A Dylan Dog-sorozat a neves olasz képregénykiadó, a Sergio Bonelli Editore egyik legnépszerűbb sorozata.
Magyarul eddig tizenkét teljes és két fél száma jelent meg. A két fél azért fél, mert mindkettő egy-egy másik Bonelli-főszereplővel együtt kitalált Dylan Dog-kaland. Az egyik partner a Dampyr, a másik Morgan Lost.
Dylan Dogról magáról, e helyen már tényleg nem beszélnék. Megtettem már nagyon sokszor. A legújabb, színes kötettől eltekintve ez, a 10. kötet volt az egyetlen, amiről még nem írtam. Alább lesz egy keretes link-gyűjtemény a blogom közzétett Dylan Dog-értékeléseimről, azokban már kiírtam magamból a Dylan Dog-alapokat.
Annyit azért mégis megismételek a sorozatról alkotott általános véleményemből, hogy nem a kedvenc Bonelli-kiadványom. De annál már sokkal jobban szeretem, mint amilyen véleményem volt róla akkor, amikor első alkalommal a kezembe került két kötete. Azóta ráéreztem az ízére.
De nem vagyok tőle úgy elájulva mint a másik két Bonelli-nagyágyútól, a Dampyr-tól és Dragonero-tól. Ennek ellenére tulajdonképpen az összes magyar kötet itt van a polcomon. (Ja, a legújabb majd csak agusztus 20. után érkezik...)
Ennek a kötetnek egyszer már nekifeküdtem. Aztán az olvasás érdeklődés hiányában abba fejeződött. De mert nem vagyok egy mindhalálig kitartó típus, azért olyan könnyen fel sem adom.
(Tanultam Szerelmetesfeleségtársamtól, aki az ételekkel van ugyanígy: egybeszerelmesedésünk előtt ki nem állhatta a bablevest. Ez alapjaiban változott meg, mert hajlamos újra próbálkozni. De sajnos a töltött paprikával egyáltalán nem érte, el ilyen átütő sikert.)
Ennek szellemében most elolvastam. végig olvastam és nézegettem ezt a tizedik kötetet. Kicsit tétova és tanácstalan vagyok. Megértem, hogy anno félbehagytam az olvasását. Másfelől nem értem, miért hagytam félbe anno az olvasást.
A Sergio Bonelli Editore minden sorozatának vannak természetesen eredet szerzői, akik kitalálják, megalkotják az adott sorozatot. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy adott sorozat minden darabját mindig ugyanazok a szerzők készítik el. Ahogyan az például az eredeti Asterix- vagy Lucky Luke-füzetekkel történt.
A Dylan Dog viszonylag régen, 1986-ban látott napvilágot. Ez a két történet 1990-ben és 1996-ban, az olasz sorozat 43. és 100. kötetében. Vagyis eredetileg nem egyszerre kerültek az olvasók kezébe. Mégis egységes, kerek egészet alkot a két történet. Vagy ha nem is egészet, de nincsen semmi stílus- elbeszélőmódbeli eltérés a kettő között.
Ez önmagában erény. Meglátjuk, valójában mennyire az...
Kibújik a szög a zsákból, avagy egy félművelt panelproli brutális önvallomása
Úgy gondolom, nem vagyok buta. Persze ki gondolja azt magáról teljes őszinteséggel, hogy az?0 Vagyis ezzel a mondattal nem mondtam semmit.
Viszont észrevettem, hogy nem vagyok valami okos. Nem állnak össze túl gyorsan a dolgok, szinte egyáltalán nincsenek új gondolataim, felismeréseim.
Nem vagyok lusta gondolkodni, de már nem erőlködöm, hogy megértsek olyan dolgokat, amiket úgysem fogok megérteni, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami, ami közben egyáltalán nem érdekel.
Szeretek önmagam előtt azzal tetszelegni, hogy van önálló véleményem, hogy meglátok összefüggéseket, miközben a véleményem jobbára csak összeollózott, montírozott vélemény. Van bennem kreativitás, de csak csínján, visszafogottan. A kreativitás komoly segítség az összeollózásban, a montírozásban.
Egy időben volt bennem komoly adag sznobizmus, de mert befelé sem tudtam érvekkel védeni, amit úgysem értettem, rájöttem, hogy izzadtságszagú véleményeim hangoztatásánál sokkal jobban járok, ha őszintén bevallom, hogy valamiről fogalmam sincsen, hogy képtelen vagyok felfogni, rendszerbe tenni. Mert ha leplezem is, előbb-utóbb úgyis sánta kutya leszek, aki addig jár a kútra... :-)
Éppen ezért olvasni sem vagyok hajlandó olyasmit, nem dafke, hanem tapasztalatból, amiből már az ismerkedés idején az jön le, hogy húdesokrétegű, összetett, utalásgazdag, meg hasonlók. Azért nem, mert nem vagyok elég művelt, hogy ezeket megértsem, felfogjam, és nincsen elég memóriám, hogy a raktárból a hívószavak életre keltsék a megfelelő tetszhalottakat. Ezért meg sem próbálok úgy tenni, mint akit akár egy fél percre is érdekelt volna az Ulysses és bármit is értettem volna belőle a próbálkozásaim során.
A magam részéről a hasonló alkotásokat, legyen az irodalom, film, képzőművészet, bármi, egy laza mozdulattal a lila kategóriába hajítom.
Ami számomra azt jelenti: öncélú intellektus-maszturbáció, amit jobbára csak az érthet meg, aki alkotta.
Tudom, ez végtelen leegyszerűsítés, de egy saját versem döbbentett erre rá. Mármint, hogy amit magamnak írok, a saját tapasztalataim alapján, a saját impresszióimból, az másnak az én tapasztalataim, átélésem nélkül ugyan hogy a viharba mondhatná el ugyanazt? Egyáltalán: az én történelmi, érzelmi hátterem nélkül egyáltalán hogyan kaphat értelmet?
A nyuszika töprengés nélkül elfutott, kétszer nézett csak vissza, minden megbánás nélkül, csak kíváncsian: – Volt! De lesz máshogyan is, hidd el!
Az egér csak benézett hozzám. Keskeny pofijának titkát hagyta csak itt: borzongást és vágyat. – Tudod, tavasz volt csak!
A madárkát én nem engedtem leszállni. Szürke tolla másnak láttatta ugyan, de engem riaszt a szürke: olyan átmeneti. – Kérlek, röpülj tovább, elfáradsz csupán!
Magától értetődik, gondolom én, hogy itt nem egy privát állatkert leírása, nem a házi fauna bemutatásával próbálkoztam. Ha tudod, hogy a vers címe az, hogy Ők voltak, akkor már van mibe kapaszkodnod. De mégis csak találgathatod, miért nyuszika, egérke és madárka, s hogy mire utalgatok magamnak olyan momentumokkal, mint hogy a nyuszika töprengés nélkül futott el, kétszer nézett vissza, meg miért kellett borzongani az egértől, és mi a fenét mond a tavasszal? Még a madárka a legegyértelműbb.
Nem akartam titokzatoskodni ezekkel a sorokkal. Magamnak írtam őket. Én tudom, mi van mögöttük. S ezáltal elárulják, miért is nem szeretem igazából a verseket. Meg az egyéb alanyi alkotásokat.
Ezzel együtt vannak esetek, amikor valami megfog akkor is, ha a valós mondanivalóról fogalmam sincsen. Ilyen volt például, és nem véletlenül éppen ezt citálom ide, bármilyen változatban a 2001 Űrodüsszeia.
Amit sohasem értettem meg, mégis mindig kedveltem. Szintén minden változatban. Még képregényben is. (A fenti képet nem véletlenül tettem éppen ide, gondolom, egyértelmű.)
No, a helyzet az, hogy a félművelt panelproli ugyancsak zavarban van ezzel a Dylan Dog-kötettel kapcsolatban. Valahogy nem mer semmi egyértelműt kijelenteni róla. Mármint azon kívül, hogy szó sincsen egyértelmű, lineáris történetekről, szigorú logika alapján vitt vonalvezetésről, egyértelmű üzenetről, mondanivalóról, mi több, történetről.
Senki története
Már a műfajjal is vannak gondok. Mert rendben, horror, mert van benne zombi, meg aztakurva-trancsír. De ha akarom, akkor metafizikai sci-fi, de akár nyögvenyelős fizikai, filozófiai, hm, metafizikai történetről is beszélhetek.
A baj csak az, hogy nem egyértelmű, miről is van szó. Nem csupán a történet kásás számomra, hanem az üzenet is. Vagy éppen ezért az.
Simán elismerem, hogy az ilyen-olyan, ide-oda váltások zseniálisak. Akkor is, ha a Dylan Dog melletti főszereplő motivációit meglehetősen zavarossá teszik. Mert hol elképesztőn naturalista szadista gyilkos, hol szerény-szolid, kicsit feminim, balf@sz zombi.
Nehezen követhetőn ugrálunk a valóság és az álom, álmok között, az univerzumok valóságai között. Dylan Dog hol szaxofonon, hol klarinéton játszva kapcsol ki. Csak azért, hogy kapjunk valami stabil viszonyítási pontot, melyik is a mi valóságunk. Illetve Dylan Dog képregénybeli valósága. Ahol felmerülnek olyan kérdések is, hogy vajon azért gyilkolja-e egy meghalt ember az élőket, mert nem tud mit kezdeni önnön halál utáni életével, s ha már a sajátja nem lehet, hát másnak okoz halált?
Nagyobb baj, hogy halvány sejtésem sincsen, az alkotók egyáltalán mire akartak kilikadni. De úgy egyáltalán nem tudom. S ezért az egésszel nem tudok mit kezdeni... Ezzel együtt nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy na, mos, mintha... Olvasd csak ezt a szöveget! (A második képen az alak agonizál. Ezt tudnod kell. Főleg, hogy értelmet kapjon a szöveg.)
Xabaras
Az alcím egy nevet takar. Még a titokzatos Xabaras feltűnése sem enyhíti a zavaromat. Arról nem is beszélve, hogy Xabaras figurája kezdettől fogva sem tetszett. A kezdettől fogva kifejezést úgy értsd, hogy a Dylan Dogelső magyar számától kezdve.
Már ott az volt róla a véleményem, hogy egy nagyon át nem gondolt alak. Mindenféle szempontból át nem gondolt. Izé: semmiféle szempontból át nem gondolt alak.
Xabaras azért van, hogy legyen, aki nagyon gonosz. Nekem már külsejében sem volt meggyőző soha. Mintha egy kezdő rajzoló nagyon élethűen akarna egy arcot lerajzolni, de bárhogyan erőlködik, szétesik az egész.
Xabaras minden valóságban pszichiáter, és mindenhol az élőhalottakkal van kapcsolatban valamilyen formában.
Értem én, hogy nem lehet minden abszolút gonosz figura Joker-összetettségű, de Xabaras semmilyensége szinte bántó. Mindenféle szempontból az. Ebben a 10. kötetben mindkét történetben főszerepet kap. Érthetetlen számomra a szerzők ragaszkodása a figurához. Szintelen, szagtalan, vagyis inkább izzadtságszagú, karakterhiányos alak.
Dylan Dog története
Mármint abban az értelemben Dylan Dog története, hogy ebben az epizódban feltárul Dylan Dog múltjának a története.
Hm, feltárul... Feltárul? Vagy jobban jártunk volna, ha nem történik ilyesmi? Mármint feltárulásnak álcázott újabb szívásgyanús agymenés. Mármint hogy az alkotók szívtak valami ihlet-serkentőt, mielőtt munkához láttak.
Pedig a történet lényegesen lineárisabb mint a Senki története. Itt legalább tényleg van valami összefoglalható történet. Amit nem foglalok össze, mert akkor elspoilerezem a sztorit, az pedig cssúnya dolog. Ám, az, hogy ez érthetőbb mint az első tripp, nem azt jelenti, hogy minden részletében olyan világos mint egy hét napig tartó nappal. Erről szó nincsen. Csak valamivel világosabb. s nagyon lényeges, hogy csak valamivel.
Van, lesz itt identitás-kérdés, van időutazás, van más bolygó, onnan származó,kétes meghatározású lény, aki aztán alakot vált, és érthetetlen módon... na, ezt sem árulom el. Inkább folytatom a sort: van az óceán mélyéről felhozott őshalcsoda, amiből valami univerzális átjáró nyílik... Pedzed már,mi minden vár rád?
S persze, vannak, lesznek zombik, akik ellen lehet kűzdögetni, ismét megjelenik Xarabas, akiről kiderül (vagy sem), hogy ő tulajdonképpen... Hogy aztán Elme Labirintusában, ami a tenger mélyéről felhozott őshal vagy mi, aki/ami egy azonosságú... Á, ezt sem mondom el, pedig olyan tutin érzékeltetné az ad hoc jellegű sztorivezetést, hogy az csuda!
S akkor most...?
Semmiképpen se higgy nekem! Akaratlanul is úgy átvághatlak mint a csuda! Már csak azért is, mert ha a moly.hu értékeléseit nézem, én vagyok az a csodabogár, vagy az az blogger, akinek a agysejtje elpusztul a végletes magánytól: mindenki másnak tetszett ez a könyvecske. Én vagyok az egyetlen, aki széllel szemben nem tetszekilek és lelkendezek.
Meg aki továbbra sincsen kibékülve a rajzokkal sem. (Mert az első könyv első történeténél sem tetszettek Stano rajzai.
Ráadásul itt a színezés sem tetszik. Míg más csuda lelkes ezzel kapcsolatban is. Nekem olyan, mintha a Paint-ben készült volna: ha valami piros, akkor bizony piros, de mindenhol és nagyon, ha valami kék, ha valami lila...
Szóval ez a félművelt, idősödő panelproli csak mondja a magáét, ne is foglalkozz vele! Csak nyomj egy tetszik gombot. Nem mintha marhára érdekelné, hányan tetszikelik, csak azért, hogy terjedjen a jó híre, mert szokott értelmeset is írni. Amikor szerinte értelmeset olvas... Eh!
2023 augusztusának háromnegyede, egy nappal az államalapítás ünnepe előtt. Amit valahogy soha nem tudtam átlni,átérezni. Az „István, a király” óta meg végképp nem. Mintha örülnék, hogy Kádár rendszert alapított.
Tegnap eljutottunk a könyvtárba, Szerelmetesfeleségtársam is eljött velem. De sajnos úgy jött ki neki a lépés, hogy a büfébe nem tudtunk beülni enni egy melegszenyót. Egy kávé lecsúszott, de az is iparkodva. Viszont mert zárás előtt fél órával lehet utoljára raktári kérést indítani, és én túl későn kaptam észbe, három perccel múlt fél hat, már nem tudtam lekérni egy kétkötetes könyvet.
Hiányzott már a könyvtárazás. Különösen, hogy a gyulai könyvtárban találtam egy háromkötetes (és ez még nem a vége!), kamaszoknak szóló irodalomtörténetet, és szerencsémre itt is meg van. Igaz, csak a második-harmadik kötet volt bent.
S közben megy az agyalás Szerelmetesfeleségtársam részéről, mit kellene tenni, merre kellene lépni, hogy tíz éven belül, illetve most már nyolc, meg tudjuk adni a teljes hitelünket. Van A-terv, B-terv, C-terv, és eddig mindegyik bukik valahol. Leginkább rajtam, és a szar béremen. Amiben benne van a lúzerségem.
Isten bizony, a legszívesebben leülnék valahová egy fa alá, és ott úgy elücsörögnék néhány évtizedet, a könyveimmel, a számítógéppel, a Handelsgold szivarkáimmal, jó néhány üveg kézműves sörrel vagy muskotályos borral, és ott úgy el is lennék, békén hagynám a világot...
Ismét egy Könyvmegállós szerzemény, Szerelmetesfeleségtársam nyomta a kezembe: – Te szereted az ilyeneket!
S valóban. Ezzel együtt többszöri nekifutásra jutottam csak a végére. Nem a regény hibája. De idei nyaralásunk alatt, Gyulán belekezdtem, és bár ez meg az kiütötte az olvasási sorrendben, immár nem került vissza a polcra. Nem kis mértékben azért, mert a fülszöveg Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című örökbecsűjéhez hasonlította. Marketingnek jó, az igazságtartalma kétes ennek a viszonyításnak. Erről fogok még alább beszélni. Írni.
A regény tartalmát a Wikipedián tömören összefoglalta, aki összefoglalta:
„A regényben két francia falu, Longverne és Velrans fiataljainak küzdelme és mindennapjai jelennek meg. A longverne-i diákok nappal iskolában vannak és folytatják küzdelmüket tanítójukkal Simon bácsival és a plébánossal, de délután és vasárnaponként ádáz csatákat vívnak a szomszédos Velrans kölykeivel. A háború nagyon egyszerűen zajlik, a verekedés közben ejtett foglyok gombjait, cipőfűzőit, nadrágtartóit és gomblyukait bicskával levágják, majd „fölösleges kegyetlenkedés” nélkül hazazavarják.”
Louis Pergaud (1882–1915) 1912-ben jelentette meg a regényét. Az életműve hét kötetben elfér. Nyilván lehetett volna sokkal bővebb is a termés, ha az első világháborúban el nem tűnik a szerző. De eltűnt. Magyarul a Gombháború-n kívül csak egy kutyás regénye jelent meg, a Miraut kutya nem nem eladó.
Pergaud fő műve egyértelműen a Gombháború volt. Lett. Gyakorlatilag az összes európai nyelvre lefordították. A helyszín, ahol játszódik, a két francia falucska ma is létezik. A helységnév alatti szöveg azt jelenti: A Gombháború faluja.
A regény ismertségére és népszerűségére mi sem nagyobb bizonyíték, hogy az 1962-es, francia filmváltozatot követően még 1994-ben, angol-francia koprodukcióban, és 2011-ben is megfilmesítették (ekkor újra a franciák), majd még ugyanebben az évben kijött egy Újabb gombháború című darab, ezt is a franciák készítették. Az első három változat egyértelműen sikert aratott, a második világháború idejére tett újabb változat már lett egyértelműen közkedvelt. ”
A nyelvezet és a környezet
A regény szövege egyáltalán nem archaikus, bár kétségtelen, hogy használ olyan szavakat, amelyek manapság már nem, de legalábbis kevésbé ismertek. Ezért van lábjegyzetes szómagyarázat némely helyeken. De a regény teljesen simán olvasható, követhető, pörgős, tréfás, mosolygós.
Valóban szókimondó a könyv. Egyfelől, mert valóban tud trágárlenni, ahogyan a szerző erre az előszóban fel is hívja a figyelmet.
Másfelől, mert például a testiséggelkapcsolatban sem szégyellős: simán elolvashatjuk, mit gondoltak a századvég kamaszai arról, hogy mi történik, ha egy női nemi szervbe dugják az ujjukat: pfúj! Másfelől meg arról is olvashatunk, hogy bár a felnőttek óvták az erkölcseiket, a falusi környezet óhatatlanul világossá tette a számukra, mi zajlik a két nem között: hiszen az állatok párosodtak maguktól is, másfelől párosították is őket.
A könyv szókimondása néha azonban megmosolyogtató. Nem csupán azért, mert a „szar” szót esetenként simán kiírva látjuk, néha meg csak így: „sz...”. Ez még csak következetlenség. De például ha trágár összefüggésben szerepel a neve, akkor az isten szó is így fest: „i...”. Ezen csuda jót mosolyogtam. Isten neve kipontozva, hogy tompítsa a trágárságot!
Manapság a gyámügy a falu összes házából állami gondozásba venné a gyerekeket családon belüli erőszak, bántalmazás és megfélemlítés miatt. Mert akkoriban az a bizonyos makarenkói pofon, sőt a pálcázás egyáltalán nem számított sem tiltottnak, sem ritkának. Bevett gyakorlat volt, amivel mindennap számolni lehetett a csíntalan utódoknak.
S bizony a jövedelmi viszonyok is ugyancsak mások voltak: a kölköknek volt két rend ruhájuk, egy hétköznapi és egy vasárnapi. Vasárnap nem is volt verekedés, csak verbálisan ment az egymás elleni hirig: a vasárnapi ruha nem sérülhetett. Tulajdonképpen a hétköznapi sem, de a vasárnapi még inkább szent volt.
Gyerek gyereknek a farkasa
A regényben a két falu lakói azért harcolnak egymással, mert más-más faluban laknak. Ennyi. Tulajdonképpen nincsen más konfliktusuk egymással. A csatának, csatáknak egyetlen tétje van: meg kell nyerni. Aki nyer, nem nyer mást, kizárólag a győzelmet. Ilyen energiabefektetéssel akár jóban is lehetnének.
A két falu között van valami történelmi konfliktus, egy fertőzött, döglött tehén eltemetésének apropójából, meg egy legelő tulajdonjoga miatt, ami ki tudja, mióta tart. Azóta a két falu lakói között permanens az ellentét. Ezt örökítették át a gyerekekre. Akik jó tanulók: már miért ne utalnák egymást, ha egyszer így kellazt?
Erről két dolog jutott az eszembe.
Az egyik dolog személyes. Óbudán jártam általános iskolába. Kettőbe is. Amikor negyedikesek voltunk, akkor készült el a Harrer Pál utcában az új iskola. Az addigi, Raktár utcai osztályunkat kétfelé szedték, két osztály lett belőlünk, új arcokkal kiegészítve. Talán ez volt az oka. Talán az, hogy a Harreros biosz-tannénink férje a Váradi suliban tanított, és a két suli természetjárói mindig együtt mentek kirándulni. Soha nem volt sem Raktár-Harrer, sem Váradi-Harrer ellentét. Sem semmilyen Valaki-Harrer ellentét. Tökre csak az számított, ki mennyire jó fej, mindegy volt hová jár. De még a Harrer környezetében sem volt soha semmiféle bandaháború, csoport-szkanderezés. Szóval ilyen kis befogadók, rugalmasak, liberálisok voltunk. Még az akkoriban Óbudára került chileiekkel sem volt senkinek az égvilágon semmi baja. Ahogy a görögökkel sem, igaz Sophie?
Ez a kép, az elismerem, alig kivehető mosolyok mindent elmondanak, hogyan éltük meg a „verekedéseket”. (Csak úgy mondom, jobbra az a fehér pólós, karkötős, támaszkodó, HOSSZÚHAJÚ srác én vagyok!
A másik dolog ellentmondásos. Mert egyfelől hiszek a család, a nemzet fontosságában, egyediségében, a gyökereink ismeretének a jelentőségében. Akinek nincsen ilyen, az talajtalan. Ezért utálom, hogy már a hatodik helyen lakom, és még vár rám legalább egy, de inkább kettő. Ugyanakkor látom azt is, hogy a szűk környezethez, csoporthoz való ragaszkodás eredményezheti a törzsi gondolkodást, a más törzsekkel való torzsalkodást. Ami sok esetben éppen úgy, ahogy a Gombháborúban, nem szól másról, csak arról, hogy én ide tartozom, te oda, és ez sokkal jobb mint az, mert csak. Mert ez itt van, az meg ott. S aki ott van, ezért nem lehet annyira teljes értékű mint aki itt van. Mi és ti. Mi a normálisak és ti, akik nem mi vagytok.
Ez valahogy úgy lenne az igazi, hogy büszke vagyok arra, hogy a Mohácsi családból származom, magyar vagyok, zsidó, cigány és jász gyökerekkel. Budapesti vagyok, azon belül óbudai, kaszásdűlői. A magam és a családom szokásaival, nézeteivel, öltözködési szokásaival, életmódjával. És marhára nem zavar, hogy te mittomén, román, szlovák, berber vagy akármi vagy, teljesen más mindennel mint én. S mindketten kölcsönösen tiszteljük a másik másságát, gyökereit, nem harcolunk egymás ellen, maximum néha furcsálkodva, fejcsóválva konstatáljuk, hogy ez meg az szerintünk marhaság, de élünk és élni hagyunk.
S mondom, alapvetően és ahogy öregszem, egyre inkább konzervatív vagyok.
S egészen őszintén: ezzel piszkosul nem tudtam mit kezdeni, A keretezett részben fogalmazottak miatt nem. Mert soha nem gondolkodtam Longeverne vs. Verlans-ban. Emiatt született meg, amit a következő alcím alatt olvasol. De távolmaradásomat indokolja például a következő idézet is. Lehet, hogy puhány vagyok, de nem tudtam vele mit kezdeni.
A sebesültek elhagyták a csatateret. Duda facipőtől bevert orral, vérét elmaszatolva tért vissza a Nagycsalitba, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a velrans-iak kaptak: Tatti, Potyka, Vaksi, Bubu és még hét-nyolc társuk fél lábon ugrálva, lógó karral vagy pépesre vert arccal menekült.
Mert újra mondom: a két falu hosszú évekbe elvesző konfliktusán kívül nincsen semmi élő indoka annak, hogy a gyerekek véresre verik egymást.
A Gombháború és A Pál utcai fiúk
Itt lép életbe, hogy tisztelem, ami másnak fontos. Tisztelem, ha azonosulni nem is tudok vele. S tisztelem, ha nem agyament marhaság. S nem minden agyament marhaság, ami nem fakad a saját gondolkodásomból.
Nem azért mondom, hogy A Pál utcai fiúk jobb regény mint a Gombháború, mert Pergaud francia, Molnár meg magyar volt. Tisztelem, hogy a franciák büszkék a Gombháborúra. Vagy legalábbis, amikor Franciaország még a franciák országa volt, akkor nyilván büszkék voltak rá. Tisztelem a tényt, de a regénnyel alapjában nem tudok azonosulni.
A mi könyvünkben, A Pál utcai fiúk-ban a gyerekek célért harcolnak. Nem csupán a más utca, a más galeri ténye, múltba vesző piszlicsáré ügyek miatt csapnak össze, hanem a grund birtoklásáért.
Jó, persze, tulajdonképpen ők is kezelhetnék másképpen a problémát, megoszthatnák a grundot, amíg még van, akár haverok, pajtik is lehetnének, ahelyett, hogy csatároznak egymással, de ugye, ebben az esetben nem lenne egy ilyen csuda klassz ifjúsági regényünk.
Azt persze csuklás nélkül elismerem, hogy a Gombháború csintalanjaiban is van erkölcsi stop. (Vesd csak össze mondjuk a Semmi-vel!) De tény, hogy sokkal messzebb, távolabb mint a Molnár regényében. A küzdelemben, bár messzire mennek a franciák, mégis megállnak egy adott határnál, bár sokkal messzebb mint ahol mi, óbudaik skacok megálltunk: ők ütnek, vágnak, az sem baj, ha vér folyik, de legalább nem csonkítanak. Ez is valami, lássuk be!
Nekem ez a határ túl tág volt... Lehet már én is a mai, túltolt emberjog-rontott szemlélettel bírok...
De például az, hogy tudatosan megrongáljuk, tönkre tegyük egymás dolgait, eszközeit, ruházatát, nekünk gyerekként soha eszünkben nem jutott volna. S ahogy mondtam: a készakarva okozott fizikai sérülés meg teljesen tabu volt közöttünk. (Véletlenül persze történtek balesetek, jó magam például törtem el egy kart, és zúztam össze egy hüvelyujjat. Egyiket sem akarattal. Hülye voltam mindkét esetben, de fájdalmat eszembe sem volt okozni.)
S most mondd, milyen kiváló anya lenne belőlem, de az, hogy csúzliba tett kaviccsal egymásra lövöldözzünk, hát távol legyen! Egész végig azon izgultam olvasás közben, vajon mikor okoznak a francia skacok valami tartós károsodást egymásnak. Mert ilyen veszett adok-kapok közben óhatatlanul is meg van a baj.
*
Aztán, bányja kánya, kimondom, nekem a Gombháború szereplői mindvégig kicsit arctalanok, kontúr-nélküliek maradtak. Míg Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka, Geréb és a többiek kicsit sem azok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincsen emlékezetes szereplő a Gombháborúban. Simán van. Csak valahogy nem úgy emlékezetesek. Hm. Nem emblematikus. Nem egy Nemecsek, Boka, Áts Feri, Boka vagy Geréb.
