Sokadszorra vagyok tanácstalan egy könyv értékelésekor, de valószínűleg így jár, aki félművelt, de érdeklődő típus: a kíváncsisága elégül, de nem képes felérni, ha nem is ésszel, de információkkal, igazat olvasott vagy csak valódit? 

Lehetetlen Drábik könyvét polkorrekten, de egyszersmind korrekten is értékelni. Persze, miért is kellene úgy tenni? De voltaképpen alig teszek hozzá valamit az általa leírtakhoz, s majdnem minden, amit írok, az ő gondolata. 

Drábik abból indul ki, hogy a világot gyakorlatilag lenyúlta egy láthatatlan pénzügyi oligarchia. Ez így velősen tömör: de tényleg ez a lényeg.

Hasonlata szerint majdnem úgy, mintha azt mondanánk, hogy ha a világon él tíz ember, és összesen van száz dollárjuk, akkor egyiküké 99 USD, a többiek osztoznak a maradékon. Ez az oligarchia nagyon aktívan dolgozik, illetve inkább szerencsejátékozik mások pénzével, mások életével a maga hihetetlen nagyságú hasznának és hatalmának az érdekében. Országokat tesznek tönkre (releváns példa: hazánk) minden lelkifurdi nélkül, különösen, ha olyan szervilis, elvtelen érdekembereket találnak, mint itt. Drábik hoz fel arra is példát, hogy azért ahol elég kemény tökű a vezetés, mint például Argentínában vagy Malajziában, ott érdekes mód, lehet széllel szemben is gazdaságot csinálni. Van benne kínosság, van benne nagyon nem szeretem rész, de akár működhet is, ha az akarat meg van hozzá.

Olvashatjuk, hogy az EU gyakorlatilag egy rettentő vízfejű elnyomó szervezet, amire tulajdonképpen semmi szükség nincsen. Semmi, mert a szabad kereskedelem, a szabad munkaerő-vándorlás, árumozgás simán  megoldható államközi szerződésekkel is. De az EU kiváló eszköz az oligarchia monetáris politikájának a kivitelezéséhez. 

Ahonnan Drábik kiindul: a 2008-as válság előzményei, konkrétan a Goldman Sachs-csoport gátlástalan, cinikus, undorító pénzügyi manőverei, amellyel kimondhatatlan mennyiségű pénzt nyúltak le. (Persze nem csak ez a cég, de ők az állatorvosi ló. S egyben a talán legügyesebb paci is.) Drábik azt állítja a válság megtervezett válság volt. Nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó megtervezett válság. Hosszan ecseteli a bankcsoport évtizedekig tartó tevékenységét, megmutatja a módszereit. Belelátunk a sárkány torkába. Példa: a 2008-as válságot követően az államtól a segélyeket, no kik kapták? Biz’a, a bankok, akik a válság okai voltak! S aztán a végeláthatatlan nullákat tartalmazó segélyekkel mi történt? No? Úgy a’, bizony szétosztották jutalékként maguk között! Korrekt! Magyarországon a bankok haszna 2008–2009-ben például fikarcnyit nem csökkent!

Aztán Drábik lép egyet, és máris ott tartunk, hogy a Goldman Sachs mögött, nocsak, a Rothschild-család áll! A könyv következő nagy szerkezeti egysége erről szól. Mármint arról, hogy az összlétszámához képest a gazdaságban, a politikában, a kultúrában messze túlszereplő zsidóság elsősorban nem vallás, hanem egyfajta törzsszövetség. A zsidóság alatt értsd NEM a Dob utca 46/B Kohn bácsiját, hiszen vele semmi baj nincsen. A hasonszőrű Kohn-ok kiváló visszahivatkozási létszámnak kiváló a második világháború után a holokauszt-ipar működtetéséhez. Ő és a leszármazottai a többszöri jóvátételből csak tizedmorzsákat kaptak, hiszen a összeg döntő része a Wall Street-en landolt, a sanyarú körülmények között nyomorgó világurakhoz. A zsidóság alatt ebben az esetben tehát nem Kohn-okat, hanem a kvalifikáltabb, befolyásosabb hitsorsosait kell érteni. Őket, akik agresszivitásukkal, cinizmusukkal, provokációikkal jobbára bármilyen társadalomban elérik, hogy fújjanak rájuk, és  hogy kivessék őket.

Ám mint kiderül, éppen ez a cél. A második világháború óta szó is van rá: antiszemitizmus. Ami szó persze csak akkor értelmezhető, ha értelmezhető az anti-előtag nélkül is: szemitizmus. S van szemitizmus! Ezért létezhet az antiszemitizmus is. Semmi másért. Drábik hosszan tárgyalja ennek a szemitizmusnak a mibenlétét. Ebben a szakaszban van arról szó, hogy a modernkori Izrael állam tartja fent a világtörténelem legnagyobb koncentrációs táborát Gázában, s hogy nem sok állam van rajta kívül, aki a segélyszervezetek embereit gyilkolja és egy az egyben lenyúlja a segélyszállítmányokat, mégpedig ipari méretben, állami segédlettel és -tudomással, mégpedig a világ szeme láttára. 

S Drábik azt mondja, a szemitizmus végső célja: a világ vezetésének a teljes elnyerése, a gojok alávetettségének a teljességre vitele. Ami ott tart, hogy gyakorlatilag megvalósult.

S azt is olvashatjuk, hogy van kiút: a nemzeti bankok megalapítása (mert a mostaniak nem azok), a munkaértékű közpénzek kibocsátása, a nemzetállamok megerősítése, és a globalizmus jelen rendszer szerinti lebontása.
Nem kis falat.

Beszél a honi helyzetről is. A könyv a 2010-es évek elején íródott. Azóta a magyar föld szabad prédává vált a külföldiek számára, a kormány mellszélességű támogatásával. (Kíváncsi lennék, ma ezt a fejezetet hogyan írná meg a szerző,)

S beszél arról is, hogy már régen nem az a kérdés, hogy jobb vagy baloldal, hanem az, ki szereti a hazáját, ki akarja a fennmaradását? Ez valóban kérdés! Nagy-nagy kérdés! 

Csupán egy hiányom van a könyvvel szemben: nincsen forrásjegyzéke! S innentől azért nagyon komoly az ellenérvvé váló kérdés: honnan veszi Drábik az egyébként a szemünk láttára megvalósuló történeti, gazdasági adatait, összefüggéseit, információit?

Komoly élvezettel, de a tartalma miatt némi csüggedéssel olvastam a könyvet. Még az a szerencse, hiszek Istenben, s hogy minden az ő kezében kulminálódik itt a dolgok végére. Különben legyintenék az egészre és elhatároznám, hogy innentől legalább minden második nap be kell rúgni. 

4/5

(2014)

Pierrot-t mindig kedveltem. Tartása, kisugárzása van. Hiteles embernek tűnik, bármit jelent is az, hogy hiteles. Azonos önmagával, azzal, amit csinál. Ezért még a celebkedős zsürizésétől sem viszolyogtam. Erről a könyvben nincsen szó, ám nem szeméremből, hanem a kronológia miatt: később zsűrizett, mint ahogyan a könyvet kiadták. Ezen okból nincsen szó a számítógépes-játékról sem, amit alkotott, meg a könyveiről sem.

Pierrot zenéjét is kedveltem mindig. Illetve nem is annyira a zenét, sokkal inkább a szövegeit. A kettőt együtt, na! Nem mindennapi szövegek. Költészet is van bennük, meg valami gyöngédség, majdnem feminim árnyalatokkal. Mert az első hó, meg a bohóc könnyei, meg a gyerekek után vágyódó hintaló, meg a kőszoborral szeretkező zápor, meg a még sok minden, nem éppen macsós témák, lássuk be. De Pierrot ezeket is úgy tudta tálalni, hogy se gejl nem lett a művészete, se buzissá vált tőlük, mint előadó. S bevallom, férfi létem ellenére nem egy szövegétől valóban könnyekig hatódtam. 

Szóval kedvelem Pierrot, és még mindig előveszem a lemezeit. Mondjuk A játék-ot nem annyira. De a többit de.

A róla írt könyv felemás nekem. Voltaképpen benne van minden, amit a könyv kiadásáig érdemes és érdekes volt tudni Pierrot-ról. Benne van minden, és mégis, valahogy hiányérzetem van. Pedig vannak dalszövegek (még olvasva is nagyon jók), vannak kis jegyzetek a lemezein található dalokhoz, van kollégák véleménye az emberről, van karriertörténet is, persze. S valami mégis hiányzik ebből a kis könyvecskéből. A csettintés, a heves bólogatás, nem tudom…

S a hasonló könyveknél már megszokott refrénem, belekalkulálva, hogy ez nem monográfia, hanem interjúkötet, de mégis: az etalon továbbra is Vasváry-Tóth Tibor Yes-monográfiája marad. De a szövegek és a dalmagyarázatok miatt megtartom ezt a kis, a csillaghegyi könyvmegállóban talált kötetet.

3,5/5

(2014)

A legszívesebben ideidézném az egész könyvet. Nem teszem. Elsősorban, mert szerzői jogokat bizgetnék. Másodsorban, mert mást is, és azért kivágnának az oldalról. De tény, ami tény, Bunyevácz Zsuzsa könyve felrázó, felkavaró adathalmazt tartalmaz.

A témák

Az al-alcíme keltette fel az érdeklődésemet (túl azon, hogy az előző könyvei is bólogatásra késztettek): Nimród és Ábrahám fiai. Aztán a fülszövege: „Honnan ered az ellentét a magyarok és a „művelt Nyugat között? Tán valami ősi ellentéttel van dolgunk? …És valójában mi az, amit nem tudnak megbocsátani nekünk?”

