Egy jó hír: van feloldása a soha, sehol teljességében ki nem írt P. G-nek! Mégpedig: Pelham Grenville. Gondoltad volna? 

P. G. Wodehouse azon írók sorába tartozik, mint Terry Pratchett, Kurt Vonnegut, Edgar Burroughs, Rejtő Jenő és sokan mások: ha olvastad egy könyvét, voltaképpen mindet olvastad, ám ennek ellenére mégis el akarod olvasni mindet, sőt, ha lehet, a polcon is legyen ott hiánytalanul az életmű, hogy ha a világ valami apokaliptikus disztópiába zuhanna, legalább a minőségi, vésztartalék olvasnivaló meglegyen.

Wodehouse hősei jobbára ugyanabból a társadalmi osztályból kerülnek (az alsó középosztály, lecsúszott arisztokraták, nagybácsik, unokaöccsök, unokahúgok, balfék barátok) témája és mindig hasonló (szerezzünk pénzt és szerezzük meg a szerelmünket) és a stílus is teljesen változatlan, néha körülményes körmondatok, pazar poénok, helyzetkomikumok, félreértések, happy end. A szereplők a legritkább esetben múlatják az idejüket munkával, vagy ha mégis, akkor az, tökéletes bizonyossággal álírthatjuk, nem reggel nyolctól délután négyig való robot, hanem valami szellemi szabadfoglalkozás, kurátor, magándetektív, ilyesmi. Ezért a nap bármely szakában van lehetőségük a történetük cselekményének a bonyolítására, megkavarására, az egymás elleni, vagy egymás érdekeinek az érdekében végzett cselekedetekre. 

Szóval ha az ember elolvas Wodehouse-tól bármit, akkor biztos lehet benne, hogy azt olvassa majd újra és újra minden könyvben, megbízhatóan ugyanabban a minőségben, sőt, jobbára még tartalmilag is, és ha változnak is a szereplők, a cselekmény, a központi probléma, annyira mégsem változik egyik sem. 

De nem lehet Wodehouse-t nem szeretni. MInt megtudtam, kedvenc írója volt Evelyn Waugh-nak, Rudyard Kipling-nek, vagy Douglas Adams-nek, Terry Pratchett-nek, de kedvenc írója Salman Rushdie-nak és Stephen Fry-nak. Nincs mit szégyellnünk, ha a különösebb társadalmi mondanivaló, a lélekbúvár elmélyedése hiánya, a Nagy Frankó megmondásának a hiánya ellenére azt mondjuk, Wodehouse-t bármikor olvasunk. 

Az is érdekes viszont, hogy miközben megbízhatón egyenletes színvonalú könyvek garmadáját írta (nem számoltam meg pontosan, de száz fölött), voltaképpen nagyon nehéz egyet kiválasztani, hogy az a legjobb.* Sőt, ha egyenként nézzük, tulajdonképpen azt mondjuk egyenként mindre, hogy fergeteges szórakozás volt, de kiszámítható és voltaképpen nem egy nagy durranás. Miközben PGW-t úgy szeretjük, ahogyan van. A csuda se érti ezt!

A Valami sumákság, meglepő fordulat, a pénzszerzésről szól, meg a szerelem megtalálásáról, sokadik verzióban ugyanúgy. A fülszövegben voltaképpen ott van a történet, ami nincs, az meg olvasás közben hamar kitalálható. Az olvasó meg úgy csinál, mint a kisgyerekek, akik kukucsosat játszanak: tudják, hogy fel fog bukkani a felnőtt a fotel karfája mögött, de amikor ténylegesen meg is teszi, picit mindig hátrahőkölnek, majd nagyot kacagnak. És kérik, hogy újra bújjon el, és ismét jöjjön elő. 

De valahogy ez a történet, a közepétől bármennyire is élveztem, valahogy kicsúszott a kezemből. Lehet, hogy én voltam dekoncentráltabb, munkahelyváltás, probléma a gyerekkel, kocsieladás (meddő kísérletei; nem kell valakinek egy 2002-es Octavia, részletek a szerkesztőségben), s hiába volt a négynapos hétvége is... Kavartam a szereplőket, mindenkiből kettő van, a kövérekből is, nyalánk ifjúból is, meg észkombájn kavarógépből is. Mindig csak kapkodtam a fejemet. Talán azért is, mert Wodehouse csak a könyv közepére döntötte el, mi lesz a központi cselekmény, és kik lesznek a központi cselekmény elkövetői, ki lesz, akinek szurkolni kell, és ki lesz, akit nem szeretünk. De onnan, a közepétől, a döntéstől működik, beindul minden, és amit addig élvezgettünk, azt innenőól önfeleledten faljuk. 

S a vicc az, hogy sokkal többet nem tudok a könyvről írni. Tényleg. Csak ezeket a lapos általánosságokat. És az a vicc, hogy sokkal többet nem tudok a könyvről írni. Talán még annyit, hogy a Valami sumákság nem része a szerző egyik sorozatának sem, teljesen önálló a többitől független regény.
Ami érdekes volt még, bár nem Wodehouse érdeme, hogy Zsoldos Vera illusztráció pompásan illenek a könyv stílusához, hangulatához, és bár én Hegedűs Istvánnal társítom PGW-t, egyáltalán nem volt semmi disszonancia-érzésem, sőt!

Szóval éljen Wodehouse! S ha valakit érdekel, tegnap megcsináltam a listát azokról a könyveiről, amik még hiányoznak és kellenének a polcomra! (Az Octavia iránti érdeklődéssel egy füst alatt kielégítem a kíváncsiságát bárkinek, aki ajándékozni szeretne számomra.)


* Ha belegondolok, nekem azért a Dinamit bácsi talán mégis a szívem csücske.

4/5

(2018)

Ciceró, Budapest, 1999, ISBN: 9635392699 · Fordította: Molnár Zoltán · Illusztrálta: Zsoldos Vera

– Én ugyanis a gyermekkori szerelmemet veszem nőül. Mennyivel romantikusabb! 
– A gyermekkori szerelmedet? Ez jó! Amikor Meadowhamptonban voltunk, soha még csak rám sem néztél. 
– Ezt már megtárgyaltuk. Úgy néztél ki, akár egy vizköpő. 
– Tehát amikor azt mondod, hogy szeretsz, ez csupán a külsőmnek szó? 
– Egyáltalán nem csupán az istenverte külsődnek szól. Ezt jobb, ha még most tisztázzuk, mielőtt tovább lépnénk. A főzni tudásod miatt veszlek el, és igen éberen fogok ügyelni a legcsekélyebb szinvonalhanyatlásra is. És ha már a halott múltat bolygatjuk: mi a helyzet veled meg Twine-nal? Igen, igen, nem csodálom, hogy most lehorgasztod a fejed, és a földet csuszatolod. Mindössze fél percre veszem le rólad a szemem… 
– Azazhogy: tizenöt évre. 
– Mindössze röpke tizenöt évre veszem le rólad szemem, és máris mi történik? Faképnél hagysz egy fickóért, aki sárga bársonynadrágot visel.

(152-153.)

 

– Milyen gyorsan lehet házasságot kötni? 
– Mint a villám, föltéve, hogy van diszpenzációja. 
– Akkor a biztonság kedvéért kettőt is beszerzek. 
– Magam is így tennék. Ha tartalék is van belőle akkor nem lehet gond. – Lord Uffenham egy pillanatig csöndben volt. Mélyen megindultnak látszott. 
– Tudta-e – mondta végül –, hogy a heringsirály párzáskor felfúja a nyakát, kinyitja a csőrét, és visszaöklendez egy jókora mennyiségü emésztetlen táplálékot? 
– Ne mondja! Ez, ugye, az anglikán egyház esketési szertartásának nem része? 
– Nem hinném. Mindazonáltal – mondta Lord Uffenham – érdekes gondolat.

(162.)

 

– Emlékszel Alice nénikédre? Nem, hiszen már három évvel azelőtt meghalt, hogy te megszülettél, ezért kétlem, hogy valaha is találkoztál vele.

79.)

Lengyel Péter egy magyarított név, a szerzőt eredetileg Merényi Péternek* hívták. Írt sok mindent, még Kossuth-díjat is kapott, a többi sok más díj mellett, és írt ugye, egy azaz egy darab sci-fi regényt. Ezt, amiről beszélgetünk. Meg két sci-fi novellát, aztán ezzel az oldalággal nem is foglalkozott többet. Kár. 

Az Ogg második bolygója, ha akarom, egy nagyon karcsú űroperett. A sztori nem túl bonyolult. Egy kilencszáz fős űrhajó visszatér a nagyon hosszú utazásból a bolygójára. Az indulás és az érkezés között hétszáz év telik el, vagyis az űrhajósok egy egészen más korba érkeznek vissza. Mint kiderül, épp jókor: az anyabolygót egy másik faj szimatolgatja egy gyilkológép robottal, és a robot technológiája egyértelművé teszi, hogy a szimatoló tulajdonosai olyan erőfölényben vannak, amellyel a fürkészett civilizációnak esélye sincsen. Megindul a védekezési stratégia kidolgozása, majd megvalósítása, amelyben a hazatértek oroszlánrészt vállalnak, különös tekintettel arra, hogy a bolygó lakosai olyan régen élnek békességben, tétlenségben (hatórás munkanap, de nem kötelező dolgozni, sőt!; egek, de irigykedem!), hogy voltaképpen nincsen már működő immunrendszerük a külső támadások kivédésére. Ez az alap. Aminek a kifejtése gyakorlatilag a könyv fele. Izgalmas felvetés, ügyes történetvezetés, letehetetlen. 

Ennek ellenére pár dolgon fennakadtam. Egyfelől éppen a könyv rövidségén. Mivel időben is nagyon nagyokat lép, meg galaktikus térben is, az oldalszám aggasztóan csekély ezekhez a nagy lépésekhez. Voltaképpen nem is az Ogg második bolygója című regényt olvassuk, hanem annak roppant szórakoztató szinopszisát. Ezért van az is, hogy a csekély oldalszámhoz képest rengeteg szereplők egyikének sincsen karakteres arca, jelleme, konzekvens cselekedete. Bárki lehetne bárki, és szokás szerint még a gonosz figura a legjellemesebb, no persze nem a szó erkölcsii értelmében. Szóval olyan érzésem volt tegnap este, amikor az utolsó oldalra érte, hogy oké, túl vagyunk a szinopszison, most olvassuk el magát a regényt. Amikor is ez az a regény. 

Nem vagyok a végtelenített történetek megszállottja, a filmes sorozatokból is csak azokat komálom, amelyeknek vagy van konkrét vége (Forró szél, Egy óra múlva itt vagyok) vagy a sorozat egyes epizódjai nem összefüggő, gumi-történetet mutatnak be (Colombo, Dr. House). Ugyanígy vagyok a könyvekkel. Csak itt kevésbé szeretem a sorozatokat. De ez a könyv éppen a reciproka a hozzáállásomnak. Ennek a történetnek nagyon jót tett volna még két-háromszáz oldal. De nagyon jót. Nagyon jót tett volna belemerülni  a részletekbe [[mer milyen már, amikor a jó oldal fajhoz tartozó rosszfiú féloldal alatt megöngyilkolja magát?]], jó lett volna, ha a tragédiák, a drámák sokkal jobban kidomborodnak (kiccsávó az űrhajóban születik, annak padlatán kívül soha nem lépett szilárd talajra, 'oszt belecsöppen pár milliárd ember közé, űrhajós [[SPOILER: kénytelen lebombázni a saját feleségét, ha nem akarja, hogy az egész civilizációja elpusztuljon, vagyis ha nem bombázik, akkor is hal a feleség, de mégis..., két-három oldalban elintéződik a gyilkos idegen faj meghasonlása, a hatalom kontra fajfenntartása dilemmája, és sok-sok más ilyen kérdés.]] Amiknek, újra mondom, nagyon-nagyon jót tett volna egy ráérősebb, részletgazdagabb kidolgozás. Nem tudom, miért, de folyamatosan Dan Simmons Hyperion-ja jár a fejemben, és nem csupán Ytong-téglányi mérete miatt, hanem úgy mindenestül. Na, valahogy úgy, ahhoz hasonlón milyen jó lett volna az Ogg!

Egyébként ha helyet kellene találnom a sci-fi irodalom periódusos rendszerében az Ogg-nak, valahol Scalzi és Simmons között kapna helyet, szerintem. Több, mint egy katonai sci-fi (ami nem szidás, mert Scalzi-t is többnyire jó olvasni, de egyszerűbb, mint Simmons jó formájában, nincs annyi áthallás, utalás, miegymás, nem kell, nem muszáj gondolkodni. De lehet. Scalzi-n igazából nem. (A Tarzan-történeteken sem, mégis bármikor olvashatók, s ott még a stílus is katasztrófa, nem egyszer, nem kétszer, mégis örök kedvencek!)

Szóval így kétszáz és ötven oldalon nagyon elsikkad nagyon sok minden, túlságosan is, ami részleteiben kifejtve, hihetetlenül ütős lehetett volna. Így sem rossz, de úgy..., azta' mi lehetett volna! 

Még akkor is, ha meglehtősen egyszerű a világképe ezzel a kétpólusos Galaxissal. Rosszfiúk, jófiúuk, kényelmesség, hősiesség, önzés, hősiesség. Főleg ez utóbbi hihető nehezen. Főleg ilyen röviden kifejtve. Mert egy faj, amelyik évezredek óta lajhár-üzemmódban funkcionál a veszély hírére [[SPOILER: nem fog azonnal felpattanni, és ripsz-ropsz élmunkássá válni.]], akkor sem, ha az élete múlik rajta. Márpedig a jófiúk bolygójának a lakói így tesznek. Aztán itt vannak a rosszfiúk, vagy hogyan hívjam őket, a hódító rosszizék: amikor ketten maradnak, vajon ki nem látja bennük a hidegháború kétpólusú, önpusztításra is képes, pattanó feszültségű, félelmes rettenetét? 

Szóval úgy jó ez a regény, ahogyan van, és egyben úgy rossz is. De mert a rosszasága abban áll, hogy egy hatalmas, ámde kidolgozatlan lehetőséget rejt magában, sok mindent megbocsátunk neki. S azért gondoljunk bele: az első kiadása 1969-ben jelent meg, a Magvető Kiadó gondozásában!

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_Péter_(író)

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984, ISBN: 9632116011

3,5/5

(2018)

Ryszard Legutko legutóbb magyarul megjelent könyve, A közönséges ember diadala eddig az év olvasmánya számomra. Arról szól, hogy miként függ össze egymással a kommunizmus és a liberalizmus, hogy miért törvényszerű, hogy a komcsik liberálisokká lettek, és hogy a liberális módszerek miért hajaznak olyan hihetetlen erősséggel a komcsik módszereire. 

