Aztán az Iwiw becsukta a kapuit, jött a Facebook, a közösségi oldal, amely mára leuralta a világot. Ott már nem találtam meg Évát. (Most ránéztem újra: a nevét beütve elsőre őt dobta be a Facebook.) De nagyon sok mindenki mást igen. Szintén viszonylag az indulásakor regisztráltam az oldalra.

Azok közé tartozom, akik fent vannak, rá-ránéznek, többségében célirányosan el-elolvasnak ezt-azt, de nem töltenek vele sok időt. Annyira nem érdekel a kapcsolatépítés lehetősége sem, a lájkok pedig végképp nem.

Nem mondom, volt idő, amikor képes voltam elmerülni némely poszt alatti hozzászólás-hegyekben, sőt aktívan részt is venni bennük, de amióta majdnem mindenkin eluralkodott a két mondat utáni minősíthetetlen minősítési kényszer, ha rá is nyitok a komment szekcióra, igen gyorsan tovább is lépek. Sőt, tudatosan iparkodom minimalizálni a FB-on töltött időt, és a kommenteket minél kevésbe olvasni. 

Már csak azért is, mert egyre unalmasabb az oldal is, a kommentek is. Az ételfotós-, cica–kutyus-fotós megosztások kevéssé érdekelnek. Benne vagyok több csoportban, de rendre csak kettő-háromnak a megosztásait dobja fel az oldal. Ahogyan igen szűk a köre az ismerőseimnek is, akiknek a megosztásai szembejönnek velem. A hozzászólások pedig jobbára (rosszabbára) kioktatók, minősítők, agresszívek. Mindenki mindent jobban tud, mindenki szakértő, és mindenkinek úgy csattan a bulldogfoga az övétől eltérő véleményekre, mintha az élete múlna rajta. 

Mindezzel együtt én is okos és hasznos plattformnak tartom a FB-ot.

De már gondolkodtam, mi lenne, ha törölném a profilomat? Az lenne, hogy felszabadulna némi időm, erről-arról nem értesülnék a nagyvilág híreiből, az ismerőseim életéből. És néhány közösségi alkalom kimaradna az életemből, mert kiesnék bizonyos alkalmi csoportokból, vagy be sem tudnának újakba venni. Meg elveszne a Messenger mint kapcsolattartási eszköz. (Bár úgy tudom, az működhet FB-regisztráció nélkül is. Ennek nem néztem még utána.)

Ugyanis ha a FB-nak semmiféle ügyfélszolgálati kommunikációja nem létezik, ebből az fakad, hogy a felhasználók csak eszközök a program tulajdonosai számára, nem emberek. Vagyis a Facebook-alapító Mark Zuckerberg álma a globális kapcsolatépítésről semmi más, csak piszok jól hangzó üzleti rizsa. 

Zuck (Mark Zuckerberg beceneve): Ja, szóval ha bárkiről bármit tudni akarsz a Harvardon

Zuck: Csak szólj.

Zuck: Tobb mint 4000 e-mail-cím, fényképek, címek, SNS

IA barát neve kitakarva): Hogy mi van? És ezt hogy csináltad?

Zuck: Az emberek egyszerűen csak regisztráltak.

Zuck Nem tudom, miért.

Zuck: „Biznak bennem"

Zuck: Szerencsétlen faszok

(178–179..)

Ebben a kis semmi párbeszédben lényegében benne van, mi a baj Facebookkal Roger McNamee szerint. De persze kétmilliárd emberrel hogyan is lehetne foglalkozniuk? Ugorjunk nagy fejest? Foglalkoznak ők a felhasználókkal, legalábbis az adataikkal, de ebből fakad a fő probléma: a felhasználók jogainak a semmibevétele és az adataikkal való teljes visszaélés. S a rendszer arra épül, hogy még több adat érkezzen.

 A SZERZŐ NEM (TELJESEN) OUTSIDER

Alapvetőn kockázati tőke befektető. (Magabiztosan használom a kifejezést, jól is mutat, de mert a közgazdasághoz is zöld vagyok, fogalmam sincsen mit jelent. Úgy első hallásra azt, hogy van pénze, amit induló projektekbe pakolhat, hogy ezáltal megerősíthesse őket, megadhassa nekik a kezdő löketet. Valahogy úgy, ahogyan az az RTL Klub Cápák között (egykor Ecopoly) című műsorában történik néha.

 Ahogyan dicséretes önmérséklettel elmondja, ilyen minőségében, de egyáltalán nem kulcsfiguraként ott volt a Facebook indulásánál. Befektetőként, valamint Mark Zuckenberg, a Facebook ötletgazdájának, későbbi fő részvényesének és teljhatalmú urának gazdasági mentoraként. (Érdekességképpen: Bono a U2 énekese is arrafelé sertepertélt. Kettejük kapcsolata pedig akkor kezdődött, amikor Bono fontolóra vette a Universal Music megvásárlását.)

 Aztán idővel McNamee elkerült a Facebook tüzének a közeléből. De teljes értékű Facebook-fan maradt. Majd kétségei támadtak a céggel kapcsolatban, gyanúsak lettek neki bizonyos folyamatok. De nem csupán gyanúsnak tűntek neki, hanem társadalmi szinten veszélyesnek is. Adatvédelmi és mentálhigiénés szinten.

S McNamee munkába kezdett. Szövetségeseket keresett, akikkel aztán kormányzati szinten próbálkozott. A tét nem volt kicsi.

S mindemellett basszusgitározik egy Moonalice nevű zenekarban, amelynek eddig négy albuma jelent meg, de mert az az első három albumban 3-3-4 lemez volt, ez összesen tizenegy lemezt jelent. 

BAJOK A KÖZÖSSÉGI MÉDIA DINOSZAURUSZÁVAL

McNamee a következő problémákat észleli. 

1. Az amerikai választások
McNamee és a társai úgy látták, a Facebook igen vastagon befolyásolta a 2016-os választásokat, s komoly része volt abban, hogy Donald Trump ülhetett az Egyesült Államok elnöki székébe. (Aminél nagyobb tragédia, úgy fest McNamee szavaiból, nem érhette Amerikát.) 

Mindez nem azért következett be, mintha a Facebook republikánus lenne, hanem azért, mert a Facebook mindenekfelett a növekedés és a profit pártján áll. Nem közvetlen ráhatása volt a szavazásra, mondja McNamee, hanem az üzletpolitikája és a nemtörődömsége miatt a rendszer kihasználható és visszaélésekre ad okot. Amivel a Facebook semmilyen szinten nem foglalkozott, érte felelősséget csak átabotában és elsősorban szlogenekben vállalt.

Konkrétan, bár szemtelenül lecsupaszítva: az oroszok befolyásolták az amerikai választást azáltal, hogy a Facebook révén kampányba fogtak a demokraták ellen, és a kampány révén mintegy hárommillió szavazott vesztettek a demokraták. Vagyis ha nincsen Facebook, akkor az oroszok nem tudnak mivel visszaélni, így nem Donald Tramp nevétől lett volna hangos a világ hanem Hillary Clintonétól.

Vagyis a Facebook, ha közvetve is, de a hányavetiségével történelmet írt.

2. Tömeggyilkosság 
Sajnos nem csupán ebben az esetben. McNamee elmeséli, hogy milyen tragikus hatással volt a Facebook Mianmar történelmére. Az ország elmaradott. Az internet drága, a lakosság számára megfizethetetlen.

A Facebook kitalált egy Free Basic nevű rendszert, amely, ahogyan a nevében benne van, korlátozott hozzáférést biztosít az internet használatához. Vagyis bejön rajta a Facebook. Ezáltal az ország legfontosabb médiafelületévé a Facebook lett.

A kormánypárt ezt használta ki, hogy a rohingya kisebbség ellen hergelje a tömegeket, aminek aztán tragikus vége lett, tömeggyilkosságba torkolt a lehetőség.

3. A személyes adatok
A Facebook kezdettől fogva, rendszeresen hozzáférést biztosított harmadik félnek a felhasználók adataihoz. Nagyjából semmit nem tett, hogy ezek az adatok biztonságban legyenek. Illetve de, a Felhasználói szerződésben néhány mondattal levédte önmagát jogilag.

Személyes adat alatt ez esetben nem csupán a szokásos személyi adatokat kell értenünk (név, születési hely, idő, anyja neve, lakcíme, stb.), hanem sokkal inkább egy, az interneten való szörfölgetésből kinyerhető érdeklődés- és személyiség- és kapcsolattérképet. Ami a metaadatok megfelelő értelmezésével az egyén reakcióinak a kiszámításához is vezet. (A telefonokon keresztül még [nem feltétlenül] hallgatják le marketing céllal a beszélgetéseinket, de az internetes szokásaink alapján ezek az adatok odavezetnek, hogy olyan konkrét célreklámot kapunk, amely adott esetben óhajtott szolgáltatások, eszközök megvásárlását ajánlhatja fel.

Vagy éppen a történelem befolyásolását.

S a Facebook (Google, Twitter, Amazon) nem őrzi féltve ezeket az adatokat. Azért nem, mert a XXI. század fő értéke az információ. S mert érték, pénzt jelent. A Facebook a világ egyik leggazdagabb, legnagyobb bevételt produkáló cége. S ez az egyik legveszélyesebb jellemzője.. 

4. Egészségügyi károkozás 
A Facebook rendszere arra épül, hogy figyeli a felhasználók reakcióit, és a reakciónak megfelelő további információkat ajánl fel a számukra. Ez látszólag jó, mert nem indifferens információk tömegét kell nap mint nap átlapozgatni, mire olyanhoz érünk, amely tényleg érdemes a figyelmünkre, de ez sajnos nem így van, mondja McNamee. A miénkkel megegyező információk tömege egyfajta véleménybuborékba zár minket (McNamee preferenciabuboréknak hívja), és a folyamat spirálisan erősödik: minél több hasonló vélemény érkezik, annál agresszívebben ragaszkodunk a permanensen megerősítést nyert információkhoz. 

Ez két okból káros. Egyfelől azért, mert a véleménybuborék miatt nem találkozunk más nézetekkel, nem lesz lehetőségünk mérlegelni az ellenvéleményeket. Másfelől azért, mert a Facebook minimálisan alkalmaz szűrőket a konteo-oldalakkal szemben, és így, mondja a szerző, alaptalan,* ellenőrizetlen, légből kapott nézetek sulykolódnak a felhasználók fejébe. 

E két dolog egyre árnyalatlanabbá teszi a felhasználók nézeteit, agresszivitáshoz és intoleranciához vezet. 

Amihez hozzáadódik még a kedvelések (like-ok) rendszere. Ez utóbbiról sajnos nagyon keveset olvashatunk a könyvben, szinte csak megemlítés szinten jön elő. A like-vadászat igen komoly önértékelési zavarokhoz, identitásproblémákhoz vezethet, és veszélyes mértékben elsekélyesíti a személyiséget. 

Mindezek együtt pedig függővé tesznek a Facebooktól. Ami annak jó. 

5. A Facebook reakcióhiányai
A gigaplatform hosszú éveken keresztül egyetlen stratégiát alkalmazott: a passzív időhúzásét. A problémákra nem reagált, csak úgy tett, mintha megtette volna. A reakciója a permanens mea culpázás volt, miközben semmi érdemi döntést nem hozott senki, és a bocsánatkérése mögött semmiféle valós tartalom nem volt.

Megtehette, mert egyeduralkodó a piacon, mert a törvényhozók számára érthetetlen és átláthatatlan a infótechnológiai piac, s mert a progresszív növekedése, a szociális médiában betöltött egyértelmű piacvezető szerepe, a hihetetlen bevételi mutatói mintha mentesítették volna a működéséből fakadó károk felelősségének a vállalása alól.

Mark Zuckenberg és a Sheryl Sandberg, a Facebook két mindenhatója

*

McNamee nem azzal vádolja a Facebookot, hogy mindezt akarja. Szerinte nem akarja. A Facebook bevételt akar, és ennek érdekében simán nem törődik a tettei, pontosabban a passzivitása következményeivel. McNamee éppen ezzel, a passzivitással vádolja a Facebookot. Hogy nem veszi tudomásul a társadalmi felelősségét, meg sem próbál változtatni a stratégiáján, és ha változtat valamit, az jobbára csak kényszer hatására történik.

A Facebook körüli problémák döntő többségében érintett a Google és az Amazon is. S a hozzáállásuk is veszélyesen hasonló.

A KÖNYV A FACEBOOK VESZÉLYÉRŐL

Milyen is ez a könyv? Érdekes. Figyelemfelkeltő. Hosszú. Informatív. Négyszáz oldal. Viszont ennyi tartalom nincsen benne. Ezért bizony elég sűrűn ismétli magát. McNamee úgy háromszázsokadik oldalon elmondja, hogy mindenre nincsen bizonyítéka, csak nagyon erős gyanúja van. (Ez nem az oroszok által befolyásolt választásokról szól, arra ugrottak kormányzati szervek is, és beigazolódott.) 

Észrevettem még egy érdekességet. Nem tudom, hogy ellentmondás-e? McNamee azt állítja, hogy az orosz hackelés a republikánusok mellett, vagyis a demokraták ellen zajlott. Vagyis a liberálisok ellen, a konzervatívok mellett. S nem azért történt ez így, mintha a FB konzervatív lenne, hanem azért történhetett meg, mert a platform értéksemleges, csak az érdekli, jöjjön a zsé. 

Itt tűnődtem el. Először nagyon kicsiben: a blogomat illetőn. Egy internetes szerkesztő azt mondta, szerinte nem moderálás történt, csupán vacak az algoritmus. Már éppen elfogadtam volna az érvelését, különösen, mert egy ismerős is büntibe került valami teljesen semleges téma megosztása végett, amikor egyszer csak kikapcsolták a tiltásomat. Örömködtem, hogy lám, meghallgattattam végre, belátta a FB, hogy ez egy kulturális blog... Egy hétig élt a feloldásom. Utána megint jött az üzi, hogy valaki jelentett, megyek megint a levesbe. Mentem, és azóta sem jöttem ki. De az én blogom nagyon kicsi blog, egyetlen százötvenezres látogatottságú bejegyzésem volt, mert voltak benne nagyjából meztelen hölgyek, de jobbára csak pár száz klattyintásig juttatom el az írásaimat. 

Azonban ne feledjük, csúnya dolog a választások befolyásolása. A Twitter Trumpot iktatta ki. A Facebook-ról anno eltűnt a Pesti Srácok minden anyaga. Ahogyan a Mi Hazánkos Toroczkayét is, mert, hogy terrorista. Miközben polgármester volt abban az időben is. (A per, tudtommal a mai napig zajlik, a magyar bíróságon is történtek érdekes dolgok, bár ez most tényleg nem tartozik ide.) Szóval úgy tűnik, azért a FB kapja a füleseket, hogy kiknek nem annyira érdemes felülethez jutni a platformjukon. Vagy a csuda tudja.  

Bár végső soron mindegy is, jobboldali-e, baloldali-e, értéksemleges-e a Facebook. A moderálási elvei átláthatatlanok, a gyakorlat köszönő viszonyban nincsen a deklarált elvekkel, ügyfélszolgálatuk nincsen, jogorvoslatra meg peres úton van lehetőség. Ha egyáltalán. Mondjuk ettől önmagában hányni kell. Vagy elismerni, hogy mennyire ügyesen csinálják. Azt, hogy mennyire fontos egy felhasználó (igaz, a kétmilliárdban...), ékesen tanúsítja.  

Azzal együtt ha nem is zavart, feltűnt, hogy McNamee egyértelműen liberális. Szíve-joga, csak éppen ebben a könyvben valahogy furcsa volt ennek még az attitűdje is. Ennek ellenére a liberalizmusa nem tartja vissza attól, hogy nagyon komoly javaslatai legyenek, lépések a megoldás felé. S ezeket a megoldásokat nem csupán a íróasztala előtt ülve sugallgatja. hanem minden fórumon képviseli is ezeket, beleértve a szenátust is. Van terve és ötlete, ami elvezethet a megoldáshoz is, mind az adatokat illetőn, mind a informatikai giga cégek monopóliumával kapcsolatban. 

Maxim, Szeged, 2020, 416 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634991304 · Fordította: Marczali Ferenc, Márton Róza Krisztina

8/10

2022 februárjának utolsó napjai, Szerelmetesfelségtársam születésnapjának a naptári környéke, meg hamarosan az enyém is; ez okból Szihalmon vagyunk egy hosszú hétvégén. Semmittevés, filmezés, zenehallgatás, jakuzzi, bográcsozás...

S két napja kitört az orosz-ukrán háború.

Semmit sem tudtam eddig erről a könyvről. (Mint annyi mindenről.) Ha nem olvastam volna a múlt héten Bakos Zoltán könyvét a liberális médiáról, ma sem tudnék róla. De olvastam, s így tudok. A könyvtárból kivettem, majd a regikonyvek.hu-n pár száz forintért meg is vettem. Nem bántam meg. 

A mondanivaló szerkezete

Goldberg egyrészt elmeséli, mit élt át, amiért kimondta, hogy a sajtó döntő részben baloldali és mocsokul, aljasul torzít, sőt, simán hazudik is, ha célravezetőnek találja. Ezt nem feltétlenül szavakkal, sokkal inkább a szerkesztéssel teszi.

Másrészt olvashatunk jó pár fejezetet arról, milyen fő témák esetében, milyen módszerekkel élnek (vissza) a médiamunkások. 

A könyv első fele Goldberg saját története. Önmagában ez a történet is érdekes. Nem értek egyet az előszót író Seres Lászlóval, hogy jobb lett volna, ha Goldberg terjedelemben arányosítja a saját esetét vagy az egyéb általa felhozott példáival. Mert hogy jobb lett volna, ha az utóbbin van a hangsúly. Nekem éppen emiatt tetszett a könyv: jóval túllép az általánosságokon. De még az általános esetében is mindig hoz konkrét példákat is. A saját esete pedig átélhető, döbbenetes szál, ami kiemeli az általános témákról bemutatásának a mondanivalóját. 

Egyébként nekem éppen a személyesség és a konkrétumok miatt tetszett jobban, mint Bakos Zoltán könyve. Így olvasmányosabb, érdekesebb lett, mint amaz.

Goldberg saját esete

A média feladata a tájékoztatás. Egy hírt bemutatni, összefoglalni: szerkesztés kérdése. Mert szerkeszteni mindenképpen kell. Ez magától adódik. S nagyon nem mindegy, hogyan szerkeszt a szerkesztő, a riporter, a szpíker. Mert egy hírt a szerkesztés igen könnyen értelmezhet, és ugyanilyen könnyen utat is mutathat az adott esemény értelmezési irányához. 

Goldberg azt mondja, a baloldalivá vált sajtónak eszébe sincsen kiegyensúlyozottan, korrekten tájékoztatni. Amit közöl, az minden esetben a republikánusok, a konzervatívok ellen is van. Míg fordítva egészen más a kép. Mondja a (volt) liberális Goldberg. Tehát nem egy jobboldali prominens, hanem aki odaát van. 

Goldberg számára az utolsó csepp egy átalányadó-tervről szóló tudósítás volt. Az átalányadó propagálója, Steve Forbes a választási kampány egyik arca volt. Az átalányadó pedig a kampányának az egyik fő témája. A témáról egy Engberg nevű tudosító készített összefoglalót a neves Dan Rather Valóságpróba című műsorában. 

Engberg hangja hallatszott, miközben a képeken Steve Forbes láthattuk kampánykörútján: „Steve Forbes gazdasági elixírként dobja be az átalányadós trükkjét, mint ami minden bajunkra orvosság."

Trükk? Elixír? Milyen szöveg ez, a pokolba is? – gondoltam. Ezek a szavak olyan mesteri szélhámosok képét idézik fel, mint Kókler Doktor, aki teherautója platójáról értéktelen holmikat árult a gyanútlan embereknek

Mindez azonban csak csali volt, hogy tovább vigyen bennünket a bozótosba. Ezután Engberg három különböző adószakértőt szólaltatott meg. Mind a hárman ellenezték az átalányadót. Mindegyik, kivétel nélkül! Hol volt ebből a korrektség és a kiegyensúlyozottság, amiről Rather mindig prédikál? Nem akadt olyan szakértő az egész Egyesült Államokban – akár egyetlenegy –, aki elképzelhetőnek tartja, hogy az átalányadó mégis működhet?

Természetesen vannak ilyenek. Ott van Milton Friedman és Merton Miller, két Nobel-díjas közgazdász, mindketten a Chicagói Egyetemről. Aztán James Buchanan a George Mason Egyetemről, egy másik Nobel- kitüntetett. Továbbá Harvey Rosen a Princetonról, William Poole a Brownról és Robert Barro a Harvardról. Mindegyikük nyilvánosan, ilyen vagy olyan mértékben, de állást foglalt az átalányadó mellett.

Engberg egy sereg közgazdászt találhatott volna az átalányadó mellett, ha akart volna. Egy támogató megszólaltatása azonban lerombolta volna az egész riport célját, nevezetesen Steve Forbes kinevettetését a nézőkkel.

Teljességgel elképzelhetetlen – nincs az esély még egy a millióhoz sem –, hogy Engberg vagy Rather az átalányadó riportot ugyanilyen lekezelő kommentárral hozta volna le, ha történetesen Teddy Kennedy vagy Hillary Clinton áll elő az ötlettel. 

(32–33.)

