött, nem csupán arról van szó, hogy bekattant nálam valami, összevesztem valakivel, és most kiírom magamból, mert a fejlett asszociációs készségem ezt hozza az „ugatás” szóra. Dehogy. Illetve részben. Mert Farkas Balázs a novelláskötetének az első darabjában a következőket mondatja a novella főszereplőjével: 

– Az emberi kommunikáció… ugatás. – Patrik visszafordult. – Mindenki azt hiszi, hogy amit mond, jelent valamit a másiknak, ami persze egyáltalán nem biztos. Ritkán figyelünk a másikra. Agresszív, tolakodó a kommunikációnk. Mint az ugatás. Valakinek érezzük magunkat tőle, de ez az ugatás a másik számára üres zaj. Próbálod érvényesíteni a létezésedet, rámutatni, hogy ott vagy. Ideiglenesen működik. De nem is tudom. Nincs értelme.

[...]

– Akármit ugatunk, mindig lesz valaki, aki máshogy ugat vissza, és mindig lesz olyan, aki félreérti a másikat. Minden háború innen ered. Az acsargásból, önmagunk fontosságába vetett hitünkből.

Ugye, hogy ugye? Ráadásul, ahogy ezt írom, nem tudom kiverni a fejemből egy réges-régi KFT-dal egyik sorát: 

„A határtalan bírhatnéktól
ugatnak a kutyák”

Bár az egész dal idevaló. Itt is van, hogy ne kelljen keresgélned, figyeld csak!

*

SZÓVAL A KOMMUNIKÁCIÓ. A VILÁG EGYIK LEGNEHEZEBB DOLGA. A múltkor olvastam egy valamiről írt értékelést (a tárgy valóban teljesen mindegy), amelynek a lényege ez volt: a szerző azért adott minimális pontszámot a cuccnak, mert ahogy írta: „még nem ismerem”. Ma egy másik termék alatt olvastam a termékről írt vélemények között: „azért vettem meg, mert a régi elromlott”. A Google Play is tele van az ilyen app-értékelésekkel: „Még nem tudom, most raktam csak fel, majd meglátjuk...” De ha orbitális ostobaság és teljesen feleslegesek is ezek a „vélemények”, a szerzőik legalább nem agresszívek. Manapság már ez is valami. Mindössze kommunikálni szeretnének. Csak éppen képtelenek rá. 

Volt egyszer egy rettentő ostoba, agresszív főnököm, meg egy jóindulatú, de nagyon negatív kollégám, aki mindennel szemben ellenkezésre volt berendezkedve, ami a főnököktől érkezett, meg annak az ellenkezőjére is. Nem egy eset volt, amikor a jelenlétemben sikerült összeveszniük. Élmény volt, szó se róla. Mintha hangvisszaverő fal lett volna közöttük. Vagy valami torzító anyag. Próbáltam moderálni a beszélgetésüket, fordítani egyiknek a másikról, de nem értem el túl nagy sikert. (Miután én eljöttem a cégtől, odáig fajult egy beszélgetésük, hogy  főnök fojtogatni kezdte a beosztottját. Most mondd, hallottál már ilyet? Amikor erről hallottam, eltelt már pár hónap az eset óta, de még mindenki ott dolgozott. Mondjuk ez sem normális...) A beszélgetéseik teljesen lefedték Ofi barátom kedvenc antikommunikációs példamondatát. 

És akkor ezek a példák a jéghegynek még csak nem is a csúcsai, hanem csak hópihék a csúcson. A csúcsokról szól mennyi, de mennyi színpadon vagy az életben előadott dráma! S nem tudom, melyik a szörnyűbb, az, amikor képtelenek vagyunk megérteni egymást, vagy az, amikor értjük a másikat, de egymás ellen dolgozunk? 

*

IDEJE LENNE AZ UGATÁS-RÓL IS ÍRNOM, NEM? 

Az Ugatás az 1987-ben született Farkas Balázs ötödik önálló kötete. Vagyis nem pályakezdő, nem elsőkönyves alkotó, hiába is fiatal ember a fiatalember. Ez a kötetének minden novelláján érződik. Mármint az írás rutinja. Tudja, mit miért csinál. Nem véletlen, hogy a weboldalán még szépírás-oktatás szolgáltatást is kínál (a bármelyik menüpontra való kattintás után megjelenő Patreon-gombra kattintva).

Nézd ezt a fotót! Ilyenek a novellái is: egy tiszta, nyílt arc, barátságos fésületlenség, a póló bármelyikünké lehetne, de figyeld csak, a fotó kimozdul a valós tér értelmezéséből, és a szerző tekintetben van valami oda nem illő, talán mert nem szembe néz, hanem oldalpillant, és ettől az arcban, bármilyen tiszta, van valami fenyegető, hm, sunyiság. 

Szerintem ha mindezt a novellákra exportálod, teljes egészében tudod, mire számíts, amikor Farkas Balázs novelláit olvasod majd. S ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a kötetről. Csak te nyilván nem elégedsz meg ennyivel. 

*

AZ ÍRÁSOK PÁR OLDALASAK, általában így-úgy csattanósak, de semmiképpen ne hatalmas, nagy ívű pofoncsattanásra számíts, hanem csak a hosszan lelógó abrosszal terített asztal alatti bokán rúgásokra. 

Nincs lacafaca a főszereplők bemutogatásával, sem külső, sem életkor, sem társadalmi státusz, sem semmi tekintetében. Majd kiderül menet közben. Mindig kiderül. 

A párbeszédek élnek, nincs semmi szájbarágás, nulla didaktika, a felvetések olyanok, hogy egyből kíváncsi leszek, a folytatások meg olyanok, hogy vérprofi az egész, letisztult, tömör, ott van, na. Farkas Balázs: író.

A menetek gyorsak, érthetők (csak mondom, a végek nem mindig), a szerzőnk stílusa követhető, mindennapi, velünk élő, ha kell (néha: ha nem*) vulgáris. A novellák hossza miatt nagyon fegyelmezetten kell a szereplőkkel bánni.

* Alapvetőn nem szeretem a trágárságot. Ezzel együtt van jól meghatározott helye a mindennapi életben is, az irodalmi szövegben, a filmeken is. Nem vagyok annyira prűd, hogy mindenhonnan kigyomlálnám. Ámde például amikor egy kamaszlány minden előzmény, és utózmány nélkül fesztelenül közli, hogy neki bizony szarnia kell, hát meghökkenek. Nem azért, mintha nem lenne olyan nőismerősöm (majdnem hölgyet írtam, de itt nem lenne helyénvaló), aki adott esetben ne tenne ugyanígy, de minden kontextus függvénye. A szövegben nincs felvezetése és igazából lecsengése sem a hölgy brutális kula-kényszerének. Ezért a levegőben lóg, és teljesen ki is zökkentett. Valahogy leragadtam az ánusz-tágulásnál és a kábel-alkotásnál. 

Arról, hogy milyen fontos egy novellában mondjuk a névválasztás: a Szörnyetegek című darab főszereplőjét Levinek híják. Így, becézve. Rendben van, hogy Szörényi is, meg a Móka Miki vezetékneve is  :-D Levente. De ők nem Levik. Nekem a Levi az vagy kisgyerek, vagy egy nagyon jó cimbora. Idő kellett még ebben a nyúlfarknyi novellában is, hogy Levit végre Leventeként kezeljem, a felnőtt, gyermekkel rendelkező apát, ne kissrácként olvassam. Mire ez sikerült, véget is ért a pár oldal. Amit emiatt újra kellett olvasnom. De ez legyen az én bajom, meg a legtöbb probléma. 

A történetek nem is történetek, hanem felvillanások, mindennapi közjátékok, töredékek, amikben ott van az egész. Általában a tragikus egész. Az ugatás. Vaú! Az, hogy úgyis minden részekre törik majd, sőt, inkább, hogy már részekre is tört, mi meg bebámulunk a törött cserepek közé, sőt inkább bekukkolunk a szereplők életébe. Dühöngeni, sajnálkozni, értetlenkedni, és szeretni azt, amit olvasunk. Mármint Farkas Balázs tehetségét.

*

VAN AZONBAN EGY AZONBAN

Nyúlfarknyi a kötet. Egyszázkilenc oldal. Semmiség vastagságra. Egy hétig olvastam. Nem azért mert nem volt időm, bár ez a hét kicsit zűrös, rohanós (drukkolj, hogy meg tudjuk venni a lakást, amiben lakunk, most éppen nem tűnik egyszerűnek és rövidnek a folyamat), de volt közben volt egy hétvége is, és bőven kaptunk levegőt akkor is. Mégsem haladtam ezzel a nyúlfarkkal. Valahogy rendre más kötött ki a kezemben. Volt, hogy játszottam itt a heverőn a telefonomon (itthon egyáltalán nem szoktam), mikor is olvashattam volna. Szóval, tudod, az a szitu, amikor valami mást csinálsz ahelyett, amit kellene (van ismerősöm, aki ezt egyetemi színvonalon képes űzni; adjak elérhetőséget?). S már ez is milyen: „amit kellene”. Mi az, hogy „kellene”? Olvasni nem kell, hanem jó. Vagy mi van, nem? 

 Viszont az egész helyzetben ott van a viszonyom a könyvhöz. Piszok jó. Csak nem kötött le igazán. Csak nem érdekelt úgy, hogy órák alatt bevégezzem. Egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy ennek a polcomon van a helye. 

Fel tudom-e oldani magamban az ellentmondást? Várj... még egy kicsit, várj...! Most jó... Köszönöm! Nem, nem tudom feloldani. Végig az volt bennem, hogy Farkas Balázsnak regényt kellene írnia. Meg az, hogy bár a szöveg pazar, mégis néha kicsit lila. Ha nem lilás szöveggel írna regényt, az lenne csak a csuhaj! Ez volt bennem. Meg még az is, hogy nem rohanok most és azonnal a könyvtárba, de ha arra járok, fogok időt tölteni azzal, hogy az F-betűnél kotorásszak a polcon. Mert vannak egyéb könyvei, regénye is van. Bizony. 

S hogy teljesen igazságos legyek. Amikor a fenti bekezdést befejeztem, kinyitottam a moly.hu-t, mit írnak mások a könyvről. (A saját értékelésem megírása előtt szinte soha nem teszek ilyet, nem szeretek befolyásolva lenni, hacsak nem muszáj.) Nagyjából én vagyok a könyvével a leglelketlenebb, mindenki más lelkesebb volt. De lényegileg benne vagyok a fősodorban, összecseng másokéval, mellékfoglalkozású könyvértékelőkével a véleményem. Kicsit oldódott a lelkifurdim. 

Napkút, Budapest, 2020, 110 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638980

6/10

2020 november, szigorodnak a Covid-szabályok, egy héttel halottak napja után

*

Köszönet a Napkút Kiadónak
a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!

A Napkút Kiadóval barterezünk egymással. Egyszer elküldtem nekik egy általuk kiadott könyvről írt értékelésemet. Mire pár nap múlva jött egy levél, hogy ajánlhatnak-e még néhány könyvet a repertoárjukból. Voltam olyan pofátlan, hogy megkértem őket, hadd válasszak inkább én. Hagyták. Akkoriban jelent meg a Gion életmű előző kötete, voltam oly' bátor, abból is kértem egy példányt. Megkaptam azt is. Megírtam az összes nekem elküldött könyvről a magamét.

Aztán jött a vírus, vele meg a kiadóval való kommunikációba a csönd. Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt legalábbis számomra egészen biztosan még gyümölcsöző kooperációnk. Erre mi történt? Pár napja megkerestek, hol is akadtunk el, igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne tartanék igényt? S hogy örömmel értesítenek, tudva, hogy mennyire becsülöm Gion Nándor írásait, hogy megjelent egy új kötete, küldhetnek-e belőle? (Csak csendben, halkan mondom, éppen ott tartottam, hogy rendelek belőle egy példányt, mert kevés könyvet veszek, nem férnek el, de Gion az Gion, ugye.) Hát „nagy nehezen” rábólintottam, kegyes, királyi csuklómozdulattal beleegyeztem. (Nem ám: nagyon hálásan megköszöntem a velem levelező hölgynek, hurrá, hurrá, hurrá!)

*

Gion Nándor 2002-ben sajnos elhunyt. Így bármi jelenik meg az ő tollából, az valaminek az újra kiadása vagy pedig az innen-onnan, a padlásról lesepert, az arrébb tolt sublód alól kivirító példány. Vagy pedig a szorgos szerkesztői munkák során előbogarászott, eddig bújdokló írások. Azt, hogy Gion vajon ki akarta volna adni, nem biztos, csak esélyes. Viszont az ilyen írások színvonaláról azért nekem mindig a nagy együttesek B-sides-lemezei jutnak eszembe: persze, az ő műveik, persze megjelentették, persze, ők játszották fel, de valamiért egyik soralbumra sem kerültek fel, csak olyan futottak még dalok, kislemezre valók, amik nem nőttek akkorára, hogy a nagylemezre ráférjenek (ha ez manapság még értelmezhető egyáltalán valakinek). Ami rengeteg esetben persze ostobaság. Kapásból az LGT fából vaskarika dupla kislemeze jutott eszembe, négy olyan dallal mint a Miénk ez a cirkusz, az Annyi mindent nem szerettem még, a Veled, csak veled és a Pokolba már a szép szavakkal. Az Annyi mindent... soha nem szerettem, de a másik három dal, no, az nagyon-nagyon dal! Hiába kislemezen jelent meg. Tény azonban, hogy a kislemezek B-oldalára általában a futottak még dalok kerültek. Érted, mire akarok kilukadni? 

2002 óta tizennyolc év telt el. Az életmű-sorozat utolsó három kötete fennmaradt írásokat tartalmaz, amelyeket nem a szerző rendezett sajtó alá. Naplók, interjúk, filmvázlatok, reflexiók, kisebb prózai írások, hangjátékok, mondom, ami a sublód alatt maradt. (Halkan súgom, hogy ebben a kötetben van egy érdekes, jó hír: a kiadó még három kötetet tervez: ismertetők, kritikák, ajánlások, fordítások, átdolgozások, cikkek, nyilatkozatok, interjúk, alkalmi beszédek, mások Gion-dramatizálásai. Te is tapsikolsz már?)

Az első posztumusz kötet szerkesztője Gerold László volt, a két utóbbié Kurcz Ádám István. Ez utóbbi egy alaposnak tűnő monográfiát is írt Gion Nándorról. Azért mondom, hogy tűnő, mert még nem olvastam, de a kiadónak köszönhetőn már az is itt vár az olvasásomra. 

Van-e értelme az ilyen „újrahasznosításoknak”? Nem túlzás, hogy a tíz kötetesre tervezett életmű-sorozatból mindössze az első négy kötet tartalmazza a szerző eredetileg is kiadásra szánt írásait? Vajon a Gion írásait nagyon szerető keveseken kívül találnak-e olvasót ezek a szecskákból összeállított kötetek? Nem túl tapintatos a kérdés, elismerem, de úgy vélem, teljesen jogos. 

Magától értetődő, hogy nem ezek a kötetek nem lesznek az év könyvei, és nem ezek tartják el önmagukban évekig  kiadót. (Ahogy például Kurt Vonnegut neve alatt megjelent, hasonló összeállítások sem voltak az év könyvei. Sőt, volt, amelyik teljesen érdektelenre sikerült.) Ennek oka magától értetődő, vélem, magyarázni sem kell. Más kérdés azonban, hogy a rókáról még egy bőrt-elven túl, milyen irodalmi és élvezeti értéket jelentenek ezek a kötetek? Az irodalomtörténeti értékükről nincsen vita, de a megközelítésem egyáltalán nem szakmai, hanem szigorúan mindennapi olvasói. 

Nos, a véleményem szerint a baj ott van, hogy Gion Nándor sajnos nem ELÉGGÉ ismert író. Hiába az egyik legjobb magyar író, hiába az egyik leghíresebb, hiába az egyik legélvezetesebb nyelvezetű, hiába misztikus egy kicsit, hiába realista, hiába, hiába, sajnos nem ismerik annyian mint amennyire megérdemelné, hogy ismerjék. Nincs benne a köztudatban. Az persze adott, hogy a legjobb regényei, írásai azok, amelyek még életében megjelentek. Nincs vita. 

Azzal sincsen baj, hogy ezek a posztumusz, sublód-alóli könyvek még akkora érdeklődésre sem tarthatnak számot mint a nagy művei. 

*

Ám itt jön egy hatalmas 

DE.

Hidd el nekem, annak ellenére, hogy rendben van minden, amit fentebb írtam, és annak ellenére, hogy ezek a kötetek, persze, „újrahasznosítások”, mert irodalmi forgatókönyvek, filmforgatókönyvek, szinopszisok, rövid magyarázatok, amik jobbára csak az eredeti anyagok ismeretében érdekesek, vannak a dologban egy nagyon komoly mégis-faktor! Mondom: jobbára az eredeti anyagok ismeretében érdekesek. De itt jön az előbbi nagy DE érelme és jelentősége.

Két anyag a „jobbára” ellenére is teljesen lenyűgözött. Azért „ellenére”, mert az adaptációk végső soron teljes értékűek, hiszen az eredeti anyag valamilyen más formában történő újraértelmezései, nem pedig prototípusai vagy csonkolásai

Az egyik Gion főművének, a Latroknak is játszott sorozat második kötetének, a Rózsaméz-nek egy hangjáték-verziója. Ami akár unalmas is lehetne, hiszen az előző kötetben, a Krisztus katonái a Görbe utcából címűben is volt már adaptációja a tetralógia első kötetének, a Virágos katoná-nak, majd az első két kötetnek (Virágos katona, Rózsaméz) is, amely Latroknak is játszott címmel jelent meg (ahogy aztán, a harmadik kötet megjelenése után a trilógia, majd az életmű sorozat első részeként a tetralógia is; van itt kavarodás, kérem!). Ebben a kötetben meg az első nagyobb egység a Kitalált és igaz szenttamási történetek az 1920-as és '30-as évekből. Vagyis a Rózsaméz adaptációjáról van szó, ahogy mondtam, ezúttal hangjátékként. Pontosabban a hangjáték szövegkönyvének a formájában. A róka sokadik bőre, mondhatnók. Ám sokkal inkább arról van szó, hogy jó néhány pompásan megformált alak szomorú és izgalmas, megható és döbbenetes történetek a regényformája annyira jól sikerült, hogy az más „plattformokra” is kívánkozik. És a más plattformok nyersanyaga is annyira élvezetes, hogy nagyon könnyű beléjük feledkezni. Ezzel a hangjáték adaptációval is ez történt. 

A történetben tulajdonképpen semmi új nincsen, nem is azért született meg. Ez valóban egy más felhasználásra készült adaptáció. Gion szereti az alakjait, de különösen szereti a főhős Gallai Istvánt, az életet és az embereket önmagukért szerető, kicsit élhetetlen, idealista és mégis minden porcikájában realista citerást, de ugyanúgy szereti Gallai feleségét, Rézit és a lótolvaj, rablógyilkos Török Ádámot is, Gallai legjobb barátját. A hangjáték mindent pompásan hoz, amit a regény adott. Gion mindenkori mondanivalójában is nagy hangsúly van a különböző nemzetek együttélésén. Ez minden bizonnyal vajdasági magyarságából, a Délvidék sajátosságából fakad. Nem részre hajló, csak reális. Minden nációval szemben. Gallai István valószínűleg azért volt a kedvenc alakja, mert a főhős életszemléletet megegyezett az íróéval. (Számomra hatalmas döbbenet volt, amikor a tetralógia elolvasása után évekkel megtudtam, hogy Gion alakjai, helyszínei teljesen valós alakok és helyszínek, a szereplők közül soknak még ma is ott van a sírja Szenttamáson.)

A másik lenyűgöző alkotás A vád című filmforgatókönyv, amelyet a szerző Sára Sándorral filmesített meg. A történet a második világháború végén játszódik, amikor a szovjet hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A cselekmény egy tanyán kezdődik:  két szovjet katona érkezik, akik visszaélve erőfölényükkel, szemet vetnek a tanyán élő magyar család lánygyerekeire. Nem árulok el többet. Remegett a kezem olvasás közben. 

 A forgatókönyv itt elolvasható. 

*

A Gion-életmű utolsó két kötetben több átfedés van. Nem szövegazonosság, hanem ami a különböző adaptációs formák alapanyagát illeti: ugyanannak a műnek a különféle változatai. Ahogy említette, például a tetralógia ilyen-olyan verziói is fedik egymást. De nem csupán ezek. Nem sorolom fel mindet. Nem tudom, a kéziratok meglelésének kronológiája kényszerítette-e a szerkesztőt, hogy két különböző kötetbe „szórja” az azonos témákat, vagy más szerkesztési elvek vezérelték, hogy ezek ne egy kötetben, egymás után jelenjenek meg. De rövid töprengés után úgy döntöttem, jobb ez így: egy-egy téma az ismétlődés miatt nem válik unalmassá. 

Gion Nándor szülőháza mai rendeltetése szerint a Gion Nándor Emlékház Szenttamáson

Összegzésül a kötetről: hiába van arról szó, hogy egy életmű konténeréből összegyűjtött írásokról van szó, véleményem szerint egy jól sikerült, jól tematikázott kötetről van szó, amely felkeltheti nem csupán a Gion írásait különösen kedvelők, hanem azok figyelmét is, akik nem annyira ismerik a munkásságát. Mert ahogyan a monográfiája előszavában írta Kurcz Ádám István:

Gion Nándor célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író. Hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők: minden- kinek tartogatnak valamit.
(Gion Nándor művei és műhelytitkai)

Hát bizony, így valahogy! 

Napkút, Budapest, 2020, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639581

8/10

2020 október vége, november eleje, Mindszentek napja körül; egyre több temetőbe kell járnom: Gion Nándor a Farkasrétiben nyugszik

*

Válogatás az Újvidéki Rádió magyar nyelvű drámaműsorok szerkesztőségének anyagából. 

* 

HALMAI RÓBERTNEK NEM VOLT ILYEN JÓ. Neki nem volt jó. Nem ismerte egyik nagypapáját sem. Ehhez képest egy külföldről kapott csomag tárgyaiból összemozaikozta Nagypapa életét. Nem mondom...! De mondom!

Azt olvastam, van veszélye a személyes emlékekből táplálkozó regényeknek, nem beszélve arról, ha első regényről van szó. Mert abba a szerző óhatatlanul beleírja magát, és az nem jó, ha nem képes egészséges távolságot tartani a saját szövegtől.

Ezt ha nem is tartom ostobaságnak, úgy gondolom, sorolni sem érdemes az ellenpéldákat, amik a tétel ellenkezőjét erősíthetnék. Úgy gondolom, a személyes emlékek súlya, a privát történelem szívkapaszkodói jól fogalmazva az olvasóban is beindíthatnak deja vu-érzéseket, megadhatják a nem csupán a szövegből fakadó támpontokat (mert mutass már valakit, aki egy-egy szöveget teljesen objektívan tud olvasni!) és akarva-akaratlan kapcsolatot épít az olvasóval.

Bennem ennek a könyvnek a címe nagyon kedves emlékeket mozgatott meg, és valami hasonlót vártam a tartalmától is. Ezért is jelöltem meg a kiadó számára kért, hm, recenziós példánynak*

*

UPDIKE NYÚLCIPŐ-JE volt az a könyv, aminél kamaszkoromban rájöttem az apróságok értékére: a történet hőse ott állt vendégségben egy idegen mosdóban, kinyitotta a fürdőszoba-szekrényt, és az ott levő gyógyszerek olyan titkokat tártak fel neki a házigazdákról, amikről addig fogalma sem volt. Jómagam soha nem voltam és nem is lettem egy Sherlock Holmes-típus. Simán elsiklok a részletek felett, pedig tudjuk, az ördög...Az egyetlen dolog, ahol nagyon figyelek a részletekre, az Szerelmetesfeleségtársam látható biológiája, de azzal kapcsolatban meg sokkal inkább a Menny jut eszembe. 

Halmai Róbert könyve ezekben a részletekben és a részletek leírásában nagyon erős. A szöveg voltaképpen a részletekről szól. Amikben, ugyebár ottan lakik az ördög. Meg az igazság. Meg a lényeg. 

A külföldön élő Nagyapa meghal, a szerző, az unoka és az édesapja kapnak egy csomagot örökségül. A csomagban mindenféle limlomok vannak, a nagypapa életének semmitmondó apróságai. Az unoka és az édesapja ebből próbálják összerakni a nagyapa-apa életét. A Nagyapa ugyanis még az apa gyerekkorában egyszer csak kisétált a kertkapun, és eltűnt egy másik országba, egy idő után pedig teljesen az egész életükből. Az előttük levő pakk egy voltaképpen hótt ismeretlen ember életének a részleteit tartalmazza. Ezt puzzle-zák össze folyamatos történetté. 

*

CSELES A KÖNYV. Mert nyilván ilyen kis semmitmondó tárgyakból, semmi kis emlékekből csak nagyon bő lére eresztett fantáziával lehet kitalálni, mit jelenthettek egy élő embernek, mikor és hogyan fordultak elő az életében, miért tartotta meg őket, milyen események kötődtek hozzájuk, s miért voltak éppen azok fontosak, és ki volt ez az ember egyáltalán?. 

A csel abban áll, hogy egy doboz kacatból nyilván nem lehet kimolyolni, hogy melyik nőt miért nem vette feleségül, hogy itt-ott mit gondolt, mit érzett, hány órakor kelt, mit evett és ivott. Azonban Halmai olyan ügyesen forgatta a dolgot, hogy tudatos odafigyelés nélkül, csak élvezve az olvasott szöveget ez elsőre talán fel sem tűnik. Viszont igen plasztikusan bomlik ki előttünk egy öntörvényű, csendes, zárkózott, idegesítőn szabad lelkű ember élete. Halmainak sikerül úgy elénk tárnia ezt a puzzle-életet, hogy a figurát egyszerre tudjuk szeretni és viszolyogni tőle. Tudod, valahogy olyasféleképpen, ahogy a Macskajaj hőseit. Ráadásul adott hozzá valami nagyon kellemes, jó tempójú és mennyiségű, izgalmas miszticizmust is, amit nagyon kellemesen fűszerez egy cseppnyi, minden harsányság mentes, fanyarkás humor. Figyelj csak !

Mintha akkoriban történt volna, hogy Nagyapám váratlanul lebetegedett. Ájulás, mentő, kórterem. Édesapám kisgyerek volt még, nem kötöttek az orrára semmit, csak annyit vett észre, hogy miután hazaengedték, mintha meg. változott volna. Nagyapám más embernek érezte magát a vérátömlesztések után, és nemcsak azért, mert a műtét komplikáció nélkül sikerült. Megúszta, rendben van, új életet lehet kezdeni, lerakni megrögzött szokásait, a cigarettát, a kávét is el kell hagyni, a snapszból is jóval kevesebbet. De volt valami más is.

Mintha más ember lett volna, más dolgok kezdték foglalkoztatni. Például órákat töltött a teraszon esténként a csillagokat bámulva, és kifejezetten dühös volt, ha beborult az ég. Minden ok nélkül ugrálni kezdett, a boltban az eladó előtt, vacsora közben, vagy amikor a szökőkút mellett ücsörgött, felpattant a padról, és mintha a tömegvonzás erejét próbálgatná, két lábon ugrált. Egyik nap besétált a könyvtárba és kikölcsönözte a Bevezetés az asztrofizikába című könyvet. Értette a képleteket is. Később órákat adott az egyetemen, könyvet írt az univerzum összeomlásáról.

Vérátömlesztés-függő lett az öreg. Amikor megunta az éppen aktuális személyiségét, bevonult a kórházba, kért egy adag vérkészítményt, és más emberként távozott. Volt hentes, teniszoktató, sorozatgyilkos, filmproducer, benzinkutas, politikus, minisztériumi tisztviselő, portás,

Akkor jött le a cuccról, amikor az egyik alkalom után Nagyanyámra nézett, és úgy érezte, a tükör előtt áll. 

(55–56.)

 A KÖNYV NYELVEZETE ÉLVEZETES, ÖTLETES. A szerzőnk szereti a sokat mondó felsorolásokat, az állítmány nélküli, még többre utaló mondatokat, és a csattanóval véget érő fejezeteket. (Mint például a fenti.) Viszont ügyel arra, hogy egyiket se vigye túlzásba, ne váljék modorossá, mi olvasók ne sokalljunk be egyiktől sem. 

*

AMI ENGEM ILLET, KÉT PROBLÉMÁM VOLT CSAK A KÖNYVVEL. Egyfelől nem tudtam igazán azonosulni sem az unokával, sem a Nagypapával. Az édesapa mellékszereplő csak. S mert nem tudtam azonosulni, olyan mélyen nem ragadott meg a története sem. S mert nem ragadott meg, nem volt bennem a múlhatatlan, kóros olvashatnék sem. Annak ellenér nem, hogy a stílussal semmi bajom nem: volt Halmai kimondottan író. Ezáltal azonban meg sem érintett annak a szele, hogy ezt a könyvet valamikor újra akarnám olvasni. Annak ellenére nem, hogy Halmai kimondottan élvezetesen ír. (Tudom, nem szép dolog a viszonyítás, de ha családtörténet, akkor Gion Latroknak is játszott tetralógiája. Vagy két évvel az olvasása után tudtam meg, hogy a szereplők valós, létező személyek voltak.) 

Félreértés ne essék: nem a faj- és hangsúlyos történetet hiányolom, semmiképpen sem a kézzelfogható, pempősen szájba rágott indokát annak, miért érdemes elolvasnom a nagypapa sztoriját, még csak annak a hiányát sem érzem, hogy nem mond semmit az összmagyarság történelmi sorsáról, a kisebbségi- vagy emigráns lét sanyarúságáról, az sem zavart egyáltalán, sőt örvendeztem, végre létezhet anélkül is regény, hogy szóba kerüljenek a marhavagonok, és a füstölgő kémények. Ám az azonosulás hiánya valahogy kiemelte a történetnélküliséget, és némileg céltalanná tette a mű egészét. 

Mert mondanám, hogy nincsen baj, ha nem értem az egész mű célját, akkor ott van a sztori érdekessége. Vagy ha nem köt le annyira a cselekmény, akkor az alakok érdekessége, nem mindennapi jelleme, és a jellemük ötletes ábrázolása viheti el a hátán a regényt. Vagy ha csodálhatom az elbeszélés formai szépségét, bravúrját, az esztétikáját, meg a briliáns szerkezetét. De ha egyikről sincsen szó, csak mindről többé-kevésbé, akkor hiányérzet keletkezik bennem, és bár apró részleteiben képes vagyok dicsérni, az összhatás mégsem válik lehengerlővé. Hiába nagyon szimpatikus az egész, ha ott legbelül nem képes igazán megragadni. 

Lehet, az volt a legnagyobb baj, hogy a szerző semmiféle mély érzelmi kapcsolatba nem került a Nagyapával, vagy a Nagyapa életével.

Ha szerette volna, ha csak az elképzelt alakként is, mert valami fantázia-glóriát fon a feje köré...

Vagy a megvetés, a gyűlölet önti el, ha csak rá gondol, mert csak úgy szó nélkül faképnél hagyta a családot, minden előzetes nélkül külhonba pattan, és le sem kakkantotta utána az övéit, a gyerekeit, az unokákat...

Vagy csodálja a bátorságát, a szabadságát, ahogy mer és képes lépni, változtatni, hogy nem kötik a béklyók, nem bilincselik egy életen át tartó unalomba a félreértett társadalmi elvárások, hogy meg meri tenni, ami ugyan melyikünknek nem jutott még eszébe: sikítani, üvölteni egy nagyot, és ahogy vagyunk, papucsban,klottgatyában, susiban, az ebéd pörköltszaftjával a szürke pólónkon, félúton a mellbimbónk és a hasunk között, fésületlenül, de rögtön és azonnal útnak induljunk valahová kurva messzire, az Ideális Lakatlan Szigetre, csak ne szóljon hozzánk senki, ne kelljen f@szságokat hallgatnunk, a másik, családtag, szomszéd, főnök, munkatárs unalomig ismételt marhaságait, genyózásait, poénjait, szófordulatait, kötözködéseit...

Szóval ha az Unokában lett volna VALAMI a lanyha kíváncsiságon túl Nagyapa iránt. Ámde nem volt. S ennek kihatása van a könyv és az olvasó kapcsolatára is.

*

Ezzel együtt felhívom a figyelmedet, már csak azért is, hogy ne egy ilyen kedvszegő gondolat legyen már az értékelés vége, hogy a regény, vagy önmeghatározása szerint családtörténet akkor sem érdektelen vagy unalmas, ha nem ragad torkon, nem terít két vállra, nem fakaszt sírva, és nem röhögtet könnypergősen, csupán alsó madárfogásban simogatja az intellektusunkat. Nem perzselő szenvedéllyel, csak olyan lassúdad, ráérős szerelmesen, mélázva, félig máshová figyelve, de odaadón, rutinosan. Már ha érted, mire gondolok. Ha nem, a könyv sem fog tetszeni. Ha kicsit is igen, akkor érdemes kézbe venned, időt töltened vele!

De a borítóját akkor sem, és cseppet sem értem. 

* Köszönet a Napkút Kiadónak az olvasásra kapott példányért!
Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt (legalábbis számomra egészen biztosan) még gyümölcsöző kapcsolatunk. Erre mi történt? Megkerestek, hogy hol is akadtunk el utoljára, és igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne? Örömömre ennek egyik következménye ez az értékelés is. 

Napkút, Budapest, 2019, 168 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632638621

6/10

2020 októbere, szomorú, esős vasárnap, nem is mentünk kirándulni Klastrompuszta felé

Összefoglaltam már a véleményemet a Hihetetlen! Magazinról Az isteni kőgúlákról kiadott különszámáról írtakban. Akkor ezt írtam: 

Tisztázzunk valamit már itt az elején! Bár kedvelem a Hihetetlen! magazint, legalábbis a különszámait, eszembe sincsen mérvadó, tudományos kiadványként kezelni. Akkor sem, ha bizonyos, hivatalosan tudományosnak tartott nézetekről is van különvéleményem. Az is tény, hogy a Hihetetlen! magazin meg sem kísérel forrásokat felsorakoztatni, csak ex cathedra közöl általa ténynek tartott adatokat, összefüggéseket. Amin az ember vagy elgondolkodik vagy jókat mosolyog. 

Most megjelent egy aktuális KÜLÖNSZÁM, a magyarság 20 000 éves történelméről. Tény, hogy ezen a címen immár az ötödik. Ahogyan ezt a borító is szembeötlőn jelzi. Ha számonként nagyvonalúan 196 oldallal számolok (lásd a borító jobb felső sarkát!) akkor az már 980 oldal, ugyanarról a témáról. 

– Hány bőrt lehet erről lenyúzni? – tehető fel, lássuk be, jogosan a kérdés. 

Hát két úton-módon, kérem szépen:
a) vagy hihetetlen alapossággal,
b) vagy némi önismétléssel.

Ismerve a Hihetetlen! magazint, nem kérdés, merre indult el a szerkesztőség. 

(Csak azt tudnám magamnak megmagyarázni, mi a fene késztet arra, hogy ezeket a különszámokat rendre megvásároljam?)

A Magyarság-sorozat első négy számának MINŐSÉGI SZÍNVONALA, hogyan is mondjam finoman, elég vegyes volt. Volt, amikor mosolyogtam (azért a Vénuszról származás Arvisurás lehetősége ebből az összeállításból sem marad ki), volt, amikor kínosan feszengtem, mert egymást követő cikkek állítottak egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat.

Kicsit úgy, ahogyan a Magyarságtudományi Füzetek tették: a magyarok elődei hol a sumérok, hol a szkíták, hol a hunok, hol a kelták, hol az avarok, mikor melyik füzet kerül az ember kezébe, mindig az aktuálisra talál meggyőző bizonyítékot. 

Nos, A magyarság 20 000 éves történelme ugyanígy dolgozott, nem győztem kapkodni a fejemet, hogy akkor most kik is vagyunk, mik is vagyunk, honnan is jöttünk? Nimród az ősünk, vagy Jézus, a pártus király, a csillagokból jöttünk-e vagy Isten választotta nép vagyunk? S ha az utóbbi, akkor melyik isten, a keresztény? Vagy éppen a keresztény istennel való kapcsolat az, ami kiváltotta eleink papjainak, a táltosoknak a rosszallását és ezáltal a turáni átkot, amit a saját népükre szórtak? (A szerkesztőkben annyi józanság volt, hogy felismerjék: ez simán ordenáré hazaárulás, amellyel a saját népüket úgy ezer évre szerencsétlenné tették, és amely átok a körkörös érvelés miatt önmaga teszi lehetetlenné a megszűnését. Tudniillik az átok lényege, hogy a magyarok ne értsenek szót a saját véreikkel, és akkor múlik el az átok, amikor végre nem az első reflex, hogy egymás torkának ugorjanak. Kicsit körkörös, nemdebár...? Ám mondom, erre legalább rámutatott az ezt az infót tartalmazó cikk.)

A SZERZŐGÁRDA nem tartogat nagy meglepetéseket. Sem a nevekben, sem a megírt cikkek számában. Lássuk csak! Az utolsó oszlop arról szól, hogy milyen információt találtam a szerzők foglalkozására valószínűsíthetőnek a neten.

 Vagyis a szerzőgárda döntő többségében a megszokott, bevett cikkírókból áll. Így voltaképpen semmi meglepetés nem ér bennünket. Azaz mégis. A Hihetetlen! Magazin különszámai tematikus tartalmú kiadványok, minden írás az összefoglaló cím tartalmáról szól, így vagy úgy. Jobbára abban a formában, hogy a szerkesztők mindent, de mindent belepakolnak a tematikába, ami csak érintőlegesen is, de belefér. Ahogy fentebb már mondtam.

Ez így van most is, de valahogy SZIGORÚBB SZERKESZTÉSI ELVEK érvényesültek. Számomra ez pozitív. Szigorúbbak, abban az értelemben, hogy sokkal inkább tartották magukat az alcímben foglaltakhoz: Rabok legyünk vagy szabadok? Vagyis a különszám tartalma a magyarság mindenkori függőségi helyzetét tekinti át nagy vonalakban,  honfoglalás előtti időktől kezdve napjainkig, és picit megpróbál a jövőbe is tekinteni, Másodrendű alcímként ezt is olvashatjuk a borítón: Jövőbe mutató nemzetstratégiák. (Ezt nem muszáj elhinnünk: jól mutat, ígéretes is, de voltaképpen túl nagyvonalú stratégiákról esik csak szó, szinte csupán baráti társaságban kimókolt elméletekről, amelyekben sok új nem található, valójában kimerülnek abban, hogy keletre vagy nyugatra tartsunk, tudatában annak, hogy a függőséget tekintve egyiktől sem várhatunk semmi jót. Túl kicsik, eszköztelenek vagyunk.

Én e lapszámból pedig éppen erre, a nemzetstratégiára lettem volna a legkíváncsibb, de sajnos isten igazából hoppon maradtam. Illetve volt még egy ígéretes téma a pakkban: a magyarok választottságának a kérdése. Amit több, a magyarság őstörténelmével foglalkozó írás is érintett. Csak éppen az nem szokott kiderülni, hogy ki választotta ki a magyarokat, és milyen feladatra. Erre sajnos most sem kaptam választ. 

A források, ajánlott irodalom feltüntetése a szokásos: sehol semmi. Az információkat el kell hinnünk, mert nyomtatva vannak. Utánaolvasni annak, hogy honnan vették a szerzők az információkat, elméleteket, esélyünk sincsen. Értem én, hogy a Hihetetlen! Magazin nem tudományos igényűeknek találtatott ki, értem én, hogy más a célcsoport, meg mindenkinek a maga szintjén, a maga nyelvezetével, de valahogy a komolyabban vételhez mégis kellene valami több a kinyilatkoztatásnál. (De minek, ha egyszer úgyis, így is rendre megvásárolom én is, nem igaz?)

Visszatérve a szerkesztéshez. Szóval ebben a számban, kis túlzással, a cikkek döntő többsége valóban arról szól, ami az alcím: a magyarság majdnem mindenkori valakiknek alávetettségéről. S ez, mondom, pozitívum. E lapszámot olvasva, olvasgatva, lapozgatva olyan érzésem volt, hogy ezúttal komolyan vették a maguk választotta feladatot, és nem pusztán egy újabb különszám összerakása volt a céljuk.

A szerzők elindulnak a honfoglalás korától, sorra veszik a nagy királyainkat (meg néha a kicsiket, mint például Aba Sámuel), István, Szent László, Mátyás, stb., a történelmünk nagy csomópontjait (államalapítás, tatárjárás, Szigetvár, Mohács, Rákóczi-szabadságharc, 1848, Trianon, 1956, rendszerváltás, EU-csatlakozás), és rendre ennek a kérdésnek erednek a nyomába. Ami még pluszban meglepő: például Nagy-Magyarország kérdésében meglepőn realisták, ahogyan az Európai Uniót, illetve a V4-ek lehetőségeit illetőn is. Ami ellenben egy kicsit meglepő volt: a lap utolsó harmadában, amely a rendszerváltással és Magyarország lehetőségeivel foglalkozik, Antall Józsefen kívül gyakorlatilag nagyon nem neveztek néven senkit. Ami részben érthető is.

De ugyanígy meglepő volt, hogy bizonyos értelemben, ha nem is kerek-perec megfogalmazva, de politikai szempontból is állást foglalnak: nem a neoliberális pályán fociznak. Mondjuk tekintettel a legtöbb cikket publikáló Bácsi Boglárkára (alias Bácsfi Diana), illetve arra, hogy kizárólag a magyarsággal foglalkozó lapszámból ötöt kiadtak, ez annyira nem meglepő. 

ÖSSZEFOGLALÁSKÉNT. Meg sem kísérlem a  196 oldalon kiadott közel hetven cikk ismertetését, értékelését. Parttalan és kilátástalan lenne. Tény, hogy ebben a kiadványban is vannak egymásnak ellentmondó információk: ezt felfogtam a gondolkodás demokratikus játékszabályainak a szerkesztőségen belül. (Amiben például nem jutottak egymás között sem konszenzusra: hány honfoglalás volt, mikor volt az ahány, és mióta vannak a magyarok a Kárpát-medencében?) 

A lényeg, ahogy fentebb mondtam: gyorstalpaló módszerrel végigtekinthetjük a magyar történelem legfontosabb eseményeit, csomópontjait, tragédiáit, és az áttekintés közben fel-felvillan számunkra néhány alternatív lehetőség, mi zajlott az események hátterében, kik és miért lehettek az okozatok okai A szerzők meglepően higgadtan, visszafogott cikkekben teszik ezt, és még az alternatív nézeteik hangoztatásánál is kerülik a harsányságot és a megfellebbezhetetlenséget, ami azért jellemző szokott lenni rájuk. Vagyis képviselik a maguk nézeteit és álláspontját, de higgadtan és viszonylag kiegyensúlyozottan teszik ezt, még akkor is, amikor hozzáadják a történelemhez a nem dokumentált, lehetséges alternatívákat.

Kimondottan tetszett ez a szám. 

7/10

2020 október, a forradalom másnapján, tegnap, évek óta először nem volt kivilágítva a kaszásdűlői kémény

A TESÓK ÉS ÉN. Többször elmondtam már, de mivel nem az enyém az ország legolvasottabb blogja, simán és gátlástalanul önismételek: a Sztrugackij tesók műveivel hadilábon állok. Egyfelől nem volt még olyan könyvük, amelyik elsodort volna, amelyik miatt földig hajoltam volna előttük, és kijelenthetném, hogy a kedvenc szerzőim közé delegálták önmagukat. Voltak könyveik, amiket teljesen simán nem tudtam igazából követni, vagy ha igen, a végén fel nem foghattam, hogy akkor most mi is volt ez az egész. Mert szubjektív ez a blog, azt is teljes merészséggel le merem írni, hogy sem a Tarkovszkij-féle Sztalker-t, sem az alapművet, amiből a film készült a Piknik az árokparton-t sem értettem soha. A könyv legalább nem untatott halálra mint a számomra vontatott és kissé nevetséges film. Bevállalom, hogy műveletlen suttyó vagyok, és jogos a kérdés, hogy minek írok blogot a sötétségem terjesztésére, ha egyszer ez a mondanivalóm, de kezdettől fogva hangsúlyoztam a szubjektivitást, annak minden veszélyével. 

A tesóknak eddig egyetlen könyve volt, amely maradéktalanul tetszett: a Lakott sziget. Sőt, annak a Bondarcsuk rendezte filmváltozata is csuda jól sikerült, az egyik legkedvencebb filmélményem. 

Ám hogy teljesen legyen a káosz: a tesók összes, magyarul megjelent műve itt van a polcomon, és rendre vissza-visszatérek hozzájuk, újra és újra olvasnom kell őket. Most is kellett. 

A NEHÉZ ISTENNEK LENNI TÖRTÉNETE ÉS MONDANIVALÓJA EGYSZERŰ. A fülszöveg szerint, bár ez nekem magából a könyvből nem derült ki (esélyt adva annak, hogy figyelmetlen voltam), 2134-ben játszódik. A Földön már nagyon szép, nagyon jó minden, az elvtársak (legalábbis a főhős megfigyelők gy szólítják egymást) már megteremtették az ideális társadalmat. Az emberiség kirajzott más, lakott bolygókra, de van annyi lélekjelenlét és realitásérzék az orosz utódainkban, hogy a felfedezett bolygókon élő civilizációk életébe nem szólnak bele. Az oda küldött megfigyelők, a progresszorok beépülnek az adott társadalmakba, és maximum szellemi inspirációkkal befolyásolják a történelmüket, tevékenyek nem szólhatnak bele az események alakulásába. 

Egy meg nem nevezett bolygó Arkanar nevű országában vagyunk. A bolygó emberisége a középkornál tart, mocsokba, barbárságba, félelembe süllyedve. Arkanar progresszora, Rumata (ha nálunk jársz, ez a wifi-kapcsolatunk neve) harmincöt éves, okos ember, öt éve van a bolygón van, jól végzi a munkáját. De minél több időt tölt Arkanarban, annál inkább beleéli magát a választott szerepébe, annál inkább azonosul az ország elnyomott szellemi elitjével, az írástudókkal, orvosokkal, miegyebekkel. Rumata, bár a progresszorok számára ez tilos, barátot is talál magának. Sőt, hatalmas hiba, szerelmes is lesz...

Az ország vezetője a király, de voltaképpen egy gonosz szürke eminenciás irányít mindent. A neve Riba. Borisz Sztrugackij az utószóban elárulja, hogy Reba neve eredetileg Rebija volt, de a könyvet először napvilágra hozó kiadó vezetője, Ivan Jefremov lebeszélte őket erről, mert túlságosan egyértelmű volt a név összecsengése a valóságból vett, eredeti figurával, Berijával.

(Egyébként ezek a Borisz által írt utószavak az én szívemnek nagyon kedvesek, rendre ezeket olvasom el először, amikor a Metropolis Media által kiadott Sztrugackij-könyvek a kezembe kerülnek. Nem terjengős, de élvezetes hátteret ad a regényekhez, az ötletekből kibontakozó végső forma kialakulásáról, a kiadás nehézségeiről, a szovjet cenzorok fafejűségéről, a kiadók küzdelmeiről, gyávaságáról vagy éppen bátorságáról és a könyvek utóéletéről.) 

A könyv eredetileg 1964-ben jelent meg. Ami megdöbbentő. Azért az, mert Arkanar vezetősége, különös tekintettel Reba személyére, valami elképesztő módon tárja elénk a kommunista vezetés szabad művészet- és tudomány-ellenességét, a vezető vörös-arisztokrácia gőgjét és korlátoltságát, valamint az egyetlen (el)ismert vezetési forma, az erőszak, az állami terror módszereit. Reba emberei, a szürkék behálózzák az országot, semmiségekért is a Vidám Toronyba hurcolnak és kínoznak, csonkítanak meg bárkit, akire akár valami semmi kis gyanú is rávetül. 

Reba úgy keveri a lapokat, hogy végül egy vallásos hatalomátvételt buherál össze magának. S naná, ő lesz a vallás vezetője, és kíméletlenül leszámol egykori saját szürke embereivel is. (Trockij is jégcsákánnyal a fejében végezte, ugyebár, és az összes fényképről eltűnt, amelyen Leninnel együtt szerepelt. Hogy, hogy nem.) Vagyis Arkanar elmaradottsága, sötétsége, mocska, bűze, félelme a rettegésen alapuló totális kontrollnak, és egy társadalmi osztály kizárólagos érvényesülésének az eredménye. Mondom, csuda, hogy a könyv megjelenhetett, és aztán újra és újra napvilágot láthatott. Borisz is csudálkozik rajta az utószóban. Kicsit súlytalan valószínűsítés, hogy Reba vallásos rémuralma is oka lehet ennek. 

Arkanar nagyon könnyen értelmezhető metaforája a kommunista berendezkedés rendszereinek, céljainak és színvonalának. 

Ne lássunk most ellentmondást abban, hogy a progresszorok maguk között is elvtársnak szólítják egymást. Viszont vegyük észre, hogy a tesók milyen alaposan kidolgozták Rumata figuráját, s hogy tőlük szokatlanul szeretik a figurát, nem pusztán eszköz a kezükben a mondanivaló érdekében. Annyira szeretik, hogy még szerelmessé is teszik. Ami szintén szokatlan tőlük, nem mondhatni, hogy a könyveik hemzsegnének a nőktől, azt pedig pláne nem, hogy ezek a nőalakok alaposan kidolgozott figurák lennének. A könyv arról szól, ami a címe: Rumata vergődik, kínszenvedés neki látni, érzékelni a pusztulást, az elnyomást, a korrupciót, a terrort, és nem tenni semmit ellene. Legalább ekkora szenvedés, amikor önmagának is bevallja, hogy részben természetes része lett a rendszernek. S legalább ekkora szenvedés látni azt a hihetetlen passzivitást, amivel az elnyomottak fogadnak bármit, s hogy mennyire nem ismerik fel az izoláció veszélyét, az összefogásban rejlő erőt, és mennyire könnyen hagyják veszni az eszményeiket, hogy a bőrüket menthessék. 

A REGÉNY MŰFAJA sci-fi. De ezt csak jelzésekből tudjuk. Azért sci-fi, mert tudjuk, a progresszorok a Földről jöttek, egy másik bolygón tevékenykednek. De egyébként ha nem tudnánk ezt, nem gondolnánk, hogy sci-fit olvasunk. A cselekmény egy középkori városban játszódik, semmi fantasztikus nincsen a történésben, még egy nyavalyás, egyszálmaga-rakéta, holdjáró sem fordul elő benne, sehol egy ufó, egy űrlény, sehol a tér és az idő legyőzése, űrkalózok vagy szerencselovag-űrhajósok kavarásai, lézercsata. Mondom semmi sincsen ilyesmi. Ellenben van középkori sötétség, lovak, lovagok, papok, kardok, lándzsák, udvari intrika (amit Rumata szerint oktatni kellene a Központban), vallatások, kínzások, kocsmák, mosdatlan emberek. Így valahogy. Azonban az a tudat, hogy Rumata és a társai voltaképpen űrhajósok, különleges zamatot ad a történetnek. Ami, ha belegondolok, voltaképpen inkább fantasy, mintsem sci-fi. Ám ez voltaképpen nem is érdekes, mert nem fontos. 

AHOGY MONDTAM, AZ AGRESSZOROK NEM LÉPHETNEK BE TEVŐLEGESEN Arkanar történelmébe, csak befolyásolhatnak. Arra, hogy ez miért van így, nem kapunk rá ából bébe tartó magyarázatot. A tesók soha nem magyarázzák túl a dolgokat. Vajon miért lehet rossz egy társadalomnak, ha kívülről kap segítséget a jobbulásra? A regényben van azonban két beszélgetés, amely ad támpontokat. Az első beszélgetés egy megmentett tudós, Budah és Rumata között zajlik. Arról folyik a gondolatcsere, hogy miért tűrik Arkanar lakói passzívan az elnyomást, s hogy mit tenne Budah, ha ő lenne Isten, vagy tanácsot adhatna Istennek, hogy mit tegyen az emberekért. Nagyon okos beszélgetés, pattra menő végeredménnyel. A másik beszélgetés a hivatásos lázadó, Arata és Rumata között zajlik. Arata fegyvereket kér, követel Rumatától, mert volt tapasztalata, hogy Rumata és a társai mire képesek (egyszer helikopterrel mentették meg). Rumata megtagadja a kérést, és ki is fejti, miért: Aratában bízik, de Arata nem örök életű, bármi történhet vele, és vajon mekkora pusztítást eredményezne, ha illetéktelenek kezébe kerülnek a fegyverek, ha egy Reba-féle alak teszi rájuk a kezét? 

A két beszélgetésből kiderül, hogy se így nem jó, se úgy nem jó. A társadalom egésze kívülről nem megreformálható, mert minden külső, ráerőltetett reformáció eredménye csak újabb, még nagyobb erőszak. Meg kell hagyni a természetes tempójú fejlődés lehetőségét. S hogy ez így maradhasson, éppen azért kell a progresszoroknak érzelmileg kívül maradniuk a történéseken. Ha tudnak... S éppen ez okozza számukra a legnagyobb dilemmát, a lelkük szétszakadását. 

S Rumata is felismeri, hogy néha nagyobb erő kell nem beleszólni, beavatkozni mások életébe. De van, hogy nem képes másra az ember, nem tudja nem megtenni... 

EZ A TESÓK LEGKÖNNYEBBEN FOGYASZTHATÓ KÖNYVE, azt mondják az okosok. Lehet, engem is minősít, de közvetlenül a Lakott sziget mellé tettem. Nem azért, mert jóval cselekményesebb mint sok másik, sokkal inkább azért, mert nekem sokkal könnyebben követhető volt, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy Rumata talán az első olyan szereplőjük, aki nem valami cél miatt pusztán szerepel a könyvben, hanem közel is került hozzám.  Minden bizonnyal ezek lehetnek az okai annak, hogy ezt a könyvüket adták ki a legtöbb országban a legtöbbször.

Ez a kiadás pedig minden szempontból tüneményesen sikerült, külön dicséret a sokat mondó és szép borítóért Varga Balázsnak!

Metropolis Media, Budapest, 2020, 210 Oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155859908 · Fordította: Gellért György

9/10

2020 októbere, egy nappal a forrdalom előtt

Képek, illusztrációk, történet

Egy időben, sok éven keresztül előadásokat tartottam több adventista gyülekezetben. Egy idő után elkezdtek képmutató prédikátornak hívni. Mindenhová a hónom alá tekert nagy rajzokkal érkeztem. (Hol volt még akkor a számítógépes kivetíthetőség lehetősége...!) A rajzokat azért vittem magammal, mert egy próba után úgy tűnt, amit látnak is a tagok, sokkal jobban megmarad bennük. Az illusztrálás úgy kezdődött, hogy abból szerintem én tanultam a legtöbbet. Kérlek, ha nem vagy hívő, ne a vallásos üzenetre koncentrálva olvasd az alábbiakat, jelen szövegösszefüggésben egészen más  mondanivalóm! A történet megértéséhez azonban tudnod kell egy kis háttérinfót. Előadás közben az szerettem volna elmondani, milyen szerepe van a hitnek abban , hogy képesek legyünk túllátni a mindennapi élet tényein. Mohácsi Erika a Marana Tha! című könyvembe készített rajzaival ezt így illusztrálta: 
A könyvben pedig így írtam az esetről, amit szeretnék veled is megosztani:

Szemléltetésül, a fenti két rajz mintájára, egymás mellé tettem két széket a szószék előtt. Az egyik a szakadék „valós élet”-oldalát jelképezte, a másik pedig az Isten által megkövetelt élet minőségét. A két széket több mint két méter távolságra toltam el egymástól, ezután pedig megkértem egy Zsófi nevű, körülbelül hatéves kislányt, hogy lépjen át az egyik székről a másikra. Zsófi próbálkozott, kinyújtotta a lábát, majd visszahúzta, de reálisan felmérve a távolságot, nem mozdult.
Én abban a biztos tudatban, hogy feladta, félig hátat fordítottam neki, és beszélni kezdtem a gyülekezethez. Két mondatot sem mondtam el, amikor valami belső hang azt súgta, hogy azonnal forduljak vissza Zsófi felé.
A kislány mégiscsak döntött, és már lelépett a székről, amelyre felállítottam őt. Az utolsó pillanatban kaptam el! Buksija milliméterekre húzott el a szószék éles szélétől. Láttam rajta, éreztem apró szívének heves dobogásából, hogy ő is megijedt, ezért egy kicsit magamhoz öleltem (miközben igyekeztem önmagamat is összeszedni). Így tartottam őt átölelve, miközben tovább beszéltem a gyülekezethez, és elmondtam nekik, hogy Zsófi bátorságát nem kalkuláltam be a szemléltető példába, de így még határozottabban kidomborodott, hogy önmagunkban mennyire tehetetlenek vagyunk, és mennyire csak az Úrra hagyatkozhatunk, ha zuhanunk lefelé.
Amikor megítélésem szerint a kicsi lány megnyugodott valamelyest, visszaadtam őt édesanyjának, és felmentem a szószékre. Folytattam a prédikációt, de valami nem hagyott nyugodni. Lenéztem Zsófi gömbölyű pofijára, tiszta tekintetére, és megkérdeztem tőle:
– Zsófi, miért léptél le a székről, miért próbáltál átlépni a másikra? Tudtad, hogy túl messzire vannak egymástól, én pedig háttal álltam neked!
A kislány válaszában az Úr tízéves kereszténységem legnagyobb tanítását adta nekem! Zsófi, kerek szemüvege mögött, tágra nyílt, csodálkozó szemmel, magától értetődő természetességgel csak ennyit mondott nekem:
– De hiszen azt kérted tőlem, Zoli, hogy lépjek át!
Megismételtem a mondatát, hogy a gyülekezet utolsó soraiban is hallhassa mindenki, és utána azonnal kimondtam a prédikáció végét jelző áment. Ehhez nem volt mit hozzátennem. S most sincs. 
Ugye, érted, miért?

Zsófival természetesen nem ott és akkor találkoztam először. A kimondott ámenem után nagyon néma volt a csend, és úgy éreztem, valahogyan máshogyan szólt a liturgiához tartozó befejező ének. Én mindenképpen sokat tanultam Zsófitól és az esetből. 

Boldizsár Ildikó és a meseterápia

Még mindig csak mesélek, de ígérem, el fogok jutni a könyvhöz is. :-)

Szerelmetesfeleségtársam úgy öt éve végezte el Boldizsár Ildikó meseterápiás tanfolyamát. Meglepődtem rajta, még inkább, hogy időt és pénzt áldozott rá. Valahogy nem olyan terapeuta típus, meg a hosszú évek alatt nem vettem észre, hogy különösebben vonzódna a mesékhez. 

Én meg mindig szerettem őket, csak azokat a klasszikusokat nem, a népmeséket. Valahogy soha ne tudtam azonosulni, soha nem tudtam mélyen beleélni magam a történésekbe, Ha már akkor az Ezeregyéjszaka jobban bejött. Andersen, Hauff, Oscar Wilde meg végképp. De a top Méhes György Szikra Ferkó-ja lett. Rögtön utána Ende Momó-ja és Kertész Zsuzsa Csillaglány-a. És Lázár Ervint magától értetődőnek veszem. Vagyis a műmeséket jobban kultiváltam. Erre SzFt meg megy, belevetődik egy elsősorban népmesékkel, archeotípusokkal, jung-i pszichológiával, saját terápiás módszerrel foglalkozó tanfolyásba. 

Boldizsár Ildikónak akkoriban már jelentek meg könyvei. A mesegyűjtemények nem érdekeltek, a meseterápiával foglalkozó könyvének egyszer nekiveselkedtem, de valahogy olyan in medias res volt az egész, számomra nem volt felépítve a mondanivaló, előzetes ismeretek nélkül, sehol nem találtam kapcsolatot az olvasottakkal, nem győzött meg. Nagyjából oldalanként kérdeztem gyönyörű szemű kedvesemet, hogy ezitthogyésmiért? A könyv informatív volt, csak éppen az információk felfűzése annyira nem volt logikus, vagy ha igen, nehezen elkapható volt a logika a háttérismeretek nélkül. Viszont nem biztos, hogy aki a kezébe vesz egy könyvet a meseterápiáról, az előtte el akarja végezni a tanfolyamot, hogy megértse, amit olvas. Azzal a könyvvel kicsit olyan érzésem volt mint Badiny Jós Ferenc könyveivel: olvasok egy csomó információt, de fel nem fogom, honnan származnak, miért pont ott vannak és mi közük van egymáshoz. Nos, ennél a könyvnél nem ért ilyen csalódás. Sőt!

Hagytam is a dolgot. Pedig kezdettől fogva az érdekelt, hogyan zajlik a gyakorlatban egy terápiás ülés, egy gyógyítási folyamat. Megspékelve mindezt azzal, hogy túl nagy bizalmam nincsen a pszichológusokban, terápiákban. (De ez most messzire vezetne. Nem nekem volt rájuk szükségem, de a amit megtapasztaltam velük, arra csak legyinteni tudok. Ám ezt most valóban hagyjuk!)

Ildikó ezen a könyve azért ragadt a kezembe, mert ebben terápiás eseteket ír le, s közben azt is, hogyan használta a meséket a terápiához. Még mindig van olyan érzésem, hogy sokkal többet tud mint amit át tudott adni, de azért e könyv által lényegesen közelebb jutottam ahhoz, miről is szól a meseterápia. 

Van még bennem hiányérzet, de óriásból normál emberméretűvé töpörödött az ismeretlen. Ez nem kevés! 

A könyvről

Először mint tárgyról: stabilan elkészített, szépen megtervezett kiadvány. Jó kézbe venni. Szép a borítója (bár a könyvben magában a szerző éppen a Disney-s, tökhintós-nyálasított Hamupipőkére mondja, hogy  terápiában nem használható, de spongyát rá!), könyvjelzője is van, világos, átlátható, értelmezhető a tördelése is. 

A tartalmáról. Majdnem azt írtam, hogy piszok olvasmányos, csak az olyan kis képzavaros megfogalmazás lenne. De valóban nehezen letehető, ha valaki belefog. Az elején kapuk egy kis összefoglalást arról, hogy mi is a könyv célja: az, amit én is vártam tőle, megismerni általa a meseterápia működését. 

Ööö... Meseterápia. Hallottál már róla egyáltalán? Ildikó harminchat éve foglalkozik vele.

Miért pont a mesék? Nem azért, mert ilyen eddig még nem volt, hanem éppen azért, mert hogyne lett volna, voltaképpen a legrégebbi terápiás módszer eszközei. Ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogyan azt Ildikó manapság gyakorolja.

A tapasztalataira építve azt mondja, hogy a népmesék nem csupán közszájon forgó, népszerű történetek, amiket egyszer csak kitaláltak valakik, aztán elmondták, majd tovább mondták, majd a hallgatók is tovább mondták, hanem valami olyan ősi tudás hordozói, amely tudás a magunkra ismerés és  megoldás bemutatása által képes gyógyítani is. Mert a meséknek jobbára van egy felszínes mondanivalója, az sem kevés, de van egy sokkal mélyebb nem csupán mondanivalója, hanem szándéka is: segíteni akar és tud, ha valaki értő füllel hallgatja, olvassa. Éppen ezért volt igaz régen a mai embert már meglepő tény: a mesék régen nem a gyerekeknek szóltak. 

Mivel mesemondók gyakorlatilag már nincsenek, némileg módosult a mesékkel való gyógyítás módszere: terápia lett belőle. 

Ildikó egyfajta liturgiát is kidolgozott a mesemondásaihoz, a légkör megteremtésén át, a mese elmondásának gyakorlatán, a szemléltető példás tárgyakon keresztül a végső kiléptetésig: hogy hatni tudjon aminek hatnia kell.. 

Persze nem akármikor akármelyik. Azt írja, hogy 2400 (!) mesetípus van. (Szerintem az átlagember életében összesen nem olvas ennyi mesét, és ezek most csupán a mesék típusai!) Az adott problémákhoz meg kell találni a legmegfelelőbb mesét, ami elvezeti a hallgatóját a megoldáshoz. Mert a megfelelő mese nem önmagában gyógyít, „csupán” vezet; a gyógyulás rajtunk múlik, tőlünk függ. Ahogy bármely más terápiában. 

A könyv kilenc terápia történetét meséli el, ebből három csoportterápia, egy család, egy középiskolai osztály, és egy börtönben levő anyák és gyermekeikből álló csoporté. Egy pedig párterápia. Egyik érdekesebb mint a másik. Az esetek problémái tipizálhatók, mert úgy fest, Ildikó tudatosan más és más eseteket választ a szemléltetés kedvéért, korra, nemre, problémára való tekintettel. Van itt (nem sorrendben) gyászát feldolgozni nem tudó idős ember, magával mit kezdeni nem tudó, jól menő vállalkozó, az internetes identitásai között eltévedt magát elvesztő fiatal nő, mindenféle kapcsolatát elvesztő, céltalan középkorú nő, súlyos műtét után lebegő asszony. 

A könyvből ez nem derül ki, de SzFT-től tudom, van olyan, hogy a páciens maga hozza a kedvenc meséjét, és az esetek döntő többségében bele is pacsál a lényegbe a választásával. A könyvben ismertetett történetekben egytől-egyig Ildi választotta a gyógyító meséket. Illetve a család esetében volt, hogy első alkalommal rábólintott, hogy  kiindulási alap az Oroszlánkirály legyen, de a második találkozás alkalmával túl is lépett rajta. 

Az esetek ismertetésének is vissza-visszatérő formája van. Az első mondat az, hogy a leendő segítség alanya belép az ajtón. Azután megismerjük, miben lehetnek segítségére/gükre a mesék. A következő lépcső, hogy Ildikó mesét választ, és minden esetben el is olvashatjuk, miről van szó. Aztán megismerhetjük a mese választásának objektív okait. Aztán megismerhetjük a konkrét esetben hogyan hatott szubjektíven a szöveg. Végül tanácsokat kapunk, Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül? 

A könyv nyilvánvalón harminchat év legbestebb válogatása. Gondolom, nem volt minden terápia sikeres, illetve ha sikeres is volt, akadt olyan eset, amikor Ildikó ezzel-azzal mellényúlt. Ami persze semmit nem kisebbítene a sikeres kifutású eseteken, a meseterápia alkalmazásán. Viszont ilyen esetek ebben a könyvben nincsenek. Ellenben rendre elképedtem, milyen biztos kézzel, mély ismerettel és irigylésre méltó lexikális tudással, milyen tudatosan használt intuícióval meríti ki terapeutaként a szerző a mesék tengeréből mindig a megfelelőt, illetve, hogy mekkora rugalmassággal képes helyzeteket, tárgyakat rávezetésként felhasználni a terápiában. (Vallomás: ennél  gondolatnál ugrott be számomra Zsófia története, az illusztrációk szerepe és a rögtönzés miatt.)

Vagyis  könyv csuda érdekes, olvasmányos, izgalmas és tanulságos. Csak dicsérni tudom. 

Hogy mégse csak dicsérjem

Volt egy kis hiányérzetem. Nem is jó szó ez a hiányérzet... Vagy igen. Arról van szó, hogy a történetek elmondásának vissza-visszatérő lépcsői közül az utolsóval, a Hogyan alakítható a mese öngyógyító történetté terapeuta nélkül?-el nem tudtam mit kezdeni. Egyfelől mert ezekből az alfejezetekből gyakorlatilag semmit sem értettem. Másfelől, mert maga Ildikó mondja, hogy a terapeuta még a hangsúlyaival sem vezetheti rá az alanyokat, hol található(k) a mesék kulcspontja(i), és hol van a megoldás a szövegben. Ezek az alfejezetek azonban az esetismertetések végén találhatók. Vagyis már pontosan tudhatjuk, amit nem lenne szabad ahhoz, hogy a mese belülről hathasson, munkálkodhasson. Ezt a logikát nagyon nem értettem. Arról nem is szólva, hogy a komplett terápiát elolvasva, ismerve az alapgondot, a lépéseket a gyógyuláshoz, vajon hogyan hathatna rám is, öngyógyításban a mese, amikor a önépítés revelációja válik semmissé? 

Nekem ezek az alfejezetek egyszerűen teljesen feleslegesek voltak (vö.: a több néha kevesebb). Ellenben lehet, hogy ez a kérdés, mármint a mesékkel való öngyógyítás azért megérne egy misét (értsd: könyvet). Bár elképzelni nem tudom, mese nem ismerőként, hogy a viharba tudnék magamnak gyógyító mesét választani, és olyan kis finoman rávezetni magamat mindarra, amire Ildikó rávezetne? 

Pedig azért, lássuk be, talán ez a legizgalmasabb kérdése a könyvnek. Mert mennyi az esélye annak, hogy mindenki eljut Ildikóhoz, aki szeretne eljutni (és Ildikó vajon vágyna-e arra, hogy mindenki eljusson hozzá, aki szeretne?), és mennyi az esélye annak, hogy aki nem jut el hozzá, megtalálja a maga meséjét, és főleg, hogy alkalmazni is tudja önmagára? 

Más. Apróság, de Ildikó több ízben hangsúlyozza, hogy a mesék nem megváltoztathatók. Aztán van amit ő maga fejez be másképpen mint ahogyan az eredetileg véget ér. S ezt is kihangsúlyozza. Magyarázatot nem leltem, de megengedett, hogy figyelmetlen voltam. 

Ötlet

Olvasás közben azon tűnődtem, milyen izgalmas lenne egy szellemi önéletrajz Boldizsár Ildikótól. Aminek nem  meseterápia, hanem Boldizsár Ildikó lenne a főszereplője, és csak rajta keresztül a meseterápia. Hogyan lett néprajzosból terapeuta? Hogyan ismerte fel a mesék felhasználhatóságát? Milyen lépéseken keresztül dolgozta terápiává a módszerét? Mikkel kellett megküzdenie, amíg a SOTE Viselkedéstudományi Intézetében akkreditált terápiává lehetett, amiket kitalált? 

Jelenkor, Budapest, 2018, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767495

8/10

2020 október közepe, a vízözön ötödik napja, „Süss fel Nap...!”

Máglya... Könyvek... Emberek...

Dúl a hálón a háború egy mesekönyv miatt. Eszemben sincsen konjunktúra bejegyzést tenni, egészen másról akarok írni. Vagy mégsem egészen másról... Illetve inkább a weben gondolkodom magamban. Azt már előre tudom, hogy a végső konklúzió hasonló lesz mint drága, megboldogult Jiří Menzel úr nem egy könyvének a címe: hát nem tudom...

Mondom, eszemben sincsen arról írni, hogy van-e értelme az érzékenyítésnek, hány éves kortól működik, kell-e a homoszexualitás és a nemváltás irányába érzékenyíteni a kicsiket, hogyan hatnak a későbbi szexuális orientációjukra a mesék, és ha nem hatnak, nem befolyásolnak semmit, akkor minek egyáltalán ilyen mesekönyv, melyik pszichológusnak van igaza... és a többi, és a többi. 

Még arról sem akarok beszélni, hogy vajon igaza volt-e a politikusnak, amikor ledarálta a könyvet. Nincs. Pont. Nekem szimpatikus a hölgy, meg a tevékenysége is, de a könyvdarálással nem tudok mit kezdeni. A darálóról és a máglyáról gondolkodom. 

Valahogy mindig ellenzékbe kerülök. S az mindig a kisebbség. Hol így, hol úgy. Aktív keresztény korszakomban én voltam a liberális ellenzék a gyülekezetben. Na, jó, nem liberális, csak balszélső-közép.

Volt egy időszak, amikor Rowling Harry Potter-könyvei már meglehetősen ismertek voltak, ha nem s volt még körülöttük akkor kultusz mint később, mint manapság. Akkoriban már a Szövétnek című kéthavi folyóirat főszerkesztője voltam. A szerkesztőség két tagja meglehetősen konzervatívan gondolkodott, voltak is velük csatáim. A csaták elviek voltak, emberileg az ég világon semmi baj nem volt velük, sőt! Összecsaptunk a Harry-gyerek kapcsán is. Ők simán máglyára pakolták volna a sorozat köteteit, és ha rajtuk áll, alá is gyújtanak. Nekem voltak averzióim a könyvégetéssel kapcsolatban. 

Nem jutottam odáig, hogy aki könyvet éget, embert is fog égetni, meg hasonló marhaság, de úgy véltem, a máglya egyfajta kudarc-megoldás. Írtam is egy cikket a lapba, Máglyát a mágiának? címmel, aztán meg is jelent a lapban. A két, máglya-barát szerkesztőtárs igenlésével. 

A cikkben többek között a következőket írtam. 

Gyűlölöm a máglyákat! Függetlenül attól, hogy mi ég rajtuk, ember vagy tárgy (bár eszembe sem jut egyenlőségjelet tenni e kettő közé), és függetlenül attól, valóságosan égnek-e vagy viselkedés és  szavak által. Máglya nemcsak akkor éghet, amikor valóságos tűzről van szó; minden olyan eset máglyagyújtás, amikor az embert és a dolgait nem választjuk el élesen egymástól!

Elfogadhatatlan számomra, ha mások gyújtják meg azt a máglyát, amit nekem kellene, és mások döntik el, minek kellene azon égni. Ha én teszem rájuk a magam égetni való dolgait, az más, az a magánügyem. Ha a máglya szót hallom, a következő kép ugrik be: szürkületi baljós félhomály, fekete csuklyás alakok sokasága, akik szellemi tehetetlenségükben félelmetes, zord arccal, éppen szörnyű erőszakot készülnek elkövetni egy emberen vagy egy eszmén.

Számomra a máglya a szellemi tehetetlenség erőszakos kiútja, az ész és a szeretet kudarca a mássággal szemben. S ettől mindig rettenetesen irtóztam; soha nem értettem, hogyan is képzelheti valaki, hogy erőszakkal és pusztítással meggyőzhet másokat.

Mondom, írom ezt annak tudatában, hogy val­lom, az eszmék piacán több a szemét, mint az arany, több a poly­va, mint a búza, s bizony a döntő részért nem lenne kár ott a máglyán. A máglyák elutasítása nem szentesíti a meg­­győző­dé­semnek ellentmondó eszméket, irányzatokat, hanem felteszi a kérdést: „Ha máglyát gyújtok alattuk, vajon mi a helyzet azokkal, akik magukénak vallják őket; vajon a tűztől egyből meggyőzet­tetnek-e a máglya-gyúj­tók igazságáról?”

[...]

A máglya erőszak, és erőszakkal nem lehet a jót terjeszteni! Ezt már a Biblia is nyilvánvalóvá tette! „A gonoszt jóval győzd meg!” (Róm 12:21) S lehet-e jó a máglya?

Amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet jó! Lehet elvben igaz, de kihatásában semmiképpen sem lehet üdvre vezető, ha nem meggyőznek, nem tanítanak, hanem ítélkeznek, és a tekintély súlyával parancsolnak vele kapcsolatban. István király, a „szent”, német zsoldosaival a Dunába kergetve keresztelte meg a pa­rasztjait, ezt ma már senki sem vitatja; de vajon keresztények lettek-e ettől a parasztok, vagy csupán ingerültek, elkeseredettek és nedvesek? Azt gondolom, ez nem kérdés

Idáig teljesen polkorrekt vagyok. S ezen gondolatmenet kapcsán tomboló örvendezésbe is foghatnék, amikor rendre szinte ugyanezt olvasom most a mesekönyv kapcsán nagyon sokak hozzászólásából. Lám, utolért a világ, eddig elől mentem. :-) 

*

De valahogy, valami nincsen a helyén ebben az egészben. Most, amikor a máglyák ellen szólnak sokan, valahogy megint ellenzékbe kerültem. Nem, persze, ma sem gyújtanék máglyát. Akármennyire viszolygok tőle, ezt a mesekönyvet sem égetném el, darálnám le, mert minek?

A könyv egy tárgy. S értem én, hogy milyen jelentősége, súlya van a szimbólumoknak. (Láttad már a teljesen egyedi, pótolhatatlan jegygyűrűnket? Csodaszép, totális képzavar: kívül rovásírással egy Biblia-szöveg az Énekek éneké-ből, belül latin betűkkel az egymásnak adott becenevünk és a megismerkedésünk dátuma.) De bármilyen fontos is egy szimbólum, a tárgy akkor is tárgy marad. 

És itt csúszok át megint ellenzékbe. Mert miközben továbbra is máglya-ellenes vagyok ezerrel. Ám lettek kétségeim. 

Valahogy nem tudom nem úgy gondolni, hogy ha a „megfelelő” könyv került volna a darálóba, a máglyára, akkor most a másik oldalról lenne ez a hatalmas felzúdulás, ellenben ez az oldal némán hallgatna. Kinek fájna eminnen a Mein Kampf vagy egy Bayer-összes a máglyán? Vajon közülük ki tombolna felháborodásában, amikor a Gede-tesók összes kiadványát lángszóróval terjesztenék a magyar ugaron? Ahogyan ki tette szóvá, amikor a rendőrség kiszállt a könyvesboltjukba, és lefoglalta az összes megfelelő könyvet, megtiltva a terjesztésüket? (Érted, ugye, ez miért könyvdaralás, -égetés?) Ki sivalkodott, amikor a legnagyobb magyar irodalmi portál a minden bizonnyal legnagyobb magyar könyv-adatbázissal rendelkezve mintegy virtuális könyvégetésbe fogott, amikor a magyar jogalkotástól akkor legújabb termékétől, a gyűlöletbeszéd-törvény miatti perektől rettegve gyomlálni kezdett a könyv-adatbázisában? Ne is létezzenek! 

Most mindenki melldönget, hogy a könyv akkor is könyv, ha ő nem ért egyet a tartalmával, és semmiképpen nem vetne darálóba, máglyára egyetlen könyvet sem, mert az a szellem gyilkossága, az emberség megtagadása, és más hasonló, nagy szavak. Amik persze, igazak, egyet is értek velük. Ha valaki nem ismerné Bradbury Fahrenheit 451-ét, sürgősen pótolja a hiányosságot, örvendezni fog, ígérem! 

*

Másfelől képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy ami most a könyvek értékére, szentségére, sérthetetlenségére hivatkozva zajlik, az valami ordenáré képmutatás. Szívem szerint azoknak akik ilyen széles terpeszben állnak ki a daráló személye ellen, a könyvek mellett, a legszívesebben a kezébe adnék egy Dúró Dóra összegyűjtött írásai és beszédei kötetet a bekapcsolt daráló és a lobogva égő máglya mellett, erősen figyelve a reakciójukat. De megtenné egy Csurka-összes is. Vagy egy Orbán válogatott beszédei. Meddő álmodozás, persze... Mármint annak elképzelése, mit tennének a kezükbe nyomott kötetekkel, ellene tudnának-e állni a kísértésnek?

Illetve bármi, ami könyvforma, azonnal tisztelet érdemel? A Nagy Testvér által átírt történelem tankönyvei is? Vagy bármi is? Kérdem én, a könyvmániás. 

De legalábbis megkérdezném a fenti hölgyeket és urakat, mikor vettek utoljára könyvet, és mondjuk ebben az évben hányat? 

*

Na, csak eljutok a lényegig! A végső kérdés, aminek a leírására billentyűzetet ragadtam a következő: vajon megfelelő szövegösszefüggésben, kontextusban nem változtak-e szimbólumból bálvánnyá a könyvek a máglya-ellenesek gondolkodásában? S most csak azért sem fejtem ki ezt a gondolatot. Ízlelgesd, ha van kedved hozzá! Még én is csak ízlelgetem, s leginkább itt változom Menzel-lé. 

Segédgondolat: azért, mert valaki valami írást könyvalakban adott ki, a könyvforma rögtön és azonnal magasabb tartalmi szintet garantál? Valóban ad a könyvforma egyfajta hozzáadott értéket mindennek, ami így jelenik meg? Vagyis a forma fontosabb mint a tartalom? Ha újságcikkben jelenik meg ugyanaz, ami később könyvben, akkor cikk- formában még lehet gyújtós, ha ISBN-száma van, akkor már gyalázat az ilyetén felhasználás? 

Vagy a különbséget az adja, hogy széles gesztusokkal vetek-e máglyára egy könyvet, vagy csupán, mert számomra értéktelen, a szombat esti grillezésnél, hiába mondtam az asszonynak, hogy vegyen faszén-gyújtót, mindent hozott, csak azt nem, jobb híján a könyv tüzével melegítek elő a roston bélszínnek? (Legyen az Kertész Imre vagy Wass Albert, Esterházy Péter vagy Prohászka Ottokár.) Nyilván ebben is van valami. 

Az agyunk működése a szociálpszichológia egyik legizgalmasabb kérdése. Ha szociálpszichológia, akkor pedig Aronson örökérvényűje, A társas lény. Az agyunk a legösszetettebb szervünk. Agy nélkül nincsen ember. S a működése részben titok a mai napig. 

Mi, emberek olyanok vagyunk, hogy szeretünk érteni. Megérteni a világot, a működését, önmagunkat és a többi embert. Valahogy jobb, ha a dolgoknak értelme van, nem pedig csak úgy megtörténnek velünk az események. Vagy a többiekkel. A legtöbb konfliktus forrása, hogy nem értjük egymást. Jobb esetben csak félreértjük. Eddigi pályafutásom során mindössze egy ember volt, aki, amikor egy-egy tette, mondata után megkérdeztem tőle, hogy vajon érti-e magát, miért mondta, tette, amit tett, vigyorogva válaszolta: – Dehogyis!

Úgy nagyjából mindenki más iparkodott racionalizálni a tetteit, mondatait. Racionalizálni, vagyis magyarázatot, értelmet, értelmezést keresni annak, amiben csak nagyon kevés értelem van, s amire magyarázat jobbára csak a legfontosabb szervünk működésében létezik. De az agyunk, némi képzavarral olyan kis jó fej, hogy ha nincs, akkor is megtalálj a magyarázatot. Erről szól Albert Moukheibert könyve. 

Moukheibert 1982-ben született, tehát idén harmincnyolc éves. Fiatal ember a fiatalember. Ahogyan a könyv fülszövegében olvashatjuk, 

Albert Moukheiber a kognitív idegtudományok doktora, klinikai pszichológus és előadó a Párizsi Egyetemen. Alapító tagja a neurológusok alkotta Chiasma-csoportnak, amely az emberek véleményének kialakulását vizsgálja, és a Conseil supérieur de l'audiovisuel szakértője az online dezinformációval kapcsolatos ügyekben.

Tehát nem nem szakember, hanem szakember, hozzáértő. Nem is ez a kérdés, sokkal inkább az, hogy írónak milyen, hiszen egy könyvet tartunk a kezünkben. 

Moukheiber írónak is jó. A könyve olvastatja magát, nem ragozza túl a dolgokat, plasztikusan mesél. Annyira, hogy tegnap este óta, anélkül, hogy éjszakáztam volna, ma reggel végig is olvastam a könyvét. Csuda érdekes dolgokat mesél.

*

Elmondja, hogy az agyunkat nem csupán a lexikális ismeretekre kell tanítanunk, hanem például látni és azzal együtt értelmezni is. A látás ugyanis nem elég minden esetben. Gondoljunk csak az optikai csalásokra épülő rajzokra, fotókra! 

Aztán meg tudjuk, hogy az agyunk simán mesél nekünk olyan dolgokat magunkról, amik meg sem történtek, vagy amik nem úgy történtek meg, ahogyan emlékszünk rájuk. A történelmi visszaemlékezések ezért visszás dolgok. De még inkább a szemtanúk esete a bűnügyek felgöngyölítése során. A szerző azt mondja, hogy 1992-től napjainkig a szemtanúk elmondása alapján elítélt emberek 75%-ánál semmisítették meg az ítéletet, mert a DNS-tesztek megcáfolták a bűnösségüket. Nesze neked történelmi emlékezet! (Egyébként ez a tény a halálbüntetés egyik legfogósabb ellenérve.) Vagyis korántsem biztos, hogy amire emlékszünk, az megtörtént, hogy úgy történt meg, ahogyan emlékszünk rá. 

Aztán van, amikor az agyunk nem mesél nekünk, hanem becslésekre bízza magát, az addigi tapasztalatai statisztikája alapján. Vagyis nem nézünk után dolgoknak, vagy azért, mert fáradtságos, vagy azért, mert egyszerűen annyira nem fontos a kérdés, és az eddigi tapasztalatok alapján kiegészítjük az új élményeket. Svájcban élő Ofi barátom hatalmas ebben: töredék információkból olyan komplex képeket rak össze emberekről, hogy csak úgy lesek! Aztán nagy mértékben felzárkózott melle SzFT is, bár ő mai napság sokat veszített e képességéből, illetve a közvetlen családtagjai mindig hatalmas vakfoltot jelentettek a számára. Tanulnia kellett, hogy őket vagy távolítsa kicsit, vagy hozza közelebb, de a vakfoltból mindenképpen vegye ki őket. 

A világról alkotott képünket torzíthatja az információk csoportosítása: azok az információk, amelyek közelebb állnak az általános nézeteinkhez, megerősítenek abban, amit eddig elfogadtunk, ezért hozzácsapjuk őket az eddigi készlethez: döntő részben a világ- és politikai nézetünknek megfelelő oldalakat, könyveket olvassuk, híradókat és tévéműsorokat nézzük. Végül egy világnézeti, politikai buborékba olvassuk, nézzük magunkat. (Innentől érthetőbbé válik az egyre nyilvánvalóbb, egyre szembeötlőbb agresszió a neten: mindenki az identitását védi, ha a sajátjától eltérő nézetekkel találkozik, s az önvédelmi reflexeinek megfelelően igyekszik elpusztítani, ami, úgy érzi, veszélybe sodorja őt. 

Fel kell oldanunk magunkban azokat a helyzeteke is, amikor megteszünk valamit, aminek a megtételére igazából semmi értelmes érvünk nincsen: ez a kognitív disszonancia. Két egymás szemben álló döntésünk lehet, s ha bármelyik irányba ellépünk, az agyunk produkálni fogja a megfelelő érveket a döntésünk mellett. Mondom: bármi felé döntünk. 

Szó van még a hamis tudásról, a tudás illúziójáról, amikor azt véljük, hogy adott kérdésekben a rendelkezésünkre állnak a szükséges információk (gazdasági döntések háttere a cégnél, az országban, ismert emberek élete, a kerékpár működése, stb.). Beszél a szerző a kontextus hiányáról: ez az az eset, amikor az általunk érzékelt, látott, hallott eseményeknek az összefüggéseit nem ismerjük, és úgy próbálunk teljes képet alkotni. (Előre szólok: nem fog sikerülni!) (Én nagyjából ott tartok, hogy már semmiről nem vélem úgy, hogy teljes képem van, és teljes bizonyossággal kiállhatok mellette.) De a kontextus hiánya nagy eséllyel hihetetlenül fals értelmezéssel ajándékoz meg minket. Ebbe a csoportba, a kontextushoz tartozik még  csoportnyomás gyakorlata is, amikor megteszünk, elfogadunk valami olyasmit, amit egy adott csoport nélkül nem tennénk. Pistike beleugrik a kútba, tudod! 

Majd néhány, igen felületes gyakorlati tanács, ajánlás, köszönetnyilvánítás, felhasznált irodalom, vége. 

*

Mondom, nem rossz a könyv. Egyáltalán nem az. Csak olyan érzésem volt, hogy egyfelől már holnap nem fogok belőle semmire emlékezni. Nem azért, mert olyan nehéz a szöveg (bár a borítón van egy nagyon megtévesztő harmadrendű alcím: amit olvasunk az „A legújabb neurológiai felfedezések nyomában”  jár. Ez reklámduma, semmi köze nincsen a könyv valós tartalmához.) Azért nem fogok rá emlékezni, mert hogyan is mondjam, a benne levő információkban tulajdonképpen semmi új nincsen, hacsak annyi nem, hogy Nixon helyett most Trump kapja a fricskákat. A többi felsorolt érdekesség érdekesség, de mindent összevetve csupán jó kézzel összerakott újrahasznosítás. Amiknek semmi köze nincsen a neurológiai felfedezésekhez, de még az alcímben levő áldozattá váláshoz sem. (Mondjuk ahhoz egy kicsit több.) 

Amikor a moly.hu-n behívtam a könyv adatlapját, az oldal végén az ajánlóban minimum három nagyon hasonló témájú kötetet találtam. Miközben, ahogyan mondtam, Elliot Aronson ebben úgyis felülmúlhatatlan, és nem csak azért, mert ő volt a szociálpszichológia atyja, hanem úgy egyébként is. 

Másfelől ez a könyv, kemény bortó ide, látszólagos vastagság oda, valójában csak könyvecske. Kétszáznyolc oldalas, de olyan kis szellős belső tükörrel, akkora betűkkel, sorközökkel, bekezdéstávolságokkal szedve, hogy a kétszáznyolc oldal olyan, mint amikor a kicsi leány az anyja számára hatalmas magassarkú cipőjében bukdácsol az előszobán át, és a végén hasra esik. 

De félrevezetés lenne azt mondanom, hogy nem éri meg a rászánt időt. Annyit megér. De szerintem többet nem. 

*

Európa, Budapest, 2020, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635042289 · Fordította: Várkonyi Benedek

5/10

2020 októberének közepe, megjött az ősz

A bevezetővel ellentétben a személyes ízlés és  művészeti esztétika nem azonos fogalmak. Akár fedhetik is egymást, de messze nem természetes, hogy így legyen. Vulgárisan: egy festményen, egy szobron ábrázolt nő nem csak akkor lehet szép, művészi, ha megfelel  személyes ízlésemnek. Más kérdés, hogy Maillol esetében az én esetemben találkozott a kettő. Amikor a fent említett könyvet olvasva utánanéztem, ki is ez az ember, pontosabban, miket alkotott, azonnal a szívembe zártam az alkotásait. Be is idéztem a bejegyzésembe néhány alkotását. 

Most meg megvettem két kis könyvet, ami róla szól. Az egyik ez, a jelen értékelés tárgya, a másik kicsit vaskosabb, a Gondolat Kiadó Szemtől szembe sorozatának része, Harsányi Zoltán a szerzője.

Ez a kis sárga semmiség érdekes darab. Méretre kicsi, vastagsága gyakorlatilag nincsen: Cifka Péter tanulmánya 29 oldal, és van benne 44 oldal, amely Maillol művészetének legkiemelkedőbb és legjellemzőbb darabjait mutatja be. Vagyis tesók közt is, ez mindössze hetvenhárom oldal. Vagyis nem egy mindenre kiterjedő, alapos monográfia, hanem jóformán csupán egy reklámkiadvány. Viszont annak szerintem pompás. 

Mit illik tudnunk Maillol-ról? Francia volt, a teljes neve Aristide Maillol. 1861-től 1944-ig élt. Vidéken lakott, a katalánok földjén, egy Banyuls nevű falucskában. Ott élt egész életében, ott is halt meg. Kezdetben festészettel és gobelinek készítésével foglalkozott. A festészete erősen közepes volt, a kutya nem figyelt fel rá. A tehetség érződött rajta, de semmi kiemelkedőt nem művelt. A gobelinekkel már más volt a helyzet. Közben arasznyi szobrocskákat is készített. Ezekben aztán magára is talált. A kezdeti évek kiemelkedő alkotása a Földközi-tenger nevű szobor. (Hogy miért pont ez, arról nem szól a Cifka nevű fáma.)

Cifka Péter nagyon szépen ír a szoborról, minden szavával egyet tudok érteni. 

Szép nőt ábrázol?

Nagyon szépet. Persze nem azoknak az ízlése szerint, akik a társaság eszményei és a divatrajzok alapján az elvékonyodott alkatot kedvelik. Ez vastagabb fajta, a képzelet nem a rebbenő kecsesség, hanem a fogantatás, szülés, szoptatás, vagyis az életrevaló, ős-természetes női dolgok képzetét társítja hozzá. Nem is illik rá más jelző, csak egyszerűen: szép. Csinos, bájos meg effélék nagyon is súlytalanok parasztos méltóságához.

Meztelen?

Ez a szó sem talál pontosan, mert olyasmire utal, mintha szokott állapotától eltérően levetkezett volna, holott felkínálkozó kacérság és szégyenlős szemérem egyaránt idegenek tőle, olyan őszinte-ártatlanul pöre, mint az állatok.

És aztán folytatja a szobor esztétikájával. Pompás leírás, találó megfogalmazásokkal. Pedig a művészeti, főleg  képzőművészeti dolgok leírásával nagyon sokszor úgy vagyok, mint amikor szakértők elemezgetik a borok ízét: szakadnom kell a röhögéstől, amikor egy íznél olyasmi kerül elő, hogy felidézi a homokos utak alkonytáji tücsökciripelésének madárszárny-verte illatát, és más, hasonló baromságok. Ámde Cifka ezzel a szobor-leírással valamit nagyon elkapott. 

És akkor máris és azonnal hozzáteszem, hiszen nem csupán Maillol művészetéről, hanem a könyvről is beszélünk, hogy ugyan csak huszonkilenc oldal Cifka szövege, s nem szállunk vele a Holdra, ám remek összefoglalása mind Maillol életének, mind az alkotásai értékének. Nem isteníti a művészt, hanem reálisan áll hozzá. Például kerek perec kimondja, hogy Maillol szobrásznak kiváló volt, tulajdonképpen  vele kezdődik a modern szobrászat, de minden másnak csak erősen középszerű volt. (Így sincsen szégyenkezni valója!)

Maillol lassan, precízen alkotott,egy-egy mű kiteljesítésére bőven hagyott magának időt. Voltaképpen, ahogy Cifka írja, az élete megtestesítette azt a természetközeli, egyszerű életmódot, amire a kortársai a szalonokban csak vágyakoztak. 

A művei visszatükrözik az életszeretetét: nőalakjainak a gömbölyűsége, természetessége, a mozdulataik mesterkéletlensége, mind-mind az élet szeretetét, a békét, a nyugalmat, a harmóniát sugallják. Illetve ahogyan Cifka fogalmaz: ahogyan Rodin a szellem alkotója, úgy Maillot az érzékeké. Szobrait szemlélve az ember szinte nem éri be a vizuális élménnyel, érinteni támad kedve. És arra gondol, hogy szép az élet!

(Érted már, SzFT, miért állok hozzá másképpen, mint tettem azt akár SzFT. e. 1-ben? :-) )

Mindenképpen említésre méltó még, két barátsága. Az egyik Renoire-hoz, a másik Rippl-Rónaihoz fűzte. Mindkét barátság gyümölcsöző volt a művészettörténet szempontjából is.

Egyszóval remek kedvcsináló és bevezető ez a kis füzet Maillot művészetéhez! 

Képzőművészeti Alap, Budapest, 1965, 80 oldal

8/10

2020. októbere, kicsit komolyabban nézett be az ősz, még járvány van, ha van