Legutkoról semmit sem tudtam, amikor a könyvével találkoztam, pusztán a könyv címe fogott meg. Nagyjából ez volt az a pont, amikor ráébredtem: van irodalma a konzervatív oldalnak is, van színvonalas kritikája a demokráciának és a liberalizmusnak is, sőt, a liberális demokráciának is*. Akkor jött velem szembe John Kekes, Roger Scruton, a Cenzurázva című könyv is. De a kimondottan provokatív című könyv is sokat mondott számomra: A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja. Mondtam többször: későn érő típus vagyok. 

Legutko lengyel konzervatív, aki katolikus. Mindez együtt. Ráadásul egy lengyel konzervatív katolikus, aki egy időben maga is politizált. Ma már csak tanít és ír. És az írásainak pazarul jó címeket talál. Ez is mennyire jó már: A demokrácia csúfsága. 

Manapság a demokrácia nem lehet csúf, mert manapság a demokrácia az isten. Pardon: az Isten. Mert ami nem demokratikus, az nem lehet emberi. Mert a demokrácia ma egyet jelent a joggal, a humanizmussal és igazsággal. Mármint a retorikában. Mert a gyakorlatban nagyon jól tudjuk, ha máshonnan nem, Alexander Dugin könyvéből, hogy bár a XX. század nagy politikai eszméi (kommunizmus, fasizmus, liberalizmus) közül kiütéssel a liberalizmus maradt életben, és úgy virul, mint előtte semmi, úgy tarol, mint előtte semmi, és úgy eszik meg az emberek, mint előtte semmit, és a felszín alatt alatt olyan okosan aljas módszerekkel dolgozik, mint előtte szinte semmi. Tudjuk, mert mindenhonnan halljuk, hogy a demokrácia bármilyen hibáját csak még több demokráciával gyógyíthatjuk. 

Ahogyan tudhatjuk azt is, hogy a gyakorlatban mit jelent a demokrácia. Túl sokat nem.
Egyfelől a négyévenkénti szavazás jogát, ahol is képviseleti demokráciában szavazhatunk meg embereket, akikről jobbára kutyafülét nem tudunk, így a szavazásaink a legtöbb esetben nem valaki mellett, hanem valakik ellen zajlanak.

Aztán másfelől jelenti a demokrácia, ami ugye a többségi akarati kormányzás lenne, vagy mi, hogy a kisebbségi jogok csípőből felülírják a többség véleményét a kötelező tolerancia és a szabadság nevében. Fittyet hányva arra, hogy sem a tolerancia sem a szabadság nem létezik a viszonyítási pont nélkül. Mert nem mindegy, mivel kell toleránsnak lenni és mire, mitől akarok szabad lenni? Vagyis a gyakorlat azt mutatja, hogy ha valamely kisebbség be tudja magát küzdeni a liberális közgondolkodásmódba, azonnal védettséget fog élvezni a többség véleményével szemben, mert a többségi vélemény azonnal megkapja a maga antiliberális, antidemokratikus jelzőjét (náci, homofób, stb.).

Vagyis a demokrácia mára a kisebbségek liberális diktatúrájává vált. Diktatúra, mert amiről a kisebbség nem akar, arról nem szabad beszélni. (Példa erre, hogy éppen most szembesültem azzal, hogy a címe ellenére egyáltalán nem holokauszt-tagadó könyvnek, sőt, a holokauszt-tagadást erőteljesen ostobaságnak tartó, A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapjá-nak az adatlapját a legnagyobb magyar könyves oldal, a moly.hu eltávolította az adatbázisából. Ha nem az elvi egyetértés miatt tette, hanem a gyűlölettörvénytől való félelem miatt (miközben a könyvnek köze nincs annak tartalmához), akkor is beszédes a történés: voltaképpen digitális könyvégetéssel állunk szemben: a máglya a Delete-gomb). 
A demokrácia mellett a tolerancia a másik szent szó, ám a toleranciával csak azzal szemben kell élni, ami liberális oldalról tolerálható. Erről Legutko is beszél. Többször hallottam, olvastam az értelmetlen mondatot: „Mindennel szemben toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát!” (Értelmetlen, mert ha becsületesen vagyok intoleráns az intoleranciával szemben, akkor a saját viszonyulásommal vagyok intoleráns, ergo az intoleranciámban meghasonlok magammal. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vagyok becsületes, akkor mindenhol intoleranciát kiáltok, önkényesen határozhatom meg ki és mikor intoleráns, amikor nekem nem tetszik valami.) 

Szóval még ha igaz is lenne a Churchill-nek tulajdonított mondás, miszerint a demokrácia nem jó államforma, csak nem találtak még ki olyat, ami jobb lenne, akkor is el kellene gondolkodnunk, hogy mivel is ajándékozott meg bennünket a politika. Vagy az ördög. 

Legutko jelen könyve nem egy egybefüggő gondolatsort tár elénk, hanem a szerző válogatott esszéit. A fejezetcímek sokadmondók: A civilizációk furcsa háborúja, Európa visszavonulóban, A demokrácia és a respublika, A demokrácia csúfsága, A démosz és az elitek, Az értelmiségi Szürakuszaiban, Az értelmiség és a kommunizmus, A homoszexualitás mint politikai orientáció, Az egyetemi feminizmus, A toleranciáról 
Gondolatok az ellenkultúráról, A társadalom mint áruház, Sir Isaiah, a naiv liberális, A kulturális örökség és a posztmodern találkozása, Három konzervativizmus.

Látható, hogy a nem éppen vaskos kötet írásaiban Legutko nem kicsit markol, bár nem mondhatom, hogy keveset fogna. Gyakorlatilag világos gondolatmenetekkel, ha nem is ízekre szedi, de legalábbis feltárja a liberális demokrácia gondolatmenetének és gyakorlatának egyes szegmenseit. Nem kinyilatkoztat, csupán megállapít. A kötet végére érve a mezei olvasó elgondolkodik, hogy voltaképpen mi a csuda is van, milyen humanistának hangzó politikai maszlagot kajált már be megint? 

Legutko nem támad, hanem kifejt. Nem pusztít, hanem bemutatja a liberális demokrácia működésének egyes elemeit, a hátterének bizonyos momentumait (láthatjuk A közönséges ember diadalá-nak csíráját is). Nem mondom, hogy mindegyik írás érdekfeszítő, azt sem, hogy bármelyik is teljes lenne. Ez nem is lehetséges, hiszen ilyen terjedelemben legfeljebb a problémafelvetésig juthat el a szerző mélységében, de azt mondom, hogy konzervatív gondolkodásba való betekintéshez, a konzervatív szempontból felmerülő alapvető kritikák megismeréséhez kiváló a kötet. Ennek ellenére a másik könyvet sokkal nagyobb bátorsággal ajánlanám bárkinek: sokkal teljesebb, érthetőbb, világosabb. 

* Például: https://moly.hu/polcok/a-liberalizmus-es-a-demokracia-kritikaja?page=1 

Attraktor, Máriabesnyő - Gödöllő, 2005, ISBN: 9639580554 · Fordította: Pálfalvi Lajos

Azt irtam, hogy a feminista művek kilencvenkilenc százalékát nők írják. De téved, aki ebből arra következtet, hogy van a feminizmusnak egy sajátosan női vonulata. Nincs ilyen. Téved, aki azt hiszi, hogy az egyetemi feministák légiói a mennyiségileg hatalmas túltermelés mellett bármi újat is hoztak a gondolkodásunkba, új elméleti megoldásokat javasoltak, amelyek korábban senkinek sem jutottak eszébe. Nos, nem hoztak semmi újat. 
A mai feminizmus egész- ismétlem, egész- elméleti háttere az irányzaton kívül keletkezett. Ha nem születnek meg Marx, Nietzsche, Freud, Lacan, Foucault és Derrida koncepciói, ez a mai feminizmus nem létezik. Az imént említett nevek – kiegészítve még két-három szerzővel, akiknek szintén helyük van a szellem társadalmi és biológiai determináltságát vizsgáló, emancipációs stratégiákat kidolgozó gondolkodók csoportjában – gyakorlatilag létrehozták mindazt, ami a feminizmus alapjául szolgáló elméleti konstrukciót alkotja. Ha kivonjuk ebből az említett szerzők koncepcióit, nem marad semmi. Aki úgy gondolja, nincs 
igazam, az nevezzen meg legalább egy teoretikus elképzelést amelyet nem mástól kölcsönöztek a feministák. Tehát mindenki, aki viszonylag objektíven tekint az irányzatra – a feministák nem hajlandók erre, mert tagadják, hogy ilyen objektivitás lehetséges –, annak látnia kell, hogy ez a koncepció elméletileg másodlagos, idegen ötletekból tartja fenn magát. Feminista elmélet mint olyan nem létezik. Csak a kortárs humán tudományok eszméinek különféle teoretikus adaptációiról beszélhetünk, erre azért van szükség, hogy a feministák le tudják fordítani erre a zsargonra azt, amit emancipációs projektnek neveznek. Vagyis hatalmas ellentmondásba ütközünk: a feminista művek egyrészt buzgón hirdetik eredetiségüket, alternatív szemléletet kínálnak, másrészt viszont a feminizmuson kívül született eredményekre épülnek.

111–112. (Az egyetemi feminizmus)

 

Gondoljunk bele, hány eredeti gondolat születhet abból az alaptételből – amelyet állandóan explicite kimondanak a feministák –, hogy a szellemi és művészi tevékenységben az író és a filozófus tolla, a festő ecsetje, a szobrász vésője, a karmester és a tanító pálcája a falloszt jelképezi, és segít fenntartani a fallokratikus struktúrákat.

111. (Az egyetemi feminizmus)

 

A mai értelmiségi (és művész) nyilvánvalóan kétszínű. Egyrészt büszkén hirdeti a valóságról alkotott, politikailag biztonságos elméletet, mely szerint semmihez sem passzol semmi teljesen, és semmi alapunk arra, hogy kategorikus ítéleteket fogalmazzunk meg, másrészt viszont állandóan ilyen kategorikus ítéleteket hoz. Bár meg van gyóződve arról, hogy az „ember" csak nyelvi-társadalmi konstrukció, ez cseppet sem zavarja abban, amikor csatlakozik a „nő" védelmében indított keresztes hadjáratokhoz. Az a nézet, mely szerint minden közösség konvencionális, nem áll ellentétben azzal, hogy hatékonyan támogatja a törvényhozást, hadd házasodjanak a homoszexuálisok, és az örökbefogadás jogát se tagadják meg tőlük. 
Bár a lengyel elithez tartozó mozgalmár nők is feltételezik az értékek összemérhetetlenségét, ez nem akadályozta őket abban hogy hisztérikusan egyértelmű hangnemben beszéljenek az abortusztörvényről. Bár meg vannak győződve a morális diszkurzus ambivalenciájáról, ez nem jelentett akadályt a világelit képviselőinek, ők is hasonló, hisztérikusan egyértelmű hangnemben nyilatkoztak Clinton elnök jogi-szexuális természetű megpróbáltatásairól. Ez az elmélet attól sem tartotta vissza híveit, hogy tömegesen avatkozzanak bele a magánéletbe, a szülők és a gyerekek kapcsolatába, megzavarják az oktatási rendszert, a médiát, a nemzetközi struktúrákat, a jogrendet és az erkölcsöket. Nem tartja őket vissza a szellem ideologizálásától. Vitatható, hogy ez az elmélet tényleg biztonságosabb másoknál. Ahhoz viszont kétség nem férhet, hogy a hívei a politikai vakbuzgóság aggasztóan magas szintjén állnak.

70–71. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

 

Nem csak arról van szó, hogy a nők vagy a homoszexuálisok beléptek a tegnapi proletárok helyébe, a proletárforradalmat pedig felváltotta az erkölcsi forradalom. Van még egy közös vonásuk az egykori és mai emancipátoroknak: a dogmatizmus. A proletariátus védelmezője nem fogadott el semmiféle ellenérvet, mert a proletariátus vélt vagy valós szenvedései mindegyiket érvénytelenítették, minden bírálót morálisan és szellemileg kompromittáltak. Ma is így járnak el a nők és a homoszexuálisok patrónusai.

69. (Az értelmiség Szürakuszaiban)

A naplóim

Gyerekkorom óta írok naplót. De tényleg nagyon gyerekkorom óta. Nem tudom, mennyit fejlődtem az első naplóbejegyzésem óta,  de az biztos, hogy az írásképem egészen megváltozott. Nem lett olvashatóbb, de sokkal egységesebb, mint annak idején. 

A naplóbejegyzéseim jobbára az aktuális, perpillanatnyi érzéseimről szóltak. Nem napi rendszerességgel, mert azt nagyon unalmasnak találtam, hanem amikor olyanom volt, hogy írni kell. Adott időben akár nap, mint nap, de volt, hogy több hónap kihagyással.
Döntő többségében a szerelemről, a szerelmeimről írtam, aztán második lépcsőben az adott bejegyzés idején megélt nyomoraimról, bajokról, a számtalan nevelőanyám (kettő) tüsténkedéseiről, az egyre távolodó, majd negyvenhárom évesen magát halálba ivó édesapámról, a kamaszkor nagy-nagy eszméről, gívpészacsensz, méklávnotwor, vidontnídnoedjukésön, a permanens pénztelenség, a vágyak, és a képmutató felnőtt világtól való viszolygás.

Egyszer leírtam, hogy „Apu semmi más, csak egy güriző szürke kis melós.” Mindig tiszteltem őt. Bennem ez is ott volt a mondat mellett. Huszonnyolc éves volt, amikor Anyu meghalt. Mindkét nagyszülő páros mondta neki, hogy „Ide a gyerekkel, felneveljük, te meg élj, fiatal vagy!”. De Apu nem adott: „Az én fiam, nem adom, én nevelem!” Aztán ebből olyan nagyon semmi sem lett. Dolgoznia kellett, sokat, hogy kifizesse a lakást, amit aztán a harmadik felesége, az áldatlan emlékű, adóhatóságilag köztörvényessé váló Zsuzsanna egy az egyben lenyúlt tőle és tőlem. Maradtam Apu mellett, de a vigasztalhatatlan bánat miatt, következő, majd harmadik feleség ide vagy oda, nem volt ideje, energiája rám. Soha nem csináltunk semmit együtt, nem volt közös programunk, nem voltunk színházban, koncerten, kirándulni, moziban, kiállításon, sehol. Amikor güriző, szürke kis melósnak írtam le őt magamnak, akkor a szavakat úgy is gondoltam: sok óra munka, otthon a Kőbányaik felszisszentése, fotelben tespedés, tévé, alvás. Az aktuális feleségekkel (Anyuval soha) a mindennapi csetepaték, vasárnap húsleves, rántott hús, sült krumpli, ubisali, Jó ebédhez szól a nóta, jobb esetben Szécsi Pál vagy Soltész Rezsó (így, nekem mindig ó-val), mert ők Európa legjobb énekesei. (Apán a Nagy Generáció tagja volt, '46-ban született.) Így valahogy. A naplóbejegyzésem mellett alatt hamarosan ott virított egy piros filccel írott, kalligrafikus mondat. Apu nagyon szépen írt, pedig szakmáját nézve esztergályos volt. A piros mondat, így festett: „Te is abból zabálsz!” Ez kétségtelen volt. Teljesen őszintén írtam alá, ha már a kommunikáció ezen formáját választotta: „Tudom, értékelem is!” De tudtam, úgy sem hiszi el. Én sem hittem volna az ő helyében. Pedig tényleg nem úgy értettem a mondatot, ahogyan első olvasatra hangzik. Csak nem magyaráztam, mert magamnak írtam. 

