Már írtam: A Dűné-vel ambivalens a kapcsolatom. Az első részbe tengernyiszer belekezdtem, majd az azóta sajnos megszűnt Garmadában 2015-ben aprópénzét erőszakolta rám magát a Szukits-féle, féltéglányi én első rész, hagytam magamat, mondván: majd jól elrukkolázom, de aztán addig-addig, hogy kiolvastam, és végső soron katyvasztikus, de kimondottan pozitív emlékeim, blikkjeim, flash-eim maradtak róla, és úgy fest, örök darab a polcomon, Szerelmetesfeleségtársam majd elkótyavetyéli, ha megmurdaltam (bakker, mennyi dolga lesz a könyveimmel, valahogy előre segíteni kellene neki!).

Az is érdekes, talán írtam már valahol, hogy vannak könyvek, amelyeknél valamiért pontosan megmarad az emlékeimben az olvasás körülménye. A Dűne is ilyen. Még a gyermekvédelemben sofőrködtem, enyhe nyári nap volt, Irénnel, az egyik szívemcsücske gyámmal flangáltunk Cegléden, címről címre, mert ő kól szervezte el a dolgait, s ha már ott volt, akkor ő ott volt, mindig volt legalább négy-öt címe. Az nekem négyszer-ötször háromnegyed óra, amíg várok rá a kocsiban. Valamiért egy naplementés olvasási élmény maradt meg, valahol a Ceglédbercel felé vezető úton, vagy a vasútállomás környékén, ez már nem tiszta. És a nagy kocsival, a Citroen Jumperral voltunk, abban kényelmesebben el lehetett nyúlni. Valahol a könyv háromegyedénél tartottam...
Semmi különös poénja nincs a történetnek, csak el akartam mondani, hogy emlékszem, mikor, hogyan olvastam ennek a könyvnek az első résztét is. 

A Dűne olvasása után beszereztem még pár kötetet, azóta meg még párat, összesen kilencet. De olvasni három éve nem olvastam egyet sem. Pár napja belső kényszeresen le kellett vennem a polcról a második részt, vagyis ezt. Nem értettem, miért. Ráadásul úgy jutott eszembe, hogy (de gyűlölöm!) az összes polcon két sorban vannak a könyvek, de így is alig férnek, és a Dűnék jó részben a hátsó sorba kerültek. Mondjuk annak miértje, hogy miért a Dűne jutott kényszeresen az eszembe, tegnap este villant be, amikor is szép párom kedvét keresve (mert neki igen, nekem annyira nem jön be, de szolidarítok) a Csúcshatás filmsorozat-verziójának a közepe felé járva, a szálakat a háttérőól irányító egykori senki, manapság háttérhatalom Eddie Morra (Bradley Cooper) mélyen belenéz az új főszereplő szemébe. A szeme, a film szerint mélykékké színeződött a beszedett, agykihasználtságot növelő drazsétól... Hoppcsak! Na, ugye! Ezért jutott eszembe a Dűne! 

És akkor a szintén többször elkezdett, de csak most befejezett második részről végre!

Frusztrálva vagyok. Nem vagyok egy jó emberismerő. Sőt, még élethelyzeteket is nehezen teszek helyre, és pláne nem kapcsolok azonnal az összefüggésekre. Ha valami összeáll, az nem logikai lánc, hanem jobbára intuíció. Amit meg nem tudok (még?) igazából használni. Csak kapaszkodom belé, elég következetlenül és erőtlenül (mert az intuitív flash-eim jobbára olyan dolgokban jönnek elő, amikor konfrontálódnom kell szerelmetes párommal).

Namost! Ez a könyv két oldalanként tartalmaz olyan párbeszédeket, amikor valaki mond valamit, és annak olyan értelme van, hogycsakna, de amit én észre sem vettem, nem észleltem és meg visszaolvasva sem értem, hogy miért, hogycsakna? Igaz, akik számára hogycsakna, azok mindig rendelkeznek valami ilyen-olyan többlettel, boszorkányképességekkel, jövőbelátással, miegymással, tehát valamilyen lényegi előnnyel vesznek részt a versenyben. Arról nem beszélve, hogy az őket kiagyaló teremtőjük, mármint Herbert, mennyire aktívan segít nekik, ők még a szavakat is a szájukba kapják, én meg itt egyedül agyalhatok, az én teremtőm valami egészen más füves legelők felé terelget engemet, de azt meg nem értem, merre és mi felé, és a Dűne megértésében különben is  ez totálisan indiferens.

Az is tény, hogy a misztikus vonalon voltak számomra folytonossági hiányok. Ez nem biztos, hogy Herbert hibája, könnyen lehet az enyém is. Simán nem értem a következőket: 
[[SPOILER:
a) Amikor az arctáncoltató lányalakban megjelenik Paul-nak, hogy el kellene menni az apjához (mármint az eredeti lány eredeti apjához, és Paul tudja, hogy nem az eredeti lánnyal beszél, miért megy el mégis,
b) miért derül ott ki, hogy tényleg vártak rá?
c) Ha a melanzs hatására látja a jövőt, és valahol még hangoztatja is, hogy a jövő nem élre vasalt valami, miért nem menekül el a megvakulás elől?
d) Azt pedig végképp nem értem, miért adja fel a császárságát, miért nem marad a gyerekeivel, akikről tudja, hogy milyen kivételes képességekkel rendelkeznek? Vagy mindez később nyer értelmet? VÉGE]] 
Lehet, hogy mindössze a lényegről maradtam le? 

A könyv tömény misztikus-politika, játszódnak a szereplők a hatalomért, a gazdasági érdekekért, s hogy ne a rossz fiúk/lányok kerüljenek fölénybe, de ebben meg az a szép, hogy mi meg közben egyre bizonytalanabbak vagyunk, ki is a rossz, ki is a jó, s persze, Paul és az övéi mellett vagyunk, de valahogy homályosodnak el az eddig egyértelmű térfelek, Paul is kénytelen olyan elkerülhetetlen lépés megtételére, amelyek eddig eszében sem voltak, és emiatt nem kis kétségei vannak saját császársága értelmét illetőn is. Nyilvánvaló, ha nem az ő háza, az Atreides-ház kerekedik felül, hanem a galád Harkonnen-ek, vagy bárki más, lenne itt haddelhad, vér és fogak csikorgatása, mert az ő intrikájuk és gonoszságukkal hová jutna már a világ? És Paul Atreides arra kezd rádöbbenni, hogy nagyjából ugyanide, ahol az ő császársága alatt tart. 

Herbertben továbbra is az a zseniális, hogy nem kapkodja el a dolgokat, de egy pillanatra sem mondhatjuk, hogy erőt venne rajtunk az uralom. Hogy mennyire jó az első rész, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nagyon keveset kellet gondolkodnom a szereplők kilétén, nagyon hamar visszatértek az emlékek, pedig azért három év nagy idő! És ez a rész csont nélkül folytatja az első cselekményét, hozza a hangulatát és hömpölygeti tovább az Unierzum sorsát. A kötet értékét nagyban növeli, hogy mindezek ellenére nem éreztem bődületes katyvasznak, sőt az utolsó oldalig hatalmas élvezeti értékkel bírt, oly annyira, hogy elővettem már a következő kötetet is, mert mégis olyan az egész, mintha valami (túl nagy ide ez a szó, de nem tudok jobbat) beavatás lenne. És ez nagyon nem kevés!

Szóval az úgy volt, hogy a börtön elhagyása után kicsit csillapult bennem a lelkesedés. (Mármint nem amikor én hagytam el a börtönt, mert még látogatóban sem voltam ott soha, hanem amikor a képregény-sorozat hősei tették ezt.) De már a csillapult lelkesedéses értékelésben is írtam, hogy Kirkman megnyert magának azzal, hogy tett egy-két nagyon finom jelenetet a csillapodásos részbe. Illetve behozott egy új figurát a képbe, Abraham-et, aki legalább annyira férfi, mint Rick, és meg van még mindene. 

Rick és Abraham két dudás egy csárdában. Egyébként nem kellene, hogy így legyen, de tény, hogy ez egy nagyon klassz kis konfliktushelyzetet eredményez. Az első komoly konfliktusuk [[SPOILER: Maggie, mint utóbb kiderül, sikertelen öngyilkossági kísérlete miatt tör ki. Abraham, nagyon jogosan, kíméletből azonnal főbe akarja lőne a halottnak hitt lányt, Rick, pedig, szintén teljesen jogosan (vagy nem?) még időt akar hagyni a gyászra. VÉGE]] Itt kölcsönösen megígérik egymásnak,hogy még egy ilyen, és gondolkodás nélkül lőnek. 

Viszont innen megint van a szerzőnek egy zseniális húzása. Abraham félrevonul, és magára zuhan. Mintegy megelőlegzi azt a beszélgetés közte és Rick között, ami nemsokára bekövetkezik, és ami a kötet címét is adta. Meg ennek az egész résznek az értelmét. Amin ismét lehet min töprengeni is egy kicsit. 

Mert voltaképpen mindkettejük problémája ugyanaz: a megváltozott világban ők maguk is kényszerűen változtak. Változtak, mert változniuk kellett, ha élni akartak (akartak) és meg akarták védeni azokat, akiket szerettek. És bár ez egyiküknek sem sikerült, szembe kellett nézniük önmagukkal: simán képesek lelkiismeret-furdalás nélkül ölni, ha tudják, hogy az jó célokat szolgál. S közben a lelkiismeretük mégis motoszkál, no nem az ölés miatt, hanem amiatt, hogy nem éreznek miatta semmi furdalást. És ez, a hiány, furdalást okoz. Ezen a ponton a két férfi egymásra talál. Nem omlanak a másik nyakába, de megtalálják a közös pontot, a közös élményt, a közös fájdalmat, a közös kérdéseket, kétségeket. 

Ebben a részben nagyon kiegyensúlyozottan adagolva kapjuk az akciót és a szereplők egymáshoz viszonyulásait. Mi több, még hihetők is ezek a viszonyulások, sőt, megkockáztatom: alátámasztottak, hitelesek. Emiatt ugyan badarság talán egymáshoz viszonyítgatni a sorozat füzetet, de mégis, számomra ez volt az egyik legjobban átgondolt, legérdekesebb rész. 

Még tart a lendület. Sokszor gondolkodtam, hogy azok a sorozatok, amelyek nem egy A-tól Zs-ig történetet mesélnek el (mittomén: Sándor Mátyás, Egy óra múlva itt vagyok), vagy nem olyanok, és egy-egy rész teljesen önálló történet, csak a szereplő(k) azonos(ak) (pl.: Colombo, Minden lében két kanál), hanem van egy alapszitu, aztán azt viszik, amíg evő rá a plebsz, és ennek érdekében egy idő után csavargatják jobbra-balra a sztorit, néha kínkeservvel, néha megerőszakolva a logikát, néha képtelen megoldásokkal visszahozva időközben láb alól eltett szereplőket (Dallas), nos, ezek a sorozatok tényleg csak a pénzről szólnak? S van vége a Wólkindednek vagy képregényben is úgy nyúlik, mint filmben (el nem tudom képzelni, mit lehet ebből a történetből nyolc évadot kiszenvedni)?