Bunyevácz Zsuzsa nem alkotott újat. Voltaképpen csak összeszedett tényeket, adatokat, megadva a forrásokat is.

Nagyjából az alábbi témákban gyűjtött össze adatokat a szerző:

• az emberiség bölcsője 
• az aranykor 
• a nyelvek kialakulása 
• az írásbeliség kezdetei 
• a magyarok őstörténete 
• Jézus etnikuma, vallása, a Biblia két könyvének megbízhatósága, értelmezése 
• a magyarok és Európa viszonya a középkortól napjainkig 
• a Magyarország területén élő etnikumok és a magyarság viszonya a történelem során 
• a zsidóság története, vallása a Biblia, a Talmud és a történelem tükrében az ókortól napjainkig 
• a magyar zsidóság és a második világháború 
• a zsidóság viszonya egyéb nációkhoz a történelem során, irodalmi és közéleti megnyilatkozások alapján 
• a zsidóság és gazdasági élet 
• zsidóság és a holokauszt 
• a XX–XXI. század kettős mércéje a népirtásokkal és emberi jogokkal kapcsolatban (a Szovjetunió, Anglia, Spanyolország, Franciaország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, stb. által végrehajtott népirtások, nem zsidó holokausztok 
• a Magyarországgal szemben rendszeresen és igaztalanul alkalmazott kettős mérce 
• megoldási lehetőségek

Egyik sem új téma. S mindegyik vitatott. Egyik sem szerepel a mindennapi közbeszéd fősodrában, illetve, ha odakerül, azonnal vércseként csapnak le rá az ügyeletes jogvédők.

A szerző állításai

Mert bizony Bunyevácz Zsuzsa azt állítja ebben a könyvében, hogy a magyarok rokonai az ókor legkifinomultabb népeinek, nem barbárok, nem nomádok, nem gyűjtögető suttyók voltak az őseink, hanem hatalmas kultúrák képviselői. Azt is állítja, hogy a történelem rettenetesen kozmetikázott, s pedig az indoeurópai nyugat számára részrehajlón, holott a nyugat nagyjai még tunikában jártak és csak a patakba esve fürödtek, amikor a magyarok már ismerték az alsóneműt és a rendszeres tisztálkodás alapelveit.

Meg azt is mondja, hogy a magyarok nem voltak pogányok. Egyistenhívők voltak, csak nem a római egyháznak megfelelőn. (Ugyanezt mondja a hunokról, az egyiptomiakról, a szkítákról, a sumérokról is.)

Azt is állítja, hogy a magyarság mindig befogadóbb és toleránsabb volt, mint az ajnározott nyugat. Nálunk volt például Európában először vallásszabadsági törvény. A magyarok soha nem alkalmazták a rabszolgaság intézményét, nem tettek tönkre más kultúrákat, s gyakorlatilag minden nációval békében éltünk a földünkön.

Meg azt is mondja, hogy az első világháborút követő Trianon a nyugat egyik legnagyobb, legostobább bűne.

Meg azt is, hogy a második világháború idején, a német megszállásig mi voltunk az egyetlen európai ország, ahol a zsidók békében élhettek. S hogy nem véletlen, hogy Horthyt nem ítélték el Nürnbergben, annak megfelelőn, amit a magyarországi amerikai nagykövet mondott: ha Magyarország nincsen a kelet-európai zsidóságból semmi nem maradt volna, a német megszállásig ez ország volt a zsidóság utolsó mentsvára.

Meg azt is, hogy a második világháborút követőn a világ legdemokratikusabb országában, az Egybesült Államokban még az ötvenes években is tombolt a rasszizmus.

Meg azt is állítja, hogy Magyarország gyakorlatilag semmit nem kapott a nyugattól, mindig csak adott, nem egyszer fiainak életét, vérét. Ám köszönet, hála soha nem járt ezért, csak újabb és újabb arculcsapásokat, kifosztásokat, megalázásokat kaptunk. Nyugat elvette a vallásunkat, térdre kényszerítette a magyarságot Géza és István, no meg a német lovagok és római egyház által. Nyugat leszarta a fejünket, amikor Julianus hozta a hírt a tatárok mozgolódásáról, és még inkább akkor, amikor el is árasztották a földünket. Ugyanúgy, mint amikor a török tartott nyugat felé, és tarolta le az országot. Ugyanúgy, mint 1848-ban. Ugyanúgy, mint '56-ban. Ugyanúgy, mint a módszerváltás idején. Ugyanúgy, mint manapság, amikor gazdaságilag fosztják ki teljesen az országunkat.

Meg azt is írja a könyv, hogy a világ legagresszívebb, az emberi jogokra tökéletesen fittyet hányó országa, Izrael a mai napig koncentrációs táborokat tart fenn a palesztinok számára, fallal keríti el őket, éhezteti, szomjaztatja a foglyait, és gyilkolja azokat, akik segélyszállítmányokat visznek nekik.

Azt is állítja, hogy a világ erre gyakorlatilag semmit nem lép, Izrael mindezt megteheti, mert gyakorlatilag ő irányítja a világot. Ott van az Ovális Irodában ugyanúgy, mint az MTV műsor-szerkesztésében (ahol le kellett vennie egy dokumentumfilmet a műsorról, mert el merte mondani a tényt, hogy az ÁVH csúcsvezetésében a zsidóság mekkora százalékban volt túlreprezentált).

Franciaországban manapság is zsidó-verések vannak, de nem fasiszta hírű az ország. Egy csomó ország immár kidobálja a bevándorló cigányságot, földrajzilag behatárolt területre kényszeríti, de ők sem rasszisták. Európa legtöbb országa immár nem hajlandó idegen munkavállalók tömegeit beengedni, de náluk még sincsen megkülönböztetés. Nálunk, ugye, mindegyik van, csőstül

Azt is állítja, hogy a zsidóság a felelős a globalizált világ irányított válságaiért. Mert azt is mondja, hogy a válságok irányítottak, nem a piac hozza őket létre, hanem nagyon is behatárolható érdekcsoportokat szolgálnak.

De azt is mondja, hogy nem a zsidóság egésze felelős, hanem csak egy rétegük, akiknek módszereit, embertelenségét, hazugságáradatát a zsidó nép egy része el is utasítja. Mert a cionizmus és a zsidóság nem feltétlenül ugyanaz, sőt, nem fedi egymást.

Egyik téma sem új. De a szerkesztés módja, az érvelés felépítése nagyszerűen sikerült. Féloldalanként szisszen fel az ember, és kezd heves bólogatásba.

Van-e feloldás?

Egyedül a feloldás-próbálkozásnál bizonytalanodik el Bunyevácz Zsuzsa. Mert elmondja, hogy politikai akarat nélkül nincsen esélyünk kitörni az ördögi körből, ahogy kitört Argentína vagy Izland. De aztán elmondja, hogy az ilyen politikai erőknek gyakorlatilag nincsen túl nagy esélyük. Vagyis marad az egyéni helytállás… Háááát…

Ami hiányzott, ami gyengesége a könyvnek: az alcím nem nyert magyaráztatott. Miért is az ellenségeskedés Nimród és Ábrahám fiai között, miért is gyűlölik olyan veszettül az utóbbiak az előbbieket?

A könyvben összegyűjtött adatok, tények szerint Magyarország halálra ítéltetett. S senki nem fog könnyet hullatni értünk. Főleg, mert lassan már mi sem tesszük ezt önmagunkért…

5/5

(2014)

Először is tisztázzuk: mindent összevetve nagyon szeretem Mike Oldfield muzsikáját. Elsős középiskolás voltam, amikor egy balatonfüredi nyári gyakorlat alatt a kezembe került a Platinum című lemezének kazettamásolata. Két hétig hallgattam, szinte folyamatosan. Aztán még bakeliten beszereztem mindent, amit csak tudtam. Lukas lett a Crises és a Discovery is, pedig akkor a Tubular Bells-t, bármilyen meglepő, még nem hallottam (hol volt még a számítógép és az internet…). Aztán jött a Five Miles Out (micsoda lemez!) meg a QE2. Meg a többi régi, újabb lemeze sorra-sorra. Volt amelyik nagyon bejött, volt, amelyik annyira nem (ahogy pl. az utolsó három lemeze sem), volt amelyiket szintén széthallgattam (Songs of the Distant Earth, Tres Lunas, még akkor is ha ezek már new age-lemezek; de Oldfield-osan azok.)

Szóval szeretem Oldfield muzsikáját. Mindent összevetve: nagyon.

A fizimiskájával soha nem tudtam mit kezdeni. De férfi vagyok, vállat rántottam: a gitár a helyén van a kezében, a hangok az agyában, ki francot érdekel, hogy minden fotóján keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, komolyan, komoran bámul a kamerába?

Mert a lényeg a muzsika. Ami neki kiteljesedés, a hallgatónak élmény. S valljuk be: voltaképpen teljesen közömbös, hogy a muszikát (de csúnya szó) előállító ember milyen is. Főleg, ha a muzsika zseniális.

Ez a könyv, az önéletrajz az embert akarja (?) bemutatni. Nem vagyok benne biztos, hogy akarja. De bemutatja. Nagy erénye, hogy őszinte könyv. Oldfield nem kozmetikázza magát, mindent megtesz azért, hogy ne legyen szimpatikus, Beszél a családjáról, az anyja gyógyszerfüggéséről, érzelmi hullámzásairól, a saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, a pánikrohamairól, a társaságbeli alkalmatlanságáról, végletes introvertáltságáról, üzleti inkompetenciájáról. A kép, amit fest, nem olyan embert ábrázol, akivel marhára meg akarna ismerkedni az olvasó.

