Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Benyó Tamás: Az Úr neve

Isten keresése vidéken és a bolondokháza. Nem, Isten keresése önmagában nem bolondokháza

2021. április 19. - Mohácsi Zoltán

benyo_az_ur_neve_1.jpg

Volt egy családi barátnőnk, Edit. Akinek a baráti társaságban Tüszi volt a beceneve. A becenév eredete adja magát: ha nem figyeltél, és alattomban ért Edit tüsszentése, bizony fontolgattad magadban a pelenkacserét. Egy időben együtt dolgoztunk a Fókusz Könyváruházban, onnan volt az ismerettség. Ha Tüszi munkaidőben produkálta a névadó produktumát, a kétemeletes eladótérben mindenki felkapta a fejét. Volt, aki elejtette, amit éppen nézegetett.

No, amikor Tüszi hátat fordított a Könyváruháznak (igen nagy volt arrafelé akkoriban a fluktuáció, az az általam kreált mondás járta, hogy Budapesten háromféle ember van: aki már dolgozott a Könyváruházban, aki most dolgozik ott és aki hamarosan ott fog dolgozni) Egerben talált magának munkát. Egy katolikus intézménybe ment nevelőnek. Értelmisérült gyerekekkel foglakozott. Amikor találkoztunk, igen harsányan mesélgette a történeteit a gyerekekről. A sztorik harsány röhögésbe fúltak. Egyfelől mert Tüszi úgy tudott mesélni, ahogy emberek ritkán tudnak, másfelől ebben a tálalásban a tragikus sorsok, szomorú történetek is szemlélelet váltottak.

Tüszi egyszerűen szerette ezeket a gyerekeket. Hiába is akasztották ki nap mint nap az ostobaságukkal, logikátlanságukkal, hisztijeikkel, a létükkel, ő mégis szerette őket.Akkor is, ha mocsokul el- és le tudott fáradni tőlük.

Ahogy mondtam, Tüszi egy egyházi intézményben dolgozott, és a mindennapi szállása is ott volt a pékséggel srégen szemben. Azt hiszem, parókiának hívják azt az épületet. Tüszi körül volt véve papokkal, apácákkal, egyházi emberekkel. Morgott miattuk is eleget. Meg szerette őket is. Tulajdonképpen a maga depi felé hajlásában is szeretett mindekit. Még engem is. Csak az Istennel való kapcsolata vergődött. Nem tudtak mit kezdeni egymással.

Amikor Benyó Tamás könyvét olvastam, egyből, rögtön és kapásból Tüszi ugrott be. Vagy tizenöt-húsz éve nem tudok róla semmit...

Vannak, akik bármiféle hitről legyen szó, egyből gúnyossá és tudományossá válnak. A rablóból lesz a legjobb pandúr alapon a kitért vallásosok önigazolása és viszonyulása a leggyilkosabb. Rögtön utánuk következnek a harcos ateisták, akiknek a hitük semmiféle kilengést el nem ismer a saját nézetükhöz képest. (Erre legkézenfekvőbb példa Richard Dawkins ellenérvet, irgalmat egyáltalán nem, sajnos a Bibliát pedig felületesen ismerő harciassága.)

De szerencsére nagyon sokan vannak, akik számára a hit teljesen magától értetődő. Tény hogy manapság a hit már nem feltétlenül az Istenben való hitet jelenti, hanem a transzcendentális, spirituális mindenféleségeket is.

A napokban beszélgettem a szívemnek egy igen kedves barátjával: ő az egy éve meghalt szerettével beszélgetett egy médiumon keresztül, és nagyon megnyugodott ettől a beszélgetéstő. Én meg miatta ettől lettem nyugtalan. Eléggé hátborzongató volt, amit mesélt, de neki békét adott. Engem ez meg nem nyugtat meg. De itt és most ez nagyon más téma.

Az Úr neve Isten-keresés. Is. Meg egy bolondokházában dogozó ápoló történeteinek a sora. Mi az összefüggés? Az ápoló személye. De mondtam én egyébként, hogy van összefüggés?

A szerzőről

A hetedik.hu-n néhány verse mellett a következő, nagyon rövid bemutatkozását találtam.