Aztán volt még egy eset, amikor pofára estem a naplómmal. Én tizenhat voltam, Ági tizenöt. Rettentő szerelmesek voltunk. Úgy imádtam, ahogy volt. Egymás szüzességét vettük el, egymáson tanultuk a másik nem működésének a fortélyos, édes kis titkait, ő volt az első nő (na, jó, mai szememmel lány), akit tetőtől talpig, minden zegzugát megismerve meztelenül láttam. És történt ez az Apuval és Zsuzsával közösen lakott, általam minden szegletében gyűlölt Péterfy Sándor utcai lakásban, ahová Zsuzsa raktári tartozása miatt költöznünk kellett, hogy ne legyen per ellene. Szóval én naiv, leírtam, amit McMurphy olyan plasztikusan válaszol a pszichológusnak, amikor az megkérdezi, hogyan volt képes egy tizenöt (tizennégy?) éves lánnyal lefeküdni. Mentségem legyen, hogy én akkor nem voltam McMuprhy korú. Zsuzsa elolvasta a naplómat. Rutinos volt. 
– Ha az a kis kurva még egyszer feljön ide, azonnal hívom az apját, és elmondok neki mindent kettőtökről! 
Mert én barom azt is leírtam, hogy Árpi bácsi, Ági édesapja korrekt, de szigorú ember. Evidens volt, hogy ha megtudja, hogy Ágival miket művelünk pöre valóságunkban, nekünk annyi, úgy ki leszek onnan vágva, mint a macska kakkantani. S akkor, ugye, sehol sem lehetünk. Ami nyáron még csak-csak, de ősztől? 
Amikor Zsuzsát megkérdeztem, ugyan, honnan tud Ágiról, magától értetődőn azt válaszolta, hogy olvasta a naplómban. S amikor megkérdeztem, miért olvassa a naplómat, azt felelte, mert meg akart ismerni...

A mai napig írogatok néha a soron következő füzetbe. Mára jobbára siratófallá lett a naplóm. Amikor nagyon elegem van ebből-abból, amikor nagyon fáj, hogy a barátaim vagy a túlvilágra, vagy nagyon külföldre, de legalábbis vidékre költöztek, és bizonyos dolgokat nem tudok kinek elmondani, mert csak barátnak lehetne, akkor előveszem. De ezáltal a mai naplóm már meglehetősen depresszív. Nem igazán tükrözi a mindennapi létezésemet, mert azt, hogy Szerelmetesfeleségtársam mellett ébredni, az ő arcát látni meg legelőször a napból, mindig öröm, nos ezt az ember tudja, megéli, de nem írja le minden alkalommal. Maximum a neki vett virágokra írt kis cetlikre, meg régebben az alkalmakra, személyesen neki írt versekben. 

Vagyis nincs kétség: a naplóim soha nem lesznek keresett kordokumentumok, de még a személyiségemet se lehet majd belőlük úgy istenigazán visszafejteni. A gyerekeimről például meglepően keveset írok, pedig akárhogyan is van most az élet, akármennyire keveset találkozunk, akármennyire hiányzik már a fizikai együttlét mindhármunknak, s akármennyire nem nagyon lép egyikünk sem (bár manapság egy kicsit én, egy kicsit te, magam is, a lányom is, a fiam is tettünk ezt-azt, apróságot, de lépést), szóval minden látszat ellenére nagyon fontosak nekem. De azt hiszem, ez a naplómból nem derül ki igazán. Ez sem. 

S azt hiszem, nem derül ki, mert emlékeim szerint egyszer volt, hogy visszaolvastam a naplókat. Nagyon lelkes keresztény korom elején, amikor kíváncsi voltam, vajon annak, hogy rácsudálkoztam Istenre, annak volt-e valami, bármi nyoma az életemben? Aki keres talál. És aki megfelelően rendezi a tényeket, bármit képes bebizonyítani. Nem tudom, nem merem egyértelműen azt mondani, hogy igen, megtaláltam a saját bejegyzéseimen keresztül a tutit. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyetlen egyszer olvastam végig a tizenvalahány füzetet, könyvet. 

Nem találtam érdekfeszítőnek. Jobbára dögunalmas nyavalygás az egész, csak eseti nosztalgiakeltésre alkalmas, de azt is önnön magamnak. Amikor szépirodalmat próbáltam írni, bármely életkoromban, az sokkal jobb volt. Igaz, más és más a célja. 

És akkor itt van ez a naplóregény. 

Macskaköröm

A Macskaköröm főhőse egy tizennégy-tizenöt éves, kicsit molett, szemüveges kislány. Akinek nincsen más dolga, mint az élete apróságait megosztani a naplójával. Ezekben az apróságokban természetesem a királyi hely önnön személye, a szerelmei, pontosabban a szerelme, a barátságai, a családja és a napi események. Mintha a saját naplómat olvasnám, csak nekem nem volt ilyen jó humorom.

Sohonyai Edit pazar naplót készített a főhőse számára. Tökre elhiszem, hogy ez egy napló. És tökre elhiszem, hogy egy kilencvenes évekbeli, tízes évei közepén járó kamaszlány naplója. Egyfelől, mert a naplóbejegyzésének gyakorlatilag nincsen sem belső, sem egymással összefüggő szerkezete. Nem mondhatjuk, hogy elindul valahonnan és eljut valahová. Ahogyan a saját naplóim is teljesen ugyanezt a sémát mutatják. A napló célja a pillanatnyi helyzetre való ilyen-olyan szintű reflektálás. És mire reflektál egy kamasz? Amire a Macskaköröm főhősei is, s amit fentebb felsoroltam: hormonok, barátság, család, suli, saját, piti célok. 

Ez az erőssége a Macskaköröm-nek. Nagyon nagy erőssége: hihető, hogy egy naplót olvasunk. Ám ez a gyengéje is. De volt egy pillanat, amikor azt vettem észre, hogy amikor a moly.hu-n olvasom a könyvből vett idézeteket, azok kiragadva valahogy sokkal erősebbek, mint a szövegösszefüggésben olvasva. Mert úgy piszok jók. Nem értettem a dolgot, gondolkodni, majd figyelni kezdtem. És azt vettem észre, hogy a könyvnek gyakorlatilag nincsen története. Ami van, a mondjuk olyan, mintha nem lenne. De van stílusa. Nagyon sokat jelent a stílus. Lám, nagy népszerűségnek is örvend ez a kisregény. Háromszor kiadták, az értékelése kilencven százalékos. S ezt egészen biztosan annak köszönheti, hogy van stílusa, humora, hogy bizonyos pontokon nagyon kedvesen szókimondó, hogy elhisszük, egy naplót olvasunk. S biztosan nem annak, hogy átélünk valami történetből fakadó katarzist, hogy a mondanivalóval megfogjuk az Isten szellemi lábát (hogy legyen már valami teljes képzavar). Mert ez utóbbiak biztosan nem igazak a könyvre. A magam részéről azt vettem észre, hogy a hetvenedik oldal táján unatkozni kezdtem. Csak mint a saját naplóm olvasásakor, amikor kerestem Isten nyomait az életemben. Mondjuk ott rátett még egy lapáttal, hogy tudtam, mire fut ki a sztori. Itt viszont, ott a hetvenedik oldalánál elkezdett nem érdekelni, hogy mire fut ki? Illetve az, hogy mire fut ki, az igen, de a hogyan jutunk oda, nos, az már nem. Mert az már látszott, hogy a napi események mindössze napi események, az egésszel nagy összefüggéseket botorság keresni. Mint Vavyan Fable írásaiban: a stílus nem az egészet szolgálja, hanem a rekeszizmok munkálását, a részletek nem egy nagy mozaik részei, hanem az író pillanatnyi ötletei. Ami nem baj. Ami nem feltétlenül baj. De nekem olyan nagyon nem jön be. Mert kell nekem mindig széllel szemben...

Arról nem beszélve, hogy a birtokomban a szerző által illusztrált kiadás van. Ami szintén nem erősíti a könyv szellemiségét és lehetséges üzenetét. Jó ötlet volt a későbbi kiadások számára grafikust váltani, nagyon jó, s pláne, hogy ez a grafikus Sajdik Ferenc lett!

Egy bágyadt kísérletet teszek még a folytatással, hátha... De tartok tőle, hogy nem fogja az sem elérni a kamasz-naplóregénynek azt a szintjét, amit minden hibája ellenére Szilvási elért az Egymás szemében-nel. (Amit egyébként Ági adott a kezembe. A könyvet többször olvastam, és minden coclizmusa ellenére mindig tetszett. Szilvásit ezen kívül nem szerettem meg.) Akivel három évig voltunk együtt, és kamaszkorban ez nem kevés!. S bár nagyon csúfan ért véget a kapcsolatunk, mégis életem szép három éve volt ez a három év. Na, jó, kettő és fél. Majdnem napra pontosan addig tartott, mint harmadik anyámmal (én vagyok az, akinek nem két, hanem három anyja volt) való kapcsolat. És ebben ne lássam meg Isten gondviselésének a ténykedését? :-)

3,5/5

(2018)

Háttér

Volt egy idő, amikor viszonylag sok pszichológiai témájú könyvet olvastam. Jobbára önfejlesztés gyanánt. Idővel aztán meg a gyereknevelésből fakadón, hogy okosabb és bölcsebb legyek. Nem hiszem, hogy nagy sikerrel jártam.
De ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevesebb ilyen könyv került a kezembe, mert egyre kevésbé hiszek abban, hogy a pszichológiával sokkal előrébb vagyunk. Már ami a megoldásokat illeti. Nem segített ebben az sem, hogy amikor pszichológusokkal lett dolgom, bár nem az én személyem miatt, nagyjából odáig jutottunk, hogy megfogalmazták cihológiaiul, amit úgyis tudtunk, viszont marha sokat kellett érte fizetni. De sem megoldás, sem iránymutatás nem volt. De komolyan semmi. Ötlet is csak egy olyan basszusvalamitkellmondanom. Meg kellett kérdeznem a cihómókustól, hogy most komolyan ennyi, ezért csesztünk el a rendelőjében ennyi időt? Ezért.
Szóval egy ideje nem olvasok pszichológiai témájú könyveket.

Amiért erre a könyvre rávetődtem, annak az oka roppant egyszerű. Érintve vagyok. Nem mint címszereplő. Aki ismer, tudja, nem vagyok sem agresszor, sem manipulátor. De mert van a környezetemben valaki, aki mindkettő, így már nálam is alakul a dolog. Az illető része a mindennapjaimnak.

Kezdetben segíteni akartam neki. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a nagyon sok idő, felfogtam, hogy rá is igaz, hogy segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Ő viszont a problémát sem fogja fel… :-(
Számára egyetlen dolog létezik, egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: kivétel nélkül minden szituációból játszmát csinálni, és kivétel nélkül minden játszmát megnyerni. Senki más akarata nem érvényesülhet sehol, semmiben. Akkor is feltétlenül neki kell győznie, ha az sem a rövid, sem a hosszú távú érdekeivel nem egyezik meg. Mert nem a cél a fontos. Cél, célok nincsenek. Hacsak magát a mindenáron való győzelmet nem tekintjük annak. De mondom, a játszma-győzelme nagyon-nagyon sok esetben éppen a saját érdekeit rombolja. Elképesztő!

Pár éve a Balaton partján kirobbant belőlem ezzel a személlyel kapcsolatban két-három napló-oldal. Szinte már szűköltem miatta a tehetetlenségtől. S jobb, hogy szűköltem, mert ha nem ezt teszem, hanem valami mást, az már büntető-törvénykönyvi esemény lett volna. A naplómban nyoma van, hogy kitaláltam egy új pszichológiai fogalmat, úgy hívják, pragmatikus erkölcs. A lényege, hogy a célszemélyem nem erkölcstelen. Van neki olyanja. Igaz, az erkölcsös viselkedést kizárólag mástól várja el, de mindenki mástól, és mindenkitől maradéktalanul. Őszinte és mély a felháborodása, ha a mindenki más nem az elvárásai szerint teljesít. Tisztában van az erkölcsi kategóriákkal, követelményekkel,, az ok-okozatokkal, ám egyirányú utcaként éli meg ezeket a mindennapokban: maga felé evidenciaként, a maga részéről, mások felé ellenben magasról tesz az egészre.

A kommunikációja valami hihetetlen! Megszámolni sem tudom, hány olyan eset volt, amikor a reakciói következtében beállt nálam a kékhalál, újra kellett boot-olnom a rendszeremet, s csak pár perc néma pszichés gyász után voltam képes megszólalni. Hogy kedvenc, Svájcban élő barátomat idézzem, a kommunikációjának a döntő része hasonlóan zajlik:
– Figyelj, a macskád már megint a küszöbömre szart!
– Jó, de vedd már észre, rajtad meg sárga nyakkendő van!
Ugye, hogy ugye?

A támadás, a védekezés, a mellébeszélés, a tagadás, a hárítás, a felelősség eltolása, mind-mind lételeme. Ha kell, agresszorból másodperceken belül válik áldozattá, akiért minimum zokogni illik.
A valósággal meglehetősen sajátos kapcsolata van, ha érted, mire gondolok. Egyfelől ha kinyitja a száját, és levegőt vesz, már azt is nehezen tudom elhinni. Másrészt a történések interpretációja már ezerszer nyomatékosította, hogy annak, amit hallok, annak a felét sem szabad készpénznek venni, mert a dolgok mindig úgy történnek, hogy az neki rossz legyen, ám ebben a személyének természetesen semmi része nincsen, ő mindössze mások és körülmények kegyetlen összjátékának a martaléka.

Hosszú-hosszú évek óta tehetetlen vagyok vele szemben. El kell ismernem, elismerőn, szégyenkezve, bárhogyan: ő győzött. Nincsen ellenszerem, nincsen módszerem, nincsen érvem, nincsen megfelelő motivációs eszközöm. Tény, már nincsen türelmem sem, sőt, odáig jutottam, hogy már nincsen bennem különösebb segítőszándék sem (vö.: segíteni annak lehet…). Érzelmileg már nagyon régen képtelen vagyok mellé állni. Nyilván. Megalázott vagyok, tehetetlen, frusztrált, dühös és türelmetlen. Nem mintha őt ezzel manipulálni akarnám. Meg sem próbálom. Már megtettem. Ezt is, mint annyi minden mást.

Nincs benne egy szikrányi cselekvőkész empátia sem. Tudja, mit okoz, tudja, a szavainak, tetteinek mi a következménye. Nagyon pontosan tudja. Csak valami hihetetlenül, rohadtul nem érdekli. Tudja, az érzéseimmel nekem kell valamit kezdenem, az nem az ő dolga. És nincs igaza? (Mindjárt hányok!)

Az érzéseimet már nagyon régen nem szégyellem sem mások, sem önmagam előtt. S ez nálam nagyon nagy dolog. Maximum bizonyos kapcsolatokban rejlő fullasztón fárasztó következmények miatt cizellálom őket a kommunikációmban.

A könyv

Kell-e folytatnom, miért csaptam le erre a könyvre, mint tyúk a takonyra? Aki fuldoklik, annak a szalmaszál is mentőövnek tűnik. Ugye?

S ahogyan olvasni kezdtem, hallelújázásba fogtam. Igen, ez az, erre vártam, ezt kerestem! Úgy van, nem beteg a célszemélyem! Úgy van, nem pátyolgatni kell, ezt mondom évek óta magam is! A pátyolgatással csak visszanyal a fagyi, semmi nem fog semerre sem menni, csak még mélyebbre merülünk az iszapbirkózás közben. Úgy van, szembe kell vele állni, ki kell mondani a frankót, keményen meg kell szabni a határokat, nyíltan meg kell fogalmazni számára a kommunikációja tarthatatlan problémáit, a cselekedeteit, az über-önzését! Minősíteni nem szabad. Öööö… ez már nem megy. Nagyon sokáig működött. Most már képtelen vagyok rá.

Olvastam, olvastam a könyvet, és ujjongtam: igen, erről van szó, úgy van, ezt élem meg, feketén-fehéren itt van a célszemélyem jellemzése, a reakciói, a módszerei, persze, pont így, pont ezt ő is. Ez az örvendezés úgy addig a fejezetig meg is maradt bennem, amíg a megoldást taglaló részhez el nem értünk.

Isten látja lelkemet, amióta tudom, hogy léteznek (Eric Berne: Emberi játszmák első magyar megjelenése), azóta iparkodom kerülni a játszmákat. Legalább azokkal, akik a szívem csücskei. Majd húsz évig kevesebb sikerrel. Amióta Szerelmetesfeleségtársamat ismerem, azóta sokkal többel. Vannak nagyon komoly tanulságai egy válásnak és következményeinek. (Bár manapság gyanakszom, hogy valami körmönfont módon mégis csúszunk bele valamibe, pedig sok hosszú évig nagyon büszkék voltunk rá, hogy mi nem játszmázunk.)
Tehát tisztában vagyok vele, hogy egy agresszív, manipulatív személlyel kapcsolatban, vagy ahogyan Simon hívja, egy karakterzavaros emberrel óhatatlanul kialakulnak játszmák. Ő ezekből él. Nem tud máshogyan létezni, kommunikálni.

Szóval jött az a fejezet, ami a megoldástokra világit rá. Minden bizonnyal túl nagy elvárásokkal voltam felé, a saját élethelyzetemből kiindulva.

Mert azt mondja, ismerjük az agresszor manipulátorok technikáit. Fel is sorolja őket. Nagyjából ismertem.

Aztán azt mondja, ismerjük saját magunkat, és tudatosítsuk, hogy a manipulátor-agresszorokat nem fogjuk tudni megváltoztatni, sokkal előbb magunkat. Hökk! Akkor minek a könyv?

Aztán mégis jönnek a tanácsok, hogyan állhatunk ellen, hogy változzon a kapcsolat, és még példákat is kapunk rá, hogy X. és Y. milyen kis konzekvensek voltak, és lám-lám, életük agresszor-manipulátorai igen gyorsan észbe kaptak.

Én meg csak lestem, mint a moziban, mert aztán a könyv sitty-sutty véget ért. Még annyit se tudtam mondani, hogy bocsi, de a technikákat, tanácsokat jobbára próbáltam alkalmazni, vagy béna vagyok, vagy a könyv alanyai mocsok ügyesek, vagy az ő manipulátor-agresszoraik nem voltak olyan konzekvensek, mint az enyém, de a sztorik, amiket olvastam, nevetségesen kispályások, séróból mondom, hogy a saját agresszor-manipulátorom hogyan reagálna. Mondom, mert ismerem, mert borítékolom a dolgait, a szavait, a reakcióit.

Vagyis nálam kudarcot vallott a könyv. A gondfeltárás pöpec, a manipulátor-agresszorok bemutatása nagyon a helyén van, a gyakorlat ellenben harmatgyenge. Mert nézzük csak azt a tényt, hogy akinek van hasonló gyötrője, magát a gyötrőt, a módszereit pompásan ismeri, de az ellene, vele szemben alkalmazható ellenszereket, praktikákat nem annyira. Viszont a könyv tartalmi eloszlása olyan, mint a magyar parlament: kétharmad az első rész, egyharmad a megoldás, de annak semmi ereje.

[csüggedten]: Így passz, megy vissza a Rukkolára.

Háttér, 2009, ISBN: 9639365889

3/5

(2018)

Heltai Jenő nem a legjelentősebb magyar író. Ennek ellenére folyamatosan olvasott, művei rendre megjelennek, jelentős színpadi sikereket ért el, több művét képregényesítették.

Részemről egészen fiatalon találkoztam a nevével: valamelyik napilap sorozatban közölt képregényeket, minden egyes számban négy-öt kockát, az utolsó előtti oldalon. Az első képregény, amivel találkoztam Heltai Ezerkettedik éjszaká-jának adaptációja volt, Korcsmáros Pál rajzaival. Egy első intellektuális szerelem kezdete volt ez.

Aztán évekkel később jött A néma levente paródiája, Antal Imrével. Aztán még néhány képregényváltozatával a műveinek: A 111-es, Jaguár, VII. Emmánuel, Kiskirályok, Family Hotel, hol Korcsmáros, hol Zorád Ernő rajzaival. Aztán a képregényekből kiindulva ugyanezeknek az eredetijével is.

Nagy meglepetés volt mindegyik kisregény. Egyfelől a humora miatt. Másfelől a groteszksége, az abszurditása végett. De mindegyik megnyert magának.

Heltainak ezen művei számomra felsorakoznak, sőt, inkább az élére állnak annak az irodalmi vonalnak, amit Vaszary Gábor, Aszlányi Károly és Vaszary János képviselt. Romantikus, érzelmes, mulatságos és Heltai egy-egy művében hozzátesz valami kis Kosztolányit is.

Ezt a most olvasott kötetet az új kaszásdűlői könyvmegállóban találtam. Már az első mondata megnyert magának: Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk.

Megnyert, mert negyvenévesen váltam. Igaz, én tizenhét év után. Huszonnégy voltam, amikor házultam. Amikor életem nője, sSerelmetesfeleségtársam később megkérdezte, voltaképpen miért is nősültem először, kicsit úgy jártam, mint Uma Thurman által alakított Menyasszony a Kill Bill 2-ben, amikor Kill Bill igazságszérumot adott be neki, és megkérdezte, miért csalta meg őt. A nő zokogva válaszolta (az igazságszérum hatása alatt!): – Nem tudom!

Szóval elolvastam ezt az első bekezdést, és magamhoz öleltem a könyvet: – Jössz velem, kis barátom!
Annyira jött, hogy minden mást félretettem.

Két kisregény van a kötetben. Két nagyon nem egy stílusú, hangulatú, mondanivalójú kisregény.

MÁSODIK FELESÉGEM

A Második feleségem egy habkönnyű, különösebb súly nélküli, ám roppant szórakoztató, mulatságos komédia a házasságról, a szerelemről, a férfi és nő, férj és feleség kapcsolatáról. Csak azon csudálkozom, hogy nem született filmverziója, hiszen annyira, de annyira simán olyan, mint a harmincas-negyvenes évek habkönnyű, de feledhetetlen magyar komédiái. Ráadásul eredetileg 1912-ben jelent meg, tehát még simán helyén lett volna kronológiailag is.

Tamás és a felesége Lenke négy év házasság után rájönnek, hogy képtelenek együtt élni. Elhatározzák, hogy elválnak, de Lenke azt a kikötést teszi, hogy rendben, válik, de előbb keressenek neki új férjét, nem akar két szék között a földön kikötni. Tamás reálisnak találja a felesége feltételét, így rendkívül mulatságos bonyodalmakkal kezdetét veszi hát a férjvadászat. Férj és feleség összedolgoznak, hogy a feleségnek összehozzanak egy minél jobb partit. Az összehozás közben mindkettőjük számára meglepő dolgok derülnek ki a másikról. Amit az imént leírtam, olyan, mint egy vacak filmismertető, de ha többet, közelebbit írok, az vastagon spoiler. Legyen elég annyi, hogy jó, nem életszerű, amit olvasunk (bár ki tudja, ahogy elnézegetem a tág baráti kör párkapcsolatait, még akár bele is fér) a kisregény letehetetlen, és többször hangosan felröhögtem az olvasásakor. Mondom: pompás szórakozás!

5/5

ÉLETKE

Tekintsünk el attól az egyébként is csak engem érdeklő és befolyásoló ténytől, hogy az exem szólított engem Életkének, amikor szerinte valami helyteleníthetőt mondtam vagy tettem. Ezáltal számomra a hülyebaromállattínóökör rokonértelmű szava az Életke. Ehhez Heltainak semmi köze nincsen, ez az én magánügyem. Ahogy ahhoz sincsen köze, hogy a könyv címét én először egybeolvastam: Második feleségem, Életke. Ami számomra azért volt képzavar, mert valóban, Szerelmetesfeleségtársam a második feleségem, de ugye az első szólított engem Életkének, ráadásul a fenti, elítélő értelemben. De azért ezek mégiscsak csatlakozási pontok. 

Ez egészen más kategóriájú, hangulatú, mondanivalójú kisregény. Életke egy kislány. Lelkileg teljesen egészséges, értelmes kislány, aki púposan, testileg csodacsúnyának született. De az arca és a lelke szép. Az őt körülvevő világ viszont egyáltalán nem az: Magyarországon vagyunk, az első világháború alatti és az azt követő időben. Életke édesapja, az asztalosmester meghal a háborúban, az édesanyja a testvére tanácsára átalakítja a műhelyt, és vendéglőt nyit belőle, hogy meg tudjanak élni. Azonban az új életbe, a vállalkozásba Életke nem fér bele. Őt a nagybácsi tanácsára beadja az édesanyja a nyomorék gyerekek intézetébe. Életke különleges érzékkel megáldott varrónővé lesz, aki a ragyogó kisugárzásánál fogva feledtetni tudja testi torzságát is. És tizenhat éves lesz…

Nem tudom, mi indította Heltait ennek a kisregénynek a megírására. Ahogy indul a történet, az a benyomásom támadt, hogy valamiféle magyar Copperfield Dávid vagy Twist Olivér lesz belőle. Bevallom egyiket sem szerettem soha, érdeklődés hiányában többszöri nekifutással végleg feladtam mindkettőt. Ezért nem lettem túl lelkes Életkével kapcsolatban sem. Aztán valahogy finomodott a történet, Heltai néhány ponton kimondottan szépen írt, gyönyörűen érzékeltetett, különösen Életke és a befolyásolható édesanyja változó, finoman torzuló kapcsolatát.

Aztán valahol kap egy leheletnyi gellert az egész, hogy aztán visszatérjen az eredeti nyomsávba, de akkor meg véget ér Életke története. Amikor Életke szembesül azzal, hogy testi fogyatéka ellenére nőként is érhet el sikereket, s hogy akaratát használva szembe fordulhat a családdal, ott valami olyan érzésem támadt, mintha a harmincas évek politikailag korrekt Csodácská-ját olvastam volna. Ami persze eget verő butaság, sok szempontból. De valahogy nem tudtam ettől az érzéstől megszabadulni. Bizonyára sokat elmond rólam, vagy erről a PC-uralta világról, de valahogy innen lanyhult is az érdeklődésem. Erről nem Heltai tehet. De nem is sikerült visszaszereznie a figyelmemet. Aminek az is az oka, hogy igazi konfliktus nincs is a történetben, mozaikok vannak, amelyek egyszer csak, nagyjából minden érthető ok nélkül megszakadnak. Rá tudok húzni egy erőltetett magyarázatot (Életke az által, hogy rövid időn belül ketten is feleségül akarják venni, ráadásul eltérő korosztálybeliek, megérti, hogy vannak külső-belső értékei, evégett nem kell kapkodnia, mintegy fittyet hányhat a testi hátrányaira), de nem akarok ilyet tenni. Egyfelől nem akarom megmondani Heltai véleményét, másfelől, bevallom, annyira nem is került hozzám közel ez az egész Életke dolog, hogy bármilyen szinten küzdjek érte, vele, ellene. 

3/5

Szépirodalmi, Budapest, 1963, 286 oldal

 (2018)  

A leány nagyon szép volt és fönségesen, magasztosan buta. Egészséges lényén azonban nem az a jóleső, szelíd butaság ömlött el, amely ránk, férfiakra olyan jótékonyan, megnyugtatóan hat, mint a jeges borogatás. Nem. Ez a leány konokul, megátalkodottan, gonoszul buta volt. Azt a butaságot sugározta ki, amelynek a nyomában fogak csikorgatása, fejek falbaverése fakad. Azt a butaságot, amelynek bűvkörében élni pokol; azt a félelmetes, ijesztő butaságot, amely megbocsáthatóvá teszi a gyilkosságot és kívánatossá az öngyilkosságot. Ez a butaság természetfölötti volt, ez előtt le kellett tenni a kalapot, ez előtt le kellett borulni […] (64.)

 

– Tudja mit? Mára kegyelmezzünk meg egymásnak… Ne törjük a fejünket. Úgy sem jut eszünkbe semmi. Kössünk mára fegyverszünetet, éljünk jól, jókedvűen, kedvesen, ahogy olyan emberekhez illik, akik nem szeretik egymást… (74.)

Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk. (7.)

 

Jó kis történet, muris alapötlettel, és vicces végkifejlettel. Asterix faluján kívül, egy másik gall faluban helyzet van: a falut egy hatalmas árok osztja ketté. De nem csupán a falut, hanem annak lakóit is, az árok mindkét partján külön vezér uralkodik, egy folyton-folyt egymásra acsarkodó testvérpár. Az ő egymás iránti gyűlöletük tönkre teszi az árok mindkét partján lakók életét. Az egyik vezérnek fia, a másiknak lánya van, akik természetesen egymásba szeretnek, mintegy létrehozva az ókori Rómeó és Júlia történetét. Uderzo, aki kivételesen egyedül jegyzi ezt a történetet, fel is használja önnön ötletét, és rajzol néhány szép képet. Ami nem annyira jellemző az Asterix-kötetekre. Illetve nem a szép képek jellemzők rájuk. A fiú neve Comix (hatalmas!).
Aztán amikor az egyik vezér úgy dönt, hogy a rómaiak segítségét kéri a másik vezér ellen, a másik vezér fia annyira besokalódik, hogy elindul Asterix falujában segítséget kérni az apák áldatlan belső háborújának véget vetése érdekében. Asterix ezúttal nem csupán Obelix, hanem Csodaturmix társaságában kel útra. Sejthetitek!

Tényleg muris, sőt, ha akarom, tanulságos is a történet, még ha sovánka is a tanulság. De amit a Csodaturmix főzetei művelnek a rómaiakkal, az valami csuda muris, azám!

Csak egy valamit nem értek: az a zöld kis gall Hanyistók hogy a fenébe keveredett a történetbe? Csúnya is, észszerűtlen is, megmagyarázatlan is, marhára ki is lóg. Nem a szerepe miatt, az teljesen rendben van, hanem a faji hovatartozása és ebből fakadó rútsága miatt. 

Valamint valahogy most hiányzottak a történet korából kilógó, valós személyek karikatúráját ábrázoló szereplők, és kiszólások. Bár éppen Comix esetében van olyan érzésem, hogy a való világban ő is valaki. Az Asterix-füzetekhez képest az ő alakja is kilóg: egyszerűen túl reális, túl valós, túl szép. De a kilógás nem zavaró, csak kapunk némi ízelítőt, mi lenne, ha Uderzo szuperhősöst rajzolna.

(2018)

A Pók utcai lakótelep gyermek-Könyvmegállójában találtam rá tegnap erre a könyvjelzőnyi kamaszkönyvre. Szerelmetesfeleségtársammal kiültünk a pünkösdfürdői Duna-partra, nagyon kellemes, meleg idő volt, kiterítettük a felsőinket a betonra, ittunk egy kis cserszegi fűszerest, nézegettük a kacsákat, hallgattuk a csöndet, majd hanyatt dőltünk. Életem párja elszunyókált, én pedig beleolvastam a könyvmegállókból (mert voltunk a CBA előtti felnőtt megállónál is) elhozott könyvekbe. Ez maradt a kezemben. Amíg csudálatos asszonyom szunyókált, nagyjából végig is olvastam.

A történet végtelenül egyszerű. Angliában vagyunk, valami nagyvárosban, talán Londonban. De annak a külvárosában. Mintegy a Dzsumbujban. Az írónő nem gátlásos, őszintén bemutatja a főhőseit: műveletlen, szókincs nélküli, bot egyszerűségű diákok, szüleik és szomszédaik. Mintha az angol Üvegtigris kamasz verzióját néznénk. Adva van egy tannéni, aki szeretne valamit kihozni a srácokból, ezért megszervez egy középkori élőképet. (Amit a srácok élőgépnek értenek. Egyébként a könyv néhány jó poénja ugyanezen séma szerint csattan el: a Dzsumbuj, ami a könyvben egyébként Gazrét lakó hallanak valamit, de mert a szókincsük a pitypangok szintjén vegetál, nem értik és valami bődületes baromságot hallanak ki belőle. Például? Ha van monostor, akkor kell lennie sztereostornak, ha már ostor. A hatóságilag az hátsóilag. A színésziskola az színes iskola. És így tovább.) Aztán akad egy alig foglalkoztatott színész, aki kitalálja, hogy csináljanak egy filmet Gazrétről, aminek gyerekek a főszereplői. Csak a nyersanyagok árát kell összetarhálni. És lőn. És mindenki ügyes, kafa lesz a film, a főszereplő skac különösen jó benne, egy tanácsi (!) dolgozót alakít, aki mindenbe beleköt. De ő is olyan jó fej, hogy aztán tökre tetszik neki a karakír. És az állástalan színész állást kap. És a főszereplő skac elhatározza, hogy színésziskolába megy, és a bot egyszerűségű szülei helyett meg is írja a jelentkezési lapot (bot egyszerűen).
És ennyi.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi ez? Mondom, leginkább angol, kamasz Üvegtigris-ként tudom értelmezni. De így a szereplőket nem szeretjük, nincs is időnk megszeretni, sokkal inkább pusztán nevetünk rajtunk. S mert rövid a könyv, hosszabban meg valószínűleg le is tennénk, azonosulni sem tudunk velük, pusztán egy kicsit felülről tekinteni rájuk.
Lehetne az az üzenet, hogy csak mutatni kell ennek a lecsúszott vagy lent született rétegnek valami értelmes célt, és némi értetlen vonakodás után odaáll mellé, de ez annyira naiv, annyira béna üzenet, hogy ember nincsen, aki elhiszi. Ez akkora öngól, mint például a Doktor Szöszi története.

Az is lehetne üzenet, hogy minden ember értékes, csak meg kell találni az értékét. Ez még igaz is. De azért képzeljük el, amikor a kamasz főhősünk olyan angollal, amit beszél, és amit a fordítás is kiemel, ezzel a vidék-alsói tájszólásos vót-okkal, akkó-kal, miegymásokkal teletűzdelt nem éppen oxfordi angollal megjelenik a suliban, és megszólal… Nem kell hozzá élénk fantázia.
Vagy az, hogy éld az életedet, és úgyis szembejön jön majd a Nagy Lehetőség? Hááát…, nem tudom.

Voltaképpen az egész olyan nem tudom…

Hiánypótlás 4.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés, lesz, mint az előző köteté is volt. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas, rövidebb, cincált verzió.

A második Csutak-történet. Álomszerűbb, néhol szürreális, de döntőn még mindig reális. A történet roppant egyszerű: egy fuvarosnő meg akar szabadulni kiszolgált, sovány, szürke gebéjétől, akibe Csutak beleszeret, megmenti és elrejti ide-oda, de az események végül elsodorják a paripának egyáltalán nem nevezhető pacit.

Mivel a könyvnek, ugye, van előzménye, adja magát az összehasonlítás önkéntélen kényszere. Ahogy az első résznél írtam, Csutak egy csetlő-botló, mély érzésű, de gyenge akaratú figura, aki a tápláléklánc legalján vegetál a kis szép lelkével. Itt azonban történik vele valami. Nem nagy dolog, de határozottan megfogható: Csutak bár egyéniség volt eddig is, jellemmé is lesz. A ló iránti szimpátiája, a gondoskodás kényszere, az elrejtés, a táplálás szükségszerűsége határozott döntéseket vált ki belőle. S bár a többiek szemében Csutak még mindig csak olyan kis vállon veregetős Csutikám, az eseményeket, ahol kompetenciája, már Csutak irányítja. 

A történet voltaképpen önállóan is olvasható, de mégis onnan folytatódik, ahol az első kötet abbahagyta. Csak mégis máshonnan: az eddigi barátokat szétszórta, elsodorta az élet, emlékké, nosztalgiává váltak. Az első kötet eseményei pedig bevonultak a Nagy Történetek sorába. Ebben a kötetben is vannak barátok, de valahogy színtelenebbek, szürkébbek, névvel is névtelenek. De kétségtelenül ott vannak Csutak mellett. 

De Csutak továbbra is magányos. A szürke ló iránti felelősségvállalás, a gondoskodás kényszere, a szeretet egy magasabb szintre emeli Csutakot, de a magánya ettől nem oldódik. Viszont amíg az első kötetben az öreg deszkakerítés volt a partnere, addig itt a már egy élőlény, a ló válik azzá. 

A történetben felbukkan a Csutak szemében legendássá nőtt alakú Színes Géza. Az alakja azonban már nem az a nemes, nagylelkű figura, aki az első kötetben volt. Mándy csudálatosan érzékelteti, hogyan szakadnak el egymástól a srácok. Csutak még kapaszkodik a régi kapcsolatba, de Géza már egészen máshol tart, számára a múlt nem legenda, a múlt alakjai nem a Nagy Barátságok, hanem csak vállon veregetni való, felületes figyelmet érdemlő díszletek. Színes Géza már képtelen megérteni a szürke ló dolgát, a reakciója a lesajnálás. S bár ez persze roppant fájdalmas, miközben idegenkedünk a színésszé lett Géza felnőttsége felett, be kell látnunk, hogy Csutak dolga ezzel a szürke lóval, bármilyen heroikus küzd, bármilyen nemes céljai és motivációi vannak, halálra ítélt és felesleges. Így bármennyire visszatetsző Géza reakciója, igaza van a tényeket illetőn. Amiben nincsen: már képtelen megérteni Csutakot. Nem azonos a világ, amiben élnek. Az a jelenet, amiben ez egyértelműen kiderül, szerintem testvér-jelenete finomságban, fájdalomban, apró rezdülésekben a Nagy generáció című film azon zseniális jelentének, amikor az Amerikába disszidált Réb (Cserhalmi György) és Makai (Eperjes Károly) sok-sok év után újra találkoznak egy pesti kocsmában. Barátok voltak, de Réb gyakorlatilag itt hagyta a niemand Makait, és nélküle disszidált. Az elmúlt évek azonban überelik ezt a jellemtelenséget, marad a Nagy Múlt. Cserhalmi és Eperjes valami zseniális ebben a jelenetben! No, valami ilyesmi kis finomságokat hoz Csutak és Géza jelenete, amikor az előbbi beavatja az utóbbit a ló történetébe (lásd alább az idézetet!) Az árulás Csutakék esetében is szerves része a kapcsolat alakulásának: Géza elárulja a lovat, így Csutakot is. A saját jelenlegi céljai fontosabbá válnak, mint amennyire régi barátságuk fontos számára. 

Csutak új barátai sem az igazi barátok. Azért nem, mert bár engedelmeskednek neki, de Csutak céljai nem az ő céljaik. A ló nem a barátjuk, nem megmenteni való élet, mindössze egy izgalmas buli. Amikor Géza és a filmesek megjelennek képben, az új barátok céljai az idealizmustól a realitások felé fordulnak. A ló értelmetlen, mert eleve bukásra ítélt bújtatgatása semmiben sem különbözik az azonnali színészi álmoktól, a forgatókönyv-írástól vagy a kaszkadőrségtől, amikkel a barátok pár napon belül előállnak, bízva abban, hogy pusztán annyi elég lesz a megvalósításhoz, hogy Csutak ismeri Színes Gézát. A Csutakban munkálkodó idealista naivitás a kapcsolat jegyében serkentett tevékenységre. A barátokban munkálkodó naivitás pusztán a felemelkedést, a materiális célok elérését kívánta. Ezáltal Csutak minden naivitása ellenére magasabb erkölcsi kategóriát képvisel. De persze erkölcsi magasság ide, materiális célok oda, a naivitást bebukja mindenki, egytől egyig. Csak Csutak legalább szimpatikus mindvégig.

*

A Csutak és a szürke ló jó könyv. Nem egyenletes, a befejezése például kicsit ok és cél nélkülien szürreális, de ennek ellenére kedves, pompásan megírt regény. Erre is igaz, mint az első kötetre: nincs gyerek és felnőtt irodalom, csak irodalom van. Annak ellenére, hogy vélem, a mai tizenévesek nem tudnának mit kezdeni ezzel a könyvvel. Szóval ez szürke lovas történet a kapcsolatokról szól. A viszonosság fontosságáról. Arról, hogy egyoldalú kapcsolat nincsen, mert az nem kapcsolat. Szegény, lúzer Csutak megpróbálja mindenfelé belepakolni a teljes mivoltát a kapcsolatokba, a barátai, a ló, Színes Géza felé, de sehonnan nem kapja vissza a töredékét sem annak, amit belepakolt. Leginkább még a barátaitól jönnek vissza figyelem- és szeretet-csomagocskák. Csutak viszont a lóra és Gézára koncentrál. Rossz az orientáció, és emiatt Csutak csalódott is lesz. A ló és Géza, más-más okból ugyan, de gyakorlatilag se sem sz@rják őt. 

Szóval olyan ez a regény, mint a hagyma: lehúzunk egy réteget, és mindig újat találunk alatta. Az első rész sem fikázható, de ez mélyebb, fontosabb, és egyáltalán nem nehezebben fogyasztható, mint az az volt. 

A Csutak és a szürke ló filmadaptációját 1961-ben mutatták be. A rendezője Várkonyi Zoltán volt. Bár hangulatában hozza Mándy világát, nézhető, élvezhető film, valahogy mégis olyan kis mozaikszerű, széteső és néhol művészieskedő az alkotás.

5/5

(2018) 

– Akkor mi van? Csutikám, te egyáltalán nem figyelsz, és összevissza beszélsz. 
Csutikám… 
Ez megint a régi Géza volt. És a „Csutikám” valahogy úgy érezte, mintha egy napra se szakadtak volna el egymástól. 
„Csutikám” egy darabig hallgatott, aztán kibökte: 
– Van egy ló. Egy szürke ló. 
És mert Géza nem szólt közbe, egyszerre leadta az egészet. Hogy akadt össze az utcán a szürke lóval, aztán hogy lopták el a telepről. 
– Tudod, Géza, csak azért, hogy ne kerüljön a vágóhídra, mert hidd el, még összeszedi magát, csak az a fontos, hogy ne engedjük. 
Várt egy kicsit. Gézára pislogott, mintha ehhez még csak az ő engedélye hiányozna. 
Géza hallgatott. A lábát lógázta a széken, és hallgatott. 
Csutak meg a pincéről beszélt. Sorra elmondott mindent. Hogy először Kamocsáék pincéjébe vitték a lovat, aztán Katiékhoz, majd végül ki a szigetre. 
– Mert azt is tudnod kell, Géza, hogy van egy szigetünk a pályaudvar mellett. 
Géza fölpillantott, és mintha valami megcsillant volna a tekintetében. 
– A fuvarosnő valahogy megszagolta a dolgot. 
– A fuvarosnő? – kérdezte Géza. 
– Tudod, a ló gazdája – bólintott Csutak. – Már volt fent nálam, és lehet, hogy a többiekhez is elmegy. 
Csutak elakadt. Most… most ki kell mondania, amiért tulajdonképpen eljött. 
– Hidd el, Géza – kezdte akadozva –, akármi is történik, akárhogy is faggat az a nő, én nem szólok… és soha, de soha nem árulom el. 
Géza hallgatott. 
Csutak közelebb hajolt hozzá. 
– Sose felejtem el, amit akkoriban mondtál az Ér utcában. 
Géza végighúzta kezét az arcán. Mintha már nem lenne egészen biztos benne, hogy tulajdonképpen mit is mondott akkoriban az Ér utcában. 
– Hogy az ember soha, de soha ne árulja el a barátját – suttogta Csutak. – És hidd el, Géza, velem nem fogsz szégyent vallani. 
Géza elmosolyodott. S most olyasmit mondott, hogy Csutak majdnem leesett a székről. 
– Butaság. 
– De Géza!… Azt a lovat vágóhídra vinnék! 
Géza arca mintha lassan-lassan távolodna. 
– Hát nem érted? – Csutak legszívesebben az arcába kiáltotta volna: „Géza! Ébredj fel! Hiszen neked értened kell…” 
Géza a szék támlája mögül bólogatott. 
– Jó nagy kavarodást csináltatok, az biztos. 
– Kavarodást? 
– És egy öreg vasúti kupéban lakik a szürke ló? 
– Igen, de nem az a fontos, hanem… – Csutak elhallgatott. Gézára bámult, és a fejét rázta. 
– Tessék? – kérdezte Géza. – Mondtál valamit? 
– Semmit. 
– De valamit akartál… 
– Semmit, Géza, hidd el. – Csutak még egyszer Gézára nézett, a nagy Színesre. – Szervusz – mondta, és keserű szívvel elsietett. 
Géza a fejét csóválta, amikor egyedül maradt. 
– Kedves hólyag, csak tudnám, mit akar azzal a lóval?

 *

Csutak alatt megreccsent a szék. Gonoszul, alattomosan, mintha már nagyon unná Csutakot.

 *

 Ócskavastelep. Ide ment be a nő a szürke lóval. Csutakék megálltak a deszkakerítésnél. A deszka hasadéka között vaskupacok végtelen sorát lehetett látni. Egymásra dobált lavórokat. Egy szürkésfekete kádat. 
– Ide viszi a lovat – mondta Dunai. 
– Mit akarhat vele? – kérdezte suttogva Kati. 
– Kiméri ócskavasnak – bólintott Kamocsa.

Hiánypótlás 3.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas rövidebb, cincált verzió.

Mándy Iván azoknak az íróknak az iskolapéldája, akik bizonyítják, hogy igazából nincs külön ifjúsági és felnőtt irodalom, hanem csak irodalom van, ami jó vagy rossz. A Csutak-sorozat első kötete jó irodalom. 

Mándy Iván írásművészetével gyerekfejjel találkoztam először, a Delfin Könyvek sorozat Robin Hood kötetében. Az egy egészen más, mondhatnók Mándy Iván mentes Mándy Iván mű, viszont egy nagyon jól sikerült ifjúsági kalandkönyv. Mondhatnók egy igazi, feledhetetlen kis alapmű. De mondom, nem Mándy Iván. A második találkozás, amikor tudatosítottam, hogy kicsoda Mándy, A locsolókocsi filmváltozata volt. Amikor felnőtt fejjel újranéztem a gyerekeimmel a filmet, komolyan felnéztem gyerekkori önmagamra. A mostani srácok kötve hiszem, hogy egy ilyen filmet értékelnének. Úgy fest, a generációm másképpen működött, mint ahogyan a maiak működnek. A gyerekeim (manapság a huszonéves koruk végén, közepén járnak) dicséretére legyen mondva, megnézték velem a filmet. Igaz, amikor vége lett, és megkérdeztem, mi a véleményük, tanácstalanul egymásra néztek.
– Hááááát... Nem volt rossz...
És elspuriztak játszani a szobájukba. 

Csutak kőkeményen lúzer. Ez nem fikázás, nem szidás, nem lekicsinylés. A Torrente-filmsorozat óta meggyőződésünk Szerelmetesfeleségtársammal, hogy mindenki lúzer, csak mindenki másképpen, máshogyan, más pontokon. Csutak viszont az a lúzer, akit a mindennapokban is általában lúzernek tartunk. Olyan, mint az Üvegtigris Rudolf Péter alakította Lalija. Van akarata, vannak tervei, de nem egy májer, nem egy erős akaratú figura. Jó szívű, jót akar, alapvetőn becsületes, de mégis, inkább a szél sodorja, mint sem a céljai megvalósítására törő sziklaszilárd akarata. 

Csutak tagja mikrotársadalma csapatának, az Ér utcaiaknak. Azon időkben járunk, amikor az egy iskolába járó gyerekek gyakorlatilag az iskolát körülvevő utcákból jártak suliba, nem anyci-apci kocsiján, iskolabusszal vagy BKK-járatokkal. Ezáltal a mikró lokálpatriotizmus ezerrel működött bennük. A különböző földrajzi területek szemben álltak egymással. Mint A Pál utcai fiúk-ban is. 
Csutak tehát Ér utcai srác. Igaz, az Ér utcaiak csapatának perifériáján áll. Nemecsek utódja, a csapat csicskája. Aki annyira akar valahová tartozni, hogy ezért vállalja a lúzer csicska szerepet is. Minden közösségben vannak ilyen alakok. Ők azok a jó szívű, akarat- és tartáshiányos figurák, akik akkor is mosolyognak, amikor fát vágnak a hátukon és vérzik a szívük. Ők azok, akiket alapvetőn mindenki kedvel, de a véleményük, a jelenlétük gyakorlatilag nem hiányzik, nem számít senkinek. Akik jobbára olyanok, mint az üveg: mindenki átnéz rajtuk, csak az alantas feladatok elvégzéséhez kellenek. Akik krétával az elhagyott udvar kerítésére írják a véleményüket, és beszélgetnek a kerítéssel, mert az tutira meghallgatja őket, és arra válaszol, ami a szívük mélyén van. Mintegy naplóként használják a kerítést. 

Mándy követi Molnár Ferenc receptjét. A két utca, az Ér utca és a Vay Ádám csapatai összecsapnak. Az előbbiek Színes Géza (akit magamban rendszeresen keverek a másik vezéregyéniség-Gézával, Csukás István Palánk Gézájával) vezetésével, az utóbbiak Nagyvilági Főcső irányításával. A két főnök tűz és víz. Színes Géza egy jellem: remek képességei vannak, kisugárzásával szó nélkül maga mögé és alá utasít mindenkit, a lányok rajonganak érte, a tanárok szeretik, a társai felnéznek rá. Géza jellem, és a siker csak megengedhető, mosolyogtató mértékben száll a fejébe, nem teszi gőgössé, hivalkodóvá. Bátor (simán szembe száll Főcsővel is) és kreatív. Megbocsátó és perspektivikus (lehetőséget ad Főcsőnek és bandájának akkor is, amikor már nyilvánvaló, hogy Főcső gazember; ad lehetőséget a saját embereinek a felemelkedésre, ő ad főszerepet a niemand Csutaknak, és egyedül ő lát benne fantáziát), de tud következetesen kemény is lenni. Főcső mindenben az ellentéte, egy aljas, sunyi, alávaló gazember, aki az egyenes utakat mintha nem is ismerné, egy gyáva, szennyes alak. 

Csutak tehát úgy főszereplője a saját történetének, hogy egyáltalán nem egy főszereplő-alkat. Mondom, ő az örök vesztes, akinek még akkor sem sikerül főszereplővé lennie, amikor ő kapja a főszerepet. Csutak áldozat. Egy komplett viktimológiai eset. Akit mégis nagyon szeretünk, és éppen ezért néha szeretnénk rákiáltani, hogy álljon már a sarkára! 

Mándy csodát művel a kapcsolatokkal a könyvben. Nem rág szájba, nem tömködi a tanulságot és eszébe sincsen hállivúdi heppiendet lenyomni a torkunkon. Viszont végig olyan kedvesen, pasztell-finoman adagolja a gyerekek és a felnőttek kapcsolatait, a szeretet, a vergődéseket, a gúnyt, a tétovázásokat, hogy az mesteri. Főcső és első embere, Nacsaszta kapcsolata nagyon mulatságos pillanatokat ad. Nacsaszta, bár elismeri Főcső elsőbbségét, keményen be-beszól a főnöknek, de olyan ügyesen teszi, hogy Főcső nem nagyon tud rá mit mondani. Főcső privát Csutakja, Fedecs és az igazi Csutak pozíciójukból fakadó, csüggedt összenézései olyanok, hogy az ember megölelné őket. Zsuzsi olyan finoman néz át Színes Gézán, Ági olyan reménytelenül epekedik utána, hogy az mesteri. Kürti tanár úr sokkal többet lenne a tanítványaival a szíve szerint, de a fél szeme mindig az otthoni túzhelyen van, érezhetőn, de kibeszéletlen túlzások nélkül. 

A kötet voltaképpen két történet, egy ródliverseny és egy amatőr színházi este története, amit összeköt Géza és Főcső csapatának a vetélkedése, és Csutak személye. Mándy nem akar semmiféle erkölcs tanulságot lenyomni a torkunkon, csupán elmeséli a történeteket a magányról, az összetartásról, a valahová tartozásról, a célok megvalósíthatóságáról, a kapcsolatok fontosságáról és törékenységéről. De nem kell hozzá pszichológiai nagydoktori, nem kell hozzá a posztmodern regények értelmezéséhez jobbára szükséges lila szemüveg sem: minden túlagyalás nélkül egyszerűen élvezni kell a szorit, és elszorult szívvel jókat kell mosolyogni, és bizony, nosztalgiázni, hogy hát, igen, egykor, amikor ugyanilyen gonosz volt a világ, valahogy mégis szebb volt az egész. 

5/5

(2018)

– Csiriz! – intett Géza. – Fölmész Barta Mártához, ide a huszonötbe, és megmondod, hogy jöjjön csak vissza. Megállj! – Elgondolkozott. – És hogy a próbáról nem lehet csak úgy elmenni, mirniksz-dirniksz! – Mirniksz-dirniksz – ismételte Csiriz, és indulni akart.
– Megállj! És azt is mondd meg, hogy hagyjon fel az ilyen... az ilyen allűrökkel!
Csiriz a fejét csóválta.
– Talán mégis inkább azt mondom, hogy mirniksz-dirniksz!
Azzal elszáguldott.

A titokzatos bolygó 1964-ben jelent meg a Delfin Könyvek sorozatban. A Delfin Könyvek ifjúsági sorozat volt, amely az idő előrehaladtával szép lassan inkább gyerekkönyv-sorozattá változott. De a sorozat indulásakor még egészen komoly könyvek jelentek meg a sorozatban. No, jó, a komoly szón lehet polemizálni, szőrözni.

Apuék könyvespolcán találtam az Országúton Indiában című könyvet. Ez volt az első Delfin Könyv a sorozatban. Nem olyan jó, nem annyira izgalmas, nem nagyon kötött le, de mégis, a „végzetemmé” vált. Nem vagyok egy gyűjtő-típus, de tavalyelőtt, amikor a csuda tudja hanyadik éves általános iskolai osztálytalálkozónk volt, egyik volt sulitárs megkérdezte: 
– És mondd, Moha, a Delfin Könyv-sorozatod meg van még? Akkoriban nagyon irigyeltünk miatta. 
Bólintottam. A 2000-ben megjelent új sorozat néhányja kivételével mindegyik kötet itt van mögöttem a polcomon. Szerintem van benne egy-két nagyon ritkán előforduló kötet (tegnap, amikor Darlton könyvét kerestem, a kezembe került Csukovszkij Az ezüstcímer-ének az első Delfin Könyves kiadása. Még én is meglepődtem. De mondom, itt van az Országúton Indiában '64-es kötete is. 

A sorozatot hosszú évek alatt vadásztam össze. Emlékszem, amikor az apai nagypapám, a Mohácsi papa elmondta, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol használt könyveket lehet venni, majd kibújtam a bőrömből örömömben: akkor meg lehet szerezni a régi Delfineket is. '67-ben születtem, és ez az információ olyan kilenc-tízéves koromban érkezett meg hozzám. Más volt a világ, önálló gyerek voltam, anyukám nagyon korán meghalt, így amikor Óbudáról bejártam az apai nagyszülőkhöz látogatóba a városba, a Szerdahelyi utcába, a Népszínház utcában levő antikváriumot rendszeresen útba ejtettem. Később „életmentő” tudássá lett, hogy a Múzeum körúton több antikvárium is van. Bővült a látogatott helyek száma, gyűlt a sorozat. Azt az örvendezést, amikor megtaláltam egy-egy hiányzó kötetet, apám! 

A döbbenet az, nem túl régen tudatosult bennem, voltaképpen csak azért, hogy meg legyen valami sorozatom, soha nem vásároltam semmit, amit vettem, és valahogy sorozattá vált, azt azért vettem, mert szerettem, mert jó olvasni, de a Delfin Könyvek közül, bár majdnem mind meg van, meglepően keveset olvastam el. :-O
Igaz, azok közül viszont nagyon sok kedven olvasmánnyá, kedves emlékké vált. 

A titokzatos bolygó nincsen közte. Már csak azért sem, mert azt jócskán felnőtt fejjel tudtam elhelyezni a sorozatban, későn találtam rá. Mondjuk ennek ellenére érthetetlen, hogy nem vettem kézbe, hiszen egy klasszikus sci-fi-ről van szó, idegen bolygó, pusztít, titok van, jönnek a jó űrhajósok, jönnek a rossz űrhajósok, a bolygó még mindig titokzatos, pompás szórakozás. 

A Clark Darlton írói név. A szerzőt eredetileg Walter Ernsting-nek hívták, és német volt. Háromszáz füzetes regénye jelent meg, a legtöbb főhőse egy központi figura, Perry Rhodan volt. Úgy tudom, néhány novella ezek közül megjelent a Galaktika magazin XL-sorozatában. Vagyis Darlton-Ernsting nem volt a Dan Simmons-féle grafománok sorából való, a történetei korántsem féltéglák, mintsem könyvjelzők. 

A titokzatos bolygó is ilyen. Alig száz oldal. A története sem túl nagy durranás. Belecsap a lecsóba, van gond egy bolygóval (azt hagyjuk, hogy nem derül ki, miért fontos annyira, hogy több expedíció is küldtek oda, sorra elveszni, eltűnni), majd két-három oldallal később már úton is van egy újabb űrhajó, hogy majd annak utasai, kemény csávók, majd kiderítik a tutit. És naná. 

Darlton nem űroperettet ír, nem sci-fi filozófiát, nem időzik részleteknél, jellemek kibontásánál, mély összefüggések, metaforák megalkotása sem a célja. Sokkal inkább olyan könyvet(eket) írt, mint amilyenek Bourroughs Tarzan-könyvei. Vagy inkább John Carter Mars-sztorijai. Szerintem ezzel mindent elmondtam. De félreértés ne essék: ez nem fikázás. Nagyon szeretem a Tarzan-sztorikat! A titokzatos bolygót is nagyon akartam olvasni. (Az elmúlt hetekben valahogy nem került a kezembe ilyen nagyonakaromolvasni-könyv, már hiányzott.) Pompás szórakozás, kiváló kikapcsolódás. S ha úgy alakul, kell ennél több? 

S hogy el ne feledjem: a könyv grafikáit a pompás képregényrajzoló, Sebők Imre követte el. Passzolnak a sztorihoz. 

Csalós lesz ez a bejegyzés

Mert ez a blog alapvetőn, ugye, az olvasmányélményeimről szól. A könyvekről, amiket elolvastam. Mondom: alapvetőn. 