Túl vagyunk egy hatalmas krízisen, az ostromon, a gaz Kormányzó megbűnhődött, a börtön mégis az eddigi városlakóké lett, a mi hőseink, már aki túlélte, meg menekülhettek lélekszakadva. Így került Rick a fiával Carl-la újra az útra. Megvallom, kicsit elcsüggedtem. Holott nem hagytam túl sok választási lehetőséget a szerzőknek. Mert vagy nyernek és megtartják a börtönt (akkor, ahogyan Tolsztojt idéztem: a boldogság unalmába fúl a sztori) vagy vesztenek, de akkor meg vagy meghalnak, vagy menekülnek. Vagy fogságba esnek, akkor a kínzásokkal lehet játszódni egy kötetnyit, de aztán megint ugyanaz lesz a kérdés, amit az előbb feltettem.

A szerzők azt választották, hogy meghalnak/menekülnek. Már aki, természetesen, életben maradt. Azon kevesek. De mert voltak előkészületek, sejthetjük, hogy ezzel-azzal összefut Rick és Carl. És lőn. És mert elfogytak az eddigi szereplők, ismét tágítani kell a kört, és új energiát, célokat kell adni a történetnek. Ennek érdekében új szereplők lépnek színre, érdekesek, szímpatikusak és van egy kis, izgalmas titokzatosság is a washington-i doki színre lépésével, aki tudja a frankót, és aki hozza a reményt. 

S hogy a pszichológizáló részem se maradjon eleség nélkül, itt van az a pompás kis jelenet Rick és Carl között. Illetve... Rick menekíti a fiát, de a haslövésének a sebe bizony cudarul megkínozza, és amikor menedéket találnak egy elhagyatott házban, el is ájul. A kiskamasz Carl kicsámborog a házból, és óvatlansága következtében,megtámadja őt három zombi. Carl sikeresen elintézi mindhármat, és visszamenekül a házba az apjához, ahol összeveszik az ájult emberrel: azt bizonygatja, hogy már nincs is szüksége rá, úgysem tudja megvédeni, senkit sem tud megvédeni, hiszen hányan meghaltak körülöttük, az anyja is, a kis testvére is. Pedig ő még „tökre nem felnőtt, de már majdnem az”,hiszen lelőtte a három zombit. Majd amikor az apja magához tér, sírva bújik hozzá. Pompás jelenet! 

A másik nagyon jól eltalált képsor: a házban megcsörren a telefon, Rick felveszi, és beszélget valakivel, aki nem hajlandó elárulni, hol vannak. Ember az embernek farkasa, zombik sem kellenek hozzá, senki nem bízhat már senkiben. És Rick telefonál  később is, de már nem az előbbi hívóval, hanem Lorival beszél. Tudja, hogy a felesége halott, de belül hallja a hangját, tudja, mit mondana az asszony. Amikor továbbállnak a házból, magával viszi a telefont, hogy halhassa még Lori hangját...

Úgy van az, hogy amitől az ember nagyon tart, és tolná a bekövetkeztét, valahogy mégis várja, hogy végre megtörténjen, miközben egyáltalán nem. 

Így voltam ezzel a kötettel, meg így volt vele a kis csapat is a börtön biztonságában. Tudták, hogy el fog jönni a nap, készültek is rá, jó lett volna túlleni rajta, miközben egyáltalán nem. 

Nem is tudom. Kicsit kedvelvevő volt az előző kötet relatív passzivitása, de aztán annyira nem dobott fel, hogy bezzeg ebben a kötetben mennyi minden történt. Miközben voltakééppen olyan sok minden nem is, csak lőtt mindenki veszettül, és jelentősen megcsappant a szereplő-készlet. Valahogy olyan volt ez a rész, mint a Mátrix  című film harmadik része. Annyi minden történt benne, annyir tele volt akcióval, hogy már a közepe felé untam, hogy semmi nem történik, csak akció van, de tulajdonképpen nem történik semmi. 

Na, itt most történik. Még csak azt sem mondom, hogy minden alap nélkül. Meg azt sem, hogy váratlanul. A váratlanság, bárkivel is történik bármi, tulajdonképpen sosem a történet logikája miatt, hanem az olvasói elvárások miatt váratlan: nem akarjuk, hogy a kedvenc hőseinkkel bármi rossz történjék. Holott az életben is történnek nagyon rossz dolgok a kedvenc hőseinkkel. Nagyon-nagyon rosszak. Vagyis a kérdés az, kiket un meg a szerzőpáros, kiket akar kiiktatni a történetből, illetve kikkel lenne nagyon nehéz továbbvinni a sztorit. Illetve, ki az, akinek a kiiktatása megdöbbenti, felháborítja az olvasót, akit sajnál, de a hiánya miatt nem vágja sarokba az egész sorozatot. Úgy gondolom, ebben a részben mindenre volt példa. 

Ami viszont zavart: a Kormányzó sorsa. Persze, tudtuk, hogy a támadás előbb-utóbb bekövetkezik. Azt is tudtuk, hogy a Kormányzó az aljas szájkarate és még aljasabb patalogikus szadizmus képviselője. Az sem volt meglepetés, hogy a bosszúját kiterjeszti mindenkire, aki nem az ő táborában van. Ebben, ezzel nincs is semmi baj. Mármint nem a Kormányzó cselekedeteivel, hanem azzal, hogy kiszámítható a patalogiája. 

Viszont az összecsapásra azért több füzetnyi ideje készülünk, számítunk. Ehhez képest azonban nagyon hamar lezajlik, és nagyon hamar lerendeződik a Kormányzó sorsa is. A lerendeződésben van egy kis flikkflakk, de azért annyira nem lepődünk meg, annyira nem nagy a csavar, és valahogy a kielégülés sem olyan oltári. 

Azt figyeltem még, hogy meghal, aki meghal, nem kevesen, de roppant gyorsan, de vagy nem volt ez sem annyira előkészítve, vagy úgy jártam, mint a szereplők többsége, amit a kis Carl foglal össze: mindig meghal valaki. S ezért nem ráztak meg a halálok túlságosan. 

Egyszóval: vártam ezt az ostromállapotot, de aztán nem szólt akkorát, mint vártam, mint reméltem. Pedig ebben aztán jócskán történt sok minden. De tény, hogy unatkozni nem lehetett az olvasás/nézegetés közben. 

Nincs olvasó ember, aki ne ismerné Tolsztoj közhellyé vált gondolatát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Vagyis a boldogságban voltaképpen semmi elmesélnivaló nincsen, tök unalmas hallgatni. Nem véletlen, hogy a végső üdvösségről, az újjá teremtett Földön létrejött örök békéről is rögvest az jut az ember eszébe, hogy vajon ki a csuda az, aki őszintén vágyik arra, hogy egy aranyvárosban egy örökkévalóságon át hallelújázzon? És mi fog ott történni?

A Kirkman és Adlard teremtette világban már az is harmónia, ha csupán annyi történik egy kötetben, hogy valaki elveszít egy lábat, meghal néhány kéme a rohadék Kormányzónak, aki némileg kevesebb testrésszel rendelkezik ugyan, de nem átalkodott életben maradni, valaki a zombik elé veti magát öngyilkosságul, és születik egy gyerek. Egyszóval tele van cselekménnyel ez a kötet is. Mégis, az eddigiek után roppant statikusnak tűnik ez a folytatás. Szinte unatkoztam, amikor olvastam. Jobbára az hajtott, na, jó, ösztökélt finoman, hogy közelebb jussak az ostromhoz. Amit várok. Meg nem is. 

Viszont ebben az unalmas részben volt három nagyon jó, kis csöndes jelenet. Az egyik amikor Lori el akarja mesélni Rick-nek, hogy mi volt, mi történt közte és Shane között. Lori mondaná, ami Rick már tud, de nem akarja hallani, azt, amit tud. Finom, ügyes kis jelenet. 

A másik hasonló, a pórul járt, de életben maradt Dave esete. Dave-et megharapja egy zombi, de mert van segítség, egy fél lábal kevesebb lesz. De életben marad. Amikor a műtét után magához tér, Andrea úgy lebattya, mint a pengős malacot, hogy lehetett annyira hülye, hogy ennyire hülye volt? Ügyes, mert nagyon plasztikusan átjön a szeretet dühe, ami majd szétveszíti Andreát. A harmadik jelent szintén kettejüké: az öreg, immár féllábú Dave felajánlja Andreának, hogy menjen, nyugodtan feküdjön le Tyreese-vel. Pár képkocka csak, de sikerült annyi szeretetet belevinni, hogy csak na! 

Amit még megemlítek, az a dramaturgia. Eddig nem is figyeltem rá nagyon, de ebben a részben, talán éppen a csöndessége miatt feltűnt, hogy mennyire megkomponált a tempó. Dave-et megmarja egy rohadék zombi, orvos kel neki. A következő képkockán Lori éppen szül. Dave felajánlja Andrea-nak, hogy fiatal, szép nő, feküdjön le Tyreese-vel, a következő képkockán Tyreese szerelmeskedik Michonne-nal. Remek azonnali kapcsolódások, továbbgondolások, ellenpontok!

Szóval csendesebb, statikusabb ez a kötet, de legalább ad időd a szemlélődésre, jobban oda tudunk figyelni a szereplőkre, az érzéseikre, a kapcsolataikra. 

4/5

(2019)

Frank Miller az erőszak rajzolója. Zseniális rajzolója. Frank Miller Sin City megteremtésével alapművet alkotott, majd épített fel a folytatásokkal. A város neve, mondani sem kell, beszédes név: a vér, a hatalom, a korrupció, a prostitúció városa Sin City.

A történet indulásakor egy zsaru nyugdíjba készül. A zsaru tipikusan Sin City főhős: negy darab, izmos, nem túl árnyalt, de hihetetlenül dörzsölt, mégis sérülékeny testileg, lelkileg, megverhető, kínozható. Olyan egy tömbből faragott fakabát.

Már csak pár órája van az utolsó szolgálatából, amikor kap egy fülest, hogy a politikus pszichopata fiacskája hol és mikor cserkész be egy új kislányt. S akit ő becserkész, annak nagyon, de nagyon rossz. Hartigan, hiába várja a nyugdíjmenetelét, rámozdul a fülesre, hogy aztán jócskán belefusson az élet jobbhorgába. A képregény tele van Miller zseniális rajzi megoldásaival, fantasztikus perspektíváival, érzékeltetéseivel. Szinte oldlról oldalra találunk olyan rajzokat, amelyekhez vissza-vissza kell térni, és gyönyörködni lehet bennük. A gyönyörködést értem úgy, ahogy mondjuk Picasso Guernica-jában vagy Munch Sikolyi-ban gyönyörködünk. De eszünkbe juthatnak Escher zavarba ejtő valóság kifordításai is. S persze, itt a popkultúra részeként gyönyörködünk Miller kompozícióiban.

És innentől veszi kezdetét valami nagyon szép ebben a brutális történetben.

Mert bármennyire beteg a történet, bármennyire fröcsögős, Hartigan és az általa megvédett kislány, Nancy kapcsolata gyönyörűen árnyalt, pszichológiailag tökéletesen hihető, emberileg pedig roppant megható, érzékletes és valós. Hartigan érzelmi tépelődése, a zsaru, a férfi és az ember összeütközése, a vágyak és a realitás harca, az, hogy Hartigan apai érzelmei átalakulnak egy férfi érzéseivé a nyápic lányból bombanővé érett, de mégsem az idomai által manipuláló vamp iránt. Majd a zsaru a végső megoldása pedig (jaj, de nagy szó:) szívfacsaró. Nem másért, hanem mert túllát önmagán, átlép a saját érdekein, érzésein a lány érdekében. Mintegy megváltja az életre.

Igen, még mindig egy Sin City képregényről beszélek, nincs tévedés!

S mindez együtt úgy érvényesül, hogy közben elborzadunk Hartigan kegyetlenségén, ahogyan a sárga rohadékot (de miért sárga annyira, hogy színt kapott az egyébként konzekvensen fekete-fehér képregényben, és még a kiömlő vére is sárga. De az egyik képen dramaturgiai elemmé válik a sárga vér: amikor Hartigan és Nancy megcsókolják egymást, Nancy kabátján ott sárgállik a Rohadék néhány csepp vére, jelezve, hogy a Rohadék apjának hatalma, politikai befolyása miatt ők soha nem maradhatnak kettesben. 

Valószínűleg nem pusztán a rajzok zsenialitása, hanem a két főhős árnyalt kapcsolata és történet nagyjából egyetlen hihetőn lehetséges lezárása teszi ezt a könyvet feledhetetlenné. No, meg talán az is, hogy minden Sin City-s túlzása ellenére realista a mű: a hatalom és a politikai sajnos nem minden esetben legyőzhető, s ha lábközön ragadjuk, az lehet, hogy nagyon fáj neki, ha egy határozott mozdulattal meg is fosztjuk tőle, bele is halhat, de mert soha nem egy ember a hatalom, csak megroggyan, de ugyanolyan veszedelmes marad. Ezen a Földön nincs örök győzelem. Vonnegut mester szavaival: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.” Csakhogy akkor az angyalok is a maffia részeivé válnának. És éppen erre nem képesek. Nem ész és szervezőkészség, hanem az erkölcseik által. Mert bár módszereiben Hartigan sem különbözik az ellenfeleitől, az erkölcs az ő pártján áll, és bár a cél nem szentesítheti az eszközöket, mint oly sokszor, most is úgy érezzük, hogy nincs más út itt a Földön. Különben Nancy meghal. 

Sokszor mondtam, legutóbb tán valamelyik (vagy több) The Walkind Dead-képregény értékelésénél, hogy soha életemben nem szerettem sem a horrort, sem az öncélú kaszabolós krimiket, thrillereket. Frank Miller Sin City-jét is sokáig csípőből utasítottam el. Amíg egyszer csak úgy nem jártam vele, hogy sokadszorra összefutva vele, csak belelapoztam a könyvtárban valamelyik kötetbe, akkor volt már négy, és benne ragadtam. 

Egyfelől, ugye ott van ez a közhelyes Raymond Chandler-féle noire-hangulat, amikor a macsó, de legbelül azért persze érzelmes főhős, jobbára zsaru meséli dörmögve a történetet, mintegy egykedvűn, szkeptikusan, mintegy csak kommentálva az eseményeket, még akkor is, ha őt lövik/verik/szivatják fekáliává. És ez olyan kis jó. Másfelől meg, persze, a Miller-féle rajztechnika, az árnyalatok teljes hiánya, a totális fekete-fehér rajzok, a perspektívák, ugye. 

A Sin City-képregények mondanivalójával a mai napig nem tudok azonosulni. A mondanivaló nagyjából annyi, hogy a rongyembereket, a pszichopata barmokat óvatosan kell kezelni, hogy az ember az összes alkatrészét nagyjából működőképesen megőrizze, de a legcélravezetőbb az, ha száznyolcvan fokos cselekményváltoztatással ő maga vegye kezelésbe a fentieket, s ha lehet, végleg kiiktassa a kétdimenziós létezésből. Ha egy mód van rá, akkor még a „szemet szemért, fogat fogért”-elv első lépcsőjének a megvalósulása előtt: csak a rohadékok pusztuljanak. Vagyis előbb lőj, aztán beszélgess. Nem mondom, eredményes, azt meg végleg nem mondom, hogy minden esetben, minden helyzetben totálisan erkölcstelen, még az is hazugság lenne, hogy a pacifizmusom tiltakozna ez ellen, mert mára simán el tudom képzelni, hogy nem lennék minden éles helyzetben sápadtan lelkizős, puskacsőbe virágot dugdosó megszállott, de valahogy csak ezt továbbvinni egy-egy Sin City képregény után édeskevésnek tartom. 

Ám a Sin City ennek ellenére zseniális alkotás! Jobbára. Ez a jelenlegi viszont töprengésre késztet. Technikailag az égvilágon semmi baj nincsen vele, úton-útfélen lehet csudálkozni, elképedni, elismerőn cöccögni Miller fantasztikus megoldásain, látásmódján, naná, a perspektíváin, ezzel semmi, de semmi baj nincsen. Hogyan is lenne?

A baj másütt van. Csak nem tudom igazán megfogni, hol is. Vékony kis könyvecske ez. Valahogy úgy vékony, ahogy történet az. Meghal egy lány, a szálak a maffiához vezetnek, főhősünk, persze, a szokásos nagydarab, macsó, nyomoz, üldöz, kaszabol és segítségére van a csendes, szamurájkardos Miho, aki mindig jókor van jó helyen, mint egy kísértet. És a történet jól végződik, még egy kis csavarintás is van benne. Csak valahogy nem tudtam mégsem csettinteni. Meg nem mondom, miért. Először azt hittem, hogy egyszerűen meguntam Miller bevált receptjét. De rögtön ezután olvastam újra A sárga rohadék-ot, és attól meg lepadlóztam. Pedig a recept a velejéig azonos: a nagydarab főhős monologizál, nyomoz, hol ő ver, hol őt verik, nagyon, hol szívat, hol nagyon megszívja, befolyásosok az ellenfelek, de nem kicsit, szóval ugyanaz pepitában, mégis valamiért ég és föld. 

Ami konkrétan megfogalmazódott bennem, talán, mert megütköztem rajta, két alak megformálása. Nézd csak a borítót! Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi a fene az a kocka alakú szirszar Miho fején. Olyan, mintha robot lenne egy coclista sci-fi filmfeldolgozásban. Aztán itt van az a másik figura, ami nem tudom, micsoda. Elvileg ember, de a gyakorlatban embgután vagy gorilemb, nem tudom. De egyszerűen nem tudtam embernek kezelni a figurát. Innen viszont a történet nekem kicsit érdemét veszítette. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, megfogalmazódott az is, hogy valahogy a cselekmény is olyan kis... suta... nem, tartalmatlan... nem, tét nélküli... nem, mondvacsinált! Ez a jó szó. Persze, Sin City, gyilkosság, ok nélkül, naná, és van, aki bosszút áll, hogyne, de mégis és mégsem. A bosszú slusszpoénja, hogyan is halt meg, aki miatt az egész cselekmény beindul, oldja egy kicsit az elégedetlenséget, az nagyon jót tett az egésznek, meg kell mondanom, mert onnan még egy kicsit lehet gondolkodni is. De az egészet valahogy mégsem tornázza fel az ötös szintre. 

Egy ilyen hipotézisnek (mint az intelligens tervezettség; M. Z.) még akkor se lenne semmi keresnivalója  a tudomány területén, ha az összes adat egy intelligens tervezőre utalna, mert nem természettudományos jellegű.

Nature folyóirat, 1999/401. 425.,
Todd Scott: A view from Kansas on that evolution debate

Dr. Jonathan Wells mikrobiológus, a Berkeley Egyetemen doktorált. A seatlle-i Discovery Intézet egyik vezető tagja. Az intelligens tervezettség mozgalom egyik vezető alakja. 

Az intelligens tervezettségről mostanság két könyvet is olvastam. Az egyik  Az intelligens válasz, a másik A tudomány felfedezi Istent címmel bír. Az a helyzet, hogy Wells doktor könyvének egy része voltaképpen nagyon hasonló, mint a Tasi István szerkesztette fenti két könyv. Mivel azokat viszonylag részletesen bemutattam, így az intelligens tervezettség tudományos érveire, a darwinizmus ellen szóló ellenérvei most nem térek ki részletesen, csak említés szinten.

Viszont az elmondom, hogy Wells könyve sokkal összeszedettebb, élvezetesebb, átgondoltabb, fogyaszthatóbb, mint a fent említett másik két könyv. Vagyis a kérdéssel ismerkedőknek sokkal ajánlottabb ez, mint amazok. 

Annak ellenére, hogy miként a Tasi szerkesztette könyvekben az ÉRTEM-ről (Értelmes Tervezettség Munkacsoport), úgy itt is szó esik az ID működéséről, fő központjának a Discovery Institut a helyzetéről, de Wells nagyobb összefüggésekben helyezte az ID egzisztenciális és politikai helyzetének a bemutatását. De úgy fest, van koncepció a megközelítésben. 

Az intelligens tervezettség

Az intelligens tervezettség, hangsúlyozza a könyv, nem azonos a kreacionizmussal. Az utóbbi a Bibliából indul ki, és jobbára a hatnapos teremtésben hisz. Alapvető eszköze a világmagyarázatra a hit Istenben. Jobbára dogmatikus úton. Ezzel szemben az intelligens tervezettség (Intelligent Design vagyis ID) elkötelezettjei nem a Bibliából indulnak ki, nem dogmatikusan közelítik meg a kérdést, nem a Biblia az alapjuk és nem is Isten a válaszuk. Ők azt mondják, hogy a természet megfigyeléséből, a tényekből az adódik, hogy a világ tervezett. Nem azt mondják, hogy Isten tervezte, csak azt, hogy a dolgok rendszere, működése tervezettségről árulkodik. Éppen ezért az ID képviselői nem fogadják el sem a darwinizmust, sem az evolúció tanítását. Sőt, mi több!

Jonathan Wells ezért a könyvének a nagy részét arra szánta, hogy bemutassa az ID mozgalmának legfontosab ellenérveit a darwinizmus és az evolúció ellen. Ennek legfontosabb elemei

• a paleontológia bizonyítékainak a megvizsgálás (erről magyarul is jelent könyv: Cremo–Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete
• nincsen evolúció az anyaméhben (avagy a darwinizmus egyik leghosszabb életű csalása
• a molekuláris biológia bizonyítékai és a bizonyíték hiányai
• a fajtakeletkezés genetikai akadályai
• a DNS szerepe, összetettsége
• tudományos tény-e a darwinizmus és az evolúció vagy csupán elmélet; avagy elmélet-e egyáltalán?
• az egyszerűsíthetetlen összetettség fogalma
• a Föld bolygó tulajdonságai

Ezekről, ahogy mondtam, itt és most nem ejtenék szót, mert már ejtettem másütt. 

Ami számomra most érdekesebb volt, mint a téma voltaképpeni érdemi része.

Az ID és a darwinizmus viszonya.

(Hogy kellően és mélyen elítéltessem magamat, az evolúcióban úgy kábé huszonöt éve nem hiszek, és hogy még mélyebben tapossam magam a sárba, elmondom, hogy az intellektuális züllés eme fertelmes posványába ráadásul egy szokásosan nyakatekert című Őrtorony-kiadvány (Az élet - Hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján?)  mocskos tartalma taszított, amit az Őrtorony tanítását leszámítva komolyan vettem, és a mai napig nem tudtam annyira megvilágosodni, hogy darwinista, evolucionista szempontból okádék érveitől gyökeresen elszakadjak és kategorikus nemet mondjak rá. (Érdekes, nem aprózzák el, az hiszem, itt megtaláltam az egész könyvet.)

Wells foglalkozik azzal, hogy: mi egyáltalán a tudomány? Kénytelen ezt tenni, mert az ID elleni érvek döntő többsége éppen arról szól, hogy a képviselői, hiába is viselnek tudományos címeket, nem tudósók, amit tanítanak, az áltudomány és voltaképpen a vallási nézeteiket csomagolják tudományos köntösbe. Így az ID nem más, mint tudománytalan, vallásos hókuszpókusz. Ez mondjuk azért sem állja meg a helyét, mert például a már említett MIchael A. Cremo Krisna-tudatú hívő. 

Wells több példát is mutat arra, hogy az evolucionisták hogyan próbálják lehetetlenné tenni az ID képviselőinek az érveit, illetve a személyét. Ő természetesen az amerikai állapotokat mutatja be. Több esetet bemutat, amelyekben olyan tanárok, tudósok vesztik el állásukat, katedrájukat, mert mernek arról beszélni, hogy vannak komoly, megválaszolatlan kérdések az evolúció körül. Nem másért. Az általa leírt esetleírásokból az sejlik fel, hogy az evolúció is azon politikailag korrekt témák közé tartozik, amelyekről csak megfelelő alapállásból szabad beszélni. Több olyan eset volt, amikor iskolaszékek (az amerikai iskolairányítási rendszer eszköze, tanárok, szülők munkaközössége) javaslatait tették lehetetlenné, mert azok szerették volna, ha nem pusztán az evolúció egyoldalú bemutatását tették volna kötelező tananyaggá, hanem az evolúció kérdéses pontjait is tananyaggá kívánták volna tenni. Egy esetben például bíróság határozta meg, mi a tudomány, és mit taníthatnak tudományosan az adott állam iskolájában. 

Wells ír arról a visszatérő evolucionista érvről is, hogy a darwinizmus kifejezés csak és kizárólag a kreacionisták és az ID-sok terminológiájában létezik. Wells idézetekkel bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. 

Valamint, hogy a vallás bármilyen árnyalatának a megjelenése csak akkor zavarja az evolucionista köröket, ha a vallás képviselői nem kapitulálnak teljes mértékben az evolucionista nézetek előtt. A Berkeley egyetem ma is élő, Understanig Evolution című honlapját az amerikai kormány felügyelete alá tartozó Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) 2001-ben négyzázötvenezer dollárral támogatta. A honlap tartalmaz egy linket, amely az Országos Tudományos Központ Voices for Evolution című oldalára mutat, ahol több egyház evolúció mellett hitet tevő véleménye is olvasható. John G. West politológus ezt írta az esettel kapcsolatban: 

Az adófizetők joggal kérdezhetik, vajon miért akarja a kormány megmondani nekik, hogyan gondolkodjanak vallási szempontból az evolúcióról és hogyan ne? 

Vagy, ahogy arra Francis G. West jogászprofesszor rámutatott, ez esetben nem történt más, mint hogy az állam, amely nem támogathatna, népszerűsíthetne egy vallást vagy vallásos nézetet sem a többi rovására, ez esetben egyházi, vallásos nézeteket propagált és szponzorált  – pusztán, mert az evolúció tanítása mellett szóltak. 

Más esetekben, ha csak a gyanúja felmerül az evolúció kritikájának az evolucionista körök könyörtelenül, csírájában iparkodnak a kritikus hangokat elnémítani, és sokszor éppen az amerikai alkotmány első kiegészítésére hivatkoznak. 

A valódi tudománynak soha nem kell az elismertségével takaróznia. Ha egy szakmai múlttal nem rendelkezőillető egy jogos kérdést vet fel, nem rázhatjuk le annyival, hogy az orra alá dörgöljük képzetlenségét és tapasztalatlanságát. Ha így teszünk, azzal csak azt is merjük el, hogy tanácstalanok vagyunk, és a hátunk közepére kívánjuk a kérdezőt. [...) Ha pedig egyesek a szakértelmükre hivatkoznak, az olyan, mintha azt mondanák: csak higgyetek nekünk hiszen ti úgyis buták vagytok ehhez. A darwinisták voltaképpen azt sulykolják az embereknek, hogy túl ostobák ahhoz, hogy megértsék, miről is van szó.

Orson Scott Card

Persze, OSC hazabeszél, hiszen hithű mormon... 

Ennek ellenére dr Jonathan Wells nem pesszimista. Felidézi Thomas Kuhn magyarul is többször megjelent A tudományos forradalmak szerkezete című könyvét, amelyben a szerző, több tudós idézeteit (például Max Planck-ét) arra a következtetésre jut, hogy a tudomány megújulásánál általában nem egy új paradigma győzte le a régit, sokkal inkább az idő volt az, amely az új paradigmával megbékítette a következő generációkat. (Newton elmélete a gravitációról a maga korában nem aratott osztatlan sikert, nézetét okkultnak tartották.) Wells abban bízik, hogy intelligens tervezettség elméletével, tudományával is ez fog történni. 

Nem vagyok tudós, nem is gondolom, hogy tudományos szempontból tisztem lenne megítélni Wells könyvének a tartalmát. Amit értek, érteni vélek a világból, az arra predesztinál, hogy hajlok afelé. hogy igaza van. A könyv viszont mindenképpen összeszedett, élvezetes. 

Voltaképpen nem is tudom, hogyan lehet nem egy-két szóval (pazar, pöpec, tök állat, totálbrutálzsírkaraj, stb) elintézni sem Rejtő könyveit, sem Korcsmáros grafikáit. Ami itt muníciót ad, az tulajdonképpen a plusz két alkotó munkája, akik a külső borítón említésre sem kerültek. Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az első úriember átdolgozta a kötetet, a második a színezéssel foglalkozott. 

Most előkaptam a kis, kétrészes Ifjúsági Lapkiadós képregényt, mert kíváncsi voltam, mit jelent az átdolgozás. Szerkesztést például. A bevezető történet a későbbiekben a nagy kalamajkát okozó, nem a címszereplő három légiósról például plusz képekkel egészült ki, és kicsit más is a képek sorrendje. Nem lapoztam végig az egészet, de akkor ezt jelenti az átdolgozás. Jelen esetben tehát többletet. (Valahogy megszoktam, hogy ha valamit átdolgoznak, akkor abból jobbára elvész valami; ezzel szemben itt gazdagabbak lettünk. 

Aztán nem tudom, melyikük érdeme, Harisáé vagy Vargáé, de rengeteg kép részletgazdagabb lett és tágasabb. Ami az eredetiben szinte csak egy skicc volt, az itt féloldalassá tudta nőni magát, és sokkal több minden van rajta. 

A színezés pedig egyértelműen nagyon jól sikerült. A jól alkalmazott színek egyértelműen többletet jelentenek az eredeti rajzokhoz képest. És ezt szinte fájt leírnom, de ami igaz, az igaz, el kell ismernem. 
Lássunk csak egy példát (miközben szinte az egész füzettel lehetne példálózni)! 

Na, ugye, hogy ugye? 

Egyszóval azt kell mondanom, az átdolgozás és a színezés nagyon jót tett az eredeti képregénynek. Sőt, megtoldom: ha film készülne Rejtő ezen könyvéből, csak így tudnám elképzelni. (Ahogy voltaképpen évekkel ezelőtt született egy trailer a Piszkos Fred közbelép rajzfilm-változatából, és hála Istennek az is Korcsmáros rajzaiból indult ki. Igaz, a szöveg, a hangsúlyok viszont kiábrándítóan maiak voltak.) A filmet 2018 decemberére ígérték 2016-ban.)

S mit mondhatnék Korcsmáros rajzairól? Szerintem önmagában az elég, hogy Rejtőt el sem tudjuk képzelni másképpen rajzolva, csak Korcsmáros által. Voltak egyéb próbálkozások, de hamvukba haltak, bármilyen jók voltak is a rajzolók. Kikre gondolok? 

Próbálkozott például Fazekas Attila, de az ő realisztikus rajzai egyszerűen meghaltak egy Rejtő-történet elvárásainak a súlya alatt. Semmi játékosság nincsen benne, s ha mégis akar ilyet belevinni, látszik, hogy ez nem az ő műfaja.

Talán egy fokkal jobb próbálkozás Endrődi Istváné, de az ő képregénye meg nagyon karikatúrás. Mulatságos, találó, de az ő Rejtő-adaptációja a karikatúrasága miatt egyszerűen nem él, mint képregény. Bizonyítva ezzel, hogy a képregény több, mint képek puszta sora.

Aztán az örök kedvenc: Zorád Ernő. Neki bármit elhiszek, tőle mindent elfogadok. De ebben az esetben mégsem kapitulálok. Zorád tréfássága a Heltai Jenő-feldolgozásoknál (Jaguár, A 111-es, Kiskirályok) valami hihetetlenül szellemes, tréfás, találó, de bármennyire szívcsücsök rajzolóm, Zorád sem Rejtő avatott interpretátora. 

Talán még Gugi Sándor jár legközelebb a megoldáshoz a maga tréfásságával, sajátos, élő alakjaival, s az ő figurái adnak vissza legtöbbet Rejtő írott szereplőiből. De valami paraszthajszál itt is hibádzik, bármennyire is közel jár Gugi a Rejtő-üdvösséghez. 

Szóval, mondom én: Korcsmáros Pál az igazi, hamisítatlan és egyedül igazi Rejtő-rajzoló, akinek bármit elhiszünk, akitől mindent elfogadunk, és aki az agyunkba vési, hogy Potrien őrmester így és csak így néz ki, aki beleégeti a retinánkba a nagy Levin szomorú és lelkes arcát, aki, ha megmutatja Vanek urat, soha többé nem tudjuk másmilyennek elképzelni. Csak felsőfok, csakis szuperlatívuszok!

S végül maga a rejtői a történet: egy nagyon rejtői történet, visszatérő alakokkal, Csülökkel, Senki Alfonzzal, Tuskó Hopkins-szal. Afrika, tudjuk, messze van, de mégis itt van a sarkon, ahol Kvasztics Fedor zongorázik, és a rendőrörsön Potrien őrmester próbál rendet vágni a nyócker Afrikájának dzsungelében, ahol irtózatos méretű panamák történnek, és ahol csakis vagánysággal és kemény ököllel lehet túlélni és előre jutni, és persze meg van, persze, hogy meg mondjuk a Mátyás tér Török Szultánja, aki a legalitás és az illegalitás határán él, mindenki tudja, hogy gazember, de közben tudjuk, hogy a szíve mélyén mégsem az... Vagy fordítva...? 

Rejtő utánozhatatlan. Ha az ember nem Rejtőt olvas, hanem egyéb kortárs ponyvaírót, például Nagy Károlyt (Charles  Lorre-t), akkor is Rejtőt olvas. S mégsem, mert nem érezni azt a valamit, valami... [csettintés] ilyet, valami olyan ízt, olyan kikacsintást, egyediséget, ami utánozhatatlan és ebben a műfajban felülmúlhatatlan. 

Az viszont tény, hogy Rejtő könyveienk a színvonala nem egyenletes. Vannak nagyon jó könyvei, vannak kevésbé sikerültek. De a nagyon jókkal egy kicsit úgy van az ember, hogy ha egyet olvasott, mindet olvasta, de mégis mindet olvasni akarja. Mert jó röhögni. Mert jó egy kicsit izgulni. Mert jó a heppiend. Mert Rejtő nagyon jól írt. 
S bár ha egy könyvét olvastuk, mindet olvastuk, mégis van valami olyan ötlet, olyan egyediség, olyan figura mindegyikben, ami felejthetetlenné, egyedivé teszi. S persze mindegyikben van olyan beszólás, ami közhellyé válik. Csak győzzük megtanulni.

Szerelmetesfeleségársam alátámasztható véleménye szerint a népmesék terápiás jelleggel is bírnak. Ugyan én most nem népmesét mondok (írok), de abból kettőt is. Mindkettő pompásan példázza ennek a könyvnek a tartalmát. 

1. mese

Ez a mese Paul White keresztény indíttatású, de minden transzcendens indíttatás nélkül is simán olvasható és élvezetes könyvéből származik, amelynek a címe:  A buyufa alatt.

Valaki talált egyszer egy árva, sérült sasfiókot. Magához vette, ápolta, táplálta, nevelgette.

Egy karóhoz kötötte a lábánál fogva, hogy amíg meg nem erősödik, ki nem kupálódik, el ne repüljön. Így a sasfiók a kötél hosszában tudott körbe-körbe sétálgatni. 

Telt-múlt az idő, a sasfióka kikupálódott, megerősödött, és a jótét lélek, aki magához vette, úgy döntött, ideje szabadon engedni a madarat. Levette a sas lábáról a kötelet, és hátrébb lépett, hogy lássa, amint felszáll. A sas nézett a lábára, nézett az égre, megrázta a tollait, kiterjesztette a szárnyait, csapott velük egyet-kettőt, majd elindult a kötélhez kötött lába által kitaposott, szokott, járt útján. 

Nem hitte el, hogy szabad.

2. mese

Ez nem is mese, hanem történelem. De mert nem emlékszem, hogy melyik ország mely uralkodóival történt, kérlek fogd fel mesének!

Volt egy uralkodó, aki messzi országból hozatott a palotájába egy különleges, ritka rózsafát. Megkereste az országa legnagyobb tudású kertészét és a palotájában egy kis udvart arra különített el, hogy ott a kertész nevelje, szaporítsa a rózsafát.

A kertész valóban sokat tudott, és a nagy tudása, a keze munkája nyomán hamarosan az egész kis udvarban ott virítottak, illatoztak a különös, gyönyörűséges rózsák. Aki csak belépett erre a kis udvarra, majd elalélt a rengeteg szépség láttán.

Az uralkodó, hogy semmi bántódása ne essék a rózsáknak, őröket állított az udvar bejáratához, akik azt a parancsot kapták, hogy csak az ő külön engedélyével engedjenek be bárkit a rózsakertbe. 

Teltek-múltak az évek, és meghalt az uralkodó, meghalt a nagy tudású kertésze is. Majd az ő utódja is.

A rákövetkező uralkodó egyszer kedvtelve sétált a palotában, és sétája során a kis kert kapujához ért. Megkérdezte az ott őrködő katonát, hogy mit őriz. A katona azt felelte, hogy nem tudja, ő csak teljesíti a kapott parancsot.

Az uralkodó bement a kertbe, de semmi érdekeset nem talált benne: szikkadt, száraz földet látott csak, évek óta kiszáradt növénytöveket. Lehangoló, semmitmondó volt a kert. 

Az uralkodó nem értette, miért őrzik katonák nap mint nap a kertkaput, miért nem szabad oda akárkink belépnie. Hívatta a nagyon okos embereit, elővetette a nagy törvénykönyveket, és parancsot adott, hogy rögvest nézzenek utána a titoknak.

Az okos emberek kinyitották a könyveket, lapozgatták őket, keresték, hogy miért áll egész nap katona a kis kert bejáratánál. Addig-addig nyálazták az ujjukat, lapozgatták a nagyon okos könyveket, amíg rábukkantak a megoldásra: egykor ebben a kis kertben nagyon különleges rózsákat nevelt a kettővel ezelőtti uralkodó, aki nagyon féltette a növényeit, ő adott parancsot az őrzésükre. De a rózsákat nagyon szerető uralkodó, majd a kertész halála után elfelejtődtek a rózsák, pusztulni kezdett a kis kert. Ám mert a törvény az őrzésükről annyira jelentéktelen volt a többi, nagy és komoly törvény között, hogy senki nem foglalkozott vele. Így a katonák továbbra is ott álltak őrségben a kapuban, még akkor is, amikor már nem volt ott semmi őrizni való. 

Az új uralkodó parancsot adott, hogy az immár ostoba és felesleges törvényt azonnal töröljék el a nagyon okos emberek. És így is lett, másnaptól nem őrizték a semmit a katonák.

Na, akkor mi is ez a könyv?

Sajnos nem ugrik be, hogy hol és pontosan mire, de kaptam egy vaskos leszúrást, amikor a demokráciára, mint olyanra írtam kritikus mondatokat. Vélem, hogy a moly.hu-n történt a dolog. Nem értettem az okát. Úgy festett, a bevett, szent tehén, politikailag korrekt témák közé immár a demokrácia is felsorakozott. Azért nem értettem a felháborodás okát, mert manapság már több könyv is feszegeti a kérdését,, Nem is beszélve a Winston Churchill-nek tulajdonított mondásról, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit. 

A könyv szerzője belgiumi flamand író. Magyarul is több kötete megjelent már. Ilyen a jelen témába is vágó, A populizmus védelmében című könyve, vagy a műfajilag nehezen besorolható Járvány. Reybrouck a most tárgyalt írásának a legfőbb gondolatát a könyve első oldalán mintegy elsütve a puskaporának döntő részét, egy mondatban összefoglalja:

Furcsa idők járnak a demokráciára:
úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne.

Reybrouck a könyvében nem a demokráciával számol le. Azt mondja, hogy a demokrácia jó, több formája is létezik, létezett, ám az a képviseleti forma, amiben itt Európában és Amerikában élünk, az nagyon nem jó.

Azt is taglalja, hogy a képviseleti formának a legrosszabb, de sajnos immár kőbe vésett momentuma a választás. A választás, ami nem eIkerülhetetlenül része a demokráciának, csak a hosszú évtizedek alatt elválaszthatatlan részévé tették. De annyira részévé, hogy mintegy agymosásképpen még az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmányába is bekerült:

A legtöbbünk számára szinonim fogalom a »választás« és a ,,demokrácia«. Zsigereinkbe ivódott, hogy a próbálta képviseletiség elvét a szavazatunk leadásával ültetjük át a gyakorlatba. így áll ez Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is 1948 óta: »A közhatalom tekintélyének alapja a nép akarata; ez az akarat (...) időszakonként tartandó tisztességes választáson kell hogy kifejezésre jusson.«

Ez a »kell hogy kifejezésre jusson« remekül példázza a látásmódunkat: ha valaki demokráciát mond, mondjon választást is.

De nem különös, hogy egy ennyire átfogó érvényű szöveg – az emberiség történetének legegyetemesebb jogi szövege – precízen előírja, hogyan nyilvánuljon meg a népakarat? Nem bizarr, hogy egy alapvető jogokról szóló nyilatkozat (mindennel együtt sem több kétezer szónál) rögtön a jogok gyakorlatba ültetésénél köt ki?

Kicsit olyan ez, mintha egy közegészségügyi törvénytervezet ételrecepteket is tartalmazna. Mintha a nyilatkozat összeállítói magát a módszert is érinthetetlen alapjogként tisztelték volna. (45–46.)

Reybroucknak az a legfőbb problémája a képviseleti választásokkal, hogy egyfelől a választók nem az őket képviselő emberekre, hanem pártokra szavazhatnak. A választások így elsősorban a média által közvetített és tematizált pártharcokról szólnak.

Bár ebben a modellben tartanak még választásokat, és ezek után új kormányok alakulnak, a választások nyilvános vitája minden részletében eltervezett látványossággá vált, amit a meggyőzéstechnika hivatásos szakértői vezényelnek le – a műsorszámban csak néhány, előre kijelölt, egyetértésben kiválasztott téma kerülhet szóba. A polgárok zömének passzív, apatikus szerep jut, ami kimerül abban, hogy reagálhatnak az eléjük tálaltakra. A valódi politika a színfalak mögött zajlik: a választott kormányok és a saját gazdasági érdekeit képviselő elit diszkrét együttműködésében.

(58–59.;idézi Colin Crouch: Post Democracy, Cambridge, 2004. 4. p)

A pártok viszont vastagon függnek a támogatóiktól, ezért a tevékenységükkel nem csupán a választókra kell tekintettel lenniük, hanem a támogatókra is. A gyakorlatban  inkább csak rájuk. Minden más jóformán csak reklám. Nem beszélve arról, hogy az

elmúlt években jelentős hatalom került át a nemzeti parlamentektől olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, a Világbank vagy az IMF. Ezek az intézmények nem indulnak demokratikus választásokon, de befolyásuknál fogva a politikai döntéshozatal technokrata vonásait erősitik.

Ma már bankárok, közgazdászok és monetáris elemzők is ott ülnek a politika irányitópultjánál. És nem csak nemzetek feletti intézményekről varn szó. Jóformán minden modern nemzetállamnak technokrata jelleget kölcsönöz a tény, hogy jelentős feladatokat és felelősségi köröket vontak ki a demokratikus térből – példa erre a nemzeti bankok és alkotmánybi- róságok növekvő befolyása. A kormányok úgy láthatták, hogy a monetáris vagy az alkotmányos ellenőrzés kényes feladatát érdemes minél távolabb tartani a politika karmaitól és a választási esélylatolgatástól. (30.)

S ebben a rendszerben éppen a demokrácia jellege vész el: a választások váltak a demokrácia fő jellemzőjévé, ahol a demosnak, a népnek jogában áll x évente végigélveznie a választásokat megelőző politikai show-műsorokat, majd a show-ból levont (?) tanulságokkal az urnákhoz járulni, és mintegy vetésforgóként újra és újra ugyanazokat beszavazni a hatalomba. A szavazások által, észre sem vesszük, de kitermeltük a demokráciának vélt rendszer nem beleszületés, hanem a rendszerből fakadón mozdíthatatlan arisztokráciáját.

És aztán a következő választásokig a kutya sem kíváncsi a demos szavára. Vagyis azért és csak azért van rá szükség, hogy legitimálja a hatalmon levők állandó hatalmon maradását. Ami így végül a demokrácia diktatúrájává válik. Vált. 

A politikában, a politikusokban, a politikusoknak, a pártokban, a pártoknak, mondja a szerző, mind kevesebben és kevesebben hisznek. A demokráciában azonban mégis szakadatlanul bízik mindenki. 

Viszont így a demokráciának gyakorlatilag semmi köze nincsen a demokráciához: az alanyainak voltaképpen semmi beleszólása nincsen abba, mi történik velük. Holott, állítja egy helyen ez a flamand, a demokrácia nem csupán a népért való tevékenység, hanem igazából a nép tevékenysége önmagáért. 

Ráadásul a hatalomba kövesedett pártok a legjobb melegágyai a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek. Tapasztaljuk világszerte. Mégis kapaszkodunk a választásokba, ami nagyjából soha, semmit meg nem változtat. 

Itt rejlik a demokrácia kifáradási szindrómájának oka: mindannyian a választások szélsőséges hívei vagyunk. A képviselőinket lenézzük, de istenítjük a választásokat. Szilárdan hisszük, hogy választások nélkül nem létezhet demokrácia, és hogy a választások elengedhetetlen, alapvető feltétele annak, hogy demokráciáról beszélhessünk. Nem látjuk be, hogy a választás csak egy módszer a demokrácia működtetésében – nem cél, és nem alapelv. (46.)

Emlékszem, a keresztény gyülekezetben, ahová sok-sok évig jártam, szintén voltak választások. Meg voltak a pozíciók, feladatkörök, amiket x évente be kellett tölteni. Teltek-múltak ott is az évek, mire egyszer valaki felvetette, hogy ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek ad ajándékokat a gyülekezet minden tagjának, akkor vajon mi miért arra törekszünk, hogy minden bevett pozícióba betuszkoljunk valakit, és miért nem arra, hogy megvizsgálva kinek-kinek a képességeit hagyjuk munkálkodni a tagokat a kapott képességei szerint?

Forradalmi ötlet volt. Majd hamarosan a cölöphöz kötött sas történetére hasonlított a gyakorlat. De elméleti szinten legalább megmutatta, hogy azért, mert egy gyakorlat valamikor jól működött, nem biztos, hogy még ma is működőképes. S hogy nyugodtan lehetnénk kreatívabbak a gyülekezet vezetésében. De persze a járt ösvény mindig kényelmesebb, mert a megszokás nagy úr. A lábunk megszokta a cövekhez kötött kötél engedte szabadságot, ezért őrizzük a kapu mögött a szikkadt földet és az élettelené száradt kórókat. 

A megoldás

Mert naná, ez a legfontosabb!

A szerző az athéni demokráciát veszi alapul. Elmondja, hogy az athéni demokráciában a város polgárainak csak egy kis része vehetett részt. Voltak olyan pozíciók, például a hadvezéré, amelyet választás során töltöttek be. Az athéni vezetést azonban sorsolás útján választották ki. 

Reybrouck forradalmi megoldása (és nem az ötlete, mert az ötlet nem az övé), hogy az ország vezetésébe be kellene vonni a polgárokat is. Igen, sorsolás útján. Van létjogosultsága a politikusoknak is, de kell, hogy legyen beleszólása a népnek is abba, mi történik az országukkal. Az x évenkénti szavazás és a népszavazások rendszere nem ennek eszköze. 

Az első gondolatom az volt, ami a tiéd, persze: ööö... és akkor a sok-sok hozzá nem értő laikus hoz majd törvényeknek és dönt majd olyan kérdésekben, amelyekhez semmi kompetenciája nincsen. Hát egyfelől, ugye, feltehető a kérdés, hogy a mostani szisztéma vajon garantálja-e ennek az ellenkezőjét? Pusztán az a tény, hogy valaki pártszínekben a kormányzás közelébe kerül, önmagában kompetensé teszi a bármilyen szintű vezetésre? 

»Futóbolondokat a hatalomba?« Ha az emberek úgy döntenek, igen. De így legalább nem lenne tejhatalmuk. (157.).

Mert az alapelv az lenne, mint Athénban volt: a sorsolással döntéshelyzetbe került polgárok a megbízatásuk csak meghatározott ideig, jócskán méltányos javadalmazásért, de csak egyszer gyakorolhatnák. S nem adott pozíciókra, hanem konkrét célfeladatok elvégzésre létrehozott kis közösségekben dolgoznának az emberek. 

S most nyilván neked is rengeteg ellenérv jut az eszedbe. Ami természetes. Nekem is eszembe jutott. De e kis könyvecskét olvasva az is, hogy hány olyan eset volt, amikor valaki, mondjuk egy rövid Facebook-bejegyzésemre reagálva, szimplán azt hitte, a gondolatom és annak háttértartalma addig tart, amíg a bejegyzés, fel sem tételezte, hogy van mögötte háttérismeretem is.

Nos, a szerzőnek is van. És kiderül, nem spanyolviaszt talál fel, és a könyvét nem egy átmulatott éjszaka utáni macsjajajos flash után írta. Olyannyira nem, hogy a sorsolásos munkaközösségi munkára már több országban (Izland, Írország, Kanada, Hollandia), sőt, az Európai Unióban is történtek kísérletek.

Amelyek meglepő eredménnyel jártak.

• Egyfelől, mivel nem kitaposott utakról van szó, bátran lehetett kísérletezni a metódusokkal (pl.: önként jelentkezők közül sorsoljanak, vagy teljesen eseti legyen, kik kerülnek be a körbe?) .
• Másfelől kiderült, hogy a létrejött munkacsoportok a célra koncentráltak, nem kellett marketingre, PR-ra költeniük, nem érdekelte őket a népszerűség mutatójuk (hiszen nem is volt ismerettségük), és sokkal kompetensebbnek, ötletgazdagabbnak bizonyultak, mintsem az előzetesen bárki is gondolta volna.
• S természetesen nem a levegőből vették az ötleteiket, javaslataikat, hanem ahogyan a politikusoknak is, minden segítség, oktatóanyag, szakértői gárda a rendelkezésükre állt. 

Mindennek megvalósítása a fennálló rendszerben a regnáló politikai köröknek, pártoknak természetesen nem érdeke sem politikai, sem anyagi oldalról. De az a tény, hogy vannak országok és ahogy mondtam, maga az EU is kísérletezett ezzel-azzal, azt jelzi, hogy a képviseleti demokrácia súlyos válságából kiutat kell találni. S ha ezzel már próbálkoznak, azt jelenti, mérvadó vezetői körök is érzik a válságot. Vagy csak ők érzik igazán?

Nem írom most le, Reybrouck mi mindent mond el és mutat be esetleges lehetőségképpen, mert akkor, a teljes megértés érdekében idéznem kellene a könyv második felét. Amire még elolvasva sem mondom, hogy teljesen átlátom, mélységében megértettem. De ennek az értékelésnek hazudott bemutatásnak éppen ez a célja: olvasd el a könyvet!

Gondolat, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636937904 · Fordította: Zákányi Viktor

8/10

Na, így a sorozat hatodik részénél már végképp nem írom le, hogy nem szeretem, sosem szerettem a horrort. Azt még igen, hogy az egész Wólkingded-cirkusszal Ofi becenevű barátom késztetésére kezdetem foglalkozni, mert jobbára adok a véleményére. Ofi azt mondta, hogy nem a zombicsócsa a lényeg, sőt, a zombik csak díszlet és indok, nem az a lényeg, hanem a normálisak egymáshoz való viszonya, az emberi értékek értéke, a túlélés eszközei. 
És tényleg és valóban. 

Eddig azért olvastam, nézegettem a sorozatot, mert előbb kevésbé, majd mindinkább többé megtalálni véltem benne, amiről Ofi beszélt nekem.

Aztán jött ez a hatodik rész. Amit a közepén majdnem félbehagytam. Két okból. Egyfelől úgy tűnt, csak a lendület viszi tovább a sztorit, de voltaképpen már csak történnek dolgok, hogy legyen egy újab rész. Másfelől ott kezdtem visszakozni, amikor a kialakult főgonosz szadizni kezdi a fura, de szimpatikus fekete csajszit. De engem is vitt a lendület. Amikor a revanshoz értem, megértettem, miért a véletlenül észrevett 18-as karika az eddigi 16-os helyett. Nagyon nagy volt a csalódásom. 

[[NAGYON FELNŐTT TARTALOM KÖVETKEZIK ÉS NEM SZEX!]] Mert megértem, hogy az emberben van érdeklődés a szenvedés iránt. Az iránt, hogy mit lehet kibírni? Milyen a halál? Milyen a szenvedve elért halál. S miközben takarja a szemét a borzalmak láttán, kicsit kinyitja az ujjait, hogy valamit mégis lásson belőle. Vélem, hogy az átlag horrorok is erről szólnak. Valamikor a kétezres évek elején láttam egy videót a YouTube-on: valmilyen állatot nyúztak meg a prémjéért. Még élt, a nyúzás előtt csak leütötték. Aki filmre vette, nem állította le a nyúzás után a gépet. Még élt az állat, szőrtelenül is, véresen. Nyöszörgött. Próbált megmozdulni, a hátsó lábánál, fejjel lefelé fellógatva. Aki megnyúzta visszalépett, de nem verte agyon. Felfordult a gyomrom. Nem a vér miatt, nem a nyúzás miatt, nem a látvány miatt, hanem a gonoszság, a szenvtelenség, az élet tiszteletének a hiánya miatt.
Aztán láttam két katona halálát: arabok valahol a sivatagban, láncra fűzték őket, majd a láncokat és a szemmel láthatón leszedált katonákat finoman lelocsolták valami éghető folyadékkal, vélhetően benzinnel. Finoman, hogy ne lobbanjanak nagy lángra, hanem sokáig, lassan égjenek. Sokáig, lassan égtek, és az operatőr itt is végig filmezett. Még akkor is, amikor a két katona már a földön feküdt, nagyrészt elszenesedve, és égő fejjel még mozgott az álkapcsa. Nem tudom, élt-e még, vagy már csak az égő idegek mozgatták. Ismét hányingerem lett. Ismét nem pusztán a borzasztó látvány miatt, hanem a tehetetlen düh, az értetlenség végett. [[VÉGE]]

Amikor néztem a képeket ebben a képregényben azt hittem elszaladt a ló a szerzőkkel és az ötlethiányt a borzalmakkal pótolják. Valahogy úgy, csak mégis szánalmasabban, ahogyan például a Sin City is öncélúan brutális, miközben az ábrázolás technikája és elbeszélés stílusa valami hihetetlenül fenomenális. Na, itt ment el a kedvem a sorozattól. 

Kár volt elmennie. A lendület még vitt tovább, hiszen már egészen a vége felé tartottam. Köszönöm, lendület. Mert Kirkman úr csavart egyet-kettőt a dolgon. Ami miatt talán ez a kötet vetette fel a legsúlyosabb kérdéseket. Pontosan kettőt. Mindkettő spoiler-es, tehát ha nem akarod megtudni, mi történik ebben a kötetben, ne olvass tovább!

1. Nyilvánvaló, hogy az emberbe kódolva van a mózesi törvény: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; égetést égetésért, sebet sebért.” (2Móz 21:24–25) Ugye, nem egyszer halljuk, talán valljuk is, hogy mitt ne kellene tenni annak a nemi szervével, aki erőszakot követ el lányokon, nőkön, gyerekeken. A könyveket olvasva, filmeket nézve megkönnyebbülünk, amikor a főgonosz elnyeri méltó büntetését. A megkínzott Michonne visszakínoz. Azt nem látjuk, pontosan mit tett vele a főgonosz, csak említés szintén esik róla szó, mi csak kikötve látjuk a lányt, szétfeszített karokkal, lábakkal, és sematizált jelenetben meg párbeszédből tudjuk, hogy a minimum az, hogy a baromállat megerőszakolta, az arcából pedig tudjuk, hogy alaposan meg is verte. A lángszóróról csak említés esik. Na, most Michonne nem kispályázik és azt, amit ő tesz, részletesen látjuk. S amit látunk, az kihozza a kérdést, hogy vajon és tényleg? De minden bizonnyal a viszonosság miatt, vagy mi miatt, miközben rettenetesnek és túlzásnak tartjuk Michonne leleményességét, magát Michonne-t valahogy mégsem ítéljük el és gyűlöljük, ahogyan azt a perverz-állat Kormányzót. Jogos, hogy nem? De miközben borzadunk attól a brutalitástól, amit Michonne tesz, az alanyát nem sajnáljuk. Jobban aggódunk a lány lelki egészségéért. 
A szerzők megadták a választ: maga Michonne sem ért egyet később önmagával, amikor magában beszélve kereken kimondja, hogy ezt nem kellett volna. 

2. Amikor Rick rájön, hogy a szabadítójuk, Martinez voltaképpen a főgonosz Kormányzó kémje, és lám, most megszökött, viszi a hírt a városba, hogy hol van a börtön, és a főhőseink számíthatnak az áradatra, autóba pattan, utána száguld, és minden különösebb lelkifurdi nélkül elgázolja, nehogy idejekorán a nyakukra hozzá a Kormányzó embereit és elveszítsék a relatív biztonságot. A haldokló Martinnez ezt mondja neki:„A biztonság nekünk is jár. [...] A kormányzó... olyan, amilyen. Ő küldött, de nem hoztuk volna magunkkal. A többiek... nők, gyerekek, nem rossz emberek.” 
Ricknek nincs kétsége, hogy időt kell nyernie, hogy az övéit megmentse. Mert akik a börtönben vannak, azok már az övéi. Afelett sincsen kétsége, hogy ölnie kell. S gondoljuk végig: valóban az egyetlen út! 
De a kötet végén Rick is éppen amiatt omlik össze, mert már nincsen kétsége, már nem érez semmit, amikor tudja, mit kell tennie az övéiért. 
S Kirkman, hogy még inkább árnyalja a történetet, nem átalja azt is kimondatni a Kormányzóval, hogy az arénában a zombigyűrűbe kényszerített, egymás ellen küzdő, még egészséges harcosoknak nem célja egymás kivégzése, csak a cirkuszt akarja vele biztosítani. Vagyis Rick érve, hogy csak beteg lehet, aki ilyet élvez, nem áll meg önmagában. Másrészt nem tudhatja, hogy hasonló helyzetben mit, hogyan reagálnának az övéi? 

Vagyis az utolsó pár oldalra besűrűsödik az agyalni, töprengeni, gondolkodnivaló. Ki tudja, milyen világ vár ránk, tán ezt-azt fontolgathatunk már előre. Hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Ha úgy alakulna.

Immár nem írom le, hogy nem szeretem a horror, hogy öncélú műfajnak tartom, s hogy még nem találkoztam olyan horrorral, ami meggyőzött volna arról, hogy eddig tévedésben voltam. Így, egy horror képregény-sorozat hatodik részét olvasva, úgy gondolom, ez nem is lenne igazán meggyőző. Ráadásul pénteken voltam könyvtárban (ma vasárnap van) és a négy WD-kötetet be akartam osztani, hogy ne sokalljak be belőle. Nem sikerült beosztással élnem. Vagyis az elveim és az elhatározásaim a porban. Knock out, Mr. Kirkman & Mr. Adlard. És még meg is köszönöm! :-)

Vagyis a bevezető úgy módosul, hogy nem szeretem a horror semmilyen formában, kivéve a The Walking Deadi-et. Mert azt képregény formában már biztosan. A filmmel még barátkozom, de idő kérdése az ismeretség. 

*

És akkor most itt van ez az ötödik rész. Várható volt, hogy a cselekménynek előbb-utóbb ki kell lépnie a börtön falai közül, hogy ne váljék egyhangúvá, unalmassá. Ezer verzió lett volna ennek megoldására. A szerzők mégis valami olyat választottak, ami egyfelől a műfajhoz nagyon passzolt, másfelől ami ismét egy csomó kérdést felvet az emberben, ha nem csupán az izgalmas cselekményre koncentrál. Mert simán megteheti azt is, miért ne tehetné? 

Az epizód címe, a Farkastörvények teljesen lefedi az epizód tartalmát. Az elkeserítő tartalmát. Tudjuk Tolsztoj közhellyé vált  mondata után, hogy a boldog családok olyan egyformák, unalmasak, izgalom, érdekesség a bonyodalomban, a boldogtalanságban, a tragédiájában van. Miközben mindenki a boldogságra vágyik. De könyvet azért vesz a kezébe, azért ül be színházba, moziba, hogy mások szenvedését, küszködését nézze, izgulja, élvezze végig. Remélve, hogy legalább a fogyasztott betűk, képek, színpadi cselekmény végén van pozitív feloldás. Ha már az életben olyan nagyon ritkán történik ilyesmi. 

Nos találkoztunk már olyannal, hogy valami művészeti produktum nem jó véget ér, meghal a jó, lehetetlenné válik a boldogság. Talán elég a vérengző Shakespeare-re gondolnunk csóró Rómeójával és Júliájával. Meg úgy különben is imádja irtani a szereplőit. Olyan mint R. R. Martin, akinek a Trónok harca sorozatát már tudományos (?) vizsgálatnak alávetették, hogy Westeros világában kinek, milyen feltételekkel van a legnagyobb esélye a túlélésre. (Ha érdekel ez a baromság, kattints ide!) 

Nem mondható, hogy az Élőhalottak eddig kímélte a szereplőit, de valahogy eddig nem volt olyan szörnyű a fogyás és a szenvedés. Gondolkodtam, vajon miért érzem ezt így? Arra jutottam, hogy az eddigi borzalmakat az elkerülhetetlenség generálta. A halál jobbára a zombikon keresztül érkezett, és bár volt feszültség az élő emberek között, folt vér is a konfliktusokból fakadón, de élő élőnek nem oltotta ki az életét. 

Én soha életemben nem verekedtem komolyan. Tudod, mire gondolok, ököllel, orrcsont-törés, rohadt nagy monokli, szétrúgott herék, kiköpött fogak, ilyesmi. Persze birkózni azt igen. Úgy negyven évvel ezelőtt. A verekedésben ott van a visszavonhatatlanság rizikófaktora. Akkorát és úgy és oda ütök, hogy valami véglegesen megváltozik. Nehezen lépem meg a végleges dolgokat. Nagyon sarokba szorítottnak kell ehhez lennem, vagy nagyon-nagyon elegem kell, hogy legyen. 

Pár évvel ezelőtt egy beszélgetésünk során Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, mit tennék, ha hazamenve a családot vérben találnám, és a gyilkos még ott lenne? Nekem meg lenne valami hirtelen fegyverlehetőségem. Ma már nem azt válaszolnám, amin felett akkor még tűnődtem. Ma már gondolkodás nélkül cselekednék. Nem tudom, hogy ez jó-e, természetes-e, feltámadt-e a természetes életösztönöm vagy csak sodor magával, pusztítja a lelkemet a vaduló világ? A megbocsátást sem tudom elképzelni azzal az emberrel szemben, aki mondjuk Szerelmetesfeleségtársamat tudatosan bántaná. Az, hogy nem ontom a belét akkor sem, ha lehetőségem van rá, nem megbocsátás, legfeljebb irgalom. A megbocsátás az, ha túllépek, átlépek azon, ami történt. Állítólag ez ad erőt, tartást az elkövetőnek és ez tisztítja az én lelkemet is. Elfogadom. De egy ilyen helyzetben nem érdekelne egy fikarcnyit sem az elkövető pszichológiája. 

Nos, ez a kötet erről szól. A tudatos bántásról. Arról, hogy a közösség nyugton maradása érdekében milyen cirkusz engedhető meg, mennyit ér a biztonság, az érdekében lehetünk-e néma cinkosok a galádsághoz, a véres, kíméletlen kegyetlenséghez? S arról, mennyire szabad, kell alkalmazkodnunk a környezet változásaihoz?

Valahogy mindig érdekelt az a pont, ahol elszabadul az őrület, az embertelenség. Hogyan tudott például teret nyerni, mindent elsöprő hatalommá válni a kommunizus? De hiába olvastam Richard Pipes pompás történelmi tanulmányát, vagy Akszjonov nagyszerű regényét, a Moszkvai történet-et, a keresett válasz kicsúszott a kezemből. Van valami, ami lassan változni kezd, amit érzékelnek a résztvevők, aztán egyszerre csak, hopp, ott a változhatatlan, megjelent az őrület, a visszavonhatatlanság. 

Nos erről szól ez az ötödik, borzalmas, csodálatos része az Élőhalottak-nak. Úgy igazán most rándult görcsbe először az olvastán a gyomrom. Mert az emberi kegyetlenséget, az embertelenséget soha nem értettem meg. 

A képregény-sorozat első három részének az értékelésiben leírtam, hogy soha nem szerettem igazán a fröcskölős, szaftos, darabolós horrorokat semmilyen formában, a halál után csámborgó hullák meg egyenesen taszítottak. Amit nem írtam le eddig: a halál utáni bármilyen tudatos létezés még a világnézetemnek is ellene mond, mert hiszem, hogy a Biblia tanításának megfelelően, hogy van az itt és most létezés, ez a hatvan-hetven év, ami alatt adottak számunkra a  döntési lehetőségek, aztán kakukk, egyszer csak jön majd a végelszámolás. 

Aztán jött ez a DöWolkinded. Illetve nem is jött, hanem Ofi barátom beszélt róla, mondta, hogy van zombi-kaszab, fröcskölés meg minden, de rohadtul nem ez a lényege, hanem az, hogy kiélezett helyzetben hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz, mennyire képesek a közösség érdekében önfeladni, vagy mennyire az önzésre, a kibacókára játszanak. 

Aztán a könyvtárban összejöttem a képregénnyel. Immeg már a negyedik részéről írok értékelést, miközben a hatodik kötetet olvasom. 

*

Ennek a résznek roppant fura az alcíme: Szívügyek. Az alcím ellenére nem egy passzív, statikus résszel van dolgunk, van itt is darabolás, kaszabolás bőven, van izgalom, küzdelem, halál, de ennek ellenére valóban a kapcsolatokra kerül a hangsúly. Sőt, kiderül, hogy a komor téma ellenére a szerzőknek humora is van. Még ha morbid is. Nézd csak a következő képet! 

Ami viszont őszintén meglepett, a szerzők mind szövegben, mind rajzban kiválóan megoldották annak a konfliktusnak majd harcnak az ábrázolását, ami a főhős Rick, a kis csapat vezetője és a legjobb barátja Tyreese között zajlik. A legjobb, hogy sikerül valós bizonytalanságot kelteniük, erkölcsi szempontból kinek van igaza, miközben mindkettőjük kezéhez vér tapad. És sikerül azt is elérniük, hogy az olvasó maga is bizonytalankodni kezdjen afelett, hogy Rick döntései nem mennek-e már túl az észszerűség határain? Amikor Tyreese felsorolja Rick döntéseit, amelyek egyenként, az adott helyzetben mind logikusnak és észszerűnek tűntek, így együtt valóban túl soknak állnak össze. 

Ráadásul ezt olyan árnyaltan, nem pusztán direktben teszik, hogy az csuda. Mert valóban, ahogy az egyik szereplő érvel, az új helyzetben miért is ragaszkodnának a régi elvekhez, formákhoz, erkölcsi tartalmakhoz? Az új helyzet nem igényli-e mindezeknek a megújítását, felülbírálását? Nem kellene-e esetleg túllépni például a párkapcsolatok szigorúan két fős létszámán? Miért ne lehetnének például háromfős házasságok? 

Nem mellesleg, nincs már ugyan nálam, és nem tudom közvetlenül összehasonlítani, de ahogy írtam a második résznél, az első kötet rajzolójához, Tony Moore-hoz képest Charlie Adlard sokkal jobb választás. De a második kötetnél még tőle sem voltam elájulva. Azt kell mondanom, mondom kell, hogy immár nem vettem észre azokat a kis kiábrándító sutaságokat, aránytalanságokat, amik a második kötetnél még megütközést keltettek. És nem csak azért, mert megszoktam a stílusát. 

De jó kis sorozat ez!

Akkor a Wodehouse-refrén: P. G. Wodehouse egész életében ugyanazt a könyvet írta. Olyan mint a harmincas évek magyar filmgyártása: ha egyet láttál, voltaképpen mindet láttad; ha egy Wodehouse könyvet olvastál, voltaképpen olvastad mindet. De mégis: az egy nem elég, valahogy mindet el akarod olvasni.

Wodehouse nem mond túl sokat, de azt olyan könnyedén és szellemesen teszi, hogy akarod, nem akarod, odatolakszik a kedvenceid közé. Az igazi, komoly konfliktusokat, mondanivalót messze kerüli, az élet oly vákony szeletével foglalkozik, hogy az már-már unalmas: az angol középréteg jobbára elszegényedő ifjai iparkodnak elnyerni a még dúsgazdag örökséget, vagy egymás szerelmét, a blazírt komornyikok nesztelen sertepertélése közepette, a dúvad nagynénik, édesanyák, az életvidám, hedonista nagybácsik és szigorú édesapák tevékenységei közepette. És nagyjából ennyi. De ez az ennyi nagyon annyi, hogy nagyon jó. 

Az alábbi gondolat, ami persze vaskos túlzás, mégis igen jól hangzik egy kritikusától származik: 

P. G. Wodehouse-t egy kicsivel Shakespeare alá sorolom, és tetszés szerinti távolságra mindenki más fölé.

J. Agate

P. G. Wodehouse történeteit simán csoportokba lehet sorolni. Nem összefüggő sorozatokat írt, de több könyve van például a blandings-i kastély lakóiról vagy Jeeves-ről, a komornyikról, Psmith-ről vagy Lord Ickenheim-ről, a Parazita Klubról és Mr. Mulliner-ről. 

Mr. Mulliner ha kinyitja a száját, és hányszor kinyitja bizony, történeteket mesél. Mr. Mullinerről ezen kívül az égadta egy világon többet meg nem tudunk. Hazudok: azt igen, a családtagjai alapján, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik. Na, és vajon melyikhez?

Mr Mulliner a történeteit P. G. Wodehouse stílusában meséli, és nagyon jól áll neki. Nem véletlenül az a könyv címe, hogy Halljuk Mr. Mullinert! Hallgatjuk Mr. Mulliner történeteit a Mulliner família tagjainak és holdudvaruknak a viselt dolgairól, és nagyon jókat derülünk. Mert Mr. Mulliner történeteinek az a célja, hogy nevessünk. Más sem. De P. G. Wodehouse oszthatta a kortárs Karinthy Frigyesünk örökbecsű gondolatának velejét: a humorban nem ismert tréfát.

Vannak olyen emberek, mint Mr. Mulliner: mindenre van egy történetük, és amint tehetik, azonnal bele is fognak, mi meg előre tudjuk, hogy valami hülyeséget fogunk hallani, de csüggünk a szavaikon, mert jó a stílus, jó történet, és ki nme szeret nevetni? (Nekem most kapásból Kézsmárki Feri nevű volt kollégám jutott eszembe, Talán senkivel nem röhögtem annyit, mint vele, rajta és általa. Szia Feri, bármerre vagy!)

Mr. Mulliner történetei nem adnak ki egy összefüggő regényt. Kocsmaasztal-történetek, s mert szerencsére nagy a Mulliner család, mindig van kiről mit mesélni. Van itt két elbeszélés a szerelemben alkalmazkodni akaró, majd az alkalmazkodásról lemondó unokaöccsről, másik három az alkalmazkodni képtelen, hektikus, de nagyon szép unokahúgról, a legpacifistább emberből is gyilkos vadászösztönt kiváltó elátkozott udvarházról és a tekintélyes méretű harcos amazon kezéért golfpartiba kényszerített barátokról. 

Wodehouse mesterien vázolja az alaptörténeteket, még mesteribben csűri-csavarja a konfliktust, és röhögséges csattanóval zárja a történeteket. Szívderítő őt olvasni, mert nem okoz semmiféle nyugtalanságot, távoli időben és térben, amiről ír, más idő, más szokások, más emberek (ki aggódna manapság azért, hogy összegyűrődött a sapkája?), de ismerős, d enem elevenbe vágó érzések (szerelem, féltékenység, megalázottság, pénztelenség, stb) és készen is vagyunk. 

Viszontlátásra, Mr. Wodehouse!

– Annyira örülök, hogy itt van, Mr. Bassinger – mondta neki, miközben a tó felé sétáltak. - Kezdtem már úgy érezni, hogy a bácsikája, Francis kissé már túlzás.
Aubrey együttérzéssel bólogatott. Észrevette az imént, hogy a lány a rokonával beszél, és megesett rajta a szíve.
– Francis bácsiból két perc – mondta v a legtöbb szakértő szerint felnőttek számára erős közepes adag. Úgy gondolja, hogy nehéz eset? Kíváncsi lennék, milyen benyomást tett magára a családom többi tagja.
Charlotte egy pillanatig hallgatott.
– Mennyire relatív minden ezen a világon – szólalt meg tűnődve. – Amikor megismertem az apját, azt gondoltam, soha életemben nem találkoztam nála ellenszenvesebb alakkal. Aztán megismertem a fivérét, Reginaldot, és rájöttem, hogy az apja sokkal rémesebb is lehetne. És amikor már azt hittem, hogy Reginald az abszolút mélypont, megjött a bácsikája, Francis, és Reginald emberi vonzereje úgy felragyogott, mint jelzőtűz a sötét éjben. Mondja - tette hozzá –, soha senki sem gondolt arra, hogy csináljon valamit Francis bácsival?
Aubrey szelíden csóválta fejét.
– Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy túl van az emberi tudomány hatókörén. A jelek szerint az a leghelyesebb, ha hagyjuk, hadd csinálja, amíg el nem kopik.

105–106. (Az elátkozott udvarház)

 

Talán egész Angliában nem volt ember, aki nála jobban lelkesedett volna a vadászatért, de a sportvadászat varázsa szinte kizárólag attól függ, hogy a puskának melyik végén tartózkodunk.

118. (Az elátkozott udvarház)

 

– Álmodtam? Vagy tényleg én... Jaj, igen, igen! – nyögött fel, és hevesen megrázkódott. – Most már mindenre emlékszem. Meglőttem Sir Francist a légpuskával!
– Úgy bizony – mondta Aubrey, és meleg szavakkal ecsetelte volna tovább a leány ügyességét, amelyet különösen gyakorlatlan kezdő esetében ítélt rendkívül figyelemreméltónak, végül mégis erőt vett magán. – De ugye – kérdezte – ez nem zaklatja fel? Az ilyesmi bárkivel megeshetett volna.

120. (Az elátkozott udvarház)

A bevezetés újrahasznosított refrén,

de közvetlenül utána ott lesz a harmadik rész vesézése.

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal lelkileg fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jó múltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könyvtárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán a másodikat is, amiben a szerző rajzolót váltott, ami nagyon jót tett a történetnek. 

A téli szünetben a programok és a meleg szoba keltette lustaság végett nem jutottam el a könyvtárba, de a kíváncsiság  türelmetlenséget szült, alig vártam a lehetőséget. Most négy kötet jött velem. 

A harmadik rész

Alakul, amiről Ofi barátom mesélt. A harmadik kötet történetének a lényege, hogy a zombi hordák elől menekülő kis csapat egy elhagyott börtönben talál menedéket. Persze nem csak így ukkmukkfukk, van meló rendesen, mire kitakarítanak, mert rumli van, koszos, szemetes, zombis a komplexum. De találnak négy élő, volt-rabot is. És akkor meg is van a konfliktusforrás: bízzanak-e vagy ne bízzanak bennük. Az egyiküket gyilkosság miatt csukták le: fekete fickó, aki megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Azóta nem öltem meg senkit” – mondja, amikor gyilkosságok történnek a börtön zombimentes részén. Nem hisznek neki, mert valaki mégis gyilkolt, és az előélet miatt ő a legesélyesebb elkövető.

A háttérben tehát összecsap Rick bizalma az emberekben, és Lori terhességéből is fakadó, hormonális bizalmatlansága. S mikor kinek van igaza. A végeredmény aztán megerősít Ofi barátom egyik alapéletelvét: a paranoiások élnek túl. Meg Virág elvtárs szintén örökbecsű megállapítását: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”

És egy ilyen kiélezett helyzetben minden bizonnyal újra kell értékelni az addigi alapelveket is. Például helytálló-e az „aki öl, annak halni kell”-elv, vagy adott esetben az időben félretett ember csupán megelőzés? Itt már nem kérdés, hogy a több élet megmentése érdekében feláldozható-e az egy. Igaz, az egy nem ártatlan, hanem potenciális veszélyforrás. 

Szóval itt már akad gondolkodni való, ha éppen ráérünk, és picit túllátunk a pergő eseményeken. 

Ráadásul kiderül, hogy a zombi-vírus terjedéséhez nem kell zombi-harapás sem. 

Ám hogy ne legyen minden rózsaszín a képregény teljesítményében: kezdtek annyian lenni a szereplők, hogy már kezdtem fonalat veszíteni, hogy ki kicsoda. Ráadásul nem volt már nálam az első két kötet, hogy visszalapozzak. A legnagyobb baj, hogy maguk a rajzok, hiába sokkal jobbak, mint amik az első kötetben voltak, annyira nem segítették a szereplők közötti tájékozódást. Ezért nagyon kár. 

Már elővettem a negyedik kötetet, és bele is fogtam.