1971-ben születtem Budapesten. Azóta sok helyen éltem, most éppen családommal Tata mellett egy kis faluban töltöm az időm nagy részét. Jelenleg szociális munkásként és művészeti terapeutaként dolgozom, de voltam raktáros, könyvkötő, könyvárus és ki emlékszik már arra, mi minden.  Gyermekkorom óta foglalkozom versírással, amely kezdetben menekülésül is szolgált önmagam és a kudarcokkal teli valóság elől. Első önálló kötetem mégis egy kisregény, mely tavaly jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Azóta sok idő eltelt. Most nem menekülök, nem keresek és nem kutatok. Igyekszem elfogadni, ami megadatott és azt is, ami nem.

Vagyis egy elsőkötetes szerzőről beszélünk. Aki a saját bevallása szerint ezt az első kötetét, nem a lételeme irodalmi közegében alkotta.

benyo_az_ur_neve_2.jpg

A könyvről

Az Úr neve próza. Kisregény. Egy olyan kisregény, ami az első soraival meggyőz. És elárulja azt is, amit a szerző a fenti bemutatkozásában is: így vagy úgy, többé-kevésbé a saját életéből elcsent momentumokkal dolgozik. Nem baj ez. Azt mondják, az első könyveseknél így van ez: mindenki arról ír, amit a legjobban ismer. Mindenesetre vegyük komolyan, hogy Benyó Tamás érintettsége a könyvet illetőn nem csak abban áll, hogy ő írta.

De az is hamar felsejlik, hogy nem puszta önéletből vett sztorizgatással van dolgunk. Sőt, az is, hogy a szerző alapvetőn lírai alkat. (A magam részéről ez a mondat lehetne félelmetes is egy legutóbbi olvasmányélményem miatt, de [fellélegzés] mégsem az.)

Az egyes fejezetek nagyjából különálló egységek. Nem csupán azért, mert fejezetek, hanem elsősorban azért, mert különálló témákkal bírnak. Ami összeköti őket, az a szerző személye. S meghökkentő, mert nem tudtam rájönni, van-e más, ami még ezt teszi. Bár a közepétől kezd egységessé válni a kép.

Az első és a második fejezet közötti ugrás zavarba ejtő, de az ember akkor még úgy gondolja, később meg lesz az összefüggés. Nem lesz meg. Illetve nem lesz meg közvetlenül, mert nem egy lineáris történetet olvasunk, sokkal inkább fejezetekre fűzött lelkiállapotot. Ez rosszabbul hangzik mint amennyire valójában olvasmányos.

Az olvasmányosság nagyon fontos: Benyó Tamás piszok jól ír. A fogalmazása egyáltalán és kicsit sem elsőkönyves. Simán azt mondom: teljesen profi. Ám nem akarlak félrevezetni: az, hogy profin ír, sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen sínen vagyunk vele. Mondom is, hogy miért nem.

A történettelen történet voltaképpen három dologról szól, a pesti házaspár vidéki létének a befuccsolásáról, az Isten-keresésről és az ápoltak történeteiről. Egyik izgalmasabb téma mint a másik!

Az Isten-keresés

Az Isten-keresés furcsa tevékenység. Furcsa, mert ebben a racionális világban valami ennyire irracionálissal foglalkozni több mint dőreség. Értelmetlen, céltalan, ostoba, felesleges elfoglaltság. Mert ki keresné a kapcsolatot a Télapóval, cimbijével Krampusszal, vagy a WC-manóval? Amikor mindenre és az ellenkezőjére is kész, tudományos válaszaink vannak?

Szent Ágoston azonban a következőt fogalmazta meg: mindannyiunkban van egy Isten-alakú űr, amit semmi mással nem tölthetünk be, csakis ővele, Istennel. Agustinus természetesen a kereszténység Istenére gondolt. De véleményem szerint nem a kereszténység a lényeg (bár magam is azt preferálom), hanem az, hogy van felettünk valaki, aki iparkodik velünk kapcsolatba kerülni.

A könyvnek ez a vonala elég erős. És elég gyenge. Erős egyfelől azért, mert meg sem kísérel dogmatikus lenni, elvezetni a tévedhetetlen bizonyossághoz, bizonygatni a maga igazát. Számára a lelki élet hitből fakadó megléte nem vitakérdés, hanem mindennapi bizonyosság, annak minden, emberlétből fakadó bizonytalanságával. Ahogyan ez például Pilinszky esetében is volt.