Hetek, sőt évek óta kering bennem a kérdés, nagyjából megválaszolatlanul: miért jó olvasni, mi haszna van az olvasásnak? Amióta a betűket megismertem, olvasok. Apai nagyapám polcán az akkori szememmel rengeteg könyv volt. Apu és anyu is rendszeresen olvastak. Óbudai lakásunkban, apuék szobájában a borzalmas, tűzpiros szekrénysor polcai tele voltak könyvekkel. Sokszor álldogáltam, üldögéltem a polcok előtt, és olvasgattam a felnőtt könyveket. Valahogy az ivódott belém, hogy olvasni jó, az olvasás, a könyv érték. 

De a memóriám sosem volt valami pengeéles. A gondolkodásom meg sosem volt Mariana-árok mély. Olyan kis oldalvizesen emlékszem dolgokra és ugyanígy vannak önálló gondolataim is. Vannak, de nem áradnak. Amíg kamaszkorom barátja, Prof furfangos ösztönösen jött és érzett rá dolgokra, amíg meghalt Pipi barátom a maga egyszerűségében a józan paraszti ésszel jutott el evidenciákra, amíg Ofi barátom és Szerelmetesfeleségtársam apró kis mozzanatokból képes pikkpakk egész képet összeállítani, addig én elolvasok három-négy könyvet, hogy eljussak ugyanoda, ahová ők sokkal hamarabb. 

Szóval amióta képessé tett rá az általános isi, azóta olvasok. Azám, de így ötven felé már nagyon sokszor felmerült bennem a kétség, vajon a rengeteg olvasás mennyire hatékony, mennyi gyakorlati haszonra teszek szert általa? S vajon az, hogy a szobánk egyik, hosszabbik falát könyvespolc borítja, amiben (sajnos) helyhiány végett dupla sorban vannak a könyvek, az vajon micsoda, hogyan értékelhető? (Amikor az előző, kétszer ekkora lakásból ide költöztünk, pontosan nem tudom mennyi, de legalább háromszáz kötettől meg kellett válnom. Majdnem zokogtam, képzelheted!) 

Szerelmetesfeleségtársam rövidre zárta a kérdést:
– Mindenkinek meg van a maga függősége. A tiéd a könyvek.

 Az olvasás és a információ

Egyszerűbb esetben, ugye, azt mondjuk, olvasni azért jó, mert információkhoz jutunk. Legyen az a szódabikarbóna háztartási alkalmazásának csínja-binja, az autónk olajcseréjének mikéntje vagy Nolan Interstaller című filmjének a fizikával való tudományos kapcsolata, a porszívónk működésének leírása vagy a Árpád-házi királyaink meggyilkolásának sora, de akár a sziámi harcoshalak szaporodásának érdekességein át Európa demokrácia-történetén keresztül a liberális gyereknevelés csődjén a kereszthímzés hogyanjáig bármi. Olvasni azért jó, mert növekszik a tudásunk. Ez mondjuk vaskos közhely, ugyebár. De attól még vagy éppen azért, igaz.

Az már mondjuk más kérdés, hogy bizony ha nem arról van szó, hogyan kell szétszerelni egy adott márkájú laptopot, hogy megtisztítsam a procijának a hűtőjét, hanem arról, hogy vajon a demokráciára igaz-e, hogy nem jó államforma, csak nem találtak még ki jobbat, vagy arról, hogy jogosak voltak-e a nürnbergi per visszamenőlegesen alkalmazott törvényekre épülő ítéletei, de akár arról, hogy a krecionizmus mennyire tekinthető tudománynak, vagy netán arról, hogy miféle rokonsággal rendelkeztek az ősmagyarok, és ezek a rokonok a finnugorok, a hunok, netán a sumérok voltak, meg ezer más hasonló kérdésben már nem találunk egyértelmű konszenzust a különböző olvasmányélményekben. Mert mindenről és az ellenkezőjéről is olvashatunk. Jól okadatolva. S a könyvek még hagyján, mire egy nyersanyagból könyv lesz, azért elég sok lépcsőn át kell mennie a nyersanyagnak, ám a digitáis sajtó megkötöttségeinek lazasága (lásd például ezt a bejegyzést) nagyjából a végtelen felé konvergál. Vagyis sokat olvasva nagyjából arra jövünk rá, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ha mégis egy szimulációban, mátrixban élünk, még abban sem, hogy reggel valóban felkel a Nap. De azért mégis, az információért való olvasás haszna viszonylag egyértelmű.  

Az olvasás melléktermékei

Azt mondják a hozzáértők, hogy az olvasás nagyon hasznos következményekkel jár az ember gondolkodására, fantáziájára, szókincsére, verbális készségeire nézve. Hogy az olvasás olyan területeket mozgat meg, amelyeket semmi más. Hogy az olvasás által fejlődik a gondolkodás készsége, az empátia, a kreatívitás, szállnak a pillangók, oszlanak a fellegek, okosabbak leszünk, mint ide Lacháza, stb. (Nem vitatkozom, de ha ez valóban így van, akkor nekem kellene lennem már az egész Nobel-bizottságnak!) 

A gyakorlat biztosan alátámasztja a hozzáértők véleményét. De a gyakorlatban úgy tetszik, műveltebbé igen, de jobbá nem tesz az olvasás. A műveltségnek semmi köze nincsen a kulturáltsághoz. Eco vak szerzetese Jorge az isteni tökéletesség, a kultúra nevében pusztítja el a műveltség lehetőségét, gyújtja fel a könyvtárat A rózsa nevé-ben. Jorge bár hihetetlenül művelt volt, ez nem akadályozta meg abban, hogy meggyilkoljon meg egy csomó embert. Teszem hozzá a tiszta tudás, a műveltség érdekében. Amely műveltséget ellenfele, a ferences nyomozó, Vilmos egészen másképpen értelmezte. A könyvek ismerete egészen más eredményezett kettejük lelkében. Pedig még az olvasmányélményeik is hasonlók voltak.  

Szórakozás

Persze van jó és rossz irodalom. Tudnék bőven példát mondani erre is, arra is. Lehet jó vagy rossz valami esztétikai megformázásában, lehet jó vagy rossz az üzenetében. De persze az esztétika nem kőbe vésett kategória. Van akinek a gipsz kerti törpe a szobrászat csúcsa, van aki Rodin alatt rá sem néz semmire. S van akit mindkettő hidegen hagy. Van, aki azt mondja, Paul Klee, Joan Miró, Willem de Kooning vagy Mondrian festészete a szépség csúcsa. Van aki azt, ezeknél ostobább, randább baromságot nem lehet festeni, és Öcsi vasárnap délelőtti pemzliskedése a vízfestékkel nem rosszabb ezeknél. Van aki azt mondja, Krasznahorkai, Darvasi vagy Oravecz, van aki azt Danielle Steel és Vavyan Fable. Van aki azt, Wass Albert, Nyírő Gyula, van aki azt Lackfi János, Spíró György. Van aki azt, Terry Pratchett, Dan Simmons, van, aki azt Isaac Asimov, Stanislaw Lem. Toma barátom például azt, jóformán egyáltalán nem olvas kortárs szépirodalmat, mert nem dolgozni akar, amikor olvas, hanem szórakozni, ezért neki csak a fantasy és a krimi jöhet szóba. (Mondjuk már többször kiderült, hogy szeret néha nagyokat mondani, tehát ezt teljesen komolyan nem veszem tőle.)

Aztán van az is, többször tettem értem már a moly-hu-n is, hogy egy adott szerző írásainak az értékét az a politikai szempont, nézőpont határozta meg, amellyel az olvasó nekifogott az olvasásuknak. Ezen a ponton a szerző írhat bármit, meg lesznek a  természetesen tökéletesen objektív, és minden kétséget kizárón abszolút politikamentes és irodalmi érvek az írásainak a minősége ellene vagy mellett.

Egyértelmű, hogy meg lehet fogalmazni az esztétikai kategóriákat, körbe lehet írni, mi miért szép, hasznos, bravúros, vagy silány, semmitmondó, hatalmas blöff vagy irdatlan méjy gondolatiság, amit olvasunk. Azt sem mondom, hogy ennek nincsen értelme. Ám nem találkoztam még emberrel, aki esztétikai érvek miatt saját esztétikai megítélésén változtatott volna. (A sznobizmus nem vált esztétikát, csak alkalmazkodik egy szerinte a hozzáértőktől elvárt minőséghez.) 

Be kell látnunk, hogy a művészet elsősorban, akkor is ha lélekmélyi rengéseket okoz, ha életeket változtat, ha új gondolatokat ad, bármit tesz is, elsősorban szórakozás. Mert ami nem szórakoztat, az munka. Lehet élvezni a munkát is, persze, de aki magának olvas, az jobbára nem dolgozni akar, hanem elsősorban kikapcsolódni vagy művelődni. Ahogy Toma mondja. 

A történetek

Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, Boldizsár Ildikó meseterápiájából kiindulva, hogy a mesék, a történtek egykor terápiás szerepet töltöttek be az emberek életében. A mese, ez ma már közhely, nem gyerek-, hanem egyértelműen felnőtt műfaj volt eredetileg. A mesék egyfelől őrizték a régmúlttal való kapcsolatot, másfelől segítették a mindennapi eligazodást az életben. A mesék, a történetek a múlt önfejlesztő, pszichológiai eszközei voltak. Meglehetősen kötött szabályokkal. (Ami manapság, a mesékre gondolva meglehetősen furcsa gondolat. De ne feledjük, meseterápia elsősorban a népmesékben gondolkodik!)

De mi a helyzet manapság, amikor csak az nem ad ki könyvet, aki nem akar, vagy akinek nincsenek jó kapcsolatai vagy elsősorban elég pénze a kézirata nyomdai testet öltéséhez? A könyvesboltok, könyves webáruházak kínálatában ezer és ezer író neve, tízezer és százezer címmel néz vissza ránk, néha csak lesek, hogy ezt meg azt miért veszik kezükbe emberek, mi vajon az indíttatásuk rá? (Mások meg biztosan rajtam csudálkoznak, mert mi lehet az indok egy Mács József vagy egy Sztaniszlav Sztratiev-könyv elolvasására, amikor ezeket még a moly.hu-n sem olvassa a kutya sem?)

Szóval vajon mi a fenéért olvassuk szívesen, hogy más emberekkel mi minden történt(hetett volna)? Miért érdekes mások sorsa, kalandjai, megfeneklése, bukása, felemelkedése, gyötrelmei, fájdalmai, csalódásai vagy éppen a vágyainak a beteljesedése? Miért a világ egyik legszebb története a Rómeó és Júlia, amikor csóró kamaszkáimnak jut egy azaz egy darab szeretkezés rövid kis életükben, aztán mindketten belehalnak a szerelmük következményeibe, mert faterék és a nagycsalád olyan eszement, mint kelet és nyugat, iszlám és kereszténység, fekete és fehér, tűz és víz: irtják egymást dicstelen szorgalommal és hatékonysággal, mit sem törődve sem az egyén jólétével, sem a város előmenetelével. Bele is pusztul a két szerelmes csemete. 
Miért szép, miért jó ez a történet? Persze, az oktalan csetepatékról szól, meg a beteljesült szerelemről. Örök mementója annak, hogy a gyűlölet, az ostobaság miként akadályozza meg az észszerűséget, az emberhez méltó érzések kiteljesedését. 

De vajon Rómeó és Júlia történetén keresztül egy fikarcnyit is lett-e jobbá a világ? A Száz év magány Buendiáinak története által csökkent-e ezen a túlzsúfolt Földön a magány, került-e egy centivel is közelebb egymáshoz, csökkent-e egy millimétert a roppant, jeges űr távolsága két szív között, vagy maradt minden a régiben, olyan távol vagyunk egymástól, mint ide a Szíriusz?* Az 1984 vagy a Szép új világ után, Asturias Elnök úr-ja után ment-e el a kedve bárki érdekeltnek a diktatúrák kialakításától, fenntartásától? Döbrögi uram elgondolkodott-e azon, hogy nem kellene Ludas Matyit többet deresre húzni? Anna Karenina átgondolja, érdemes-e, megengedhető-e bármit is kezdenie a Nyevszkij iránti érzéseseivel? 

Költői kérdések. Bár természetesen a választ csak az Isen tudja. De tényleg csak ő. Mert, hogy mi zajlik a szívben, a lélekben, ki tudhatná más. Látni csak azt látjuk, hogy van, aki rendre pszichológia témájú könyveket olvas, és semmi meg nem látszik az olvasás hasznaként.

Meg azt, hogy miközben szerelmes könyvek garmadáján van már túl a negyvenes-ötvenes háziasszony, az életén az olvasás haszna semmiben meg nem látszik: egyedül van, magányos, kielégületlen. Meg azt, hogy művelt, agyonolvasott, értelmiségi titánnak mégis mások megalázásra, sárba döngölésére van szüksége igaza bizonyítására, mert képtelen a kulturált vitára. Célja nem a beszélgetés, hanem a győzelem. Még akkor is ha csupán esztétikai kérdésekről van szó. 
Sorolhatnám tovább. De nem teszem. 

Mindazonáltal a történetek mindannyiukat érdekelnek. Ha nem így lenne, nem lennének könyvek, nem lenne televízió. Stephen King is erre alapozza az egész munkásságát: az emberek szeretik a történeteket és szeretnek borzongani. King ezért egy fikarcnyit sem töri magát, hogy a történeteinek tanulságai legyenek, hogy mondanivalóval súlyosbítsa a sztorikat, sőt néha még arra sem, hogy a történetek kerek, lezárt valamik legyenek, Az élet vajon tanulságos, kerek, lezárt sztori? Ugyan! Anyukám huszonhét éves korában halt meg, leukémiában, amikor hétéves voltam. S nekem mégsem volt sanyarú sorsom, annak ellenére, hogy én vagyok az az ember, akinek három anyja volt, egy édes, meg két keserű. Ugye, lám csak, az én életem is egy külön sztori! Hogy elmesélve lekötne-e valakit, vezetne-e valahová, a csuda tudja, de szerintem szerkesztés és stílus kérdése, hogy bestseller lehessek.  

Végszó vagy mi a csuda...

Jut-e a könyvek által előrébb a világ? Érnek-e annyit a könyvek, amennyi időt, pénzt fordítunk a létrejöttükre, a kiadásukra, a megvásárlásukra, az elolvasásukra? Ér-e annyit a tér, amit foglalnak, hogy évtizedeken keresztül ott foglalják a helyet a polcon, a könyvszekrényben?

Biztosan nem. Biztosan igen. 
Nem, mert ha nézem a moly.hu-n jó pár könyv olvasottságát, akkor néha azon csudálkozom, ezt vajon miért olvassák ennyien, amannál pedig elképedek, hogy a kutya a kezébe nem veszi, pedig... 
Igen, mert van olyan, hogy akár egy jó időben jött, pengeélesen megfogalmazott mondat életet formálhat, és ha ez így van, már megérte minden.**

S lássuk be: olvasni jó! Pont. Van akinek hajózni, van akinek olvasni kell. 

* Igen, Tóth Árpád, Lélektől lélekig.
** Tizenkét évvel ezelőtt engem eltalált egy mondat, és megváltoztatta az életemet. Egy szilveszter éjszakán egyedül ültem otthon, és egy hölggyel cseteltem. Ő találta nekem ezt írni: Egyszer élünk, bár örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak, csak az marad meg, amit a szívünk tud. Ez a mondat lerombolta azokat a gátlásaimat, amelyek visszatartottak attól, hogy meglépje azokat a lépéseket, amik fájdalmasak voltak, de elkerülhetetlenek ahhoz hogy kinyíljon az életem. S hogy megértsem: a hazugság akkor is hazugság, ha önmagamnak mondom, s bármilyen érvekkel próbálom gyönyörű ruhába öltöztetni, a hazugság ebben az esetben semmi más, mint a takony cukrozása (ahogyan Ofi barátom szokta volt mondani). 

Camus és én soha nem találtunk egymásra. Nem tudunk egymással mit kezdeni. Akkor sem, ha a nagykamasz koromat végigkísérte a Szüsziphosz mítosza című esszéjének egy gondolata: A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Volt, hogy egy plakátnyi rajzot is készítettem Szüsziphoszról, köré írtam a szöveget és kiszögeltem a szobám falára, az ágyam mögé. 

Ahogy a szöveg is mutatja, Camus egisztencialista volt. Az egzisztencializmusról ezt mondja a Wikipédia szócikke: Számos egzisztencialista gondolkodó a fenomenológiai mozgalomból lépett elő, és ennyiben a fenomenológiai módszer mellett kötelezte el magát, azaz a létezés alapszerkezetét feltáró fenomenológiai vizsgálódással próbálták elemezi az ún. egzisztenciálékat (a fenomenológiai módszer lényege: csak azt kell vizsgálni, ami a külső vagy belső tapasztalatban megmutatkozik). A kérdező létére irányuló módszertani újítással az egzisztenciális filozófia az újkori szubjektivizmus vonalába áll be, még ha túl is akarja haladni azt, s a humanizmus "új megalapozását" tűzi is ki célul.

Amikor hosszú évekkel később kiábrándultam az idézetből és magamévá tettem Jankovics Marcell 1974-es, zseniális kis rajzfilmjének az szemléletmódját, kiábrándultam az egzisztencializmusból is. Fenét magaslatok: a kapcsolatok! Camus-t ezután nem tudtam olvasni. Többször próbáltam. A pestis-sel kapcsolatban Szerelmetesfeleségtársam nagyon lelkes volt, mire én is nekiveselkedtem, de nem ment. Egyszerűen nem kötött le.

Ezt a képregényt is a képregény mivolta és nem Camus miatt vettem kézbe a könyvtárban. Elolvastam, végignéztem. Az eredetijéről tisztességtelen lenne szót ejtenem. Nem is teszem. Bár ahogyan elolvastam a moly.hu-n a könyv jó néhány értékelését, úgy tűnik, az adaptáció teljesen hozta Camus szövegét és mondanivalóját. 

Ha valaki nem ismerné, a történet lényege egyszerű. Adva van egy fiatalember, aki ha akarom közönyös, ha akarom idegen ebben a világban, ha akarom empátia- és érzésmentes. Nem akar senkit bántani, sőt, segítőkész, de a morbiditásig, és ugyanígy őszinte („Elveszel feleségül?”, „Igen!”, „Szeretsz?”, „Nem mondhatnám...”). Ha akarom, buta bunkó, tapló, ha akarom tiszta és őszinte, mint a nyári ég. Aztán a fiatalember egyszerre gyilkossá lesz: öt golyót ereszt egy arab férfiba, aki megtámadta a barátját. A férfi természetesen meghal, a főhőst lecsukják. Tárgyalás lesz. Az ügyész hihetetlen szinten unszimpatizál a főhőssel. Olyannyira, hogy még az is a gyilkosság bizonyítékává válik, hogy nem sírt az anyja temetésén, és másnap egy Fernandel-filmet látott a barátnőjével, majd utána szeretkeztek. Oppárdon: bujálkodtak egymással. Az anyja halálának a másnapján. 

A főhős még a börtönben sem zökken ki egykedvűségéből, csak a cigaretta hiányzik neki. Más vagy másvalaki nem. A tárgyalásra is kíváncsi, mert soha nem látott még ilyet. 

Úgy nagyjából ennyi a történet.

Az üzenetét nem tudom, ildomos-e itt tárgyalni, hiszen az nem  képregény alkotójának a műve. Ő csak adoptálta. Viszont mivel adoptálta, nyilván talált valami fontosat benne. Ezzel együtt egyszerűen nincsen kedvem ízekre szedni Camus mondanivalóját. Azért nincsen, mert bár elismerem, hogy sokat lehet kurkászni, hajazni ezt a mondanivalót, engem egyszerűen taszított az egész. Ha huszonéves koromban olvasom, megőrültem volna érte. Így most olyan érzésem volt, hogy persze, vaskosan van benne valami, kétségtelenül lehet az agyalni fölötte, gyertyafénynél valami vízpartján, testes vörösbort kortyolva, vitatkozva, hogy a főhős egy érzéketlen paraszt, vagy egy hihetetlenül őszinte ember?  És vajon a társadalom vele szemben vetekszik-e a The Wall című film azzal a jelenetével, amikor a futószalagon menetelő diákok végül beleesnek egy monumentális húsdarálóba, és egységes masszaként jönnek ki előle vagy egészségesen reagál egy pokróc-durva lélek hihetetlen empátiamentességére, aki meg sem tudja magyarázni, miért ölt meg egy embert? Vannak érzései, amivel reagál azokra, akik kedvelik őt, vagy neki egyáltalán nincsen olyanja? 
Lehet folytatni a sort. De mondom, számomra valahogy mű az egész kérdésfeltevés ahogyan mű a konfliktus is.

A rajzokról nem tudtam eldönteni, mi is véleményem? Megmondaná valaki? :-) Nem rosszak. De nem is jók. Nem taszítanak, nem hagynak hidegen, de nem is nyűgöznek le, mint a Blacksad, nem vesznek meg kilóra, mint a Watchmen vagy a Sin City. Olyan kis, hogyan is mondjam, olyan kis vannak és kész. Erős hármas a jegy rájuk. De nem több. Nem rosszak, de nem is jók. Van bennük valami, de annyi nincsen, hogy csettintsek, így csak cöcögni tudok. 

Amint az már mondtam az általam olvasott első és harmadik rész értékelésénél, és úgy fest, ez állandó refrén marad: a Blacksad egy gyönyörűen megrajzolt, állatszereplőkkel dolgozó noire képregénysorozat. A főszereplő, Blacksad egy kandúr. Aki magánnyomoz. Kemény csávó... ööö... kemény macskosz. A történetek világa nagyjából a mi húszas-negyvenes éveinkkel paralel, de nem mindenben, néha egy kicsit előre nyúl az időben. Ami, mert nem a mi időnket képzi le állatfigurákkal, csak hasonlatosságok vannak, nem zavaró. 

A két általam olvasott kötetre egyaránt jellemző volt, hogy sokkal inkább képeskönyvnek tekinthető, mintsem bármi másnak. Tény, ami vitathatatlan: nagyon van mit nézegetni azokon is. Ezzel együtt a harmadik kötet nagyjából mindenben elhibázott. (Akkor akartam letenni, amikor tökéletesen értelmetlenül megjelent benne a holokauszt témája, sehol, semmihez sem kapcsolódva, csak úgy, hátha nagyobb lesz a sikere.) 

Ám a Blacksad bármennyire noire, bármennyire krimi, bármennyire gyilkosságos, a rajzok, festmények egyszerűen nagyszerűek, szépek és, nos, igen, hm, kedvesek. 

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínűleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandelábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy. 

Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amik csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihez többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vigasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált. 

Ezek a statikus hangulatfestések nem lógnak ki a történetből egyáltalán, hanem együtt lélegzenek vele. Ez alól „csak” a borító kivétel. Az nem sikerült. A rajz jó, csak úgy teljességében sok köze nincsen ennek a kötetnek a történetéhez. Benne van, persze, de valahogy nem szerves része, és eyáltalán enm adja vissza a Néma pokol zenés, harsány, mocskos, füstös, blues-os hangulatát. 

A történet, ami most van, nem komplikált, de jól felépített. Mivel krimiről van szó, barbárság lenne bármit elmondani róla. Egy kicsit azért próbálkozom: zenészekről, méghozzá könnyűzenészekről, jazzistákról szól. A cselekményt elindító zongorista eltűnik, Blacksad-et bízzák meg a megkeresésével. Mivel a zongorista drogos volt, mindenki arra gyanakszik, hogy jócskán túllőtte magát, és valami sikátorban lelte a végét. Blacksad a nyakába veszi a várost, és megy, akihez tud. Először a zongorista lemezkiadójához. De mert ő Blacksad, nem csupán a feladatot akarja teljesíteni, hanem meg is szándékszik érteni, mi is történt. Ezzel hibát követ el, és nem tudja, de életveszélybe kerül ő maga is. 

Itt befogom a számat. A sorozat második kötetét még nem olvastam, de úgy fest, ebben a negyedik kötetben érték azt el a szerzők, hogy a szöveg, a történet nem csupán illusztrációja a rajzoknak, hanem szerves része a történetnek és méltó párja a vizuális ingereknek. A szereplők egytől-egyig jellemek, nem fekete-fehérek pszichológia és szociálpszichológiai értelemben sem. S nekem külön szimpatikus, hogy nem tolják a boldog vég felé a történetet, hanem az is csak olyan kis életszagú, mnt az egész. Szóval nagyon egyben és helyén van itt minden,  

Csak az a baj ezekkel a képregényekkel, hogy meglehetősen borsos áron lehet hozzájuk jutni. Bár kétségtelen, hogy nem találkoztam még olyannal, amit kimondottan és csakis a rajzok miatt gyorsan, kétszer végigolvastam volna. Ezt igen. 

Hiánypótlás 2.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorolja, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ganszovszkij-ról mintegy semmi sincsen a Gugli-találatok között. Annyit tudunk meg róla, hogy szovjet-ukrán szerző, és a jelen könyvén kívül magyarul mindössze néhány novellája jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat Ötvenedik című antológiájában, illetve a Galaktika folyóirat négy számában. Fotót is mindössze egyetlen egyet leltem róla. 

Mondjuk tény, hogy amióta elolvastam ezt a könyvét (ami azonnal az egyik kedvencemmé lett, s ez történt úgy kábé tizennégy-tizenhárom éves koromban), azóta sem, nem és nem tudtam megjegyezni a szerző nevét. Most is minduntalan rá-rápillantok a könyv borítójára, ha le kell írnom. Viszont valahogy soha nem is hiányzott ez a tudás. Akkor sem, ha más könyvek információi, ha nem akartam is beragadtak az agyamba. 

Ganszovszkij stílusában is szovjet. Majdnem oroszt mondtam, de ugye a kettő nagyon nem ugyanaz. Pedig jobban szájra állna. Mert a könyv hangnemében ott vanak azok az elemek, amelyek valamilyen különös módon Gogoltól Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Szrugackijéktól Bulicsovig, Lukjanyenkón át Pelevinig eltéveszthetetlenül sajátossá teszik az író nációjának, de legalábbis földrajzi hovahelyezésének nagyságrendileg pontos belövését. Közvetlenség, tajgaszéles, de nem patetikus érzések, a főhős nem hős, csak egy nagyon szerethető főszereplő, kell egy lumpen elem, minden dolgok ellensúlyozására, és a nem mindennapi, csodás, fantasztikus dolgok úgy esnek meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. S jobbára úgy fantasztikus, hogy az idegenek ha egyáltalán, akkor is alig vannak jelen. Ugye hogy máris szeretjük? És nagyon nem csak ezért.

Itt van tehát ez az öszvér formában (ha száznyolcvan fokot fordítunk a könyvön, lám, ott van a vele érthetetlen okokból társított másik regény, Gromova Fénykörben című műve, ami számomra mindig az érdektelenségbe fulladt) megjelent, alig százoldalas kisregény, amely voltaképpen még csak nem is egy hihetetlenül átgondolt cselekményű. tömör, súlyos mondanivalójú, sci-fi témájú történet, hanem volta- és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet arról, hogy mi lenne, ha hirtelen a háromszázszorosára gyorsulna fel az életünk? Nem abban az értelemben, ahogyan már ma is túl gyors minden, a rendelkezésünkre álló időbe próbálunk sokkal több mindent beleszuszakolni, kapkodunk, rohanunk, képtelenek vagyunk lassítani, megállni, hanem úgy, hogy ami nekünk egy-két perc, az a környezetünknek öt óra. Egy pohár csapvíz kiengedése például tíz perc. A tárgyak a mozgás sebessége végett szétmállanak a főszereplő kezében, a pizsamáját nem tudja lecserélni, amiben ébredt, mert cafrangokba szakad rajta, ahogy hozzáér. A sebessége miatt természetesen a többi ember nem látja, nem hallja őt, csak ha hosszú-hosszú negyedórákra mozdulatlanságba dermed. S a főszereplő rájön, hogy a magány az emberi viszontreakciók hiánya. 

Ganszovszkij nem terheli annak okaival olvasóit, hogyan, miért történt mindez a főszereplővel, ahogyan annak taglalásával sem fáraszt, hogy [[SPOILER: majdnem az utolsó pillanatban miképpen és mi okból ér véget a megpróbáltatása]], de tegyük a kezünket a szívünkre, ha jól belegondolunk, hiányzik egy fikarcnyit is mindez? Bizony, nem. Olvasunk egy érdekfeszítő történetet, csudálkozunk, izgulunk, meglepődünk, miénk az erkölcsi fölény, hogy igen, ahogyan a főszereplő, úgy minden bizonnyal mi sem élnénk vissza a kiváltságos helyzetünkkel, hogy bármit el tudunk venni, anélkül, hogy megakadályozhatnának bennünket. Akár a pénztáros keze alól is kényelmesen kipakolhatjuk a kasszát, az semmit nem képes tenni ellenünk. De voltaképpen miért is tennénk ilyet? 

Ez a szovjet sci-fi roppant szórakoztató. Ganszovszkij még azért sem különösebben törte magát, hogy valami árnyalatnyi szocialista erkölcsöt belecsempésszen az események gyors folyásába. Egyszerűen, lebilincselőn csak elmesél egy sztorit. Ami a maga egyszerűségében lefegyverező. Ezért lett kedvenc akkor, amikr olvastam, ezért az most is, és valószínűleg ezért marad az mindig. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1973, Fordította: Székely Sándor

 5/5

(2018)