Ez nem baj. Ez az őszinteség része. 

A baj az, hogy hol a fenébe volt egy szerkesztő, aki a könyv írásakor segített volna Oldfielnak az arányok elosztásában? Mert a könyv több mint felénél még a Tubular Bells sem jelent meg! Oldfield akkor volt tizenkilenc éves. A maradék része pedig ennek megfelelő részletességgel mutatja be az utána következő harminc évet. S ráadásul ami ebből kiderül, hogy Oldfield alapvetően szarul érezte magát. A cselekmény annyi, hogy utána még szarabbul. Aztán még szarabbul. A családja életét bemutatja, aztán jön a zene, majd foltokban ilyen-olyan, semmiben lógó élmények, néha van felesége, egyszer-kétszer születik gyereke is, akik nagyon fontosak neki, de semmit nem ír róluk. Aztán jön a zene, szinte egy-egy mondatban megemlítve egy-egy lemez. 

S ez már felveti a kérdést: hol volt a szerkesztő, aki segített volna Oldfield-nak egyszerűen érdekesebbé tenni a történetét?

Szóval aránytalanság és érdektelenség. 

De Oldfield muzsikája zseniális. Akkor is, ha a legutóbbi, Man On the Rocks lemezét végighallgatva, nem volt túl nagy ingerenciám az újrahallgatáshoz.

2/5

(2014)

Ízlések és pofonok. Filmben még csak-csak, és van is kedvencem a thriller műfajban, de könyvben eddig valahogy időpocséklásnak éreztem kétszáz-négyszáz oldalnyi időt arra szánni, hogy körmöt rágjak, borzalmakat olvassak, miközben úgyis tudom, hogy a vége nagyjából happy end, a rossz nagy izgalmak közepette úgyis felfordul, veszít, és visszaáll a világ rendje, Jó, nagyjából így van ez a népmesékben is, meg az űroperákban is, de valahogy azokat másnak éreztem. Talán mert nem az aberrált lelkekre építenek. Vagy mégis? No, szóval, én éreztem valami különbséget.

A Tortúrámat a Pók utcai lakótelep Könyvmegállós pavilonjában találtam. A Rukkola miatt hoztam el. (Mire jó egy helyben internetezhető okostelefon, lám!) Aztán lementünk a féllányommal a Duna-partra kavicsot legelni, s közben beleolvastam.

King-gel csak a Ragyogás volt eddig a tapasztalatom, meg a Setét torony kb. húsz oldal után abbahagyott első része. A Ragyogás-nak legalább annyi hatása volt, hogy amikor olvastam, éppen a Fórum szállóban dolgoztam (a régiben, ami ma Inter Continental), és amikor a nagytakarítás idején egyszer valamelyik emeleten egyedül maradtam, és a könyvben szereplő (már nem emlékszem milyen számú) szobából valami zajt hallottam (egyedül voltam az emeleten!), majd összefostam magamat és menekülőre fogtam a dolgot. Ebéd után persze vissza kellett térnem az emeletre, befejezni a munkámat, Szembe mentem az árnyakkal: a szél lebegtette a nyitva hagyott ablak miatt a műanyag zuhanyfüggönyt… 

Ám a megírás módján és a borzasztó hangulatán túl nem tetszett a könyv. Kicsit módosítottam az álláspontomon, amikor a Madarak-at láttam, mert Alfred mester sem magyaráz semmit, le sem ár semmit, mégis zseniális a film, de a Ragyogás mégsem nem jött be. A filmváltozata sem győzött meg, hiába liebling az ördögi Nicholson bácsi.

Tortúra.
Lenyűgözött. Nem azért, mert ott van benne a komplett Lepkegyűjtő (King is hivatkozik rá, val'szeg érezte, hogy túl sok a párhuzam). Nem azért, mert ott van benne a raszputyin-i túlélőképességgel rendelkező ellenpólus, s azért sem, mert ott van benne, persze a borzalom, a fájdalom, a rettegés, a freccsenő vér, s ott van benne a feloldás is, persze, hogy ott van. Ezekért nem lett volna a kedvencem.

De King ezen jócskán túllépett. 

Mert egyfelől (micsoda majdnem csavar!) a főgonosz, bár a várakozásoknak megfelelően abberált barom, tömeggyilkos, mégis vannak olyan vonásai, amikor majdnem emberivé válik. Szimpatikussá nem, empátiát keltővé dehogy, csak majdnem emberivé. 

Másfelől és főleg: a főhős Paul, kérdés, hogy sokkal emberibb-e, mint a kínzója? 

S King ezt a kérdést rettenetesen agyafúrtan teszi fel. Paul ír. Paul író. De Paul kényszer hatására ír. Olyat, amit nagyon nem akar, amit már el szeretne felejteni. De Pault magával rántja a maga teremtette gyűlölt alakjának új története. Élvezni kezdi a fogságban, rettegések és elviselhetetlen fájdalmak közepette írt könyvét. Annyira, hogy mindenek ellenére meg is menti, és meg is gazdagszik belőle, ahogyan az gyanítható. S Paul nem adja fel a rendőröknek kínzóját, mert ahogyan magának bevallja: ő maga akarja megölni patologikus múzsáját. Dolgozik az igazságérzete. Hehehe.

De ami a fő húzása Kingnek: a rettenetek közepette nagyrészt beavat az írás rejtelmeibe. Paul szarkasztikus belső kommentárjai jórészt feltárják az alkotás folyamatát, célját, az írók önzését (mert ugye ajánlásokat is csak azért írnak, hogy maguk előtt leplezzék végtelen önzésüket) és képzeletük minden valóságon felülemelkedő erejét.

Döbbenetes a befejezés. Feloldás, de mégsem az. Mert hogyan lehetne feloldás, hogy az egyik kényszerképzet ugyan megérdemelt sírjában fekszik, sokat tett érte, miközben a másik csak azzal tudja önmagában legyőzni, hogy a maga függőségével megy vele szembe? Mert Pault írósága tartotta fogva Annie; s Paul csak az írással tudja legyőzni magában Annie agysejtjeibe beleégett démonát.

Nem tudom igazából átadni, miért több ez a könyv egy profi thrillernél, de megadón feltettem a kezeimet..

A fordítás: nem ismerem az eredeti szöveget, de az Annie-szótár igen leleményesnek tűnik! :-)

A borító: na ne! De komolyan NANE!

De King-et nem utasítom el ezentúl. Decemberben meghalt, Pipi álnevű legjobb barátom pedig rámerőltette a Holtsáv-ot, Az élettársa pedig azt mondta, ne adjam vissza, legyen az ajándékom. Még nem olvastam. De fogom. Minden bizonnyal Pipi lelkesedése is csinált utat a Tortúrá-nak.

5/5

(2014)

Drábik János minden munkájában voltaképpen ugyanazt a könyvet írja, ugyanolyan módszerrel és ugyanazzal a mondanivalóval, meglepetés nem ér az olvastán. Ha mégis, akkor az csak a tájékozatlanságnak, az információk hiányának, illetve összeillesztésük elmaradásának köszönhető. 

A könyv címében feltett kérdés költői. A választ eleve önmagában hordozza. Ahogyan annak sincs semmi titok a címben, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár a világban. A napokban (2014. május eleje) a magyar föld moratóriumának lejártakor történtek tükrében pedig nem is kérdéses, mi a válasz. (A kérdést a könyv is érinti. Nem hozza fel példának, pedig szemléletes, hogy volt európai ország, ahol bár nem tudtak kitérni az EU által rájuk erőszakolt törvények elől, de azt mondták, oké, bárki vehet földet: a) aki tizenéve itt él, bejelentve, életvitelszerűen b) akinek felsőfokú vizsgája van az ország nyelvéből c) akinek az adott országban szerzett mezőgazdasági diplomája van. Na, hány ilyen ember volt az EU-ban…? Ennyi az egész. A magyar politika nem ezt az utat járta.) 

A könyvet olvasva azon gondolkodtam, vajon félrevezető-e a címe. Mert a felvetett kérdésről, a konkrét magyarországi helyzetről tulajdonképpen a könyv első harmada, meg a legvége szól. A többinek a lényege a következő: a nemzetközi pénzoligarchia egy nagyjából előre lefektetett terv szerint halad a világkormány immár egyáltalán nem összeesküvés-elmélet egyáltalán nem utópisztikus megvalósítása felé, aminek a lényege a következő: mondvacsinált, fedezet nélküli pénzekkel a legutolsó gatyájukig eladósítani a nemzeteket, mesterséges pénzügyi válságokat létrehozni, a válság árát az államokkal megfizettetni (lásd 2008 bankkonszolidációja), a befolyt pénzt maguk között szétosztani, újabb lufikat gyártani, ezáltal legyengíteni, szétverni a nemzetállamokat (nehogy felismerjék, meg tudnának élni saját erejükből is, sőt!).