Erős ez a vonal azért is, mert az intézet egy lakója által számol Isten ellenlábasával is. Miközben nyitva hagyja, hogy vajon transzcendenciáról vagy csupán elmekórtani bicsaklásról van szó.

De gyenge mégis a hitvonal, mert túl keveset kapunk a keresés miértjéről, sőt, a részleges beteljesedés következményeiről is. Valószínűleg a szerző kerülni akarta, hogy ezzel is megmondóemberré váljék, és hogy a szépirodalomból hitbuzgalmi-irodalom váljék. De az itt alkalmazott módszerével simán kijöhetett volna a dologból egy jól sikerült szépirodalmi lelki-napló is.

Vidéki lét pestieknek

Ez is egy roppant érdekes téma. Mondanom kell, miért?

Budapesti vagyok, ízig-vérig. A hazatérésünket követőn minden egyes nyaralásunk után rácsudálkozom magunkra: hogy a fenébe is tudunk mi ebben a büdös, nagy városban élni? Aztán egy-két hét, és visszazökkenek a panelproli életformába, annak minden megkapó kényelmével és szánalmas nyomorúságával.

Ha Benyó Tamás írt volna egy könyvet, ami arról szól, hogyan és miért kerül a pesti házaspár vidékre, hogyan és miként próbálnak ott talpon maradni, beilleszkedni abba az életformába, a falu közösségébe, és hogyan csődöl be minden vonalon a próbálkozásuk, az is érdekfeszítő lenne. Engem nagyon-nagyon érdekelne. Részleteiben, apróságaiban, mindenhogyan.

De jelen esetben ebből is csak ízelítőt kapunk. Mintegy sample lesz az erről szóló mondanivalóból.

Életképek a diliházból

A bevezetőben említett Tüszi történeteit hallgatva jutott egyszer eszembe, hogy meg lehetne írni a nevelése alatt álló gyerekek történeteit. Olyasféle módon, ahogyan Kiss József László tette a pompás Talán Pista című könyvében. (Ez azóta több munkahelyemen felmerült már bennem. Most éppen egy idősotthonban dolgozom... Mondjam tovább?)

Nem komplett életutakról lenne szó, hanem életképekről, szilánkokról, amiket a diliház és az ápoló kötne össze. Lehetne „sok in one”, vidám, röhögős, síros, megdöbbentő, meghökkentő, mindenféle. Nem a bentlakók kibeszélése lenne a cél, hanem a közelhozása. Ahogy egyébként ez ízelítőül ebben a könyvben is benne van. Hangsúlyozom, csak ízelítőül.

A konklúzió

A baj az, hogy ebben a kisregényben a fenti három vonal ahelyett, hogy erősítené, kioltja egymást. Ha három, külön kötetben olvashatnánk ezekről, sokkal jobban járnánk.

Vagyis van itt egy 3:1-ben könyv, de a három összetevő sajnos nem lesz homogén egységgé, az egyes témák, minden olvasmányosságuk ellenére is élesen elválnak egymástól, nem fonódnak, nem turmixolódnak eggyé. S mert nem lesznek eggyé, ezért a váltakozásuk, felbukkanásuk, eltűnésük is esetivé lesz. Legalábbis én nem találtam az összekötő gondolati kapcsokat. Ahogyan az egész könyvecske szerkezetét sem voltam képes átlátni. De hiába, ha a mozaikdarabok egymáshoz viszonyított helyzetével nem lesz teljessé, egységessé a kép. 

Amit, hangsúlyozom, hogy ez maradjon meg benned, azért sajnálok nagyon, mert az egyes mozaikrészek kidolgozása nagyon, de nagyon jól sikerült! Ezáltal várom a következő Benyó Tamás prózakötetet.

  

Napkút, Budapest, 2020, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639727

5/10

2021 április, a tavaszi télben egy tizenhét fokos nap ad reményt, hogy egyszer vége lesz ennek a télnek is.

 

*

napkut.jpgKöszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim

Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából


Halmai Róbert: Nagyapám
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Hegyi Ede: A senki
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején 
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Novics János: Hózentróger
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden valós

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr1216503920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása