Tizenhét évig egy kis protestáns keresztény közösség tagja, helyi szinten vezetője voltam. Aktívan éltem meg a közösségi életet, Biblia-köröket tartottam, kéthavi folyóiratot szerkesztettem, és rész vettem egy helyi gyülekezet életében, ahol presbiterré is szenteltek. 

A kétezres évek végén, egy magánéleti cunami következtében az életem nagy részével meghasonlottam. Nagyjából csak a két gyerekemmel és a könyvekkel nem. Mivel az őszinteségemet már nem tudtam teljes mértékben odatenni a tevékenységem mellé, felhagytam hát a gyülekezetesdivel. Életre kelt egy csomó kérdésem, amire nem leltem választ. Már évek óta nem jártam a közösségbe, amikor támadt egy gondolatom, és összerántottam egy levelezőfórumot, ahová olyan embereket hívtam meg, akiknek kíváncsi voltam vagy adtam a véleményére. Nem vitatkozni, hanem érteni szerettem volna. Elsősorban a házasságról, a szexualitásról és a válásról beszélgettünk, vitáztunk (és nem vitatkoztunk). Valójában nem jutottunk konszenzusra. De a lényeg valahogy mégis eljutott hozzám. 

Az egyik levelezőtársunk olyan vehemensen ágált a válás ellen, hogy gyanús lett számomra a dolog. Privátban megkérdeztem tőle, hogy mióta vacak a házassága? Hápogott a válasz-emilben, hogy ne már, dehogy, honnan tudom, elég régen vacak az egész, ne is kérdezd, Moha! S ekkor, itt összeállt a kép: mindenki azt hiszi, abban hisz, amit a belső lehetőségei megengednek. És a belső lehetőségeivel biztosan nem fog szembe menni.

Levelezőtársam akkor még nem volt képes válni, ezért mindenre, amit hallott tőlünk, talált válasz-érvet, kifogást, ami a válás ellen szólt. Ráadásul keresztény érveket talált, hogy még véletlenül se merülhessen fel benne, hogy a saját vacak, halott kapcsolatát is fel kellene számolnia. Már ha nem akar korccsá válni lelkileg. S mert a Biblia válás-ellenes, ezért a kognitív disszonanciát (csak a válással szabadulhat meg a jelenlegi helyzetéből, de válni nem szabad) a hite tartalma remekül feloldotta számára. Csak éppen bár a kognitív disszonancia elvi szinten feloldódott benn, ő továbbra is iszonyatosan érezte magát a saját életében. De mert ennek a világnak a szabályait jól ismerte, ha nem is volt jó neki, ott ismert és megszokott volt minden. 
Pár évvel később elvált. 

Ekkoriban olvastam PKD remek, nekem leginkább tetsző könyvét, ezt a Figyel az ég címűt. A könyv története roppant egyszerű: egy üzemi baleset miatt a látogatók látogatást tesznek egymás agyában, s az egyik világ rettenetesebb mint a másik. Mindegyiknek meg vannak a maga szabályai, szörnyei, borzalmai. A szereplők így járkálnak sorra, mindegyikük agy-világába. Zseniális a gondolat!

Nem téves egyik világ sem, nem hibás semelyik. De nem is egészséges, nem is kiegyensúlyozott egyik sem. Mert egy egészséges, kiegyensúlyozott világhoz egészséges és kiegyensúlyozott gondolkodás szükséges. Mivel mindegyikünk egy-egy szubjektív világ, a szubjektivizmus kikerülhetetlenül valahogy, valahol, valamiképpen kisiklatja a dolgokat. Ezért keressük olyan veszettül az életünk értelmét. Vagy ezért vagyunk olyan csüggedtek, hogy nem találjuk. Mert keres a dogmatikus, a vasszigorú keresztény is, meg az ugyanilyen vasszigorú, pokrócdurva ateista is, aki az észre és a tudományra esküszik. Keres a jobbos, keres a balos és keres az apolitikus is. És valamit mindegyik talál: eszmét, hitet, alkoholt, művészetet, hedonizmust, valamit. És valamiképpen mindenki felépíti a saját kis világát, ahová aztán jól be is zárja önmagát, aztán odabentről hőbörög kifelé, ha mások nem a saját doboza szerinti torvények alapján igazgatnák, rendezik, élik az életüket. Figyelj csak meg egy kocsmai vitát: nem emebrek, hanem világok csapnak össze!

S mert zárt, önjáró, önműködő világ mindannyiunké, ezért olyan mocsok nehéz megérteni a másik embert. Vagy értjük is, ezért olyan mocsok nehéz segíteni vagy szocializáltabb, ön- és emberszeretőbb életre késztetni a bárkit is. Viszont ezért olyan piszkosul egyszerű pusztítanunk is: nem kell mást tenni, mint kizárólag a magunk világának a szabályai szerint élnünk, cselekednünk, és egy pillanatig sem szabad feltételeznünk, hogy máshogyan is lehet, hogy máshogyan is működhet a világ, hogy egy aggyal odébb egészen mások a színek, az illatok, a szabályok. 

Van, akit meg kell próbálni kiemelni onnan, segíteni neki, hogy változtathasson, hogy elhagyhassa, átalakíthassa a saját világát. De ha nem lehet, ha nem hajlandó belátni, hogy gyilkos és öngyilkos világa van, hát akkor menekülni kell onnan; ha az ő ege figyel, akkor annak biztosan nem lesz jó vége. 

Elfogadom, hogy így van. De képtelen vagyok arról lemondani, hogy lehet valamiféle optimális objektív közös nevező, ahol nem bántjuk, nem akadályozzuk, nem szapuljuk, nem kritizáljuk, hanem segítjük, feljebb emeljük egymást, ahol jó dolog az adni tudás, a megelőlegezett bizalom, ahol nem a pillanatnyi lustaságunk, önzésünk, makacs berögzültségeink szabják meg, hogy mi fog történni, hanem az, hogy a világ, amit közösen élünk, mindenkinek jobb és szebb legyen.

De fennkölt lett az értékelés vége, mint valami közhelyes amerikai film... Bár, végülis, tuladon- és voltaképpen... 

Amikor először láttam, hű, de régen a Szárnyas fejvadász-t a moziban, emlékszem, Prof barátommal néztük meg, egyfelől se Ridley Scott, se Phlip K. Dick neve nem mondott semmit. Harrison Ford, aki Han Solo volt, no, ő igen. Érdekes, de emlékszem arra is, hogy nem ütött nagyot a film, és valószínűleg el is múlt volna belőlem, ha nincs az az utolsó, galambos jelenet és nincs Vangelis zenéje. Ez a két dolog új nézésre sarkalt. Akkor már kezdtem egyebeket is kapizsgálni. Amikor megjelent a film regényeredetije, rávetettem magamat. Óriási csalódás volt. Mert, ugye, olyan még nem volt, hogy egy PKD novellát, regényt az eredetihez hűen vittek volna vászonra. (Ezt a legutolsó sorozatot nem láttam.) Szerencsére aztán kerültek még a kezembe PKD dolgok, a Figyel az ég az egyik kedvenc olvasmányom lett, és rá kellett jönnöm, hogy az általam egyébként nagyon nem kedvelt Jim Carrey Truman show-ja is PKD-ötlet, de szemérmetlenül (Kizökkent idő). PKD soha nem lett a kedvenc íróm, de a könyvei itt vannak a polcomon. 

Az Elektronikus álmok, bár érthetetlen módon ez a könyvben sehol nem jelenik meg, a nemrégiben bemutatott, PKD novelláiból az Amazon gyártásában készült tízrészes sorozat novella-alapjait tartalmazza. Annyi utalás van a könyvben a sorozatra, hogy minden novella előtt van az adott szöveget filmmé álmodó, adott rendezőnek néhány, néha meglehetősen spoiler-es gondolata. Vagyis ez a kötet nem arra hajt, hogy PKD eddig meg nem jelent novelláit, vagy PKD legjobb novelláit mutassa meg, hanem egyértelműen az Amazon sorozatának konjunktúra kiadása. Ami puszta tény, és egyáltalán nem fikázás. Ha jól vetettem össze az eddig megjelent két Agave-s novelláskötettel ezt a könyvet, magyarul ezekből csak a Halott vagy, Foster! jelent meg eddig. Így a kötet nem újrahasznosítás, hanem hiánypótlás. (Nem tudom, egyebütt, elsősorban a Galaktika magazinban jelent-e meg bármi ezek közül, de ha igen, az újrahasznosítás ebben az esetben sem rókabőr-lenyúzás. 

Egy novellás kötetet mindig nehezemre esik értékelni. (Lehet ezért halogatom hosszú évek óta Maupassant kétkötetes összesét, darabonként ezer oldal...) Mert két út van: vagy minden novellát külön elemezgetek, de az vagy nagyon sekélyes lesz, vagy irgalmatlan hosszú, vagy pedig egy átfogó bemutatást adok a kötetről, amiből így viszont nagyjából a lényeg vész el. 

Tartok tőle, hogy ez egy felületes értékelés lesz, amit uszkve bármelyik PKD-könyv alá oda lehetne biggyeszteni, mert most az utóbbi utat választom. 

Közhelyes, hogy PKD-t leginkább a valóság és az ember viszonya, a párhuzamos valóságok kérdése, valamint az állam és az egyén kapcsolata, viszonya foglalkoztatta. Sci-fi irónak tartják, tartjuk, de valójában a fene se tudja, mit is jelent az, hogy sci-fi író. A földönkívüli kapcsolatok nem annyira foglalkoztatták PKD-t, kevés az olyan írása, ahol idegen lények a szereplők, bár ebben a kötetben is van ilyen írás. És nem is az űrutazás a fő témája, az ismeretlen bolygókon zajló ilyen-olyan megpróbáltatások pedig végképp nem. Az űroperák pedig végképp idegenek tőle, bár hasonlóra azért van példa a repertoárjában (Palmer Endrich három stigmája). 

PKD általában belecsap a lecsóba, nem köntörfalaz, nem filozofálgat, nincsenek hosszú leírásai: cselekmény van, párbeszédek vannak. Aztán a végén, valahogy, csuda tudja, hogyan mindig filozófia, metafizika, kvantumfizika lesz belőle. A hősei soha nem hősök, mindig hétköznapi emberek, tökéletesen hétköznapi képességekkel, reakciókkal, célokkal, félelmekkel és megoldásokkal. Olyan hősök ezek, hogy gyakorlatilag bármelyikünk lehetne bármelyik. PKD jobbára nem ragaszkodik a hőseihez. Még annyira sem, hogy lefesse őket: többnyire az olvasó fantáziájára bízza, milyennek képzeli őket. Minden különösebb teketória nélkül hőst, teret, cselekményt vált egy történeten belül, ha szerinte a mondanivaló ezt kívánja, bár ezekben a novellákban ez nem volt annyira jellemző. 

Nem bírom megállni, és olyat írok, amit magam soha nem szoktam elolvasni: egy-egy novella egy-egy, szerintem jellemző mondatban: 

• Kiállítási darab: mondhatnók a szokásos PKD-i kérdés: mi a valóság, van(nak)-e párhuzamos valós(ok), idő- és valóságkapuk?

• Az ingázó: mintegy folytatása az előzőnek, mármint ami a témát illeti: egy szürke melós a kapáldából hazafelé teret vált, és oda akar eljutni, ami városka emitt nem is létezik.

• Seholsincs bolygó: itt mintha Asimov-ot olvastam volna: keressük a Terrát, aminek a léte a legendák ködébe vész, mert jobb elfeledni, amit elpusztítottunk.

• Az akasztott idegen: izgalmas thriller, bár jómagam nem nagyon tudtam vele mit kezdeni: valakit felakasztanak a városka főterén, ott himbálja a szél, ott lóg már mióta és senki sem törődik vele, senkit sem érdekel, hogy ott van.

• Közvetlen értékesítés: rohadt, ostoba, agymosó, fárasztó semmire sem jó reklámok, nem lehet tőlük szabadulni: nagy fityisz azoknak, akik menekülni akarnak a fogyasztói társadalomból; még a végtelen üres világűrben sincs menekülés.

• Az álapa: PKD abban nagy, hogy simán meghagyja a kétségeinket, legtöbbször az utolsó pillanatig, de van, hogy utána is: itt az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ez a horror valós, vagy csak a kiscsákó agyában van valami difi?

• A pántkészítő: az állam és az egyén viszonya egy gondolatolvasó társadalomban, benne az említett főszereplő- és nézőpont váltással, izgis elgondolkodtató.

• Hulla vagy, Foster!: egyféle folytatása a Közvetlen értékesítés-nek, és kritikája a reklámként működő, agymosó politikának: vásárolni kell, mert támad az ellenség, nincs kivétel, mindenkinek be kell állni a sorba; és mindezt egy kisfiú szempontjából. S hol tart ma ehhez képest a világ...! Szerintem az egyik legjobb darab a kötetben.

• Mi az ember?: tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal a Sötét árvák sorozat első évadjának első részét. Amikor a főszereplő néni, elfoglalva egy másik embernek, a hasonmásának a helyét nagyon zavarba jön, hogy általa ismeretlen helyzetben mit tegyen, hát gyors és heves szeretkezésbe fogott, szép párom megkérdezte: „Te megismernél engem?”. Mit válaszolhattam mást: „Minden bizonnyal, de azért milyen jó lenne már, ha egyszerre lehetnénk veled és néhány klónoddal, mert akkor... [felnőtt tartalom],” No, a szex kivételével nagyjából ez a novella. 

• Közterm: világpusztulás után a gépek ellenséggé válnak, mert mindenáron ki akarják szolgálni az embert: így alakul ki a harc az életért az élet fenntartóval. 

Jó kis kötet ez, azt mondom! Olvasásra, gondolkodásra fel!

 

Agave Könyvek, Budapest, 2018,  ISBN: 9789634194132 · Fordította: Pék Zoltán, Gálla Nóra, Pintér Károly, Totth Benedek

4,5/5

(2018)

Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 

A legjobbak: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta trgikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 
  
  

Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Újabb csepp a tengerbe, újabb szalmaszál a kazalba, gondolhatná a mezei olvasó, újabb konjunktúra-lovag a könyvkiadás amúgy is parttalan tengerén. Bár Pokol Béla és Fallaci sorozatának első kötete is kiemelkedik a témáról írt sok minden közül, Murray könyve, kicsit még fáj is kimondani, náluk is magasabbra emelkedik. Nem csupán azért, mert mindenképpen olvasmányosabb, mint Pokol Béla könyve, nem csak azért, mert higgadtabb, objektívabb mint Fallaci, hanem elsősorban azért, mert sokkal szélesebb időspektrumot tekint át, mint a fenti két szerző, ezáltal mindaz, ami történt, történik, lényegesebb érthetőbbé válik. (Már amennyire meg lehet érteni, ami történik.) 

Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van.

Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került. A háromszázötven oldal legdöbbenetesebb gondolata, hogy egyedül a fehér ember az, aki visszamenőlegesen, nem általa, hanem történelmi elődeinek tettei miatt bocsánatot kér*, miközben konkrétan semmi köze a ténylegesen elkövetett bűnökhöz, aközben gyakorlatilag ő az egyetlen, aki bármit is tesz a bajba jutottak segítésére (és közben olyanok tömegeit is vastagon segíti, akik a legalapvetőbb törvényeket sem tartják be). Ahogy ezt Murray megfogalmazta: a kontinens és az onnan kirajzott fehér rassz képviselői önmaguk országának a történetét mindig a legrosszabb pillanataiból kiindulva ítélik meg, más, nem európai országokét pedig mindig annak legjobb pillanatai szerint. De ezeknek a más országoknak eszébe sincsen bocsánatot kérni a saját legrosszabb pillanataiért. Így Európának marad, ami marad: lám csak, ő az egyetlen, akinek szégyenkeznie kell. S ez a szégyen okozta frusztráció készteti arra, hogy teljesen téves és hibás helyzetfelmérésből kiindulva önnön nyakára kösse a kötelet. 

Kifejti azt is, hogy az antiszemitizmus eszméje, a második világháború alatti ténye annyi lelkiismeret-furdalást halmozott fel az európai lélekben (gyorsan tegyük hozzá: soha el nem halványulót, mert mesterségesen szítva is van ez a permanens lelkiismeret-furdalás), hogy az a liberálfasizmus miatt már minden ellen tiltakozik, ami csak a leghalványabb mértékben is hajadzik az antiszemitizmusra. S ilyen az iszlámtól való tartózkodás is: a másság elutasítása. Miközben Európa gyakorlatilag már vallástalan, miközben a kereszténység szapulása, gúnyolása mindennapos és megszokott, a muszlim vallás (képzavar jön) szent tehén: semmiféle kritika, különösen gúny nem érheti. A vallástalan Európa, amely kidobta Istent az Európai Unió Alkotmányából, tűzzel-vassal, elhallgatással, csúsztatásokkal védi az iszlámot, és ha a tények rossz dolgot mutatnak, kozmetikáz és folyvást iszlamofóbiát kiabál. 
S a fentiek végett az is egyértelmű, miért Németország volt, aki elsőnek tágra tárta a kapuit a migránsok előtt. 

Murray felveti azt a kérdést, amivel az interneten csak nem túl régen kezdtek foglalkozni: vajon a muszlim tömegeket miért nem azok a közel-keleti országok fogadják be, amelyekben ezeknek a tömegeknek a világnézete semmiféle feszültségre, összetűzésre ne adna okot? A kérdés költői. Ezek a gazdag muszlim országuk maguk teljes nyíltsággal megválaszolták a kérdést: nincs szükségük a tanulatlan tömegekre, nem akarnak rájuk költeni. Maximum, mint Szaud-Arábia, svédországi mecsetek építését támogatja nagy lelkesedéssel. 

Minden bizonnyal darázsfészekbe nyúl a szerző azon nézetével is, hogy eszement döntés Európa részéről milliókat beengedni a területére, miközben a már itt lévőket sem sikerült több évtized alatt integrálni, és szemmel látható, hogy a mostaniak döntő többségét sem fog sikerülni. Sőt! Egy vicces vagy inkább tragikus idézete a könyvnek, amikor egy svédországi muszlimok véleményét idézi, akik kifejtik, hogy akiknek nem tetszik a szép lassan muszlim többség, azoknak (a' la Gyurcsány Ferenc) el lehet menni az országból! Vagyis takarodjanak az a svéd Svédországból, akinek nem tetszik az új rendszer. 

A furcsa csak az ebben a felállásban, hogy hosszú-hosszú évek kellettek ahhoz is, hogy a növekvő antiszemitizmust összekössék a muszlim lakosság növekvő számával. Ez egy olyan tény, amin még morfondíroznom kell, mert nem tudtam igazából megemészteni... Különös tekintettel arra, hogy Murray is rámutat: Soros György ilyen-olyan szervezetei konkrét tájékoztatásokat tartottak a bevándorlóknak. Innentől kezdek szinte semmit sem érteni. 

Murray rámutat: Európa félreállította azokat az embereket, akik korrekten összefoglalták, mi történik és várhatóan mi fog történni. Ha nem a saját országuk politikusai állították félre őket, rosszabbul jártak, mert akkor simán kivégezték őket a saját országukban nem a saját országukban születettek. Valahogy úgy jártak, mint tegnap én: valakinek ezerszer szóltam, hogy ezt meg azt nem úgy kellene, mert nekem jelent költséget és pluszmunkát, ha mégis úgy csinálja. Tegnap mégis úgy csinálta. Felháborodva szóvá tettem. Mire az illető vérig sértődött, nem szólt hozzám, felhúzta az orrát és tüntetően hátat fordított nekem. Megsértődött, mert akkora görény vagyok, hogy szóvá tettem, hogy nem akarok fizetni és dolgozni helyette. No, Murray azt mondja, valahogy így viszonyulnak a beáramló tömegek és az európai támogatóik is az Európai viszonyokhoz, lehetőségekhez.

De vajon miért ne gondolkodnának így a beáramló tömegek, amikor mára szinte evidencia lett, hogy az általuk elkövetett dolgokat a rendőrség és a sajtó elhallgatja (gondoljunk arra a több, mint ezer kölni nőre, akit egy szilveszter éjszaka alatt szexuális abúzus ért: a német sajtó csak napok múlva ismerte el a történteket, és számolt be az eseményekről! Vagyis ez esetben (meg sok másban) egy európai állam rendőrsége, sajtója számára a saját állampolgárainak a biztonsága, az őket ért sérelem kevésbé volt fontos, mint a politikai korrektség, és az elkövetők ilyen-olyan mondvacsinált jogai. Vagy gondoljunk arra a fiatal lányra, akit több migráns megerőszakolt, majd bocsánatkérő levelet írt hozzájuk. Értsd jól: a lány a megerőszakolóihoz! (Lásd alább az idézetet!) Olyan szituáció ez, aminek az előadási lehetőségéért a Monthy Python anno minden bizonnyal busás jogdíjat fizetett volna. S közben zokogni lehet a kifacsart logikán és az önpusztítás mindent átható lelkületén. 

Murray is elmondja, hogy a migránsok döntő többsége nem háborús, nem politikai menekült, csupán a jobb élet reményében országot váltó gazdasági bevándorló. De mindkét verziós bevándorlónak kutya kötelessége lenne, illetve a befogadó országoknak ugyan kutya kötelessége lenne betartatni a törvényeket. Amit az első csoport nem tart be, a második pedig, a polkorrektségtől való félelmében nem tartat be. De a polkorrekt arról nem vesz tudomást, hogy egyrészt ezeknek a tömegeknek a kultúrája nem kompatibilis az európai kultúrával, másrészt Európai kapacitása sem végtelen, hiába a jóléti társadalmak, a műveletlen, tanulatlan, képzetlen és dolgozni nem akaró tömegek eltartásával egyszerűen elsüllyeszti maga alatt a hajót. Mert, ahogy Pokol Béla is kifejtette, Európa öregszik ugyan, a demográfiai mutatók azt bizonyítják, hogy nagyon hamarosan nem lesz, aki dolgozzon, de erre semmiképpen sem az a megoldás, hogy olyanok előtt nyitja meg a kapuit, akik a jóléti társadalomból csak a jólétet kívánják, és megvetik magát a társadalmat és a kultúráját. Viszont a gyermekvállalási rátájuk nekik a legmagasabb. Nem kell nagy matematikai tudás annak belátásához, hogy ez nagyjából egy nemzedék múlva mekkora fordulatot hoz majd az öreg kontinensen. Az európai ember számára nagyon nagy eséllyel nem kedvezőt. 

Ahogy Murray kifejti, Európában az a fából vaskarika helyzet alakult ki, hogy miközben a demokráciánál nincsen szentebb, sérthetetlenebb szó, aközben az európai országok lakosságának a véleményét, a döntő többségét legalábbis a nagypolitikai ez ügyben le sem sz@rja, meg sem kérdezi. Nyilván mert tisztában van a válasszal. A politika és nemzetek teljesen elszakadtak egymástól. Ezen a ponton azt mondhatjuk, hogy Európa vezetői elárulták a saját népüket. 

S Murray azt mondja, ebben az a félelmetes, hogy Európa vezetői maguk töltik meg a puskaporos hordót, amire az egész kontinenst ráültetik, és az ő kezükben van a gyufa is. Amikor Magyarország kerítést kezdett építeni a déli határon, kapott hideget is, meleget is. A nyugati országok most a saját belterületükön belül építenek kerítéseket olyan helyeken, ahol várhatóan nagy tömegek fordulnak meg, hogy az esetleges tragédiákat elkerülhessék. Mintegy eső után köpönyeg. 

Tulajdonképpen olyan könyv ez, hogy szinte minden oldaláról lehetne valamit idézni. De annak nincsen túl sok értelme. Akit érdekel a kérdés, annak inkább el kell olvasnia a könyvet. Komolyan!

 
* Érdekes, hogy eközben pedig a kereszténység ellen az egyik legsúlyosabbnak tűnő ellenérv az eredendő bűn hihetetlenül félreértett tanának a tarthatatlansága: milyen igazságtalan Isten az, amelyik két ember bűne miatt bünteti az egész emberiséget? Ennek megfelelően azonban a történelem ítélőszéke előtt több generáció elmúltával is ott az árnyék egész nemzeteken az elődök bűne miatt.

 

Alexandra, Pécs, 2018, ISBN: 9789634471332 · Fordította: Seress Ákos

5/5

(2018)

 

A legkiugróbb eset az volt, amikor egy huszonnégy éves nőt három bevándorló erőszakolta meg csoportosan 2016 januárjában Mannheimben. Ő maga félig török volt, s állítása szerint a támadói mind német nemzetiségűek. A nő, aki egyben egy baloldali ifjúsági mozgalom szóvivője is, csak később vallotta be, hogy hazudott az elkövetők identitásával kapcsolatban, mivel nem akarta a rasszizmust erősíteni. A támadókhoz szóló nyílt levélben bocsánatot kért tőlük és ezt írta: ,

„Egy nyitott és barátságos Európát akartam. Ahol szívesen élek, és ahol mindnyájan biztonságban vagyunk. Mindannyiunk miatt bocsánatot kérek/ Ti nem vagytok itt biztonságban, mert ez egy rasszista társadalom. -n sem vagyok biztonságban, mert ez egy szexista társadalom. De ami miatt igazán sajnálatot érzek, az az, hogy a szexista és minden határon túllépő dologért, amit velem műveltetek titeket egy még agresszívabbá váló rasszizmus fog üldözni. Megígérem nektek, hogy sikítani fogok. Nem fogom engedni, hogy mindez folytatódjon. Nem fogom állva nézni hogy rasszisták és aggódó állampolgárok titeket tartsanak problémának. Nem ti vagytok a probléma. Ti egyáltalán nem vagytok probléma. Ti a legtöbbször csodás emberek vagytok, akik megérdemlik, hogy szabadok legyenek és biztonságban éljenek.”

Nem Németország volt az egyetlen ezzel küzdő ország. A Ventimiglia átkelő ponton Franciaország és Olaszország között a „Határok nélkül" elnevezésű mozgalom egyik női aktivistáját erőszakolta meg egy csoport szudáni menekült. Társai, a többi mozgalmár rábeszélték, hogy hallgasson az esetről, mert árthat az ügyüknek. Amikor a nő végül mégis elmondta, azzal vádolták, hogy ,„rosszakaratból” jelenti az esetet. 

(195–196. o.)

 

 

Némi újrahasznosítás következik

De aztán, de aztán...

Van némi előzménye ennek a kötetnek. Egyfelől, mert második rész, másfelől, mert nagyon nem természetes, hogy én horrort nézzek, olvassak. Ezért az első részhez írt értékelés bevezetőjét most újrahasznosítom. Íme:

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt bár, ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könytárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán ezt a másodikat is. 

A második rész

A legfontosabb: Robert Kirkman (a jobbra levő képen), a szerző grafikust váltott. Az új rajzoló: Charlie Adlard (balra). Fogalmam nincsen, hogy Adlard megpróbálta-e hozni, követelmény volt-e, hogy némileg hozza az első kötet grafikusának, Tony Moor-nak a stílusát, de hozta. Viszont Adlard klasszisokkal jobban rajzol. A rajzai árnyaltabbak, kidolgozottabbak, művészibbek. Profik. A beállítások, a nézőpontok izgalmasabbak, a cselekmény filmszerűbb (már ha ez dicséret egyáltalán), izgalmasabb, érdekfeszítőbb. 

S most, hogy ezt a mondatot leírtam, elgondolkodtam, hogy az utóbbi jellemzők mennyire Adlard-ot és mennyire Kirkman-t dicsérik? az, amit Kirkman az első rész bevezetőjében írt, tudniillik, hogy ebben a zombi történetben, bár van benne azért trancsír rendesen, de nem a zombikon van a lényeg. Valahogy úgy, ahogyan Ofi barátom mondta. Mert azért lássuk be, hamar menni fog, hogy egy világvége helyzetben terhesnek lenni, ráadásul az egyébként imádott férjünk legjobb barátjától, nem semmi ötlet! (Jó, az is igaz, hogy az első részben meg [[SPOILER: a fiunk lövi le a legjobb barátunkat, hogy megmentse az életünket...VÉGE]])

Vagyis az ideiglenesen (?) túlélők közötti perpatvarok, harcok, szerelmek, tragédiák itt ebben a kötetben valahogy élesebbek előjönnek, felszínre kerülnek. Ahogyan az érdekek és ellenérdekek ütközése is sokkal élesebb. Az, ami a farmon történik, emberi szempontból is izgalmas, az erkölcs szempontjából pedig elgondolkodtató. Mi a fontosabb, a személyes túlélésem vagy a közösség fennmaradása? Van-e jogom ahhoz, hogy nőket, gyerekeket a majdnem biztos halálba űzzek el, hogy az enyéim megmaradhassanak? Az ember persze azonnal rávágná a nemet. De ha őszinte önmagához, akkor már nem is olyan biztos a válaszban, Mert a kérdés feltehető fordítva is: kötelességem-e vadidegeneket menteni, amikor az enyéim élete is hajszálon múlik, amikor a következő perc is bizonytalan, nem hogy a holnap? Avagy még egyet csavarva: a túlélés érdekében, az enyéim túlélése érdekében jogom van-e elvenni a másét? (Tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal az Indíték című sorozat harmadik évadját. Abban volt egy szitu: a sofőrt megzsarolják, és építkezési anyagot lop, hogy a rákos fiát gyógyíttathassa. A két nyominger, akik egy gyilkosság megoldása után kajtatnak egymásra néz, és a pasi azt mondja a csajszinak: „Mi gyilkossági ügyben nyomozunk.” És elmennek. A képregény által felvetett probléma ennek rokonszakmája.)

• 
• 
• 

S miközben ezekkel a problémákkal zsonglőrködik a történet, a történt egy pillanatra sem ül le, rendre történik valami, de a sok cselekmény mégsem nyeli el az egészet, szóval pompás az egyensúly. 

Igazából már csak azon gondolkodom, hogy a könyvtárban minimum tizennyolc füzetet láttam. Úgy tudom, a filmsorozat a kilencedik évadnál tart. Lehet jönni-menni, egymással, egymás ellen kavarni, a fertelmes hordával küszködni, pisztollyal, puskával, fejszével, szekercével, láncfűrésszel, puszta kézzel, de ennyi részen át hogy a viharba nem lesz ez unalmas? Vagy az lesz? 

 

 

 

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. 

Mígnem a héten könyvtárban jártam, és körülnéztem a képregények között. Máskor is szemeztem már a sorozattal, mármint az Élőhalottak-kal, de eddig csak belepörgettem. Most bele is olvastam. Az első két kötet éppen bent volt. Jött velem. Mire hazaértem a Kálvin térről Kaszásdűlőre, nagyjából el is olvastam. Csak azért nem teljesen, mert a BKK-ról leszállva csepergett az eső. 

Akkor a lényeg: nem mondom, hogy lepetéztem. Azt sem mondom, hogy azonnal megleltem benne azt, amiről Ofi beszélt. Igaz, ő nem is a képregényről beszélt. De határozottan van benne valami („Van benne, van benne valami, úúúúú...”), ami megfogott. Nem a trancsír, nem a zombi förmedvények. Azokkal nem is tudok mit kezdeni, már csak világnézetileg sem: abban hiszek, hogy egy életük van, és ennek alapján lesz majd súlyozás az elszámoláskor. Nuku reinkarnáció, nuku azonnali Mennyország, nuku Purgatórium. Egy, a döntéseink szerint leélt élet, és semmi cicó, jön a mérleg. Ráadásul valami vagy félrement, vagy félreértettem, de ha a zombik azért üldözik az élőket, és egymást nem, mert éhesek, akkor miért nem eszik meg, akit elkapnak? Oké, nem voltak szépek, hiányzik róluk ez az, nagy a folytonossági hiány, de amennyien vannak ezek a szarok, az elkapott élőkből semminek sem kellene maradnia. De ne akadékoskodjak, oké.

Viszont már ebben az első részben is volt valami, tényleg volt, ami valahogy kiemelte az általam nem is ismert mezőnyből ezt a sztorit. El kell mondanom, hogy nem a rajzok. A történet szerzőjével és a sokak véleményével ellentétesen én nem találtam jól megrajzoltnak ezt az első részt. Vagy nem teljes egészében találtam annak. A Hellboy, a Sin City vagy A setét torony az jól megrajzolt. De hogy azt írja a szerző is, meg többek is, hogy ragyogóan megrajzolt... Nem tudom, mit néztek? A Blacksad, no, az gyönyörű! Ez az első rész rajzilag nekem az éppen elmegy kategória volt. A mozdulatokban, az arcmimikákban van valami suta esetlegesség, valami, ha  nem is dilettantizmus, de amatőrség. Szerencsére, talán a történet miatt, vagy a rajzoló készségének a gyors evolúciója miatt, de a végén azért csak pozitívra billen a mérleg. Annak ellenére, hogy még a nézőpontok sem valami nagy hűha. Ráadásul a rajzok néha karikatúrába hajlanak. Aztán meg pompásak. Vagyis egyenetlen a színvonal. (Az első kép a történet elejéről való, a két másik a vége feléről. Egyértelmű a fejlődés, ugye?)

De mégis, a történet elvitte a rajzokat. Mi is a történet? Valami cífrang vírus támadja meg a Földet, egy-másfél nap alatt elviszi az embereket, meghalnak, de úra élednek, a régi személyiségük nélkül, bűzlő, rothadó, gyilkos élőhalottként, akik az élőkre vadásznak. 
Ricket, a zsarut meglövik, kómába esik, és amikor magához tér, már egy kiürült, zombikkal teli világra ébred. Megszökik a dögök karmából, útnak ered, és a városban találkozik egy sráccal, aki az utolsó pillanatban kimenti onnan, és elviszi egy kis csoport élőhöz. Akik között Rick megleli a feleségét és a fiát. 
Innentől kavarodik a cselekmény. Néha a francos élőhullákkal csatáznak, néha egymással, néha a múlttal, legtöbbször annak feldolgozásával, hogy már soha nem lesz olyan semmi, mint eddig volt, néha azzal, hogy túl kellene élni, ami most van. 

És valahogy ezt kapta el nagyon jól az író, Robert Kirkman. Mármint azt, hogy nem csupán a cafrangos dögökkel csatázgat a csapat, hanem nagyon sok minden mással is. Mert ettől él a sztori. Sőt, ööö... hihető, de legfőképpen érdekes, mi több, néha elgondolkodtató a történet. És a főhős, Rick jellemfejlődése a tök hétköznapi zsaruból a kis csoport vezetőjééig igen jól felépített. 

Az 1. kötet (Holtidő) értékelése
A 2. kötet (Úton) értékelése.
A 3. kötet (Menedék) értékelése.
A 4. kötet (Szívügyek) értékelése.
Az 5. kötetet (Farkastörvények) értékelése.

Amikor A tudomány felfedezi Istent című könyv értékelésében ismertetett okok miatt rákerestem néhány könyvre a könyvtárban, fogalmam sem volt róla, hogy voltaképpen melyik micsoda. Egyszerűen érdekelt a kérdés, amiben soha nem mélyedtem el igazán. Most sem volt különösebb célom vele, pusztán a kíváncsiságom néminemű kielégítése, és a félműveltségem elmélyítése. Az tehát, hogy a kivett könyvek közül három is az ÉRTEM-hez (Értelmes Tervezettség Munkacsoport) kötődik a puszta véletlen műve. Így amikor kinyitottam ezt a könyvet, meghökkentem, hogy ez tulajdonképpen az első mondatban említettnek a tesója. Ikre. Akkor is, ha amazt az Aeternitas Kiadó, ezt pedig a Kornétás adta ki. 

A két könyv olyan szinten rokon, hogy majdnem ugyanaz. Voltaképpen szerencsésebb lett volna, ha Tasi István szerkeszt egy könyvet az intelligens tervezés történetéről, főbb résztvevőiről, az ÉRTEM tevékenységéről, a magyar és a nemzetközi ellenszél működéséről, valamint a IT (vagy az angol megnevezés, intelligent design után: ID) önmeghatározásáról, tudomány-mivoltáról és egy másikat az evolúcióval szembeni ellenérvekről. Így van két katyvaszos, turmix könyv, ami maximum arra jó, hogy a kíváncsiságot felkeltse. 

Ennek a könyvnek is az a

FŐ MONDANIVALÓJA,

ugyanúgy mint a másiknak: az evolúció sokkal inkább elmélet, mintsem bizonyított tudomány.

Darwin és a követői sok minden tévedtek/nek, torzítanak és elhallgatnak tényeket, hiányzó, meglevő tényeket.

Ilyen például az elhallgatás, a torzítás. A német Ernst Haeskel, aki teljes mellszélességgel támogatta Darwint, híres XIX. századi rajzai az embrionális fejlődésről: mára mindenki tudja, hogy Haeskel minimum vaskosat tévedett, rosszabb esetben ordenáré nagyot hazudott ezekkel a rajzokkal, ma már jobbára mindenki tudja, hogy a rajzoknak nagyjából semmi köze a valósághoz, ám ennek ellenére szinte az összes evolúcióról szóló könyvben és minden tankönyvben megtalálható.

A könyv az ilyen torzítások közé sorolja azt a kísérlet-sorozatot, illetve sokkal inkább annak nyilvános értékelését, és az értékelésre mélyen hallgató tudósok reakciójának a hiányát, ami úgy vonult be a köztudatba, hogy a tudósok életet teremtettek élettelen anyagból. Holott valójában arról volt szó, hogy szigorúan ellenőrzött, mesterséges, laboratóriumi körülmények között aminosavakat hoztak létre. Arról aztán már nem volt szó, hogy az aminosavak önmagukban nem hordozzák az életet. Létfontosságú összetevői az életnek, hiszen belőlük épülnek fel a fehérjék, a DNS alapvető alkatrészei, de semmiképpen sem hordoznak életet önmagukban. A kísérlet során ráadásul nagyon szigorúan oxigén-mentes körülmények között dolgokat, mert az oxidációt roppant gyorsan elpusztította volna az aminosavakat. De oxigén nélkül nem épülnek fel a fehérjék, fehérjék nélkül viszont nincs DNS. 

Aztán, mondja a könyv, baj van a paleontológiával is. A darwini elmélet szerint, mint tudjuk, az életformák évmilliók alatt, fokozatosan, apró változások során érték el az általunk ismert változataikat. Azonban az a baj, hogy a geológiai rétegek nem erről tanúskodnak. A kambriumban ugyanis robbanásszerűen, egyszerre, szinte minden előzmény nélkül jelenik meg rengeteg kövületi maradvány. 

És sorolja, sorolja könyv rendületlenül az ellenérveket.
Sor kerül ebben a kötetben is az egyszerűsíthetetlen összetettség fogalmának a kivesézésére. A fogalom megértése egyszerű: vannak olyan összetevői az élő szervezetnek, amelyekből csak egyetlen alkatrész kiemelése is értelmetlenné, használhatatlanná teszi az összetevőt. Az IT (ID) klasszikus példája az egérfogó. Kevés alkatrészből áll, de ha bármelyiket is kivesszük belőle, az egérfogó már nem tölti be a szerepét, megszűnik egérfogó lenni. Viszont ha ezt egy biológiai összetevőre vonatkoztatjuk, akkor az összetevőnek a komplexitás nélkül nem lehet evolúciós szerepe. Mert  szerv vagy egyből komplexen megjelenve biztosítja a túlélést, vagy használhatatlanság hiányába, éppen az evolúciós elv miatt hamar kizuhanna a túlélési láncból. (Egy református lelkész ezt vagy huszonöt évvel ezelőtt így magyarázta: a harkály csőre és a koponyája között egy vastag szivacsos réteg van, hogy amikor üti-veri a férgekért a fát, ne sérüljön az agya. A szivacsos réteg biztosítja a koponya védelmét. Na, de vajon hogyan kezdődött ez az egész? A harkály meglátta a fába szorult férget, és először csak kicsit ütött a fán, hogy bele ne pusztuljon, majd ahogy nőtt a szivacsos réteg, egyre nagyobbakat, a féreg meg ennek megfelelően húzódott egyre mélyebbre a fában? Avagy kezdetben is mélyre húzódott, csak a harkály szivacsa lett egyre fejlettebb? De amíg fejlesztette a szivacsát, mit evett a harkály? Ha pedig volt mit ennie úgy is, mi a csudáért küszködött volna a szivacs növelgetésével?)

És így tovább. Amennyire a félművelteknek megfelelő az át nem gondolt evolúció naturalista elmélete, a változásban nem gátolt, rugalmasabb félművelteknek legalább ennyire megfelelők ezek az érvek az elgondolkodáshoz.  

A TUDOMÁNYOS STÁTUSZ

Ugyan nem akartam már rá hivatkozni, mert a múltkori hivatkozás után (amire ezen értékelés első mondata is vonatkozik) is felhúzta az orrát egykori kedves ismerősöm, és cserébe jól megtudtam, hogy inkább nem is mondja milyen minőségű a blogom, de valahogy úgy fest, van valami elkerülhetetlen a reakcióiban. Mire gondolok?

E könyvet olvasva kristályosodott ki, hogy az intelligens tervezettség elméletének van néhány alapműve. Például ezek a magyarul is megjelent művek:

• Michael A. Cremo – Richard L. Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete

•  Michael J. Behe: Darwin fekete doboza

• Jonathan Wells: Darwinizmus és intelligens tervezettség

A szerzők tudósok. Elvileg. Mert a gyakorlatban az derül ki róluk, hogy nem lehetnek azok, hiszen kontárok. Egykori ismerősöm szerint aki nem hisz az evolúcióban, aki bármilyen szinten lehetővé teszi, hogy van valami a természeten túl, az nem lehet szakember. Az intelligens tervezettség képviselői is rendre így járnak, elsősorban a három fent említett könyv szerzője, és még jó pár társuk (Stephen C. Meyer, William A. Dembski, Robert J. Marks, stb.) Hiába tudósok, azon a ponton, hogy állást foglalnak az evolúcióval szemben, azonnal elveszítik a legitimitásukat. Nem az érveik lesznek az elsődlegesek, hanem az, hogy mi ellen dogoznak. 

Az IT nemzetközi szervezetének mondható Discovery Institut nyilatkozatát az intelligens tervezettségről állítólag hétszáz tudós írta eddig alá. 

Az IT képviselői, így ez a könyv is erőteljesen kidomborítja, hogy az IT nem azonos a kreacionizmussal. A köztudatban, ha egyáltalán tud róla, a krecionizmus és az IT teljesen összemosódik. Holott, mondja a könyv, egyrészt a kreacionizmus a Biblia szó szerinti értelmezését veszi alapul a világ, a Föld és élet keletkezéséhez, a IT pedig tudományos tényeket vizsgál. Másrészt a kreacionizmus egyből beszél Istenről, mint okról is, az IT csak azt mondja, az evolúció nem kielégítő magyarázat, tervezettség van a létezésünk mögött, de itt azonnal meg is áll. S ezért lehet, mondja, hogy az IT képviselői nem egyetlen vallási irányzat képviselői közül kerülnek ki. 

Összefoglalva

Mivel a hétköznapi, szürke melós egyfelől nem rendelkezik annyi szabadidővel, annyi fölös agysejttel, annyi háttérinfóval, amennyi ahhoz kellene, hogy az összes vele szembe jövő nézet valós mivoltával korrekten, tudományosan megküzdjön, így jobbára az marad számára, hogy a meglevő ismereteinek, világnézetének, alkalmazkodási szintjének, bátorságának megfelelőt kiválassza. Ha egyáltalán szükségét látja, hogy válasszon. Az IT képviselői adnak lehetőséget egy alternatívának és az alternatíva érveinek a megismerésére. 

Kornétás, 2009, ISBN: 9789639353909

3,5/5

(2018)

Vannak örök viták. Amik persze a legtöbb esetben vitatkozássá silányulnak. Ilyen vitakérdés például az abortusz, a homoszexualitás, a demokrácia, a holokauszt lefolyásának egyes részletei, Isten és a vallás, a feminizmus és az evolúció vs. teremtés, tervezettség kérdése. Mindegyik vitatémának létezik természetesen hivatalos, általánosan elfogadott, jobbára megkérdőjelezhetetlen nézőpontja (sőt, a holokauszt hivatalos verziójától eltérő nézetek nyilvános publikálása már büntethető is). A hivatalos álláspontot történészek, tudósok, pszichológusok képviselik. A szakemberek. De rendre támadnak olyan emberek, csoportok, amelyek megkérdőjelezik a hivatalos állásponttok nézeteit. 

Az Értelmes Tervezettség Munkacsoport (ÉRTEM) is egy ilyen csoport. Fő célkitűzésük, hogy a mára kőbevésett elmélet, az evolúció számára alternatívát kínáljanak, mert megkérdőjelezik az evolúció tényszerűségét és lefolyásának a részleteit. 
Ami fontos: az alternatívájuk nem a bibliai, hétnapos teremtés. Tehát nincsen szó Ádámról és Éváról. Pusztán azt mondják, hogy az élővilág létezése és biológiai felépítése kizárja, hogy mindez magától, a véletlenek és a mutáció segítségével létrejöhetett és lefolyhatott. 

A könyv részben bemutatja az ÉRTEM tevékenységét, a tagjait, nagyobb részben pedig kritikai tanulmányokat közöl az evolúció tanításának egyes területeiről. A végső tanulsága mindannak, amit állít, hogy vannak komoly kérdések az evolúcióval kapcsolatban, illeve vannak komoly hiányosságok, ami az evolúció tudományosságát illeti. 

Valamint az ÉRTEM szélmalomharcot vív annak érdekében, hogy ha az evolúció, amely vastagon nem ideológia és világszemlélet-semleges tantárgy lehet, akkor vajon az intelligens tervezettség lehetősége vajon miért nem? A kérdés költői és szomorú. Általánosan elfogadott tény, hogy a tudomány világnézet semleges. Pedig fittyfenét az. De a materializmussal egy mozdulattal kiseperhető bármi, ami transzcendens, az intelligens tervezettség pedig, bár nem mondja ki, hogy Isten tervezett intelligensen, de azért ott egyensúlyoz a határon, és az ateizmus számára már ez is sértő. Vagyis nincs másról szó, mondja az ÉRTEM, mint hogy a materialista ateizmus simán leuralta a világnézetek piacát, a liberális individualizmus remek partner ebben egyéni szinten is, és ezért a világnézet-semlegesség csak vaskos humbug az oktatásban és bárhol máshol, ami az egyház és állam határterülete lehet, 

Mos egy kicsit dilemmázok. Egyfelől megtehetném, hogy végigveszem a könyv által érintett kérdések döntő többségét. De akkor az a veszély fenyeget, hagy némi vitába keveredek itt ezzel-azzal, de egyrészt sem nem kompetenciám erről vitatkozni, sem kedvem nincsen hozzá.

ÉRTÉKELÉSEM OFFOLÁSA:
Na, de ezt már elmesélem! Alapvetőn úgy került ez a könyv a kezembe, hogy van egy régi ismerősöm, aki harcos, de békés keresztényből „megtért” és egy nagyon-nagyon provokatív, minden udvariasságot és toleranciát nélkülöző (saját bevallása szerint) agnosztikus, de valójában Isten-gyűlölő ateista lett belőle. Egyszer megpróbáltam vele beszélgetni a blogján, de kudarcba fúlt a dolog. Miközben kaptam agresszív hideget-meleget, aközben rendre olyan mondanivalót tulajdonított nekem, amit nem mondtam, nem gondoltam, s közben megállás nélkül személyeskedett. Ez utóbbira pedig igen érzékeny lettem, különösen két Molyos szaktárs áldatlan kommunikációja miatt: manapság maximum két esélyt adok az első személyeskedés után. Akkor befejeztem a blogos disputát. Manapság ugyanez az ember ontja magából a valláskritikai, jobbára egymondatos szösszeneteit. Van, hogy van értelme, van, hogy egyszerűen buta mondatokat ír ki. Olyan is volt, ami egyszerűen ízléstelen volt. Én naiv, mondván, hogy eltelt már a blogos csevely óta legalább egy év, megpróbáltam újra beszélgetni vele. Nem sikerült. Újra kiszálltam a buliból. Csabi továbbra is úgy véli, hogy ha buta nézettel találkozik (mármint ami a saját szempontjából buta), akkor gyakorlatilag bármit megengedhet magának a nézet képviselőjével szemben. 
Ettől függetlenül, mivel „beszélgettünk” az evolúcióról is, kicsit körbenéztem itt-ott, milyen könyveket lelek ebben a kérdésben. Ez volt az egyik, tehát a könyv elolvasásának a motivációja egy vérgőzös ateistával való beszélgetés. A könyvet hangsúlyozottan nem ő ajánlotta.
Csabi egyik nagyon átgondolatlan megjegyzése ez volt: „Nem ismerek olyan keresztényt, aki az is maradt, miután kitette magát a jelenleg megismerhető tudományos tényeknek. Te ismersz?”
Kezdtem neki olyan embereket sorolni, akik hívők és tudósok. A válasza az volt, hogy ez már régen megcáfoltatott és ez szalmabábú érvelés. Mondjuk azokat, akik azt írták neki, hogy ők olyan keresztények, akik beletartoznak ebbe a kategóriába, azzal fikázta, hogy ők meg önjelöltek, és az nem ér. Hát így ment ez...
OFF VÉGE

A könyv olvastán feltehető az a nagyon jogos kérdés, kicsodák az ÉRTEM tagjai, akik vannak olyan merészek, hogy a tudós világ részéről egy ilyen általános ismertséget és elismerést nyert témát ennyire kritikusan és alapjaiban támadjanak meg? Nagyon vegyes a tabló: van itt minden: vegyészmérnök, fizikus, biológusmérnök, lelkész, biológia tanár, Krisna-tudatú lelkész-egyetemi docens, kultúrantropológus, agrármérnök, pszichológus, keresztény lelkészek innen-onnan, neurológus, biológiai tudományok kandidátusa. Vagyis, ha akarom, szakemberek is. Ha nem akarom, akkor ki a csudák ezek, és mi közük van az egészhez? Megítélés kérdése. 

Egy kicsit az jut az egészről az eszembe, de valójában hazabeszélek, hogy egy nagyon kedves barátom majd harminc éve SM-es beteg. Húsz éves volt, amikor kiderült, hogy az, és pár éven belül vége lesz, kuka. Ő nem adta fel. Talált a neten egy kanadai fickót, aki az SM-beteg fiát hosszú évek óta szinten tartotta. A barátom felvette vele a kapcsolatot. Tanult. Utánanézett dolgoknak. Bírom, amikor egészségügyit végzett párommal beszélgetni kezdenek. Egy szót sem értek belőle, csak ülök kukán, és inkább töltök még egy kis vörösbort mindenkinek. De van, és ez a lényeg, amikor a barátom mondja meg a dokijának, hogy mit miért kellene szednie vagy mit miért nem kellene. A doki, okulva az eddigi tapasztalatokból, simán hallgat rá, főleg, hogy a barátomnak vannak komoly orvosi érvei. Egyébként a barátom informatikus, és semmi köze az orvostudományhoz.
Közben eltelt majd' harminc év. A barátom, ahhoz képest, hogy húszévesen kukának kiáltották ki, él. Szinten van. Szerintem több terhet bír, mint én. És mondom, nem orvos. Ha érted, mire gondolok...

Voltaképpen, most írtam le egy, a könyv alatti beszélgetés hozzászólásaként, a mindennapi életünk szintjén volta- és tulajdonképpen tökéletesen mindegy, hogy Csita rokonai vagyunk vagy az Isten teremtményei. Ettől még jönnek a számlák, öregszünk és elvezzük vagy nem élvezzük az életünket. A kérdés, hogyan lettünk, mindent összevetve csupán metafizikai szempontból, a transzcendenciát illetőn számít. 

Szóval, vessetek meg, nekem tetszett a könyv. Az ÉRTEM bemutatásán túl több témát is érint, feltesz néhány jó kérdést, tesz néhány elgondolkodtató megállapítást, bemutat nézeteket, tényeket, aztán maradhat kinek a pap, kinek a papné, kinek a pap gyereke (ha nem katolikusok), s kinek a pap kutyája. 

Csak a könyv címével nem vagyok kibékülve. A tudomány nem fedezi fel Istent. Egyrészt, mert a régi tudósok eleve számoltak vele (Pascal, Newton , stb.), másfelől mert a modern tudósok döntő többsége manapság zsigerből tagadja a létét. Valamit az alcím egy kicsit félrevezető: az intelligens tervezettségről igen kevés szó esik, mint kihívóról. Voltaképpen csak annyi, hogy az evolúció nem volt, intelligens tervezettségnek kellett lennie. Pont. De mivel régen volt, nem tudunk róla semmit, pusztán a logika mondja, hogy az órásmester dehogy volt vak! Szóval e könyv alapján az intelligens tervezettség jobbára az evolúció kritikáját jelenti, és még csak nem is feltétlenül Isten létét bizonyítja. Csak valószínűsíti. 

Miután feltettem ezt az értékelésemet a blogra, kaptam egy másik barátomtól egy linket egy filmről. A címe: Az élet rejtélyének megfejtése. Konkrétan ugyanerről szól, ügyesen megcsinálva. A filmben idézett tudósok és a könyv hivatkozásai között van több átfedés. 
 

Mándy Iván négy, nagyon lazán egybefüggő Csutak-regényt írt. A regények megjelentek külön-külön is, több kiadásban, de a Magvető Kiadó a Mándy-életmúsorozatban kiadta a négy regényt egy kötetben is. Én most ezt, az egybefűzött kötetet olvastam, de az egyes kötetek értékelését feltettem külön is a blogra. 
Az utolsó rész, a „Csutak és Gyáva Dezső” értékelése csak itt olvasható.

 

 

A Csutak-sorozat harmadik része.
Nem tudom, Mándy Iván tudatosan építette-e így fel a sorozatot, vagy a szereplő érése folyamán magától alakult így, de Csutakunk ebben a kötetben, ebben a részben már hihetetlenül megöntudatosodik. Még mindig az a nyápic, bizonytalan kiscsávó, aki volt, de az alsó rétegre rárakódik valami külső máz: Csutak megérti, hogy ha úgy tesz, mintha, másképpen fognak ránézni, viszonyulni hozzá. És lőn, és csakugyan. 

Két kismanussal kezdődik a változás, a szigeten, ahová réges-rég a szürke lovat rejtették. A két kismanus felfedezi a vonatkocsit, Csutak meg őket, és úgy adja a bankot, hogy a kismanusok majdnem térdre vetik magukat előtte. Csutak megtapasztalja, hogy a tisztelet a belső tartás következménye. Ha az van, lehet, hogy lesz, ha az nincs, biztos, hogy nem is lesz. 

Ennek a belső tartásnak az elősegítője lesz, a rádióban a Kalocsaival való afférja. Szintén nem tudom, mennyire volt tudatos Mándy részéről, az, hogy részről részre komolyodnak a Csutak körüli konfliktusok. Az első részben még csak az utca birtoklása a tét, a másodikban már elrabolja a szürke lovat, hogy megmentse, itt a harmadikban gyakorlatilag egy simán rendőrségi ügy elkövetője az ellenfele: a gyerekeknek pénzért „védelmet” biztosító Kalocsai Tibor. Aki, hogy szavam ne feledjem, maga is gyerekszínész a rádióban. Csutak azonban, minden érintett számára meglepő módon nemet mond a félelmetes Kalocsainak. A felháborodás szülte kiállás önmagáért soha nem látott magasságokba röpíti Csutakot: gondolom, előre kitalálható, hogy győz Kalocsai felett. Győz, bár úgy áll ellen, hogy közben fél az ellenféltől, tart a megtorlástól, de mégsem hátrál meg. 

A három kötet közül ebben legigazibb, legéletszerűbb a konfliktus. Valójában ebben van igazi konfiktus. Nyilván minden kornak meg van a megfelelő konfliktus-szintje, s az adott szintet felülről fikázni simán ostobaság. Az első rész utca-háborúja  a maga nemében nem bír kisebb téttel, mint Ács Ferinek és csapatának harca a Pál utcai grundért vagy éppen, mint ebben a részben a köztörvényes bonsai-gengszter zsarolása, ám az utóbbit valahogy mégis komolyabbnak érezzük. Mert ugye, ellenfél Nagyvilági Főcső is, de azért már a neve miatt is inkább muris fazon, mintsem fajsúlyos ellenfél. Kalocsainak már a neve is más: Kalocsai Tibor. Nem Tibi, nem valami Mufurc, hanem: Kalocsai Tibor. És neki kell ellenállnia, őt kell legyőznie Csutaknak. És neki áll ellent, őt győzi le Csutak. 

Mándy nagyon árnyaltan, finoman jelzi, hogy Csutak egyre érettebb, egyre felnőttebb, egyre karakánabb. Nem múlik el belőle az a kedves álmodozás képessége, a szigeten még beszélget a szürke lóval (a kerítés már sehol), de simán beszólogat bárkinek (még ha néha menekülőre is fogja, s akkor is ha retteg a következményektől), legyen az Kalocsai vagy a rádiós rendező, Zoli bácsi vagy bárki. Érződik, hogy még nem határozott repülés, amikor kitárja a szárnyait, hanem csak szárnypróbálgatás, de a viktimológiai-esetből néha már egyértelműen az események irányítójává válik. Akiről már városi legendák is szólnak. Aki néha csak utólag tudja meg, hogy mit is csinált az előző nap. Csutak, aki megkerülhetetlenné lesz. 

És mos tud nem eszembe jutni megint Pipi barátom. Pipi szerette az embereket és Pipi nem szerette az embereket. Pipi jót akart mindenkinek, nagy szíve volt. Pipi közben leszart mindenkit, arcba mondta a meztelen farkú véleményét, s bizony, aki valamelyest ingatag önismerettel rendelkezett, az nagyon könnyen felhúzta az orrát egy vele való beszélgetés közben. S biztosan jósolható volt, Pipi kivel lesz annyira őszinte, hogy az átül egy másik asztalhoz.
Böcsületére legyen mondva, Pipi maga is bírta a kritikát. Maximum a tartalmát utasította el. De a szavakon nem lovagolt. Egyszer azon vitatkoztunk, hogy vajon mennyire vagyunk lúzerek? Pipi a gondolatát is elutasította, hogy azok lennénk. Én röhögtem magunkon, bevállaltam, hogy dehogynem, de mennyire azok vagyunk! Mert hová és mire jutottunk? Kik vagyunk, és  mink van? Ha csak körülnézek az általános iskolai osztálytársaim között, ez önkormányzati kulturális mufti, amaz többkönyves író, emez egy több lábon álló cég pénzügyi vezetője, az ott meg erdészeti mérnök, nicsak, ő meg festő, annak pedig aerobik-stúdiója van, és ugyanolyan csinos, mint amikor még az ősidőkben szerelemes voltam belé, csak megasszonyosodott (jót tett neki). Rajtam kívül, úgy tűnt, egyetlen alkalmazott lúzerkedett a csapatban, amikor osztálytalálkozónk volt. (Pipi akkor már annyira lúzer volt, hogy már nem is élt.) Én meg, vezetgetem a kis kilencszemélyes buszokat, hol gyerekekkel, hol öregekkel, ilyen-olyan bérekért, de semmiképpen sem intellektuális feladatként. És közben még egy lakásom sincsen. Meg fogynak az igazi barátaim is, jobbára, mert mind messze mennek földrajzilag, Pipi meg, ugye, metafizikailag is... 
És aztán álltam ott a tömeggel szemben Pipi temetésén, mondtam a búcsúztatóját (egek, már öt éve!), mert azt akarta, hogy én mondjam, és mondtam, ahogy a szívemből jött, mert Orson Scott Card óta tudom, hogy a holtak szószólása csak az őszinteség lehet, a mosdatás, a szépítés, a kozmetikázás a meggyalázásuk. S mondtam a legjobb képességeim szerinti őszintét Pipiről a nagyon sokaknak, akik eljöttek ennek a lúzernek a temetésére. Ennek a senkinek, aki nem volt sem agyonművelt, sem túl toleráns, sem semmiben kiemelkedő, de akinek a temetésén nagyon sokan ott voltak, mert szerették őt. És azóta is küzdenem kell a gondolattal, hogy a lúzerség persze, van üvegtigrincs értelemben is, meg Tóth János-os értelemben is, de nem az-e az igazi lúzerség, amikor nem vagyunk szeretetreméltók, amikor már nem tudunk és nem is akarunk adni másoknak? Nem tudom... Vagyis tudom. 

Csutak senki. A maga világában a rádiójátékban való szereplés, majd főszereplés hatalmas dolog. Naná, egy ország hallja a hangját! De hogy ki jegyzi meg, hogy kit hallott, és ki fogja tudni holnap a nevét, és mennyit ért a rádiójáték, amihez a nevét adta, az már más kérdés. Voltaképpen vihar a biliben. Csutak szeretni való minden kötetben, de most, hogy fel merte emelni a fejét, megtaláljuk rajta a becsülni valót is. S valahogy ezáltal mélyült a szeretetünk is. Csutak iránt is és a szerzője iránt is. Az utóbbi iránt azért, mert nem rág szájba, nem tol arcba semmit, csak mesél. Kedvesen, humorosan, líraian, szerethetőn.

*

A kötetnek van egy azonos című és bizony azonos értékű, kétrészes filmváltozata is.* Jól megválasztott színészekkel és gyerekszínészekkel. A sikerült rendezést Katkics Ilonának köszönhetjük, aki gyakorlatilag a filmben sikeresen hozza a könyv összes értékét. Nekem külön tetszett a Kalocsait alakító Tóth Tibor játéka: olyan zseniálisan unszimpatikus volt, hogy csuda! Mondjuk nagyon jót tett neki az az ordenáré szemüveg. :-)

 

* https://ok.ru/video/496965913240 és https://ok.ru/video/496975481496

5/5

(2018. november)

Újabb Lucky Luke füzet, újabb megleptés! Hogy kicsoda Lo Hartog Van Banda (lásd a jobb oldali képet), fogalmam sincsen, még nemi Guglizás után is csak kevés, de rettentő furi neve van. A Lo nem valami kínai óccó toldalék, hanem a Ludwijk rövidítése.

Viszont a furi neve nem tartja vissza attól, hogy remek, mulatságos történetet írjon Lucky Luke-nak. (S ahogy néztem a neten, még két füzetet ő írt. Alig várom őket.) Azt kell mondanom, hogy talán ez a füzet a legjobb mind közül. Legalábbis, ami magyarul megjelent. Ami azért Goscinny-ra gondolva, úgy vélem, nem apróság. 

A sztori, szokás szerint, nem túl bonyolult: az elegáns bűvész és zsebtolvaj Fingers útjai keresztezik Lucky Luke útját, és annak legnagyobb sajnálatára a kormányzó Luke-ra bízza Fingerst, sőt, felelőssé is teszi annak tetteiért. Ami Fingerst egyáltalán nem fogja vissza, amerre csak jár, tűnnek el a dolgok. Még a város bankjából az arany is. Belekavarodnak a sziú indiánok is a csetepatéba. Lesz haddelhad! :-)

Idáig nem is lenne voltaképpen semmi meglepő a dologban. A meglepő az, hogy ennek a Fingers-nek jelleme van. Nagyon. Ellentmondásos a pasas. De már önmagában az, hogy ellentmondásos, meglepő egy Lucky Luke képregényben. Hát még az, hogy ez az ellentmondásosság megjelenik Luke és Fingers kapcsolatában! S hát még az, hogy a végén Luke is kitol Fingers-szel, még ha kacagtatón is, most mondd...! S bármekkora szarkeverő, Fingers nem rosszindulatú, találékony és humora is bőségesen van. S addig-addig kavar, míg a dolgok jóra nem változnak. 

A füzet tele van jobbnál jobb gegekkel De komolyan! Mondjuk amikor Fingers lelopja Jolly Joker lábáról a patkót, és így védekezik: „Bocsánat, nem figyeltem a kezemre!” 

Szóval pöpec kis füzet ez, ismétlem, talán a legjobb mind közül. Szerintem most (2018. november közepe) még képható az újságárusoknál. 

A tények:

1. Jevgenyij Svarc orosz író, drámaíró. Jevgenyij Svarcról, hiába vagyok már ötven felett, idén olvastam először. 
2. Szeretem a meséket. Ellenben a népmeséket nem, bár azt kellene, illene jobban, de valahogy mégsem. Az a tudás, ami sokak, például szerelmetesfeleségtársam és Boldizsár Ildikó szerint a mélyükben van, sosem fogott, érintett meg.
3. Ellenben az olyan mesék, mint például Méhes György Szikra Ferkó-ja vagy Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában-ja, mindjárt elsőre a kedvenceim közé ugrottak. Andersen meséi valahol a kettő között, a nép- és a műmesék között vannak. De persze sokkal inkább az utóbbihoz tartoznak mind tartalmukban, mind formájukban, mind nyelvezetükben. Sok meséje nem is mese, hanem felnőtteknek szóló metafora, analógia. Ha választanom kellett (nem kellett, de választottam) én sokkal szívesebben olvastam Andersent mint a Grimm-tesókat. Némely meséje legyőzött, átlapoztam simán például azt a tűzijátékosat vagy petárdást is, de mégis sokkal mélyebben megfogott, mint a népmesék. Vagy érettebb voltam, vagy túlságosan modernül urbanizált. 
4. Jevgenyij Svarc meséket dramatizál. Ebben a kötetben az első két mese például Andersen parafrázis. 

Szóval innentől ugyan elrontható még, de nagyon nehezen: Svarc nyitott kapukat döngetett nálam. 

Jevgenyij Svarc (1996–1958) orosz, szovjet író, forgatókönyvíró. Több mint húsz drámát, bábjátékot, és nyolc filmforgatókönyvet írt, mondja a Wikipédia. Aztán úgy folytatja, hogy a mesék szimbolikáját arra használja, hogy kora politikai viszonyait bemutassa. Tekintve, hogy munkássága átfogja a kommunizmus Oroszoszágbeli indulását és a legvéresebb sztálini időszakot, ez nem kis teljesítmény. De Svarcról elmondhatóm, hogy például a hitleri Németország politikájának a szörnyűségét is prófétai módon, előre látta például a A király meztelen című darabjában. 

Drámáiban az az elképesztő, hogy úgy tesz hozzá az eredeti mesékhez, hogy azokban jóformán semmit sem változtat meg, mégis, szinte egészen újjá formálja őket. Ennek egyik eszköze az áradó humora. 

Volt egy lap a drámában amikor a reggeli vonatomra várva olvastam és felujjongtam a felismeréstől: én ezt ismerem, ismerem, hogyne ismerném! Mármint a Svarc-féle verziót. 
Valamikor kamaszkorom kezdetén volt egy tévéjáték változata, azt láttam. Semmire nem emlékszem belőle, csak egy betétdalra, amit kazettás magnóra fel is vettem. Úgy rémlik, a jó emlékű Szilágyi István énekelte, szimpatikus kappanhangján, de ebben teljesen bizonyos nem vagyok. Pipi barátommal nagyon sokat énekeltük a kis egyszerű dalocskát:

Járom Isten szép világát, 
édes láng epeszt,
megszerettem a királylányt,
ős is engemet...

Volt tovább is, azt is énekeltük. Fogalmam sincsen, miért tetszett annyira nekünk, de a mai napig emlékszem az egész dalra, szövegestül, dallamostul. Jó pár évvel ezelőtt kiderült, hogy hiába telt úgy négy évtized, még Pipi is jól emlékezett a dalocskára.

Próbáltam megkeresni a neten, de csak egy másik, rövid részletet találtam a tévéjátékból, a finálét, Bródy zenéjével, Helyei Lászlóval, Udvaros Dorottyával, Kibédi Ervinnel. Úgy tűnik gagyinak, ahogyan van. Vagy nem ezt láttam, vagy marhára szépíti az idő az emlékét. 

A darab, meglepő fordulat, Andersen azonos című meséjének a parafrázisa. Is. Annak is a parafrázisa. Mert van benne egy csipet Borsószem királykisasszony, meg egy csipet A kanász-ból. (Ez utóbbi kisgyerekkorom egyik kedvence volt diafilm-változatban.) 

A király meztelen mára közhely. A cím mindennapi szófordulattá vált. Ha beütöm a Gugliba, azonnal aktuálpolitikai találatokat ad ki a rendszer. Olyan helyzetekre vonatkoztatják, amelyekben valamely személy olyan dolgot követ el, ami teljesen egyértelműen sumákság, de egyértelműen kilátszik a lóláb. (Bár ez ebben az esetben, ugye a király meztelen, bír némi szexuális felhanggal, holott nem erről van szó.) Az eredeti mese is, Svarc darabja is ugyanarról szól: senki nem olyan bátor, hogy kimondja az igazat, mert mindenki gyáva elhinni, hogy az a valóság, amit ő maga lát. A két álszatócs, ugye, elhitetteti az egész udvarral, hogy csak az okos emberek látják az anyagot, amiből ők a király ruháját varrják. Az anyagot persze senki sem látja, de ezt ugyanennyien merik bevallani. Hiszen senki sem akar ostobának látszani. Egyedül egy kisgyerek kiált fel a teljesen pőre király láttán: „A király meztelen!”
És ekkor már mindenki meri azt látni, amit lát. 

Lássuk be, a mondat minden politikai rendszerben gyúanyag. A király leleplezéséhez nagy bátorság kell. Talán még nagyobb ahhoz, hogy az embert ne ragadja el a tömeg, merje azt látni, amit lát, és ki is mondani, mit lát. Mert egyfelől tarthat a politikai megtorlástól, másfelől attól, hogy talán nincs teljesen rendben az elmeállapota. Egyiket sem egyszerű vállalni. 

Zorád Ernő rajza, A császár új ruhája című diafilmből

Az eredeti mese rengeteg tanulságot, mindenkori aktualitást hordoz magában. Bármilyen parafrázisa teljesen természetesen hendikeppel indul. Svarc darabja is. A kérdés az, mit tud hozzátenni az eredeti meséhez a parafrázis? Tesz-e hozzá egyáltalán bármit is? 

Svarc drámája nem lacafacázik, nem is próbálkozik nagy dologgal, nem tekerget, nem sikál, nem mismásol, magától értetődő természetességgel veszi át egy az egyben Andersen történetét. Apróságokkal egészíti csak ki. Rengeteg humorral, és némi prófétai látással: a király, aki meztelen lesz, egyértelmű utalás Németországra, és akkori vezetőjére, Adolf Hitlerre. De ne tévedjünk: a drámát a harmincas évek közepe előtt  nem sokkal, '34-ben, írta Svarc. Vagyis nem visszatekintve írt szatírát, ahogy Chaplin A diktátor-t rendezte, hanem előre nézve. De ennek ellenére olyan érzésem van, hogy az aktuálpolitikán túl Svarc általában szólt a diktatúrákról, az értelmetlen háborúkról és a képzetlen talpnyalók kétségbeesett pozícióban maradásáról. 

Amikor ehhez a darabhoz értem, gyorsan leemeltem a polcról az Andersen összes (igen, azt az újrapapírra nyomott, Szukits-vastagságú és súlyú kiadást, amiben egy darab grafika nincsen, és amibe nem tudtak egy nyomorúságos névmutatós tartalomjegyzéket elhelyezni), hogy megkeressem benne az eredeti mesét. 

Hát, kedves gyerekek, elmondható, hogy „nem mese az gyermek”! Mert benne van ám, de mennyire. Szerintem nem sokan ismerik a történetét. Röviden: egy fiatal tudós kutatgat a saját kis bérelt szobájában, és észreveszi, hogy egy gyönyörű lány lakik vele szemben. Addig-addig ácsingózik, míg az árnyéka megunja a tutyimutyiságát, és nélküle megy át a lányhoz. Meg is hódítja magának, vissza se jön a tudóshoz. Sőt, évek alatt testté lesz, és meglehetősen tehetős férfiú válik belőle. Jóval tehetősebb, mint volt gazdája. Akihez egyszercsak visszatér. És innentől gyalázatos paródiája lesz az életnek a történet. Ugyanis a tudós kezdi el kísérni egykor árnyékát. Aki végül fel is fogadja a saját (az árnyék) árnyékának. Majd az árnyék és a gyönyörű lány esküvője után, akibe a tudós is szerelmes volt, és akiről kiderül, hogy hercegkisasszony, meg is öletik a tudóst. 
Mondom, hogy nem mese ez! Viszont lehet agyalni rajta jócskán, hogy mi is, ha nem az...? 

Svarc itt is megtartja Andersen történetét. Van tudós, van árnyék, van széplány, van megalázottság, van gonoszság, van megalázkodás, [[SPOILER: De nincs a végén halál. És ez nagyon fontos különbségnek tűnik.]]

Ez a dráma nem annyira humoros, vicces, mint  az előző. Igaz, az alapanyaga sem volt az. Sokkal keményebb absztrahációt igényel az értelmezése, mint a meztelen királyé. Ki a tudós, ki az árnyék? Mit jelent az árnyék felülemelkedése? Most akkor Svarc még az előző dráma mondatát folytatja vagy már újat kezdett, és saját országának az árnyékairól beszél? A darab 1940-ben született. Vagy éppen Európa árnyékáról? Vagy parafrázis a mindenkori másodikok szerepéről, lehetőségeiről? Vagy hihetünk Svarcnak, amikor azt mondja, hogy a meséi mesék, és arról szólnak, amiről szólnak, nem kell többet beléjük látnunk? (Én ezt képtelen vagyok elhinni.) 

Baljós, szomorú, tragikus történet. Háládatlan és pesszimista. Viszont roppant élvezetes.

Erről a címről mindig  a Dr. Herz betétdala jut eszembe. Talán nem véletlenül. Mert Bródy és Svarc teljesen ugyanarról beszélnek. Most, hogy belinkelhessem, rákerestem a YouTube-on a Dr. Herz-re, és legnagyobb meglepetésemre megtaláltam az egész darabot. Pedig hányszor kerestem már! No, tehát a Hétköznapi csoda 55:50-nél nézhető, hallgatható meg. Abban a pár percben gyakorlatilag benne van Svarc darabja. Mese is, hangulatos is, szerelmes is, és ugyanarról szól. Vélem, nem Svarc kapott a fejéhez, hogy milyen jót írt Müller Péter és Bródy, de persze szó sincs plágiumról, a szerelem természete ilyen. 

Hűvösvölgyi Ildikó és Dunai Tamás a „Doctor Herz¨ musical „Hétköznapi csoda” című számát énekelve

Adva van egy királylány, adva van egy elvarázsolt fiatalember, egy silány király, egy pénzéhes ügyvezető miniszter, egy hajbókoló, ostoba királyi udvar, egy jóindulatú varázsló és a felesége, meg egy fogadós. A varázsló, a felesége és a fogadós a jó oldalán állnak, a többiek meg nem. A jók iparkodnak összehozni a királylányt és az elvarázsolt ifjút, az ügyvezető igazgató iparkodik magának megszerezni a királylányt és a hatalmat, a két szerelmes pedig nagyon szerelmes, de mindent megtesz, hogy belepakolják a kapcsolatba a maximális minimumot. És voltaképpen ennyi. A hétköznapi csoda maga a szerelem. 

Mondhatnók, unalmas téma. Mindannak, aki nem él benne. Vagy nagyon-nagyot csalódott. Szerintem a szerelem valóban a világ legnagyobb csodája. Nem véletlen, hogy a Biblia is azt mondja, a férfi és a nő lesznek ketten egy testté. Nem a nő és a gyereke, nem a férfi és a nő, a gyerekekkel, nem a felek a szüleikkel, hanem a férfi és a nő, egymással. Vagyis Isten terve szerint a vele való kapcsolat után a legfontosabb kapcsolat a férfi és a nő kapcsolata: ők ketten lesznek egy testté. Vagy ahogy az Énekek éneke írja gyönyörűen (8:6): 

Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.

Nem véletlenül ennek a szövegnek az egyszerűsített, de tartalmilag megfelelő változata áll a jegygyűrűnkön szerelmetesfeleségtársammal. 

Világ életemben hittem a szerelemben. Először nem szerelemből nősültem, bár megtanultam szerelmes lenni. Mindent beletettem a kapcsolatba, csak azt nem, amit nem tudtam: azt a belső, égmagas, betonkemény meggyőződést, Nap-meleg bizonyosságot, ami csodazöld-szemű párommal találkozva kábé tíz-tizenöt perc után a hatalmába kerített, és máig sem enged: ő az, akit a lelkem szeret, test a testemből, hús a húsomból, csont a csontomból, lélektársam, barátom, a másik felem. Akiért mindent megtennék („Veled akarok a pokol tüzén elégni, / ha itt az idő / Veled akarok a Mennyországba lépni / s együtt támadni fel.” – énekelte D. Nagy Lajos és zenélte a Bikini sok évvel ezelőtt), és akiért érdemes mindent megtenni. Mert megérdemli. 
Na, mondom, erről szól a darab, ezt érzi a Királylány és a Medve, csak mielőtt rájönnének, hogy kellenek egymásnak, bármi is történjen, játszmáznak egy kicsit, szenvednek egy nagyot, tesznek néhány tökéletesen felesleges tiszteletkört. 

Kedves, aranyos, mulatságos darab, roppant módon élveztem az összes karaktert, és az egészet, úgy, ahogyan van.

A főhőst tekintve A sárkány az Arthur-mondakör darabja: Lancelot, Arthur első lovagja. Akivel Arthur asszonya Guinevre aztán félrekufircolt. De a Lancelot név csak a lovagságban utalás az Arthur-mondákra. LAncelot ebben a mesében is hős. Sárkányölő hős. 

Minden a mesék rendje szerint történik egy darabig. A Sárkány rátelepszik egy városra, s szokás szerint kívánsági vannak, hogy békén hagyja őket: minden évben egy szűzlány, tömérdek tehén, disznó tyúk, liba, és zöldség. Sanyargatja, kizsigereli a városka lakóit, és ez már több száz éve így folyik. És akkor jön a hős lovag. Akinek szembesülnie kell azzal, hogy rossz mesébe tévedt: a városka lakói nem gyűlölik elnyomójukat, nem akarnak szabadulni tőle, megszokták a sanyargatást, a város dinasztikus vezetői pedig szolgalelkű, lelkes alattvalói a sárkánynak, és a demokratikus lelkesedés álarcában próbálják megakadályozni, hogy Lancelot győzhessen a Sárkány felett. 

Paolo Ucello

Nem lövöm le többet a történetből (bár nagyjából kitalálható). Ha akarom, nem sokkal több, mint egyéb, sárkányos, lovagos, szűzlányos, kifordítható mese (Süsü, Krisztofóró). Ha akarom, akkor sokkal-sokkal több. Szomorú, keserű, mégis reményteljes parafrázis a diktatúrákról, a diktátorokról és elsősorban a passzív, együttműködő tömegekről, akik úgy vannak, mint Karinthy Barabbás-ában a tömeg: egyenként mindenki „Krisztust!” kiált, de ahogy a hangok összeállnak, Barabbás lesz belőle. Az lesz bizony, mert a rövidtávú, egyéni érdekek fontosabbak, mint a hosszútávú közösségiek. Emezek itt és most hoznak hasznot az egyénnek, amazok majd, valamikor, sokaknak. Tehet ezek megfoghatóbbak, konkrétabbak, érzékelhetők. Nem a szabadság nem kell, hanem az élet kell, a pillanatnyi haszon kell, legyen a fejek felett bármilyen diktatúra, Sárkány vagy Polgármester vagy bárki. A tömeg minden esetben elhazudja magának a szabadságot, viszonylagossá teszi az elnyomást, és eltűri, hogy csak a sötét sarkokban suttoghatja, hogy ez voltaképpen nem jó, de még inkább ott sem, mert a besúgok tettre készen, beélesített fülekkel, minden ott vannak. 

Ezzel együtt nem pesszimista a mese. Lancelot visszajön, rendet vág. Persze, hogy igen, hiszen mesében vagyunk. S közben illik nem elfelejteni, amit Svarc maga írt a meséiről: „Ne keressenek a mesében rejtett tartalmat, mesét nem azért mondunk, hogy eltakarjuk, hanem hogy kitárjuk a benne rejlő gondolatokat.” 

Ennek tükrében az a csoda, hogy egyáltalán megjelenhettek ezek a darabok, hogy játszhatták őket a színházak. 

Olvassatok Svarcot, mert nagyon jó! :-D

 

5/5

(2018. november)

 

KIRÁLY: […] Nem galambocskáim, a tűzre vetlek benneteket, de az még semmi az ilyen elvetemült gonoszoknak. Hamuvá égetlek benneteket, utána az egész bandát lefejeztetem és felakasztatom.

(19. oldal; A király meztelen)

 

KIRÁLYLÁNY […] én meg táncolni szeretnék veled. Mondd hát, mit csináljak? Igérem, megteszem. 
HEINRICH Adjál… adjál nekem… (hadarva) adjál tíz csókot! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
KIRÁLYLÁNY Tízet? 
HEINRICH Igen, mert annyira szeretlek. Miért nézel rám olyan furcsán? Na, nem tizet, ötöt legalább. 
KIRÁLYLÁNY Ötöt? Annyit nem! 
HEINRICH Ó, ha tudnád, milyen boldoggá tennél, nem alkudoznál velem tovább… adjál csak hármat, három kis csókot… 
KIRÁLYLÁNY Hármat? Szó sem lehet róla! 
ELSŐ UDVARHÖLGY No lám, most hibátlanul viselkedik fenséged. 
KIRÁLYLÁNY Tizet, ötöt, hármat. Mit gondolsz, kivel beszélsz te? Elfelejtetted, hogy a király leánya vagyok? Tudod, mennyit? Nyolcvanat! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
HEINRICH Hogyhogy nyolcvanat? 
KIRÁLYLÁNY Csókolj meg, nyolcvanszor! Királylány vagyok! 
UDVARHÖLGYEK Ah! 
ELSŐ UDVARHÖLGY Az isten szerelmére, fenséges úrnom! Hisz ez a férfi a száját akarja megcsókolni! Szigorúan tiltja az illemszabály! 
KIRALYLÁNY Miért tiltaná? A számat akarja megcsókolni, nem a… 
ELSŐ UDVARHÖLGY Könyörgök, hallgasson!

(16-17.; A király meztelen)

 

KOMORNYIK [A királynak] Sok gondja volt akkoriban, folyton háborúskodott a szomszédainkkal, mert mindig megtámadta őket… 
CHRISTIAN És most? 
KOMORNYIK Semmi gondja. Amit tudtak, már elvettek tőlünk a szomszédaink.

(42.; A király meztelen)

 

MINISZTERELNÖK Felséges királyom! Felséged jól tudja, ki áll most felséged elött: tisztességben megószült, öszinte öregember. Mindenkinek a szemébe mondom az igazságot, okozzon bár gyötrő fájdalmat. Végig itt álltam felséged mellett, láttam, hogy felséged, őszintén szólva, miként ébredezik, hallottam, amint felséged, hogy durván fejezzem ki magam, felnevetett és így tovább. Már megbocsásson felséged, de szeretnék őszintén megmondani valamit… 
KIRÁLY Mondd csak, ki vele! Tudod, hogy sohasem haragszom meg. 
MINİSZTERELNÖK Engedje meg, hogy egészen őszintén, nyíltan, amúgy öregesen mondhassam meg, ami a szívemet nyomja; uralkodónk, ön nagy ember. 
KIRÁLY (nagyon elégedett) Na, na. Hát mire való ez? 
MINISZTERELNÖK Nem, felséges uram, nem hallgathatok tovább. De újólag kérem, zabolátlan nyelvem miatt ne haragudjon rám, királyom, ön óriás! Lángelme! 
KIRÁLY Nahát, te! Ó, ó! 
MINISZTERELNÖK Felséged megparancsolta, hogy udvari tudósunk állitsa össze a királykisasszony családfäját. Azaz, durvábban szólva, deritse ki, hol és mikor. Bocsásson meg, felséges uram a faragatlan őszinte szóért: parancsod végtelen bölcsességedet hirdeti, ó, király. 
KIRÁLY Na, azért! No de hát! 
MINISZTERELNÖK Az udvari tudós, hogy díszes fordulatok és szóvirágok nélkül beszéljek, itt van. Hivhatom, ó, kiraly! (Megferyegeti a mutató ujjával) Ah, micsoda ész! 
KIRÁLY Gyere ide, te igazságszeretó öreg. (Meghatottan) Hadd csókoljalak meg. A jövőben se félj, szemembe vághatod az igazságot. Én nem vagyok olyan, mint a tobbi király. Én az igazságot szeretem, lehet akármilyen kellemetlen.

(49.; A király meztelen)

 

Belép a gazdasszony, az ügyvezető igazgató rákacsint 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Pontosan éjfélkor! 
GAZDASSZONY Mi van éjfélkor? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Várom a szénapajtánál. Nincs időm udvarolgatni. Maga vonzó teremtés, én úgyszintén – mit vesztegessük az időt. Éjfélkor. A szénapajtánál. Várom. Nem bánja meg. 
GAZDASSZONY Hogy merészel? 
GYVEZETő MINISZTER Merészelem én, drágám, merészelem. A hercegnőre is vetek, ha-ha, egy-egy sokatmondó pillantást, de a kis buta egyelőre nem érti. Én azonban nem szalasztom el, ami az enyém! 
GAZDASSZONY Maga őrült? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Dehogy! Ellenkezőleg! Annyira normális vagyok, hogy néha magam is csodálkozom. 
GAZDASSZONY Akkor meg egyszerűen aljas gazember 
ÜGYVEZETO MINISZTER Ó, lelkem, hát kinek nincs hibája? Az egész világ olyan, hogy nem kell szégyenkeznünk! Ma is például látom: száll felém egy pillangó. Csöppnyi fej, agyvelő nulla, csak a szárnyát lengeti, mint egy hülye! A látvány annyira lenyügözött, hogy azon nyomban elloptam a királytól kétszáz aranyat… Mért pont én legyek szégyenlős, mikor a világegyetem abszolúte nem az én gusztusom szerint van berendezve? A nyírfa: tökfej, a tölgy: szamár. A patak: idióta. A felhök 
kretének. Az emberek: csirkefogók. Mind egy szálig! Még a csecsszopó is csak arról ábrándozik, hogy tudna jól bezabálni, aztán szunyálni. Hogy a fene enné meg. És valóban, mért ne? Szóval? Eljön? 
GAZDASSZONY Eszemben sincs. De még az uramnak is bepanaszolom, s az majd patkánnyá változtatja magát. 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Pardon. Csak nem varázsló a kedves férje? 
GAZDASSZONY De az. 
ÜGYVEZETő MINISZTER Figyelmeztethetett volna! Ez esetben felejtse el pimasz ajánlatomat. (Hadarva) Otromba ballépésnek tartom. Én végtelenül aljas vagyok.

(192-193.; Hétköznapi csoda)

 

ÜGYVEZETŐ MINISZTER De hol a fenében van ez a nyavalyás udvari népség? 
GAZDASSZONY Miért gyűlöli őket? 
ÜGYVEZETŐ MINISZTER Magam sem tudom. De minél jobban megszedem magam rajtuk, annál jobban utálom őket.

(193.; Hétköznapi csoda)

 

KIRÁLY Most lenyelek egy zacskó lőport, hasba vágom magam és szétrobbanok! 
FOGADÓS Ezek a házi szerek nem használnak. (Fogja a kulcscsomót) A legnagyobb szobát adom felségednek. 
KIRÁLY És mit csinálok benne? 
FOGADÓs Le-föl járkál majd egyik sarokból a másikba.

(203.; Hétköznapi csoda)

 

HEINRICH Apácska-papácska, mondd meg nekem őszintén – idősebb is vagy nálam, tapasztaltabb is –, hogy vélekedsz a küszöbönálló harcról? Kérlek, felelj! Lehetséges, hogy ez a Lancelot… de őszintén, mindenféle kincstári ujjongás nélkül – elképzelhetőnek tartod, hogy győz, he? Felelj! 
POLGÁRMESTER Kérlek, fiacskám, megfelelek én neked őszintén, szívem szerint. Tudod, kedves kisfiam, milyen őszinte rajongás fűz a mi sárkusunkhoz. Becsületistenemre! Valósággal hozzánőttem! Legszívesebben, hogy is mondjam, az életemet adnám érte. Istenuccse! Itt süllyedjek el, ha nem igaz. Persze hogy ő győz, galambocskám, ő 
győz, a szörnyeteg-börnyeteg! Háromfejű csibém! Aranyos tüzokádom! Jai, be szeretem! Jaj, hogy szeretem! Szeretem és punktum. Ez a válaszom. 
HEINRICH Ejnye, apácska-papácska, nem akarsz te őszintén beszélni az egyetlen fiaddal sem! 
POLGÁRMESTET Nem akarok, fiacskám. Még nem őrültem meg. Illetve megőrültem, de nem ennyire. A Sárkány parancsolta, hogy kifaggass?! 
HENRICH Hova gondolsz, papa? 
POLGÁRMESTER Ügyes fickó vagy, fiam. Ügyesen csavarintottad a beszelgetést. Büszke vagyok rád. Nem azért, mert az apád vagyok. Hanem szakértő szemmel, elvégre én sem két napja szolgálok. Jól megjegyezted, mit feleltem a kérdésedre? 
HEINRICH Természetesen. 
POLGÁRMESTER És kedves szavaimat: szörnyeteg-börnyeteg, három fejű csibém, aranyos tűzokádóm? 
HEINRICH Mindent megjegyeztem. 
POLGÁRMESTER Akkor igy is jelentsd! 
HEINRICH Jól van, papa. 
POLGÁRMESTER Ó, egyetlenem, aranyos kis spionocskám Meglásd, gyönyörű karriert csinálsz, magzatom. Nem kell pénz? 
HEINRICH Köszönöm, egyelőre nem kell. 
POLGÁRMESTER Nesze, ne szerénykedj. Éppen bőviben vagyok. Tegnap este rám jött a kleptomániás roham. Nesze… 
HEINRICH Köszönom, nem kell. Most pedig mondd meg az igazat!
POLGÁRMESTER Ejnye már, fiacskám, nem vagy te már taknyos gyerek – az igazat, az igazat… Nem vagyok én akármilyen jöttment polgár, hanem polgármester! Az igazat magamnak sem mondom meg, mégpedig olyan régóta, hogy el is felejtettem, hogyan fest az igazság, eszik-e vagy isszák.  Rosszul vagyok, ha csak rágondolok, öklendezek tőle. Tudod, milyen bűze van annak az átkozott igazságnak! Na, elég, fiam! Éljen a Sárkány! Eljen a Sárkány! Éljen a Sárkány!

(268-269.; A sárkány)

Nagy Ervin konzervatív. Konzervativizmusát büszkén és ami fő, okosan vállalja. Ezt azóta tudom, amióta olvastam egy másik könyvét, A liberalizmus illúziói-t elolvastam. Amaz pompás kis összefoglalása annak, hogy mi baj a mai demokratikus liberalizmussal. Ha jól kutakodtam a neten, Nagy Ervin filozófus. Vagyis minimum az eszmetörténet, a politikai filozófiához ért valamelyest. De sokkal fontosabb, hogy Nagy Ervin logikus és életszerű. 

A jelen könyv címe, tudva, hogy írója konzervatív, igen provokatív. Provokatív, mert a szerző azt állítja, hogy a liberalizmus omladozik és hogy téveszme. Csak egy csöppet körülnézve meghökkenhetünk: a demokratikus liberalizmus olyannyira áthatotta, átitatta már a közgondolkodást is, hogy az ember felhúzza a tarkójáig mindkét szemöldökét, hogy vajon miért gondolja Nagy Ervin, hogy omladozó félben lenne? Aztán persze eszembe jutott, hogy 2018 volt az az év, amikor rájöttem, nem vagyok ufó, és a közgondolkodás nem teljes mértékben liberális. Olyannyira nem, hogy a moly.hu-n például már egy külön virtuális polc is a liberalizmus és a demokrácia kritikáját tartalmazó könyveknek, amelyek szerencse egyre szaporodnak. 

Az Omladozó téveszmék esszékötet. Nyúlfarknyi gondolatok, másfél-két oldalon nagyon sok mindenről. A filozófiáról, a politikáról, az eszmékről, a jogról, az államról, a családról, a gyereknevelésről, Istenről, az emberekről. A könyv fülszövege gyakorlatilag pompásan összefoglalja Nagy Ervin könyvének a lényegét: „Nagy kár, hogy a profán kilökdösi életünkből a ritkán látott vendéget: a szentet… Pedig a szent velünk él. De a mi választásunkon múlik, hogy meddig még.”

Nem mondom, hogy nem lehet vele vitatkozni, hogy minden gondolata teljes egész, hiánytalan és kikezdhetetlen, mert nem az. De az összkép, amit a könyv elolvasása ad, felemelő és lesújtó. Felemel, mert azt sugallja, van más út, csak váltani kellene. Lesújtó, mert bőven hoz arra példát, hogy az út, amin jár a világ, szakadékba visz. 

Én meg megállás nélkül azon gondolkodom, voltaképpen évek óta, hogy miközben persze, kimondhatatlan áldás az emberi értelem, a gondolkodás, a beszéd, a kommunikáció, mégis, napi szinten teljesen azonosulok Lázár Ervin teremtményével, Dömdödömmel, aki mindenre csak annyit mondott: dömdödöm. Mert úgy érezte, nincsen értelme beszélni, devalválódik a szavak értéke, mindenki úgy használja őket, ahogyan úri kedve és személyes ízlése diktálja. (A napokban beszélgettem valakivel a Facebook-on. Durva volt, mint a pokróc, lenéző és fölényes. Már gondolkodtam, nem velem van-e a baj, mert a Molyon is szakítottam már meg a kommunikációt két emberrel kísértetiesen hasonló hozzámállás miatt. De mert ennek az embernek a reakcióit is többen kifogásolták, felfogtam, nem én megyek szemben az autópályán a forgalommal. Beszélgetésünk témája a tudomány, az evolúció és a teremtés volt. Hiába mondtam neki, hogy így nem lehet beszélgetni, mindig lesöpörte az erre vonatkozó bejegyzéseimet. Legutoljára azt mondta, nem durva, csak szarkasztikus. Nem volt értelme tovább beszélgetni.) 

Szóval egyfelől persze, érdemes kommunikálni, írni, hirdetni a megfelelő tudást, másfelől pedig nekem egyre többször úgy is érzem, minden, de minden falevél a szélben. Mert változott-e a szavaktól a világ? Lett-e jobbá tőle? Meg lehet-e bárkit győzni, hogy amit hisz, gondol, amiként vélekedik, az téves és hibás? De persze ennek semmi köze Nagy Ervin könyvéhez. Ő teszi a dolgát. Szerencsére. A liberálisok pedig minden bizonnyal kakkantanak rá, hiszen meg van a maguk érvrendszere Nagy Ervin gondolataira. 

Nem lesz világmegváltó a könyv. Egyfelől, mert az esszék sokszor napi politikához kötöttek, és bár van általános üzenetük, az idő múlása természetesen fakítja a súlyukat. Másfelől, mert rövid esszék, tehát nem járják körbe minden oldalról a témáikat, pusztán pillanatnyi, egy-egy gondolat köré szerveződő reakciók. Természetesen van értékük önmagukban is, de az igazi mondanivaló sokkal inkább az egészből jön át. Kicsit túlértékelem, de valami olyasmit kell elképzelnünk, mint amiket Mrožek Levélkék című könyve, vagy Menzel Hát nem tudom... sorozata. Jól esik olvasni. Legalábbis konzervatívként. 

Nagy Ervin Facebook oldala. 

 

Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2016, ISBN: 9786155601187

4/5

(2018. november)

Még mindig tudatosítanom kell a moly.hu-n szocializálódott és az ottani törvények miatt beégett neuronpályáim számára, hogy nem, ez nem az a fórum, ez az én blogom, arról írok (nagyjából), amiről akarok. Ha mindössze egy előre csomagolt sajt cetlije az olvasmányélményem, és úgy tartja úri kedvem, hiába nincsen rajta ISBN-szám, hát akkor arról. Ha pedig egy folyóiratról akarnék írni, akkor arról írok. Mint most is éppen: egy folyóirat van a kezemben.

Nem néztem utána, de a Kádárról szóló két folyóirat-szám kiadása környékén figyeltem fel a Rubiconra. Addig is tudtam, hogy létezik, de onnantól meg is vásároltam. Tetszett, hogy a számok tematikusak voltak, egy-egy témát jártak körbe, veséztek ki. Évekig vettem is rendszeresen. Amikor az egyes számok tematikája megszűnt, s a lapszámok csak részben feleltek meg a főcímnek, leszoktam róla. De a régen megvásárolt számok a mai napig itt vannak a polcon. Pedig nem kevés könyvtől, egyébtől kénytelen voltam megválni tavaly előtt, amikor a felére csökkent az életterünk. 

Ma, hosszú idő után mégis megvettem ezt a lapszámot. Alternatív történelem, gondoltam. Micsoda jó ötlet, hogy miközben a közhely, a „mi lett volna ha” tökéletesen történelmietlen,egy történelmi folyóirat egy komplett számot mégis ennek szentel! A képzeletbeli alternatívákkal a publikáló történészek is bajban vannak. Van, aki felveti az alap közhelyet, de legalább hárman mentegetik is azonnal, hogy mégis cikket írtak az esetleges, meg nem történt alternatívákról. Van, aki úgy menteget, hogy de, mégis van létjogosultsáat az alternatíváknak, hiszen a történelem nem determinált tények sora, és a belső összefüggések sokszor csak az utókor gondolatmenete szerint egymás után felfűzött események. Van, aki azt írja, hogy a részletes tények, összefüggések ismeretében, igenis és mégis lehet és szabad elgondolkodni, hogy ha másképpen lett volna, hogyan lett volna; de csak így szabad. 

A következő felvetéseket fejtegetik a folyóírat szerzői: 

• Gyarmati György: [1947] Ha a szovjet csapatok kivonultak volna... Magyar alternatíva a 20. század második felében
• Ablonczy Balázs: [1920] Ha nincs Trianon. Alternatívakeresés a történeti Magyarország összeomlásának időszakában
  
• Pollmann Ferenc: [1914] A szarajevói merénylet – kiradírozva... Váltóállítás a történelem nagy rendező-pályaudvarán
  
• Csorba László: [1867] Mi lett volna, ha ... II. Józseftől Szarajevóig. Gondolatok a 19. századi magyar történelem válaszútjairól
  
• Oborni Teréz: [1541] Vajon kié lett volna az ország? Ha a sors többi időt ad János királynak
  
• Varga Szabolcs: [1526] Mohácsnál győzni fogunk... Utak és útvesztők Mohács emlékezetének mezején
  
• Horváth Richárd: [1490] Ha Mátyás tovább élhetett volna. A dinasztiaalapítás bűvköre
  
• Bertényi Iván: [1355] Ha Nagy Lajosnak fia született volna...
  
• Zsoldos Attila: [1301] Még egy Árpád. Magyarország IV. András uralkodása idején
  
• Klaniczay Gábor: Sághy Marianne (1961–2018)
  
• Szabados György: [1000] Fejedelmünk Koppány! István király alternatívája 

Vagyis szemmel látható, hogy nem kevés téma van ebben a számban, mindegyiknek a részletes kifejtése, a részletes reflexió ha nem is lenne hosszabb, mint maga a kiadvány, mindenesetre túlfeszítené a húrt. 

Ami összességében elmondható: a történészek történészek. A fejtegetéseik többnyire egyáltalán nem felelnek meg az összefoglaló címnek, egyszerűen nem mernek elszakadni a dokumentált tényektől. Az első cikk szerzője, Gyarmati György olyannyira nem, hogy bár az cikkének az alcímei csuda érdekes kérdéseket vetnek fel, de magában a szövegtörzsben gyakorlatilag csak arról beszél, ami ténylegesen történt. A mellékelt képek feliratai pedig olyan hihetetlenül óvodásak, hogy nem hittem a szememnek. A képeken mondjuk egy május elsejei felvonulás, a szöveg pedig elmondja, hogy ha a szovjet csapatok kivonultak volna, akkor május elsején nem emelték volna magasra Lenin, Rákosi és Marx plakátarcát a dolgozók. Vagy Recsken nem lett volna kerítés. Vagy 1957 elején Kádár nem nyilatkozott volna felszabadultan a Magyar Rádiónak. 

A többi cikk szerzője váltakozó merészséggel merte a választott tárgyát megközelíteni. Általában bátortalanul. S ezáltal az olvasóban nagyjából minden cikk után a hiányérzet marad meg. Mert világos, hogy a milettvolnaha-kérdésre nem adható adekvát, részletes válasz, hiszen a történelem nagyon sok változós műfaj, néha nagyon komoly események egyetlen személyen múlnak (talán Pollman Ferenc volt az egyetlen bátor ember, ő nagyjából kifejti annak alternatíváját, ha nem sikerült volna a szarajevói főherceg-gyilkosság), így elfogadható az az érvelés, hogy ez a temetikus szám voltaképpen sci-fi. Viszont az egyik szerző éppen az ellen tiltakozik, hogy sci-fit írna... Nem is ír. Nem is lesz jó a cikke. A legtöbb írás körbejárja a valós tényeket (bár egy ideje már azokról is tudjuk, hogy nincs történész, aki ne prekoncepcióval közelítené meg a témáit), jó hosszan, hogy aztán pár mondatban odaejtsen valamit a tényleges tmájáról is. A Mátyásról szóló fejezet kiváló példa erre: nyolc oldal, háromhasábos tördelésben, s a konkrét témáról nagyjából egy oldal egy hasábja bátortalankodik valamit elénk. 

Kár ezért a számért, bánom, hogy megvettem. Mert a téma csuda érdekes lett volna, ha a szerzők nem veszik ennyire komolyan magukat és témáikat. Hiszen a cím maga is játék. Nem mertek okosan játszani, hanem adták a méltóságteljes történészt, és ezáltal alkottak valami nagyon unalmasat, nagyjából semmitmondót. 

2/5

(2018 november)

• 
• 

A Láncreakció kamaszkorom egyik kedvenc könyve volt. Többször olvastam. Viszont abba a különös helyzetbe kerültem, hogy magán a blikken kívül, hogy csuda jó volt, semmire, de semmire nem emlékszem belőle. Olyannyira nem, hogy amikor a múlt héten olvasott Ogg második bolygója című Lengyel Péter művet elolvastam, azonnal mentem a polchoz, hogy a Láncreakció folytatását, a Felhőbirodalmat leemeljem. Azonnal bele is merültem, és hamarosan túl is voltam rajta. Csak a végén kapcsoltam, hogy voltaképpen a könyv szerves folytatása kamaszkorom kedvencének, annak ismerete nélkül voltaképpen majdhogynem érthetetlen ez a második rész. Nem csoda, hogy majdnem abba is hagytam az olvasását, és még a kiolvasás előtt elkezdtem írni az értékelését. Viszont a könyv ily módon igen kíváncsivá tett az elfeledett első részre. Ami szerencsére szintén itt volt a polcon. Azonnal bele is fogtam.  

Luigi Menghini

Most nyilvánvalóan a szégyenletes nyelvtudatlanságom dugájába dőltem, mert magyarul semmit sem találtam a jelen könyv szerzőjéről. Bár az a helyzet, hogy mint tudjuk, a Gugli a barátunk, de még úgy se nagyon. Nagyjából annyit, amennyit különben is tudtunk róla: olasz és legalább hat könyve volt, és mindegyik sci-fi. De ezt is csak egy weboldalról tudtam kimazsolázni, ahol találtam egy fotót is a szerzőről. Előtte is keresgéltem róla valami megnyerő, elkapott pillanatot, de túl sok Luigi Menghini-t találtam, és bár kizártam párat, dubai-i étterem-tulaj, meg ilyesmi, bizonytalan voltam, hogyan nézhet ki. Aztán megtaláltam a fenti oldalt, és minden eldőlt. De pár pillanatig azért itt is tűnődtem az oldalhoz csatolt, hihetetlen minőségű igazolványkép miatt. Minden bizonnyal rohadt előítéletes vagyok, mert így fotó alapján nem gondolnám, hogy ez a fickó, ezzel a fizimiskával író lenne, sokkal inkább tételezném fel róla, hogy valami nagyon komoly pszichikai problémával rendelkezik, nem lenne kompatibilis egy találkozásra egy sötét sikátorban. Azt pláne nem gondolnám, hogy jó könyveket ír. Nézd csak, így fest az írókám! De úgy nézd, hogy egyszer rólad is előkerülhet Életed Legrosszabbul Sikerült Igazolványképe! 

De csak azért merek ilyen rosszmájú lenni, mert minimum Stephen Hawking óta tudjuk, hogy a külsőnek és az intelligenciának az égvilágon semmi köze egymáshoz. Meg minimum Hawking óta kell mindenkinek tudatosítania, hogy hozzá képest hiába is nyerne meg bármilyen szépségversenyt, egy IQ-teszt egyidejű kitöltésével közelebbről megismerkedhetne annak a bizonyos bányászbékának az alfelével. Másfelől azért veszem a bátorságot, mert tisztelem Menghini-t, mint sci-fi írót, és innentől tökéletesen indifferens, hogy hanyadik lenne egy szépségversenyen.

Internetes kutakodásomat követőn, amikor kinyitottam a Láncreakció-t, annak végére lapoztam, és nem csalódtam: Kuczka Péter írt egy utószót a könyvhöz. Amiben jobbára az olasz sci-fi irodalomról ír, s csak nagyon szűkszavún Menghiniről. Bizonyára ő sem talált róla túl sokat az interneten. :-D Ami a lényeg: a Láncreakció az első könyve volt, minden előélet, novellákkal való kopogtatás, szerkesztőségi tapasztalatok, minden nélkül. A könyvet azonnal kiadta az egyébként klasszikus sci-fi-kkel foglalkozó kiadó. A könyv hamarosan megjelent, és mindent vitt Olaszországban. Ami nem egy Nobel-díj, írja Kuczka, de egy elsőkönyves szerzőnek mindent jelent. És írt még könyveket. És nagyjából ennyi van róla.  

Láncreakció

Ezt az első, magyarul megjelent regényét, a Láncreakció-t, ahogy írtam fentebb, a kedvenc olvasmányaim között tartom számon. Olyan kis elsőre sajátomnak éreztem és többször elolvastam. (A mindenit, erről sem írtam még értékelést!) Valahogy úgy lett kedvencem, mint Francis Carsac nem tudom hányszor olvasott regénye, A sehollakók, (amiről szintén nem írtam még értékelést), kamaszkorom egyik kedvenc könyve, amiről már kamaszkoromban sem értettem, miért vonult be a kedvencek közé, mert sem a stílus, sem a mondanivaló (ha van neki egyáltalán) nem üt, de mégis kedvenc sci-fi mesém lett. (S ahogy látom, a Molyos-olvasók közül sokan vannak ugyanígy ezzel a könyvvel.) Még két könyvet be kell húznom ebbe a sorba. Az egyik Scalzi, szerintem, klasszikusa, a Vének háborúja. A másik az általam pár napja befejezett magyar sci-fi, az Ogg második bolygója. 

• 
• 
• 

Ha valaki olvasta ezeket a könyveket, gondolom egy pillanat alatt megtalálja, mi köti őket össze: igen, mindegyik akció sci-fi, mindegyik katonai sci-fi. S mint ilyenek, arra koncentrálnak, amik. És abban mindegyik nagyon jó. Vagyis nem a gondolatgazdag vagy a társadalmi, politikai sci-fik közül valók. Szó nincs itt a Lem-féle dilemmákról, esélye sincsen a Sztrugackij-tesók politikai megközelítéseinek, nincs szó Asimov erkölcsi felvetéseiről sem. A harcról, a háborúról van szó. De arról jól, ügyesen, élvezetesen, kereken. 

Illetve... Nem kellett sokat kutakodnom a tudattalanomban, miért akartam annyi év után a Felhőbirodalmat levenni a polcról. Ahogy mondtam, a múlt hét végén fejeztem be Lengyel Péter sci-jét, az Ogg második bolygójá-t. Annak értékelésében leírtam, hogy olyan, mintha valami nagy, vaskos regény részletesebb szinopszisát olvastam volna, ami után nagy ingerenciám támadt elolvasni a teljes regényt is. Ha lenne. De, ugye, sajnos nincsen. 

Menghini is olyasféle, bár korántsem annyira kidolgozott birodalmat, saját kozmoszt teremt, mint amilyet Asimov, Banks vagy a Sztrugackij tesók teremtettek: a könyvek (mármint az a kettő, am magyarul is megjelent) ugyanabban a galaktikus térben játszódnak, de csak lazán függnek össze. De összefüggnek. Viszont amíg Sztrugackijk nem magyarázták túl (főleg mert maguk is csak útközben jöttek rá, hogy van egy komplett teremtményük a Delelő Univerzummal, ahogy Banks-et nem vádolhatjuk a részletek hiányával a Kultúrát illetőn, vagy ahogy Asimovot sem a globális látáséval Seldon galaktikus művét illetőn, úgy Menghinit igen, vádolhatjuk, hogy elkapkodta a dolgokat, hová a fenébe rohant, minek kapkodott? Ezért ő az előző három helyett sokkal jobban hasonlít Scalzira: nyomjuk le a bunyót, tesó, lézer, ilyenolyansugár, miegymás, aztán toljunk le pár korsóval, szarjunk a részletekre, ami a kidolgozottsághoz kellene, a francot sem érdekli, milyen volt mondjuk a függöny a palotában, ahol az a kis telepata izé-köcsög genyóskodott a második részben! Ugyebár. 

De, és ez a de nagyon fontos, Menghini, ebben az első részben azért, bármennyi is vékony a könyv, azért remekel a főhős és az általa is pusztított faj egyetlen, megmaradt egyedének kapcsolatával, és a annak változásaival, illetve a főhős és a szerelmének a kapcsolatával. Ebben sokkal árnyaltabb, mint Scalzi. Ebből a szempontból a könyve szerintem sokkal jobb, mint Scalzi főműve. Az megmarad az akció-rohanásnál. Ahová aztán Menghini történetének a második része is süllyed.

5/5

(2018)

 

Felhőbirodalom

Menghini második regénye valahol ugyanaz a kategória, mint Lengyel Péter Ogg-ja. Külsőre olyan kis laposka, hogy szinte csont és bőr. Ahogy Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondogatni, nem könyv, csak könyvjelző. Abból is csak cske: a könyvjelzőcske. Vagyis túlzott elvárásokat nem szabad támasztanunk a részletességgél és a kidolgozottsággal szemben. 

Úgy belecsap a lecsóba már a felütéssel, hogy még a szomszéd konyhaplafonja is zsíros-paprikás lett, aztán nem is pihen, amíg a százsokadik, de kétszázon innen oldalon le nem írja, hogy: vége. Vagyis le sem írja, csak elfogynak a lapok. A lecsó meg az utolsó oldal között szédülünk, a kaja nem üli meg a gyomrunkat, mert egyből lemozogjuk. A szereplők, ha nem is bírnak húdenagy-jellemmel, mert ennyi oldalon hogyan is, erre csak a legeslegnagyobbak képesek (nekem most valamiért Móricz és Maupassant jutott eszembe, nekik is az elbeszéléseik, holott itt egy regényről van szó. Ez biztos olyan tudatalatti izé, hogy a terjedelmét nézve ez sem sokkal több, mint egy kisregény vagy marha hosszú novella.) 

Azonban az az egyik legnagyobb probléma vele, és ez bizony a kiadó hibája, hogy sehol, semmiképpen nem kötötték össze a Láncreakciói-val. Se egy alcímben, se egy sorozatcímben, sem a fülszövegben, sem egy előszóban, sehol, semmiben. Ezen a ponton a könyv ilyenformán való kiadása hiba volt. Bizonyára sokaknak okozott így nagy csalódást, mert az előzmények ismerete nélkül a Felhőbirodalom egésze a levegőben lóg. A főszereplők is, a cselekmény is, a minden is. Amikor az ember olvassa, úgy érzi, nincs kidolgozott háttér, nincsenek kidolgozott jellemek, csak az eksön van, de így valahogy tök érdektelen, mi is történik kivel és miért. Aki rohadt állat, az nem tudjuk eléggé utálni, aki maga a Reménység, azt meg nem tudjuk eléggé kedvelni.

Természetesen mindjárt más a helyzet, ha a Láncreakció folytatásaként kezeljük, akkor magától értetődőn helyre kerülnek a dolgok, ami a cselekményt illeti.

De ennek ellenére nagyon furcsa, hogy a párbeszédek néha szívszorítón gagyik és élettelenek, a katarzisnak pedig esélye sincsen [[SPOILER: vö. például Rex halála. Másfél oldal egy olyan párviadalról, pontosabban annak hiányáról, amitől az ember fia valahogy sokkal többe vár, mégiscsak egy nagy hatalmú félember-félrobot fickóról van szó, aki elég magas polcon csüccsent, amíg át nem programozódott az anyaszámítógépe. Ez a jelenet is olyan semmilyen. Vér nélkül maradt a puca. Főhősünk megy egy kicsit, lopakodik előre, meg oldalvást, retteg, hogy a félgéplény letarolja, hogy jön a nagy összecsapás, amiben neki nincs is más tét, csak az életben maradás, és semmiféle érdeke rohadtul nem köti az egészhez, aztán egyszer csak ott van előtte hullán a félgéppasi, ja nem lesz összecsapás. És a kutya meg nem kérdezi, meg nem vizsgálja, hogyan győzött csata nélkül, bámulatos gyorsasággal a hős, és semmi azt a mindenit, fú, de kemény csávó, hanem lépünk is tovább rögvest, mintha csak a félig kihűlt tejbegrízt lapátoltuk volna be ebéd gyanánt, mert rohannunk kell.]] 
Elképzelhető, hogy mindez a fordítás hibája: a roppant élvezetes első kötetet Karsai Lucia, a másodikat Rákosi Szilvia fordította. 

Ezért végigfutunk a történeten, jó, egy kicsit bevonódunk, egy picit izgulunk, egy csöppet kíváncsiak leszünk, nem mondom, de annyira azért nem, és az hétszentség, hogy már a jövő héten bajban leszünk, ha megkérdezik, miről is szólt ez az egész. Bár a vége azért, lássuk be, megható és elgondolkodtató. 

Az Ogg bármennyire szinopszis-szerű, valahogy mélyebb. A sehollakók, hm, közelebb jön, megérint. A Vének háborúja, ugye, maga a műfaj klasszikusa. Vagyis a maga portáján az első rész nélkül csak olyan „futottak még” lenne a Felhőbirodalom. Akkor is, ha alapvetőn nem rossz könyv. Csak nem is igazán jó. Olvasható. Pont. Szemben az első résszel, ami sokkal árnyaltabb és érdekesebb. Még akkor is, ha a szerző azért ennek a könyvnek a végére is tartogatott egy érdekes fordulatot. De a könyvet igazából ez sem menti meg. Olyasféle folytatás lett az, mint Scalzi többi regénye, amely kapcsolódott az első kötethez, vagy mint a Mátrix című film első részének kapcsolódása a folytatásokhoz: elolvassa, megnézi az ember, de egyfelől az első rész revelációja teljesen elmúlik, másfelől semmi plussz-érték nem adódik az első élményhez, gondolatisághoz. 

 2,5/5

(2018)

LASSÚ FELFOGÁSÚ VAGYOK, csak néha azzal vígsztalom magamat, hogy egyeseknél mégis gyorsabb. Ráadásul szabálykövető is vagyok, tehát nem vagyok zseni. 

Most például az történt, hogy több év Moly-os tevékenység után, lám, megcsináltam ezt a blogot, ahová az olvasmányélményeimet pakolgatom fel. Mármint a könyves-élményeket. Ma reggel meg szembe jött velem egy blogbejegyzés a kötelező olvasmányokról. Amíg Szerelmetesfeleségársam még békésen szuszogott mellettem, elolvastam a cikket, meg a „párját” is a ponyvairodalomról. S akkor esett le a papírtantusz, hogy a blogom nem a Moly, nem vagyok arra kényszerítve, hogy csak ISBN-es jelzetű olvasmányélményekről írhatok, hanem bármiről, ami olvasmányélmény, újságcikk, netes cikk, folyóirat, hirdetési cetli vagy a saját naplójegyzetem, vagy bármi, amit elém fúj a szél, és betű van rajta. Vagy még az sem kell, hiszen ez az én blogom, én szabom meg a kereteket és a szabályokat. Majdnem teljesen. 

S akkor, még mielőtt, azelőtt, erről a két cikkről van szó:
1. "Beváltnak nevezhető az a klasszikus, amit a gyerekek nem olvasnak?" 
2. Védőbeszéd a ponyvairodalom mellett

Eszembe sincs megmondani a frankót, nem is szeretnék beszállni a kötelező olvasmányokról szóló vitába. Ismeretem sincs elég. Erről sem. Csak Arató úr cikkei megfogtak. 

Az, hogy olvasni jó, bár nem kétséges, de mára a gyakorlatban erősen vitatott, hogy kell-e még. A megszállottak még olvasnak. Én is. De egyre kevesebben. Sok a munka, kevés az idő, sok az infó, pörög a világ, egyre gyorsabban kellene feldolgozni az ingereket. Annak ellenére, hogy az olvasás pszichológiai hatásai vitathatatlanok. S azoknak, akiknek fontos, ezt tudják, akiknek meg nem, azokat nem érdekli. Ahogy ez szokott lenni. 

Magyar nyelvet és irodalmat mindnyájan tanultunk. Legalábbis mindnyájunknak tanították. Jól vagy rosszul. Jobbára rosszul. Bár alapvetőn konzervatív vagyok, és szívemnek kedvesebb a konzervatív tartalmak nyomatása, de a kötelező olvasmányok témájában mindig eszembe jut a Kőszívű, meg az, hogy milyen szenvedést okozott végigolvasni. Semmi más kötelezővel, de ennek minden oldalával megszenvedtem. Jókait meg azóta sem olvastam, fal lett közöttünk. Olyan, hogy azóta sem tudtam áttörni, pedig egyszer-kétszer próbálkoztam. 

Aztán középiskola negyedik osztályáig nem is volt olyan magyartanárom, aki nem csupán leadta volna az anyagot, hanem meg- és bemutatta volna annak kérdésit, mondanivalóját. Aztán negyedikben lett egy: még József Attila munkásverseit is úgy tanította, hogy mindenki szájtátva figyelt. Közel hozta a témát. Tény, hogy akkoriban, '85 környékén ez ügyben Hobó is sokat tett, hogy a magas irodalmat lehozza a plebszhez, hozzánk. 

Nekem annyi mázlim volt, hogy a bennem élő sznobizmus végett soha nem ellenszenveztem a kötelező irodalommal, sőt, jobbára évekkel korábban elolvastam őket, mintsem kötelezők lettek volna. De nem emlékszem, hogy általános isiben beszédtéma lett volna a mindenkit átható averzió a kötelezőkkel szemben. Volt, amit nem annyira kedveltünk, volt, amit jobban, de nem utasítotuk el a tényt, hogy olvasni kell. 

Változnak az idők, változnak az emberek. A mostani általános iskolások már vizuálisak, a mozgó képekhez, a képernyőkhöz szoktak. A saját gyerekeim most huszonévesek. Rendszeresen olvastunk nekik meséket, ifjúsági irodalmat, rendszeresen olvastunk magunk is, de mégsem lett egyik sem valami nagy könyvmoly. (Meglepetés volt, hogy Gergő fiam, amikor két hete nála jártunk, mesélte, hogy rászokott a hangoskönyvekre. Unalmas a munkája, már unta a zenéit is, ezért kezdett könyveket hallgatni. Amikor megkérdeztem, miket pakolt fel a telójára, azt mondta, Szerb Antalt, Rejtőt. Az utóbbi illik hozzá, az előbbi kevésbé, de bár különbséget tett, melyik mire jó, és imádja az utóbbit is, az előbbiről lelkesebben beszélt.) Vagyis mára a szülői példa nem feltétlenül azt jelenti, mint az korábbi nemzedékeknél. 

Arató László is erről ír, erről beszél. Hogy először meg kellene tanítani olvasni a gyerekeket, át kellene adni a könyvek szeretetét, s csak utána nyomni az esztétikai szempontokat. (Amiket mellesleg nekünk, most ötvenegy vagyok, sohasem tanítottak. Ha lett érzékünk hozzá, hurrá, ha nem, így jártunk. Talán abból indultak ki, hogy ha minőségi irodalmat nyomnak a tantervben, azt szokjuk meg, és az lesz a viszonyítási alap. Talán be is jött...) És olvasni megtanítani nem lehet csak olyan írások keresztül, amikhez van kapcsolódási pontjuk. Mint például Az éhezők viadala vagy a Harry Potter. Vagy bármi.

És ennek érdekében vagy ezzel párhuzamosan azt is mondja, hogy a ponyva irodalom szerepe sem feltétlenül olyan vérnegatív, ahogyan azt az elefántcsonttoronyból kinyilatkoztatják. Már csak azért is, mert például Shakespeare volt korának Szilvásija, Berkesije. Másfelől, idézi Bárány Tibor fejtegetését: „minden további nélkül el tudunk képzelni gyenge, tehát esztétikai értékkel nem rendelkező magas-irodalmi műveket, valamit irodalmilag sikeres, tehát komoly esztétikai értékkel rendelkező populáris műveket; mi több, ismerünk is ilyeneket.”

• 
• 
• 

Nos, számomra nagyon régen ez a nagy kérdés. Miközben érezni vélem egyes írások között az esztétikai különbséget, azt, hogy melyik minőség, melyik nem annyira, és melyik csapnivaló, mégis érzek valamit érthetetlen disszonanciát magamban. Mert nem nehéz belátni, hogy Edgar Rice Burroughs (Tarzan, John Carter), Vavyan Fable írásai irodalmi szempontból inkább mélységeket, mint magasságokat érnek el, de mégis pompás szórakozást nyújtanak a könyveik, letehetetlenek. Terry Pratchett, Douglas Adams, Philip K. Dick sem magas irodalom, de az ő írásaikban már bőven van gondolat is, de még mindig a tömegirodalom kategóriába tartoznak, és egyik jobb mint a másik. És így lépegethetünk felfelé, amíg el nem jutunk a Parnasszus tetejére. De voltaképpen az irodalmi minőség, miközben mindent jelent, nem jelent semmit. Mert hiába a szöveg irodalmi minősége, ha az esztétikával baj van, s hiába a szöveg irodalmi minőségének a fájdalmas hiánya, sőt, akár az esztétika hiánya is, ha a szöveg maga szórakoztató és lebilincselő. Tehát miközben van különbség jó és rossz irodalom között, aközben igazából nincsen. (Na jó, azért vannak végletek, azoknak kapásból ignoráljuk.)

Ezen a ponton viszont maradnak a biológiai, neurológiai tények, amiért érdemes olvasni. És amiért érdemes olvasást tanítani. Meg azért is, hogy át lehessen adni a csimotáknak, amit ők már nem akarnak tudni: olvasni önmagában jó, célok és eredmények nélkül is. 

Arató László cikkei, interjúja pedig okos és elgondolkodtató, tessenek fogyasztani!