A könyv címének a kérdése, ugyebár már itt megválaszoltatott. Magyarországon nincsen ipar, nincsen mezőgazdaság, nincsen már semmi, Európa élelmiszer-szemétlerakó telepe lettünk, bedolgozó gyarmat vagyunk, és a munkát adó multik a saját országukban fizetett béreiknek az negyedét-ötödét fizetik ugyanazért a munkáért a magyar rabszolgáknak. Nincs közbiztonság, szakadozott a szociális háló. S közben nap mint nap súlykoltatik, hogy történelmi bűneink miatt az orrunk nyugodtan szurkálja csak a köldökünket, nomád, paraszt nép vagyunk, akinek, ha kiveszik a más etnikumú kultúrát annak egészéből, akkor csak a bő gatya, meg a fütyülős barack marad: tahó alkoholista nemzet. 

Drábik azt mondja, van kiút. Nem könnyű, nem egyszerű, nem lemondás-mentes. De van út. 

Csak azt sajnálom megint, hogy nincsenek az információkhoz források feltüntetve…

4/5

(2014)

Hát, ami azt illeti: izé…

Mert ez egy könyv. Lapjai vannak, be van kötve, főszereplők vannak, cselekménye van, s még azt sem mondom, hogy érdektelen. Csakhogy az utak sehonnan sehová. Illetve ahová, oda én nem akarok menni. A könyvből tudom, azért, mert önző vagyok.

Valaki azt írta a Molyon, hogy a könyv alapján vallás született, meg azt, hogy rajongótábora volt. Elolvasva teljesen megértem. A hülyeség határtalan.

A virággyerekek fő idejében, a hatvanas években teljesen időszerű volt Heinlein mondanivalója: peace, love, freedom, happiness, a’la Mike Smith, from Mars. Főleg a love: mert ideológia született a könyvben a koitusz orrba-szájba alkalmazásával, bármikor, bárkivel, de ha lehet, minél több mindenkivel, minél sűrűbben, s figyelem csajok, fő feladatok, hogy szépek legyetek, minél több pasit felizgassatok a szépségetekkel, akár sztriptíz-bárban is, mert ezzel is adtok: a szépségeteket, magatokat. Hiszen igaz vallás, idejétmúlt erkölcseivel nem tiltja ezt, az igazi egyház pángalaktikus (ide a gégepukkasztóval, mert józanul nem elviselhető!) elvek szerint építkezik, a teljesség jegyében önt el mindent a nemi váladék, és ugyanannak a jegyében irtódnak ki városnyi számban emberek, mindenki megkönnyebbülésére, persze csak az övékre nem. S minden más vallás csak ennek alárendelt lehet, s az igazi gondolkodók szkeptikusok, ugye, kedves, Jupal? S ugye, az erkölcs, a hűség mehet a búsba (hippi-feeling), mert ezek az emberiség legkomolyabb hátráltatói; szegény Mike meg belepusztul, hogy megérthesse a sok milliárdnyi barmot, aki ragaszkodik hozzájuk. 

Szinte paródia az a rész, amikor szegény újságíró-gyereknek a volt kedvese magyarázgatja, hogy miért nagyon szar, hogy féltékeny az űrcsákóra, amikor pedig csak nap mint nap kefél vele, s nem érti, mi a baj azzal, hogy pasik tengere bámulja őt esténként a színpadon vonagolva, amikor az csak előadás, ugyebár. S hogy teljes legyen a kép, az újságírót gyorsan összefekteti egy alteregójával, hogy ne legyen már annyira csúf véleménye a párkapcsolati ragaszkodás elmaradásáról, s ha ő levegő után kapkod a másik csaj képességitől, ugyan milyen alapon panaszol fel bármit is. S mert az sem mindegy, még a kommunában sem, hogy ki hogyan csókol, akkor el kell felejteni, hogy ki hogyan egyébmicsinál? Mert lássuk be férfiasan/nőiesen: az sem nagyon nem mindegy!

A vicc az, hogy volt (van?) egy hasonlóan gondolkodó keresztény felekezet, volt a kezembe füzetkéjük. A misszió lényege: adni, amire az embereknek legnagyobb szüksége van, s ott megtalálni őket, ahol vannak. Következtetés: a keresztényeknek a kocsmában, bárokban kell missziózni, és felajánlani a testüket, hiszen a legnagyobb szükség a szex-hiány, és az emberek leginkább itt megtalálhatók. S ollálá, valóban ezt tették! Komolyan. Volt onnan ismerős. A legigazibb keresztények még a feleségüket-férjüket is megosztották. Hommage a maister Heinlein! S a keresztény csapatban volt, aki az önzés egyik jelének érte meg, hogy nem volt hajlandó kölcsönadni egy-két numerára az asszonyt… Én is önző vagyok: még magamat sem adom!

A könyvben több könyv van: valamiféle akció sci-fi-ként indul, nem is rossz!, aztán politikai sci-fi válik, majd teológia sci-fi lesz belőle, majd ellebeg a bús francba az egész. Próbáltam felfogni szatírának, elég sikertelen voltam. Próbáltam bárminek felfogni: nem lettem sikeresebb.

Egyetlen jó üzenete van a könyvnek: elszartuk ezt a bolygót, a kapcsolatainkat, s felül kell bírálnunk az egész létezésünket, mert megyünk a kukába, bolygóstúl. Mondjuk ez igaz…

Avagy, ahogyan már mondtam, Gojko Mitic-csel a jugoszerb indiánnal, aki kamaszkoromban egy német adón két lábra állította a lovát a sziklaszirt tetején, és ezt tudta mondani: 
– Uff! Ich hab’ gesprochen!

2/5

(2014)

Szép a borítója. Viszont semmi, de semmi köze a könyvhöz. Megközelítőleg sincsen semmi kapcsolat.

A múltkor a stadionoknál levő mozgó antikváriumban ezerér' ott volt a polcon, de ellenálltam. Jól tettem. Manapság csak nagy ritkán csábulok el olyan könyvek megvásárlására, amit nem feltétlenül akarok a polcomon tartani, s a polcok befogadóképessége komoly szelekcióra ösztönöz. Alekszandra több szempontból kihullott.

A történet érdekes, majd izgalmas is, az érdeklődés nekem nagyjából a háromnegyedéig fent maradt. Onnantól ügyetlen blöffnek éreztem az egészet, lehetőséget adva annak, hogy nekem nem kattannak össze a dolgok.

Az egyetlen pozitív üzenetnek ezt tartom: az ember többre képes, mint gondolja, sokkal többre, de ezt a legtöbbünkből harapófogóval és egyéb pszichó-kínzásokkal kell kiszedni. 

S ha nem tesszük meg, amire képesek vagyunk, az elvesz valamit az életből. Még az is lehet, hogy mások életét teszi tönkre. Csak, mert nem vagyunk hajlandók beletenni a dolgokba a magunk teljes részét. 

Mondjuk ez nem kevés üzenet. Egyébként. És nagyon hatásos a megfogalmazása is: ha nem teljesítenek a gyerekek, valakinek a szeretteik közül nagyon-nagyon rossz lesz. Ez zseniális!

Szemet hunytam a komoly fenntartásokat gerjesztő utánérzések felett is. A Harry-gyerek persze, ezerrel ott van, az egész bentlakós koleszával, meg mindenével egyetemben. Csak itt nem derül ki, ki az ellenség (van-e egyáltalán, s ha nincs, mi a, ki a fene az a szörny, amit Alekszandra látott)? A Bill Murray-féle Idétlen időkig áthallása meg akkora, hogy azt már a szerzőpárosnak sem volt orcája minden megjegyzés nélkül lenyúlni ötletileg, meg kellett említeniük a szövegben, legalább utalás-szerűen. De mondom, spongyát még erre is.

De ettől függetlenül is annyi kérdés maradt bennem a könyv elolvasása után, hogy csak na! Nem olyan kérdések, amik felett jól esik napokig gondolkodni, hanem olyanok, amik miatt széttárom a kezemet, hogy elolvastam, most akkor hová kakkantsak?

A legfontosabb kérdések persze kiábrándítóan sokat elárulnak a sztoriról, ezért innentől SPOILER jön.

Segítséget kérek! 

• Mire képzik a gyerekeket a suliban? Mi lesz képzés után a feladatuk? Mire vonatkozik a képzés? Mitől lesznek boldogok a képzés után? 
• Végül is, mi a francot tanult Alekszandra, és mit tud vele aztán kezdeni? Oké, mászkál az időben, de ennyi? 
• De ez miért nagyon fontos és nagyon jó ez? 
• Mit jelent az, hogy ők már nem is emberek, hanem szavak? 
• …miközben nem szavak, hanem nyelvtani fogalmak… 
• A Bibliában az Ige Jézus Krisztust jelenti. Az ige cselekvést, történést és létezést jelentő szó. Isten él, és az ő szava cselekvés, a teremtés aktusa is azáltal jött létre, hogy Isten szólt. Alekszandra azonban több, mint ige, ő jelszó. Mi lehet több, mint Isten, aki mindent teremtett? S mennyiben több? 
• Ebből az fakad, hogy a gyerekek istenné válnak az iskolában? Istenképző főiskola? 
• Akkor a szörny, akit Alekszandra látott, az ellenpólus, Sátán? 
• Végül is, mi a történet befejezése? Alekszandra rájött, hogy szereti az anyját? Vagy arra, hogy ő isten? 
• Mi a konfliktus a könyvben? 
• Mi a tét a könyvben?

Á, nem is folytatom tovább…

Becsuktam a könyvet, és átverve érzem magamat. Annyira, hogy ha lesz is folytatása, már nem érdekel. Szerelmetesfeleségtársam, még egy könyv, amit ne olvass el!

3/5

(2014)

A könyvtárból hazafelé egy negyedbusznyi utazás alatt elolvastatott ez a műfaját meghatározni képtelenség könyv. Nem mondom, hogy -ecske, mert méretét tekintve reggeliző-asztal, tartalmát tekintve pedig kétoldalas-röpirat hosszú, egyébként minden szempontból impozáns kiadvány. Szegedi Katalin, mint mindig, azonnal győzött, Boldizsár Ildikóra, mint íróra, nagyon kíváncsi voltam.

Aszongya, hogy aszongya… Szóval ez nem mese. Nem ezotéria. Nem semmise. De összességében ejha. Lehet, hogy ehhez az ejhához legalább leheletnyire ismerni kell Boldizsár Ildikó hozzáállását a világhoz. Azt, hogy nem materialista. Azt, hogy ezt nem blöffnek használja, hanem életvitelszerűen éli.

Azon, hogy kik az ajándékozók, s hogy milyen ajándékokat osztogatnak, lehet vitatkozni. Minden bizonnyal mindenkinek az hiányzik az ajándékok közül, ami neki a maga álláspontja szerint van, de Boldizsár Ildikó kihagyta, és bosszantja, ami neki nincs, de Ildikó belevette.

Lehet polemizálni az ajándékok jelentése felett is. Mert, mondjuk, mikor szép egy nő? Nyilván nem feltétlenül akkor, ha a ma divatos PhotoShop-os anorexiás külsővel rendelkezik. Nem is akkor, ha a kanok nyála csurog utána, mert az jobbára a kivillanó húsnak szól. Közhely: az igazi szépség belülről fakad, és jobbára köze nincs az esztétikai divatokhoz. A férfiak ezt biztosan értik. (Tapasztalatom szerint a nők kevésbé. De hát azért vagyunk, hogy bizonyítsuk nekik: szépek. Ha szépek.)

Szóval lapoztam a könyvet a buszon, és a végére kaptam fel a fejemet, hogy valahogy több ez, mint a természetisten imádásának alapkurzusa, mint ősmagyar transzcendencia-bevezetés, mint nagyot pukkanó lélek-irodalomlufi. Több, de mondom, val'szeg csak akkor fogja el az embert a sejtés, ha ott van az a leheletnyi ismeret.

Viszont kérdés, hogy ennek hiányában vajon kinek szól a könyv? Boldizsár Ildikó a meseterápia miatt ehhez nyílván ért, én nem nagyon tudom megítélni, csak blikkem van: mai skacék csak néznek az olvastán, vagy a felolvasása hallatán, hogy akkor most mi van? Mert kik ezek a csajszik, akik adnak? S hol a zsé? Hol a könyök, amivel érvényesülni lehet? Hol van a celebség? S mi az a kecsesség? S mi ez a sok minden, amivel vajon mit lehet kezdeni? A szépség oké, fotózások, film, csillogó szuperverda, naná, fukszok, tenger, Hawaii… De a többi?

Szóval van mélysége a könyvnek, csak nehezen megragadható a leglényege. Ami a lényege, az meg így valahogy felszínesnek tűnik. Kellett volna a kulcs. Kellene a kulcs!

3,5/5

(2014)

Wyndham Újjászületés-e legyőzött, felszántott, felsózott. Oda voltam érte. Még találtam valami kellemeset abban is, hogy az ötvenes-hatvanas években alkotva úgy írt, mintha Wells-t olvasnék.

A Szemünk fényei ezzel szemben nem győzött le, nem szántott, nem sózott. Voltaképpen volt egy pellanat, amikor jött a morfondír, olvassam-e tovább. Lusta voltam másik könyvet elővenni, továbbolvastam. Annak ellenére, hogy – a „kötelező” Moly-os értékelés-szöveggel élve – nem szippantott magába. Mert aztán de.

Vannak hibái a könyvnek. Elsősorban az, hogy hogy cselekmény szinte nincsen, és a moralizálások viszik előrébb a történetet. De vannak erősségei is a regénynek: a moralizálások előrébb viszik a történetet.

S lehet gondolkodni, hogy Wyndham tükröt tart, vagy megoldást javasol. Ha az első: erkölcsileg végünk van, de van esélyünk biológiailag élni. Ha a második, akkor megértjük, hogy vannak, lehetnek pillanatok, amikor az erkölcsi kérdések felvetése a biológia létünk végét jelenthetik. Mert mit tesz az ember (egyszer családi körben eljátszottunk a kérdéssel [van bennünk pszihomazo, mi?], hogy mit tennénk, ha a lakásba belépve szanaszéjjel hevernek a családtagok lemészárolt testei, és az embert imitáló biomassza gyilkosuk még ott áll a késsel, s feltéve, de meg nem engedve, van a kezünk ügyében valami fegyver), ha voltaképpen csak egy útja van? „Egy út van előttem. / Melyiket válasszam?” – énekelte Nagy Feró*.

Wyndham darwinista. Ennek alapján ad választ az egyik főhős. Én nem vagyok darwinista. Egyetértek a főhős döntésével. Mert a döntése (bár a félidegenek kifejtik, hogy voltaképpen azért pusztul a nyugati társadalom, mert az egészséges önvédelmi reflex a vadliberalizmusból fakadó tolerancia jegyében gyakorlatilag kipusztultak belőlünk, a védekezésre való időt elmoralizáljuk és érzelmi síkra helyezve a veszélyt, hagyjuk hogy az felnőve, kiteljesedve kiirtson bennünket) a túlélést szolgálja.

Emiatt, valószínűleg, nem lesz népszerű ez a könyv. Mert az üzenete nem korszerű. Illetve időszerű, de nem divatos. Nem polkorrekt. De amit leír, az bizony nagyon is időszerű. A társadalomban van még önvédelmi reflex, bár irtódik, szorgos agymosással, nagyon is. De még van a reflexből.

No, mégis csak jó kis könyv ez!

* https://www.youtube.com/watch…

P. S., 2015. márciusában: 
A migránsok Párizsban, Brüsszelben robbantgatnak, Németországban, Svédországban zavargásokat robbantanak ki. Európa magára eszmél: a humánus emberjogi eszmék eredménye a vérét eredményezte. Muszlim „szemünk fényei” immár közöttünk vannak, s egyre többet deklarált céljuk Európa leigázása, és az európaiak kiirtása. Az emberjogi szervezetek őket támogatják.

4/5

(2014)

Két dolgot le ell szögezni: a) ez egy 2003-as könyv b) Z.Kárpát Dániel jelenleg politikus, de ezt a könyvét nem politikusi minőségben, hanem hazáját féltő közgazdászként írta.

S van egy harmadik dolog is: ez a könyvecske egy nagyon jó kis könyvecske! Követhető, érthető, tiszta és világos.

Nem akar elaltatni, nem mondja, hogy minden megoldható. A legoptimistább jövő-verziója is reálisan pesszimista. Mert egyre világosabb, hogy ami most folyik a világban politika és gazdaság címen, az hamarosan nagyon vissza fogja pofozni az emberiséget, és nem lesz nekünk jó. Nekünk, akik most élünk. Fájni fog, szenvedni fogunk, belehalunk. S ha túléljük, az is alapjaiban változtatja meg az életünket. Kikerülhetetlen, megfordíthatatlan apokalipszis jön. Nem riogatásilag, tényileg. Enyhíthető lenne, de akik megtehetnék az ellenlépéséket, pont azoknak (politikai és gazdasági főkolomposok) nem érdekük ellenlépéseket tenni. Mert a világot, közhely, persze, nem a humanitás, hanem a pénz irányítja. A ballib szemlélet jobb keze látszólag az emberi jogokért kardoskodik, miközben a bal keze a gazdaságot nyúlja le, és ennek érdekében pénzügyi és szellemi járomba hajtja a világot, mit sem törődve a hosszútávú következményekkel. Különösen, ha ez mások hátán csattan.

Nem új dolgok ezek, persze. Z. Kárpát azonban röviden és világosan segít rendezni a gondolatainkat. Nagy érdeme, hogy nem csupán analizál, hanem megoldási javaslati is vannak. Nem lilák, nem rózsaszínek. Realisták. (Teszem hozzá, ahogy az általa főszerkesztett Kárpátia folyóirat minden száma is tartalmaz előremutató, konstruktív gyakorlati cikkeket is, hol kistérségi, hol az egyén szempontjából.)

Külön tetszett az a majd' sci-fi fejezet, ahol anyabolygónk rövidtávú jövőjének modelljeit írta le. Nem az tetszett, amit leírt. Szívesebben írok a kellemesen hűvös nyári reggelen könnyű takaró alatt értékelést a laptopon, a kávémat szürcsölgetve a könyvéről, mint keresgélek eszeveszetten élelmet a családomnak a kaotikus, láncát vesztett világban, baltával, fegyverrel a kezemben, mert meg kell őket védeni. Az teszett, hogy elfogadható nemszeretem alternatívákat vázolt fel.

S abba belegondolni, hogy bármelyik alternatívája megakadályozható lenne (most jön a rózsaszín történelmietlenség), ha az emberiség nem csupán szájkarate humanitással, józan ésszel élne, hanem valódival. Ha nem a pénz irányítana. Ha… ha… ha… Hahaha! Felébredtem, jó helyen volt a bili. (Adalék: 2003-ban, írja Z. Kárpát, egy harmadik világbeli családnak ötven dollár körülbelül másfél-két havi lakhatását és élelmét biztosította. No comment! Illetve de: az unokahúgom nem állt meg a lábán, amikor a McDonald'-ban dolgozva megevett egy szendvicset. Mert a szendvicsek az elkészültük után csak x percig eladhatók. Utána ki kell őtet dobni. Ő pedig aznap már megette a neki járó napi fejadagját. Ezért a gyakorlatilag kuka kajához sem volt joga hozzányúlni. Éhezzen csak, ha megette a magáét, a kaja meg a kukáé, punktum! (Jó, más kérdés, hogy odavaló, mert a sült krumpli egy óra után már inkább gyurma, mint krumpli, stb.)

Elkanyarodtam. Az utolsó fejezetek tehát a megoldásokra gondolnak, összpontosítanak. Nem elrugaszkodott alternatívákat tárnak fel. Tény, hogy olyanokat, amikre a mai körülmények között nincsen politikai akarat. Mert a jelenlegi politikai akarat az idegen érdekek kiszolgálásra rendezkedett be. A baloldali bevallottan a jelenlegi kormányzó jobboldali pedig szájkaratéval tompítva, de a lépéseiben kiszolgálva azokat (pl. a multik immár nyíltan töb pénzt visznek ki, mint amennyit itt hagynak, az EU-tagság mérlege is elég érdekes, stb.).

Sajnos tehát a változásokhoz elkerülhetetlen a jelenlegi status quo megváltozása, változás nélkül nem lesz szemléletváltozás, értékrendszer átalakulás. S akkor majd a civil szféra is erejére ismer. Kényszerűségből. Fájdalom árán. Halál révén. De változás lesz.

Jó kis könyv!

P.S.: Csak a címével van bajom. Ahhoz, hogy valami meghaljon, előbb élnie kell. Mikor, hol élt a demokrácia, mint működőképes forma? Nem csupán, mint kábító látszat. Az athéni a mai értelemben kirekesztő forma volt, lenne ma nagy oroszlánbőgés, ha úgy működne ma is. Igaz, az legalább működött…

5/5

(2014)

Most, 2019 késő őszén újraolvastam a könyvet.
Nem volt feltett szándékom, hogy ezt tegyem, csupán némely idézeteket kerestem benne, amikre úgy emlékeztem, benne vannak.
Nem voltak benne.  Máshol olvastam őket.
Ellenben a könyv a kezembe ragadt, újra végigolvastam.
Ezért a tavalyi értékelést kicsit megszerkesztettem, kiegészítettem, pofásítottam.

  MIT NEM TARTALMAZ EZ A KÖNYV?  

A könyv címe több mint provokatív. De nem kell riogniuk és máris hörögve feltápászkodniuk az ügyeletes liberális-megmondóknak, a provokatív cím ellenére nem pontosan arról szól, mint amit a cím sugall.

Ladányi Attila a könyve elején tart egy kis fogalom-tisztázást, amivel azonnal világossá teszi az elvi kiindulási alapokat. Amiből kiderül, hogy a Holokauszt-mítosz nem azonos a revizionizmussal, vagyis semmi köze az áldozatok számának a relativizáláshoz, a gázkamrák kapacitásának a számolgatásához, a falakban található Zyklon-B nyomok értelmezéséhez, a dízel motorok kipufogó-gázával megölt emberek számához, és a milliós nagyságrendű holttestek elégetésének a problematikájához. Nem, Ladányi ezekkel nem foglalkozik. Sőt, azt mondja, (szinte hallom a megkönnyebbült sóhajt), hogy ezekkel foglalkozni hiba, mert sehová nem vezet, a mindent uraló gépezet bedarál és még a kérdések, problémák, ellentmondások felvetését is szankcionálja minden szinten. S még ha ki is derülne az igazság, mármint, hogy vannak problémák a mainstream felfogással, értelmezésével, tény-interpretálásával, akkor sem változna semmi, mert nem ott van a kutya elásva. Vagyis teljesen felesleges például a Szovjetunió által 1946-ban a köztudatba bedobott hatmilliós számot a jelenlegi, hivatalos három és félmilliósra javítgatni, mert a Holokauszt-mítosz egyáltalán nem az áldozatok számán múlik. Konkrétan semmi sem múlik e kérdés szempontjából azon, hány ember halt meg a koncentrációs táborokban.

Ladányi Attila tehát nem kérdőjelezi meg a holokauszt történetiségét, nem relativizálja a történeti tényeknek tartott történészi eredményeket. S főleg nem keres és nem talál olyan okokat, magyarázatokat, amik menthetővé, elfogadhatóvá tennék a holokauszt aljasságát, borzalmait és tragédiáját. Nem ez a könyve mondanivalója. Azt mondja, hogy a holokauszt áldozatait magától értetődőn megilleti a kegyelet, de a kegyelet nem zárja, nem zárhatja ki a tárgyilagosságot.

   MI A HOLOKASZT-MÍTOSZ, HA NEM A HOLOKAUSZT TAGADÁSA?  

A Ladányi-féle Holokauszt-mítosz lényege korántsem abban áll, hogy tagadna bármit, a holokauszt megtörténtéből, módszereiből, tényeiből. Azt olvassuk, hogy a történelmi holokauszt megtörtént. Pont. Mára azonban a holokausztra rárakódott, levakarhatatlanul ráragadt, mert rárakták, ráragasztották a holokauszt értelmezésének a problémája. Az értelmezés által vált holokausztból Holokauszttá és mítosszá. Tehát nem a holokauszt ténye, nem a lefolyásának módja, részletei adják a mítosz alapját, hanem a Ladányi által liberálnáciknak nevezett csoport által túltolt filozófiai (vagy milyen) értelmezés. Mert az értelmezés, mondja Ladányi, arról szól, hogy olyan tartalmakat, következményeket tulajdonítsunk a holokausztnak, amiknek a valós történelmi eseményekhez semmi köze nincsen. S amely tartalmak, következmények örök időkre kisajátítják a holokausztot és olyan elméleti tartalommal töltik meg, amelyekkel gyakorlatilag az egész nyugati világ sakkban tartható.

  Az első lépés  , mondja a szerző,

• hogy a holokausztot felülmúlhatatlanná és mindenek felett valóvá kellett tenni. Nincs és nem lehet semmi sem rettenetesebb, borzalmasabb, mint a náci zsidó-irtás. Hangsúlyozottan: zsidók-irtása. Soá. Függetlenül attól, hogy a német nácik által táborokba kényszerített tömegek nem csak zsidó származású emberekből álltak. A liberálnácizmus ezt a tényt irdatlan nagyvonalúsággal dobja a háta mögé.
  

  A második lépésben  

• a liberálnácizmus szerint nem egy adott történelmi folyamat része volt, hanem gyakorlatilag erre futott ki az egész európai történelem. A holokauszt az európai történelem eszenciája, és eleve benne volt az európai szellemiségben. Nem egy történelmi zsákutca, hanem az európai gondolkodás, a fehér faj mentalitásának, szellemiségének, lényegének a nyilvánvalóvá válása. Ez nagyon fontos! Olvad csak el még egyszer! Nem arról van szó, hogy a XX. század történelmében a Holokauszt egy gyalázatos, mocskos kisiklás volt, hanem arról, hogy itt mutatkozik meg az egész európai történelem lénye. A Holokauszttal megszűnik a történelem, megszűnik az idő, nincs értelme történelemben gondolkodni. Ezáltal a Holokauszt egy folyamatosan jelen levő valóság, amellyel minden pillanatban újra és újra számolni kell. Hiszen soha véget nem ér, itt van, itt él velünk, eleve benne van az egész európai kontinens leglényegében.
  

Ezen a ponton én nem hittem a szememnek, de Ladányi számtalan példát hoz, idézeteket citál, elsősorban magyar szerzőktől (például Heller Ágnestől, Kőbányai Jánostól, Kertész Imrétől, Nádas Pétertől) a fentiek alátámasztására, s annak igazolására, hogy a fenti gondolatokat, következtetéseket nem az ő elméje szülte. Lélegzetelállító olvasni a sorjázó mondatokat, amelyeken keresztül gyakorlatilag a szavak jelentésének, a mindennapi tapasztalatainknak a teljes kiforgatását szemlélhetjük.

Aki nem részesült a holokauszt tapasztalatában, az is a holokauszt túlélője.
(Kőbánya János: A holokauszt mint elbeszélés; Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005, 21. o.)

Sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának (...) a Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy végállomását, ahová kétezer év etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.  [...] Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna.
(Kertész Imre stockholmi beszéde)

Teljesen mindegy, hogy évtizedekkel a holokauszt után születtünk. Azt a nyelvet használjuk, amelyen a bűnöket elkövették. Fogalmaink nagy része is változatlan. Abba a kultúrába nőttünk bele, amelyben a bűnöket elkövették. A holokauszt az európai és a magyar kultúra ügye és kérdése. Auschwitz az európai, a nyugati kultúra bűne.
(Boros János: Auschwitzról beszélni, Élet és Irodalom, 2003/4.)

Az európai kultúra emberképe nem rajzolható meg Auschwitz nélkül. Látjuk Mona Lisa közömbösen éteri mosolyában, hullái kilógnak az isenheimi oltárkép alól.
[...] az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként ismerte fel Auschwitzot...
[...]
Kínos felismerés kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni. [...] Ez a nyelv, ez a kultúra, ez a rendje, mindez nem esetleges és nem tetszőleges.
(Nádas Péter: Kertész munkája és témája, Élet és Irodalom, 2002/42.)

[...] a holokausztra való autentikus emlékezés mindig egyidejűséget teremt.[...] Ha a holokauszttal kapcsolatban létezik autentikus emlékezés, akkor az a misztérium eseménye, amely mindig a történés örök jelenében zajlik. Akkor viszont már nem kérdés, hogyan kérhetnek bocsánatot személyükben valóban nem bűnös emberek vagy intézmények. [...] Hiszen azt mondhatnánk, hogy az abszolút jelenben nincsenek nemzedékek. [...] Ezek az emberek nem a saját személyüket vagy nemzedéküket képviselik, hanem annak az eredeti, érthetetlen és meg nem értett, értelmetlen történésnek a szerepeit öltik fel, amely most, ha nem is teljesen, de bizonyos fokig mégis újra lejátszódik, s e rekonstruálás során az ismétléssel közelítenek az értelmetlenséghez.
(Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág, Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2002, 27–29.)

A zsidók az áldozatok voltak, a németek, magyarok, franciák, stb. pedig a tettesek. A szerepek örökre le vannak osztva. Ábel az Ábel, és Káin az Káin – ártatlanság és bűn.
(Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág)

„Megbűnhődte már e nép..” Megbűnhődte?
(Kronstein Gábor: Holokauszt – érdek – jellem – nevelés; Új pedagógia Szemle, 2004/6.)

Az a következtetés, hogy a holokauszt elkövetése a civilizációnk testén fakadó fekélyt jelenti – nem pedig borzasztó, mégis szabályszerű termékét –, nem csupán az önfelmentés erkölcsi vigaszával nyugtat, hanem az erkölcsi és politikai fegyverletétel végzetes veszélyével is fenyeget.
(Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt; Új Mandátum Könyvkiadó – IV., 2001) 

A holokauszt-élet annyiban különbözik a más narratíváktól (és ez a megmagyarázhatatlan történelmi vagy teológiai jelenség egyik megfogható tulajdonsága), hogy nem torkollik ,,megoldásba", valamilyen befejezésbe. Az majd csak egy új mesében, mítoszban folytatódhat. [...] Lehet, hogy ez a narratíva, amit emberi történelemként azonosítunk, egyenes irányba haladt e végső kudarcig, s nem ,„kisiklás” volt, de az is bizonyosnak látszik, hogy ez a történet nem folytatható, s a ,,kisiklás" állandósult, s semmi jel nem mutat arra, hogy a történelem visszazökkent volna a holokauszt előtti korántsem békésen zakatolgató útjára. Nem! Ez az elbeszélés a kimerevített jelen időben feszül, mint az akasztott ember nyakára hurkolódott kötél.
(Kőbányai János: A holokauszt mint elbeszélés; Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2005)

Ladányi azt mondja, úgy látja, a holokauszt kisajátításával, Holokauszttá mitizálásával, a közbeszéd leuralásával a liberális gondolkodás gyakorlatilag terrorban tartja az egész európai világot. Gondoljunk csak arra, van-e, létezik-e manapság nagyobb veszély, mint a fasizmus, ami a holokausztot okozta? Van-e erősebb ideológiai guzsaly, mint az a fenyegetés, hogy valakit fasisztának tartanak? Van-e nagyobb félelem, mint ami azt szül, hogy bárkit antiszemitának, rasszistának tartanak?

Ladányi Attila azonban rámutat arra is, hogy akkor, amikor a haláltáborokban zajló népirtás híre eljutott a nyugati hatalmakhoz és az Egyesült Államokba is, mind a nyugat, mind Amerika, beleértve az amerikai zsidóságot, teljesen passzív maradt. Sőt! Az alábbi idézet nem egyedi, abban az értelemben, hogy Norman G. Finkelstein is több hasonló reakciót idéz a holokausztról szóló könyvében.

Hogy a nemzetközi zsidó vezetők miképpen viszonyultak a nácik által kiirtott zsidó milliókhoz, azt plasztikusan illusztrálják a zsidómentéssel foglalkozó cionista ügynökség (Jewish Agency Rescue Committee) igazgatójának, Isaak Greenbaumnak a szavai. Ez az alak a szervezet 1943. február 18.-i ülésén jelentette ki: ,,ha azt kérik tőlem, hogy adjak a United Jewish Appeal pénzéből, hogy zsidókat mentsenek meg, azt mondom, hogy nem, még egyszer azt, hogy nem." Aztán hozzátette, hogy: ,,egy tehén Palesztinában többet ér, mint Lengyelország összes zsidója".
(Gazdag István: Atrocitás-propaganda II., Magyar Demokrata 2007/8.
(150.)

   MI A HOLOKAUSZT-MÍTOSZ CÉLJA?   

Azért, hogy a fasizmus- és az antiszemitizmus vádja állandóan jelenlevő fegyver lehessen, a holokausztnak egy percnyi szünet nélkül jelen lennie az életünkben, ezért nem szabad a zsidóság és hangsúlyozottan csak a zsidóság szenvedéseiről soha egy pillanatra sem elfeledkeznünk. Mintha a szenvedés rasszokhoz kötődne, illetve egy adott rassz adná meg a szenvedés értékét, mélységét és legigazibb borzalmát. Mert a Holokauszt egyetlen, megismételhetetlen, felülmúlhatatlan – állítja a liberálnácizmus.

Ladányi a könyve második részében kifejti, mit jelent a könyve címében szereplő liberálnácizmus kifejezés. Amely első olvasatra kibékíthetetlen szóösszetételnek tűnik. Ladányi kifejti, hogy miért nem az, és hogyan építette ki a maga diktatúráját Európában, s hogyan akarja maga alá gyűrni az egész világot. Ladányi nagyjából a XIX. századig megy vissza, és nyújt egy rövid eszme- és politikatörténetet, és onnan jut el napjainkig, legalábbis a könyve kiadásának az idejéig.

A gondolatmenete nagyjából kiegészíti alátámasztja a könyve olvasásra érdemes, kimondatlan társkönyveit. Ezekre gondolok:

• Norman G. Finkelstein: A Holokauszt-ipar
• Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala
• Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
• Paul B. Coleman: Cenzúrázva
• John Kekes: A liberalizmus ellen
• John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
• Frank Karsten – Karel Beckman: Túl a demokrácián
• Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
• Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

Azt mondja, a Holokauszt-mítoszra alapozó, Európa-gyűlölő liberálnáciknak a legfontosabb célja Európa elpusztítása. Erre alapozva verik szét a nemzetállamok önállóságát, nyomatják a gazdasági neoliberalizmus által a multiérdekeket szolgáló globalizmust, semmisítik meg a család fontosságát, jelentését, teszik relatívvá a férfi-nő kapcsolatot, istenítik a szabadságot (miközben nem határozzák meg, mit is jelent a szabadság, mire való szabadságról beszélnek? Azt is mondja, hogy Európa egyéb rasszokkal való felhígítása is szerves része ennek a tervnek. Itt szavai összecsengenek azzal, amit Oriana Fallaci már a kétezres évek elején hajtogatott, és azzal, amit Pokol Béla fejtegetett.

Vagyis a szerző nem tesz mást, mint összerakja a mozaikokat. Amikről tudjuk, hogy megfelelő csoportosítás esetén bármilyen ábra kirakható belőlük. De az a helyzet, hogy több szerző, politológus, író, filozófus, politikai elemző is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő, ha nem is ezekkel a szavakkal.

Magyarországon eme egyáltalán nem magasztos cél kiváló eszköze az „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós” fogalmak állandó, hazug sulykolása.

   *   

Ladányi Attila kötetének több mint a fele arról szól, a Holokauszt-mítosz felhasználói, nyertesei miként tartják a kezükben a gazdaságot, miként próbálják lenyúlni gyakorlatilag az egész világot a neoliberilizmus köntösébe öltöztetett globális anyagi érdekek miatt. Mondanivalója alaposan összecseng Mészáros G. László Neoliberalizmus a közellenség című dolgozatával. Tény, hogy mindkét könyv 2008-ban jelent meg, és az akkori magyarországi viszonyokat is taglalja. Amit jellemzőn Gyurcsány Ferenc neve és koalíciós kormánya fémjelez, amely koalíciónak az SZDSZ a kisebbik, ám sokak által domináns része volt.

Szimpatikussá teszi Ladányi gondolatmenetét, hogy a liberális, neoliberális baloldallal szemben nem meneszti a Mennybe sem a történelmi, sem az akkori jobboldalt. Reálisan be- és megmutatja az elkövetett bűneit, hibáit, tévedéseit. Vagyis a könyve semmiképpen nem pártpolitikai pamflet. Akkor sem, ha az egyik befejező gondolata az, hogy folytatni kell azt a nemzetépítő munkát, ami 2002-ben megszakadt.

   *   

Az, hogy gondolkodni még szabad, tudjuk. Azt, hogy a gondolatainkat már nem feltétlenül szabad kimondani, a saját bőrünkön érezhetjük. Most, hogy ezt a könyvismertető írom, érzem, hogy erőteljesen működik a belső cenzúrám. Mert nem a liberálnáci Holokauszt-mítosz műve-e az ostoba, buta, demokrácia-ellenes gyűlöletbeszédből fakadó félelem, amely odavezet, hogy egy könyvekkel foglalkozó oldal nem mer revizionista (és nem antiszemita!) szemléletű könyvet tárolni az adatbázisában, de ennek még a tényét is iparkodik elhallgatni, semmissé tenni? Ladányi Attila egyáltalán nem revizionista tartalmú könyvét az oldalra felkerült értékelésem miatt egyszerűen törölte az oldal fenntartója az oldal adatbázisából.

S minimum itt az ember gyanút fog, nincs-e igaza Ladányinak?

   *   

Nem hibátlan Ladányi könyve.

Vannak bajok a szerkezetével, pontosabban inkább a jelzésének hiányával. Vannak önismétlései, vannak kifejtetlen gondolatmenetek, kapkodások.

Ha akarjuk, a szemére vethetjük, hogy nem visszafogott, hogy nem tárgyilagos, nem szenvedélymentes. Ez manapság divatos. Mármint a tárgyilagosság követelése. (A magam részéről úgy vélem, a tárgyilagosságot [értsd: elfogulatlanságot] jobbára azok követelik meg magukkal, a nézeteikkel szemben, akik rosszmaguk képtelenek az elfogulatlanságra és az tárgyilagosságra.) Tóth Gy. László három kötetet állított össze, Politikailag korrekt címmel a liberális gyűlöletbeszéd megnyilvánulásairól, bizonyítva, hogy akik megkövetelik a tárgyilagosságot, maguk sem gyakorolják azt.

Ha nagyon akarjuk, Ladányi szemére vethetjük, hogy nem következetes: miközben kézzel-lábbal ágál a revizionista érvek ellen, azért nem röstelli megemlíteni e jelen értékelés bevezetőjében említett hatmilliós szám légbőlkapottságát. Vagyis maga sem állja meg, hogy ennek a ténynek tartott adatnak a ténytelenségére ne hívja fel a figyelmet. 

A könyve végén Ladányi megpróbál megoldásokat is felkínálni, de az ajánlatai, a célkitűzései valahogy nem gyakorlati megoldások. Ez a könyvet és a valóságot illetőn is csüggesztő.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a könyv már külső megjelenésében is hajaz Norman G. Finkelstein A holokauszt-ipar című sikerkönyvére. Jogosan, hiszen a holokauszt-ipar és a Holokauszt-mítosz, ha úgy nézzük, váltófogalmak, hiszen mindkét értelmezés arról szól, hogy egy történelmi cselekmény-sorozat a történelmi eseménysortól független célok érdekében eszközzé válik valakik kezében. A cél a több és még több, valamint a több és a teljes hatalom megszerzése érdekében. Voltaképpen ugyanarról beszél Ladányi és Finkelstein csak picit más szempontból. Ezért ezek a könyvek nem kioltják, hanem erősítik egymást.

Masszi, 2008, ISBN: 9789639851092

4/5

(2018), (2019)

Annyira nem volt új, amit Finkelstein mondott, írt ebben a könyvben. Csak helyre tett, összefüggésekbe helyezett információkat, történéseket, mozaikokat. Viszont az tény, hogy magyar nyelven erről a témáról ez volt az első fecske a zsidóság és a holokauszt témájában, amit széles nyilvánosság előtt sem volt szégyen elolvasni. Ahogyan az a Gede testvérek által kiadott könyvekkel kapcsolatban volt. (Oszt' mégis a legtöbbet aranyárban lehet beszerezgetni antikváriumokban, de akkor is csak akkor, ha az előjegyzésekben rád kerül a sor.) 

*

Mert az ember mezei gyereke, ugye nem nagyon érti, hogyan van az, hogy könyvelői következetességgel, hidegvérű kegyetlenséggel irthattak ki népeket a Földön bárhol, legyenek azok indiánok, örmények, kurdok, tuszik, lehettek bárkik, az igazi, a valódi szenvedés mégis csupán egyetlen nációban, és a hozzá kötődő eseménysorban kulminálódik. Minden más smafu

Még akkor is, ha az adott eseménysor áldozatai között voltak egyéb nációjú, ideológiájú csoportok is: katolikusok, Jehova Tanúi, cigányok. A német táborokban bizony csupán egyetlen náció tagjai szenvedtek és haltak igazán. S valódi értékkel, valódi mélységgel bíró filmek, könyvek is kizárólag az ő a szenvedésükről születhettek, születhetnek. Ám arról viszont hetente, havonta, mert életben kell tartani a szörnyűségeket, hogy meg nem ismétlődhessen. S különben is, erről van igazán mondanivaló.* Ezek a művek nyerik is mindig a díjakat rendesen!

*

Úgy nagyjából ezt állítja Finkelstein. Azt, hogy a holokauszt mesterséges életben, napi felszínen, köztudatban tartása egyetlen célt szolgál: a zsidó szenvedés emlékének, felülmúlhatatlanságának kimúlhatatlanságát.

Ennek oka a pénz. Nagyon sok pénz. Nagyon-nagyon sok pénz.

Állítását érvekkel, tényekkel, bizonyítékokkal támasztja alá. Nem a holokausztot tagadja**, hanem azt mondja, valakik rettenetes cinizmussal visszaélnek a holokauszttal, és nagyon-nagyon jól élnek belőle. És Finkelstein komoly különbséget tesz a Dohány utcai Kohn bácsi és a Rotschild-ok között.

Norman G. Finkelstein maga is zsidó. Holokauszt-túlélő zsidó szülők gyermeke. 

*

S írtam mindezt úgy, hogy Mohácsi ágon a nagypapámnak és az ő édesanyjának, aki egy kisebb palota nagyságú lakásban lakott a Felvonulás téren, a fekete-fehér családi filmek tanúsága szerint a fülcimpája, kis túlzással az álla alá lógott. Bennem a cigány vér már sokat árnyalt az elsődleges nációs-jellemzőkön, amit csak tovább tompított a bennem csordogáló, a genetikai százalékaimat tovább csökkentő jász vér.

* Toma barátom azt mondta, ott sz@rom el a dolgot, hogy vacak dolgokat írok, vacak néven. Mohácsi Zoltán, ugyan már! Mesék? Mitológiai, bibliai parafrázisok? Menjek a csodába! Mocsok Zalán, na az név! És folyjon valami testnedv, akár vér, akár agyvelő, akár férfi, akár női nemi váladék, na, azt vinnék, mint a cukrot! De minimum a holokausztról kellene írnom, hogy felfigyeljenek rám. „Figyelj, úgyis van benned zsidó vér, azt mondod, mi az neked, szenvedj egy kicsit, és azonnal híres leszel, akkor is, ha tök sz@r, amit írtál!” 

** Olvastam több holokauszttal, de nem a terrorral felszínen tartott közvélekedés szerint megírt könyvet. Ezeknek hátterén nem tudom értelmezni a holokauszt-tagadást. Egyik sem tagadta. Azt mondták, hogy nem úgy, nem annyi, ezért, meg ezért, de azt, hogy ne lett volna, azt senki sem írta. Legalábbis én nem olvastam olyat. S onnantól, hogy büntetik, ha valaki nem a mainstream-vonal szerint mond valamit a holokausztról (vagyis vélemény-fasizmus van), nos, onnantól lettek komoly kétségeim, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan eddig tudni véltem? Mert az már milyen, hogy kutatható ugyan a kérdés, de ha bármi olyan kerül felszínre, amit nem felel meg az eddigi, kötelező véleménynek, az nem hozható felszínre? Vajon ha valaki bebizonyítaná, hogy nem irtották ki Észak-Amerika hatmillió indiánját, azt is el kellene hallgatni? Eh!

4/5

Kairosz, Budapest, 2003, ISBN: 9639484229 · Fordította: Illyés Edit

(2017)

A könyv arról szól, ami a címe. S ahogyan a címében, a tartalmában sem köntörfalaz. Százhúsz oldal tömény liberalizmus-kritika. Élvezettel, bólogatva olvastam a gondolatmeneteit. Akkor is, ha egyértelműnek látszik, hogy gyakorlatilag néhány, úgy fest, alapmű zanzásítása, könnyen fogyaszthatóvá tétele. De Nagy Ervin ezt nem is titkolja: már a mottóban köszönetet mond Molnár Tamásnak és John Kekesnek*, a két filozófusnak, hogy meríthetett a gondolataikból.

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta. Meg a lányom, Szamóca. Hallgattam rájuk.

Vélem, Orwell és Huxley nagyjából mindenkinek, aki csak olvasta ezt a könyvet, eszébe jutott. Csak könnyedebben, kamaszba hangnemben. Nincs ezzel baj.

Jó a könyv, Lightos utópia, jó jellemekkel, jól felépített világgal, kiválóan csalfa felvezetéssel. Olvastatja magát.

Csak valahogy… Valahol a kilencvenedik oldalon egy kicsit le kellett tennem. Na, mondok, akkor innentől komolyra fordul a konfliktus!

Ámde alig maradt olvasnivaló oldalszámom a könyvből! Nem volt jó jel. Sajnos ennek megfelelő is volt a maradék oldalak tartalma. Miközben kétszer is gyomorszájon vág (azért sem spoilerezek), onnantól túl sok kérdés marad nyitva. A társadalom felépítéséről, a felépítés okairól, a Másholban élők társadalmáról, arról, hogy az örökítő végül is milyen feladatot végzett el, arról, hogy Máshol és Jonas otthona milyen viszonyban is vannak egymással, s nem utolsósorban arról, hogy voltaképpen melyik kaki is a büdösebb: Jonas otthona vagy Máshol (aminek a története a háborúk története, ugye)?

Nem tudom, a folytatásokban feloldódnak-e ezek a kérdések? Nem tudom, a szerző eleve sorozatra tervezte-e a könyvet? De a nyitva hagyott kérdések súlya miatt nekem csak majdnem nagyon könyv. A baj viszont az, hogy a folytatásokra nem lettem igazán kíváncsi. Szerelmetesfeleségtársam, aki olvasta őket, nagyon húzza száját, azt mondja, csak újabb bőrök erről a rókáról, a közelében sincsenek. Akkor meg minek...?

3,5

(2014)