Kiss Ferenc tanítványa, pártfogoltja volt Cs. Horváth Tibornak. S ha Cs. a magyar képregény nagy dojenje, akkor Kiss Ferenc a kisdojenje. Állítólag neki van Magyarországon a legnagyobb képregény-gyűjteménye. Készített egy bibliográfiát a Fülesben megjelent képregényekről, ötrészes képregény-történetet és rengeteg-rengeteg képregényt írt. 

E kötet utószavában elmondja, hogy a Rejtő-életrajz régen dédelgetett terve volt. Azt hitte, mindenki harapni fog rá, ám mégsem volt egyszerű tető alá hoznia. Volt rajzoló, aki a téma érzékenysége miatt mondta vissza. Meg különben és egyáltalán, ahhoz képest, Rejtő írásai mennyire kedveltek, nagyon nem kapkodott az életéről szóló képregény után senki. 

A képregény stratégiája

Leszögezem: eleve túlzás, hogy ez életrajzi képregény. Mer' egy életrajz esetében, ugye, az életének a rajzát várja az ember. Amikortól megszületett, meg gyerek volt, meg kamasz, és így tovább. Iskolák, szerelmek, szülőkhöz való viszony, házasság, válás, gyerekek, első munkahely, ilyesmi. 

Nos, ebben a képregényben, nagyon jó érzékkel, alig van ilyesmi. Lecsóba csapkodunk, amikor összefutunk vele, Rejtő már derék férfiember, aki ír. Vagyis az első évek, jelen esetben nagyjából kukázva. 

Megtudunk azért ezt meg azt. Például a jól ismert adaléktörténetet, hogy a kávéházban írásokkal fizetett, de azért árnyalódik a kép. Jól is teszi, mert amikor ezt először hallottam, gondolkodtam is, hogy mifenét csinált három oldal Rejtővel a pincér? Ma már tudna bármelyik, mert egy Rejtő-kéziratnak mára van értéke, ha töredékes is, de akkor még... Nem is így fizetett, hanem úgy, hogy odaadta a pincérnek a kéziratot, hogy vigye át a szerkesztőségbe, és az érte kapott pénzből vonja le a fogyasztást. Na!

De a történet nagy lépésekben halad, és Rejtőt hamarost, már a hetedik oldalon munkaszolgálatra viszik. Mint zsidót, természetesen.

S itt következik a stratégia: a két idősík, rajzi eltérésekkel. Mert lesz egyszer a reális rajzokkal a jelen idő, vagon, sár, tábor, munka, ostoba őrmesterek, tétova barátkozás a sorstársakkal, majd a tragédia. Ezt rajzolta Németh Győző. S lesz, hogy Rejtő mesél a sorstársainak. Mégpedig úgy (duplacsavar), hogy a regényeiből készült képregények rajzolójának, Korcsmáros Pálnak a stílusában elevenedik meg, amit mond. Ezt rajzolta Podmaniczky Ferenc. 

2001 közepén a Füles szerkesztősége bízott meg a feladattal, dolgozzam fel Rejtő életét képregényben – Hámori riportregénye alapján. Ahogy nekiláttam a munkának, kiderült, hogy akkora lyukak tátonganak Rejtő életrajzában, akár egy-egy bombatölcsér, a képregényt nem tudom lineárisan, időrendben megírni. Somló Tamás filmjének, A halhatatlan légiósnak a szerkezetét vettem át, ahol a munkaszolgálatosok halálmarsa közben Rejtő sorra felidézi klasszikus ponyvaregényeinek egy-egy részletét. A képregény-forgatókönyvben én ezt az író életének egy-egy emblematikus pillanatára cseréltem le, kikerülve azt a csapdát, hogy minden egyes életrajzi elemet fel kelljen kutatnom.

– írja Kiss Ferenc a kötet végén az Egy Rejtő képregény viszontagságai című írásában. Kicsit előrefutok: a magam részéről ezt az írást érdekesebbnek találtam mint az előtte levő képregényt. Az indokok majd jönnek. 

A reális idejű történet rajzai

Amiket, ne feledjük, Németh Győző rajzolt. Reálisak, élethűek, részletesek, dinamikusak, életszerűek. Színezetlenek. Vagyis szépiára színezettek. Ilyenek: 

Meg ilyenek:  

Kell erről még bármit mondanom? Úgy gondolom, ez a két bemutató tábla mindent elmond. 

A Rejtő-mesélés Korcsmárossága

Amit, ugye Podmaniczky Ferenc rajzolt. Az ötlet nem volt rossz. Mármint, hogy amikor Rejtő mesél a többi munkaszolgálatosnak, azt valaki más rajzolja meg, méghozzá a Nagy Rejtő Adaptátor stílusában. Csakhogy akkor az lett volna az igazi, ha nem részleteiben hajaznak Korcsmáros stílusára e részek, hanem teljes mértékben olyanok. 

Azonban Podmaniczky sajnos messze nem hozta azt a szintet, amit Németh. A rajzai ugyan nyomokban Korcsmárost tartalmaznak, de se tréfásságában, se dinamikájában, se semmiben nem tudta hozni a nagy előd kézjegyeit. Nagyobb baj, hogy a saját világába se integrálta be a korcsmárosi jegyeket. Leginkább, mert a saját világa, hm, hogyan is fogalmazzak, meglehetősen... naiv.... egyszerű... Nem is tudom, hogyan mondjam. A képek olyanok, mintha egy tehetséges, de minden ízében kiforratlan gyerek rajzolta őket. Aki még sosem hallott perspektíváról, elrendezésről, se semmiről, ami esztétikussá, izgalmassá vagy széppé tehet egy képregényt. A mesélt szöveg tréfás. A baj csak az, hogy a rajzai izzadtságszagúak. Nagyon érződik rajtuk, hogy Podmaniczkynek úgy kellett rajzolni, ahogyan azt Korcsmáros tette, de ő nagyon nem képes úgy rajzolni. 

Kiss Ferenc leírja, hogy ráadásul Podmaniczky ragaszkodott a rajzok ceruzás színezéséhez. Ami csak tetézi a bajt, mert a különben sem jól sikerült rajzoknak még inkább ad valami dilettáns ízt. 

Szerintem mindenki sokkal jobban járt volna, ha ezeket az oldalakat is Németh rajzolja, csak éppen színesben, és nem erőlködnek a korcsmárosi stílus mindenáron beemelésével. 

Az utóbbi négy kép remekül érzékelteti, amiről beszéltem. A felső két kockában látható korcsmárosi alak szemmel láthatón él. Tréfás az arcmimikája, természetesek a mozdulatai. Viszont az alsó képeken egyfelől nincsen központi alak, nincsen szerkezet és üvölt a stílustalanság. S a Korcsmáros alakoknak semmi integritása nincsen a környezetükkel. A két közeg, Korcsmárosé és Podmaniczkyé nem válik homogén egységgé. Mert hogyan lehetne egyneművé a stílus és a stílustalanság? 

Komolyan, igazán szeretni akartam ezt a képregényt, és utálok nagyon kritikus lenni. De mismásolni és hazudni sem szeretek.  

Ahogy a stílustalanság szót leírtam, kíváncsi lettem, vajon milyen a rajzoló stílusa úgy különben? Rákerestem. És nem jöttem rá.

Arra viszont már megint igen, hogy mennyi mindenről nem tudok. Például a Képregénykedvelők Klubja évek óta megjelenő Reprint című folyóiratáról, vagy a Kalóz című magazinról. De legalább eddig nem sóvárogtam legalább ezek után.

Ahány helyen találkoztam Podmaniczky rajzaival, nagyjából annyi stílussal futottam össze. Meg azzal a ténnyel, hogy a magyar képregény klasszikus rajzolói mennyire remek grafikusok voltak. Egy Korcsmáros-, egy Zorád-, egy Sarlós-, egy Sebők-, egy Dargay- egy Fazekas-rajz azonnal azonosítja a szerzőjét.  S nyoma sincsen egyiken sem az esetlegességnek, a verejtéknek. A kompozícióik természetesek, magától értetődők, a mozdulatok egyértelműek és természetesek. S itt hozzáteszem, nem a nosztalgia íratja ezt velem. Németh Győző rajzairól is simán elmondható mindez. 

S ami fő: nem jut eszünkbe róluk senki más rajzoló. Mert a fő döbbenetem az volt a keresgélés közben, hogy rajzstílusban találkoztam szemérmetlen Korcsmáros-, Dargay- és Fazekas-klónnal. Érdekes, hogy Zoráddal, Sarlóssal és Sebőkkel nem. 

A koncepció

A történet középpontjában a munkaszolgálat, és így egyértelműen Rejtő (Reich) Jenő tragikus sorsa, zsidósága áll. S ezzel együtt az akkori politika zavarosságának, ostobaságának, kegyetlenségének a kritikája.

Ami egyfelől teljesen érthető. Mert Rejtő tragédiája, a teljesen értelmetlen halála elválaszthatatlan a származásától és a kortól, a politikai közegtől, amelyben élni kényszerült. Ebben nincsen semmi hiba. 

De mégis volt valami „ne már”-érzésem, amikor olvasás közben felfogtam, hogy honnan nézzük majd Rejtő-életét. S nem értettem a belső ellenkezésemet. Mert tény, hogy ez történt vele, tény, hogy a zsidósága miatt hurcolták el, tény, hogy munkaszolgálatban tűnt el, s mindez csupán azért, mert zsidó volt.  

Először arra gondoltam, a szokásos jött elő, a torkig létem a második világháború témájával, a holokauszt minden vonatkozásával. Mert a csapból is ez folyik. Hitler és a nácik, Auschwitz. Birkenau. Himmler. A zsidóság mindent meghaladó szenvedése. Mintha a szenvedést privilegizálni lehetne a származás alapján, s mintha az egyedülvalóvá tétel valami heroikus maximumot adna a halálnak, a kínnak, az értelmetlenségnek, s nem lenne önmagában felháborító, gyűlöletes az értelmetlenség. Mintha egy náció fájdalma magasabb rendű, magasabb szintű lehetne mint egy másiké. Mintha ugyanaz az emberi szenvedés súlyozható lenne annak alapján, ki volt az anyám és az apám. S mintha ez a gondolkodás nem lenne maga is faji ítéletté. Olyan faji előítéletté, amelyben a magasabbrendűség tudatát a semmihez sem foghatóvá tett szenvedés adja. 

De még csak nem is erről volt szó. Viszont az ellenérzésem akkora volt, hogy letettem a képregényt. Nyilván nem vártam, hogy egy Rejtő-életrajz móka és kacagás, könnyesre röhögés nyomait hagyja bennem. Rejtő életének és korának a felületes ismerete ezt magától értetődőn nem hagyja úgysem. 

Megértem azt is, hogy Rejtő életének a rekonstruálása meglehetős nehézségekbe ütközik. Ahogyan azt is, hogy egy történet elmeséléshez kell egy külső keret, amelyet a mondanivaló határoz meg. De a keret nem lehet maga a cél, csupán az eszköz. Ez esetben az az érzésem támadt, hogy az egyébként, szükség hozta remek keret (Rejtő a munkaszoláglat során mesél epizódoka az életéből, s ezeket az epizódokat egy másik rajzoló jeleníti meg) egyben meg is határozta, mi lehet a történet végső kicsengése. S csak az. 

Ami felveti a kérdést, miről szól egy emberi élet? Miről szólt eddig a te életed, s miről az enyém? Ha életrajzot csinálnának belőle, mi lenne a fő mondanivaló, amit a készítők kiemelnének? Például az enyémből a gyerek- és kamaszkorom lenne a fő mondanivaló, édesanyám nagyon korai, édesapám későbbi, de ugyanúgy korai halála? Az, hogyan élte túl a hétéves, kulcsossá vált gyerek legbelül a halálukat? 

Sokat gondoltam rád, sok erőt adtál, Moha, nem is gondolod!

Éééén? Mikor? Mivel?

Amikor korán elvesztettem valakit, akkor mindig előttem volt ahogy kicsi gyerekként elmesélted, hogy nincs anyukád. És tényleg kicsik voltunk. És én a máig napig nem tudok azzal megbirkózni, hogy nincs anyu, nincs apu.

(Két nappal ezelőtti beszélgetés egy általános iskolai osztálytársnőmmel)

S persze, hogy az! Bakos Zoltán egykor fotográfus volt, 

majd a médiához kerültem, MTM kommunikáció, Mindent vagy semmit!, Zsákbamacska, stb. Ezekben a műsorokban dolgoztam, és benne voltam a főnökségben. Aztán a TV2-ben operatív igazgató lettem, majd onnan átmentem az igazgató tanácshoz. A Big Brother kezdetekor szűnt meg ez a státuszom, akkor lettem az igazgató tanács tanácsadója. Majd onnan a Magyar Távirati Iroda elnökének lettem a tanácsadója. Ezután a Magyar Televízióban voltam elnöki tanácsadó, majd később a hírigazgató tanácsadója, aztán leléptem....

Interjú a Hit Rádió Gyújtópont című műsorában 

Mivel ezt tisztáztuk, kezdjük a könyvnek és a tartalmának a mérlegelését! 

Bakos Zoltán nem lacafacázik, már a borító arcba kiáltja a tartalmat: a liberalizmus médiában betöltött szerepéről, kritikájáról lesz szó. Ennek hátterén nagyon fontos a fenti interjú-idézet: Bakos nem outsider, belülről látta azt, amiről beszél. 

Liberalizmus, média. Két, kéz a kézben járó, gigantikus téma. Mára szerencsére magyar nyelven is egyre nagyobb és bátrabb kritikai irodalommal. Szerencsére, mondom, mert magam is úgy jártam, ahogyan a mondás tartja: 

Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, 

aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.

(Winston Churchill)

S azért is jó hír, hogy bővül és bővül a téma magyar nyelvű irodalma, mert a liberalizmus térhódítása valami elképesztő. S ez az elképesztő, diktatúrává fajuló térhódítás jobbára éppen a médiának köszönhető. 

Engem a módszereken kívül mindig az érdekelt legjobban, vajon mi a célja, mire akar kifutni mindez? E könyvvel kapcsolatban: miért akarja a médián keresztül tönkre tenni a demokráciát a liberalizmus? S a tönkretétel után hogyan szándékozik létezni? S egyáltalán: ki az a liberalizmus, aki a szálakat a kezében tartja és a világ nevű marionettet mozgatja? S mi célból teszi ezt? 

A MONDANIVALÓ

A liberalizmus vezette média hazudik, nem csupán bemutat, hanem tudatosan befolyásol, a műsoraival aláássa az erkölcsöt, a hitet, a társadalom általánosan vallott nézeteit, új tanaival semlegesíteni, megszüntetni akarja mindazt, amire a nyugati kultúra épül. Még rosszabb, ahogy Bernard Goldberg (aki huszonnyolc évig dolgozott a CBS-nél) fogalmazza meg a Médiahazugságok című könyvében: a mai liberális média nem bemutat, hanem teljesen nyilvánvalón, politikát csinál.  

Elutasítja Istent, a nemzetet, a család hagyományos értelmezését, relativizálja a bűnt, az erkölcsöt, kiforgatja a nyelvet, a szavak jelentését (Orwell: újbeszél).Ennek érdekében magától értetődőn kétkulacsos, részre hajló és így hazug. Úgy általában is, de a médiában különösen. 

S a könyv a média világszintű liberális túlsúlyáról beszél, s arról, hogy e túlsúlyban levő liberális média hazudik, torzít, elfogult, és bemutatás helyett diktál és követel. Függetlenül attól, mások, a társadalom akarja-e egyáltalán, amit ő akar. Nem kérdez, mert meg van arról győződve, hogy nincs is semmiféle kérdés. Igaza van és pont. Mindaz, ami nem zeng együtt vele, elhajlás, ostobaság és irtandó. Vagyis megint egy kisebbség diktátumai uralkodnak a tömegen. Ezáltal a demokrácia aláásásáról már nem is kell szót ejteni. 

S véresen bünteti azokat, akik nem állnak be a sorba: ők bizony nem kapnak rétest estére, legyen szó akár egyénekről, akár országokról. 

Nagyon érdekes, izgalmasak a felvetések. Ami azonban még izgalmasabb, hogy Bakos, ha nagyon mélyre nem is megy, hogyan lehetséges ez, de párhuzamot von a média, a mögötte álló liberális elgondolás valamint a kommunizmus és a nácizmus között. A párhuzam a felkészületlenek minimum meghökkentő. Mert, gondolj bele, arról van szó, hogy a módszer nem is változott gyökeresen, csak a smink egészen más. Gondolj csak arra, hogy a volt állampárt fenntartói melyik oldalon landoltak a rendszerváltás után! S akkor vajon változott-e bennük bármi lényegi a landolás előtt/után? (Az alapvető kérdés tulajdonképpen az, miért, hogyan landolhattak sértetlenül, ép bőrrel egy diktatúra fenntartói és kiszolgálói a demokráciában?)

S persze a kérdés megint felmerül: ha ugyanaz a módszer, kik azok, akik akkor is alkalmazták, és alkalmazzák ma is? Nem csupán a hazai viszonyokra gondolok, hiszen mind Bakos, mind Goldberg rámutat, hogy a módszer nemzetközi. Vagy csupán véletlen egybeesésről lenne szó? A dolgok belső logikájából fakad hogyan kell a tömegeket hülyíteni és meghülyíteni, és erre a művelt nyugat minden egyes országában rádöbbentek a liberálisok? Vagy inkább arról van szó, hogy a hatalomátvétel tudatos, tervezett, irányított és kézben tartott? 

Még nem sikerült felfognom és logikai láncra fűznöm, vajon Európa urainak miért érdeke kiherélni, legyengíteni, elerőtleníteni a saját kontinensüket? Ha feltételezem a háttérhatalom létezését, akkor pláne nem áll össze a kép. Különösen, ha azt feltételezem, hogy a háttérhatalom zsidó kézben van. Vajon érdekükben állna a saját területükre, minden immunitását elvesztett országaikba muszlim tömegeket szabadítani önnön nyakukra és fajukra? Van valami titkos tervük, módszerük arra, hogy mindvégig a kezükben tarthassák az eseményeket? Egy muszlim hatalomátvétel után is? 

Bakos a kérdésfelvetésig sem jut el. Talán nem akar ilyen messzire menni. Talán csak működési mechanizmusokra akar rámutatni, nem azok működtetőire. Kezdetnek elég nagy falat az első is.

Az a fiú, ott a Tienanmen téren, egyedül, szemben a tankokkal... Ahogy Cseh Tamás megénekelte: 

Százezer hazugságot hegedül a sok ravasz
De te, kamasz, állsz tényeknek elé
Te kicsi Tiennamen tavasz

A cél tehát, amit a szerző kitűz maga elé, nem csekélység. Kérdés, sikerül-e elérnie? Egyáltalán a közelébe tud-e jutni? 

Egyelőre még ki se nyissuk a kötetet, ragadjunk le a borítónál!

 A KÖNYV BORÍTÓJA NÉMILEG ELHIBÁZOTT, 

mert némileg ellene mond a címnek és alcímnek. Ha lényegileg nem is.

A címek egyébként telitalálatok. Lényegre törők és remekül rámutatnak a könyv tartalmára. Amely, jelzem előre, majdnem tökéletesen meg is felel a címeknek. A kötet címe, ugyebár: Szemben a társadalommal. Az alcíme pedig: Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?.

Mindkét cím azt sugallja, hogy van egy kisebbség, amely a többséggel szembe menve diktál. Terrorizál. Vagyis erőszakos eszközökkel rákényszeríti az akaratát a többségre. 

A borítón Jeff Widener legendás fotója áll, amelyet "89 júniusában vett lencsevégre Pekingben a Tienanmen téren. Egy fiatalember áll szemben a tankokkal, a kezében bevásárló szatyor. Ikonikus. (A tankok megpróbálták kikerülni, de a fiatalember együtt mozgott velük. Majd felmászott az egyikre és beszélgetett a benne ülőkkel. A mai napig nem tudni, ki volt ő, és mi lett vele. Csak erősen sejthető.)

Pekingben a kommunista vezetés állt szemben a tüntetőkkel. Vagy a tüntetők a kommunista vezetéssel. Ha diktatúra, akkor a kisebbség a többséggel. Vagyis ebben az esetben a kommunizmus, illetve a liberalizmus a kisebbség. Ha a mindennapi életet nézem, akkor úgy tűnik, a liberalizmus mindent vitt. Ugyanúgy, ahogyan a kommunizmus hetven éve alatt, amikor a kommunizmus vitt mindent. Ők váltak többséggé. 

Ám belegondolva, akkor is, most is egy kisebbség erőltette rá az akaratát a többségre az élet minden területén. Az erőltetés hatására ugyan a kisebbség eszméi, elvei válnak ugyan uralkodóvá a mindennapokban is. De ez csak a kényszer hatása, nem a társadalom lényegi, sejtszintű átalakulása. Nem belső változás, csak külső kényszer. Akkor is, ha mindent áthat, ha a hatására meg is változik az egész élet. 

Csakhogy a borító, bár lényegileg azt ábrázolja, hogyan áll szemben a társadalom a hatalmas erejű kisebbséggel, a borítón mégis az egy szem fiú a többséggel: egy ember a több tankkal. Nem kérdés, kinél van az erő és a hatalom. 

Vagyis lényegileg mondanivalójában jó a borító, de a cím szavainak csak némi absztrahációval feleltethető meg. 

A kép alján elhelyezett magyar trikolor végképp értelmezhetetlen. Talán arra akar utalni, hogy a magyar viszonyokról fogunk olvasni, de ez meg szimplán nem igaz, mert nem csak a magyar viszonyokról ír Bakos úr. 

A KÖNYV CÉLJA ÉS MÓDSZERE

egyértelmű. Felhívni a figyelmet arra, amit a címei állítanak: egy kisebbség ránk erőltet valamit, ami nem a lényegünk, ami a valósággal, az igazsággal még köszönőviszonyban is alig van. 

Nem tudom pontosan 2020 melyik hónapjában került a polcokra a kötet. A könyvtári példány, ami nálam van, olvasatlan volt, amikor kihoztam. Legalábbis nagyon úgy tűnt, sajnos én vagyok az első kölcsönzője. 

A moly.hu-n senki nem olvasta még. Ez túlzottan nem is lepett meg, az ilyesmi témák nem tartoznak az ottani felhasználók fő profiljába, más az oldal célközönségének az érdeklődése és az ideológiai pozicionálása.

De jár az agyam, vajon eljut-e ez a könyv azokhoz, akiknek nem tudják mindazt, amit elmond? Vajon hány ember veszi a kezébe azok közül, akik nem is sejtik, mit művel a liberális elvek által működtetett, antidemokratikus média? S érdekli-e őket egyáltalán annyira, hogy a kezükbe vegyenek és elolvassanak erről háromszázhúsz oldalt? 

Ezek a kérdések a könyv lényegére mutatnak rá. Illetve a szerző választott módszerére, amellyel ezt a lényeget át akarja adni. 

Eléggé le tudom egyszerűsíteni a mondandóm: egy praktikákkal, elkábított, bedrogozott, megvezetett, agymosott tömeget elvek szép leírásával, általánosságok és százalékos statisztikák sulykolásával nem lehet észhez- és megtéríteni. 

Bakos Zoltán könyve, bár teljesen és tökéletesen igazat mond, de összességében mégis túl általános. Némileg igaztalan vagyok. Az utóbbi mondat leírása után kinyitottam a könyvet, és már az első oldalakon számokat, statisztikai adatokat látok. Olvasás közben mégis az volt az érzésem, úgy a harmadáig jobbára csak általánosságokkal találkozom. Aztán már nem volt ez az érzésem. De összbenyomásként az maradt bennem, hogy szerencsésebb lett volna a bemutatott machinációkat sokkal több konkrétumhoz, névhez és eseményhez kötni. Színesebbé tenni a mondanivalót. Cölöpöket, kapaszkodókat elhelyezni a szövegben. Sokkal többet. 

Mert nem biztos, hogy a mindennapokban az olvasó eljut az általánostól a konkrétumig. Ha tévét néz, adja Isten, újságot olvas egyáltalán nem garantálható, hogy felismeri, mikor van agymosva és manipulálva.

Ennek a sok oldalnak, gondolom, nem az az elsődleges célja, hogy konzervatív oldalról olvasgassuk, és állunkat vakargatva össze-összebólogassunk, hogy nocsak csakugyan. Mi már úgyis tudjuk, amit tudunk. (Optimista vagyok?) Minket nem kell már megtéríteni. 

Akiket meg kell, azoknak viszont tények, konkrétumok, nevek, esetek nélkül mindez teljesen érdektelen, unalmas. 

Mire gondolok? Csak egyetlen példával: a szerző beszél arról, a műsorvezetők viselkedése önmagában értékítéletet mutat, segít érzelmileg rávezetni a nézőt, ki az, akivel egyet kell értenie, ki az, akit el kell utasítania. Függetlenül attól, amit mond. Ezt el lehet mondani így is. Meg úgyis, ahogyan aztán Bakos kiegészíti: tessenek csak megfigyelni Kálmán Olgát! Hogy milyen készségesen mutatja őt a kamera, amikor interjúalanyai olyat találnak mondani, ami a szerkesztőség által inkrimináltnak talált tartalom. Ez már kapaszkodó. A színes, harsány, pergő képekhez szokott, olvasni amúgy sem nagyon akaró, megtérítendő tömegek számára ebben már van valami érdekes. A média módszereit nem annyira ismerő megtérteknek pedig ott a konkrétum, hogyan dolgozik az ördög. 

De sajnos még itt sem olvashattunk konkrét példáról, hogy amikor az X-én vetített műsorban Y azt találta mondani, hogy Z, hogyan is reagált Kálmán Olga. De legalább közelebb jutottunk a konkrétumokhoz. 

A SZERKEZET

A fejezetcímek csuda érdekesek. Csakhogy nem tűnt úgy, hogy a fejezetek tartalma, teljesen lefedné a fejezetcímeket. Mi több: ha áttekintem a fejezetcímeket, képtelen vagyok meglátni a könyv felépítését, szerkezetét. 

Ezért hiába ír Bakos érdekesen, hiába mond csuda érdekes dolgokat, hiába mutat rá a vérlázító manipulációkra, valahogy nem lett az az érzésem, hogy a felismeréseit, tényeit fel tudom fűzni egy logikai láncra. Emiatt olyan a könyv, mint valami ideológiai leleplező esztrádműsor. Vagyis nem azzal van a baj, amit mond, azzal dehogy van, hanem azzal, ahogyan mondja. 

S így hiába olvasmányos a kötet, hiába mond igazat, nagy eséllyel pusztába kiáltott szó marad, amit mond. 

APRÓSÁG

A szerző hazai pártvonzalma nem kerül véka alá. Már csak azért is, mert a hazai liberálisok működésének a bármilyen bemutatása lehetetlen anélkül, hogy a kormánypárt és a vezetője szóba ne kerüljön. Nincs ezzel semmi baj. Mert miért is kellene egy normálisan működő demokráciában eltitkolni a pártszimpátiát? 

A személyes, eléggé el nem ítélhető véleményem meglehetősen pragmatikussá vált. Vannak kényszerpályák, amit egy kormány sem kerülhet ki. Vannak lehetőségek, amelyeket egyik hagy ki. A végső kérdés mára nagyjából az maradt, ki az, aki többet csepegtet? Ebben kétségtelenül a kormánypárt a jobb. Lehet forintosítva kritizálni a mértéket, de hogy ők jönnek ki ebből jobban az kétségtelen. 

Bakos Zoltán egyértelműen Fidesz-párti. Nekem úgy tűnik, meggyőződésből. Minden gond nélkül elfogadom.

Amin azonban némileg fennakadtam: a médiamódszerek taglalása során úgy tűnt, mintha a politika oldaláról csak a liberálisok, a baloldaliak élnének megkérdőjelezhető eszközökkel. Miközben jobboldalinak, ezáltal konzervatívnak vallom magamat (bár manapság a normális értékeket vallók már automatikusan a szélsőjobban találhatják magukat), a Fidesz hivatalos tömegkommunikációja számomra legalább annyira kiakasztó mint a baloldalé. S pontosan azért kiakasztó, mert ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amiket a média: egyszerűsít, torzít, démonizál. Elég csak a koronavírusra és a folyományaira gondolni.

De e könyv szerzője erről nem akar tudni. Viszont sajnos ezáltal némileg maga is kétkulacsossá válik. Bár a könyve mondanivalója nem sérül, élvezeti értéke nem csökken és a mondanivalója nem devalválódik.

Kárpátia Stúdió, 2020, 320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374562

7/10

2022 február dereka. No, kaptunk fizetésemelést. Immár csak negyvenezer forinttal vagyunk lemaradva a szakmai átlagától. Ha nem lenne olyan a közvetlen vezetésünk, a hangulat és a munkakörülmények, amilyenek...De ami sokkal fontosabb, ma megyünk első ízben unokadögönyözőbe. Pár nappal öregebb csöppem egy hónapnál. 
Reggel van, Santana-t hallgatok, a 2021-es „Blessing and MIracles” albumot. 

Kicsodák a hol vagyunk?

Ugorgyunk a közepébe: ahogy a bejegyzés alcímében is írtam, mintegy műfajmeghatározásnak, ez a huszáros sztori alternatív mesetörténelmi hungarofantasy. De tényleg! 

A főszereplője valóban huszár. Ugyan az még nem derült ki a számomra, hogy miért az utolsó előtti, de még ez is jól hangzik. A huszárunk a Csillagszemű névre hallgat. Itt máris tetten érhetjük a műfaji kutyulódást. A huszár történelmi, méghozzá magyar történelmi figura. A Csillagszemű meg magyar népmesei. Vagyis a történelem és a népmese máris kavarodik. Jó jel! S itt még nincsen vége!

A humor máris szemen csap: Csillagszeműnk, lásd, hogyan csillagszemű! Egyébként van tisztességes neve is: Rózsafalvi Áron. 

Nem ám a ragyogó tekintete miatt, hanem mert fogyatékos a fél szemére! Most mondd! S az ilyen-olyan csavarok itt még nem érnek ám véget!

A képregény szerzői konkrét történelmi időbe, földrajzi térbe helyezik a cselekményt. 1918 januárjában vagyunk, Temesvár közelében. S innentől semmi sem valóságos.

Mert itt '18 januárjában az történik, hogy a híres fekete huszárok, a boszorkányvadászok egy eltűnt huszárszázad felkutatásán ügyködnek. Ja, de figyeld, mivel közlekednek ezek a fekete huszárok!

Ha jól nézed a képet, akkor lásd az arányokat! Bal oldalt van egy házsarok. Vagyis egy ilyen közlekedő micsoda nagyjából ház nagyságú. És ebből van öt! 

A fekete huszárok, hamarost kiderül, mindenféle földöntúli rettenetek ellen küzdenek. Nem annyira a Monarchia ellenségei ellen, igencsak másféle rettenetek ellen. Apró utalásokból kiderül, a fekete huszárokat ismerik és félik hadsereg szerte. Olyasfajta csapat ők, mint a TEK-esek a rendőrségen belül: speciális akciócsapat, ugyancsak speciális feladatokra. 

S itt az ideje, hogy felfigyeljünk némi anakronizmusra. Huszárok. Háznyi tankok. Kardok. Géppisztolyszerűségek. Lovak. Akik néha beszélnek. Mindez olyan ügyesen adagolva, hogy fel sem tűnik, a valós történelemben mi nem fér össze mivel.

Vagyis egy alternatív valóságban vagyunk. Nem népmesei világban, mert ahhoz meg nagyon realisztikusak a figurák és az eszközök. Sokkal inkább egy alternatív történelem alternatív népmesei világába csöppentünk. Az ember itt kezdi nyalogatni a száját, olyan ínycsiklandó az elé helyezett menü. 

S akkor micsodák is az ellenfelek?

Igen, teljesen jogos a kérdés! Mert oksa, teljesen kellemes a borzongás, amikor Csillagszemű bemegy a tök üres faluba, sehol senki, csak az üres házak, a rohadt hideg, meg a tény, hogy eltűnt egy század, illetve immár egy komplett falu is. 

Csak lassan áll össze a kép, miről is van szó. Ha népmese, kezded sejteni, hová lett a század, meg a falu? Biza, jól okoskodsz, ebben a faluban tanyázott le a Kisgömböc. Rettenet! De ez nem olyan ártatlan rettenet, ahogy akkor képzeltem, amikor réges-régen olvastam a népmesét, hanem egy amorf, igen ocsmány féreg, valahol Jabba és az Alien, egy vödör veres takony meg egy kifordult agyvelő fantázia-turmixja. Ne félj, annyira nem undi a rajz, ahogy az utóbbi mondat után gondolod. 

Vagyis néhány igen ügyes húzással simán horrorrá válik a Kisgömböc. Ha nem vagy képben, mi a csuda is az alap népmese, rögvest segítek! (egyébként ez is egy olyan népmese, amit soha nem értettem. Majd Szerelmetesfeleségtársam hátha megmagyarázza, ő végzett meseterápiás tanfolyást!) 

A fél történetben (mondtam, hogy másfél történet van a könyvben?) pedig a híres Hétszünyű Kapanyányimonyók az ellen. De ő csak egy rajzon jelenik meg, valójában nincsen is vele küzdelme. Ha érdekel, mi a csuda is ez az irtó fura név, klattyolj ide a levezetéshez. Ha nincs kedved pluszban olvasgatni, akkor nagyon röviden: egy irdatlan méretű nemiszervvel rendelkező ördögfi. 

Tehát nem csupán a Csillagszemű miatt, de e két förmedvény végett is látszik, hogy Az utolsó előtti huszár szerzői csuda izgalmas adaptáció fogtak: a magyar népmeséket pakolgatják horrorba és alternatív történelembe. Pazar konstrukció, nem nehéz belátni! 

Mitől rendezői a változat?

Az utolsó előtti huszár több változatban jelent meg. Nem sorolgatom, mifélékben, mi szem-szájnak ingere a választék. Én a Rendezői változatot olvastam. Ami tele van extrákkal. Ha jól vettem ki, a normál verzióban nincsen benne a Hétszünyű történettöredéke. Sem. Meg a rajzok készítésének a technológia kukucskálása sem. 

Meg a borítótervek sem. Meg egy csomó minden sem. Például az a kis novellaszerűség sem, ami nem is sikerült jól, meg nagyon hosszú is, meg különben is, képregényt akartam nézegetni, nem oldalakat olvasgatni. Szóval valóban van extra a kötetben, bőségesen. 

Nem akarok hivatalból fanyalogni, de nekem az arányokkal azért van bajom. Mármint a törzsanyag és az extrák arányával. Vagy csak szeretem a megszokott dolgokat. A megszokott ez esetben azt jelenti, hogy a törzsanyag sok, az extra maximum a kötet harmada. Mindenhol máshol. Itt a többi kiadáshoz képest a kötet kétharmada az. Bár érdekes a tartalom (a novellaszerűség kivételével), de ennyire nem. 

Ezáltal viszont kicsit olyan érzésem lett, hogy a viszonylag rövid, Gömböcös Hamm bekaplak! csak egyfajta, bár kétségtelenül zseniálisra sikeredett sample. Ez a kiadvány pedig nem a történet első része, hanem a későbbiek nagyon jól sikerült promóciós anyaga. 

Akkor mi merre hány méter?

Hogy-hogy mi merre? Egyértelmű voltam, nem figyelsz? Zseniális az alapötlet, pöpec a kidolgozás ötletesek, egyéniek a karakterek. Jöhet a folytatás, de izibe! Ami viszont legyen már egy teljes történet, a teremtésit neki! Nagyon drukkolok az alkotóknak! 

Holló Hegy, Kaposvár, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150089430

9/10

2022 februárjának az a nevezetes része, amikor is a hétvégén végre kézbe foghatom majd kicsi unokámat! Meg az a rész, amikor most nem érzem magamat igazán jól a bőrömben és tanácstalan vagyok. Pedig ilyen már csuda régen volt.  

A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.

Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)  

Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később. 

HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE

nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.

A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.

Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.

Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.

* spangli, marihuánás cigi

Forrás

Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.

Forrás

A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE

impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. 

A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. 

A TARTALOM

Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?

Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt. 

Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz. 

Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) 

Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket. 

Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya... 

Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.

Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei  és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.

S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) 

S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető. 

S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál. 

Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj. 

Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384

8/10

2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben. 

J. Goldenlane magyar. Ahogy P. Howard is. Meg ahogyan Vavyan Fable is. Jelenleg az utóbbi a jobb példa. Nem csupán azért, mert P. Rejtővel szemben ő is kortárs, akár Goldenlane, hanem azért, mert ő is nő. A „J” ugyanis Jane. Jane Goldenlane a személyi igazolványa szerint Goldman Júlia az íróhölgy neve. 

1974-ben született, eddig tizennégy könyve jelent meg. Fantasy és sci-fi mindahány, habár ő maga nem szereti a műfaji besorolásokat. Habár azok ettől még léteznek, és jobbára érvényesek. 

A moly.hu-n a könyvei értékelési arányában a 85% a legrosszabb, 94% a legjobb. Vagyis kedveltek a könyvei. Az olvasottságuk eltérő, 14–192 olvasójuk akadt. Ez azért nem egy rossz arány a Molyon. A 14 igen, de a 192 nem. Vannak könyvek, ó, mennyi, amit senkisem olvasott. 

JG és MZ

Na, ezt hogyan is fogalmazzam meg?

Van egy számomra nehezen meghatározható könyvkategória. A tudatomban azok a könyvek tartoznak ide, amelyek egyfajta szubkultúrát képviselnek. De nem önmagukban, hiszen a fantasy nem szubkultúra, sokkal inkább a szerzők és a kiadóik viszonylagos ismeretlensége miatt.

Mondjak példákat, kikre gondolok? Ilyen szerző például Raana Raas vagy Tarja Kauppinnen, Akiket valószínűleg nem túl sokan ismernek. (Ám akik megérdemelnék a nagyobb ismertséget.) A nem túl nagy ismertség viszont azt jelenti, hogy akik ismerik a műveiket, azok teljesen kapituláltak az íráskészségük előtt. (Csak halkan teszem hozzá, hogy Raana Raas alias Görgey Etelka Csodaidők című, négy részes sorozatával magam is így jártam. Világszínvonalú sci-fi, cizellált részletességgel kidolgozott társadalommal, remek cselekménnyel, alakokkal, családi drámákkal, ahogy kell.) 

Az ilyen szerzőkkel szemben van bennem valami előítélet. Nem pozitív. Az az érzésem, hogy a táboruk azért csillagozza felfelé a könyveiket, mert tagok a moly.hu-n ők is, vagyis mintegy havert szapul, aki kritizál, és milyen jó már egy íróval jóban lenni! 

De ez csak az én teljesen alátámasztatlan és kikutattalan prekoncepcióm. Már csak azért is ostoba, mert ahogy mondtam, Görgey Etelka könyvei valóban igazán remekek. (Kauppinnent még nem olvastam.) 

Ebbe a csoportba soroltam magamban J. Goldenlane-t is. A többiekkel ellentétben neki volt/van kiadója. Olyan kiadó, amely nem magánkiadásokat preferál, és nem is csupán az adott író könyveit adja ki. Bár lehet, hogy volt köze a kiadóhoz azon túl is, hogy a szerzőjük volt. Nem, nem úgy gondolom, hanem üzleti szempontból. Komplikáltan fogalmazok: lehet, hogy maga is tettestárs a Beholdernél, amely kezdetben kiadta a könyveit... De nem, mégsem! Most ugrott be, hogy házalt az írásával. Történetesen éppen ezzel a könyvvel. Éppen a Beholdernél járt a kézirat. Ott hevert olvasatlanul. Míg egy este vagy sötét délután áramszünet lett a kiadóban. A szerkesztő unalmában felvette az Isteni balhé kéziratát, hogy csináljon valamit és olvasni kezdte. Gondolom, gyertyafénynél. És nem tudta letenni. Ezért kiadta, majd sorban a többi Goldenlane-könyvet is. Mostanság a Delta Vision a hölgy kiadója, amely nem csupán az új írásait jelenteti meg, de sorra kiadja a régi könyveket is. 

A lényeg: J. Goldenlane is levett a lábamról, ahogy Görgey Etelka is. Nem, nem úgy... Eh! 

A könyv azért is jó, mert ügyesek az alappanelei

Az alapszitu unalomig ismert. Csak éppen nem lehet megunni. Végy két teljesen eltérő karakterű embert, zárd össze őket valahol, valamilyen élethelyzetben, ahol nem tudnak egymástól elszakadni, amelyben kénytelenek együtt lenni, tán együtt is kell működniük.. Ha tréfásra veszed, végigröhögöd, ha tragikusra végig elképeded, műfajától függőn. Tuti nyerő alaphelyzet. Függetlenül attól, hol, milyen körülmények között játszódik a sztori. Ezek a filmek jutottak eszembe: A vadon foglyai, Hat nap, hét éjszaka, Négybalkezes, Pofa be!, Női szervek, és  a sor bőven folytatható. Ezeken a címeken nem kellett gondolkodnom.

Egyszóval az alaphelyzet az Isteni balhéban nem spanyolviasz: adva van egy fegyelmezett, a rendje szabályai szerint élő nagyon lovag, meg egy nagyszájú, fegyelmezetlen, hazudós utcakölyök lányka, akiket a nagyon lovag istene összezár egy halálos küldetés teljesítésére. A szópárbaj folyamatos, a lányka nehezen viselhető, a nagyon lovag permanensen a megmentő pesztra szerepében találja magát, és persze egyikük férfi, a másik nőkezdemény...

A történet poénjai jobbára a lányka, a neve Thani beszólásaiból fakadnak, aki állandóan csicsereg, fűnek-fának beszól, kötözködik, nem mérlegel, és pillanatok alatt képes mindent összekuszálni.

A küldetés sem spanyolviasz, már a borító árulkodik róla: le kell győzni a csúnya sárkányt. Amihez persze el kell jutni, meg haza is kellene onnan jönni, már persze, ha összejön a győzelem.

Itt nem is sorolom a viszonyítási pontokat. Tény, hogy a sárkány-motívum önmagában félsiker. Akármilyen is a sárkány. 

Aztán persze meg lehet sózni, borsozni a cselekményt a nagyon lovag családi problémáival is: apuka olyasféle, akár a Trónok harcában Tywin Lannister, akit mindenki fél, de senki sem szeret, és nagyon lovag fiacskával van valami antagonisztikus konfliktusa, de odáig ám, hogy apu annyira vacak apu, hogy gyerekét is megölné, ha az a nagyon lovag. 

– És milyen gyakran szoktál igazat mondani?
– Ó, izé, napjában többször is! – biztosítom, teljesen őszintén, bár kissé talán zavartan.

A könyv jó, mert az író nyelvezete, stílusa, a könyv szerkezete

remek- Mint később meglátod, ez nem jelenti azt, hogy hibátlan, amit olvasunk. De azt mindenképpen, hogy nyoma sincsen a prózájában az elsőkönyvesek sutaságának. Nincsen egy rossz párbeszéd, nincsen felesleges oldal, a könyv letehetetlen, igen, vécén, vonaton, buszon, kádban, főzés közben, alvás előtt, alvás után...

A szöveg nem irodalmi szöveg a magas kultúra értelmében, de nem is annak készült. Még imitálni sem akarja. Ez egy vidám kalandregény. J. Goldenlane deklaráltan szórakoztatni akar. 

Nem tudom, igaza van-e Gionnak. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy vélem, az égvilágon semmi baj nincsen azzal, ha egy könyv, egy film csupán szórakoztató. Csak tegye színvonalasan! Azért is gondolom ezt, mert Vörösmarty kérdése:

Ment-e a könyvek által a világ elébb?

semmit sem veszített az aktualitásából. Ha körülnézünk, ha önmagunkba tekintünk, jobbára azt kell mondanunk, hogy olvasni nagyon jó, de a legtöbb olvasmányunk voltaképpen szórakozás. Mármint, ami nem munka. Ami pedig nem az, azt megette a fene! Hiszen, ha nem szórakoztat, nem gyönyörködtet, akkor az nem is fog igazán megérinteni. Ami persze nem biztos, hogy fordítva nem ugyanígy történhet: vagyis lehet, hogy akkor sem érint meg igazán, ha szórakoztat és gyönyörködtet. Mondom, Vörösmarty kérdése teljesen aktuális. 

Goldenlane nem fog életeket megváltoztatni, eszébe sincsen a spanyol viaszon gondolkodni, nem ő a bölcsesség kútforrása, és életvezetési tanácsokért sem érdemes kuncsorogni nála. Amit érdemes vele tenni: olvasni kell, mert szórakoztató. Nem több. 

S mielőtt kifelejtem: igen, valóban, mosolygósan szórakoztató. Mindenhol azt olvasom, ajánlókban, véleményekben, értékelésekben, hogy fetrengve röhögős. Nem, nem az. (Vagy nincsen humorérzékem. Szerintem van.) Még csak nem is kuncogós. Nyugodtan lehet a BKK járművein olvasni. Én csak hébe-hóba mosolyogtam rajta. De az egész olyan kis derűs, ez kétségtelen. 

Még valami, ami látszólag apróság, de nekem nagyon tetsző megoldás volt: a könyv cselekményvezetésének a szerkezete. Ami következőképpen történik. Thani és Q felváltva mesélnek. Előbb az egyik, majd a másik, majd újra az egyik, újra a másik, és így tovább. De nem pusztán arról van szó, hogy az egyik elmondja, ami vele történt, a másik meg ami ővele, mert egy kis csavarintás van a dologban. A következőképpen: Thani elmondja, ami vele történt. Majd Q bekapcsolódik és Thani történetének a végétől kezd mesélni, úgy, hogy amit mond megmagyarázza, kiegészíti Thani történetét. Amikor Thani visszaveszi a szót, ugyanígy tesz. A közösen elmondott részeket az, aki másodszor mondja, nem szószátyárkodja el, szinte csak összefoglalja. Valahogy így hogy érthető legyen. 

A könyv azonban nem annyira jó, mert...  És most lehet sorolni. 

  1.  
Azt mondtam, hogy a poénok kivétel nélkül abból fakadnak, hogy Thani beszól mindenkinek. Ez idáig igaz. A baj csak az, hogy miközben beszól, aközben a nyelvhasználatával ki is szól a történetből. Mert Thani messze nem a középkorban fogalmaz. A szófordulatai egészen konkrétan teljesen maiak. Értem én, hogy ez nem történelmi regény, hanem fantasy, tehát ebben az értelemben az abban használt beszédmódnak nem kell kötődnie adott történelmi korhoz, csakhogy a beszédmód, amit Thani használ, konkrétan a XX–XXI. századi kamasz-szlenghez kötődik. Ami még mindig nem lenne baj, ha a történet egyéb pontjain is kikacsintana a fantasy-klisék korából, de nem tesz ilyet. 

[Thani könyvet olvas]
Hallottál már olyat, hogy „szívének minden rezdülésével óhajtván”? Azt hiszem, azt jelenti, hogy az illető izomból bukik rá. Vagy, hogy „szerényebb képességekkel megáldott', ami annyit tesz, hogy balfasz.

*

…avagy feminizmus ide vagy oda, néha kell egy fickó.

  2.  
Aztán hiányérzetem volt amiatt is, hogy huzatos a történet, Goldenlane asszony nyitva felejtett itt-ott ajtót, ablakot. Vannak utalások, vannak történések, amelyek nem kapnak értelmet, legalábbis kétséges az értelmük, és nem kapnak befejezést. Ha zavar, három bekezedéssel alább folytasd az olvasást, mert két ilyet most elspoilerezek.

SPÓÓÓJLER
Az első, hogy egy városban egy idős koldus Mae-nek, vagyis a tiszteletre méltó asszonyok előnevén szólítja Thanit, a porbafingó korú tolvajlányt. Egy rendes csavart vár erre az ember, valami olyasfélét, hogy Thani tulajdonképpen varázslócsemete, vagy valami hasonló, de aztán nem lesz magyarázata az öreg próféciájának. Hacsak az nem, hogy a nagyon lovag (álljon már itt a neve, és igen, ilyen fura: Q al Aquim-nek hívják) idővel viszonozza Thani egyre egyértelműbb vonzódását. Csak az meg teljesen adja magát a találkozásuktól fogva. 

A sárkány a harc során kifekszik. Aztán még rápislog Thanira. Utoljára. Gondolná az ember. Mert aztán kiderül, hogy persze, ha agyveleje kifolyt, az éppen annyira tuti halálok, mintha levágták volna a fejét (egyfejű, akár Süsü, csak nem olyan jóindulatú, jámbor). Azonban ha nem így múlandott el, akkor ha időbe kerül is, de olyan akár a Terminátor, képes önmagában, önmagától regenerálódni. Márpedig nem így múlandott el, Thani a kifolyt agyvelőt csak hazudta, mert nagyságrendekkel látványosabbnak gondolta mint a sima, utolsó pislantást. Aztán különös hangsúlyt kap, hogy a rusnya férge csak az előbbi módokon (agyvelő, fej le) nyilvánítható döglöttnek. Meg az is, hogy Q-nak támadnak kétségei, hogy vajon mi is történt valójában a sárkány barlangjában (mert ő addig már elájult a harc és egy barlang-omlás következtében), tényleg teljesült-e a küldetés? S aztán ez a kérdés jól nyitva is marad... 

Aztán: az egyik végső jelentben egy fekete mágiához is értő szerzetes farkasa üldözi Thanit. Majd amikor utoléri, bár rátelepszik, de mégsem bántja.Ezt igazából sem Thani, sem jelentet végignéző szerzetes sem érti. Az utóbbi csodálkozva nézi, hogy Thani minden előzetes és utózatos nélkül, visszakézből szájba vágja a farkast. Aminek aztán semmi vérvicsorgó következménye nem lesz. S nem is lészen magyarázat arra, hogy a farkas, ahelyett, hogy ordas bestiaként viselkedett volna, miért volt ilyen jó fej, megszeppent bárány egy női pofon után? Lehet, hogy bátor, de nem vakmerő? (Én is kétszer nősültem, tehát bátor vagyok, de nőnek ellentmondani, az vakmerőség. „Ha egy nő el akarna csábítani, akkor is ezt mondanád?” – kérdezte egyszer Szerelmetesfeleségtársam. „Bátor vagyok, nem vakmerő!” – feleltem, és ő nem örült ennek a válasznak tiszta szívéből. Nagy szerencse, hogy mindketten tudjuk, amit tudunk.) Tehát nem derül ki, mi is van farkaskoma és Thani között. 
SPÓÓÓJLER VÉGE

  3.  
A szerzőnk nem törekszik tehát a mindent lezárás teljességére. Vagy azért, mert elfelejtette, hogy le kellene zárnia, vagy azért, mert a terveiben szerepelt a sorozat folytatása. Ami, mellesleg aztán meg is érkezett, a címe: Pokoli balhé. Tehát ez a kötet önmagában állva hagy maga után kérdőjeleket. Engem ez zavart. De sokkal jobban az, hogy olyan kis semmilyenül lett vége a történetnek. Semmilyenül találják meg, győzik le a lángszórós, pikkelyes borzalmat, pitty-putty, ugyanígy helyre teszik Q családi drámáját is, aztán jöhet is a happy end, 

No, és olvasmányélménynek milyen?

Talán éppen ez a lényeg. Ugye, tudvalevő, hogy egy könyv akkor tetszik igazán, ha az ember mindig, mindenhol olvasni akarja. Ez olyan. Mindig, mindenhol olvasni akartam, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Nem azért, mert annyi poén van benne. Nincsen benne. Nem azért, mert annyira izgalmas: nem annyira izgalmas, az egyetlen izgisebb részt, a sárkánycsatát szerintem elkapkodta Goldenlane asszony. Nem is azért, mintha annyira izgalmas gondolatokat, problémákat, erkölcsi dilemmákat, akármiket, valamiket vetne fel a történet, mert dehogyis történik benne ilyen. 

Mondjuk a karakterek tényleg jók. A két főszereplő is, apu is, a nagyon lovagja főnöke is, meg mindenki is. A cselekmény mindig élvezetes, s az élvezet szerves része, hogy jó a megfogalmazás, pörgősek a párbeszédek, elevenek a leírások. (Önkéntelenül is Vavyan Fable regényeivel hasonlítottam össze. Goldenlane jobban ír. Fable egy idő után számomra erőltetett, ezáltal unalmassá válik. Goldenlane-nél csak Thani lazaságában éreztem néha egy-két izzadtságcseppet, de összességében nem. Ha nem volt rá szükség, simán mert nem tréfás lenni. Erre Fable képtelen. Az ő könyveiből, ha egyet elolvasok egy évre elég is volt, bár akkor nagyon kikapcsol. Úgy látom, Goldelane simán olvasható akár zsinórban is. Majd kiderül... 

A címe ellenben eléggé erőltetett és hatásvadász. Még ha valóban valami ilyesmiről lenne szó, mint Pretchett Kisistenek című könyvének az esetében, de ha Goldenlane rájuk akart volna valami jelentősebb fejreflektort irányítani, hát nem sikerült, jobban kellett volna iparkodnia! A cím, mondom újra, így nincsen összhangban a valós tartalommal. 

Nem tudom, milyen lesz a szerző többi könyve, de egyfelől immár nyitottabb vagyok rájuk (annak ellenére, hogy úgy fest, a nagyszájú csaj mindenhol központi figura, annak ellenére, hogy nem mindenhol hívják Thaninak. De az alak uszkve ugyanaz: kár... 

A könyv mint tárgy

A mérete pompás, kicsit nagyobb zsebbe simán bevágható. Ezzel nincsen baj. De aki a Beholder kiadónál kitalálta a betűméretet, azt legalább egy év tipográfiai képzésre ítélném. Nem rossz a szemem. Illetve nagyon vacak és ritkaság, mert az egyik -4-es, a másik +3-as volt utoljára, amire egy szemész azt mondta, ilyen nincsen, hogy a francba nem vagyok szédülős és fejfájós. Pedig egyik sem vagyok. De az a helyzet, hogy közelre, szemüveg nélkül jól látok. Nos, ezt olvasni kényelmetlen volt. Kicsit rázós útszakaszon a 196-os busz vonalán pedig lehetetlen. Meg, ha nem volt verőfény, akkor is. 

Gondolom, az új kiadással már nincsen baj, a Delta Vision könyvei, amikkel eddig találkoztam, mindenféle szempontból nagyon klasszak. 

*

– Arról nem akartál írni, hogy mennyire rossz ez a borító? 
– Nekem annyira nem visszataszító. Bár a sárkány valóban nem fehér rajta. 
– Hát nekem annyira gagyi, hogy biztosan kézbe nem venném magamtól!
– De legalább volt valami egységes arculata a Goldenlane-könyveknek. 
– Egységesen ilyenek voltak...? 
Fitymáló szájmozdulat. 

Beholder, Budapest, 2001, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639047856

8/10

2022 február eleje. Ma tudtam meg, hogy egy számomra nagyon kedves, közvetlen kolleganőm pocakos, és már csak két hónapig dolgozunk együtt. Egyrészt gratuláltam neki, másrészt leteremtettem (persze csak tréfából), hogy mert ilyet tenni? 

A héten, igaz állig betakarva, babakocsiban, de láttam az unokámat, Lilit. Eszter alias Szamóca lányom lehozta sétálni, a munkahelyem pedig pár percre van onnan, ahol laknak, és én meg éppen bent voltam, tudtunk kicsit beszélgetni, és ami fő, meg tudtam csodálni a kicsi leányt. Igen nagyon tetszett. 

  A VELENCEI BABA  
Írta: Samuel Marolla – Mauro Boselli

           KÍSÉRTETKÓRHÁZ   
Írta: Diego Cajelli – Samuel Marolla
 
Rajzolta: Alessio Fortunato

---------------------------------------------------------------

Utolértem magamat a magyarul megjelent Dampyr-képregények beszerzésével: ez a szám volt az utolsó, ami eddig hiányzott.

Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam karácsonyra tíz darabot, előtte a már birtokon belül volt az először megjelent hat, s mondom, már csak ez hiányzott. 

A Fumax útnak indította sorozat megszűnése után ez volt az első Frike kiadású Dampyr, amit a hazánkban tevékenykedő olaszok jelentettek meg.
Dicsérjük őket ezért!

A kötet előszavát a főszerkesztő, Giovanni „Jo” Gallotta írta.

Az a szép ezekben a Dampyr-történetekben, hogy miközben mindegyik ugyanolyan, egytől-egyig más és más, ahogy a más-más szerzők nyúlnak hozzá az alaptémához. 

Ebben a kötetben két történet kapott helyet. A két történet az eredeti kiadásban a 142. és a 179. A magyar verzióban a két történet egymás mellé helyezését két dolog is indokolja: egyfelől a történeteknek van közös írója, Samuel Marolla, és a rajzolójuk is egyazon személy, Alessio Fortunato. Ez a páros együtt dolgozott mind az öt, általuk alkotott Dampyr-köteten.  

A címadó sztori mellett ott van a vele teljesen egyenértékű A kísértetkórház című történet is. Ugyan számomra tökéletesen érthetetlen, miért csak az egyik sztori címe került a borítóra, de ez legyen a legnagyobb probléma. 

A Dampyri-történetek alapjait nem ismétlem most meg. Az előző értékelésekben meglelheted, ki kicsoda, nagyjából mi történt eddig. Az összes, eddigi Dampy-linkemet bemásoltam neked e bejegyzés aljára. Lássuk tehát in medias res A velencei baba című történetet. 

A VELENCEI BABA

Kellemesen beteg történet. Bár voltaképpen melyik Dampyr nem az? Igen hosszú ideje tudjuk azonban, hogy az őrült beszédben is lehet komoly rendszer. 

E történet szerzői csavartak egy cseppet a vámpír-alapokon. A vámpír, ugyebár, embervérrel él. Különben elfonnyad, meghal. Ezért a brutálisra nőtt szemfogaival torkon harapja a kiszemelt táplálékát, és a mély likakon kiszippantja annak vérét. Azt a több litert. De nem is ez az igazi szívás, hanem az, hogy a vámpírharapással a vámpírság úgy terjed, hogy azt a koronavírus is sírva irigyli. Aki vámpírharapott, az azonnal tuti maga is nyakra megy. Ez ugye, a normál sablon. 

Nos, ebben a Dampyr-sztoriban tekertek egyet a sablonon. A következőképpen. Titkokat árulok el a történetből, ha úgy gondolod, ez piszokság, ne olvass tovább. Ez esetben csak annyit mondok: ez a kötet a legjobb Dampyrok egyike. Oké, mehetsz, a következő blogbejegyzésemnél találkozunk, Isten veled!

Ha maradtál, akkor mondom is tovább.

Velencében vagyunk. Fogynak a turisták. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, a karnevál idején vagyunk. Egy fiatalember kezdetben a kedvesével, majd hamarosan egyedül élvezi a forgatagot. Megismerkedik egy gyönyörű hölggyel, majd az égvilágon semmit sem képes már élvezni: leszúrják, a holtteste csak napok múlva kerül elő. Nem ő az egyetlen, aki így jár. Rendszeresen tűnnek el emberek. 

Nikolaus és Harlan (ő a dampyr, ember és vámpír gyermeke, akinek a vére halálos a vámpírokra) megidézik Casanovát az Elveszett Léptek Színházában. Casanova elmesél egy történetet, ami fénykorában esett meg vele. Élt Velencében egy hölgy: Barbara Navager. A hölgy, hiába járt az ötvenes éveiben, gyönyörű volt. De még nála is szebb a társalkodónője, a hallgatag és hideg szépség, akit úgy hívtak, akár az úrnőjét: Barbarina. Casanova elcsábítja, vagyis Casanovát elcsábítja Barbarina. A gróf másnap meglátogatja Barbarát és elmondja neki, hogy szerelmes lett. Barbara egy szobába vezeti, és megmutatja neki Barbarinát. Barbarina nem élőlény, mindössze egy pompásan mozgó, de néma gépezet. Casanova döbbenete teljes.  

De többet ő sem tud Barbaráról és Barbarináról. A főhős trió, Harlan, Kurjak és Tesla nyomozni kezdenek a halálesetek ügyében. Mondjam? Nem mondom, csak felcsillantok: Barbara részben Barbarina által élt. Ami Barbarinával történt, azt Barbara is átélte. Barbarinának nincsen lelke, nincsenek érzései, nincsen benne szenvedély. Ami él benne, az Barbara. De Barbara ember. Ha lassan is, de öregszik. S azért lassan, mert mágiát használ. Mások vére akadályozza az öregedését. De azt, hogy meggyilkolhassák, azt nem akadályozza meg mások vére. Barbara halála után a babát befalazzák, őt magát egy tömegsírba helyezik. 

Aztán jó pár évtized elteltével valaki megtalálja a babát, megjavítja, mozgásra bírja. S ezáltal Barbara is öntudatra ébred, mert a mágia tovább működik. Barbara a babán keresztül irányítani tudja a megtalálót. Egy férfiembert. Barbarának vérre van szüksége, hogy ne csak a tudata, hanem a teste is felépülhessen. Barbarinán keresztül gyilkolásra bírja a férfit... A kedvenc triónk pedig egyre szorosabban a nyomában van. 

És így tovább... Marhaság? Persze, hogy az. De mennyire kifinomult tálalású marhaság! A képeket pedig nézegesd bőszen, ám megfontolt alapossággal! Lesz még róluk szó!

KÍSÉRTETKÓRHÁZ

Már a címe rossz! Aztán mire az értékelés végére érek, kiderül, csak a címe rossz. Majd meglátod! 

A sztori alapja: Skócia partjainál a nagy viharban zátonyra fut egy utasszállító hajó. A kimentett utasokat jobbhíján egy közeli, használaton kívüli kórházban szállásolják el. Az épületnek rossz híre van. Azt mondják, kísértetek lakják. De nincs más választás, nem tudják hová máshová elhelyezni a hajó utasait. 

Akik közül van, aki bóklászni kezd az épületben. És soha nem tér vissza a többiekhez. 

Az egyik helyi közeg, előre, rosszat sejtve, meghívja Harlan egyik ismerősét, aki otthon van a kérdésben. Az pedig Harlant. (A baloldali képen levő bajuszos a fent említett rendőr.)

Harlan és az ismerőse, egyébként hölgyről van szó, tehát elindulnak körülnézni az épületben. Anélkül, hogy elmerülnék a részletekben, elégedj meg azzal, hogy roppant különös dolgok történnek velük. A valóság valahogy kifordul a sarkából. De úgy, hogy nem idegesítően és öncélúan, hanem nagyon izgalmasan. 

A fenti képen például Harlan, kilépve egy ajtón a következő labirintusban találja magát. Ami, könnyű belátni, nem egy megszokott, kórházi környezet. De történnek itt meglehetősen hátborzongató dolgok is, szerencsénkre Harlan nem az a típus, aki ezektől összeroppan. De azért jócskán meglepődik. 

Ez a nem éppen bizalomgerjesztő bácsi a gyengébb eresztésű rémség a kórház alagsorában tett séta, majd életben maradási kísérlet során. 

A történet érdekessége, hogy a szerzők ezúttal nem elégedtek meg azzal, hogy túlvilági lényeket vonjanak be a történésbe, bevontak egy... Á, de ezt  inkább el sem mondom, miért lőjek le egy jókora metafizikai poént? 

TÖRTÉNETMINŐSÉG-ÖSSZEGZÉS

Keresgélem, mi is a véleményem. Nem azért, mert nem tudom, hanem azért, mert ócska ömlengéssel nem megyünk semmire, se te, se én. Ennél egy kicsit többre van szükség, nekem az önbecsüléshez, neked, hogy legyen valami valós információd erről a Dampyr-számról. 

A jó könyvekkel az a baj, éppen ma olvastam erről Gion Nándor gondolatait az új, posztumusz kötetében a Könyv könyv mellett címűben, hogy nehéz írni róla. Ha egy könyv vacak, abban az esetben nagyon részletesen ki lehet elemezni a hibákat. De ha jó, akkor elég könnyen átcsaphat a kritika tömjénezésbe. 

Nos. Ami nem tömjén, csak tény. Mindkét történet ötletes, ismert sablonok mentén gyárt új megoldásokat. Ezáltal nem válik egyik sem unalmassá. Az alapsémát, a vámpír-vérszívást és a kísértetkastély témát ezek a új metódusok érdekessé, kiemelkedővé teszik. Persze ettől a Dampyr még Dampyr marad, vagyis egy horrorképregény, de jó ideje tudjuk, hogy bár mindkét műfajnak meg kellett küzdenie az elismertségért, mára, nincs kétség, már nem kell kételyünknek lennie, hogy lehet-e bármelyiket művészi szinten művelni. Tehát nem csak magas minőségi, hanem művészi szinten. Jelentsen ez bármit. 

Úgy gondolom, hogy a Dampyrra általában is igaz, de erre a kötetre különösen: olyan magas színvonalú szórakoztatás, amelynél már lehet studírozni, hová is tartozik. Ha érdemes ezen egyáltalán studírozni. Ahelyett, hogy élveznénk, amit nyújt számunkra.

A RAJZOKRÓL

Az alkotójuk  Alessio Fortunato. Ahogy láthattad fentebb, nem éppen részletszegényen alkot. Simán hosszú ideig el lehet merülni egy-egy képkocka nézegetésében is, éspedig van rengeteg. A Dampyr rajzaira soha nem volt jellemző a felületesség vagy az elnagyoltság, ám amit Fortunato úr művel, az valami elképesztő még a többi Dampyros grafikushoz képest is. 

Ahogy fotót kerestem róla, nézegettem egyéb rajzait is. Szembe jött velem egy Harlanos grafikája. Lenyűgöző, mondhatom. Nézd csak! 

Az úriember fizimiskája pedig a következő. Csak azért, ha szembe jönne veled az utcán, gratulálni tudj neki. Megérdemel minimum egy kézszorítást!

Frike Comics, Budapest, 2016, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631254365 · Fordította: Lakatos Zsuzsanna

9,5/10 

2022 február első napjai. A legfontosabb: tegnap végre élőben is láttam Lilit, az unokámat. A találkozás alatt mindvégig aludt, tehát nem is volt igazi találkozás. Az majd a jövő héten...
Kanadában eközben ötvenötezer kamion konvoja tüntet a covid-intézkedések ellen. Egy tegnapi hír szerint itthon várják a fertőzésen átesett, de oltást nem kapottak vérplazmáját. Az oltottaké nem jó. De, ezt meg a miniszterelnöktől tudjuk, az immunrendszer nem véd annyira mint a három oltás (négy, öt, hat...)

1959-ben Kubában megalakult a Forradalmi Kormány, pár hónap múlva Fidel Castro átveszi a hatalmat és hosszú évtizedekre ki sem engedi a kezéből. XIII. János pápa összehívta a II. vatikáni zsinatot, amely nagyon sok szempontból megváltoztatta, modernizálta a római egyházat. A Kossuth rádióban megkezdődött a Szabó család. A Luna-3 fényképeket készített a Hold túlsó oldaláról. Megjelenik Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon. Ebben az évben született Falusi Mariann, Galla Miklós, Kiszely Tünde, Rudolf Péter, Áder János és Kövér László. Sajnos ekkor hunyt el Mario Lanza, Gerard Philipe és Buddy Holly és Ráth-Végh István. Ebben az évben végezték ki Mansfeld Pétert, az '56-os forradalom legfiatalabb vértanúját. Salvatore Quasimodo ebben az évben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat.

És ekkor jelent meg a tizenharmadik Lucky Luke-füzet, Goscinny tollából és az ötletgazda Morris rajzaival.  A címe: A bíró. 

A Lucky Luke-füzetek kezdetben sorra vették a Vadnyugat híres, hírhedt alakjait, és a fiktív történetbe ágyazva szereplőkké tették őket. Így jelent meg Lucky Luke mellett a négy Dalton fivér, Billy, a kölyök, Jesse James, Rutherford B. Hayes, Elliot Belt, Calamity Jane, Sarah Bernhardt, Horace Greely, a Daily Star alapítója, Joss Jamon, meg ki tudja még, ki mindenki.

Illetve egy valakit még tudok mondani: az elképesztő bírót, Roy Beant. 

Ki volt Roy Bean? 

Először is tisztázzuk: létezett Roy Bean! Valóban élt valamikor. Kocsmáros volt a Vadnyugaton. Előtte rabló. Majd rájött, hogy az italmérésének a bevétele remekül kiegészíthető, ha bíróként rendszeresen büntetéseket szab ki városkájának a lakóira. Ezért, mivel volt a birtokában egy soha ki nem nyitott törvénykönyv, úgy döntött, nem és csak csupán kocsmáros, de bíró is lesz. S lőn!

Mivel a törvény nem ismerte, s nem is nagyon törekedett rá, hogy megismerje, kénytelen volt a törvénykezését hasra ütéssel, ad hoc jelleggel, saját kútfőből megoldani. Meg az emlékeire hagyatkozva felidézni, hiszen volt mire emlékeznie. Hát megoldotta.

Mivel pragmatikus lélek volt, egy épületet megtakarított városkájának: a bíróságát a kocsmájában működtette. A kocsma volt a bíróság helyszíne. Ez így volt logikus. Nemdebár! 

Roy Bean, ahogy mondtam, mielőtt kocsmabíró lett, tulajdonképpen rabló volt. Bizonyos értelemben az is maradt. Morris ezt írta például a Lucky Luke képregény utolsó oldalán, ahol egy oldalnyi írásban tisztázta, hogy e történet címadója valós személy volt. 

A kocsma a vasútvonal közelében helyezkedett el, ahol a vonatok megálltak tíz percre vizet vételezni. Az utasok kihasználták az alkalmat, hogy gyorsan legurítsanak egy sört. De amint a sietős vásárlók loholva igyekeztek visszatérni az indulást sípolással jelző vonatra, a nagy bankókkal fizetni kívánó vendégek pórul jártak... Beannek sohasem volt váltópénze. Egy nap egy utas 20 dolláros bankjeggyel akart fizetni a 30 centes 19 dollár 70 cent pénzbírságot szabott ki a Pecostól nyugatra uralkodó törvények megsértéséért...

[...]

Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy az igazságot palackban áruló bíró kemény külseje érző szívet takart, így nem tagadta meg a második esélyt azoktól a vádlottaktól, akik erre érdemesnek bizonyul-tak. Egyszer kötél általi halálra ítélt egy fiút, aki megölt egy lovat egy revolveres csetepaté során (egy ló megölése megbocsáthatatlan bűnnek számított ebben az időben). Jó szívű királyhoz méltóan a bíró engedélyezte a fiúnak, hogy búcsúlevelet írjon az anyjának. Miután a bíró elolvasta a levelet, visszavonta ítéletét, és ezekkel a szavakkal kegyelmezett meg neki: „Bírói tévedés történt. Ez az új tanúvallomás feketén-fehéren bizonyítja, hogy a fiú a lovasra célzott, nem pedig a lóra. Ezért a ló halálát baleset okozta, a vádlottat pedig felmentem. Ez a bíróság döntése a tények ismeretében. A tárgyalást ezennel berekesztem. Egészségünkre!

Roy Bean személye a filmeseket is megihlette. Készült róla egy huszonnégy részes, félórás részekből álló sorozat a húszas években, illetve 1972-ben egy játékfilm is, Paul Newman és Victoria Principal főszereplésével. Roy Bean élete és kora a címe. Bár nem egy sorsformáló alkotás, határozottan tréfás és nézhető. 

Az egykori kocsmabíróság helyén ma egy emlékház áll, a nem mindennapi figura tiszteletére. 

Akarsz látni néhány képet a bíróval kapcsolatban? Érdemes végiglapoznod ezt a kis galériát! 

Roy Bean képregényben

Voltaképpen egy ekkora fazonra csak rá kellett találni és össze kellett hozni Lucky Luke-kal. Jó, kerítettek neki a bemutatáson kívül egy kis történetet is. De semmi valós jellemző ki nem maradt a képregényből: szó van arról, hogy Roy Beant egyszer kötél általi halálra ítélték a banditaságáért, szó van az ítélkezési módszeréről, arról, hogy volt egy félelmetes kinézetű, de jámbor medvéje, a kocsmabíróságról, arról, hogy ő a törvény a Pecostól nyugatra, s itt van a törvénykönyv is, amely egy ízben Lucky Luke-kal szemben válik fizikai fegyverré. 

Vagyis mindent látunk, hallunk és élvezhetünk, ami a valóságban jellemző volt Roy Beanre. A rajzolt alak is vastagon hajaz az eredeti fizimiskájára, figyelted?

A történet pedig a következő. Luke-nak egy marhacsorda terelgetése során lehetősége van megismerkednie Roy Bean sajátos törvényértelmezésével és ítélkezési rendszerével. Mire ez megtörténik, bizony félhet egy kicsit (medve), el is fáradhat, és megismerheti a rabságot. 

Alig van ideje ráocsúdni, miféle slamasztikába is került, amikor egy másik önjelölt bíró, Bad Ticket jelenik meg a színen, és ezzel kezdetét veszi a két önjelölt bíró csatározása, vetélkedése a hatalomért. Luke pedig hol ezen, hol azon az oldalon találja magát. 

Szembesültem valami olyasmivel, amivel Lucky Luke képregényben még nem nagyon. A történet nem csupán bemutatja Roy Bean-t, hanem árnyalja is a személyét. Kezdetben nem túl szimpatikus a figura. Aztán egyszerre csak azon kapjuk magunkat, amin Luke is: menet közben valahogy mégis azzá vált. Nem tudom, hogy a két alkotó számára ez tudatos törekvés volt-e, vagy ők is csak rajtakapták magukat, hogy nem csupán rötyögnek a figurán, hanem lassan már kedvelik is? De a történet végére Roy Bean, ha nem is haver lesz, semmiképpen sem antipatikus figura. 

Vagyis tök jó, hogy a szerzők engedtek az érzéseiknek, és hagyták azokat átfolyni a történet alakításába. Nagyon jót tett ez az egész epizódnak. 

Barátom, régen vigyorogtam ennyit olvasás közben, én mondom neked! S aztán tessék, a végén még az is kiderül, hogy műveltebb is lettem, meg tájékozottabb is. 

Arról nem beszélve, hogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szerzők egy kicsit ki is beszéltek a történetből. Vagy csak rossz, aki rosszra gondol. Mára mindenesetre duplán lett aktualitása Roy Bean történetének. Egyfelől mintha az igazi bíróságok is nagyon hasonlóan, a bírók pillanatnyi, ilyen-olyan érdekének, vagy tőlük megkövetelt kötelezettségeknek megfelelően működnének. Erre ezeregy példát lehetne hozni.

De nem tudott nem eszembe jutni a Facebook politika-formáló diktatúrája, amellyel bizonyos tartalmak jelenlétét megerősíti, illetve bizonyos vélemények létét ignorálja, így tiltja. Ez a másfelől. Az önbíráskodás elképesztő arroganciája, és a saját törvények mindenekfeletti érvényesítése.

Vagyis megfelelő szemszögből nézve a rengeteg poénon és kedélyen túl A bíró tökéletesen aktuális, és igaz egy születése után majdnem ötven évvel létrejött monstrum cégre is. Vagyis a mondanivalója prófétikus. 

De nem kevés az élvezeti értéke akkor sem, ha hátrébb lépek, és megmaradok csak az eredeti történetnél. S akkor a végső poénról még nem is beszéltem... Nem is fogok, mindent azért nem lövök le, gyorsabban mint az árnyékom. 

Fuss, rohanj, olvasd, szerezd be gyorsan (a luckyluke.hu-n rendelve ingyen postázzák, igaz, emilben kell rendelni, és átutalással fizetni, szóval kicsit fapados, ellenben tényleg ingyen küldik és ezt gyorsan teszik), élvezd és terjeszd! És tudd, hogy ez a reklám nekem semmiféle bevételt nem jelent egyszerűen csak nagyon tetszik ez a 43. szám. 

Ja, a két bíró csatározását nem mesélem el, mert poéngyilkosság lenne. De jó poén, én mondom neked!

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699474 · Fordította: Szenes Renáta

10/10

2022 január vége felé, péntek délután, egy számomra új, egyébként 2016-os HP laptoppal. Kaptam ingyen, Szerelmetesfeleségtársamon keresztül. A telepítésével volt egy kis gondom, de ez nem a laptop hibája, hanem a Microsoft érdekessége. Na, ezt elmondom: ha a hivatalos oldalról letöltöd a szoftverükkel a telepítőkészletet, és felhúzod a masinádra, akkor egy aktivált Win10 Home lesz a gépeden. Ebből az aktivált szó az érdekes. Mondjuk a bűvészet az volt, hogy ebből Pro-verziót bütyköljek. Látszólag pofonegyszerű, a valóságban egy délutánom ráment. De ma délutánra már van egy eddig pazarul működő gépem! Köszönöm, Barbi, köszönöm SzFT!

Jómagam nagykamasz koromban tudatosítottam a sorozat létezését, miután megesett a nagy szerelem a Száz év magánnyal, és érdekelni kezdett minden. ami Márquez. (Persze a legjobbal semmi nem ért fel, kellett nekem azzal kezdeni!)

Az antikváriumokat járva, bújva futottam bele a sorozat Interjú – Nagy írók műhelyében című kétkötetes könyvébe. A meginterjúvolt szerzők névsora igen impozánsnak tűnt. Többek között a mikrofonvégre kapottak között volt André Maurois, Robert Merle, Csingiz Ajtmatov, Jevgenyij Jevtusenko, Saul Bellow, Truman Capote, Norman Mailer, Graham Greene, Jorge Amado és Asturias, No, meg Márquez, persze.

Rávetődtem a kötetre, azzal a vággyal, hogy ha betekinthetek a nagy írók kulisszatitkaiba, talán megragadhatom az irodalmi Szent Grált, de legalább Salamon tökeként* fényt hozhat éretlen elmémbe, és a tudás birtokában magam is íróvá lehetek.

* Nem, ne kajánkodj, semmi LMBTQ, a mondás nem Salamon herezacskóiról szól. Salamon az ezres évek elején élt magyar király volt, akit a trónviszályok következtében Visegrádban egy toronyba zártak. Mivel a mostani Salamon-torony csak úgy kéccá évvel a Salamon-események után épült meg, nagy eséllyel nem oda. Két verzióban ismerjük a kifejezés eredetét: az egyik, hogy  a tornyot világították meg töklámpásokkal, hogy ellenőrizhető legyen, van-e ott mozgás. A másik verzió, hogy Salamon ablaka volt mindig világos a töklámpásoktól. Az első verzió hívei ezt azzal cáfolják, hogy nem is volt ablaka, mert azt befalazták neki. Hitelt érdemlő mobilfotókat a toronyról még nem sikerült találniuk sem a régészeknek, sem a történészeknek. 

Az interjúk jók voltak, az írók ilyenek is, olyanok is de se Grál, se tök, és nem lettem író. (Na, majd most, hónapok múlva, ha a jó Isten, pártunk, népünk, a csillagok, az Ég, a sors és főleg az NKA is úgy akarja!) Még akkor sem, amikor az Interjú előző két kötetét is elolvastam. Mert volt neki ilyen. Az interjúvoltak abban sem voltak kis nevek, sőt, de általuk sem lettem író. (Mondtam már, hogy na, majd most?) 

De ez a találkozás felcsillantotta előttem a sorozatot. Nem vetődtem annyira rá, hogy az összes kötet iránt érdeklődés gyúljék bennem, de érdeklődés támadt, és ezentúl nem mentem el mellette szó nélkül. 

Amikor 2007-ben újra indult a sorozat, akkor jelent meg ez a kötet, az Oxfordi sorozat. Ebben a borzasztó és nem kicsit félrevezető Barbie-rózsaszín köntösben. De nem csupán a külseje megtévesztő a kötetnek, hanem a tartalma is. Mármint a sorozat tekintetében. Vagyis kettős kakukktojás. Ha úgy akarom. 

Mire gondolok? Nos, itt már a lényeghez jutottunk el. 

A regényből készült film plakátja

Krimi vs. szépirodalom?

Mert a kérdés adott: mit is olvasunk tulajdonképpen. A sorozat azt sugallja, hogy szépirodalmat, a szónak a művészi értelmében, nem pusztán a kitalált és elmesélt sztorit illetőn. A fülszöveg azt sugallja, és ha megkérdeznéd, miről szólt a könyv és én elmesélném neked, akkor azt a hinnéd, krimit olvasol. Mert van benne gyilkosság, tehát van áldozat(ok), van nyomozás, tehát vannak, akik nyomoznak, akad köztük rendőr is. Vagyis minden adott, hogy integessünk Agatha Christie-nek, Gardner.nek, Simenon-nak, McBain-nek, Ellery Queen-nek meg a többieknek. 

De a helyzet az, hogy bár részben igazunk lenne, ez kétségtelen, mégis, az integetés ugyancsak felületes megítélésről tanúskodna. Mert leginkább Umberto Eco-nak és Dürrenmatt-nak kellene integetnünk. Meg sokaknak másoknak. 

Mert mi a krimi? Hatalmas falat ez a kérdés! De leginkább egy vagy több gyilkosság elkövetéséről szól, illetve annak bemutatásáról, hogy az aktuálisan nyomozó főhős (legyen ő rendőr, vagy kötögető, de végtelenül elmés öregasszony, vagy bárki) hogyan jut el a rendelkezésére álló tények birtokában a gyilkosig.

Ezen a végtelenül leegyszerűsített képleten keresztül elindulva aztán rácsodálkozhatunk, a megvalósításnak mennyi, de mennyi elágazása lehetséges. 

S vannak írók, akik számára a krimi-keret mindössze eszköz valami másnak az elmondásához, bemutatásához. Ilyen például Eco vagy Dürrenmatt. Akik használtak krimi keretet, krimi sablonokat, de amit megírtak, mégsem krimi lett. Vagyis nem csupán krimi. Mert simán olvasható ugyan annak is, de nem csupán az. Ezt például A rózsa neve filmváltozata mutatja legjobban: a filmkészítők megtartották a cselekményt, ezáltal a krimi vonalat, és kikerült a filmből minden, ami különben is nehezen lett volna képpé konvertálható.

S ezzel mintha ledegradálnám a krimit, és fölé építeném a magas irodalom panteonját, hogy ápolja és eltakarja. Azonban eszemben sincsen ilyet tenni! Mert persze lehet esztétikai, stilisztikai, szerkezeti meg mindenféle egyéb úri huncutságokra hivatkozva elkülöníteni a két csapatot. Dragomán György balra, Réti László jobbra, de ennek az égvilágon semmi értelme sincsen. Illetve értelme van, de különösebb gyakorlati következménye nincs. Nem is haladok tovább ezen a csapáson. 

Csak azt mondom, hogy vannak művek a határmezsgyén is. Mint amilyen Ecoé vagy Dürrenmatté. Vagy Martínezé. Az ő számukra az élet mesterséges elvétele nem a cél, hanem eszköz. Eco A rózsa nevében meglehetősen komplex kultúrtörténeti, történelmi, filozófiai körképet tár elénk, hogy csuda. S teszi mindezt olyan érdekesen és szellemesen, hogy az a másik csuda. S közben, nem elfelejthető, a főhősünk, Vilmos egy beteg sorozatgyilkos után nyomoz.

Mert azért a sorozatgyilkosok önmagukban is csuda izgalmasak. Éppen mert sorozatban gyilkolnak. Amit meg kell tervezni, össze kell szervezni. Izgalmasak a sorozatgyilkosok, mert normál lelkivilággal, logikával, egészséges érzelmekkel érthetetlenek. Aztán Martínez könyvének már a címe is árulkodó: Oxfordi sorozat. Tehát mihelyst kiderül, hogy itt van egy gyilkosság, a cím jelentése máris adja magát. Ha sorozat, akkor az csakis a halottak többszörösére vonatkozhat. 

Martínez, a csaló, avagy micsoda a krumlileves? 

Guillermo Martínez nem az, akinek látszik. Ő nem író. Illetve nem csupán író. Matematikus is. Egyébként argentin, de ennek itt és most nincsen jelentősége. Annak, hogy matematikus, rengeteg. Például a könyv hősei is matematikusok. Hogy mást ne mondjak. 

A matematika meghatározható mint a kauzalitás és a logika művészete. Ha innen nézem, jaj nekem, mert alapvetően logikusnak tartom magamat és kauzálisnak a viselkedésemet és a reakcióimat. Viszont matekból mindig legendásan gyönge voltam, annál rosszabban csak a fizika és a kémia ment. 

Azt gondolhatnánk, hogy a matematikai és az irodalom semmiképpen nem tesók, egészen másfajta gondolkodás kell az egyikhez, mint a másikhoz. S persze, hogy igen. De Martínez-ben, lám integrálódott a kettő. Mert tudtak ilyet tenni. 

Vagyis a kádári axióma, miszerint a krumplileves legyen krumplileves, nagyon jól hangzik, de mindenképpen egy szocialista, kommunista leegyszerűsítése a valóságnak. Mert kérdezem én: melyik krumplilevesről beszélünk, a paprikás-babérlevelesről vagy a tejfölös-tárkonyosról? S lám, máris azt látjuk, hogy a valóság sosem annyira egyszerű, hogy krumplileves-axiómákkal pikk-pakk rendet vághassunk. 

Az Oxfordi sorozat ereje éppen a szerző kétlakiságában rejlik. Mármint a gondolkodásmódja kétlakiságában. 

Szóval, krumplileves az nem csak egyfajta lehet, viszont a matematikai gondolkodás és az irodalmi alkotás integrálható egymásba. Méghozzá homogén módon. Úgy, hogy sehol nem lóg, egy jókora képzavarral, a lóláb. 

Rendben, konkrétabb leszek. Ahogy olvasom, Martínez matematikai logikát tanít. Jelentsen ez bármit. Logikus sem vagyok különösen, mégis elképeszt mások eszement logikátlansága. Bármiben. Mindenhol. 

Martínez története a logika csődjéről beszél. Arról, hogy a logika logikus ugyan, de az agyunk simán képes átvágni a szabályait, és ott is sziklaszilárd összefüggéseket talál, ahol semmi kapcsolat nincsen. Ha belegondolsz, úgy nagyjából az összes krimi, legalábbis a klasszikusok, fordítva dolgozik: a nyomozó (tudod, aki nem feltétlenül rendőr) az eseményeket, részleteket logikai láncba állítva jön rá arra, ki is a gyilkos. Ejnye, majdnem elszóltam magamat, nem is fejtegetem tovább ezt a vonalat, mert a végén még szénné szpojlerezem a történetet. 

Vagyis a történetben elindul a nyomozás. Akik nyomoznak a nyomokat követik. Fő részben azokat, amiket tudatosan otthagynak a számukra. Egy-egy mondat, három jel. Ami elvezethet a jelek hagyójához, ha jól értelmezik a jeleket. Ebben bíznak a történet főszereplői. Mert szeretnék megakadályozni, megakasztani a sorozatos haláleseteket. 

S ahogy Eco esetében, úgy a jelen történetben is van egy mester, akinek van egy így-úgy tanítványa. Egy fiatal argentin matematikus, aki Oxfordban vállal állást. S az idősebb matekos tanítja, vezeti a fiatalabbat. Például és elsősorban a jelek értelmezésében. Ez adja a könyv, hm, értelmiségi pluszát. Ami ezen felül, ez alatt van, az sem érdektelen. Nem lélegzetállító, ahogyan jobbára Agatha Christie sem az, de semmiképpen sem érdektelen, vagy unalmas. Próbáltam együtt nyomozni a mesterrel és a tanítvánnyal. (Szokásom szerint teljesen sikertelenül: én vagyok az, aki semmit ki nem találok előre. A gáz az, hogy amikor másodszor nézek vagy olvasok ilyesmit, van, hogy még akkor sem lelem meg a gyilkost.)

A történet sava-borsa a befejezés. Nem általában, hanem konkrétan ennek. Mert barkácskönyv. (Aki nem tudja, annak mondom: Szerelmetesfeleségtársam a csavaros könyveket hívja így.) Nem csupán abban az értelemben, hogy furmányos a gyilkosság elkövetése. Sokkal inkább abban, hogy miben is áll az oxfordi események lényege.

Nekem eddig két kedvenc krimi volt: a mára idióta módon teljesen antipolkorrekt cíművé vált Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient expresszen. Minden bizonnyal azért, mert ezekben a megoldás enyhén szólva sem szokványos. S egyik jobb, mint a másik. Ez nem jelenti azt, hogy a szokványosabb krimiket ne kedvelném. Tele van például az egyik polcom Perry Mason eléggé egy kaptafa, mégis megunhatatlan bírósági krimijeivel. Úgy gondolom, érlelnie kell még az időnek, de harmadiknak ez a könyv iratkozik fel. S ez azért mond valamit.  

 *

A regényből 2008-ban film is készült, Álex de la Iglesia rendezésében. A főszerepet Elijah Wood és John Hurt játszotta. 

Papp Attila Zsolt írása a könyvből készült filmről

Európa, Budapest, 2007, 250 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630783934 · Fordította: Kutasy Mercédesz

9/10

2022 januárjának agóniája. Szombat délelőtt. Tegnap nálunk járt egy barátosnénk. SzFT tudott önmérsékletet tanúsítani, mi nem, elfogyott egy üveg whiskey. Részemről esélye sem volt, hogy megemésszem. Ezért csak fáradt vagyok, másnapos nem. Viszont azért így eljutottam 2022 első túlivásáig. De a hajnali írogatást most sem hagytam ki, SzFT csudálkozott is: 
– Hánykor keltél? 
– Ööö... Aludtam azért!
– Szóval hánykor?
– Ne már, olyan indiszkrét vagy!
– Szóval...? – az ujjai már dobolnak a mellkasomon. Türelmetlen.
– Negyed hatig úgy aludtam mint a bunda! 
– Hjaj! 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Másodlagosan a zenei blogomon is olvasható.

Elefánt könyve ha nem is grandiózus, de elegáns, szép kiadvány. Kemény fedlapos, színes fotók tömkelegével, plusz védőborítóval. Külön erénye a lábjegyzetek sokasága, amivel megmagyaráz fogalmakat, bemutat személyeket, megismertet intézményekkel, amik, akik manapság már nem kézenfekvők a frissebb generációk számára. Ez nagyon tetszett. Ahogyan a kötet végi, részletes diszkográfia is. Bár ebből hiányoltam

1. a nem itthon megjelent,
2. az utólag, nem a maga idejében kiadott lemezeket (200 évvel az utolsó háború után)
3. és a feldolgozás albumokat (Rapszódia, Szimfónia,, Oratórium), amelyek szintén szerves részei az Omega munkásságának. A Volt egyszer egy Vadkelet bekerült a listára. A másik három nyilván azért, mert azokon Molnár György nem játszik. 

Semmi sem lehet tökéletes. Viszont tökéletlenségében árulkodó. De erről majd később. 

*

Mondom is a lényeget azonnal. Annyira kikívánkozik. S mert teljesen értelmetlenek látom, hogy összefoglalását adjam az Omega pályafutásának. Még annak is, hogy az együttes tragikus aktualitásairól beszéljek. Bár minden tiszteletem az elhunyt tagoké, Mihály Tamásé, Benkő Lászlóé és Kóbor Jánosé. Az utóbbi, ahogyan azt az együttes egyik első számú fanjától tudom, a zenekar fő motorja volt. Akkor is, ha nem volt éppen könnyű ember. 

Szóval az Omegának a jelek szerint sajnos vége, a Testamentum volt az utolsó lemezük. 

*

Elefánt könyve azonban nem zenekar-temetés. Elefánt könyve, és itt jön a kettővel ezelőtti bekezdésben említett lényeg: nem tudom, micsoda. Csak azt, hogy mi nem. Közelítsük hát meg erről!

Nem visszaemlékezés. Nem az együttes története. Nem élet- vagy önéletrajz. Nem kibeszélés. Sokkal inkább sztorizgatás, történetmorzsák az együttes és Elefánt életéből. Kronologikusan ugyan, de semmiképpen sem a teljesség igényével. A kötet ugyanis ugyancsak vékonyka. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire tele van képpel. Mondtam, hogy szép album. 

Szóval sztorizgatás. Ahogyan az alcím ígéri. 

 *

S akkor egy kellemetlen észrevétel. Az Omega utolsó évei minden zajos siker ellenére meglehetősen békétlenek voltak. Szekeres Tamás mellett a színpadon feltűnt egy basszeros hölgy, Szőllösi Kati. Miközben Mihály Tamás meg eltűnt onnan. Ötven év után. Vagy negyvenhét. Még ez is kérdéses. Misi 2014-ben lépett fel utoljára az Omegával, de Kóbor csak 2017-ben jelentette be a kilépését a zenekarból... Még ez sem volt egyszerű. 

Mihályban egy felcsúti koncertezés politikai mellékhangja verte ki a biztosítékot. Elefánt számára pedig a templomi koncertezés nem fért össze a rockzenével.

Aztán Elefánt, bár tag maradt, nem vett részt a komolyzenével megtámogatott Omega-lemezek készítésében. Amik, ugye, nincsenek is benne a könyv diszkográfiájában. Mondtam, hogy árulkodó a hiányuk. 

Elefánt ezekkel a feszültségekkel nem foglalkozik a könyvben. Deklarálja is, hogy azért nem, mert többre becsüli az Omegát annál, hogysem az utolsó idők konfliktusait emelje ki az ötvenkilenc év történetéből. Méltányolható és tiszteletre méltó törekvés. Aztán meg valahogy mégsem.

A helyzet az, hogy a könyv egészének a felületességét ez méltányolandó és tiszteletre méltó törekvés aztán végképp tönkre teszi. Azért is, mert ez a törekvés például annyira nem erős Presser és Laux '71-es kilépésével kapcsolatban. Akkor sem, ha azóta már többször álltak egy színpadon, és Presser számokat is írt az Omegának.  Az ötven évvel ezelőtt történteket szemmel láthatón még mindig nem sikerült feldolgozni. 

Másfelől pedig azért csupa szépet elmondani egy házasságról, amely a válás állapotában ért véget az egyik fél halálával, annyira nem fair dolog. Mert ahogy Saul Bellow állítja az Augie March kalandjai-nak az elején: 

Ha egy valamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. 

Vagyis az elhallgatás is egyfajta hazugság. S mert sajnos jelen esetben halottak is vannak a történetben, velük szemben is érvényesülni kellene az „igazat vagy semmit”-elvnek. 

A véleményem ellen állítható, hogy igazam lenne, ha ez a könyv az Omega története lenne. Miképpen nem az. Csak egy ahány kép, annyi történet, sztorizgatós album. De még azt sem várhatjuk, hogy a képek és a szöveg között szoros legyen az összefüggés. Van nem egy kép, amiről egy sor szöveg sem sincsen. 

Aminek, éppen ennél fogva, voltaképpen se füle, se farka. Bevallom, minden tiszteletem ellenére megcsapott a kihasznált konjunktúra gondolata. A magam részéről a könyv megjelenéséig bekövetkezett két Omega-tag halála tényét tekintve az udvariasság és az elhallgatás számomra valahogy tiszteletlenebb, mintha Elefánt beszélt volna a konfliktusukról. Még akkor is, ha azokat a maga szempontjából mesélte volna el.

S akkor, bár erről a szerző(k) természetesen mit sem tehet(nek), mire a könyv megjelent, elment Mecky is. 

*

Vagyis a könyv ellentmondásos. Semmiképpen nem tekinthető AZ Omega-könyvnek.

Az IGAZI Omega-könyv még megírásra vár. Olyan embernek kellene megírnia, aki soha nem volt az Omega tagja. Elefánt könyve egy jóértelemben vett melléktermék az Omega történetének. Külső megjelenésében impozáns, tartalmában érdekes, összhatásában felemás melléktermék.

Amikor véget ért, csak lestem magam elé: mint amikor a film vége felé elmegy az áram, úgy ért véget a könyv. Olyan semmilyenül, sehogyan sem . Éppen Elefánt gitárjairól beszélgettünk, aztán csatt, ennyi volt, csácsumi... 

S emiatt el is kezdtem gondolkodni, vajon az eddigieknek volt-e valami, bármi koncepciója? Vagy mindössze annyi volt a koncepció, hogy senkit (mármint Lauxon és Presseren kívül) meg ne bántson a történetek felidézésével? Az, hogy a könyvben fel sem merül az összegzés szándéka, egyértelmű. Megjelenhetett volna az együttes bármely korszakának idején, amolyan kis színesként. Aminek meg van a maga funkciója, a maga értéke, főleg a maga élvezeti értéke, de a helyzet az, hogy nagy hiányérzet akkor sem lenne, ha nem lenne. 

Van egy elefánt a borítón. Molnár György meg Elefánt névre hallgat. Az összefüggés. a kauzalitás nem derül ki. Pedig Csehov óta tudjuk, ha az első színben feltűnik egy pisztoly, annak legkésőbb az utolsóban el kell sülnie! 

A képek a könyvből származnak

Alexandra, Pécs, 2021, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635822423

6/10

2022 januárjának utolsó előtti hévégéje, vasárnap hajnal. Ülök a szűk konyhánkban, egy fonott karosszékben, egy meleg paplan mögöttem és az ölemben, bolyhos, barna takaró a lábamon, a fülemben az Omega Oratóriuma szól, egy kávé már belülről melegíti a bendőmet. Hajnalodik. Mellettem két képregény, amiről még írnom kellene. Ezek a hajnalok a szívem csücskei. Annyi lehetőség van bennük, és annyi békesség. 

S a Mandiner oldalán megjelent egy cikk, amely arról szól, Bill Gates azt mondja, hamarosan igazán pusztító járvány érkezik. Mivel Gates a kérdésben nem szakember, viszont részvényes Vuhanban, igazán félelmetes a hír. A Mandiner pedig nem pletykalap... 

..., hogy amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, én csak lestem ki a fejemből.

1.

Mert EGYFELŐL büszke voltam, hogy magyar író kapott irodalmi Nobel-díjat. Azért az nagyon nem semmi!

2.

MÁSFELŐL, már bocsánat, de azon töprengtem, ki a franc az a Kertész Imre? De komolyan, minden rosszindulat nélkül... Vajon hány ember volt Magyarországon, aki legalább egy címet tudott mondani az addig megjelent könyvei közül? 

Én tudtam. Kettőt is: Az Összkomfortos Robinsont és a Farkasűzőket. Aztán kiderült, hogy azoknak a szerzője nem Kertész, hanem Kőszegi Imre. S máris nem tudtam Kertész Imre könyvcímet mondani. A Sorstalanságról soha nem hallottam. A környezetemben más sem. A Nobel-díj előtt nyolc magyar kiadása volt ennek a könyvnek. Előszőr '75-ben jelent meg. Huszonhét év múlva megkapta az irodalmi Nobelt. (Mi van? Huszonhét év múlva?) 

Egyébként nem kell szégyenkeznem, az ismeretlenségéről ebben a kötetben is van szó. Nem én találtam fel a tök ismeretlen, magyar irodalmi-Nobelest. 

Az viszont minimum elgondolkodtató, hogy miközben persze, a médiától természetes, hogy rácsap az aktualitásokra, de az irodalmi életről azt gondolná az ember, hogy nem ennek megfelelően működik. Azonban egy rövid keresés a moly.hu-n, pár kattintgatás és egy érdekes ténnyel kell szembesülnünk: 2002 előtt senki nem foglalkozott könyv-szinten Kertész Imrével. Miután 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, minimum nyolc könyv jelent meg róla. Ez egyrészt érthető, másfelől hányinger kerülget tőle. Erről természetesen nem Kertész Imre tehet. 

A kép egy képernyőfotó a moly.hu-ról. A kitörölt könyvek (barna foltok) tanulmány-szempontból indiferensek voltak.

Vajon azok, akik ezeket a könyveket írták, a Nobel-díja előtt nem tudták mekkora író Kertész Imre? 

3. 

HARMADRÉSZT, bevallom őszintén, akkorra már rettenetesen besokalltam a Sorstalanság témájától, s bár még mit sem tudtam Rácz András könyvéről, mégis mélységesen egyetértettem vele. A téma unos-untalan forszírozása egyszerűen túlcsordította minden ingerküszöbömet. 

4.

NEGYEDRÉSZT (mert ki nem figyel egy irodalmi Nobel-díjasra, az ember meg akarta tudni, hogy ki az, akiről az égvilágon semmit sem tud, még egy könyvcímet sem) olvasgattam Kertész Imréről/től. (Nincs ellentmondás, könyvet nem.) Az olvasgatások során szép lassan kiderült, hogy Kertész Imre szégyelli és rühelli a magyarokat, és saját magyar mivoltát. Olyannyira, hogy konkrétan képes emiatt, néhány kivételtől eltekintve, a komplett magyar irodalmat is a kukába hajítani. Azért ettől a gyomrom fordult fel, hiába kutakodtam magamban empátia után. Annak ellenére, hogy ez semmit nem mond arról, milyen író (volt) Kertész Imre. 

5. 

ÖTÖDRÉSZT tisztáznunk kell, sokadszorra hogy: a mondás, miszerint a halottakról vagy jót vagy semmit, nem így  szól! Nem is szólhat így, mert akkor nincsen, nem lehet történelem, nem lehetne naponta két-három dokumentumfilm Hitler és a fasizmus gonoszságáról a különféle tévéadókon és nem lehet semmiféle őszinte visszaemlékezés. Ha erre utasítana a mondás, hazudni kényszerítene. A mondás helyesen így fest: halottakról vagy IGAZAT vagy semmit! Óriási a különbség!

*

Hát, bizony nem úgy indult a kapcsolatunk Kertész Imrével mint egy nagy barátság kezdete. Még az sem adta a kezembe a Sorstalanságot, hogy a szerzője Nobel-díjas lett.

Tavaly nyáron aztán történt valami, ami komoly önszembenézésre késztetett. Ofi álnevű barátom a kezembe nyomott úgy nyolc kiló Mandinert. 
– Előfizettem online, és kapom papírformában is. De mire hozzájuk jutok, már idejüket múlták, és a neten úgyis olvastam mindent, ami érdekelt. 
Ofiék nem Magyarországon laknak. 

Vittük magunkkal a nyolc kiló olvasnivalót Tapolcára, a nyaralásunkra. Egyik este egyedül álltam a bérelt házunk teraszán, szívtam a szivaromat, kortyoltam egy nagyjából helyi száraz fehérbort és olvasgattam. A Mandinert. És hirtelen félrenyeltem attól, amit olvastam.

Azt olvastam ugyanis, hogy Budapesten Kertész Imréről múzeumot neveztek el. A múzeum alapítója Schmidt Mária. Vele készült egy interjú. Ami Kertész Imréről szólt. Sejtheted...!

Ha Schmidt Mária múzeumot alapít, ami Kertész Imréről szól, az azt jelenti, a legkevésbé sincsen vele baja, semmiféle szempontból. Ez már önmagában meglepő. (Vagy ha mélyebben belegondolok, mégsem.)

De Schmidt Mária ennél sokkal többet mondott. Például azt, hogy Kertész Imre csuda jó író. Meg azt hogy a Sorstalanság egy jócskán félreértett könyv: maga Kertész mondta, hogy alapvetően nem a zsidók második világháború végi kiirtásáról szól, hanem a Kádár-rendszerről. Mert hogy minden diktatúra mintáját rejti magában.

Ezt azóta emésztgetem. Nem tudom elhinni, hogy igaz. Amikor olvastam, akkor sem tudtam elhinni. De úgy tettem.

Aztán a töprengésem során be kellett látnom hogy el nem viselem, amikor valaki határozott, ráadásul ellenséges véleményt mond valamiről, valakiről, pusztán hallomás alapján, saját tapasztalata nélkül. Ahogyan én tettem Kertész Imrével és az írásaival kapcsolatban. Miközben úgy harminc évvel ezelőtt én magam is végtelenül kiakadtam egy Hit Gyülekezetes kolléganőmön, aki tüntetésre hívott Scorsese akkoriban bemutatott (egyébként zseniálisan sikerült) Krisztus utolsó megkísértése című filmje ellen. 
– De drága kollegina, hiszen nem is láttad!
– Jó, de Sándor mondta, hogy milyen! 
(Sándor = Németh Sándor.)
Erre én meg, harminc év elteltével... Embert ex-kolléganőjéről?

*

Ez a könyv mélyinterjú. Kertész Imre beszélgetőpartnere Hafner Zoltán, Kertész Imre szerkesztője. Aki szemmel láthatón behatón ismeri Kertész Imrét, az életét, a munkásságát, s aki tiszteli őt, de mégis simán mer kérdezni is tőle. Ez jót tesz a kötetnek. Akkor is, ha a tájékozatlan, tudatlan és Kertész Imréből nem annyira felkészült olvasó néha kívül marad a beszélgetésen. Mintegy felhívást kap a kultúr-lékeinek, Kertész Imre műveinek önhiány bepótlására. 

*

Milyen ember Kertész Imre? (Ha már azt nem tudom megmondani, milyen író...) A könyvből számomra a következők jöttek le. 

Őszintén válaszol a kérdésekre. Amik közül, nem utasít vissza semmit. Hofner Zoltán bátran kérdezheti a zsidóságáról, a holokausztról, Kertész nem kerülgeti a kérdéseket, és ájult nagy véleménnyel egyikről sincsen.

Miközben élete alapvető élménye volt a koncentrációs tábor. Véleménye szerint, ha jól értem, a zsidók kiirtására tett náci kísérlet példa nélküli, a jövőt mélyen meghatározó esemény volt, ám rögtön és azonnal mellé teszi a kommunista diktatúrát, annak erőszak-megoldásait, majd későbbi mélységes léleknyomorítását, -torzítását. Ebben az értelemben, mondja (amit Schmidt Mária is mond) a Sorstalanság messze nem csupán egy adott történelmi eseményről való beszámoló, sokkal inkább egyfajta allegóriája bármilyen, az erőszakot alapjaiban eszköznek tekintő politikai hatalomnak.

Meglepő kijelentés. Heller Ágnestől és Kőbányai Jánostól tudjuk, hogy messze nem minden zsidó gondolkodik így a holokausztról. Számukra annak kizárólagossága, történelemfelettisége, egyedisége mindenekfeletti, és a szenvedés ezzel kapcsolatban kizárólag a zsidóságra vonatkoztatható. Kertész Imre ennél sokkal tágabban értelmezi történelmet és a személyes élményeket is. 

Talán azért, mert sorsában, privát történelmében bizonyos értelemben mindig kívülálló maradt. Ahogy mondja, a koncentrációs táborban is mintegy kívülről nézte önmagát, ahogyan aztán később az irodalmi életben sem volt bennfentes, soha nem volt például tagja az Írószövetségnek, nem kereste a kapcsolatot az irodalmi élet nagyjaival, a kultúra irányítóival. 

*

A beszélgetésből egy dolog világosan kiderülni látszik: Kertész Imre permanensen a maga sorsát, tapasztalatát vetette papírra, amikor írt. Majd mindezt viszonylagossá tette. Azt mondja, a saját élettörténete és a regényei, novellái közé nem tehető egyenlőségjel, az alakjai alapvetőn fiktív alakok, a történetei fiktív történetek. Aztán kiderül, hogy ami ezekkel a fiktív alakokkal történik, legyen az valós vagy allegorikus, mindaz Kertész Imrével történt meg.

Ez akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor Hafner Zoltán belekérdez a részletekbe és Kertész lereagálja, hogy „nem, az nem úgy volt”, vagy éppen „igen, pontosan ezt éltem át”. 

Az már más kérdés, hogy az őszinteség, amit fentebb említettem, akkor voltaképpen mit is jelent? Más részben a valós-fiktív magyarázatának a viszonylagossága nekem kicsit modorossá tette a beszélgetést. 

Ahogyan az is, hogy egyes történések részleteibe Kertész nem volt hajlandó belemenni, mondván, hogy az csak anekdota. Mintha az anekdota önmagában értelmetlen és semmitmondó lenne, és semmit el nem árulna. S mintha az ördög nem a részletekben lakna. S mintha mindaz, amit mond nem éppen a részletekre való személyes reflexióinak a tömkelege lenne. 

S itt kell elmondanom, hogy számomra többször megbicsaklott az interjú íve. Nem, ez nem is igaz. Nem az interjú íve bicsaklott meg, csupán az az érzésem támadt, hogy riporter és alanya összekacsintottak és kicsit liláskodtak. Lehet, ha műveltebb lennék és ismerném a könyveket, amiről beszéltek, nem lenne ez az érzésem. Nem tudom. 

*

Ezzel együtt számomra sokkal szimpatikusabb lett Kertész Imre, mint amilyen a kötet elolvasása előtt volt. Nem mondom, hogy teljesen kapituláltam, de adtam fel jelentős harcálláspontokat. Azzal együtt olyan hatalmas inspirációt mégsem kaptam a könyvei olvasására, csak apró impulzusokat. 

Ezek közé az impulzusok közé tartozik, hogy Kertész nem tekintette feladatának az adott rendszerek elleni harcot, így identitását sem a harcok adták. Ennél többet szeretett volna elmondani. 

Összességében az jön le a kötetből, hogy Kertész Imre őszinte, értelmes, de derűhiányos ember volt. Ám tény, hogy ezt az embert a beszélgetésnek sikerül egy kicsit közelebb hoznia az olvasóhoz. De közel nem. S ezt nem a dafke mondatja velem. 

*

Ó, igen, majd elfeledtem: a könyv borítója nagyon szép, és nagyon elhibázott. A fotó roppant sokat mondó. Csak éppen az ellenkezőjét mondja, mint ami a szöveg célja. Vagy ha ez a cél, akkor meg Kertész Imre komplett munkásságával van baj. A földön egy papírkupac hever. Némileg rendezetlenül. Az ajtórésből fénypászma vetül a papírkupac egy részére. Ha nem lenne, akkor a kupac egésze sötétben heverne a földön. Elfeledve, ismeretlenül. 

Ha ez a kötet a fénypászma, a papírkupac meg az életmű, akkor vannak bajok. A fénypászma nélkül, ami nem világítja meg, csak a kupac mintegy harmadát-felét, az életmű teljes sötétben maradna. Ez egyfelől túlbecsüli e könyv értékét, másrészt eléggé élvezhetetlennek állítja be az életművet. De kétségtelenül látványos. 

Magvető, Budapest, 2006, 262 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631424987

6/10

2022 januárjának mellmagassága, szombat délelőtt. Idén először esik rendesen a hó. Reggel van, a konyhában ülök, csend lenne, ha nem a frissen megismert Ghost zenélne dallamos, pompásan hangszerelt progmetaljával két órája a fülemben, immár a második, kompletten végighallgatott albumával. Ami zene és zenekar nem teljesen harmonizál ugyan a firtatott könyv témájával, de ez valahogy mégsem zavar. Talán mert úgysem értem a szöveget. Mármint a zenéét. Remélem, csak az nem!

[MOST ROBBANOK FEL! Nagyjából készen voltam ezzel a bejegyzéssel. Már csak a képeket kellett volna elhelyeznem benne. Erre most, amikor rányitottam, semmi mást nem látok, csupán a bevezető szakaszt... Nem értem. Csak utálom. Na, akkor nekiveselkedem újra!]

A JÁRVÁNY KEZDETÉN

persze, hogy én is összecsináltam magamat. Ki nem? Mind meghalunk, a város kiürült, üres utak, utcák, terek, olyan érzésem volt, hogy nagyjából egyedül én dolgozom egész Budapesten. Nem lepődtem volna meg túlságosan, ha valamelyik sarok mögül előcsoszog egy tétova, rothadt fejű zombicsapat. Ugyan nem szedtem nyugtatókat, nem fordultam agyturkászhoz, de volt benne valami nyomasztó. Azon kívül, hogy élveztem, lehet haladni a városban. Megtudtam például, hogy Kaszásdűlőről hét perc alatt elérhetek az újpalotai munkahelyemhez, úgy, hogy minden szabályt kínosan betartok. Nem gondoltam volna. 

De egy telefonbeszélgetésünk alkalmával kérdeztem is Nórit, a főnökömet, ugyan nem lehetne már, hogy én is home office-ban dolgozzak? Nyomkövető van a kocsiban, veszek otthonra egy  joystick-ot vagy egy kormányt a számítógéphez, elirányítgatom a fotelből a Transitot... Elcsüggedtem, mert valamiért nem kultiválta az ötletemet. 

Aztán teltek a napok, lassan-lassan teltek megfelé az utcák is. 

Az empatikus ember sok mindent megbocsát. S mert élő ember nem volt a harmadik hullámig, aki a környezetemben beteggé lett, ne adj Isten, elhunyt volna a covid következtében, a félelem oszladozni kezdett.

Hallottam a halálesetekről, persze, nem is vontam/vonom kétségbe, hogy voltak, de közvetlenül ismert ember nem volt egy sem a pakliban. Ilyen a harmadik hullámig nem is akadt. Tehát elmaradt, amire kezdetben számítani lehetett: az utcán, közlekedési eszközökön, boltokban összeesett haldoklók, holtestek tömege, amiket a túlélők már csak rezignáltan átlépnek... Nos, ilyen nem volt. 

AZ INTÉZKEDÉSEK

annyira, de annyira összevisszák voltak, meg ma is azok, hogy némileg komolytalanná tették az egész cécót. Nem csupán az a tény, hogy önmagukban értelmetlenek, bár sokszor ez is igaz, hanem sokszor az egyszeriségük is érthetetlen. Ami tegnap véresen megkövetelt védelmi intézkedés volt, az mára sehol sincsen, már szót sem ejtünk róla.

Például a maszkviselés kezdetben egyértelműen a veszélyeztetettekről szólt, az egészségeseket óvták tőle. Aztán már az utcán is kellett mindenkinek viselni. Talán ez volt a legnagyobb idiotizmus: senki sehol nem vehetett rendesen levegőt, csak ha renitens volt, és levette a maszkot, vagy ha otthon tartózkodott.

S vajon ki nem hányt fittyet arra, hogy egy maszk meddig, hány órán keresztül véd? (Különösen, hogy az ára a tíz-húszszorosára emelkedett.)

Illetve a levételekor ügyeltünk/ügyelünk-e arra, hogy csak a zsinórt fogjuk, és ne érjünk hozzá a maszk testének a külső feléhez? Tudod, ami elvileg felfogta a vírusok tömkelegét. S vajon miután jól megtaperolva zsebre tettük,  idővel visszahelyezzük-e a szájunk és az orrunk elé? Miközben a taperolás közben, ugye, hozzányúltunk a külső részéhez is... S így persze mindazokat a vírusokat, amik esetleg megtapadtak a maszk külső felén az első hordás alatt, jól odakenjük a belső részhez. Bár persze, ha összehajtogatva vágtuk zsebre, és hogyan máshogyan, akkor már... Tehát a használt, újrahasznosított, össze-vissza hajtogatott, egyenletesen vírusított maszkot lelkesen csatoljuk újra a szájunk és orrunk elé, és hajrá, lélegezzünk!.  

Én egy darab bemutatót, oktatófilmet, képregényt vagy ilyesmit sem láttam a helyes maszkviselésről, a maszk tulajdonságairól, védelmi képességéről. De lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan. Ha maszk van rajtunk, mindenki, mindenhol békén hagy. Függetlenül attól, hogy milyen az a maszk. Akkor is béke van, ha csak egy összetákolt, textil rongydarab, ami lópikulát sem ér... De maszk? Az hát!  

Láttam viszont a maszk hasznáról egy kis filmecskét. A szereplője nagyot szívott a cigarettájába, felvette a maszkot, a szokásos, kéket, majd a kifújta a cigaretta füstjét. Ami a maszk összes résén boldogan, látványosan szabadult. Vajon miért gondjuk, hogy a kifújt levegővel (a maszk ugye, az ebben levő vírusokat lenne hivatott megfogni), amely ugyanilyen boldogan távozik a maszk alól, nem távoznak a vírusok is?

Nagyon hamar bekövetkezett, hogy mindazokat, akik bármivel szemben a kétségüket fogalmazták meg covid-ügyben, rémhírterjesztőnek nevezték.

Mi a rémhír a covid esetében? Lássuk, mi nem az! Nem rémhír, hogy egy világjárvánnyal állunk szemben, nem rémhír, hogy potenciálisan mind az áldozatai leszünk, ha nem tartjuk be maradéktalanul az intézkedéseket. 

Rémhír viszont az, hogy a covid halálozási százalékai messze nem olyan szörnyűek, mint amit egy világjárvány esetében prognosztizálni lehetne. Rémhír, hogy mennyien nem kapták el egy nap a betegséget. Rémhír, hogy kis szerencsével simán ki lehet gyógyulni belőle. Rémhír, hogy rengetegen vannak, akik észre sem veszik, hogy megfertőződtek, mert nem betegszenek meg, vagy csak nagyon enyhe tüneteik lesznek. Rémhír, hogy a covid előtti influenzák halálozási arányszámai messze magasabbak voltak mint a pandémia alattiak. 

Számok. Ahogy jött a covid, megszűnt minden más betegség. Bezártak a rendelők, nem fogadták a betegeket. Zártak a kórházak, halasztódtak nem életmentő műtétek. Haltak az emberek. Valóban elképesztő volt, amikor azt hallottuk, hogy tegnap meghalt x számú ember. De nekem egyből az volt a kérdésem, hogy nagyon szomorú, de amikor nincsen világjárvány, hányan halnak meg egy nap. Mert az emberiség járvány nélkül is halandó, tehát egy normál időszak lehet csak viszonyítási alap ahhoz, hogy az x számú halott sok-e vagy sem. Arról nem beszélve, hogy még a világjárvány kikiáltása sem hasraütéssel történik, a fertőzéseknek (nem a betegeknek és a halottaknak) el kell érnie egy adott számot, hogy az valóban pandémia lehessen. (A járvány kikiáltásakor nem érte el.)

Vagyis AZ VOLT A RÉMHÍR, hogy nem halunk meg mindnyájan, hogy túl lehet élni a covidot, hogy a járvány messze nem annyira pusztító mint amennyire azt a média és a kormányok tálalják, hogy a fertőződési és halálozási számok nem érik el a WHO által meghatározott értékeket, hogy pandémiának lehessen nevezni, ami történik. Tehát ez és a hasonló vélemények lettek rémhírré. Rémes dolgot akkor állítottam tehát, ha azt mondtam: kis esélye van, hogy elkapd a világjárvány vírusát, s ha elkapod, akkor is jelentős esélyed van arra, hogy egy komolyabb influenza-tünetekkel, plusz egyes speciális tünetekkel megúszd. 

Az intézkedések között volt sok minden. Például a sávos vásárlási idő, amikor az üzletekbe egyes időszakban csak a megfelelő korúak mehettek be. Akik egyébként az utcán, a közlekedési eszközökön, a lépcsőházban meg mindenhol máshol együtt voltak a többiekkel. De a sávos vásárlás elmúlt. Talán azért, mert már nem csupán az időskorúak a veszélyeztetettek. 

Meg voltak buzdítások az otthon maradásra. (Manapság hallasz még ilyet?) Ennek érdekében kijárási korlátozást is vezettek be. Csak komolyan meghatározott cél érdekében lehetett kilépni a lakásból. Egy hosszú lista mutatta, mik azok az indokok, amik miatt ezt meg szabad tenni. Gyakorlatilag bárki bármikor szabadon közlekedhetett, ha olyanja volt. S ha nyitva volt, ami miatt közlekedni akart. (Manapság se tilalom, se korlátozás nincsen, szóba sem kerül.)

Viszont ekkoriban tudtam meg, hogy a covid sötétben ülve sokkal jobban fertőz mint állva/sétálva. Ez volt az az esemény, ami miatt kezdtem kevésbé komolyan venni a megelőző intézkedéseket. 

Majd jött a nyár, mindenki szabad lett, akár a madár. Senki sem bánta. Mi Gyulán nyaraltunk, egy csuda kedves házaspártól, Mirtilltől és Tibortól béreltünk egy házacskát, kijártunk rendszeresen a Várfürdőbe, voltunk a Várszínházban, meg mindenfelé. Mindenki volt akkoriban mindenfelé. Bár a hírek már jöttek, hogy a vírus ősszel tutira újra kezdi.

És így is történt, újra kezdte. Minden bizonnyal előre szólt az illetékeseknek. Novemberben bevezették este nyolctól reggel ötig a kijárási tilalmat. Erre ember nem volt, aki épkézláb magyarázatot tudott volna adni. 
– Hát, hogy a fiatalok ne tömörüljenek a szórakozóhelyeken!
– Amik zárva vannak? Hát megveszik a piát a boltban, és tömörülnek otthon! Tuti bénák, ha nem ezt csinálják!

Majd érkeztek rekordsebességgel az oltások, és a propaganda az oltakozásra. Kezdetben hurráoptimistán. Aztán egyre agresszívebben, mert nem fogyott eléggé, nem volt elég jelentkező. Majd egyes szektorokban kötelezővé tették.

Érkeztek a védettségi kártyák, s vele az első zsarolások, hogy akinek nincsen, az bizony alig mehet valahová, nincsen utazás, mozi, színház, koncert. Számtalan ismerősöm ekkor oltatta be magát. Nem azért, mert tartott a covidtól, hanem mert félt attól, hogy nem mehet sehová... 

Majd jöttek a hírek, hogy a védettek is hordozzák a vírust, és át is tudják adni másoknak. Majd a tapasztalatok, hogy akár meg is halhatnak, de azért általában az oltás enyhíti a tüneteket. Különösen, ha felvesszük a másodikat. A harmadikat. Immár a negyedik propagálásánál tart a kormányfő, bár már óvatosabban fogalmazott: ha valaki úgy érzi, hogy szüksége van rá (?), mindenképpen kérje ki a háziorvosa véleményét! Akkor oltasson az állampolgár, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá? S mit tud vajon mondani a háziorvos, milyen eszközei vannak arra, hogy bármi konkrétumot mondjon a sokadik oltás hatásáról az adott páciens számára? 

Vagyis a védettséginek hazudott kártya csak az elnevezésében véd, valójában csak az oltottságot igazolja. (Most 2022. február 15-től így változik az elnevezés. S rengeteg embernek érvényét veszíti a kártyája, mert azt már az első oltás után osztogatták. Amit aztán nem feltétlenül követett második, harmadik... 

S az oltások terjedésével (bár lassan és nem eléggé aktívan terjedtek) megjelent az oltásokkal való zsarolás is. A kormány a munkáltatók kezébe tette a kötelezővé tételt. Vagyis hozzá nem értőknek, laikusoknak lett lehetősége mások egészségügyi kérdéseiben döntést hozni. A munkáltatók döntő többségükben józanabbak voltak, minthogy ezt bevállalták volna. Sajnos nem mindnyájan tettek így, volt, aki az állása elvesztésével fenyegette/fenyegeti a dolgozóit. 

Akkor jelent meg az új közellenség: az oltatlanok sokasága. Mert az oltatlanok az oka, hogy nem állt meg a járvány. Ők azok, akik miatt ez az egész cirkusz nem érhet véget. Akik miatt még mindig ennyi halott van. Mert nem vigyáznak az oltottakra. Mert az oltatlanok veszélyesek az oltottakra. 

Az a még nagyobb baj, hogy a rádióban hallott hirdetés által, tudod, az immunrendszerünk nem véd annyira, mint a három oltás (ami szintén nem véd, csak enyhít, ha egyáltalán) a kormány maga szítja a teljesen értelmetlen feszültséget. Az értelmetlenül védettséginek hazudott kártya bevezetése után ismét két részre osztja a társadalmat: a veszélyesekre és a védettekre. 

 Lehetne még sorolni a dolgokat, a tényeket, az ellentmondásokat, a dühítő eszetlenségeket. Például most, hogy mindenféle számok emelkednek, mégsem kell bezárni a szórakozóhelyeket és az éttermeket. Miután egy csomó vállalkozás teljesen bevégezte. Vagy hogy mi a fenéért volt teljesen nyitott a vadászati kiállítás, a békemenet, miközben tudták, hogy jön a negyedik hullám? De koncert, színházba nem lehetett menni, csak igazolvánnyal... 

Nem is folytatom... 

Részben ezekről a kérdésekről szól a Hihetetlen Magazin különszáma. Meg az alábbiakról.

A HÁTTÉRHATALOM

a másik mondanivalója. Az, hogy van ilyen, és az, hogy célja az emberiség létszámának drasztikus csökkentése. Úgy ötszázmillió körül szándékoznak megállni. Annyi robot elég lenne nekik, hogy a Föld túlélje, és ne kelljen változtatniuk az életmódjukon. 

A háttérhatalom a kezében tartja a pénzvilágot (Rothschildok), ezáltal a gazdaságot. Az övé az egész agymosott és agymosó, manipuláló média, az informatikai szektor legnagyobbjai, tagja például Bill Gates is. Gates-nek érdekeltsége van a vuhani labor tevékenységében.

S igen, Gates 2019 végén egy bemutatóban demonstrálta, mi történne, ha pandémiába borulna a Föld. S lőn! (Legyen vígaszunk is: Gates 2022-re jósolta a járvány végét. S már Rusvai úr is arról beszél, hogy bár az átoltottság nem lesz meg, de a fertőzőképesebb, ámde gyengébb tünetekkel járó omikron az átfertőződést elhozza nekünk, így kialakul a hőn áhított nyájimmunitás.) Pandémia konyec! Virus go home! 

Ausztria ennek ellenére most akarja bevezetni a kötelező oltást. Igaz, a csehek meg most hátráltak ki belőle. S egyre több ország nyit, enyhít a védelmen.

Mondjuk egyre vehemensebbek a tiltakozások is Európa-szerte a pandémiás rendelkezések ellen. A múlt héten beszéltem Örök Sógorommal. Ő Németországban él. Azt mondta, elég nagy a fekália: a rendőrségi egységeket cserélgetik egymással városonként, falunként, mert a sajátjait senki nem akarná ütni. S ott tartanak, hogy esetleg szükség lesz rá. ÖS nem nagyvárosban él, hanem egy kb. Abony nagyságú városkában.  

Visszatérve a háttérhatalomra: mert a média is a kezében van, ezért az ellenvéleménynek semmi teret nem hagy. Azokat a szakértőket, akik nem azt mondják, amit mostanság mondani kell, karaktergyilkolják, tönkre teszik a jó hírét, esetleg az egzisztenciáját, netán börtönbe is zárják. Tény, hogy aki bármilyen kérdést tesz fel, hamarosan vírus- és/vagy oltástagadó lesz. Tapasztalat. Gondolom, nem csupán az enyém. 

S van nagy baj, mert például az amerikai Müller Cecília, Anthony Fauci egy szélkakas gazember, aki hosszú évek óta hazudik, csal, hatalmasokat téved és elhallgat, s mégis, töretlenül a helyén maradhat. Mondom Amerika egyik első egészségügyi emberéről van szó, figyelsz? (Az összehasonlítás Müller asszonnyal csupán a pozíciójának a belövésére szolgált, további analógiát nem szándékoztam a mondatban elhelyezni.)

Sajnos nagyjából ugyanez, vagy még súlyosabb a helyzet a WHO első emberével, Tedrosz Adhanom Gedrejeszusz-szal, aki azon kívül, hogy szakmailag megkérdőjelezhető, politikusként a saját országában Etiópiában népírtó politikát folytatott. 

Kezdek fáradni, a bejegyzés meg egyre nőni, növekedni. Rövidebbre kell fognom. 

Van még itt szó a nagyüzemi állattartás veszélyeiről és virológiai összefüggéseiről, az 5G esetleges veszélyeiről a terrorizmus és a pandémia összefüggéseiről, az oltásba bújtatott nano chippekről (a cikkíró határozottan elutasítja a lehetőséget, a lehetetlenség okából), Afrika viszonylagos immunitásáról, az oltások veszélyeiről, esetleges hosszútávú hatásairól, az általános, hivatalos pánikkeltésről, a védettségi igazolványról, vakcinaútlevélről, a keletellenességről, a népességcsökkentési stratégiáról, a kereszténység mostani és leendő szerepéről, és ezzel még nem soroltam fel mindent. (A valóban agyament és minden logikának, a természetnek, az evolúciónak,  az ellentmondó LMBTQ+, a politikai korrektség és a fehér faj öngyilkos térdre ereszkedése a BLM tiszteletében valóban méltó arra, hogy szót ejtsenek róla, csak éppen nem tökéletesen világos, miképpen kerültek ezek az aktuális és égető témák a covid-terítékre?)

A FOLYÓK EGYBETERELÉSE

Mármint összegzés. Mit ad ki a rengeteg téma? 

A Hihetetlen! Magazinra nem annyira jellemző a korrekt állásfoglalás. Jobbára világnézeti állást foglalnak, de utána abba minden belefér, a fekete is, meg a fehér is, a jobb is, a bal is, az ég is, a föld is. Persze állítható, hogy nem tesznek mást, csupán alaposan körbejárják a témát, és magyarázat-lehetőségeket kínálnak az olvasóknak. Ez persze óhatatlanul vezet oda, hogy az embernek az az érzése támad, hogy egyik marhaságot követi a másik. 

Nos, ez a lapszám nem ilyen lett. Ugyan vannak benne olyan cikkek, amelyek csak a téma farvizének legutolsó hullámain fértek el benne, de összességében egy összeszedett, inkább döntő részben egységes mondanivalójú kiadvány lett. Tény, hogy a nem sokat pepecselt sem a tudományos részletekkel, sem a statisztikákkal, ahogyan az is tény, hogy mivel covid-téren nap mint nap történnek változások, nem tudott naprakész maradni, de összességében érdekfeszítő, érdekes, szokásosan a mainstreamtől meredeken eltérő szempontból foglal állást. 

A lényeg: a mondanivaló ez esetben kiegyensúlyozott lett. Nem tudom, hogy ez a szerkesztés érdeme vagy a témáé, de ezúttal így lett. Valahogy nem bántam. 

 A Jövővilág Alapítvány megbízásából kiadja a Jövővilág Lap és Könyvkiadó Kft.
Főszerkesztő: Szúcs Róbert
HU-ISSN: 1587b5970

8/10

2022. januárjának háromnegyede. Az egész hét álmos volt, hideg, és olyan kis rosszkedvű. Az egyetlen vígaszt a reggeli kávé, a napfény és a még mindig csak fényképről ismert Lili unokám jelentette, akiről Szamóca lányom nap mint nap jelentett. 

Kezdjük az elején! CSEPELLA OLIVÉR, a zombis magyar képregény írója, rajzolója fiatal ember. Azon kívül, hogy rajzol, énekel is, a Csaknekedkislány nevű zenekarban. (Nem ismertem, rákerestem. A Férfi Album három számát hallgattam meg. Dallamos alternatív zene. Vagy mi a neve... Olyan zene, ami nem zavar, nem rossz, de magamtól nem kapcsolnék rá. Indiferens, csak viszonyításképpen: most, vasárnap hajnalban éppen Universal Hippies-t hallgatok, a Road To Delivarence című 2020-as albumukat.) 

Olivérünk gondolt egyet hosszú évekkel ezelőtt és a nyilvánosság elé tárta, hogy szeretne megrajzolni egy képregényt, amely arról szólna, hogy a Nyugat prominensei miképpen küzdenek a zombik ellen. Karakterterveket, némi szinopszist is mutatott. Az ötlet annyira megtetszett a nagyérdeműnek, hogy az előre megcélzott célösszeg több mint KÉTSZERESE gyűlt össze a kiadás költségeire és a szerző túlélhesse az alkotás időszakát.  

A képregény befejezése azonban késett. Majd megint késett. Aztán ismét. Sokan már le is mondtak arról, hogy valamikor el fog készülni. 

Aztán, türelem zombikat és nyugatosokat terem, lám 2017-ben mégis nyomdába és a boltokba került az első, közönség-finanszírozású magyar képregény. 

Lám, így is lehet könyvet kiadni! Vagy csak egyszer volt Budán zombinyugatos-vásár? 

HOGY KERÜL A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALRA?

Mert lássuk be, a párosítás nem mindennapi. Mert veszettül semmi, de SEMMI KÖZE nincsen a kettőnek egymáshoz. Ez annyira evidencia, hogy nem is taglalom a miértet. Számomra csípőből és kapásból a MARHASÁG szó jut eszembe. 

Nem, nem azért, mert mintha MEGSZENTSÉGTELENÍTÉSNEK gondolnám. Nem gondolom annak. A Nyugatnak, persze, nagyon komoly szerepe volt a magyar irodalomban, és ugyancsak prominens nevek kötődnek a folyóirathoz. (Bár említsük meg: vannak, akik az akkori magyar irodalom teljes lenyúlásával vádolják a lapot. A jelen téma szempontjából ez annyira nem érdekes, nem is merülök el benne.) 

Szóval nem gondolom, hogy egy-egy írónak, költőnek kijár a katolikus szentek státuszának megfelelő irodalmi glória. Azt sem hiszem, hogy személyükben az általuk letett értékek miatt sérthetetlenek lennének. Vagy hogy emberileg hibátlanok lettek volna.

Ennek megfelelően nem azért szaladt a tarkómra a szemöldököm, amikor első ízben hallottam erről a képregényről, mert irodalmi PROFANIZÁCIÓNAK tartom a Nyugatos szerzők akcióhőssé tevését. Sokkal inkább azért rohangált a szembozontom, mert képtelen voltam kapcsolatba hozni a két szereplőtábort. Csizma az asztalon, Trabant a gyorsulási versenyen, pacalpörkölt a Michelin-csillagos asztalon. Gyerekfirka a Dali-kiállítás falán. Eunuch a pornóforgatáson. És így tovább. 

Az a bajom, hogy a szereplők egyik fele, hm, kicsit túlozva, magasztos. A másik meg közhelyesen populista. Fény és sötét. Keserű és édes. Ég és föld. Tűz és víz. Moha és a matematika. (Ez utóbbinál elképesztőbb össze nem illés nem jut eszembe.)

Ahhoz, hogy harmónia alakulhasson ki a két összetevő között, piszok nagyot kell szólnia vagy a történetnek, vagy a rajzoknak. De leginkább mindkettőnek. 

A történet egyfelől csontegyszerű: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Ady egy este ülnek a New York kávéházban. Éppen önfeledten froclizzák egymást, főleg Adyt, amikor a kávéház közönsége zombivá válik. Ukkmukkfukk. Egyszerre. Minden átmenet nélkül. Magyarázat sem sincsen, miért. S a nyugatosok azonnal tudják, hogy a zombik ellen küzdeni kell, el is kezdik pusztítani a számtalanul népes ellenséget. S ha tudják, teszik is, mint jó muszáj-Herkulesek. Erről szól a képregény kétszázhatvan oldala. 

De ez eddig semmit sem mond. Ettől még lehet bármilyen. Akár még a szereplőknek is tetszhetne. Na, jó, Karinthynak. 

MILYEN A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALON?

Okos, tréfás, mulatságos, elképesztő, művelt, polgárpukkasztó és hasonlók. 

Egyértelmű, hogy Csepella OTTHON VAN a Nyugat szerzőinek a műveiben. Sőt, az életében is. Az is egyértelmű, hogy nem hord magánál IMAZSÁMOLYT a nevük kimondásának esetére. Ha nem így lenne, Babits nem tenné magáévá a pincérnőt az igazgatói asztalon a képregény viszonylagos elején, a pucér fenekét mutogatva, és nem poénkodnának a szereplők Ady szifiliszével sem.

(Szerintem ezzel a mondattal nagyjából helyre is tettem, az értékelésem olvasói közül kik fogják kézbe venni és kik hajították máris a kukába Csepella művét/kreálmányát.)

Kétségbevonhatatlan, hogy használt nyelv, az irodalmi-áttétek alkalmazása, a dramaturgia nem mindennapi.

Csepella nem szakralizálja a szereplők BESZÉDMÓDJÁT. Mi több, eszébe sincsen megfeleltetni a huszadik század elejének. De még az irodalmiasságnak sem. Nem nyakra-főre, de művében a magyar irodalom héroszai adott estekben olyan trágárak, hogy attól koldulsz. Aztán még: ki-kiszólnak a korukból. Illetve az irodalmat tekintve nagyon mélyen kotornak a saját korukban. Csak győzze az olvasó felismerni, beazonosítani a szövegeket, életrajzi elemeket. 

Nos, úgy van az, kérem, hogy az ember csoda gyorsan belehelyezkedik a történetbe. Az első oldalak az ismerkedéséi, szokjuk egymást a történettel. Aztán a következő lapok olvasását, nézegetését az élvezkedés uralja. Aztán kicsit besokallunk. Néha nem értjük, mit miért mondanak a szereplők. Néha az sem teljesen világos, ki mondja. S hogy merre hány méter. S az a helyzet, hogy egy idő után már nem is érdekel, mert mintha mindig ugyanaz történne: akció akció hátán minden képkockában. Mint a Mátrix harmadik részében: annyi minden történik, hogy piszok unalmassá válik az egész. Folyton-folyt tömegjelenetek, hol ez, hol az folyik, mindenesetre van borzalom, rendesen. S már az sem köt le, hogy itt az akcióhősök irodalmunk prominensei. 

Ráadásul a minden fejezet elején elhelyezett betéttörténet a sámánról talán csak nekem zavaros. De nekem nagyon az. A rajzai viszont kiválóan sikerültek. Ezeket nem Csepella készítette, hanem egy Felvidéki Miklós nevű úriember. Van egy másik segédrajzoló is: László Márk. 

S hogy válaszoljak a fejezetben feltett kérdésre. Az ötlet ha furcsa is, mégis briliáns. A képi kivitelezéssel sincsen semmi baj. Ha tudomásul vesszük, hogy ez egy akcióképregény, és úgy nézegetjük, meg kell látnunk, hogy ilyen szempontból hibátlan. A tömegjelenetekben nincs egy felesleges részlet sem, minden a káosz, a megállás nélküli mozgás érzékeltetését szolgálja. De olyan jól, hogy a nézegetése közben még a csata hangjait is hallottam. A nyugatosok ábrázolása is nagyon tetszik. 

Azonban amikor a fogyasztó unatkozni kezd egy akció-művön, ott valami nagy bibi van. S talán itt tévesztett Csepella Olivér. Az irodalmárok beemelése a történetbe bizarr, de zseniális ötlet. Azonban ha feltesszük a kérdést, miért pont ők, akkor két válasz adódik. Egyrészt, hogy mert a mondanivaló kiemeléséhez pont rájuk van szükség. Másrészt a válasz lehet egy nemesen egyszerű „Csak!” is. Nem csakis, hanem külön, csak is. 

Vagyis van valami mondanivalója az egész kétszázhatvan oldalnak, vagy nincsen. Szerintem a „Csak!” volt az indok. Mert szimpatikus a korszak, karakteresek a karakterek, egy kupacban ennyi zseniális magyar, csinálni kellene velük valamit. S aztán elindult az agy, s aztán az elhúzódó munka közben egy kicsit berozsdált. A lendület vitte a sztorit, de ad hoc jelleggel, semmi különösebb, mélyebb koncepció nélkül. 

Majd egyszerre csak, hopp vége! S nem is bántam. 

Összhatásként az maradt bennem, hogy nagyon majdnem sikerült. Valahol ott csúszott el a dolog, hogy kétszázhatvan oldal után sem lett világossá, miről is szól a történet. Akar valamit mondani vagy csupán egy piszok hosszú, egyetlen alapötletre épülő („Képzeld el, a nyugatosok a New York Kávéházban zombikkal küzdenek, mekkora már, Ady láncfűrésszel rohangál, Babits meg itt baszik az asztalon! Hahaha!”) geg az egész?

Fenntartva a tévedés jogát, én az utóbbira tippelek. Csakhogy ehhez meg kicsit hosszú a történettelen történet. Közhelyesen: a kevesebb több lett volna. De inkább a poén-alapon túli mondanivaló lett volna a megoldás. 

Van nekünk is tehát horror-képregényünk, ami zombis. Többen mondták, hogy az irodalom és a zombik összehozása nem Csepella ötlete, mert ott van, ugye, a Büszkeség és balítélet meg a zombik, és az sokkal jobb. Nem tudom megítélni. Aziránt még ekkora érdeklődés sincsen bennem, mint amekkora eziránt volt. Mert ez olyan, akár a magyar narancs, ami kicsi is, savanyú is, de a miénk. 

Corvina, Budapest, 2017, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631364743 

4/10

2022 január dereka. Hideg van nagyon, de ragyogóan süt a Nap. Lili unokám már egy hetes. Illetve az lesz két és fél óra múlva. S a covidról a héten a rádióban hallottam Magyarország Kormánya hirdetését: az, aki átesett a betegségen vagy az erős immunrendszere miatt el sem kapta a betegséget, nincs annyira védve mint az, aki mindhárom oltást megkapta. Hogyan is mondta Ford Fairlane: „Eszem, f@szom megáll!”

S akkor máris és azonnal egy kultúrbunkó tévedésem: a tudatomban Haui József totálisan összekeveredett Gugi Sándorral. Amikor Porspero a kezembe nyomta A kupolavárost, én belelapoztam és picit megdermedtem: egész mások voltak a rajzok mint amire számítottam. Mert Haui József nem Gugi Sándor. 

Haui-nak a Fülesben mindössze három képregénye jelent meg, azok is a kilencvenes évek közepén. Feldolgozta Vagyiim Sefner A négylábú tyúkját (irodalmi eredetije A szerény zseni című kötetben jelent meg magyarul), Kipling A magányosan sétáló macskáját (amiből, és ebben egészen biztos voltam, volt egy Dargay-féle verzió is, csak éppen semmi nyomát nem találom). 

Az első elképzelésem az volt erről a kérdésről, éppen most fejtettem ki Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy megtaláltam a bizonyítékát a párhuzamos világok egymás mellett létezésének, és én tuti, hogy jártam egy másikban valóságban. Ugyanis hiába kerestem akár Kiss Ferenc „Füles képregény biográfiájában”, akár az mkte.hu Füles képregénytárában, sehol nem leltem a Dargay-féle verziót. Pedig még a rajzait is láttam magam előtt, a belső vetítésben. 

Aztán egyszerre, hopp, elém toppant egy Dargay-rajzos verzió a neten. Arról meg beugrott, ezt a szégyent, hogy talán meg kellene néznem a saját, 3D-s Füles-képregény gyűjteményemben is, hátha meg van. És ott van... Lám, ilyen gazdag vagyok, és nem is tudok róla. Szégyen!

Viszont a párhuzamos világos elméletem csúfosan megbukott. Ellenben a memóriám néha meglepőn pozitív dolgokat is produkál. Az „IS” nagyon lényeges. Sajna. 

A fenti kettőn kívül volt még Hauinak egy Hauff adaptációja (A gólyakalifa) és egy színezett verzió a Magányos macskából.  Oszt ennyi. Mármint képregényben. Mert egyébként tengernyi könyvet illusztrált (ezek annyira nem jönnek be). De ami sokkal fontosabb: ott sertepertélt a Vizipók csodapóknál, a Kérem a következőt! epizódjainál, a Magyar népmesék háza táján, a Vakáción a Mézga család készítésénél. Sőt, még a Vacak, az erdők hőse, az Idők urai és a Téli mese (igen, az amerikai film!) készítésében is részt vállalt. Szégyenkeznivalója nincsen. 

A képregény rajzai

engem nem győztek meg. Egyfelől mert az alakok csak viszonylag konzekvensek. Még szerencse, hogy a szereplők nincsenek sokan, és a három főszereplő jellemzőn eltérő karakter: egy fekete fiú (a rajzverziója mikrofon-fejű hajjal bír és barna bőrrel, bár az arca egyáltalán nem negroid), egy hosszú hajú srác, akit a hosszú hajáról mindig bizton megismerhetünk és egy apródfrizurás gömbölyű cimbora.

Nehéz eltéveszteni őket, mert amikor nem hasonlítanak önmagukra, a fő karakterjegyek akkor is pontosan tájékoztatnak: barna bőr, hosszú haj, apród-frizura. 

Általában igaz a rajzokra hogy az ábrázolás a részletekkel nem pepecselget, bizonyos, hogy el nem veszünk bennük.

Ám valami részlet azért mindig akad, hogy fel ne adjuk. Akkor is, ha gyakorlatilag egy darab olyan kép nincsen az egész füzetben, ami emlékezetessé válna, ami miatt érdemes lenne visszalapozni. (A vicces az, hogy ennek érdekében többször átnéztem az egészet.)

Milyen részletekre gondolok? Nézd csak az első képen a fekvő srác nadrágján azokat a Nepp Józsefes árnyékokat! Vagy a következő képen a szobába belépő fiún megcsillanó fényfoltot, és a szoba sötétkék kuszaságát!

Aztán ez az élet a legtöbb képen teljesen semmivé lesz. Mintha Hauinak hol lett volna kedve rajzolni, hol a háta közepére kívánta az egész projektet, és mint az egyszeri mesterember, legyintett, jól van az úgy...! S otthagyta a tökéletesen semmilyen, minden harmónia, látnivaló nélküli rajzokat is. Amiknek még a színezése is olyan, mintha Painttel nekiesett volna, csak legyen végre készen, ne kelljen foglalkozni vele. 

Az egyedüli, ami nem menti ugyan meg összességében a képi megfogalmazást, de enyhít a negatív összhatáson az az esetlegesen jól sikerült perspektívák alkalmazása. 

Az érdekes az, hogy Haui rajzai egyébként, szerintem, máshol sokkal jobbak. (A Grimm-sorozatát inkább nem veszem tekintetbe, nekem Füzesi Zsuzsa jut róla eszembe, és nincs érv, ami ezt mentse.) Ha megnézed ezt a galériát, talán egyet fogsz érteni velem. 

Viszont az a tény, hogy más rajzai teljesen rendben vannak, ezt a képregényt nem teszi számomra meggyőzővé. A végösszeg: kár, hogy nem Fazekas Attila rajzolta meg ezt is, ahogyan az Úrkalózokat!

Álljon itt egy fotó a rajzoló-szerzőről.

A történetről

Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az Űrkalózok fogságában-t nagyon szerettem. Meg a regényt is, amiből készült. Sőt, akkoriban úgy nagyjából mindent, amit Nemere írt. Még a Rejtélyes elődök is tágította a látókörömet. Dänikenről akkoriban Magyarországon még nem lehetett szó. 

Szóval a srác-trió első két kalandját roppantul kedveltem.

Nem is értem, a többit hogyan és miért vesztettem szem elől később. Volt bennem valami redőny lezuhanás Nemerével szemben. Talán ízlésbeli, talán pszichés (többször meséltem már, hogy édesapám egy polcnyi könyvét adta kölcsön, vagy itta el, az én polcomról; hogy melyik, soha nem derült ki), soha nem nyomoztam utána. Ezért lehetett az, hogy ennek a képregénynek a borítóját láttam, mégsem vetődtem rá. Vagyis e feldolgozásból tökéletesen szűz voltam. Ami azért is érdekes, mert amikor a Vaterán két részletben megvásároltam vagy öt kiló Füles-képregényt, az egyik legnagyobb bánatot az Űrkalózok hiánya okozta. (A legnagyobb örömöt pedig A Coquillardok kincse.)

Ezzel együtt az első két kötet (mert van összesen hat, bár az utolsót igen sokan fittymálják) tartalma annyira nem, csak a fílingje maradt meg bennem. Így amikor a Szepes-Nemere beszélgetős könyv végett szörföltem Nemere-könyv ügyben, és megláttam a borítót, átabotában tudtam miről van szó, bár a sztorit ad hoc fel nem tudtam volna idézni, ha fojtogatnak se. 

A sztori voltaképpen roppant egyszerű: a három jóbarát, Lars, Don és Ariel vizsgázni indul egy másik égitestre, de meteorrajzás miatt idő előtt le kell szállniuk az űrhajójukkal. S amint annak talpa bolygót ér, furcsábbnál furcsább események veszik kezdetüket, nem győzik kapkodni a fejüket, és megpróbálják megérteni, ami körülöttük történik, s iparkodják minden helyzetből kivágni magukat.

Vagyis a történet, mondhatnánk, a szokásos: űrhajósok egy elhagyott bolygón, keresik a kapcsolatot az előlük bujkáló, de fel-feltűnő intelligenciával. Ha ennél többet mondanék, megérdemelnék egy brutális kokit, meg egy elefántpuszit. Ezért hallgatok. 

Interjú Nemere Istvánnal a 758 könyvéről és egyebekről

A képregény olvastán eszembe jutott Lem Pirx pilótájának az első fejezete. Az alapsztori párhuzamossága miatt. Ha tudod, miről van szó, akkor jó, ha nem tudod, akkor, látod, már két olvasnivalód van. :-)

A sztori egyébként érdekes és izgalmas, érdekesek a kalandok, frappáns a történetvégi megoldás is. Ugyan nagyon alapos jellemrajzoknak, -fejlődéseknek nyoma sincsen, a srácok simán felcserélhetők, csak a külső jegyeik különböztetik meg őket, de mert ifjúsági történet, mert sci-fi, ebben semmi különösebben zavaró nincsen. 

Vagyis Nemere alaposan beletette a maga részét, igazán nem az ő hibája, hogy a képregény nekem annyira nem tetszett, arról meg pláne nem tehet, hogy semmiféle nosztalgiafaktor nem emelte a tetszési indexemet. Nem unatkoztam, amíg olvastam és nézegettem, de nem is gyönyörködtem, és az extázis valaki másnál volt éppen.

Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1985, 48 oldal · ISBN: 9632214323 

6/10

2022 januárjának a közepe felé. Lili unokám már otthon van az édesanyjával és az édesapjával, és úgy fest, mindnyájan nagyon élvezik egymást. Nagyon hideg lett, s bár hangoztatom, hogy a hideget jobban bírom, mint a kánikulát, azt hiszem, már ez sem igaz. Az infarktusom óta a tavasszal és az ősszel vagyok csak kompatibilis.