*
Mondok jót is: nagyon tetszett viszont, hogy ugyan bődületes baromság érdekében, de milyen klasszul képesek voltak összefogni ezek a longeverne-i skacok, milyen szinten képesek voltak a lemondásra, alárendelni az önérdeküket a közösségi érdeknek.
*
Egyébként Pergaud is legalább anniyra szereti az alakjait mint Molnár Ferenc. Ez szemmel látható, érzékelhető. Nem példabeszédet ír, csak elmesél valamit, amiben a gyerekek olyan, amilyenek. Koruk csemetéi. Nem tör pálcát felettük, nem ítéli el, és nem is emeli piedesztálra őket. Csak bemutatja: ilyenek voltak. S közben szinte simogatja mindegyiket.
Összevissza
az a véleményem, hogy a Gombháború egy kiváló ifjúsági akcióregény. Tartok tőle, hogy a részletei teljesen a feledés homályába vesznek majd. Abban meg biztos vagyok, hogy újraolvasásra a maradék életemben már nem fog sor kerülni. Azért nem, mert az akció mögött magamnak nem leltem annyi többletet, ami arra indítana, hogy ismét kézbe vegyem. Se a korrajz nem fogott meg annyira, se annyira tréfás nem volt, se, se, se...
Ezzel nem mondom azt, hogy ez egy rossz könyv. Csak annyit, hogy a 21. század negyedén élő, félművelt panelprolinak nem adott annyit, hogy többre fussa az ő überszubjektív véleményében...
Móra, Budapest, 1986, 246 oldal · ISBN: 9631142515 · Fordította: Bognár Róbert
6,5/10
2023 augusztusának a háromnegyede, a hétvégén lesz a minden eddiginél impozánsabb tűzijáték. Amire évek óta nem megyünk, és nincsen is rá indíttatásunk.
Szerelmetesfeleségtársam megint variál. Most az jutott a csavaros eszébe, hogy ha lemennénk Gyulára lakni, úgy, hogy kiveszünk egy kecót, még a kifizetett lakbérrel is havi majd' százötvenet megtakaríthatnánk, mert csak az, hogy Nagyszalontára járnánk nagybevásárolni és tankolni, az olyan havi ötven-hetvenezer spórolt forintot jelentene. Meg még ez, meg még az. Talált is egy igen pöpec kecót, még jó helyén is van Gyulának. Megnéztem, negyedóra gyalog a könyvtár. :-D
De marha messze lennének a gyerekeim. SzFT-nek meg az anyukája. Aki meglepő fordulat, de amióta ismerem, egy percet sem fiatalodott. Szerintem már nem is fog.
– Szerinted hülyeség az ötlet, Morzsám? Tanácstalan vagyok, annyi a bizonytalansági faktor. Kezdve a munkámmal. Hogy lenne-e, és lenne-e annyi a bér, bármennyire szar is itt Pesten, mint itt. Mert ha nem, bukott a költségvetési tervezet.
De az, hogy Gyula, az, hogy százas kecó egy százas telekkel, terasszal, erkéllyel, nagy konyhával, az mindenképpen nagyon vonzó lenne. Naná!
– Nézd csak, mit találtam itt, a könyvtárban! – mutatott egy könyvet lelkesen Laci, munkahelyem egyik szakácsa, aki marha finoman tud főzni, ha van hozzá kedve, s akivel szoktunk beszélgetni az irodalomról. John Sandford egyik könyve volt a kezében. Nem ez.
Jobbára Laci szokott nekem ajánlani ezt azt. Volt, hogy félve kérdezte, mi a véleményem Szilvási regényeiről. Mondtam, hogy összességében nekem nincsen olyan, mert alig olvastam tőle valamit, de amit igen, az különböző életkoraimban is fogyasztható volt. Laci megkönnyebbült, átszakadt a gát, és lelkesen mesélni kezdte, neki milyen élmény volt Szilvásit olvasni.
Néztem a borítóját a könyvnek, amit mutatott. Nekem semmit se mondott.
– Jó kis krimi! A rendszerváltás után adta ki a Laux kiadója. Általában egy nyomozó a főhőse mindnek, izgalmasak, jól bonyolítottak. Nem ismered? Ne mondd már! Komolyan nem? Szerintem tetszene neked! – lelkendezett Laci, és még mondta egy darabig.
Én is mondom, igaza volt Lacinak: valóban tetszett nekem a könyv. Ez a könyv, nem az, amit Laci mutatott. Mert azt is mondta, hogy ez sorozat, s hogy az első kötetei jobbak voltak mint a későbbiek, mert azok nagyon rutinból íródtak. Gondoltam, akkor az elején kezdem. Ott kezdtem, az első kötettel. Ezzel.
A könyv annyira jellegtelen külsővel bír, hogy soha eszembe se jutott volna a kezembe venni. Ráadásul a határon billeg, kinézettre lehetne valami nyálas szerelmes sztori is... Vagy akármi... hétköznap délutáni, brazil szappanopera alapműve, amelynek fércadaptációját valamelyik színvonalas kereskedelmi tévécsatorna vetíti. Nézegettem, Sandford nem járt jobban borítóilag külföldön sem, az amott kiadott könyvei ugyanilyen semmilyenek.
S a szerzőről tényleg soha nem hallottam eddig. Pedig akár hallhattam volna, krimiberkekben jegyzett név. Ráadásul univerzumot teremtett. Még ráadásulabb: amikor „a” Laux kiadója '91-ben kiadta ezt a könyvet, akkor viszonylag gyorsan reagált, mert a regény akkor még csak két éves volt.
Aztán 2022-ig még írt hozzá harmincegy folytatást. S tulajdonképpen univerzumot teremtett, mert talán ha négy könyve volt, ami elszakadt az általa teremtett hős világától. Itt tudsz bogarászni, s kiderül, hogy John Sandford nem is az eredeti neve az úriembernek, csak felvett szerzői név. eredetileg John Roswell Camp-nek hívják. S nem csupán író, hanem újságíró is. Aki 1986-ban Pulitzer-díjat kapott.
A főhős
Az eddig harminckét kötetes fő sorozatnak, amely angolul a Prey(Áldozat) címet kapta, a főhősét úgy hívják: Lucas Davenport. Az eredeti sorozat majd' minden címáben benne van a Prey-szó.
Davenport enyhén őszülő halántékú, fenemód sármos, nőfaló, öntörvényű, kemény pasas, aki üt és öl ha kell. Nem büszke rá, a kötelességének tekinti, és alkalomadtán a megfelelő módszernek. Mármint, hogy oda is csap. Az ölést nem, az adott esetben, sajnálatosan csak a munkájával jár. Ahogyan Davenport meg egy Porsche-val. Nem a rendőri fizetéséből. Szabadidejében videójátékokat ír. Fura egy zsaru! S akkor azt még nem is mondtam, hogy örvendezik annak, hogy egy antikvárium polcán egy Emily Dickson verseskötetet talál. Erre varrj gombot!
Egy krimiben, különösen sorozatban nagyon fontos, milyennek sikerül kitalálni a főszereplőt. Mert a főnyomozónak, legyen rendőr vagy műkedvelő, valamiben jellemzően egyedinek kell lennie. Lehet, nem is annyira a személyes tulajdonságaiban, de a történeteiről szóló regényeknek mindenképpen.
Ha azt mondom, Sherlock Holmes, azonnal látjuk magunk előtt a hórihorgas alakot, nagyítóval a kezében, kockás kabátban,. Ha azt mondom Hercule Poirot, akkor máris előttünk van a köpcös, kackiás bajuszú piperkőc belga úriember, a jellegzetes kiejtésével. Ha azt mondom, Philip Marlowe, a füst máris csavarja a torkunkat, és telepszik is ránk a noire-hangulat, átizzadt ing, lustán forgó plafonventillátor, fekete-fehérben. Ha azt mondom, Perry Mason, máris előttünk áll az elegáns, jóképű ügyvéd. Ha Maigret, akkor hízásnak indult, középkorú, feleségszerető, teljesen hétköznapi pasi: pipával, kalapban.
A sort estig lehetne folytatni. Most reggel háromnegyed hét van. A kérdés, Davenportmennyire egyedi darab? Majdnem az. Odáig rendben van, hogy jóképű, csajdöntgető, okos, kombinatív, a Porsche-val és az erőszakosságával sincsen baj. A játék-írás nekem kilógott a koherenciából. Bár ha belegondolok, ismerek olyan informatikai cégvezetőt, aki szabadidejében mentőt vezet... Nagy fazon!
De nyomozónak annyira jó hogy a munkálkodó team mellett ő függetlenített, vagyis teljesen önállóan dolgozó, ám testületi rendőr.
S itt is van a két fő jellemzője: imádja a nőket, soha nem veti meg, utasítja el a kínálkozó alkalmakat, Illetve csak akkor, ha az a nyomozást akadályozná. De ha nem, akkor akár megdönti az aktuális sorozatgyilkos támadásának a túlélőjét is.
Összesen két filmváltozatot találtam,amely a sorozat alapján készült. Ahogy néztem az értékeléseiket, egyik sem lett közönségsiker. Ráadásul, de ez már szubjektív vélemény, egyik főszereplő sem fedi le azt a LLucas Davenport-képet, amely az első kötet alapján bennem megszületett.
Bár a 2011-es adaptáció közelebb áll hozzá Ennek Mark Harmon volt a főszereplője. Ő legalább fehér, ősz hajú férfi. Csak túl elegáns. Davenport ennyire nem ad magára.
Az 1998-as feldolgozás főszereplője Erq La Salle volt. No, ő semmiben nem Davenport. Az ember persze, hogy azonnal kizökken, ha Othellot egy kopasz ázsiai nő játssza! Persze La Salle bőrszínétől függetlenül a film még lehetne jó. De úgy fest, nem lett az.
Az általános vélemény az mindkét próbálkozásról, hogy erős közepesre sikerültek. Vagyis valami mindkét esetben félrecsúszott. Vagy az alapanyag nem a legmegfelelőbb. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz regény lenne. Mert megfilmesíthető-e például Rejtő Jenő bármelyik regénye?
A numeravadászságról egy szót. Davenport nem erkölcstelen, csak lazán kezeli a párkapcsolatait. Hazudni senkinek sem hazudik, senki fejét el nem csavarja. Csavarodik az magától is. S ha úgy alakul összeszedi magát, és képes felelősséget vállalni. Ez érdekes vonása a nunabajnoknak.
A gyilkos
Laci, tudod, a munkahelyem szakácsa aki a Sandford könyveit ajánlotta azt mondta, a regények nagyjából mind sorozatgyilkososak. Minden bizonnyal azért, mert aki sorozatban gyilkol. az az élvezetért gyilkol. Tehát beteg. Mert ha valaki anyagi érdekből, haragból, bosszúból ki más életét, az még csak-csak érthető valahogy. De aki megkínoz egy másik emberi lényt, és élvezetét leli a kínzásban, a szenvedés okozásában, szemlélésében, az nem emberi lény.
Itt megtorpantam. A szemlélés szónál.
Mert vajon a szenvedés okozásáról szóló könyvek, a darabolós filmek szemlélése az micsodának számít?
Amikor olvastam a Híd a Drinán című könyv elején a karóba húzás überrészletes ismertetését, remegni kezdett a kezem, a gyomrom. Amikor a YouTube még nem volt ennyire szigorúan moderált, hát oda is kerültek fel videók. Például élve megnyúzott állatról, amit csak elkábítottak egy botütéssel, majd megszabadították a bundájától. Ennél rosszabb csak egy bedrogozott, benzinnel lelocsolt és élve elégetett katonáról szóló videó volt. Le akartam írni, de nem írom le, mit láttam.
Soha fel nem foghattam a cél nélküli erőszak értelmét. A tudatosan okozott szenvedés célját végképp nem.
A kép forrása: „The Bad Beatch” című film
Aki beteg, annak az észjárása, ha ad is mintázatot, semmiképpen sem mindennapi. S mert közveszélyes, ezáltal hátborzongató. Itt a másság semmiképpen sem erény, hanem fenyegetés. Ha beírod a keresőbe a sorozatgyilkos szót, elképesztő, mennyi találatot jelez a gép. Lehet válogatni, kellemesen borzongani, elképedni, felháborodni és így tovább. A készlet ugyancsak bőséges, nemben, történelmi korban, módszerben, a kegyetlenség fokában, az áldozatok számában, mindenkii kiválaszthatja a saját ízlésének leginkább megfelelő idiótát.
Jelen sorozatgyilkosunk, a veszettnekbecézett beteg állat a fekete hajú,csinos nőkre bukik. Akikből ha Választott lesz, szerencsétlenek, akkor hamarosan hullává is válnak. A veszett ágyhoz kötözi őket, meztelenre vetkőzteti mindet, ő maga is levetkőzik, a nők szenvedésére erektál, s amikor pontos szúrással szíven szúrja őket, a haláluk pillanatában ejakulál. S bár beteg állat, okos: kokettál a rendőrökkel: minden áldozat mellett otthagyja a névjegyét, egy-egy mondatot arról, miként kell megszervezni a gyilkosságokat. Gondosan takarít maga után, nyomot nem hagy.
Míg egy napon az egyik nő, meglepő fordulat, túléli a támadását. Sokat segít egy gázspray és egy kis önvédelmi ismeret. A nő elmondása alapján ha nagyon csekély és gyenge is az információ, van kapaszkodó a veszett személyét illetőn.
Aki körül, bár kezdetben nem tudja, szorulni kezd a hurok.
S el tudod képzelni, hogy egy ilyen gyilkosos könyvben egyszer sincsen leírva a pszichopataszó?
A rendőrség és a média
Sandford egyik legjobb húzása a történetben szereplő két hatalom, intézmény összeugrasztása. Nem tesz igazságot, csak felhasználja az ellentétes érdekek bemutatását, és csavarint egyet a dolgon, élve Davenport kisugárzásával: két újságíró hölgyemény a vonzásába kerül, hivatástudattal bíró pillangók az információk gyertyafényében. S van, hogy az okos Davenport rajtuk keresztül tudja csapdába csalni a veszettet. Nem rajta múlik a végeredmény.
Ha az ember érti is az indítékokat, Sandford könyvétől egészen bizonyosan nem kerül hozzá közelebb a média működése. Mert a szerző meglátása az, hogy a tájékoztatás ugyancsak másodlagos célja a sajtónak. Az elsődlegesen elérendő szempont a példányszám, a nézettség növelése. S ennek érdekében aztán mindent... S mert a könyv '98-as, ebből a szempontból sajnos már idejét múlt is.
A legutóbbi Hihetetlen! Magazin Különszámában olvastam egy nekem reveláció erejével bíró gondolatmenetet a reklámok metódusának a változásáról.
Régen a reklámok célja a tájékoztatás volt. Tudd, hogy milyen lehetőségeid vannak, merre indulj, hol tudsz mit beszerezni, tudd, hogy van már ilyen is. Manapság nem az információ eljuttatása a cél, hanem az eladások növelése. Az információk helyett életérzést kapunk. Befolyásolást. S ennek van alárendelve minden. Az sem gond, ha a reklám nem mond igazat.
Sandford könyvéből is egyértelművé válik: a sajtót nem az információban rejlő hír- és igazságtartalom foglalkoztatja, tulajdonképpen az másodlagos a számára, hanem a belőle fakadó pénz mennyisége, a hírérték dollárosíthatósága.
Összerakva
Ezekből a panelekből áll össze a könyv: az öntörvényű, de felettébb eredményes, nőfaló, keménykezű, játékíró rendőr, a betegállat, ritka intelligens veszett, és a sajtó, különös tekintettel a csinos képviselőire.
Ebből nem is tudom, melyik az érdekesebb, a két fő intelligencia (Davenport, veszett) vagy a sajtó és a rendőri munka összecsapásának a szemléltetése. (Ahogyan Davenport főnöke egy alkalommal felsóhajt, milyen jó, hogy neki a sajtó reakcióit kell mérlegelnie, kordában tartani a médiumokat, dekázgatni a sértődöttségüket, ahelyett hogy nyomozna az után, aki miatt kapja a sajtó-fricskákat a rendőrség.)
S figyelj, nagyon kis patent megoldás, hogy bár minden E/3-ban van megírva, a szempontok, Davenport-é, és a veszetté váltakoznak. Az író hol az egyikükre, hol a másikukra koncentrál. Így mi, az olvasók idő előtt megtudjuk, kicsodát is üldöz a nőfaló-játékíró zsaru.
Ezen a ponton volt bennem valamelyest hiányérzet. Mert ha már két szempont... A veszett szempontú elbeszélés csak elbeszélés. Pont. Éppen csak valamelyest avat be a Louis nevű veszett lelkivilágába. Semmi beteg motiváció-feltárás, semmi mélység, csak éppen a rövidtávú célok lefektetése, és a cselekmény ő-oldali megvilágítása. Sandfordot szemmel láthatón teljesen hidegen hagyta, a lehetőség, hogy úgy elmerüljön a veszett lelkében, miképpen, mondjuk Robert Merle elmerült a főhőse lelkében a Mesterségem a halálban. Itt csak megkapjuk a pragmatikusan bemutatott cselekményt, semmi lacafaca a veszett lelkével.
Külön felhívom a figyelmedet a történet akciódús, de meglepő befejezésére, amit itt természetesen nem fejtek ki, mert hogyan is tehetné ilyet, de a saját lelkem cizelláltságát jócskán megkérdőjelezi, hogy teljesen és tökéletesen egyet tudtam érteni Davenport ilyetén meg- és feloldásával.
Nem olvasok sűrűn krimiket. De alapvetően semmi bajom velük. Viszont mert nem olvasom sűrűn őket, nem is vagyok nagyon tájékozott a krimivilágban. Ezért volt számomra tökéletesen ismeretlen és újdonság Davenport világa. S lehet, ezért is tetszett. Mert tetszett. Nem mondom, hogy most és azonnal rávetem magam a maradék harmincegy kötetre, meg a sorozaton kívüli, de Davenport világával összefüggő egyebekre, de nem bánom, hogy megtaláltam a sorozat folytatásainak nagy részét is, még ha meg is álltam egyelőre a nyolcadik kötetének a letöltésénél, mert mi van, ha mégsem tetszik... De tetszik. Egek, mennyit kellene még olvasnom, és már ötvenhat éves vagyok!
Ja, és a könyv magyar címét egyáltalán nem értem. A szavakat igen, csak így köze nincsen a könyv tartalmához. Az eredeti cím: Rules of Prey. Szabad fordításban: Az áldozatok szabályai. A könyv tartalmának az ismeretében ennek lenne értelme. Csókolom a kis kezüket!
Kicsit sűrűk voltak az elmúlt napok, Szerelmetesfeleségtársam leszavazta, hogy elmenjünk ma a Caligulas's Horse A38-on tartott koncertjére. Ő elment ma úszni, én meg itthon maradtam, jó feleségként, takarítani, ebédet főzni és kicsit berúgni a legutóbb beszerzett málna pálinkától, miközben az Edda első négy lemeze szólt. Bár a harmadikat csak átléptetgettem, mert két dal kivételével soha nem szerettem igazán. (Ezt anno még Attisnak is elmondtam egy budakalászi közönségtalálkozón. De nem hatottam meg vele.) A negyedik, ugye a bakancsos Edda búcsúkoncertjének a felvétele, s azt hallgatva jutott eszembe, a meghalt barátommal, Pipivel mennyi koncertjükön voltunk együtt, s ennek hatására még két kupica lecsúszott. Nem mondom, mire SzFT hazajött, erősen törtem a magyart, de a levest még simán tálaltam, és be is hoztam a szobába a tálcákat.. Aztán ebéd után el is dőltem, és SzFT fél órájával szemben két órát hunytam.
Ahogy belegondolok, soha nem csináltam még ilyet. Mármint aludtam már délután, de hogy egyedül ennyit igyak. Nem szoktam kívánni. Van, hogy egy sör több hónapig állt felbontatlanul a hűtőben. A pálinkák sem fogynak el pittyputty. Nem vagyok én olyan lány...!
Jiří Marek-nek nagy gyorsan ez a negyedik könyve, amit a közelmúltban olvastam. Az első a Régi bűnügyi történetek volt. Aztán következett Az Albatrosz-rejtélye, azután meg a csudaremek Boldogkor. A bűnügyi történetek nem volt átütő, de szórakozásként pompásnak tartottam. Az Albatrosz-szal voltak bajaim. A Boldogkort meg egy laza mozdulattal oda tettem a Szép új világés az 1984 mellé,kedvencnek.
Háromból kettő azért nem rossz aránya jó könyveknek!
Az Autómesék meg, bár becsapós benne, rajta sok minden, egyszerűen zseniális! Így, in medias res, a bejegyzésem ötödik sorában szembe kell ezzel nézned.
Legalábbis itt a vázlatban ötödik sor, a csuda tudja, mi lesz belőle, ha kikerül a nyilvánosság elé: néha meglepődök, hogy amit itt gondosan összemolyolgatok dizájnilag, annak végül semmi köze nem lesz a végeredményhez, és fogalmam sincsen mi okból nem.
Jiří Marek az Autómesék-kel alaposan átvágja a jónépet. S ebben a kiadó is tökéletes tettestársa. Mert az Autómesék minden ellenkező előjel ellenére sem mesekönyv.
Kicsit sem!
Illetve csak nagyon kicsit...
Illetve... hm... dehogynem...
Mert van benne tündér, manó, öreg varázsló, varázslók, van benne beszélő, gondolkodó, cselekvő, repülő, érzelmekkel bíró autó... Vagyis,látod, teljesen mesés! Eddig, így, világos, hogy az. Arról nem beszélve, hogy van itt répa-mese adaptáció, meg Jancsi és Juliskás is, meg sokkívánságos aranyhalas is. Például.
De, barátom, eszedbe se jusson a rácsos ágyból éppen csak gyerekheverőre átkerült csemetédet ezzel szórakoztatni elalvás előtt!
Nem, nincsen benne sem vércsöpögős erőszak, sem egyéb csöpögős nemiség, nem, semmi ilyesféle nincsen. benne! Szerencsére még normális korban íródott (soha nem gondoltam volna, hogy a komcsi-érát bármikor is, akármilyen szsempontból normálisnak fogom nevezni, de be kell látnom, ebből a szempontból az volt; aztán slussz!), így nincsen benne semmiféle woke-ság, szivárványos gyöngédség sem. Tehát nem is ilyen szempontból nem való ragyogó szemű, történetleső porontyod szórakoztatására.
*
Hanem egyszerűen azért, mert Marek nem meséket írt, hanem mesés külsőségekbe öltöztetett szatírákat, s szatírába öltöztetett társadalomkritikát. Sőt, olykor még rendszercsipkedőset is. Meg erkölcsi intelmet. A tündérmeséje is kiforgatott. Szóval a poronytykád nagy eséllyel a mesék többségét egyszerűen nem értené, fogalma sem lenne, miről van szó.
Mondom én, nagy svihákez a Marek! De amennyire ő az, annyira vette tőle a lapot a kiadó is, hiszen ha megnézed a könyv formátumát, a grafikák tömkelegét, hol fekete-fehérek, hol színesek, minden arra utal, hogy gyerekkönyv van a kezedben. Aztán naná, hogy mocsokul befékezel.
Nézd csak ezt az illusztációt! Ugyan miről szólhat? (Már most mondom,, hogy nem az akkori korszellem antiklerikalizmusát látod, hiába is adja magát a látványból fakadón!)
*
S itt egy pillanatra megállok. A grafikánál. Mert merülj csak el egy kicsit a részleteiben! Meg az előző, fekete-fehérében is! Ha megnézed amott a tűz mellett ülő fiatalember, emitt meg a szerzetes arcát: karikatúrát látsz. De amott az autó, az öregember, emitt a traktor már teljesen realisztikus. Akkor is, ha stílusban nem üt el a karikatúra-arcoktól. Szerintem egyszerűen fenomenális illusztrációk! Lesz még jó néhány, ne aggódj! Úgy hívják az elkövetőjüket, hogy Jaroslav Divíšek. Áldassék a keze munkája!
Ha már egy nyomorúságos fotócskát sem tudtam lelni róla, pedig mennyire megérdemelné, hogy ezáltal is öregbítsem a hírnevét! Úgy nagyjából annyit találtam róla, hogy 1914–1996 között élt, szerette az autókat, szakkönyveket is illusztrált, meg színházban is dolgozott, a díszletek körül szorgoskodott. Meg egy aukciós oldalra sikerült még rányitnom, ahol egy négyhengeres kerékpárról készült rajzát tették kalapács alá.
A helyzet az, hogy a könyvet Marek neve miatt vettem meg. Kíváncsi lettem, milyen meséket ír. Aztán amikor az online antikvárium átvevő helyéről kijöttem és belenéztem, tudtam, már a grafikák, a festmények miatt megtartom. Majd Szerelmetesfeleségtársam megszabadul tőle, ha én már nem leszek...
Divíšek alkotásai és Marek írásai valahogy úgy vannak egymással ebben a könyvben, ahogyan Forrest Gump fogalmazott: mint a borsó meg a héja. Divíšek őrülten jó érzékkel ragadja meg Marek írásainak mind a hangulatát, mind a mondanivalóját. Mutatok példákat!
Mosolyog az ember lelke, ahogyan nézegeti ezeket a képeket!
S még mindig nem szakadok el Divíšek-től. Nézd meg ezt az illusztrációt! Szerinted mit ábrázol?
Ne is töprengj azon, férfi vagy nő áll-e a zuhogó esőben az autó előtt. A meséből... a novellából... a miafenéből sem derül ki. Pont ez volt a cél, ugyanis. Akit itt látsz, ő a Szerencsétlenség! Nem ám csak úgy átabotában, hanem konkrétan az Autószerencsétlenség!
A történet már-már metafizikus szintre emelkedik, amikor a sofőr, aki felveszi a Szerencsétlenséget, elkezdi megakadályozni annak a tetteit. Ugyanis a Szerencsétlenség sorra kikotyogja a másnapi teendőit. S bár a sofőr életeket ment meg, az emberbaráti tevékenységének nem vár következményei lesznek.
S a bemutatás végére hagytam egy olyan autómesét, ami tulajdonképpen egyáltalán nem különös, kiszámítható is. mégis a hatása alatt vagyok még mindig. Azért, mert egyszerűen SZÉP a történet. De a velejéig az! Nem is tudom, mit mondjak róla. Azért nem, mert félő, hogy elárulnám, miért is megható, miért is szép.
Ezért meg kell elégedned azzal, hogy bár egy hete olvastam, még mindig azt mondom, hát igen, valahogy így kellene élni, gondolkodni, szeretni... Ilyen magától értetődő természetességgel, figyelemmel.
*
Az van, hogy mesénként, történetenként tudnék reagálni valamit, s nem csupán azért, mert van bennem némi grafománia, hanem azért, mert lenne mire. Marek mondanivalója ugyan mára egyes pontokon közhelyessé vált, de erről nem ő tehet. A közhelyeknek azonban meg van az a jó tulajdonsága, hogy azért tudtak közzé válni, mert mindenkinek mondanak valamit.
Ezáltal Marek történetei, ha túltesszük magunkat a csalódáson, hogy nem bárgyú beszélő autós gyerekbadarságot kaptunk, ha nem is mondanak hatalmasat, sőt néha nem többet mint az általuk felhasznált alapmese (már amennyiben van ilyen) de egytől-egyig szólnak valamiről, szólnak hozzánk. Szellemesek, nem tolakodnak, az ismerős momentumok által otthonosak... Á, nem szaporítom a szót: olvasd el, komolyan jól jársz vele. S nem ritkaság, online antikváriumokban is simán beszerezhető.
2023 augusztus közepe. Olyan kis büszke vagyok Szerelmetesfeleségtársamra. Tegnap voltunk az egyik megbízó-cége által szervezett családi pikniken, Galgahévizen. Két embert ismertem, voltunk vagy hatvanan. De nem éreztem rosszul magamat, csak néha anyátlanodtam el, a kávéspoharamba kapaszkodva. De aztán leltem társaságot. Szóval SzFT: így-úgy mindenki ismerte őt, legalább hangról. S úgy festett kedvelik is. Én meg, mondom, büszke vagyok rá.
Nézegettem, én a szirszart kereső sofőr a vállalkozókat. Simán a legöregebbek közé tartoztam. A többiek mind a saját cégüket vezetik. Olyan ötletekkel, hogy csak lestem. Mert eszedbe jutna-e például egy felfújható, minden szempontból testformálható, szabósági gumibabát összeeszkábálni, hogy távolról is simán kialakítható,elkészíthető egyen az egyénre szabott hacuka? Vagy arra specializálni magadat, hogy a biztosítások kétszáz oldal feletti apró betűjét elolvasva abszolút személyre szabott biztosításokat ajánlj ki?
S alig beszélgettem valakivel, igaz, azokkal hosszan. megint rájöttem, hogy intelligens vagyok ugyan, de valahogy mégis korlátolt. Az érzelmi intelligenciám valószínűleg nagyobb mint a kreatív. Vagy lusta vagyok. Vagy gyáva. Egy biztos: sofőr az vagyok, szirszar fizetésért.
Füsti (tudod, a kis, szürke, szívünkcsücske Yarisunk) aksija szerencsére nem hagyott cserben vitt és hozott, ahogy kell. Várjuk vissza Csemetééket Görögországból (vagy ahogyan manapság idegborzolón fogalmazzák: görögből), mert a vőlegény-szakasz kedvezményesen tud minőségi akkumulátort szerezni bele.
Idén harmadik alkalommal nyaraltunk Gyulán. De csak most jutottunk el a gyulai könyvtárba.
Személyi programszervezőm, Szerelmetesfeleségtársam talált egy olyan lehetőséget, hogy vezetetten is meg lehet látogatni a könyvtárat. Aham, mindketten rábólintottunk, ez lesz a jó!
Mindösszesen négyen mentünk vezetett könyvtárlátogatásra. Mi és egy másik, korunkbeli páros. Ott az anyuci volt könyvmániás.
Vagyis ő és én vetődtünk a bejárat mellett felállított, dugig rakott tárolóra. Használt könyv háromszázért, amikor itt kincseket lehet találni, naná! De azért mentünk engedelmesen a többiekkel, csak gyorsan kiderítettük, hogy a látogatás végén igen, át lehet böngészni a kínálatot, a pénztárnál lehet fizetni.
A könyvtár is megér egy misét, szép is, tényleg, nagyon az, jó is, gazdag is (persze a budapesti Központi Könyvtárral nem vetekedhet, mert hogyan is tehetné), de a mesém most erről a könyvről szól. Ami történetesen ott volt a tárolóban. Már nincsen ott. (Leltem egy másik csuda érdekes, bosszantó érdekességet is, de arról majd a maga helyén beszélek.) Annyit azért itt is, most is: ha nem is vetekedhet a budapesti nagy könyvtárral a gyulai, a készlete az én életidőmet bőven kiszolgálja. Különösen ha összevetem az itthoni, olvasatlan könyvmennyiséggel.
Brunella Gasperinijutott róla eszembe. Mármint az Édes rabszolgaság-ról. Gasperininek három könyve (Én és ők, Ő és mi, MI és ők) szintén az Európa Kiadó Vidám könyvek sorozatában jelent meg. A negyediket az Alexandra adta ki, de azt nem olvastam (Egy nő és egyéb állatfajták). Ráadásul az első hármat, ahogyan a jele könyvet is, Brenner György illusztrálta. Még az alakok is hasonlók. Ráadásul itt is,ott három gyerek...
Gasperini könyveit az áldott emlékű Noji néni adta a kezembe. Egy kamaszkori, nem is tudom milyen szerelemnek a velejárója volt Noji néni: a szerelem alanyának az édesanyja. Akihez volt, hogy akkor is felugrottam, ha a szerelem alanya nem volt otthon. Kevés ember arca, mozdulatai, mosolya, komolysága maradt meg bennem az utóbbi ötvenhat évben, de az övé igen. Adtam a véleményére. Noji néni egy kicsit olyan pótanyám volt, habár nem találkoztunk annyit, amennyit kellett volna, amennyit a kapcsolat megérdemelt volna. Kamasz voltam, ő pedig megértő. Mindkettő kár!
Gasperini sorozatának az első két köteten csuda jól szórakoztam, és megértettem, miért volt Noji néninek is az egyik kedvence. A család, több gyerekkel... aham, humor, nevetés, realizmus, perpatvar, cikizések, kedvesség, báj, klassz, na! A harmadik kötet már nem ütött akkorát. Vagy én fáradtam el, vagy Gasperini mesélnivalója.
Gasperini 1959-ben jelentette meg a fenti sorozata első kötetét. Bombeck 1987-ben a saját könyvét. Vagyis az elsőbbség joga Gasperinié.
Erma Bombeck-ről roppant röviden
Erma Louise Bombeck amerikai humorista volt, aki nagy népszerűségre tett szert 1965 és 1996 között a külvárosi életet bemutató újsághumorrovatával. 15 könyve is megjelent, amelyek többsége bestseller lett.
Ennyit most és nem többet, és ebben minden lényeges benne van. Na, jó, még annyit, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikortájt ez a könyv is napvilágot látott, kilencszáz amerikai lapban jelentek meg cikkei, és az ebből fakadó jövedelme évi egymillió dollárra ugrott. Ezt nem csak az írásai jogdíjával érte el, hanem előadások tartásával és tévészereplésekkel is. A hölgy akkoriban az amerikai humor egyik nagyágyúja volt, a canterville-i egykori otthona 2015 óta az amerikai történelmi helyek listáján szerepel. Nocsak!
Még talán annyi, hogy 1927-ben született és a férjével egyazon évben, 1996-ban hunyt el.
A család
Hű, de veszélyes téma ez manapság! Mert ami évezredekig teljesen természetes volt, az mára odáig torzult, hogy mindegy milyen összetevőkből áll, a család az család. Sem Gasperini, sem Bombeck idején még nem volt így. Akkor még az az egyoldalú, korlátolt nézett dívott, hogy „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”.
Ebből indul ki mindkét írónő, és ugyanarról beszél, hasonló stílusban, hasonló humorral és hasonló őszinteséggel.
Mindkettejük könyvében benne van, hogy a család intézménye siralmasan eltorzulta huszadik század végére. Ezt képtelen vagyok csupán változásnak tartani, mert a lényegéből veszített. S ez a torzulás még nem arról a deformációról szól, ami manapság bekövetkezett, nem a család tudatos szétveréséről, a fogalom teljes kiürítéséről, átalakításáról szólt. Akkor még csak szociológia, gazdasági és kulturális okai voltak a család átalakulásának, amely okok széttépték, szembe fordították a generációkat. Manapság az ideológiai okok léptek előtérbe és le is uralták a pályát.
Néhány generáció és mintha az eltérő életkorú családtagok nem ugyanott nőttek volna fel, nem egyazon kultúrát szívták volna magukba, s nem ugyanazt a nyelvet beszélnék. Persze az igaz, hogy jobbára már valóban nem ugyanott nőnek fel...
Az anyósom úgy negyven éve ugyanott lakik. Az egykori munkájából kifolyólag nagyjából mindenkit ismer Óbudán, de Csillaghegyen biztosan. Piszokul irigylem. Én nem mondom, hogy veszettül sokat költöztem, de azért eddig ez a mostani a hetedik hely, ahol lakom. Nekem sok. Azért sok, mert mire ereszkedni kezdenének a gyökereim, mindig továbbálltam. Jobbára nem önszántamból. Mondjuk a hetedik kerületet szívből utáltam.) Nem csupán azért irigylem az anyósomat, mert nem kellett átlagosan nyolc évenként be- és kicsomagolnia az otthonát, hanem elsősorban azért, mert állandóak körülötte az emberek, ismeri az utcákat, a fákat, a járda repedéseit, de a szomszédok nevét, az életét is. Valami csodálatos lehet gyökerekkel élni!
Bombeck elvileg a család dicséretét akarta megírni. Mert van értéke, hatalmas értéke van a család intézményének. Elsősorban mert gyökereketad. Van hová visszanyúlni, van kire gondolni -gondolni, visszamenni, számítani. Nem csupán a gyerekeknek a szülőkre, hanem a szülőknek is a gyerekekre. Ha úgy alakul.
Álmodozom...
Bombeck családképe
Semmi különleges, semmi betegesen elvszerű vagy betegesen elvszerűtlen, sima középút. De ha figyelmes vagyok, már a könyv címének meg kellene ütnie. Ízlelgesd csak! Rab vagyok, szolga vagyok, bér nélkül dolgozom szakadásig, soha semmit vissza nem kapok, lesnem kell a rabszolgatartóim kívánságait, kiszolgálnom őket a nap bármely szakában, mert ha nem, büntibe kerülök. Onnantól, hogy családom van, kénytelen vagyok zokszó nélkül elviselni, tűrni, hordozni más emberek bajait, nyűgeit, hisztijeit, lustaságát, trehányságát, igénytelenségét, azt, hogy kedvére költse a pénzemet, használja és elhasználja a dolgaimat, hogy ingyen szállónak tekinti a lakást, a házat, amit rohadt hosszú évek alatt raktál össze, akinek az igényei előtt meg kell hajolnom, és igényei, na azok aztán vannak, de dögivel!
És mindez ÉDES!
Na, ne!
A könyv nem egy fejezete szól arról, hogy a Bombeck család három gyereke versenyben szarik bele a szülők minden kérésébe, követelésébe, elvárásába. A mindenben benne van a szülők pénzének a gondtalan szórása: méregdrága távolsági beszélgetések a telefonon (az internet előtti korban vagyunk),száznyolcvan érettségi fénykép a nyolc barátnak, elzáratlan csapok, lekapcsolatlan villanyok (az egyik nagynak szánt poén arról szól, hogy amikor a szülők valami kettesben törött programról hazamennek NEGYVENégő izzó fogadja őket, gyerek egyik alatt, mellett sincsen), koppra kifogyasztott benzintank, kizabált hűtő. vizes törölközők az ágyon, szétdobált levetett ruhák, a mosogató kizárólag akkor ürül, ha anyu elmosogat...
A gyerekekkel beszélgetni nem lehet, lenézőek, alsóbbrendűként kezelik a szüleiket, tőmondatokban válaszolnak, ha válaszolnak egyáltalán.
De az ember elérzékenyülten szereti a gyerekeit. Mert a gyerekei. Csak azért. Ha nem a gyereke lenne, a háta közepére sem kívánná, szóba sem állna vele, nem is érdekelné az a másik ember. Csak így, hogy a gyereke.
Miután Bombeck-ék mindhárom csemetéje kirepül végre, meg is fagy a levegő, amikor az egyik vissza akar költözni...
Ez jön le a könyvből közvetlenül. Közvetve meg az, hogy a család valami misztifikált, mesterségesen összetákolt, kényszerből, üggyel-bajjal összefogott, ragasztgatott, legyintésre sem méltó tákolmány.
Ezzel szemben a valóság...
...minden boldogtalan család a maga módján az. (Lev Tolsztoj)
Tolsztoj idézetének az eleje a boldog családokról szól. Azt mondja, hogy mind hasonlítanak egymáshoz. Feladat: sorold fel az általad ismert, boldog családokat. Figyelj, fontos, a boldogság egyáltalán nem a konfliktus hiánya!
Ahogyan járt az agyam egyre nagyobb kutyaszorítóba kerültem. Azért, mert minél közelebb kerültem ehhez az alcímhez, annál inkább beláttam, hogy végső soron a három gyerekem felnevelése során, immár mindhárom nagykorú, felnőtt, s már csak egy lakik félig itthon, gyakorlatilag ugyanezekbe a problémákba ütköztünk. Ha nem is ennyire szélsőséges módon.
Nekem a célom az lett volna, hogy szociálisan érzékeny, empatikus, segítőkész, együttműködő, ugyanakkor önálló, talpraesett csemetéket kondicionáljak. Annyiszor eszembe jutott az az idilli kép, hogy mindenki megleli a feladatokat, nem kell őket kiosztani, ellenőrizni az elvégzésüket, minduntalan konstatálni, hogy még egy nagyon részletes útmutatással ellátott vizesblokk takarítás sem tud soha maradéktalanul teljesülni. Amikor ennek a miértjén gondolkodtam, egyszerűen nem jutottam el a válaszig. Mert értelmes válasz szerintem nincsen.
Az egy dolog, hogy az igények eltérők. Rendben, térjen el az igény. De amíg együtt lakunk, hadd ne én takarítsam el senki után a szart a vécéből. Ha nem lakunk együtt, akár le sem kell húzni. Amit soha nem értettem: az empátia teljes hiánya. Mert egy idő után nem kértem, hogy értsék meg, hogy a nyáron elől hagyott kaja hangyákat vonz, vagy csak idő előtti kajaromlást, ergo pénzkidobást eredményez.
Nem ennyire naiv nem voltam: egy idő után már csak a követelmény tiszteletben tartását követeltem meg: evés után kaja vissza a hűtőbe. A csap elzárva. A villany leoltva. S ha már nem nappalin tanulsz, a rezsibe beszállsz, mert miért kellene egy erőteljes, egészséges, fiatalabb egyedet egy másiknak eltartania, miért lenne kötelessége biztosítani számára a meleget, az ételt, a vizet, a szobát, az internetet, telefont, a permanens heverészést, szórakozást?
Hiszed, nem hiszed, mindhárom gyerekemmel e gondolatsor mentén volt konfliktusom. Kétharmaduk azt is megfogalmazta, hogy máshová szívesen ad pénzt (miközben a létezése döntő részét mi finanszíroztuk, tehát nem nekünk adta a pénzt, hanem kifizette a saját fogyasztását), illetve, hogy máshol azért száll be a házi munkába, mert nem elvárás (vissza kellett kérdeznem, hogy amikor nem csesztettük semmivel, de úgy értsd, hogy tényleg semmivel, akkor miért nem nyúlt NYOLC HÓNAPIG egyáltalán semmihez, ami közös? Megakadt a beszélgetés.
Mindkét érvelés (anyagi segítség másnak, energiabefektetés máshol) arról szólt, hogy ide azért nem, mert elvárás, mert kötelesség, máshová azért igen, mert nem az. Én csak két dolgot nem értettem soha, de egy fikarcnyit sem. Miért kell a felnőttség küszöbén álló embereknek azt bizonygatnom, hogy
ha együtt élünk, sokkal konfliktusmentesebb megosztani nem csak a jót, a javakat, a nevetést, hanem az energiáinkat is (magamban ezt drasztikusabban fogalmaztam meg: Mi a faszért nem lehet annyira szeretni egymást, hogy könnyebbé tegyük a másik számára az életet? Mondjuk azzal, hogy időközönként beleb@xszuk a mosógépbe a szennyest, ha már árad kifelé a tartóból. Ha már automata és csak teregetni kell utána. Vagyis: ha igénye nincsen is dolgokra, szeressen engem annyira, hogy értem megteszi.
tetszik, nem tetszik, a létezésüknek ebben a világban anyagi vonzatai vannak, ha hajlandó ezt valaki tudomásul venni, ha nem hajlandó..
S így nyilván egy idő után nem lesz őszinte a mosolyom. Beleteszem az energiáimat, a fizikai munkámat, a pénzemet, az időmet a kapcsolatba, az együttélésbe, ellenben vissza semmit sem kapok, és ha nem vagyok kedves, együttműködő (értsd: nem kussolok arról, hogy permanensen szívatva vagyok), akkor még lelkiismeret-furdalás furdalásomnak is kell lennie (ezen a ponton soha nem volt egy fikarcnyi sem).
Vagyis a Bombeck által bemutatott kép általam bemutatott ellentétje egyáltalán nem ellentét. Pedig olyan szép lenne, ha az lehetne...
A legcudarabb, kényszerű beismerés
Elköltözésük előtt mindhárom csemetémmel nagyon megromlott a viszony. A fentiek miatt. Nem voltam hajlandó belátni, hogy pusztán a létezésük miatt ünnepelnem kellene a folyamatos hülyének nézésemet, kihasználásomat. Azért nem voltam erre hajlandó, mert nem hiszem, hogy ennek a szülőségből fakadó gyári kötelességnek kell lennie.
Azt azonban be kell ismernem, hogy amikor a két nagy elment, a megkönnyebbülés mellett ott szűkölt bennem az állat. A féltés, az elengedés minden kínja, félelme, rettegése, uramisten, mi lesz vele, én csemetém, gyorsan leuralta a folyamatosan feszülő konfliktusok feloldódásának a megkönnyebbülését. Mert az elmenetelükkel a konfliktusok megszűntek. Ez valóban megkönnyebbülés volt. De a mai napig bennem összeszorul a féltéstől a gyomrom, ha rájuk gondolok, pedig majd tízéves távlatokról beszélek már.
Néhány év tétovaság után a nagyokkal azóta jóban vagyok. A két fő felével nagyon nyíltan beszélgetünk egymással, Tényleg. Ő belátta, mit cseszett el anno. A kamaszhülyeségekre keni. Talán könnyebb neki, ha egy állapotra foghatja az egykori dolgokat. (Érdekes, ez nekem soha nem jutott eszembe Mármint önmagammal kapcsolatban. Mármint, hogy a nehezen magyarázható dolgaimat egy állapotra, egy életkorra, egy élethelyzetre fogjam. Pedig szélsőségesebb esetekben az utóbbi még elfogadható relativizáló érvnek (háború, két ellenségessé tett katona egymással szemben, csőre töltött fegyverrel: vagy lősz, vagy lelőnek; a humánum vagy az önvédelem győz?)
Vagyis be kell ismernem, hogy miközben rohadtul idegesítettek a könyvben a gyerekek, s egyáltalán nem tudtam nevetni a rohadt nagy önzésükön, trehányságukon, a szülők hülyének nézésén, és legszívesebben ráüvöltöttem volna az anyára meg az apára, hogy tegye már helyre a kis nagypofájú g@ciket, be kellett látnom, hogy valószínűleg azért az indulat bennem, mert rosszmagam is képtelen voltam jól kezelni a helyzeteket. Jól nevelni a gyerekeimet. Valamit nagyon elrontottam én is. Utólag lennének tippjeim, miket kellene egészen másképpen. Csak egyáltalán nem tudom, mennyire jönne be a másképpen...
S az az igazság, hogy be kell látnom, igaza van az írónőnek. Én mint jó anya ki kell, hogy mondjam: a szülőség kialakít egy minden észszerűség feletti kötődést. Jó, ütődött, önző, energiavámpír, pénzpocsékló, tiszteletlen, lusta, logikátlan, stb., stb., a gyerekem, s ha nem a gyerekem lenne, meg lenne róla a véleményem, de mert az én gyerekem, hát ellágyul alattam még a fotel is, amiben ülök. Ha nem is értek ezzel-azzal egyet az életében. Ha fáj, hogy egy csomó dolgot nem tudtunk még megbeszélni. De az én gyerekeim! S ez ha akarom, ha nem, valahol mélyen, eltéphetetlenül egybe köt. Még akkor is, ha van, hogy egy évig nem beszélünk...
Mert ha átfogón nézem, madártávlatból, a születésük óta nem volt egyetlen pillanat, amikor megbántam volna, hogy lettek, hogy nekem adta őket az Ég. Voltam b@szott dühös rájuk, értetlen, szomorú miattuk, türelmetlen velük, volt, hogy elfárasztottak, lemerítettek, kikészítettek... És így tovább. De soha nem volt bennem egy szikrányi megbánás sem a létezésük miatt. Mert nagyon jó ember vagyok. S mert a hibáik ellenére, vagy inkább azok felett ők is jó emberek.
Az én ügyes, jó humorú, életvidám, nagy dumás, kiváló pedagógus, szép lányom, immár az unokámmal az oldalán, és az én viking harcos dizájnú, érzékeny lelkű, elképesztően kreatív, mesterember fiam, a néha követhetetlen gondolatmeneteivel, a csuda jó vicceivel, az alkotásaival, rajzaival, famunkáival. S jó dolog, hogy például a munkáikat nézve fel tudok rájuk nézni. A héten voltam a lányoméknál: addig nem vettek elő új játékot az uncsilányommal, amíg az előzőt el nem pakolták. A fiam pedig az új albérletüket és a kertjét kezdte rendbe tenni. Lehet, itt kezdődik?
Ja, és egy (nem is) apróság! Nekem két saját gyerekem van, meg egy fél, lízingelt. De egymás között soha nem volt olyan cívódás mint amilyenekről a könyvben olvasok. A két saját és a lízingelt, hiába is éltek együtt, hm, mennyit is, négy-hat évet, és voltak jó viszonyban erre is, arra is, nem tartják a kapcsolatot. Egyik oldalról sem.
A két sajátom, hiába van harminc felett mindkettő, a mai napig összejár. Vannak összezördülések, egyet nem értések, hogyne lennének, de a fiam megszületése óta tart közöttük a szoros tesói viszony. (A két és fél éves lányom két kézzel rátapadt a MÁV-kórház egyik kismama-szobájának a terasz felőli üvegére, meredten bámulta az öccsét, és le sem véve róla a szemét, így rimánkodott: „De cukiiiii! Apci, vigyük haza!” S így maradtak, szerencsére, a mai napig. Nem negédesen, mert vannak bajaik egymással, de alapvetően nagyon szereti mindkettő a másikat. Tök jó tesók. S bár nagyon mások, vannak közös témáik. Mondjuk a Harry Potter-sorozat. Bármilyen formában.
A könyvről is kellene már szólnom
Hát kérem, csuda jó a humora. Nincsen összefüggő története. Még az egyes fejezetek is inkább jelenségekre világítanak rá, és nem nagyon tréfás családi eseményeket beszélnek el. Ezáltal teljesen simán olvashatók bármilyen sorrendben. Olyan érzésem lett a kötet közepén tartva, hogy ezt nem is könyvként írta meg a hölgy, hanem cikkenként, és utólag gyűjtötte egybe az írásokat, ha már egyazon a tematikájuk.
A könyvnek nincsen íve, nincsen benne jellemfejlődés, nincsen benne valahonnan valahová, igazából csak sztorizgat, elmélkedik.
Figyelj, tudod mi van? Még a családtagok nevét sem tudod meg. Férjem, lányom, nagyobbik fiam, kisebbik fiam, bátyja, húga, öccse, anyám... Ezek a nevek.
Néha túlcsordul. Néha érezhető benne a pattanásig jutott feszültség, a legyen már vége jajkiáltása. S aztán megpróbálja indokolni, hogy ennek ellenére miért is nagyon jó dolog a család. Van amikor szinte sztori nélküli agymenést olvasunk. S van amikor végre egy komplett történetet.
Ha itt tartunk, mondani is akartam, már korábban. Ha tréfás családi sztorikat akarsz olvasni, szívem teljes lelkesedésével ajánlom Méhes György pazar, pöpec, kacagtató, nem összefüggő sorozatát. A következő kötetekből áll:
Micsoda társaság! Leleplezem a családomat Tatárok a tengeren Családom rémtettei Öcsi naplója
Valahogy jobban állt volna neki, ha inkább csupa történetből áll. Még ha a történetek összessége nem is ad ki valami egészet, akkor is. Arról nem beszélve, hogy a szerkesztő sem volt a topon, mert van téma amely más szavakkal ugyaan, de ismétlődik. Pedig akkora jelentősége nincsen (fürdőszoba-ajtón keresztüli kommunikácó).
Simán olyaséle élmményre számítottam, amit Gasperini vagy Méhes adott, de nagyon simán csak megközelítőleg volt olyan. Nem győzöm hangsúlyozni: a hölgy humora kiváló, tényleg jókat röhögtem olvasás közben a részleteken. Csak a komplexitás hiánya vette vissza a lelkesedésemet. Hogyan is kell manapság mondani? Szódával azért egynek elmegy. S mert gyakorlatilag ezen kívül csak egy céltámogatot könyve jelent meg a hölgynek, gondolom, másnak is hasonló lehetett a véleménye, mint ami az enyém, és emiatt ugyan nagy elégedetlenségi hullámot nem váltott ki ez a kötet, ugyanakkor elsöprő sikere sem volt.
– Hát nem megmondtam világosan, hogy kész baromság megvenned ezt a rakás ócskavasat?! – De apu, hisz ez kincset érő ritkaság! – Kibeszélheted ennek a lelkedet is, köp rá – dörgi felém uram és parancsolóm. – Mi a baj már megint? – tudakolom. – Az a baj – dühöngi életem párja, továbbra is nekem –, hogy ez a kocsi már akkor is szemétláda volt, amikor legurult a szalagról. Nem gondolkoztál még el soha, hogy kik veszik meg azokat a járgányokat, amiket a tévében szoktunk látni a némafilmek sorozatában? A mi kölykeink. – De apu, ez egy 79-es kocsi és összvissz ezer kilométer volt benne! – Mert már gyártani is úgy gyártották, hogy el lehessen dobni, mint egy papír zsebkendőt! – Tudd meg, hogy a bogárhátú klasszikus ritkaság! – Te gügye, hát nem jöttél rá, hogy ez a pléhdoboz csak azóta bogárhátú, mióta rácsapódott a garázsajtó? A kipufogócsövét mindössze egy szigetelőszalag tartja, az ablakai mozdíthatatlanok, a lengéscsillapítói kipurcantak, a motor nem húz. – De apu – emeli fel az ujját a fiam –, ez a kis aranyos tíz év múlva annyit fog érni aranyban, amennyit nyom! – Tíz évedbe fog telni, hogy szerezz hozzá egy ékszíjat, mert legföljebb csak egy magyar kisvárosban jutsz majd hozzá, valami maszeknál. Jobb, ha felkészülsz rá, úrfi, hogy ez a pléhdoboz csak úgy nyeli majd a pénzt, mégpedig csőstül! – Én igazán rendesen gondozom – védekezik a fiam. – Amennyiben rendes gondozásnak nevezed, hogy narancslével töltöd fel a hűtőt, ha kiforrt a vized... – Ha ez a kocsi tényleg olyan ramaty, amilyennek szidod, akkor mért próbálták mégis ellopni a múlt hónapban? – Ha ez a kocsi tényleg olyan príma, amilyennek dicséred, akkor mért csípték el a tolvajokat, miközben kurblival próbálták beindítani, holott benne felejtetted a slusszkulcsot is? – Kösz a kukliprédikációt, de nem azt kértem. Hanem csak tetves kétszáz dollárt, hogy megjavíttathassam. – Ide hallgass, édes fiam – vesz nagy levegőt az apja. – Mióta befejezted a főiskolát, azon kísérletezel, hogy megtaláld önmagadat. Én megmondom neked, hol vagy található. Valahol a pattanásos pubertás és a végleges csőd között. Volt veled kapcsolatban egy dédelgetett álmom, édes fiam. Arról ábrándoztam, hogy egyszer majd a munkavállalás oltára előtt tartasz kézfogót egy szépséges, állandó melóval, töretlen hűséget fogadsz neki, a nyugdíjig vagy a végkielégítésig, vele élsz jóban-rosszban, fizetésemelésben és bérbefagyasztásban, fellendülésben és inflációban, és csak ásókapa választ el benneteket. De neked ösztönzésre van szükséged? Hiszen azt már beszerezted magadnak, amikor ezzel a „kincset érő ritkaság”-gal házasodtál össze, ami mindörökre, de legalábbis, amíg fel nem púposodnak az ülései, ott fog csücsülni a hátsó udvarban és még a nevét sem tudod kimondani. Elkötelezted magad neki mindhalálig, pontosabban, amíg telik a pénztárcádból benzinre, biztosításra, vizsgáztatásra, javításra. Nyakadon a felelősség. Egy kocsit kell eltartanod! Szerezz magadnak állást!
Az illusztrációk
Ahogy említettem, nagyon szeretem Brenner György rajzait. MOst is nagyon szerettem. Ugyankkor fotózás és a fotók szerkesztgetése közben megállapítottam, hogy ebben a kötetben valahogy nincsen kiemelkedő grafika. Olyan kis tök jó mind, de nagy lelkesdést nem vált ki.
Rája adásul, ahogy nézegettem őket, valahogy hiányzott minden képről a kompozíció. A helyén van minden csak az egészet nézve nincsen egybefogó erő a rajzoon. Mintha ha random fotókat nézegetnék egy család életéből, amiket Gazsi bácsi a váltóőr, meg Manci néni a háztáji kofa fotózott, ahogy esik, úgy fog puffann alapon. Ha látszik valami hurrá, ha nem, hát istenem, az emberek, tájak, tárgyak egymáshoz viszonííott helyzetével, a látószöggel, meg az egyéb ilyen úri huncutságokkal meg kifene akar molyolgatni..., ugggyan már!
De a helyzet a következő: ennek ellenére Brenner rajzok ezek a Brenner rajzok is. Nem tudom nem szeretni őket, legyenek ilyenek, amilyenek.
2023 augusztusának eleje, közeledik a fizetés. A napokban leltem a YouTube-on egy felperc nevű alőadót. A felperc-ről kiderült, hogy Félperc, meg az is, hogy egy egyszemélyes zenekar. Postrock, ha műfajt kérdezel. És magyar. Ha jól nyomoztam, Tirbus Istvánnak hívják, de ez nem bizonyos. És van egy rahedli lemeze, Az egyik legjobb az entropycímű lemez. Délutánonként a YouTube-ról húzogattam lefelé a lemezeit, daraboltam számokra a komplett lemezeket.
Tegnap meg arra vártunk, hogy végre találkozunk a külföldre szakadt házaspáros mindkét felével. Erre ők meg összevesztek, nagyon. Nem is lett a találkozásból semmi sem. Így, mivel egész nap esett, főzőcskéztünk, ettünk, aludtunk, olvstunk, írtam, kártyáztunk, filmeztünk, s telt-múlt az idő, volt vagy egy óra, mire az éppen Göröghonban vőlegényező Csemete szobájában eldőltünk. Azért ott, mert a heverőnk kárpitja már nagyon mocskos volt, kisúroltam. De mert hűvösebb volt az idő, nem száradt meg estére. Most meg mindjárt kezdhetem újra, mert nem lett tökéletes. De sokkal jobb.
Az úgy volt, hogy láttunk egy tavalyi, 2022-es filmet. Az a címe, hogy Az elveszett király (The Lost King). Megtörtént események alapján írták és forgatták a filmet.
Arról szólt, hogy egy teljesen, tökéletesen amatőr, jócskán negyvenes hölgyemény, kattot kap, és nyomozni kezd a bosworth-i csatában eltűnt III. Richárd után. Mert látja Shakespeare róla szóló darabját. Ez indítja el és be.
A nem kicsit monomániás hölgy addig-addig kutat, míg szemben a nem kicsit ellenséges történész társadalommal, végül eredményre jut. Mivel bárki utána les, tudhatja, hogy 2013-ban egy parkoló alatt talált csontvázat a DNS-tesztek alapján eredetinek, azaz III. Richárdénak nyilvánították, és a Leicester Katedrálisban helyezték örök nyugalomra.
A filmről majd szólok még később, csuda érdekeset fogok mondani! Addig meg még ezt-azt. Például azt is, hogy ahogy a filmben a darab fordította a hölgyet, akit Philippa Langley-nek hívnak (valós név, ahogyan tényleg valós a sztorija is) a történelem felé, úgy engem a történelem és Philippa története fordított a Shakespeare-darab felé.
Gyorsan le is emeltem a polcról az egy szabad könyvcserélős polcon lelt, kétkötetes Shakespeare-összesem első kötetét, és bele is fogtam a drámába, a tragédiába.
Tudod, ugye, mi a különbség? A dráma, az színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Aminek három fő formája van: a tragédia, a komédia és a tragikomédia. Vagyis a „mit drámázol” kifejezés alapjaiban téves, hiszen jobbára akkor használják, ha valaki tragikusabban mutat be, él át valamit, mint amennyire az valójában az.
Úgyis olyan régen olvastam már Shakespeare-t, idejét sem tudom már. Ahogy belegondolok, lehet, van már huszonöt-harminc éve is?
Mondjuk, az érdekes volt! Ha nem misztikus... A mai napig nem tudom, mirt és hogyan történt. Sem részeg nem voltam, sem nem lőttem, szívtam (ilyet soha nem tettem) semmit. Talán fáradt voltam, de ennyire?
Mentem hazafel Óbudáról a barátnőmtől a Keleti pályaudvarhoz, már nem tudom, hogy a Péterfybe vagy a Baross térre. Mindkét helyen laktunk A Battyhány téren szálltam fel a metróra. S ha jól emlékszem, az V. Henriket olvastam. Aminek a története egyszerre megelevenedetta lapokon. De ezt értsd szó szerint: a szereplők ott flangáltak és dumáltak a könyv lapjain, kicsi krapekok a nyomtatott betűk között, palásttal, koronában, csizmában, páncélban, karddal és mondták a szöveget, ami le volt írva! Csuda érdekes volt, mondhatom! Soha, semmikor, semmilyen más olvasmánnyal ez nem fordult elő. Pedig nagyon klassz volt! Fel is néztem, hogy az éjjeli metró gyér utazóközönségéből más is látja-e, hallja-e, amit én. De persze ügyet sem vetett senki a középkori trónproblémákra, amik a nyitott könyvem lapjain három dében zajlottak.
Miket produkál az agy, mi?
Kutatás III. Richárd holtteste, csontváza után
Igen, úgy döntöttem, mégis és azonnal a filmmel folytatom, nem Shakespeare-rel.
Szóval a filmben a tök amatőr, meglehetősen monomániás hölgyemény lepipálja(és nem lepippantja) a profi, egekig támogatott, magasztalt történész társadalmat, és jó sok kutatás, meg legalább annyi intuitív rámutatás után (a filmben többször megjelenik neki III. Richárd, csakhogy... na , jó, mindent azért nem mesélek el, fogadd el, hogy jó a megoldás! Aztán ha megnézted, simán felülbírálhatsz!), meg is leli, amit keresgél.
Philippa „eredetije”
Úgy tudom, bár tudományosan bizonyították, hogy Philippa azt találta meg, amit keresett. Sokan mégis kétségbe vonják, hogy csakugyan a régészeti lelet azonos saját magával. Vagyis megy a tudományos vita. (S akkor a talált csontváz kora mindössze ötszáz év körül jár. Az ősemberé meg úgy két és fél millió éves, oszt' nesze! Nem kommentálom...)
A filmbeli Philippa, alias Sally Hawkins
Erről, meg a film egyes jeleneteiről nekem meg azt jutott az eszembe, hogy vajon mennyire tudomány a történelem? Anélkül, hogy kétségbe akarnám vonna, hogy az lenne. De itt van egy király. A legrészletesebb és legbefolyásolóbb leírást egy hozzá képest száz évvel később élt drámaíró, bizonyos Shakespeare Vilmos írta róla, hosszú évszázadokra bebetonozva a királyról kialakult képét.
Holott ő nem betonozni akart, csupán keresett egy nagyjából megfelelő metafora-kort a saját kora történelmi helyzetéhez.
A darab akkori aktualitását az adhatta, hogy nyilvánvalóvá vált: Erzsébet királynő nem fog férjhez menni, így a Tudor-ház egyenes ági leszármazottai kihalásával fennáll egy újabb trónviszály, egy újabb polgárháború lehetősége. A VI. Henrik és a III. Richárd épp mint elrettentő példát akarta a néző elé tárni a rózsák háborújának, a polgárháborúnak a borzalmait.
A filmben az amatőr történész hölgyet kezdetben simán elhessentik, majd kimosolyogják, de mindvégig éreztetik vele, hogy történészberkekben ő csak kibic. Labdaszedegető. Akkor is, ha a tippjei, meglátásai rendre bejönnek. Vagyis a film egy rettentően zárt szakmát mutat be, amely csak egymás vállát veregeti. S csak azt tekinti szakembernek, aki a hivatalos kánont fújja. Aki egy kicsit is eltár attól, az már nem tekinthető szakembernek.
A csontváz, amit Philippa megtalált
Nem tudtam nem gondolni a napokban elolvasott David Duke-könyvre, A zsidó szupremácizmus-ra. Nagyjából bármelyik fejezetére, de nekem konkrétan a holokausztról írt jutott az eszembe.
Mert Duke leírja, hogy a náci vezetők Nürnbergben tartott pere nyomán futótűzként terjedt elm hogy hatmillió zsidó áldozata volt a holokausztnak. Azt állítja, hogy évekig kint volt az Auschwitzban múzeummá alakított tábor bejárata mellett egy tábla, amelyen négymillió felett jelölték meg az áldozatok számát. Aztán a kutatások ezt a számot jelentősen csökkentették. A tábla a könyv megírásakor 1,7 meggyilkoltat jelzett. Mondja Duke. GoogleABarátunk meg ezt: az áldozatok pontos száma nem ismert, 1,1–1,6 millió között lehet.
A két szám a négymillió és az egyegészvalamennyi különbségével csökken a hatmilliós végeredmény is.
Ebből két dolog fakad: ezek szerint egy történelmi állítást nem kell tudományosan bizonyítani, hogy tudományos állítás maradjon, s ha meg is dől a tudománytalan állítás, nem kell mindent megtenni azért, hogy az adatait módosítsuk, ha nem helytálló, amit eddig képviseltünk.
Nekem elsősorban erről szólt a film. Talán azért, mert erősen összecsengett a történelemről vallott, vélt, nézeteimmel és egy olvasmányélményemmel, amelynek a címe: Mi a történelem?
S a film egésze is ugyancsak nézhető, jól megkomponált, jók a színészek is, szóval ott van a szeren.
A dráma III. Richárd-ja
Shakespeare majdnem mindent megtesz, hogy Gloster, a későbbi III. Richárd még véletlenül se legyen szimpatikus, de elképesztő ód ügyel arra, hogy ne váljon unszimpatikussá se.
Gloster személyiségének, motivációinak a bemutatásával nem sokat vacillál. A darab leginkább ismert, bevezető monológja hatalmasat szól. Csak akkoriban nem „nem robbant fel tőle az internet”. Ahogyan manapság az idióta, cikkeknek csúfolt förmefvények fogalmaznak. Figyelj csak!
GLOSTER: York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át. Családunkról már elvonult a köd S alámerült az óceán szívébe. Most homlokunkon győztes koszorú, Diadalemlék csorba fegyverünk, Vad riadónkból víg vacsora lett , És édes dallam szörnyű indulónkból. Szelíden mosolyog a háború, Nem lovagol páncélos paripán, Hogy félénk ellenség szívét ijessze, Ehelyett fürge lábakkal szökell A hölgy-szobákban léha lantzenére. De én, aki nem játszani születtem Sem tetszelgő tükröknek udvarolni, Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül S riszáló nimfák előtt nem feszíthet, Kit megfosztottak minden szép aránytól S a természet becsapott termetemmel, Ki torzul, félig kész, s idő előtt Küldettem el e lélegző világba, Bénán s idétlenül, hogy a kutyák Megugatnak, ha bicegek előttük – Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom: Én, mivel nem játszhatom a szerelmest Hogy eltöltsem e csevegő időt Úgy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét Álommal, váddal, részeg jóslatokkal Cselt szőttem és veszélyes logikát,...
Vagyis arról van szó, hogy Gloster hercege, a későbbi III. Richárd, a csúf, púpos, alacsony férfi, rájön, hogy a külseje végett esélye nincsen az élet normál pályáján győztes játékra, ezért döntésre jut: hát más úton, más módszerrel győzedelmeskedik. Ha az élet, a sors, Isten megtréfálta, megcsúfolta, esélytelenítette, hát akkor teremt ő magának új esélyt, keres más utat. És ebben a szellemben, vérben gázolva jut el a trónig. Mindegy kinek a vérében. Az eszköz mindegy, bármi lehet, a cél a fontos. A cél pedig a hatalom: a királyság megszerzése!
Gloster szellemes, cinikus, udvarias, szenvtelen nyalógép, aki egy pillanattal azután öl meg, hogy a szemtől szembe az egekig dicsért. Tekintet nélkül az addigi bármilyen, hangsúlyozom, bármilyen kapcsolatokra. Vagyis Gloster a végtelenségig pragmatikus. Machiavellista. Célirányos. Kegyetlen, szívtelen. Tartja magát az elhatározásához.
Csuda izgalmas téma! Egy lélek tudatos elferdülése, s egészen a haláláig nem talál ki a szerepéből. Vagy kitalál? Hiszen a végső csatában vitézül harcol. Hősies.
Mindig azt hittem, valamelyik ókori figura mondta, hogy „országomat egy lóért”, erre kiderül, hogy a ló farát, a' la Pepin bácsi, dehogy! Shakespeare III. Richárd királyának a száján jött ki ez a kétségbeesett mondat.
Innentől adja magát a cselekmény: Richard Gloster veszett gyilkolásba kezd. Ugye, a királyi udvar cselszövései, borzalmai, ahogyan az lenni szokott.
Nem véletlen, hogy a darab öröké letű: bármikor, bármilyen diktatúrának pompás metaforája, hasonlata, példája lehet. Hiszen Gloster célja az abszolút hatalom.
Előre bocsátom, amit már előre bocsátottam ez alatt az alcím alatt, az első mondatban: a darab számomra legfőbb értéke, érdeme, csodája, hogy azt a visszataszító, undorító gyilkost, aki fittyet hány a családi kapcsolatokra is, egyszerűen nem lehet utálni!Most mondd! Valahogy úgy jártam vele, ahogyan a Mesterségem a halál főszereplőjével: észre sem vettem, de drukkoltam neki. Bakker!
Shakespeare zsenialitása ellenére van kétségem, hogy a gyakorlatban működik-e így a dolog. Mármint az, hogy a gonoszság elhatározás kérdése lehetne. Próbálom elképzelni azt a pillanatot, amikor valaki így dönt: innentől levetem az erkölcsi, morális, társadalmi gátlásaimat, eldobom a humánumot, az empátiát, szembefordulok mindennel, ami emberré tesz, és gátlás nélkül gyilkolok, gyilkoltatok meg akár gyerekeket is...
Nem megy, nem tudom elképzelni. Igaz, csúf púpos sem vagyok, nem ugatnak meg még a kutyák is a külsőm miatt. Ha így élnék le éveket, talán menne az empátia Glosterrel.
A dráma mint olyan
Egyébként annyira nem tetszett. A szövegben gyönyörködtem, azzal nem volt baj. Az máshol volt. Sőt, kettő is volt belőle. Pedig nem rendeztem bajgyűjtést.
AZ EGYIK BAJOM az volt, hogy rengeteg a szereplő, s ezt a rengeteg szereplőt borzasztó nehéz hová tenni, a családi, udvari kapcsolatokban elhelyezni.
Szerencsére több könyvjelző van gyárilag beépítve a saját könyvpéldányomba, mert egyet rögtön és azonnal a szereplők listájánál tartottam. De tényleg annyi a szereplő, hogy nem volt elég egyszer megnéznem, hogy ki kicsoda, rendszeresen vissza kellett térnem ide. Hiába, ha nem olvasom, hanem nézem ezt a drámát, a fizimiskák különbözősége legalább valami támpontot adhat. Bár persze, ott meg nem tudom elolvasni, hogy ki kinek a kije, ahogyan azt itt megtehetem... Patthelyzet.
Valószínűleg az sokat segítene, ha az előzmény-drámát, a cselekményben emezt közvetlenül megelőző VI. Henrik-et ismerném. Meg az is, ha legalább ha utánanéztem volna a történelmi előzményeknek. Nem tudom, hogy Vilmos mester mennyire alapozott az előzményre, de tény mi tény, a VI. Henrik című dráma előbb született mint a III. Richárd.
Szóval mondom, a lényeg a lényeg: előismeretek nélkül a története fő csapása, az, hogy Gloster herceg egy szimpatikus vonásokkal megrajzolt féreg, fogható, de hogy rajta kívül permanens bizonytalanság ot okoz a szereplők kiléte, kapcsolata és indítéka. Ez volt az egyik bajom, és ez jócskán csökkentette az élvezetei értéket.
A MÁSIK BAJOM meg az volt, hogy a cselekményes részek soha nem a szemünk előtt zajlanak. Shakespeare fő mondanivalója nyilván nem a trancsír realista szemléltetése, az elvágott nyakak, vízbe fojtások precíz bemutatása, mert ugyan ez is trónok harca, de nem a Trónok harca. De lehangoló volt, hogy bármi történt, arról mindig csak beszéltek a szereplők. Egyetlen jelenet volt, amikor nem így történt. Így hiába cselekményes a dráma, mégis lehangolóan unalmas egy idő után. Legalábbis így olvasva.
Valahogy az ötlet kifejtése nem lett annyira zseniális, mint amennyire maga az ötlet az volt. S ez számomra jócskán csökkentette a szöveg szépségének az élvezetét is.
Az 1995-ös, Ian McKellen-féle filmverzió
Dafke nem néztem utána hány filmverziója született a III. Richárd-nak. Kettőt minden bizonnyal számon tart a nagyközönség. Az egyik az 1955-ben készült,Laurence Olivier-féle feldolgozás. A másik az alcímben citált, 1995-ös darab. Nem fitymálva Olivier érdemeit, én most csak a másodikról ejtek pár szót. Főleg azért, mert friss az élmény, tegnap este néztük meg.
A film főszereplő gárdája ugyancsak impozáns.
Szerelmetesfeleségtársamak jobb a megfigyelőkészsége, legalábbis ami az arcokat illeti. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy neki nagyon ismerős III. Richárd. Mármint az őt alakító színész, hogy már látta valahol, valamiben. Aztán kapcsolt: – A Harry Potterben ő volt a varázsló... Akkor nekem is derengeni kezdett, de valami nem smkakkolt. Még járt az agyam, amikor SzFT már kapcsolt: – Nem, nem abban, hanem A Gyűrűk Urában. Ő volt az a varázsló... – Gandalf! – kapcsoltam én is. Ő meg már mutatta is a telefonján Gandalfot. – Az! Az! – büszkélkedett önnön magára. Volt mire. Én Robert Downey Jr-sem ismertem meg elsőre. Másodikra sem. De legalább Kristin Scott Thomas-t igen. Ő nőből van...
A feldolgozás sem mindennapi. Enyhén szólva sem korhű, de mindenképpen szöveghű, így ragaszkodik Shakespeare szövegéhez is. A történést, a neveket, viszonyokat pedánsan megtartva, a húszas-harmincas évek Angliájába helyezi, de feledve annak akkori valós történetét és személyeit, sőt a nemzetközi helyzetet is.
A filmben III. Richárd egy külsődlegesen is fasisztoid rendszert működtet. Nehéz elmondani a látványvilágot... A III. Richárd cselekménye,szürreális viktoriánus díszletek között és helyszíneken (felbukkan például a Pink Floyd Animals című albumának borítóján szereplő, négy óriási kéményű gyár is), tankokkal, modern fegyverekkel, a kornak,mármint a húszas-harmincas éveknek megfelelő jelmezekkel.
A náci párhuzam is frappáns, ezt, ugye, Allen Parker is felhasználta a Pink Floyd The Wall című albumának adaptációjában. Hálás és hatásos összehasonlítási alap. Akkor is, ha a második világháború orrba-szájba nyomatása már több mit unalmas: mintha a történelem csak akkor a tíz évről szólt volna, amikor a nácik felemelkedtek és háborúztak. De tulajdonképpen hálás dolog alkalmazni bizonyos külsőségeket, egy egyenruha, vörös zászlók, benne valami fekete embléma (itt egy vadkan, aminek van kapcsolata a darabbal) és máris felkeltettük a szükséges asszociációkat, máris borzongunk, félünk és tudjuk, hogy itt egy érzéketlen, hideg, kegyetlen, zsarnok, képmutató, demagóg rendszer vette át az uralmat, a nyomában jön majd a patakvér... És nem?
A film tele van apró kis jelekkel, figyelmeztetésekkel, utalásokkal. Például überaktív gyilkolászásának kezdetén, amikor megleli a külön bejáratú gyilkológépét, az éppen egy vadkant etet. Gloster hozzávág egy almát a vadkanhoz, amely felvisít. Később III. Richárdként már őt hívják Vadkannak az ellenfelei. Vagy: a náci... izé, az általa tartott nagygyűlésen Richárd mosolyog és ép kezével integet a tömegnek. A film utolsó képkockáján háttal, arccal felénk zuhan a lángtengerbe, s ugyanaz a mosoly, ugyanaz a mozdulat... Mint aki a lelkiismerete hívta lázálmok után ismét megtalálta a maga helyét: a tűzpokolban.
Szóval jó ez a film, ajánlható, tényleg prímák az alakítások is. Bár SzFT a végére becsicsikált. De ez nem a film hibája: vagy tizenkét órát dolgozott tegnap is, és én csak kilenc óra felé indítottam el a filmet. Tudtam elindítani a filmet.
Európa, Budapest, 1964, 3036 oldal · Fordította:Vas István
2023 augusztusának az első hete, szorgos, dolgos hét. Szerelmetesfeleségtársam egész héten tizenórákat dolgozott, hogy a két hét szabit behozza. Nagyon sajnáltam őt, de egyben kicsit feszültté is tett, hogy két szót alig tudtunk váltani. Bánatomban elmentem Matykóval sörözni egyet a Synthesis-be, fejenként négy korsó, meg egy rövid, volt is baj, meg elmentem lányom-unokám-nézőbe, nagyon hiányoztak már. Jó volt újra látni őket, játszani velük, s megcsodálni, mennyire szép és okos lányom és unokám van! De tényleg szépek és okosak. A lányom azért is okos, mert csuda jól kondicionálja a saját lányát. A csöpp meg olyan feladatokat old meg, ha könnyítve is, amiket a lányom a középsős ovisaival oldatott meg.
Munka: van egy hely, ahová Szerelmetesfeleségtársam kapcsolata révén jelentkeztem. Nem tudom mi lesz. De az, hogy ma SzFT nélkül, de az ő bankkártyájával mentem vásárolni, amíg ő a délutánban is munkálkodott, annyira nem jó. Érzésnek és ténynek sem.
ALDOUS HUXLEY antiutópiája George Orwellé mellett az antiutópiák netovábbja. Vannak követőik bőségesen, de ők lettek, maradtak a legnagyobbak.
Mindkettő a jövőben megvalósuló diktatúrák működéséről fantáziál, mindkettő örök kedvence az olvasó népségnek, mindkettő erősen feketelistás volt a sokak által visszasírt szocializmus idején, s csak annak végre bekövetkező haldoklása kezdetén jelenhettek meg (a Szép új világ négy az 1984 egy évvel a halála előtt), s mindkettő adott halhatatlan felismeréseket, szállóigéket a világnak.
A tudatomban elválaszthatatlan a kettő. Orwell műve valahogy mégis előrébb van nálam egy orrhosszal. Ez volt úgy negyven évig a benyomásom, blikkem, véleményem. Egészen konkrétan tizenöt évesen olvastam a Szép új világot, amikor harminchét év elteltével újra megjelenhetett magyarul. Az 1984-nek akkor még nem volt hivatalos magyar kiadása, négy évvel később, már nem tudom honnan, kitől sikerült szereznem egy újvidéki kiadást, amelynek a komor, de nem túl jól sikerült borítóján a filmváltozatból kiragadott kínzási pillanatkép van. S ezt a könyvet akkoriban csak a pokróc alatt volt szabad olvasni. Ugyanis az akkori realitásokat, a kommunizmus, a szocializmus bődületes hazugságait, kegyetlenségét, múltfestését, a jelszavai agymosását, a vezetők kötelező szeretetének megkövetelését sokkal jobban bemutatta, mint az inkább a kapitalizmusban rejlő és távlatibb veszélyeket lefestő szép új világ.
Az 1984 sokkal jobban tetszett. Megnéztem: negyvenkét magyar nyelvű kiadása van eddig..A Szép új világnak tizenegy.
Mostanában több mindent olvastam, ami témájában kapcsolódik ehhez a két könyvhöz. Ezeket:Boldogkor, A zsidó szupremácizmus, Hihetetlen! Magazin – Ott vagyunk az elmédben. Az első, egyébként meglepő tartalmú és színvonalú Boldogkor juttatta eszembe a Szép új világot. Próbáltam felidézni az utóbbi történetét, de az a helyzet, hogy semmire nem emlékeztem belőle. Ezért vettem újra a kezembe. Az olvasási indíttatásom ez volt. Tudniillik, hogy vajon miért nem emlékeztem rá, illetve miért csak arra, miről szól, de a hogyanra miért nem?
TUDOM, MANAPSÁG MERÉSZ DOLOG ezekről a könyvekről írni. Mert közhelyes róluk írni. Azért közhelyes, mert újat mondani már nem nagyon lehet. De a félművelt panelproli nem nyugszik, és a nincsen erő, ami a grafomániájának gátat ne szabna, a közösségi oldalak elképesztő belső cenzúráján túl.
*
Huxley 1932-ben jelentette meg a Szép új világot. Orwell 1949-ben az 1984-et. Vagyis Huxley látomásáé az elsőbbség, De mindketten alapul vehették az egykori Oroszországban, az 1922-ben létrehozott Szovjetunióban már a „működő” (értsd: elnyomó, gyilkoló) kommunizmust. Csak Orwell idejére több információ állt már rendelkezésre a tényleges működéséről. (Koestler 1930-ban járt ott, és akkoriban ábrándult ki teljesen a kommunizmusból. Pedig nem így kezdte.) Szóval volt alap, amikre a szerzők építkezhettek. De meg kell adni, előre bosátva, hogy Orwell-é a jobb, frappánsabb megfogalmazású regény, de Huxley több olyan dolgot előrevetített, ami akkor még messze nem volt annyira egyértelmű.
A két könyv gyakorlatilag ugyanarról szól, mennyire élhetetlen, érthetetlen egy agymosó diktatúra, de különböző alapállásokból indulnak ki.
Az 1984 a diktatúra keltette félelemre, múltfestésre, a kívülről irányított társadalomra, a megfigyelésre, feljelentgetésekre, kínzásokra alapoz.
A Szép új világ szintén az agymosásra, ami már a fogantatástól kezdve a kondicionálásonalapszik, amiből a külső egyformaság is fakad, miáltal mintegy klón-ikrek egyenarcú tömege a társadalom. Az egyének fő motiváló ereje itt nem a félelem és a külső megfigyeléstől, az ellenőrzéstől, a büntetéstől való rettegés, nem kötelező elfogadniuk a társadalmukat, annak erkölcseit, élet-diktátumát, hanem egyszerűen szeretik azt amiben élnek: a kasztokra alapozott felépítettséget, a munkájukat, a permanens fogyasztást, a promiszkuitás magától értetődőségét, a sterilitást és a technológiát. A szereplőknek szinte nincsen konfliktusa a külső hatalommal, amely meg sem jelenik a könyvben, ők maguk önnön börtönőrei. Még csak nem is annyira egymáséi. A Szép új világ társadalma ugyancsak hajadzik a mai, fogyasztáson alapuló, neoliberális társadalomértékeket, alapvető emberi mivoltot, biológiai rendet kiforgató, fű alatti, de elemi erővel ható diktatúrájára.
Ahogyan ezt leírtam, összeállt a kép: jelenleg a szép új világban élünk.
Például vannak az érinthetetlenek,
a fogyasztás istenítése,
a parttalan, elvtelen, összetartozás nélküli szexualitás természetessége, propagálása
az itt-ott már legalizált és a legalizálásra váró drogok,
a szórakozás, a kikapcsolódás mindenekfelettisége,
az olvasás elértéktelenedése, a könyvek használatának az elsorvadása, stb.
S mindezt hamarosan belefolyik majd az 1984 külső elnyomásába. Az elsőt magyarázni sem kell a másodikra nagyon egyértelmű jelek vannak. Vagyis ilyen értelemben az 1984 kvázi folytatása a Szép újvilág-nak. Tudod, említettem például, hogy az 1984-ben a technológia által teljességre jut az agymosás és a polgárok megfigyelése (volt már úgy, hogy beszélgettél valamiről, majd utána váratlanul a beszélgetésben említett fogyasztási eszközről jelentek meg hirdetések a telefonodon?) S van már külső ellenség, akit, amit egységesen gyűlölni kötelező.
Vagyis a két angol írót úgyszólván simán tekinthetjük prófétának. Képeket keresgélve jöttem rá, úgy fest,most sem találtam fel a spanyolviaszt, itt egy frappáns összefoglalása a két szerző művei közötti azonosságnak és különbségeknek. Nagyon érdemes rákattintanod!
*
MINDKÉT KÖNYV FŐSZEREPLŐJEegy-egy olyan egyed, amely rendelkezik egy, az adott társadalmon belül egyáltalán nem jellemző tulajdonsággal, a másság nem ma közkeletűen értelmezett vonásával: az egyéniséggel.
Az 1984-ben Winston Smith egy teljesen hétöznapi munkás, akiben kétségek támadnak, és a kétségei a maga szintjén bátorrá teszik, hogy újabb kérdéseket tegyen fel, kutasson a kutathatatlan után és veszélyes kapcsolatot ápoljon, tiltott könyveket olvasson.
A Szép új világban gyakorlatilag másfél hasonló személy van. Az egyik egy kondicionálás-hibás, a legfelső Alfa-kaszthoz tartozó, a saját kasztjából külső megjelenésében is kirívó férfi, Bernard Marx. Ő a fél-más. Azért fél, mert amint egy társadalmi siker által elnyeri a többiek teljes elfogadását, azonnal, teljes erőbedobással visszazökken a saját, eredeti helyére.
A másik kívülálló John, az indián rezervátumban megszületett, felnevelkedett vadember. A vademberek a kondicionált társadalmon kívül élők csoportja. Náluk nem szitokszó a tartós párkapcsolat, ahogyan amott, a nők megszülik az utódaikat, nem létrehozzák, programozzák azokat, így van értelme, tartalma az amott ténylegesen pirulásra késztető, trágár anya-szónak.
John véletlenül talál egy Shakespeare-összest, és a kedvenc olvasmánya lesz. A klón-társadalomban már nincsen jelentősége és értelme az érzelmeknek, az irodalomnak, így nem tudnak mit kezdeni a John által idézett sorokkal sem. Sőt, John-nal magával sem. Igaz, John sem ezzel a társadalommal.
A „Szép új világ”-szóösszetétel is Shakespeare-től származik. A vihar című drámája ötödik felvonásának első színjében mondja Miranda, Prospero lánya. Tudod, aki egy szigeten él, magányosan, illetve a lányával és két különös lénnyel, Ariellel és Calibannal élő Prospero, a varázsló, aki eltöri a pálcáját és visszamegy a társadalomba. Nos, az ő lánya, Miranda mondja, amikor hajótöröttek vetődnek a szigetükre és szembesül azzal, hogy rajta és az apján kívül is élnek még emberek.
„Csoda! Mennyi jóságos teremtmény van itt! Boldog emberiség! Szép új világ, ilyen emberek lakják!”
Winston Smith és John között van egy hatalmas különbség. Illetve több, de egy nagyon lényeges. Az általam olvasott kötethez Nagy Péter írt utószót. Bárki is legyen ő, rámutat arra, hogy John bár ellenpólusa a kondicionált, élvhajhász társadalomnak, de igazából semmit nem tud szembeállítani azzal, amivel szembefordult. Csak a Shakespeare-kötetét, a romanticizmusát. S ez bizony meglehetősen kevés. Hiszen a jó irodalom csak problémaforrás. Ahogyan a tartós párkapcsolat, a család és a gyermekvállalás is.
Winston minden tétova mozdulata, vágya, cselekedete a terrorral szemben maga a megfogalmazás: a kontroll nélküli szabadság. A szép új világ működtetőinek a célja maga a működés. Az 1984 urainak a célja a hatalom. Ezáltal, úgy fest, Orwell volt a reálisabb.
*
TALÁN A VALÓS KONFLIKTUS, ILLETVE A KONFLIKTUS FELOLDÁSÁNAK A HIÁNYA az, ami Huxley múvében olvasóként elbizonytalanított. Erre már utaltam: nemcsak hőse, de főszereplője sincs a könyvnek. A fókusz először megkeresi Bernardot, majd átsompolyog John-ra, s Bernardot magára is hagyja. Így teljesen feledésbe is merül Bernard problémája a saját társadalmával. Talán az az üzenet, hogy belülről ez már változtathatatlan? Az új fókusz-személy, John ugyanilyen érv- és valós cél nélküli.
Ezáltal egyikükhöz sem jutottam igazán közel. Nem csupán eszmeileg nem, hanem emberileg sem. Mert annak ellenére, hogy az eszméik zavarosak, talajtalanok, semerre sem vezetők, az ember még lehetne szimpatikus. Legalább a vergődésük váltson ki empátiát. De megfelelő cél nélkül a szembenállásuk csak hiábavaló vergődés, nem hősiesség.
Egyikük fókuszba kerülő szereplő sem tudja, igazából mit is szeretne elérni, s ahhoz merre is akarna elindulni.
Ahogy kiderül, Bernard-ban a kondicionálási hiba, a mássága egyetlen tiszta célt generált csak: lássák hibátlannak, ugyanolyannak a többiek.
John, a Vadember (tréfás, amikor a tömegek, az újságírók „Vadember úr!”-nak szólítják.) pedig kizárólag a konzervativizmust képes maga elé tartani, de azt is annyira érvek nélkül, annyira csak a saját megszokása erejével, hogy nem lesz ellenpólussá.
Nem tudom, ezt Huxley nem volt képes, vagy nem is akarta elérni? Lehet, a élja semmi más nem volt, csak felvetni a fogyasztói társadalom kondicionáltságának, arctalanságának, jelszavakban gondolodásának, élvhajhászatának a szörnyűségét?
Orwell Winston-alakjának nincsenek ilyen problémái. Ő sem hőstípus, de mert a felette levő rend alapja az uralom, ahogy mondtam, sokkal tisztább az is, hogy a vágyaival, a tetteivel mi ellen lázad. Még ha nem is lázadó akar lenni, csak a kíváncsiságának az érzéseinek enged.
Huxley története pacsmagoltabb, elkentebb, részlethiányosabb, kontraszttalanabb. Orwell-é mindezekben sokkal gazdagabb. Ahogyan a végső konfliktus is, bár ugyanolyan tragikus mint Huxley-nál (a kis ember esélytelen a rendszerrel szemben), mégis sokkal megrázóbb, döbbenetesebb. Mert egyenes ívben, a belső logika szerint, felépítve vezet ide az út. Nincsen más lehetőség. Míg Huxley-nál a példabeszédek nagyívűsége, részlettelensége, elnagyoltsága több kérdést is felvet, amelyek John végső tettének, okát, értelmét megkérdőjelezik.
Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő kifejezést: a Szép új világ sokkal inkább példabeszédmintsem regény. Míg az 1984 egyértelműen az. A Szép új világ felvetései pompásak, elgondolkodtatók, profetikusak, de van baj a szerkezettel, a nézőpontokkal.
Azt hiszem, teljesen vilá
gossá vált, miért is nem maradt meg kamaszkori olvasásom után semmi sem bennem az elolvasása után, csak egyfajta impresszió.
2023 júliusának a vége. Újra itthon Óbudán. Tegnap jöttünk haza. Önmagában már ez sem volt boldogító. De Szerelmetesfeleségtársam dereka pár nappal az utazás előtt bedurrant. Elég vaskosan. S annyira, hogy nagyjából semmit sem tudott csinálni. Még ülni és feküdni sem nagyon. Ugyancsak kérdéses volt, hogyan viseli majd a hazafeléig tartó kocsiutat.
Úgy terveztem az útvonalat, hogy ne kelljen autópályadíjat fizetnünk. Pest megyei matricánk van, az M5-ösön Lajosmizséig le tudunk menni, az odáig jó, Kecskeméten amúgy is meg akartunk állni ebédezni, onnan meg nem kell matrica, mert az M44-es autóút matricamentes. És ugyanez visszafelé. Gondoltam én.
Éppen Kecskemétről kódorogtunk Lajosmizse felé, amikor a gyulai házigazdánk felhívott, hogy ott felejtettük SzFT e-cigijét, hogyan juttassa el. SzFT kihangosította a hívást, én intettem, hogy nem kellene, mert éppen ott jártunk, ami miatt bekapcsoltuk a GPS-t. Amit persze fél szemmel folyamatosan figyeltem. Csak éppen a táblákat nem, az már sok lett volna az én férfiagyamnak.
Így csak későn kapcsoltam, hogy a GPS csak felvitt az autópályára, még Lajosmizse előtt, Bács-Kiskunban. Ahová nem volt matricánk... Utólag megnéztem, be volt állítva a „Fizetős utak elkerülése” és az „Autópályák elkerülése” is. A jelenlegi szabályok szerint, ha valaki béna, mint most én, nem figyeli a táblát, és felkóvályog a pályára, bár a tervei szerint nem akart ilyet tenni, olyan nincsen, hogy az első, adandó alkalommal le is jön róla, hanem ha feltévedt, egy órája van a vonatkozó matricát megvenni, és ebben az esetben a büntit megússza. Így is fizet, de csak hatezer körül, nem tizenhetet Vagyis kb. tíz kilométer miatt vennünk kellett egy Bács-Kiskun éves megyeit. Grrr! Amit valószínűleg nem fogunk használni. Bár SzFT azt mondta, ezek szerint érdemes lenne egy kecskeméti hosszú hétvégét összehoznunk.
De legalább Füsti, a kis Yarisunk hazavitt bennünket. Mert az utolsó napokban vacakolt, nem akart indulni. Nem vettünk Gyulán aksit, mert rá akartam itthon mérni, hogy valóban az xaraxik-e?
Hazaértünk, SzFT a cumó felcuccolásának az első fázisában vett részt a dereka miatt, a többit én vittem fel. Gondolj bele, hat kört kellett tennem! Még szerencse, hogy van lift. Aztán mentem bevásárolni. Csak a Pennybe akartam menni, de át kellett mennem az ALDI-ba. Aztán meg a Lidl-be. Már rohadtul untam. Volt vagy kilenc óra, mire leltünk vacsorázni.
Igaz ebben benne volt az is, hogy SzFT még eszembe juttatta, hogy le akartam menni rámérni Füsti aksijára. Próbálkoztam, de meg se mozdult a digitális kijelző. Férfiemberként végül elővettem a mérő leírását. Mindent jól csináltam... Tök véletlenül vettem észre a leírásban, hogy a képernyő csak a bal alsó sarokban az a kis akkumulátor jel azt jelenti, kezd megfeküdni a műszerben levő elem. Megnéztem, volt itthon másik olyan, ez az a 9V-os, tégla alakú kis elemke, de azt betéve is ott a kis akksi-jel. :-| Vagyis mehetünk az Auchanba elemért...
Mindegy, virágért is menni kell úgyis, mert anyós-pajtás ebédre vár, neki meg névnapközelében vagyunk, és megérdemli...
Ha a Nem kell mindig kaviárszóba kerül, ha egyáltalán, akkor mindenkinek az 1977-es, az egykori NSZK-beli sorozatjut eszébe. Amiből e szövegtől balra is láthatsz egy képkockát az alapmű könyv borítóján. Rajta, ugye a főszereplő, a Thomas Lieven-t alakító Siegfried Rauch, az NSZK hetvenes években legjóképűbb színésze. (Nem vagyok benne bizonyos, de a hölgyet talán Melissa Mell-nek híváják.)
Amikor a Magyar Televízió először vetítette, tizenöt éves votlam. Nem rémlik, hogy tátott állal izgultam volna a tévé előtt Thomas Lieven-ért. Ezzel együtt a filmet lezáró szlogen, a „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem”, megmaradt, meg az is, hogy nem volt olyan rossz filmélmény.
És Isten bizony fogalmam nincsen, miért is vettem meg a könyvet a Központi Könyvtár egyik kipakolós, filléres leárazásán. Ahogy arról sem tudnék számot adni, most, amikor hirtelen felindulásból keresgéltem Kiss József László másik könyvét, a Jó szelet, kapitány!-t (az egyik a legutóbb olvasott Talán Pistavolt), miért emeltem le amellől ezt is, és miért is fogtam bele azonnal a Pista után.
De egészen konkrétan még azt sem tudom, miért tartottam ki mellette mindvégig. Egyet tudok (Szerelmetesfeleségtársam egy Gálvölgyi-show-ra hivatkozva itt mondaná azt, hogy: „Kedves Vágó úr, hát a pontos időn kívül: semmit!”): minél tovább olvastam, annál inkább úgy voltam vele, hogy fogalmam sincsen, mit fogok írni róla, de nem is érdekel, mert érdekel. Ezért az sem zavart, hogy jócskán ment vele az idő, és ezalatt a blogom nem termelt semmiféle forgalmat. Ami nekem nem fáj.
(SzFT-nek igen: „Rengeteg időt beleölsz a blogodba. Az álláskeresésbe kellene, mert a blogod nem termel semmit a konyhánkra.”
Mondjuk, már nem is olvassa. Akkora feszültséget gerjesztek benne, hogy ilyen semmire se jó sületlenség mellett ücsörgök nap mint nap, miközben ő meg termeli a pénzt a családi kasszába. „Tanulhatnál valamit, kereshetnél bármi mellékest, ha már úgyis időben itthon vagy majdnem minden nap.” Ej, de ez nem is tartozik ide.)
Lássuk a medvét! Illetve a kaviárt. Ami nem kell mindig. (De régen ettem már!)
Johannes Mario Simmel kihúzta a gyufát. Mert bestseller író. Huszonhat regényt, négy novelláskötetet, egy drámát, öt ifjúsági és gyerekkönyvet és tizenhét forgatókönyvet írt. A műveiből húsz filmfeldogozás született. Az egyik magyar vonatkozású. Éppen a Kaviárt dolgozta fel Radványi Géza, aki Valahol Európábant is rendezte.
Ahogyan olvasom, az íróra sokáig csak mellékesen, lefelé tekintettek az irodalom Parnasszusáról. De mert a témaválasztásai „megfelelők” voltak, lettek (csupa fontos társadalmi kérdés: kábítószer-függőség, fegyverkezési verseny, sztárkultusz, fogyatékkal élők mindennapjai, idegengyűlölet, génmanipuláció, környezetszennyezés stb.), idővel változott a megítélése is. A Parnasszust addig ugyan cseppet sem érdekelte, hogy Simmel a hetvenes években a legolvasottabb német írók egyike volt. Ami érdektelenség vagy jogos vagy nem az. Ha Simmel a jól választott témák előtt nem tudott írni akkor jogos. De vaószínább, hogy a polkorretkt témaválasztásai miatt került egyre beljebb és beljebb a választottak körén. Valószínűbbnek tűnik, hogy előtte sem írt rosszul, csak a témaválasztásai nem voltak megfelelők, vagy nem jó szempontból közelítette meg őket.
Meséltem már máshol a sztorit, de annyira ide illik!
– Drága jó Mohám! Figyelj! – nevetett rám a sörhab mögül Toma. Akkor még a FLóriám téren laktunk, és elég sokan elfértünk a konyhában. – Az a baj, hogy hiába írsz jól, szarok a témaválasztásaid! Meg szar neved is van. Mohácsi Zoltán... Ugyan! Mocsok Zalán, na az jó lenne! És olyasmiket kellene írnod, amiben valamilyen emberi nedv folyik. Bármilyen, de sok legyen! Vagy vér, vagy valami pornóból fakadó! Vagy írj a holokausztról! Ez a három lehetőséged van, hogy mindenki téged olvasson! Dőlne a lé!
Húzott egy nagyot a söréből ls hozátette: – Mitológia, Biblia, beszélő növények... ugyan, menj már! Kit érdekelnek ezek a szarok?
Mára azonban egyértelmű:bármit is írt előtte és utána, a neve teljesen egybeforrt a Nem kell mindig kaviár-ral. Ha egyáltalán tudja még valaki, melyik író írta a Kaviárt. Mertí. „Miért, az nem egy tévésorozat?” Hát nem csak az.
Így valahogy.
*
Megtehetném a tiszteletköröket a Kaviár körül. Értem ezalatt, hogy beszélhetnék arról, hogy megért egy mozifilmfeldolgozás, meg azt is, hogy lett belőle hatalamas sikerű tévésorozatis. Ami előtt keddenként, este nyolckor ott ült az egész Magyarország.
Elmondhatnám, hogy az eredeti sorozat tizenhárom részes volt, ami nálunk tíz részre kurtult, egy olyan vezércsellel, hogy a tizedik rész végéhez hozzabaccarintották a német eredeti tizenharmadikjának a végét, a közte levő anyag pedig ment a kukába. Okot tőlem ugyan ne kérdezz! Bizonnyal vagy ideológiai gebasz volt abban a három részben, vagy egyszerűen nem volt pénz megvenni az egész sorozat vetítési jogát. Aczél György tudja. Meg az is sejtheti, aki a könyvet elovassa: Lieven nem csupán a németeket, az angolokat, a franciákat vágja át, de az oroszokat is, és annak ellenére, hogy az amerikaikkal sem bánik kesztyűs kézzel, s végül (1958-ban ér véget a történet) az Egyesült Államokban telepedik le. Nem tudom, mindez hogyan jelent meg a filmben, de az oroszok átvágása, meg az a tény, hogy egy orosz hölgy kétes szerepet kap a történetben, sejteti a honunkban levetített sorozat cenzúrázásának az okát.
Ha jól kutakodtam, a legnagyobb magyar torrent-oldalon fent vannak a magyarul hiányzó részek, mikhez egy lelkes rajongója elkészítette a magyar feliratot. A szinkronizált részek mind megtalálhatók a YouTube-on.
Beszélhetnék arról, hogy hány nyelven jelent meg a könyv (22), hogy hány országban forgalmazták a belőle készült sorozatot (a német nyelvterületen kívül Lengyelországban és Magyarországon), és kis színesként megemlíthetném, hogy a '61.es mozifilm-változatot Radványi Géza rendezte, akinek a neve nem véletlenül lehet ismerős neked (Valahol Európában). Megemlíthetném, hogy Simmel utálta a sorozatot, amelynek elkészítéséhez semmi köze nem volt, mert meg sem hívták. (Forrás: itt.)
De a körítéssel ítt meg is állok, mert most az olvasott könyvre koncentrálnék.
*
A sztori voltaképpen nagyon ötletes és nem is bonyolult. Thomas Lievensármos úriember, jól menő bankár, és nagyon, szeret és tud is főzni. És ugyancsak buknak rá a nők: amerre jár, mindenhol valakinek az ágyában találja magát. Ő ezt felettébb élvezi.
Főzni valamelyest tudok, de igazából soha nem voltam GURMAN. Szeretek jókat enni, de a sok-sok órás konyházáshoz lusta és érddektelen vagyok. Annyira nem érdekel a dolog. Néha, amikor hallgattam Balut a magyar BBQ-világ egyik nagy alakját, csak lestem ki a fejemből és úgy éreztem, Tirpákiából érkeztem.
Balú hatalmas lelkesedéssel tudja mesélni, mire milyen hús jó, hogy milyen füstőn kell készíteni, mennyire nem mindegy hány órán keresztül, milyen hőfokon füstölődik, párolódik, fő, sül a nagyon-nagyon nem mindegy, milyen hús, amit nagyon-nagyon nem mindegy milyen fűszerekkel, mennyire és mikor ízesítünk. A végeredményt, amit elénk tett, minden esetben felettébb értékeltem. Egytől-egyig pompás voltak, bármit készített, nyaltuk utána még a lábujjunkat is. De hogy én magam egy étkezésbe ennyi energiát, órát öljek, nincs az az isten! Pedig vendéglátós sulit végeztem. Ebből a szempontból nagyon tré Thomas Lieven lennék.
*
A GAZDASÁG világa is ugyanilyen távol állt tőlem mindig. Nem is jutottam semmire az életben, van is mindennapi szemrehányás emiatt itthon.
*
A NŐK, NA AZ MÁS KÉRDÉS! Hühhh! De még abban is béna és deviáns vagyok. Lehet, hogy igaza volt Dinnyés Józsefnek, amikor azt énekelte, hogy az erkölcs semmi más, mindössze az alkalom hiánya. Volt idő, hogy csak a hiány miatt voltam erkölcsös. Meg volt olyan idő is, amikor nem vettem észre az alkalmakat, pedig dőzs lehetett volna.
– Bameg, Moki – dühöngött Pipi, szintén a Flórián téri konyhánkban. – Nem értem, mi a f@szt szerettek rajtad a nők, amikor olyan csúnya vagy! – Azt, hogy én intelligens vagyok, Pipikém! – Menj a qva anyádba! De Pipi igazat mondott: volt idő, hogy a lányok tülekedtek nálam. Csak voltam annyira balfék, hogy nem vettem észre. Mi a lúzerség, ha nem ez?
Azt tartja a népi vélekés, hogy a pokolban minden kihagyott numeráért az orrunkra húzzák a megfelelő női nemiszervet. Hát, nem tudom, hiába van bennem zsidó vér is, ekkora orrom nincsen!
Az is tény, hogy bár mindig nagyon szerettem a nőket és ami a testükkel jár, soha nem űztem sportot a szexből. Azt tapasztaltam, hogy bizonyos határok között minden nő szép, s ha szép, a teste is élvezetes. Főleg ha élni is tud és mer vele.
Viszont azt is tapasztaltam, hogy a testiség nagyon jó ugyan,de szerelem nélkül korántsem annyira, mint azzal. Akkor valahogyan egész más minden. Érett fejjel nagyon vacak Thomas Lieven lennék. Annak ellenére, hogy minden háségem, monogámiám ellenére simán elismerem, hogy ami szép az szép, és nem csak Szerelmetesfelségtársam az.
– Na, szép! – csattant fe kezdetben. – Neked csak én legyek szép! Csak én, senki más! – Lehetetlent kérsz! Nemcsak te vagy szép, KedvesM! De mas nők maximum csak tetszenek nekem. De téged szeretlek. Egyedül az összes nő közül! Szerintem ezt értékelned kellene! – S akkor ha jönne egy szép nő, hagyná magát, te simán megdugnád, csak nem szeretnéd? – Ööö... Ezt mondtam volna? KedvesM, mondom, téged szeretlek! Téged szeretlek! Vagy így is: téged szeretlek! Nagyon más az esztétika önmagában, és nagyon más ha szerelem is van mellette.
Elhihette az érvelésemet, mert később volt, hogy ő hívta fel a figyelmemet egyes nők esztétikájára. Aztán észrevettem, hogy idő közben ő is simán agymosott engem: felfigyeltem arra, hogy ha egy nő nagyon tetszik, akkor jobbára azért tetszik, mert valahol, valamiben nagyon hasonlít hozzá. Aki pedig nagyon tetszik, az meg sok mindenben. És itt mindig stop volt bennem. Nem szervi vagy életkori sajátosságok miatt, még csak nem is elvek miatt, hanem mert őt szeretem.
Cefetül rossz Thomas Lieven lennék.
Főhősünk nem egy alkalommal éppen a szakácsművészetévelnyeri meg a terveinek az ellenségeit is, a barátait is. Ilyen értelemben a könyv bizonyos értelemben szakácskönyvis, ugyanis tartalmazza ezeknek a Lieven által főzött menüknek a részletes elkészítési módját is.
Benne van a Wellington bélszín elkészítési módja is. Innentől, bár nagyon nem az elején találtam, tejesen nagyon szeretem ezt a könyvet.
Először és utoljára a vendéglátós suliban ettem ilyet. Életem legnagyobb gasztronómiai élménye volt. Általában a tankonyhában mi főztük meg az ételeket, ezt az EKT-tanárunk (EKT = ételkészítési technológia), Pár Gyula tanárúr készítette el. Isten áldja a kezeit! Információt, fotót csak a hejszakacsok.hu oldalon találtam róla, de oda csak regisztráció után lehet belépni.
S azóta azért nem ettem, mert még soha nem vettem akkora levegőt, hogy az alapanyagait kifizessem. Na, akkor:
WELLINGTON BÉLSZÍN madeiramártással (a'la Lieven)
Vegyünk egy közepes nagyságú vesepecsenyét, enyhén süssük meg mind a két oldalán, hűtsük le.
Vajas tésztát nyújtsunk ki,hintsük meg vajban megpárolt snidlinggel, apróra vágott gombával, petrezselyemmel, tárkonnyal. Erre rétegezzük a sült libamáj- és szarvasgombaszeleteket, helyezzük rá a bélszínt, és csomagoljuk be a tésztával szép, hosszúkás csomaggá, majd jó alaposan kenjük meg tojássárgájával. Sütőben süssük szép pirosra.
A pecsenye levéből és a töltelék (libamáj, gomba) párolásakor visszamaradt léből készítsünk mártást; ízesítsük jó sok madeiraborral.
Lieven aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy minden kapálózása ellenére beszervezte őt egy kémelhárítás, akiknek kénytelenelvégezni egy szakmájából fakadó munkát. Aztán azon, hogy egy másik is megtalálta, és ott is kényszerűségből kénytelen együttmáködni. Aztán gyűlnek a különféle nációk kémelháító szervei, és Lievennek nincsen lehetősége nemet mondani.
Ám dörzsölt,okos pasas, mindig úgy végzi el a munkát, hogy ő se járjon rosszul, és meg is tudja magyarázni, hogy miért nem volt maradéktalan a teljesítés.
Egészen addig, amíg mindenét el nem veszíti. Na, akkor gabalyodnak teljesen össze a dolgai, és akkor kénytelen egy kicsit komolyabban venni, hogy a második világháború idején él. Szóval tulajdonképpen simán egy kalndkönyvet olvasunk, jól kitalált főszereplővel, aki elmés, el nem köteleződő típus, szoknyapecér, sármos, humoros, frappáns, de egyáltalán nem sebezhetetlen alak.
*
Külön tetszik, hogy bár a második világháború idején játszódik a cselekmény, Simmel egyáltalán nem él a kötelező sabonokkal. Nincsen a sztoriban vérkegyetlen vagy abszolút balfék náci alakok, ahogyan nincsenek emberfelettien hősies, elvi szinten mindenben tökéletesen rendben levő szövetségesek-alakok sem.
Vagyis sikerüt kikerülnie a második világháborúval kapcsolatban kötelező, ábrázolási kliséket. Túllép azon, hogy nem szabad szeretni, sőt, gyülölni kell a nácikat mint embereket (bár nem szereti őket), szeretni kötelező a szövetségeseket, és azon is, mennyire vitathatatlanul tragikus volt akkortájt zsidónak lenni. Gondolkodom, van-e bármi súlya a könyvben a zsidóságnak? Ennek ellenére Lieven és a mondanivaló náciellenes, fellehet lélegezni,
*
A Lieven életébe belépő titkosszolgálatok tömege sokkal inkább azt jelképezi, mennyire rátelepszik az enni, inni, kefélni vágyó kis emberre a történelem, mennyire nem függetlenítheti magát tőle, mennyire beeszi magát az élet minden apró porcikájába, s mennyire kikerülhetetlen, hogy foglalkozzon vele, ha akarja, ha nem.
Eszembe jutott Magas szőke férfi, felemás cipőben című film befejező képsora, szövege, amivel igen sokáig nem tudtam mit kezdeni. Mert rohadtul nem illik a filmhez. Csak éppen megmagyarázza az elkészítésének az okát. Mert a Pierre Richard formálta alak, a kétbalkezes, kétballábas zenekari hegedűs, Francois Perrin mulatságos, hulákkal övezett története megtörtént eseményeken alapul. S a befejező szöveg éppen erre hívja fel a figyelmet: kémszervezetek kifelé a kisember életéből, az ne legyen már a ti játszóteretek! Nem csupán azért nem illett a filmhez ez a befejezés, mert a jókedvű permanens bolondozást nagyon komoly gondolatokkal zárta le, hanem azért sem, mert az általam ismert mindennapi életben sem nekem, sem senkinek nem akadtak hasonló problémái a titkosszolgálatok pofátlan működésével kapcsolatban.
Pierre Richard és Mireille Darc a „Magas szőke férfi..”.-ben
S mert a francia vígjátékból évekkel később amerikai remake is készült, el tudom fogadni, hogy csak azért nem ért (még?) utol a probléma, mert szerencsére rossz körökben forgok.
*
A történetet színesíti, hogy Lieven, aki semmilyen kötelező érdeket nem szolgál, a nem vágyott, nem választott, nem akart pályája során összefut az akkori történelem néhány prominensével is, akik általa válnak a könyv szereplőivé. Mint példáulHeinrich Himmler vagy Edgar Hoover (az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda és annak elődje, a Bureau of Investigation meghatározó igazgatója volt), De nem operál úgy a nagy nevekkel, ahogyan például a zseniális Forrest Gump teszi.
*
Szóval Lieven zseniális húzásokkal vág át mindenkit, de nem csupán a maga hasznára. Amit tesz, a háború ellen teszi, Nagyon nagyban játszik, őrólten merész ötletekkel szerez meg, ad tovább pénzt, aranyat, urániumot meg hasonlókat, irdatlan erőket mozgat, többször kerül itt-ott életveszélybe, fogságokba, de mindenhonnan sikerül kivágnia magát. S mindig főz valami ínyencséget.
*
A regény könnyed, szórakoztató kalandregény. Mindenféle szempontból. Simmel elegánsan, bizots kézzel, érthető, követhető megfogalmazással vezeti, viszi a történetet. Nincsenek benne nagy poénok, nem ez lesz az a regény, aminek a mondatai szállóigévé válnak, de Lieven zseniális húzásai által mégis tréfás az egész.
Számomra egy idő után kicsit sok volt a kaland, a keverés, kavarás, sviindli, de azért mindvégig olvasmányos, érdekes maradt a regény.
Így állj hozzá!
*
Nem tudom, mennyire hihető, de Simmel az epilógusban azt állítja, hogy Amerikában találkozot Lieven eredetijének a feleségével, majd magával Lievennel is. Akit persze nem így hívtak. Soha nem is hívták így. Annyira jó kapcsolatba kerültek, állítja Simmel, hogy a Lieven-eredeti tizenhét magnótekercsre mondta neki az élete történetét. Vannak fenntartásim ezzel kapcsolatban, de csuda jól hangzik, nem?
2023 júliusa. Veszélyes múlik a nyaralásunk. Ma Szerelmetesfeleségtársam ki akart menni a városerdei szabadstrandra, de az Időlép vihart ígért egy órára, így beültünk Füstibe, és a fürdés helyett bementünk Békéscsabára egy kis Hada-zásra meg bakos ügyintézésre (a nagyszalontaiu, ATM-es próbálkozésainkra, hogy minimális lejhez jussunk, kártyaletiltással reagált a bankunk,).
ÉVEK ÓTA OTT VAN EZ A KÖNYV a könyvespolcomon. De legalább egy éve. Úgy fest, Gyulán kell nyaralnom ahhoz, hogy vegyem a bátorságot, és David Duke-ot olvassak. Tavaly, nagyjából ugyanekkor, ugyanitt olvastam el azÉbredésem című könyvét. Amivel szemben nagyon komoly fenntartásaim voltak.
Amit Duke abban írt, azzal azért nem tudtam vitatkozni, mert nincsen hozzá elég ismeretem, tárgyi tudásom. Ennek hiányában kényszerűen elismertem, a maga által összeállított rendszerben teljesen igaza van.
Ennek a könyvnek az elolvasását nem emiatt húztam. A helyzet az, hogy bizonyos benne foglaltakról volt már ismeretem, benyomásom, és az nem mondott ellent annak, ami úgy is lett.
Az olvasás-tologatás oka sokkal inkább az volt, hogy tudtam, írni is fogok róla. Persze nem tart senki fegyvert a halántékomhoz, hogy miről kötelező írnom, „Az én vezérem bensőmből vezére!” Legalábbis így tudom, így akarom tudni. S ha vámpíros, élőhalottas blődségekről írok, különösen, hogy élvezettel olvastam nézegettem őket (képregények) egy így-úgy fontos könyvről ne tenném ezt meg?
CSAKHOGY MANAPSÁG LÉTEZIK KÉT, A NYILVÁNOSSÁG ELŐTTI, ABSZOLÚT TABUTÉMA. Az egyik az antiszemitizmus, a másik az LMBTQ bármelyik ágának a kritikája. Aki nem tartja be a játékszabályokat az súlyosan kihúzza a gyufát, rögvest teljesen szalonképtelenné válik. Meg tuskóvá, műveletlenné, gyűlölködővé. Aki nem lép egyszerre, az bizony nem kap nyilvánosságot estére, ki lesz ebrudalva annak minden lehetőségéből. S a halmazati bünti részeként elnyeri az abszolút megsemmisítő antiszemita és/vagy homofób jelzőt. Ezeknél alább ma nincsen létezés.
Tehát amit manapság mégsem szabad említeni, a zsidóság bármilyen szintű kritikája. A közvetlen párja meg az LMBTQ-mozgalom bármilyen szegmensével szembeni fenntartás megfogalmazása. A zsidókat és a nemi ilyen-olyanságokat szeretni kell. De alsó hangon csendben, fenntartás nélkül elfogadni őket A legminimum, teljes kussban lenni velük kapcsolatban, még ha nem is tetszik valami, bármi, akármi.
AZÉRT TOLOGATTAM AZ OLVASÁST, mert tudtam, írni fogok róla, és ha írok, akkor azt elolvashatják a kollégáim is. Ugyanis zsidó fenntartású intézményben dolgozom. Egészen konkrétan az EMIH tartja fent. Többször leírtam már: az életem legjobb munkahelye. Itt van életem legjobb főnöke is, És a kollégáim döntő többsége előtt is le a kalappal. Függetlenül attól, hogy zsidók vagy nem zsidók, s ha zsidók, akkor kipás zsidók-e vagy nem kipások. Tudom, hogy ez az egész nyalókásan hangzik, de a szívemre a kezemet, nem az. (Jó, a fizuval van baj, semmi sem tökéletes, piaci értékében veszettül lemaradt a hasonló munkakörökben kapható bérek mögött. De még ez sem volt mindig így.) És sem megbántani nem akarom a kollégáimat, sem büntibe nem akarok kerülni a véleményem miatt.. Nem a bajt keresem.
S MEGÉRKEZÉK A KOGNITÍV DISSZONANCIA! Mert
Duke 668 forrásmegjelölést tett a könyvébe, s ezeknek a jó része zsidó forrás. Vagyis ha tagadom, amit mond, azt tagadom, amit bizonyos zsidók írtak önmagukról. Ha meg nem tagadom, akkor másodperceken belül antiszemita leszek. Ezt kapd ki!
Aztán itt van aza tény, hogy az apai nagypapám és dédnagymamám szemmel láthatóan nem volt mentes a zsidó genetikától. Az ő águkon az üknagypapám még nem is a Mohácsi, hanem a Mertz nevet viselte. S persze azt is tudom, ez semmit sem jelent, vannak öngyűlölő zsidók is. Megkaptam már én is, hogy a zsidó vérvonal emlegetése a legtökéletesebb leplezése a permanens antiszemitizmusnak. Mondjuk ezt a logikát soha nem értettem...
S van kognitív disszonancia azért is, mert azt, amiről Duke ír, zsidó környezetben nem tapasztaltam a saját bőrömön. Vagy csak nagyon elnéző, meg empatikus, meg naiv, és megbocsátó vagyok. Bizonyos megfogalmazásaim miatt nem kimondottan zsidó berkekben, liberálisoktól kaptam már sok mindent, mert nem vagyok hajlandó mindenáron és feltétlenül polkorrekt. lenni, a felsőbbrendűség vegytiszta megnyilvánulása még nem jött velem szembe.
Ezen túl pedig hiszek abban, hogy a világnézet, a vallás, az ideológia nem azonos az azt képviselő emberrel. Az ember menthető.
A mai szövegkörnyezet olyan, hogy ha nincs is cenzúra, mégis van, és a kényes témákról író emberfia ismét rákényszerül az öncenzúrára. Magyarországon is. Lettek tiltott szavak (pl. cigány, zsidó, buzi és szép lassan felsorakozik a férfi és a nő szó is), amiket tilos kimondani. Illetve nem mindegy, ki mondja ki ezeket. Lettek törvényileg vitathatatlan témák (holokauszt) , és vannak olyanok, amiket nem illendő vitatni (az LMBTQ-mozgalom összes fogalma). S vannak szavak, amelyeknek a használata, meghatározása és alkalmazása privilegizálttá vált (fasiszta, náci, antiszemita, homofób, fallokrata). Ennek megfelelően adott témákat is csak a bevett mainstream értelmezésben szabad bemutatni, feldolgozni, dramatizálni. Így áll ma a közbeszéd: a polkorrekt újbeszél határozza meg.
hátterén kérdés, miért vesződöm vele, miért írok mégis erről a könyvről, miért nem tartom meg magamnak a véleményemet, amikor csak a bajt hozza, ha közzéteszem?
Talán azért, mert úgy érzem, beszélni kell arról, amit Duke írt. Ha igaza van, azért, ha nincsen igaza azért. Ha igaza van, nagy a baj, ha nincsen igaza, cáfolni kell sürgősen. Duke múltjára hivatkozni, és azáltal tagadni a mondanivalója igazságát nem cáfolat, hanem érvelési hiba. Mert a karaktergyilkosság nem érv, hanem elterelés.
Ennyit hosszú bevezetőnek. Ha még nem rettentél el, lássuk a könyvet! Aminek értékelése bizony nem lesz rövid.
FOGALMI SZÓTÁR
Röpke, random kísérletet tettem a jelen bejegyzés értelmezésének a megkönnyítése érdekében egy apró fogalmi szótár összeállítására. A meghatározásokat az egyszerűség kedvéért az Idegen szavak szótárából és a Wikipedia-ról vettem.
SZUPREMÁCIA: * (általános) felsőbbrendűség, legfőbb hatalom, túlsúly, fölény, vezető szerep → valaminek a mások feletti, legmagasabb szintű uralma, irányítása vagy befolyása * (jog) legfőbb joghatóság → a legmagasabb szintű bírói vagy jogi hatalom * (külpolitika) nemzeti vagy állami felsőbbrendűség → egy állam vagy nemzet más államok vagy nemzetek feletti túlsúlya vagy uralma
ANTISZEMITIZMUS: zsidóellenesség → a zsidókkal, a zsidósággal szembeni vallási vagy faji gyűlölet. lásd. még → antiszemita jelentése
Az antiszemitizmus a zsidóellenesség megnevezése, amely magában foglalja a zsidók iránti előítéleteket, gyűlöletet, diszkriminációt és kirekesztést. Az antiszemitizmus történelmileg több formát öltött, mint például a zsidók gazdasági és társadalmi lehetőségeinek korlátozása, sztereotípiák terjesztése és az etnikai vagy vallási tisztogatások. Az antiszemitizmus elleni küzdelem fontos a társadalmi igazságosság, a tolerancia és a béke előmozdítása érdekében.
RASSZIZMUS: A rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külső vagy belső tulajdonságait kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel. Mára a nyugat-európai eszmeiség is rákényszerült annak a – világ társadalmainak nagy része által soha meg nem kérdőjelezett – ténynek az elfogadására, hogy minden ember egyetlen fajhoz (Homo sapiens) tartozik. A korábbi szóhasználat nyomán a rasszizmust „fajelméletnek”, „faji megkülönböztetésnek” is nevezik. Rasszok vagy emberfajták helyett emberi „fajokról” beszélni ugyanakkor ma már nemcsak régies, hanem pontatlan és a világ társadalmi viszonyait, s különösen a rasszizmustól sújtott csoportok pszichológiai egyensúlyát és fiziológiai jólétét súlyosan károsító szóhasználat. Az emberiség valamennyi csoportja, külső megjelenéstől függetlenül a ma Afrikaként ismert földrészről származik.
A rasszizmus az egyéneket tudományosan nem igazolható módon „tiszta” rasszokba sorolja be. Ehhez a testi jegyek kihangsúlyozása mellett az utóbbi korszakban egyre inkább kulturális szempontokat, gyakran pedig egyes feltételezett közös tulajdonságokat vesz alapul, amelyeket egy-egy rasszra általánosan jellemzőnek tart. A rasszista gondolkodásmód szerint a rasszok közötti hierarchia igazolja az egyének és csoportok diszkriminációját, megkülönböztetését. A 20. század legelején előtérbe került antiszemitizmus, illetve ennek német nagybirodalmi változata, a nemzeti szocializmus a rasszokra vonatkozó nézetei és politikai elképzelései tekintetében annyiban különbözött a nyugat-európai gyarmatosítók nézeteitől és elveitől, hogy Európán belül élő emberekre is alkalmazta ezeket
CIONIZMUS: a 19. század második felében elindult zsidó nemzeti mozgalom és ideológia, amelynek célja egyrészt a történelmi Izrael területén egy zsidó állam megalakítása, illetve helyreállítása, másrészt a zsidó érdekek védelme a világ más országaiban.
A cionizmus definíciója ma sem végleges és a követői között sem egységesen elfogadott, tehát egy folyamatosan fejlődő, és – minden más nemzeti szervezkedéshez hasonlóan – szélsőségektől sem mentes mozgalomról van szó
FASIZMUS: önkényuralmi diktatúrán és egypártrendszeren alapuló társadalmi rend.
A fasizmus mint társadalmi rend, illetve nézet főbb vonásai a következők: az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját faj, etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, a katonai szellem eluralkodása a társadalomban
NEMZETSZOCIALIZMUS, NÁCIZMUS: nemzetiszocializmus (németül: Nationalsozialismus), vagy nácizmus elsősorban az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) ideológiájára, illetve Németország 1933 és 1945 közötti Hitler-kormány időszakának politikájára, gyakorlatára utal. A két világháború közötti időszak és a második világháború korszakának szélsőjobboldali ideológiái közé sorolható, az olasz fasizmussal együtt a nemzetközi fasizmus egy változata.
Ideológiájának fő jellemzői a pángermán sovinizmus, rasszizmus és antiszemitizmus, kiindulópontja a szociáldarwinizmus volt, az az elképzelés, miszerint az emberi fajok közötti versenyben a legrátermettebbnek kell fennmaradnia, a többieknek pusztulás vagy alávetettség a sorsa.
A SZERZŐRŐL
Dr. David Duke életrajza nem szeplőtlen. Vannak olyan elemei, amelyek nehezen magyarázhatók. Azonban a fenntartásokat megértve, méltányolva azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy végső soron nem a ki mondja-kérdés a lényeges, hanem az, hogy mit mond, aki megszólal.
A teljesebb kép érdekében érdemes még ezt az interjút is elolvasni.
David Duke, miképpen az Ébredésem című könyve esetében, úgy most s egyfajta szellemi, kulturális, egyéni fejlődés keretébe ágyazva osztja meg a felismeréseit, a kutatásai eredményéit. Ezzel nincsen baj. Az, hogy a múltjának bizonyos tényeit nem tartja a fejlődés állomásainak, még ha zsákutcások is, az viszont aggályos. Nem mindennapi ugyanis, hogy valaki fiatalemberként német egyenruhában karlengetéssel parádézzon,, megünnepelje Hitler születésnapját, s az sem, hogy egy Klu-Klux-Klan csoport vezetőjévé váljon.
Amit a könyvből megtudunk Duke-ról, az sokkal lineárisabb, hétköznapibb: rácsodálkozik, megdöbben, beszélget, könyvtárba, levéltárba jár, dokumentumokat kér le, mérlegel, bemutat, tézis, antitézis, szintézis, mesél a saját tapasztalatival a cenzúráról, és összegez, tanulságot von le, összefoglal, s közben nem vall tesz semmi elborultat, csak olvasgatja az édesapjával a napi sajtót, amit apu összezsíroz, a kamasz Duke meg összelekvároz a képregény olvasgatása közben. . .
A múlt ilyen mélységű elhallgatása miatt felvontam a szemöldökömet. Nem tetszett, nem tartom korrektnek. Azért nem, mert véleményem szerint a világon semmi szégyellni való nincsen abban, ha az ember nézetei változnak. Akár pozitív üzenete is lehet annak, hogy bár fiatal felnőttként benne volt. Az is igaz, ha vall a múltjáról, a mondanivalója jócskán veszít a fajsúlyából. De az, hogy nem beszél róla, még inkább.
A nézetváltozásról. Jómagam voltam például kommunista. is. Két hétig. Kamaszkoromban így hatott rám az egyetlen, addig megjelent Kádár-életrajz. Aztán kaptam Információt Kádár "56-os és az azt követő megtorlásokban betöltött szerepéről és teljesen kiábrándultam, feladtam a kommunizmust.
A rendszerváltást közvetlenül megelőzően liberálisnak tudtam magamat, az első választáson az akkori SZDSZ-re szavaztam. Igaz, az akkori SZDSZ még nem az volt, amivé később lett. Legalábbis a felszínen nem. Akkoriban a 168 órát és a Hócipőt olvastam, bár naivan már akkor sem értettem, miért nem összefog mindenki, hogy segítse a nyilvánvalón embertelen nehézségekkel küzdő első, szabadon választott kormányt. Nem állt össze a kép. Csak '94-ben, amikor a komcsik visszajöttek a kormányzásba, és koalícióra léptek az SZDSZ-szel. Akkor lefagytam, és kinyitottam néhány nem liberális lapot is. Jócskán változott a kép.
Tizenhét évig aktív, gyakorló keresztény lettem. Ennek voltak előjelei.. Szépirodalmat onnantól alig olvastam. Nem mintha tiltott lett volna, vagy a róla átalakult véleményem miatt, hanem mert annyira érdekelt a hitem, a kereszténység története és bizonyos teológiai kérdések, Egyszerűen nem nagyon maradt időm másra, dolgozni is kellett, a gyerekeim is akkoriban születtek.
Aztán majdnem két évtized múlva egy magánéleti cunami sok mindent kérdésessé tett az addigi keresztény gyakorlatomban. Az azóta eltelt tizenhat éve nem fordultam elő szervezett keresztény közösségben. Akkor sem, ha az alapokkal nem fordultam szembe.
Azóta sok mindent olvastam. Olyan dolgokat is, amik nem felelnek meg a mainstream szemléletnek. A magyarságról, a történelemről, egyes történelmi folyamatokról, eseményekről. Nem köteleződtem el semmi mellett, de kérdéseim támadtak, és a válaszlehetőségek nyitottá tettek olyan dolgokra, amikhez szemléletet is kellett váltanom. Például Duke könyveit is ezért vettem kézbe, s ezért adtam nekik esélyt a kapásból elzárkózás helyett.
Mindebből fakad, hogy, önmagában nem tartom ördögtől valónak, ha valakinek változik a szemlélete, ha szembe fordul valamivel, amit addig követett, amiben addig hitt. Az információk jönnek-mennek, az élet pedig egy születéstől való állandó tanulási folyamat.
No, innentől tényleg Duke könyvét ismertetem. A kötet közel négyszáz oldalas, tengernyi adattal, ténnyel, számokkal, emberek, szervezetek, cégek nevével. A részletes ismertetése végtelenné tenné, amit róla írok. (Így sem lesz rövid.) Ezért összefoglalok. Naná! S mert összefoglalok, eléggé sommás és súlytalan lesz, amit írok. A súlyhoz kellenének a nevek, a tények, a számok. Benne vannak a könyvben.
Ahogyan mondtam, 668 jegyzettel, forrásmegjelöléssel alátámasztva. Ha valaki akar, utána tud nézni, bűvészkedik-e Duke, vagy igazat mond. A múltjától függetlenül.Mert azt, hogy kétszer kettő négy nem teszi kétségessé, ha egy diszkalkulációs hoz rá bizonyítékokat. .
És most hatalmas a dilemmám. Ha részletesen ismertetem a témaköröket, amikből aztán összeállhat az összkép, irdatlan hosszúvá válik a bejegyzésem. Ha nem részletesen ismertetem ezeket, akkor meg kimaradnak a tények, az adatok, és habkönnyűvé, légből kapottá válnak Duke végkövetkeztetései. Szóval mi legyen?
... [Töprengés]...
Döntöttem! A könyv nem beszerezhetetlen. Ha valakit mélyebben érdekel a témája, a tényei, az összefüggései, simán meg tudja venni. Ha meg nem érdekli mélyebben, talán az összefoglalása is elég lesz a mondanivalója megértéséhez. S így még talán olvasható hosszúságú lesz az én bejegyzésem is.
Szóval Duke az alább következő kérdéseket vizsgálja. Röviden. Ó, mondom, sokkal hosszabban írja, és a kijelentéseit nem maga írja, forrásokat ad hozzájuk..
A NAGY OKTÓBERI FORRADALOM VEZETŐINEK NÁCIÓJA
Duke beszámolója úgy szól, hogy a legelső impulzus, ami kutatásra serkentett a 20. század elejének nagy változásához, a szörnyű oroszországi eseményekhez köthető. Egy társaságban kapott egy infót: az orosz hatalomátvétel, az új rendszer kialakítása nem orosz esemény volt, a forradalomnak hazudott események mozgatórugói majd' egytől-egyig zsidó származásúak voltak. Duke ezt nem akarta elhinni. Ahogyan azt sem, hogy a forradalom utáni 384 legfelsőbb országvezetőből csak 13 volt orosz.
Utána nézett. S magyarázatot talált arra is, miért kellet félretenni a cári családot, és a cári rendszert. II. Miklós rendeletekkel iparkodott megvédeni a népét az azt kizsigerelő zsidó pénzemberektől. A forradalmárok is ezáltal juthattak nagyon komoly, külföldi tőke-segítséghez.
Állítólag Trockij (született Lev Bronstein) állítólag a forradalom előtt „Rothschild bankárcsalád egyik tagjával, Rothschild báróval szokott sakkozni”.
A kapcsolat a nyugati tőke és az orosz forradalom között, bármennyire is ellentmondásos a jelenség, sokáig fennállt. Ahogyan a dolgokat megkapargatva az is nyilvánvalóvá lett Duke számára, hogy a kommunizmus és a nyugati liberalizmus mögött mindig a baloldal áll, a baloldal permanensei pedig mindenhol döntő többségben zsidó származásúak. Ahogy például a magyarországi Tanácsköztársaság idején is.
Megtudjuk azt is, hogy a második világháború előtt a vezető zsidóság egyes országok beli szerepe ma már elfogadhatatlan kijelentésekre késztette az országok prominenseit is.
Nem szükséges túlhangsúlyozni a bolsevizmus létrehozásában és az orosz forradalom végrehajtásában az internacionalista és javarészt ateista zsidók szerepét... Winston Churchill
*
Mindegyik nemzet kölcsönösen utálja egymást, de mindegyik utálja a zsidót. Mark Twain
Duke felteszi a kérdést: miért?
A ZSIDÓ SZUPREMÁCIZMUS GYÖKEREI
Duke úgy találja, hogy a felsőbbrendűségi tudat a zsidóság történelmében, az isteni választottságban és a szentnek tartott irataiban gyökerezik, amelyek a választottságot kijelentik és megerősítik. Igen, az Ószövetségről és a Talmudrólvan szó. Az utóbbi, ha esetleg nem tudod, az előbbi nagyon-nagyon részletes magyarázata, kiegészítve annak mindennapi elvi és gyakorlati következményeivel. Ahogy Duke fogalmaz, a zsidó hitéletben az utóbbinak hangsúlyosabb szerep jut.
Az Ószövetség leírása valóban problematikus. Gyakorló keresztény koromban sem tudtam mit kezdeni a Tízparancsolatot megkapó zsidó népnek adott következő utasításokkal, majd Józsué könyvével és az ószövetségi próféták sok-sok kijelentésével. Mert miután Mózes lehozta a két kőtáblát a Sínai hegyről, amelyen feketén-fehéren ott állt, hogy „Ne ölj!”, a zsidó nép ezt követően utasítást kapott Istentől, hogy vonuljon be Kánaánba, övé a föld, de az ott élő népeket, kíméletet, kegyelmet nem ismerőn irtsa ki. Nem csak a harcosokat, a férfiakat, hanem a nőket, gyerekeket, korra való tekintet nélkül, sőt, még az ott élő népek állatait is. Ez valóban ott bármelyik Bibliában. Csak egy-két verset idézek.
Azokban a városokban, amelyeket birtokul nyersz, egyáltalában senkit se hagyj életben. (MTörv 20, 16)
Bevette azt, és kardélre hányta királyával és vidékének minden városával együtt, felkoncolt minden élőt, amely ott tartózkodott. Nem hagyott ott senkit sem életben. (Józs 10, 37)
Aztán: a zsidók számára isteni parancs volt az elzárkózás más népek elől. Nem asszimilálhattak semelyik nemzet fiát, lányát, és maguk sem asszimilálódhattak.
Ne adjátok tehát leányaitokat fiaiknak feleségül, de az ő leányaikat se vegyétek fiaitok számára. Sohase keressétek velük a békét és általuk a jólétet, hogy megerősödhessetek és élvezhessétek a Föld teremtéseit, fiaitok pedig örököseitek lehessenek minden időben. (Ezd 9, 12)
Kell ehhez kommentár? Én bármit is olvastam, nem adott erre ma is elfogadható magyarázatot. Keresztény gyülekezetemben többször kérdeztem az ilyen tartalmú kijelentésekről, de rendre megtorpant ott a válasz, hogy amikor Isten ezeket az utasításokat adta, akkor ezeknek a népeknek lejárt a kegyelmi ideje, és az ítéletet a zsidók hajtották végre rajtuk. A magyarázat elvben akár igaz is lehet, de el nem tudom képzelni magamat, amikor tudva, hogy a kőtáblák mit tartalmaznak, bemegyek egy városba, kivágom a gyermekeket a terhes nők hasából, a megszülteket meg a lábuknál fogva csapom a sziklafalakhoz...
A Talmud messze nem ennyire szemérmes és gátlásos. Az eredeti Talmud hatezer oldalas. Figyelemre méltó, hogy magyarul mindössze két olyan kiadása van, amelyik vaskosabb, az egyik ez, a másik pedig emez. Az első ezer oldalas, a második 516 (vagy 536, attól függően, melyik kiadásáról beszélünk). Vagyis forgalomban nincs és nem is volt soha teljes fordítása. (Az elsőt a munkahelyem fenntartója adta ki.)
Létezik még néhány szemelvényes kiadás, de azok még ilyen terjedelemmel sem bírnak. Egyet kiemelnék közülük, egy problémásat. A címe: A Talmud magyarul. Alátámasztja Duke mondanivalóját, a Talmud problémás helyeit szedte össze. Problémás könyv, de nem húzom az időt, már a fülszövegéből kiderül, miért.
Duke is kiemeli, hogy sem könyvtárakban, sem a kereskedelemben nem találkozott komplett kiadással. Pedig ő Amerikában él. Az idézetek, amiket hoz döbbenetesek. Nem tisztem eldönteni valósak-e. Ő ezeket is végjegyzeteli. Ha igazat mond, ha jól értelmez, abból nagyon sok minden fakad. Ha nem, a könyve alapjai kérdőjeleződnekmeg.
Amiket idéz, azoknak a szövege arról szól, hogy a zsidók mindenki másnál magasabb rendűek, gyakorlatilag csak ők az emberek, mindenki más, a gojok csak állatok, s velük szemben minden, de tényleg minden megengedett. Ezt ízlelhesd egy kicsit. Pro és kontra. Ha zsidó részről csak ezt a fejezetét érdemben megcáfolnák, a többi, ha nem is kártyavárként omlana össze, de egy nagyon fontos tartóelem esne ki belőle.
ZSIDÓK, KOMMUNIZMUS ÉS POLGÁRJOGOK
Duke a következőt állítja: a liberalizmus egyik alappillére az egalitarizmus. Tudod, a liberalizmus baloldali találmány, a baloldal pedig többségében zsidó. De fejtegetésében azt mondja:
Útban a csúcsra fontos volt felrakni a szemellenzőket a nem-zsidókra a „zsidó fajjal" és a „multikulturalizmusnak" a zsidók számára nyújtott előnyeivel kapcsolatban. Amint uralmuk alapjait megvetették, elképesztő módon kezdték az ellentétét mondani annak, amit korábban vallottak. Majdnem ugyanabban a pillanatban, amikor azt állították, hogy a fajnak és az etnikumnak nincsen valóságos jelentősége, és elkezdtek a zsidó etnográfia fontosságáról beszélni, elmenve egészen annak fejtegetéséig, hogy az antropológiát a zsidók uralják!
Az 1990-es évek végére a zsidó írók bátran kezdtek írni arról, hogy ők uralják az amerikai antropológiát. Egy 1977-es kiadású American Antropologistban, amelyet az Amerikai Antropológiai Szövetség jelentett meg, Geyla Frank zsidó tudós azt írja, hogy az egalitárius amerikai antropológia olyannyira teljesen zsidó, hogy a „zsidó történelem részének" kellene azt nyilvánítani. Frank a továbbiakban azt mondja, hogy az antropológia egy bizonyos szociális program szolgálatában áll, és tanulmánya olyan zsidó antropológusokkal foglalkozik, akik „egyes multikulturális elméleteket szeretnének mozgalmi célkitűzéssé változtatni". Az antropológusoknak ugyanez a fajtája, akik azt mondják, „nem létezik semmi olyasmi, hogy faj", ha feketékről és fehérekről van szó, akkor rögtön képmutató módon, a zsidók egyedülálló genetikai homogenitásáról kezdenek beszélni. Továbbá egyre több zsidó antropológus lépett a nagy nyilvánosság elé, az ő sajátos genetikai és kulturális örökségüket ünnepelve. (107.)
Ebben a fejezetben kap helyet néhány kiemelkedő, támogatott, máig példaképnek tekinthető polgárjogi mozgalmár, például Martin Luther King személyiségének a boncolgatása és főleg a nőkről, a teremtésben betöltött szerepükről vallott vallásos zsidó szemlélet. Ismét a Talmudból (is) hoz idézetet, amelyben egy férfiak által elmondott ima arról szól, hogy köszönet istennek, hogy nem gojnak és nem nőnek teremtette. Van itt cifrább idézet is, de a billentyűzetemre nem merem venni, itt már életbe lép a szkepticizmusom és a főleg az öncenzúrám. Képzelheted, menyire cifra! A helye állítólag: Kethuboth 11b ; Jebamoth 55b és 69a-69b; Sanhedrin 57b 58a, 60b)
A ZSIDÓ MÉDIA-SZUPREMÁCIA
Nem is tudom, ezen a helyen kell-e erre szót vesztegetnem, ez annyira nyilvánvaló. Égre-földre kerestem, de nem leltem autentikus forrás a Woody Allen idézetnek, miszerint „a hanuka után az Oscar- és a Nobel-díj átadása a legnagyobb zsidó ünnep”.:-)
De Duke komolyan beszél (bár tulajdonképpen Woody Allan is), amikor kifejti, hogy a média Amerikában, de tulajdonképpen mindenhol nyugaton a zsidóság kezében van. Nem csupán a filmipar, de a televíziók, a sajtó, a lemezkiadás, minden. A sajtóba beleértendő az összes hírügynökség, akiktől a fehér holló független lapok a híreket kapják. S ez, ugye, máris és azonnal tematizál. Azt állítja, hogy nincsen olyan orgánum Amerikában, amelyik ne állna befolyás alatt.
Ha arra gondolok, hogy milyen szinten kell működnie az öncenzúrának az egyébként sok szempontból deviáns Magyarországon is, ebben a tételben nehéz kételkednem. Meg persze elég nagyjából bármilyen filmet megnézni, ezerrel mindegyikben és bármelyikben megy az érzékenyítéshosszú évek óta.
Egy éppen tegnap megnézettben (Várandósok), meglepően a helyén volt az üzenet: a párkapcsolat, a gyerekvállalás, az együtt szülés, a házasság jó dolog, De azért az egyik pár Etiópiába ment fekete gyereket örökbefogadni, és megesküdtek, hogy vigyáznak a gyerek etióp identitására. Ennek ellenére ez a film a ritka pozitív példa. Ha nem is egy életalakító alkotás.
A médiát egyértelműen a hatalmas média-konglomerátunok tartják a kezükben. Nehéz vitatni. Mondj olyan neveket, amiket ismersz a média bármelyik részterületéről, biztos lehetsz benne, hogy zsidó kézben van, zsidók a vezetői. Time, Newsweek, US Reports, New York Tines, The Wall Street Journal, The Washington Post, CBS, ABC, NBC, AOL-Time Warner. Disney, Warner Brothers, Paramount, Universal, Dreamworks, Random House, Simon & Schuster, Time Warner Trade Groups, stb. Mondj nagyjából bármilyen céget...
De például az óriásokat megközelítő, valamelyest független Rupert Murdoch cégei (Fox Televison Network, 20th Century Fox Films, Fox 2000) mentes valamelyest a befolyástól. De csak hangsúlyozottan valamelyest.
S akkor még nem említettem olyan szervezeteket, mint a B'nai B1rith Rágalmazásellenes Liga (ADL), amely gyakorlatilag szigorú tartalmi ellenőrzést, cenzúrát működtett az összes média-tartalom felett.
A zsidók médiabeli túlsúlya egyértelműen tematizálja, szűri a nyilvánosság elé kerülő információkat.
A ZSIDÓ POLITIKAI SZUPREMÁCIA
Ha ez eddigiek nem is (de), ez már egyértelműen mély víz. Duke ebben a fejezetben kínosan vigyáz arra, hogy zsidó forrásokat idézzen. Meglepően nyíltan fogalmazó idézetekkel. Amely idézetek nem kertelnek, teljesen világosan kimondják, hogy az USA kormánya teljes mértékben zsidó befolyás alatt áll, zsidó érdekeket szolgál. Kemény szavak, döbbenetes kijelentések. Ismételten forrásokkal megjelölve.
Az USA-nak nincs többé goj [nem-zsidó] kormánya, hanem egy olyan kormánya van, amelyben a zsidók a döntéshozatal minden szintjén egyenrangú partnerek a kormányzásban. Talán a zsidó vallási törvény „gojok kormánya" kifejezéssel kapcsolatos részeit felül kellene bírálni, mivel ez a kifejezés idejétmúlttá vált az USA-ban. (Az egyik főbb izraeli újságból, a Maarivból)
Mellékesen megjegyezve, habár a zsidó hatalom a jelenlegi demokrata kormányban ennyire nagy, sok lelkes zsidó pályázza meg a legfelsőbb helyeket a republikánus pártban is. (uo.)
A zsidó vezetők amúgy nem lettek volna annyira merészek, hogy megünnepeljék a zsidó politikai részvételt... Régebben attól tartottak, ha elismerik a zsidó sikereket, akkor az csak megnöveli az antiszemiták számát... de most a zsidók eléggé magabiztosan gyakorolják a befolyásukat... Politikai szempontból előbújtunk a rejtekünkből... elég biztosnak érezve az eddigi eredményeinket ahhoz, hogy nyíltan ünnepelni merjük azokat. ... a zsidó közösség elért valamiféle kritikus tömeget a politikában, ami biztosíték arra, hogy a Clinton-korabeli óriások közül sokan majd pozíciójukban maradhatnak, attól fiiggetlenül, hogy ki foglalja el a Fehér Házat. (Jewis Week, 1997.január 24.)
...Nem mintha az aránytalan politikai erőnk (a legnagyobb, Amerika bármelyik etnikai/kulturális csoportja között) egyszer csak véget érne... Hacsak nem, és ameddig nem reformálják meg a kampányfinanszírozási politikát, ami szinte teljességgel lehetetlen, addig a hatalmas zsidó vagyon előszeretettel fog részt venni benne. Körül fogjuk udvarolni őket, és minket is körül fognak udvarolni a kulcsbeosztásban lévő kongresszusi tagok. Ezt a hatalmat a politikai rendszeren belül, mind helyi, mind országos szinten, láthatatlan pénzeken keresztül gyakoroljuk, és főleg államon kívülről befolyó pénzek által, amelyeket olyan jelölteknek adunk, akik kedvesek Izraelnek... (Steinlight: A zsidóság súlya Merika változó népességében)
Az is igaz, hogy az aránytalanul nagy zsidó gazdasági befolyás Hollywoodra és a televíziózásra, a tájékoztatásra koncentrálódik, ami nagyon áldásos dolog a közvélemény Izraelről alkotott képének, és az amerikaiak zsidó kérdésekre való érzékenységének kialakításában... (uo.)
Az USA-nak nincs többé goj [nem-zsidó] kormánya, hanem egy olyan kormánya van, amelyben a zsidók a döntéshozatal minden szintjén egyenrangú partnerek a kormányzásban. Talán a zsidó vallási törvény „nem-zsidó kormány" kifejezéssel kapcsolatos részeit felül kellene bírálni, mivel ez a kifejezés idejétmúlttá vált az USA-ban. (Maariv újság, Izrael)
A cél az utolsó mondatban olvasható. Duke természetesen nem áll meg itt, részletezi mindennek a hátterét is, névsort hoz a kormányhivatalokban tisztséget betöltő zsidókról (nagyon sűrűn szedett egy oldal, ahol csak a legfőbb tiszségeket említi). Ha Duke fals forrásokat használt, akkor a következtetései is falsok. Ha nem, abból nagyon sok minden következik.
AZ ANTISZEMITiZMUS GYÖKEREI (KÉT FEJEZET)
Duke itt azt fejtegeti, hogy az antiszemitizmus nem akció, hanem reakció. A három fejezet három nagy területet vizsgál. Olyan terüleeket, amelyek Duke szerint jogosan váltották, váltják ki a reakciót a tevékenységük ellen.
Nem vagyok antiszemita. Egyszerűen a népem életéért és szabadságáért küzdök, mint minden más nép és nemzet szerte a világban. Tiszteletben tartva a becsületes zsidókat, szembe kell szállnom a zsidó szupremácizmussal, amely annyi nemzetet sebez meg. Ilyen egyszerű: amiért szeretem a saját népemet, nincs más választásom, mint szembeszállni azokkal, akik ártani akarnak nekünk, vagy túlélésünket fenyegetik. Az ilyen gondolkodás olyan természetes életfeltétel, mint a lélegzetvétel minden pillanatban. Amíg élek, lélegzem. Amíg élek, megvédem a népem életét. (217.)
Szerinte mi váltja az önvédelmi reflexet? Ezt tárgyalja ez a két fejezet.
Az első fejezet A ZSIDÓSÁG PÉNZÜGYI TEVÉKENYSÉGÉRŐL, FELEMELKEDÉSÉRŐL ÉS AZ EZZEL KAPCSOLATOS HATALOMRÓLszól. Ami Duke szerint szorosan összekapcsolható a Talmud goj-szemléletével, azzal a tanítással, hogy a gojokkal bármi megtehető. A bármiben a pénzügyi machinációk, a tisztességtelen kamatok, az uzsora, a hazugság (amivel például a Rothschild-ok felemelkedtek Waterloo-t közvetlenül követően), emberek, területek,országok tönkretétele és minden, ami ezzel jár belefér.
Két ószövetségi történet tárgyalásánál lefagytam, mert ilyen értelmezésére eddig nem is gondoltam.
Jákob és Ézsau története (1Móz 27, 28). Jákob és Ézsau testvérek voltak. Ézsau vadász volt, Jákob otthonülő, „sátorban lakozó” ember. Izsák jobban szerette Ézsau. Amikor haldoklott, anyjuk, Rebeka rávette Jákobot, hogy csalással megszerezze az elsőszülöttségi jogot Ézsautól. (Nem ennyire egyszerű a történet, de elolvashatod az egészet. A zsidók Jákobot tartják Izrael fiai ősatyjának. S Jákob csalással, hazugsággal, lopással jutott az édesapja áldásához.
József története (1Móz 37–47). József zsidó rabszolga lett Egyiptomban. Egy szerencsés álomfejtés után a fáraó mellé került gazdasági vezetőnek, de gyakorlatilag az ország urává vált. Az álom, amit megfejtett hét bőséges esztendőről szólt, amit hét szűk esztendő követett. József a hét bő esztendő alatt ötöddel adóztatta meg a népet, a hét szúk esztendőben az adóból befolyt gabonát eladja azoknak, akiktől beszedette. Amikor a következő évben elfogy a pénz, a barmaikat kéri a gabonáért. A harmadik évben a földjeiket, majd azt követőn gyakorlatilag szolgává tesz mindenkit: az egykori saját földjeiken, az egykori barmaikkal szolgaként Józsefnek dolgozik Egyiptom. Ezután pedig felhozza a saját családját, és ingyen bőségesen ellátja őket mindabból, amit az egyiptomiaktól összeszedett. Kommentáljam?
József , az álmok királya (2000, animációs film)
A második éppen erről szól: a mindenkori zsidóság ELLENI ELLENÉRZÉSEK, ÜLDÖZÉSEK AMIATT VOLTAK, MERT KIFOSZTOTTÁK AZ ŐKET BEFOGADÓ ORSZÁGOKAT.A lojalitás részükről mindig kizárólagosan a saját népüket, fajtájukat illette, a befogadó népeket rengeteg alkalommal elárulták, s napraforgóként fordultak mindig az erőseb, a várható győztes felé.
Persze, ez így sommás, de tudod, Duke, részletesen ír, jegyzetekkel.
IZRAEL ÁLLAMA ÉS AMI VELE JÁR
Három fejezet szól erről. Duke ezekben kifejti, hogy a zsidóság távlati céljainak egyike a saját államuk megteremtése volt. Mindaz, ami a második világháborúban történt és amit alkottak a történésből, kiváló eszközzé, fegyverré vált a kezükben.
Az első fejezet IZRAEL MEGALAPÍTÁSÁRÓL SZÓL. Arról miképpen irtotta ki, üldözte el a saját földjéről az ott lakó palesztínokat a kezdetben alig tíz százaléknyi zsidóság. Az izraeli palesztínok jogait Izrael állam elképesztően rasszista elvek alapján nyírbálta meg. Vannak például körzetek, épületek Izraelben, ahová nem zsidónak tilos a belépés, a személyi igazolványok tartalmazzák a faj megjelölését. Az állam megalapítása óta palesztin származású ember nem volt tagja az izraeli parlamentnek, a Knesszetnek.
Több, mint 800 000 arabból, akik az izraeli megszállás alatt lévő területeken éltek 1948 előtt, csak 170 000 maradt. A többiek menekültként kerültek a környező arab országokba. (Encarta Encyclopedia, 1996, )
A cionista kolonizálást vagy le kell állítani, vagy a bennszülött népesség ellenében végre kell hajtani... egy vasfal... szükségeltetik, hogy a bennszülöttekre gyakorolt nyomásunk következményeinek ellent tudjunk állni... az arabokkal történő önkéntes kiegyezés nem jöhet szóba... hiszen fegyveres erő nélkül... lehetetlen a kolonizáció... a cionizmus kolonizációs kaland... fontos héberül tudni, de... fontosabb lőni tudni. (Jabotinsky, V., 1923, The Iron Wall: We And The Arabs)
A második fejezet A SZUPREMÁCISTA ÁLLAMI TERRORIZMUSTtárgyalja. Duke azt állítja, hogy a zsidó állam következetesen alkalmzta a terrort az arab őslakosok ellen: kitelepítések, tömeggyilkosságok formájában. Emberiség elleni tettek elkövetésével vádolja
az Izraelt megalapító Ben-Guriont, aki például simán elsüllyesztetett egy brit hajót, amin az angol személyzeten kívül kétszázötven zsidó is tartózkodott.
Menahem Begint, aki később Izrael miniszterelnöke lett Begin vezette például, mondja Duke a Deir Jasszin-i brutális, horror-mészárlást.
Ariel Saront (szintén miniszterelnökké lett), aki a bejruti, Hatila-i és a szabrai menekülttáborok ellen elkövetett támadásokért, a libanoni szőnyegbombázásokért
Azt is állítja, hogy Izrael létrejötte után a zsidó állam
békeidőben likvidálta a palesztin értelmiség döntő részét
kitelepítette a palesztin őslakosság döntő részét, majd a házaikat, a földjeiket a betelepülő zsidók kapták meg
legalább 150.000 embert kínoztak meg brutális módon vizsgálati fogságban, börtönökben, kihallgatások alkalmával
Utánanéztem kicsit a Deir Jasszin-i eseményeknek. A faluban történtek heves vita kereszttüzében állnak évtizedek óta. Vannak, akik azt állítják, az arab propaganda nagyította, torzította el olyanra, ahogyan Duke is leírta: szimplán katonai esemény volt, a falunak volt stratégia jelentősége, a halottak száma kb. száz főben maximalizálódott, nem voltak brutális kivégzések, nemi erőszak, a robbanások következtében felhasított hasak voltak, de ez ilyen esetekben természetes, stb.
Természetesen nem tudtam igazságot tenni Alább két link a sokból a fenti nézőpont alátámasztására.
A harmadik fejezet IZRAEL AMERIKA-ELLENES ÁRULÁSAIRÓL SZÓL. Duke itt beszél arról, hogy Izrael a legfontosabb szövetségesét, anyagi és erkölcsi támadóját sem kíméli, ha az az érdekeivel megegyezik
1967-ben az izraeliek megtámadták és megpróbálták elsüllyeszteni az amerikai U. S. S. Libeerty nevű haditengerészeti hírszerző hajót. A támadás során életét veszítette 31 amerikai tengerész és 171 megsebesült. A Libertynekmódjában állt segítséget kérni a több hullámban érkező támadás során, a közelben tartózkodó anyahajókról fel is szálltak a segítségükre siető gépek, de Johnson elnök személyes parancsa visszarendelte őket. Izrael ne állt hadban az USÁ-val, a támadásnak csak egyetlen oka lehetett: rá akarták ugrasztani Amerikát Egyiptomra. Ha gyorsan sikerül elsüllyeszteni a Libertyt, még mielőtt az leadja, kik a támadói, akkor a támadást már gyerekjáték az arabokra fogni.
1950-ben az izraeli titkosszolgákat egy titkos terv megvalósításába fogott. A tervnek az Operaton Suzannah nevet adták. A terv arról szólt, hogy egyiptomi területen levő amerikaiakat gyilkolnak meg, amerikai létesítményeket támadnak meg, de arra utaló jeleket hagynak a helyszínen, hogy egyiptomiak követték el a támadásokat. A terv nem sikerült, és meglehetősen kínos helyzetbe hozta a miniszterelnököt, Ben-Guriont és a védelmi miniszterét, akinek nevéről a terv elhíresült, Pinkasz Lavont.
Az amerikai titkosszolgálat egyik legnagyobb krízisét az izraeliek által beszervezett kém, Jonathan Pollard okozta. Pollard titkos amerikai adatokat adott át közel-keleti és szovjet kapcsolatainak. Például az idegen területeken tartózkodó amerikai titkos ügynökökről és amerikai atomtitkokról. Tevékenysége miatt az amerikai titkosszolgálat a történelmének legsúlyosabb krízisét élte át: rengeteg ügynöküket letartoztatták, kivégezték, de a minimum az volt, hogy mivel kilétükre fény derült, nagyon sürgősen távozniuk kellett a célországokból.
Duke szerint egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az izraeli titkosszolgálat előre tudott a WTC tornyai elleni 2001-es támadásról. Csak éppen nem szóltak az amerikainak. Mert a tornyok megtámadása a ő érdekeiket szolgálta.
Az esetek nem csupán arról szólnak, hogy Izrael mennyire elvtelenül pragmatikus még a legnagyobb támogatójávál szemben is, hanem sokkal inkább arról, az USA kormánya mennyire tehetetlen vele szemben. Semmiféle diplomáciai, gazdasági, katonai következménye nem lett egyik esetnek sem. Mintha mi sem történt volna... És mi sem történt, csak amerikaiak haltak meg zsidó érdekek miatt. Mondja Duke.
NYOMOZÁS A HOLOKAUSZT UTÁN
Ugyan miért kellene a holokauszt után nyomozni? Ismert minden pillanata, könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele, szemtanuk tengere bizonyította, hogy úgy volt, ahogyan tudjuk, hogy volt. Duke azt mondja azért érdemes vele foglalkozni, mert az általános együttszólás ellenére a holokauszt bizonyos tényei mégis változnak.
Azt állítja például, hogy az Auschwitz-ban létrehozott emlékmúzeum falán nagyon sokáig négymillió helyi áldozatról beszélt a falon levő tábla. Manapság 1,7 millióról. A kutatások nyomán tarthatatlanná vált a kezdeti négymilliós becslés. A szám változása természetesen csökkenti a köztudatban általánosan beivódott hatmilliós végeredményt is. Hasonló módon komoly kutatók ma már nem beszélnek a dachau-i gázkamrákról, és jócskán csökkent az ott elhunytak kezdetben szentírásnak tekintett száma is. Ahogyan az emberből főzött szappan és az emberbőrből készült lámpaernyők mítosza is valótlannak bizonyult. S Duke szerint jó néhány mozzanat van még, ami jócskán árnyalná az általánosan elfogadott képet.
Azok, akik a kutatásaik alapján megkérdőjeleztek több, bizonyított képet, igen őket hívják manapság revizionistáknak, több per indult, üldöztetésnek, zaklatásnak és fizikai erőszaknak, börtönbüntetésnek voltak/vannak kitéve (Paul Rassinier, Robert, Faurison, David Irving, David Cole, Ernst Zündel, Fred Leuchter, stb.) Nyilvánosság előtt kétségbe vonni az általánosan elfogadott tényeket manapság önmagában antiszemitizmus, és gyakorlatilag az összes európai államban büntetőjogi kategória! Gyűlöletbeszéd. (Magyarországon is.) Frappáns,nem igaz?
Duke miközben bevezet a holokauszt alternatív kutatóinak a felismeréseibe, sorsába, többek között Norman G. Finkelsteinre is hivatkozik, akinek nagyon ismert könyve, A holokauszt-iparlevezeti, hogy miért volt és hatalmas üzlet manapság is a holokauszt. Duke elmomdja azt is, milyen összefüggés a háború utáni és a jelenleg is domináns holokauszt-kép és Izrael államának a megalapítása, fennmaradása között.
Ebben a fejezetben van szó arról is, hogy a háború utáni, a náci vezetők ellen lefolytatott nürnbergi per miért volt az igazságszolgáltatás megcsúfolás, és miért nem tekinthető a legkisebb mértékben sem legitimnek, ami ott lefolyt. Kezdve a prekoncepcióból fakadón az igazság kiderítésének teljes hiányával, és végezve a foglyok fizikai kínzásával... S közte nagyon széles még a placc, miért volt teljesen képtelenség az egész per.
Minden zsidónak, valahol lényének mélyén, el kell kerítenie egy helyet a gyűlölet számára — egy egészséges, éltető gyűlölet számára — az ellen, amit a német testesít meg, és ami a németben lakozik. Ha másképp tenne, halottait árulná el. (Elie Wiesel: Legends of Our Time. (chapter 12: Appointment with Hate.) New York: Shocken Books. 142. o., 1982)
Gondolatkísérlet: ha Wiesel idézetében a „zsidó” és a „német” szavakat felcseréled, (az utóbbi helyére bármit beírhatsz), mit kapsz? S mit kapna, aki ilyet le merne írni? Nobel-díjat, ahogyan Wiesel kapott, biztosan nem...
A ZSIDÓK VEZETTE INVÁZIÓ
Mármint Amerikába és Európába. Igen, a migráció. Amit e két kontinensen teljes mellszélességgel támogat a balos értelmiség és politikai vezetés. A másság tiszteltének és a humánum alapelve mentém. Miközben Izrael bevándorláspolitikája a világ egyik legszigorúbb, legnagyobb nehézségeket támasztó feltételrendszerrel rendelkezik.
A liberális bevándorlás-politika Duke szerint Amerika és Európa elgyengítésének a célját szolgálja. Ha ezt, akkor bizony ez maradéktalanul bejött. Mondjuk egy logikai láncszem nekem itt kimaradt: ha összeomlik ez a két társadalom, mi által valósulnak meg a tervek, s honnan lesz rájuk pénz? S vajon mi történik a nem Izraelben lakó zsidósággal? S vajon ki védi meg az izraeli zsidókat, ha nem lesz Izrael mögött gigantikus katonai támogatottság?
A ZSIDÓ EVOLÚCIÓS STRATÉGIA ÉS A ZSIDÓ FELSŐBBRENDŰSÉG HIRDETÉSE
Az antropológia az emberi fajt fizikai és kultúrális értelemben vizsgálja. Genetikaiszempontbólm teszkülönbséget, nem ostja a fajt fajtákra, ahogyan például a kutyák fajtái esetében. Ahol is szabad a fajta-jelleget hangsúlyozni. A rottweiler agresszív, a golden retriever barátságos. Az emberi faj esetében a különbségek minden esetben csak az eltérő kultúrából és a szocializációból származhatnak. Ezért bármiféle fajelméleten alapuló megkülönböztetés teljesen kizárt. A fajelmélet az alapja a rasszizmusnak (lásd a bejegyzés elején a fogalmi meghatározást).
A rasszok genetikai elfogadása tehát önmagában rasszizmus. (Ennek kapásból ellene mond, hogy Izrael állítólag sikereket felmutatva kísérletezett olyan genetikán alapuló biológia fegyver létrehozásán, amely csak az arabokra nézve lenne halálos. Vagyis találtak olyan genetikai sajátosságokat, amely csak az arabokra jellemző.)
Mindez addig igaz, állítja Duke, amíg nem a zsidókról van szó. Az izraeli bevándorlási törvény, a szupremácista szemlélet ugyanis nem tekinti teljes értékűnek zsidónak azokat, akik csak felvették a zsidó vallást. Zsidó az, aki genealógia tényekkel tudja igazolni, anyai ágon a zsidóságát. (Én ezért nem vagyok zsidó, apai ágon van bennem szemita vér, ráadásul még az is minimum duplán kevert.
Ebből egyértelműen fakad, hogy bár az emberi rasszok nem léteznek (csak kulturális és szocializációs alapokon), de ez alól kivételt jelent a zsidóság. Vagyis Izrael léte, az Izraelt támogató zsidóság egésze rasszista, hiszen az emberiséget minimum két részre osztja, a zsidókra és mindenki másra (gojokra).
ÖSSZEGZÉS
Mondhatod: na, végre! David Duke személye, egyéni történelme hagy kivetnivalókat maga után. De ez nem befolyásolja, hogy jó stílusban, logikailag tisztán, követhetőn ír. A tetemes mennyiségű forrásanyag megjelölése önmagában alátámasztja a mondanivalóját.
Tény azonban, hogy az állításai mellé nem tesz ellentényeket, amit kijelent, az megcáfolhatatlannak gondolja. (Lásd a Deir Jasszen-ről szóló rész alatti keretes szöveget. Ahogyan ellenben az is tny, hogy az idézeteinek a döntő része zsidó forrásból származik, a „ha ők mondják, minek vitatkozzunk vele?”-elv alapján. Az is igaz, hogy érdemes lenne megvizsgálni a források megbízhatóságát. Ha van rá jó sok időnk.
Ahogyan az is kétségtelennek látszik, hogy az állításaiból rengeteg megvizsgálható a mindennapi tapasztalatok, beszerezhető ismeretek útján is. Például:
Az egységes világkormányra való törekvések ma már nehezen vitathatók.
S ahogy írtam, a mindennapi tapasztalataimban benne van a zsidó emberekkel való, mindennapi kontaktus is, amiben mindennek a nyomát sem találtam. Lehet, figyelmetlen és naiv vagyok.
Ahogy Jiří Menzel könyvcímnek felhasználva többször is mondta: hát, nem tudom... Ahogyan azt sem, ha én, a panelproli igaznak is gondolnám, mindazt, amit leírt, milyen módszerekkel, eredménnyel küzdhetnék ellene? Mert ha igazat olvasok, esélyem sincsen, semmilyen szinten.
8/10 FIGYELMEZTETÉS, amit félelemből fakadó védekezés miatt írok: az értékelés pontszáma nem a tartalom valóságának szól, félművelt panelproliként abban nem vagyok illetékes dönteni, hanem a könyv stílusának, összeszedettségének, a gondolatmenet felépítettségének, az adatok összeszedésének!
2023 július háromnegyede, még mindig Gyulán. Ma megint strandoltunk, Persze nem a saját ötletem volt, Szerelmetesfeleségtársam igénye szerint mentünk. De mert annyira meleg volt, magam sem tiltakoztam. Igaz, a medence-igényem kétszáz méter leúszása után el is fogyott. Főleg, mert a jobb vállam azt mondta, elég is volt. Viszont vittem ki magammal egy Shakespeare összest, és elmerültem a III. Richárd-ban. És nagyon jól esett.
Többször elmondtam: van bajom ezzel a magazinnal. Több is.
Egyfelől, hogy ex chatedra, források megjelölése nélkül pusztán acsak kijelent. Ezáltal több mint bulváros. És emiatt nem vehető komolyan.
Másfelől meglehetősen zárt a szerzőgárda létszáma, mintha csak egy szűk haveri kikk írna mindent.Egyszer összeszámoltam, hány szerzőjük is van, nagyon szűk a keresztmetszet.
Eddig összesen három különszámról írtam le a véleményemet. A már linkelten kívülAz isteni kőgúlákrólés aKaranténháború-ról. A fenntartásaimról mindben írtam.
Ahogyan arról is, hogy bár a havilapot nem veszem, nem olvasom, a különszámokat, ha nem is mindig, de viszonylag rendszeresen, a fentatásaim ellenére megvásárolom. Mert jobbára csuda jók a témaválasztásaik, olyan dolgokról írnak, amik a mainstream sajtóban nem fordulnak elő. Ennek persze az is az oka, hogy néha bődületesen túllőnek a célon, talán csak a laposföld-elméletet nem propagálták még. De valószínűleg ebben tévedek.
Szóval annak ellenére is megveszem a külöszámokat, hogy írnak bennük fene nagy marhaságokat is, sőt egy lapszámban egymásnak ellentmondó kijelentésket is tesznek, és többször ismétlik is önmagukat. Mármint egy számon belül.
De az egészről Ofi barátom tehet! Ő csuda művelt, tájékozott és logikus, ennek ellenére esetenként mégis venni szokta ezt a lapot. Talán azt hiszem, ha én is megteszem, leszek annyira művelt, tájékozott és logikus mint ő. Mert ugye, madarat tolláról,embert barátjáról. :-)
Bár igaz, majd' harminc éve ismerjük egymást, de még hendikeppel sem vagyok a nyomában se... Elkeserítő. Nem adom fel, továbbra is veszem a lapot!
Tartalmi áttekintés
A lapban hetvenkét írás található. Százkilencvenhat oldalon. Nyilvánvaló, hogy még csak áttekinteni sem fogom mindet. Ugyan szabadság alatt időm még csak lenne rá, de kedvem és olvasói érdeklődés egy majdnem laphosszúságú értékelésre egészen biztosan nincsen.
Ezért hangsúlyozottan nagy vonalakban ez a különszám a következő kérdésekkel foglalkozik az agymosás témáján belül:
a szólásszabadság ma határai
a politikailag korrekt nyelvezet és látásmód diktatúrája
a reklámok színeváltozása
a média egyértelmű agymosása
Holywood a globális agymosás szolgálatában
a közösségi platformok diktatúrája
a közvetlen elmemanipulációs kísérletek és módszerek
a kísérletek és módszerek gyakorlati alkalmazása a közelmúltban
a tudatmódosító szerek és eszközök
Összefoglalva nagyjából erről, ezekről van szó ebben a számban. De mondom, ha jól számoltam,.hetvenkét cikkben.
A cikkek, vagy ahogyan a magazin fogalmaz, a tanulmányok egyetlen dologban biztosan megegyeznek: a gondolatok, az elme befolyásolása egy következetesen munkálkodó háttérhatalom machinációi.
Az alkalmazott módszer
Minden a szokásos. A tördelés, az írógárda, az egyes írások mélysége, az ebből fakadó megbízhatóság és ellenőrizhetőség. Illetve egy komoly szerkesztői akarat az ismétlődések, átfedések elkerülésére,illetve az egyes cikkek egymásnak ellentmondó kijelentéseinek a kiküszöbölésére, összehangolására.
Ennek ellenére kétségtelen, hogy a cikkek témaválasztásai, sorrendisége jobbára átgondolt. De az átgondoltságnak vannak bizonyos hibái.
egy olyan volt, ami minden érdekessége és a témájának a kapcsolódása mellet csak színesített, de voltaképpen a fő sodorhoz semmi köze nem volt, és nem is adott hozzá semmit (Az NXIVM szekta hálójában). A szektát szerintem a kutya sem ismeri, és mára nem is létezik. Az agymosáshoz volt ugyan közük, de ez a lapszám nem általában az agymosásról szól, hanem a háttérhatalom színfalak mögötti mesterkedéseiről. Az erről a szektáról írt cikk helyett sokkal többet mondóbb lett volna a valóban magas szinteket is befolyásoló, mindenhol jelen levő szcientológiáról írni.
és több olyan, amelyek konkrétan csak ismételték a mondanivalót egyfelől a filmek megrendelt, megkövetelt tartalmáról (A Walt Disney-kód, A CIA Holywoodban, A világ vezetőinek titkos tervei [A 20. század médiakísérletei])-
duplikált volt a kötelező politikailag korrekt bolondságokról szóló cikkek mondanivalója is (Liberális őrültségek, Polkorrekt terror).
valamint két majdnem egyforma cikk a Facebook-ról (Gondolatrabszolgává tett felhasználók,
ahogyan, ráadásul egymásnak ellentmondó módon (volt itt tézis, antitézis, szintézis) több cikkben is megemlítésre kerül a hírhedt Vicary-kísérlet, mikor is moziban vágtak be egyél popkornt és igyál Coca-Colát üzenetet a filmbe, és a fogyasztás drasztikusan megugrott. Az egyik cikkben tényként közlik, hogy így volt, a másikban azt mondják, hülyeség az egész, a harmadikban megtudjuk, hogy a kísérletvezető valóban mondott ilyet, csak éppen a kísérletet nem végezte el soha, humbugolt.
Szóval vannak bajok, de szerintem azért az nem olyan rossz. De gondosabb szerkesztéssel simán elkerülhetők lettek volna ezek a hibák is.
A Hihetetlen! egy magazin. Nem tudományos folyóirat, Viszont a témái, mint jelen esetben is, nagyon komolyak. (Na,jó, amikor éppen nem teljesen komolytalanok.) Nekem ezért az nincsen rendben, hogy soha, sehol nincsen semmiféle forrás-megjelölés. Ez némileg komolytalanná teszi az üzenetet. Azért teszi azzá, mert légből kapottságot sugall.
Az pedig a non plus ultra, hogy eleve olyan témáról szóljon egy-egy cikk, aminek a bevezetése úgy szól, hogy „bár nem bizonyítható, de sokan úgy gondolják...”. Ez nekem kapásból azt mondja, most valami olyan irdatlan marhaság következik, mint ide Lacháza, így kár erre az időmet pazarolni. Hát még, hogy arra tanít a magazin, hogy olvassak a sorok között (Ne higgyünk el mindent [A sorok között olvasás tudománya]).
Ezért tökéletesen feleslegesnek találtam olyan cikkek megjelentetését is,
amelynek a végére a szerző odabiggyesztette, hogy amit ismertetett, szerinte orbitális ökörség: „Lehet, hogy most sok olvasónknak csalódást okozok, de ezúttal a szkeptikusokkal értek egyet,”.(Zavaczki János: Tudatmanipuláció az űrből; 134,)
vagy amelyik így fejeződik be: „Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az MK-Search valaha is végzett kutatást a »felhasználható anyagokkal« [elpusztítható emberekkel] kapcsolatban, ugyanis az iratok nagy részét a CIA igazgatójának utasítására szintén megsemmisítették.” (Sáránszky Miklós: A CIA titkos elmekontroll-kísérletei; 109.) Na, bravó! Az utolsó mondat tökéletesen agyoncsapja a három oldalas cikket, és teljesen ellene mond a címének is.
nem tudtam röhögjek vagy sírjak Bácsi Boglárka A Mohamed-projekt című írását olvasva. A cikk arról szól, két oldalon keresztül, hogy Nyugat egy hatalmas Allah-alakot szándékozott kivetíteni arab komák felé, hogy azon keresztül isteni utasításokkal késztessék őket a megfelelő tettek végrehajtására. Ennek a cikknek az utolsó mondata így fest: „Mert azt viszont továbbra sem tudja senki, hogy néz ki Allah, milyen a hangja, és hogy lehet elképzelni az elképzelhetetlent.” (111.). Mintha erre a projekt kiagyalói abszolút dilettáns módon csak utólag jöttek volna rá.
Nos, ilyen alapon valóban tényleg bármiről és akármiről lehet oldalakat írni... Csak tökéltesen felesleges is. A szúnyogok szerda délelőtti násztánca a kék színű napernyő redői között, és ennek közvetlen, delejes hatása hatása egy ötven körüli magyar házaspár pillanatnyi nemi életére. Most például ez a több mint ínycsiklandó téma jutott az eszembe, ahogy kipillantottam az ablakon. (A kék napernyőt látom, a szúnyogok tobzódtak tegnap éjjel körülötte, mert ott ültünk, most pedig nagyon várom, hogy Szerelmetesfeleségtársam felébredjen. Ilyen egyszerű.) Írjak róla „egyedülálló tanulmányt”? (Ezt a szöveget a borítóról vettem.)
Ja, kő' a francnak, totális időpocsékolás lenne.
A személyes érintettségem
Az, hogy a sajtó egyoldalú, hogy bizonyos kérdésekben óriási a cenzúra, firtatlanhatatlan. Legalábbis, ha valaki nem a kincstárit vallja, hiszi. A legutóbbi amerikai elnökválasztás kétségtelenné tette, hogy a legnagyobb közösségi oldalaknak eszébe si.1ncsen nem befolyásolni, sőt irányítani a társadalmi döntéseket.
Azt hiszem, a különszám iránti érdeklődésem szintjét jócskán megemelte a tény, hogy két oldalon is rossz fiú vagyok, nagyon kell vigyáznom magamra.
1. Facebook
A Facebook úgy két éve nem engedélyezi a blogom linkjének a megosztását. Az indok, hogy a link alatti tartalom nem felel meg a közösségi alapelveknek.
Kezdetben megtudtam, hogy például a noszvaji barlanglakásokról kiadott könyvecskéről írt tartalmamat is jelentette valaki. (Érdemes ránézned, csuda érdekesek ezek a kecók!) Röhej! Vajon kit sért hogyan egy település történetéről írt, teljesen ideológia- és nézetsemleges szöveg? Hacsak nem az sértő önmagában, hogy én írtam?
Túlzás nélkül vagy ötvenszer próbáltam kapcsolatot felvenni velük, de soha semmi visszajelzés nem érkezett rájuk Tény hogy még azt is nyomoznom kellett, egyáltalán hol, milyen oldalon tudok írni nekik! Csuda hó lesz, ha az Európai Unió kötelezni fogja ezeket az oldalakat az ügyfélszolgálatok létrehozására és működtetésére! Állítólag van ilyen terv. Üdvös lenne!
Hiába írtam meg nekik, hogy kapcsolatban vagyok (voltam) egy-két magyar kiadóval, hogy viszonylagos rendszerességgel szerzők keresnek meg, hogy írjak a könyveikről, hogy az értékeléseim gyakorlatilag mind kikerülnek a Blogcímlapra, mindez semmit nem befolyásolt. A link a mai napig nem osztható. De mit akarok én, a magányos blogger, ha például a Pesti Srácok összes anyagát egy gombnyomással eltüntették vagy ha Toroczkai Lászlót, képviselői mivoltában terrorizmussal vádolhatták meg? Vagy Donald Trump oldalát az elnökválasztási kampányban simán elérhetetlenné teheti a Twitter.
2. Leírhatatlan nevű másik plattform
A másik platform, ahol marhára kell vigyáznom magamra egy kulturális oldal. A működési alapelveiben benne van, hogy az oldal belső ügyeinek más oldalakra való kivitele is főbenjáró vétség. Ezért nem írom le a nevét sem. Mert szeretnék az oldalon maradni. De már ez is egy csavaros, bár önvédelmi szempontból roppant ügyes következmény, tiltás. Mert mi az, hogy a adott esetben az esetleges belső ellentmondások, működési furcsaságokkal kívülállók is tisztában lehetnek? Mi közük hozzá? A belső balhék, a többször magyarázhatatlan fegyelmezési ügyek, amik miatt rengetegen elhagyták már az oldalt, maradjanak csak szúk körben a több tízezer felhasználó között.
Illetve már ott sem maradnak. Mert amióta utoljára olvastam az oldal működésének a szabályait, került bele újdonság. Így tudtam meg, hogy egy oda feltett bejegyzésem elérhetetlenné lett. Csuda tréfás volt az eset! Valaki jelentette, hogy csúnyát írtam. Mármint csúnyán beszéltem. Ráadásul olyat mondtam, olyan témát feszegettem, amit az oldalon szigorúan tilos. Valóban csúnya szavakat írtam le, ez tagadhatatlan. Igaz, nem én mondtam csúnyát, csak egy elképzelt alak szájába adtam az inkriminált szavakat. „Sokan úgy tartják, hogy...” és itt jöttek a csúnya szavak. A témát is a „sokan” fejtette ki, s egyértelmű volt, hogy nem a saját véleményemet csomagolom. Ám kemény dolog a szövegértelmezés. Bele is buktam, hogy ottani felelős emberek nem képesek rá. S itt még nincsen vége a tortúrának, most jön az érdekesebb része!
Na, amikor a bejegyzés tortúráját egy másik bejegyzésben az oldalon leírtam, akkor kaptam a második ejnye-bejnyét. S akkor tudtam meg, hogy a helyi moderációról még az oldalon belül sem szabad írni! Ezt kapd ki! Nem hogy fellebbezési lehetőség nincsen, de még más felhasználók sem tudhatják meg, hogy a moderátorok nem feltétlenül képesek a szövegértelmezésre. Zseniálisan aljas, diktatórikus megoldás! Gondolj csak bele! Egyenes a kommunizmosból érkezett stratégiája van: a közjó érdekében nem mondhatsz bármit, s ha mégis mondasz, megfenyítünk, s ha a fenyítést szóvá teszed, el is pusztítunk.
S már csak egy húzásom van, mert kettő már volt, és repülök az oldalról. Nesze nekem! Lehet, hogy ez a gondolatmenet...
Azért hozzáteszem, valamelyest érteni vélem ezt az egyértelműen elfogadhatatlan, diktatórikus kézi irányítást. A szövegértelmezés hiányából fakadó el- és kikerülhetetlen, visszavonahatatlan következmények, a felhasználó figyelmeztetésének a teljes hiánya, a korrigálási lehetőség fel sem merülése menthetetlen. De ha azt nézem, hogy az oldalt valahogy fent kell tartani, a hirdetőket meg kell tartani, sőt újakat kell szerezni, és ez akár kívülről is követhető belső viharokkal nyilvánvalóan nem működhet. Kognitív disszonancia. Az oldalt azt választotta, hogy a felhasználói torkára lép, álljon vigyázban bennük a xar is, csak úgy fessen ott minden, mint a Macskafogó végén a cica-Éden, Mr. Teufel virágot szed csokorba a hímes mezőn, mindenki kedves és mosolygós, semmi konfliktus, semmi ellenségeskedés, semmi nézetkülönbség, semmi düh és erőszak... Ideális oldal, ideális felhasználókkal. „Nyúlcipő és tartsd a szád, vagy szétverjük a nagy pofád!”
S persze miért ne tehetné meg a fenntartó, övé az oldal, ő felel érte, ő fektet bele energiát és pénzt, hagy döntse már el, milyen tartalmat jelentet meg, nem? Ezt mondja, állítja a Facebook is. Fontos,valós kérdés...Mert rendben, hogy a felhasználók nélkül ennek az oldalnak semmi valós tartalma nem lenne, de tényleg, ki melózik vele, ki teszi bele a zsét? Na, ugye! Az ingyenélő felhasználó meg csak követelőzik, meg provokál, meg beszél marhaságokat.
S akkor még csak a szólásszabadságról, a hiányáról, és a cenzúráról beszéltem. Aminél a Hihetetlen! Magazin sokkal tovább megy.
Érdemes-e akkor bármilyen szinten foglalkozni a lappal?
Persze, mert hátha utolérem Ofi barátom műveltségét, tájékozottságát és logikáját. Érvelhetnék szélsőségesen hazabeszélve. :-D
De mondom komolyan is. Minden hibája ellenére csuda érdekes témákat (is) felvet a lap. S ne feledd, Placi barátom megmondta már évekkel ezelőtt, hogy ami a filmeken megjelenik, valahol már készen van.
Komolyra véve az érvelésemet: úgy gondolom,gondolatkísérletnek, némi tájékozottság-bővítésnek, sőt bizonyos érdemi információ mazsolázásnak, na, meg szórakozásnak kiváló olvasmány. Minden fenntartás ellenére. Mert ne feledjük, a háttérhatalom létét nagyon sokáig teljes szkepticizmussal kellett kezelni. Manapság viszont annyira kilóg már a lóláb, hogy tényként kezelhetjük a létét. Amiből persze nem fakad, hogy a Hihetetlen!-nek mindenben igaza van, de sok mindent valószínűsít.
7/10
2023 júliusának a közepe. Még mindig Gyulán vagyunk. Az elmúlt napok perzselő forrósága visszafogottá tette a jövés-menésünket, de azért nem voltunk teljesen itthonülők. S simán lehetővé tette, hogy például tegnap a házi lecsó befalása után két órára simán beszunyáljunk a délutánba, mint jól nevelt napközisek.
Este a városban sétáltunk egyet, megálltunk sörözni a Hídfő kocsmában, ahol majdnem verekedésig fajult, hogy az egyik kétajtós szekrény véletlenül rálépett a másik lábára, de aztán röhögésbe fult az egész, mert a rálépő haverja már mulatságosan kiabálósan introvertálttá itta magát, a lábralépő pedig überalázatosra. Utána kiültünk a nagy körforgalom szökőkútjához, ami szökött ugyan, de most nem volt színes, mint tavaly, de olyan kis szép és megnyugtató volt.
Az este nagy eseménye volt, hogy Szerelmetesfelségtársamat kétszer is „megtámadta” egy jó ujjnyi, hőscincér-szerű bogár. A második „támadás” után, a cincér-szerű tényleg követte SzFT földrajzi mozgását, SzFT fel is adta, bemenekült a házba. Szerintem gyönyörű volt az ellensége, szerinte felettébb visszataszító.
Mondjuk éjjeli dél felé járt, elszívtam a maradék szivarkámat, és mentem utána én is.
Harry Harrison neve nekem eddig A technicolor időgépet jelentette. Még a blogom beindítása előtt olvastam, s a Molyos értékelésem annyira kurta, hogy fel sem másoltam ide. A kurtaságban annyit fogalmaztam meg, hogy, oké, olvasható, néha rötyögős, egyszer röhögős, de úgy különben időtöltésnek jó, de semmi különös.
Mondanám, hogy ebben benne van minden, ami a Bill, a galaktika hősére is igaz, de van egy kis különbség, ami miatt nem fejezem itt be az értékelést. A különbségről fog szólni ez a bejegyzés.
A kiadás igénytelen, úgy majdnem minden szempontból, de a rendszerváltás utáni időknek ezt elnézzük, ha nem is örülünk neki. Akkoriban dömping volt a hasonló minőségű könyvekből. Tudod, azokra a könyvekre gondolok, amiknek sem a borítója, sem a tördelése, sem a papírminősége nem csábított olvasásra, mert gagyi irodalmit sugallt. A kötet kinézete a hozzá nem értést propagálja. Talán a formátuma az egyetlen, amit jól találtak el. Ja, nem: az is tény, hogy harminc éve egyben van, tehát legalább a kötése príma lett, csak direktben tönkretehető.
A fenti bekezdésről nem Harry Harrison tehet. Arról a kiadó, meg én. Harrison nem tehet arról, amit a könyvével műveltek könyvkiadás álnéven. De ha jóindulatú vagyok, és naná, hogy az vagyok, akkor azt mondom, jó, ilyen-olyan, dilettáns, olcsójános, de legalább VAN, így a semminél sokkal több, mintha még így se lenne. Lehet ezt firtatni?
Mondjuk tény, ha ránézek az angol borítókra, sokkal több jó azokról sem mondható el. Csak valamennyivel.
Egyébként meglepődtem, hogy Harrisonnakmennyi mindenejelent megmagyarul. Tény ugyan, hogy ahhoz viszonyítva, mennyi mindene jelent meg angolul, a magyar kötetszám smafu, de azért olyan nagyon rosszul nem állunk.
Még valami a magyar kiadásról- A fülszöveg annyira jól sikerült. hogy a cselekményről mindent elmond. Teljesen feleslegesen el is spoilerez mindent. Ha akarod, itt elolvashatod. Csak arról nem beszél, mitől is jó ez a könyv. Ha nem, hát nem, majd beszélek én!
Előtte még egy tény: Bill története nem fejeződik be ezzel a kötettel, Harrison írt még hozzá néhány részt. Nem ment neki egyedül, csak az első kettő folytatás, aztán társírókkal próbálkozott. Állítólag még ő sem volt felhőtlenül elégedett az eredménnyel. De a tény, hogy Bill sorozattá lett, ettől tény marad. Meg az is, hogy a sorozatból mi, magyarok eddig csak ezzel az első résszel ismerkedhettünk meg.
A HUMOR
Alapvetően humoros könyv. Ha mindenáron hasonlítanom kellene, talán a Galaxis útikalauzhoz áll a legközelebb. Az első két részéhez. De csak ha bármi áron vágysz arra, hogy viszonyíts. De ennyiből is kiderül, hogy egy merő paródia az egész. Sci-fi paródia. Katonai sci-fi paródia. Ezáltal, újabb viszonyítási pontként talán még Joseph Heller örökéletűjét, A 22-es csapdájá-tis felemlíthetem. Több nem is kell, mindent tudsz, de legalábbis mindent sejthetsz! Jó, csak sejthetsz...
A regény paródia, de nem a Heri Kókler típusból, vagyis a meglehetősen öncélú vagy sokkal inkább cél nélküli kiforgatásból, hanem (újabb viszonyítási pont) a Terry Pratchett-féle tökéletes átiratokból. De Harrison egyik említett szerzőt sem plagizálja, teljesen újat alkot. Dicsérjük őt ezért.
S bár Bill tenyere-talpas parasztfiú, aki azt sem tudja, merre van hány méter, legnagyobb álma ez:
...az a célom, hogy legjobb tudásom szerint helyt álljak választott hivatásomban, trágyázástechnikai kezelő, és már majdnem befejeztem a levelező tagozatot…
A regény paródia, de nem a Heri Kókler típusból, vagyis a meglehetősen öncélú vagy sokkal inkább célnélküli kiforgatásból, hanem (újabb viszonyítási pont) a Terry Pratchett-féle tökéletes átiratokból. De Harrison egyik említett szerzőt sem plagizálja, teljesen újat alkot. Dicsérjük őt ezért!
Meg azért is, mert miközben röhögtet, akozben vérkomoly dolgokról beszél. Miközben egy rettenetektől sem mentes katonai sci-fit olvasunk, amúgy Vének háborúja tempóban. Hm, ez még egy viszonyítási pont.
A SZEREPLŐK ÉS A VISZONYAIK
Miközben vaskos hazugság lenne roppant árnyalt lélektani regénynek beállítani a Bill-t, aközben teljesen igaz, hogy az egyszerű, de fantáziadús cselekmény szereplői, bár egyáltalán nem hús-vér figurák, aközben teljesen egysíkú, papírmasé alakok lennének. Ahogyan azt sem, hogy az egymáshoz való viszonyuk meg inkább iszony, annyira kiszámítható és sablonos. Mert nem az.
Bill esete például: tenyeres-talpas parasztfiú, aki nem tudja, merre a hány méter, meg igen, naiv is, de egyáltalán nem ostoba, adott helyzetben a helyénvaló szíve által vezérelve teljesen ésszerű, logikus és bátor dolgokat művel. Józan paraszti ésszel, nem kiművelt kútfőből.
S amennyire egy ennyire vékonyka, paródia katonai sci-fiben a főszereplő árnyalt lehet, legalább annyira összetettek a szereplők viszonyai. Itt azért Heller és Pratchettet felejtsük el, de Douglas Adams maradjon még.
Harrison két dologról beszél mélyebben, árnyaltan, úgy, hogy röhögve sírunk.
A HÁBORÚRÓL
Teljesen természetesen nem találja fel a spanyol viaszt. A háborúk soha nem azoknak az érdekében törnek ki és folynak le, akik megvívják azt. Sem maguk a harcok, sem azoknak következményei kihatásai nem szolgálják a levelező szakon iparkodó trágyázteschnikai kezelők érdekeit. Még a trágyázteschnikai kezelők társadalmaiét sem. A trágyázteschnikai kezelők jobbára holtan maradnak valahol. S mert a trágyázteschnikai kezelők jobbára holtan maradnak valahol, ez tönkre teszi a családjukat, a feleségeiket, a gyermekeik, a szüleik életét. És nem lesz, aki a trágáyázás technikáit kezelje.
S mindezt olyan emberek érdekeiért harcolva történik, akiket nem is ismernek, akikhez semmi közük, és amely érdekeknek semmi, de semmi köze nincsen a saját életükhöz. De persze propaganda az van, dögivel, hogy a trágyázástechnikai kezelő ideológiai szinten tudjja a merre hány métert.
(Bill) A mosdóban összevissza forgatta a fejét, hogy megpróbáljon tiszta felületet találni a tükörben. Ugyanis a tükröt teleragasztgatták olyan serkentő üzenetekkel, mint:TARTSD A POFÁD – A CHINGEREK FIGYELNEK! és HA JÁR A SZÁD, EZ A FICKÓ MEGDÖGLIK! Végül sikerült úgy helyezkednie, hogy megpillanthatta magát a SZERETNÉD, HA HÚGODAT EGY CHINGER VENNÉ NŐÜL? A felirat."HÚGODAT" O-betűjében. Fekete karimás, véraláfutásos szempár bámult vissza rá, miközben a zümmögő borotvát végigfuttatta lesoványodott állán. Több mint egy percbe telt, mire a kérdés jelentése eljutott fáradtságtól tompult agyába.
– Nincs is nővérem – makogta jámboran. – És ha lenne, miért akarna feleségül menni egy gyíkhoz? –
Ezt persze csak költői kérdésnek szánta, mégis választ kapott rá a második sorban lévő utolsó retyóból. – Ez nem egészen azt jelenti… Azért írták oda, hogy még jobban gyűlöljük a mocskos ellenséget!
[---]
– Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy "gyűlöld még jobban az ellenséget"? – panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú – Hát, ha azt jelenti, akkor miért nem azt írták ki, hogy "gyűlöld még jobban az ellenséget"? – panaszkodott Bill. Ujjával a túlsó fal felé bökött, ahol egy hatalmas poszter volt, rajta a felirat: ISMERD MEG AZ ELLENSÉGET! Egy életnagyságú chingert ábrázolt, egy két és fél méter magas hüllőt, ami pont úgy nézett ki, mint egy pikkelyes, négykezű, krokodilfejű, zöld kenguru.
– Kinek a húga akarna feleségül menni egy ilyenhez? És mit tudna csinálni egy ilyen egy húggal, attól eltekintve, hogy megeszi?
[---]
– Hát, tudod, izé… ezt nem úgy gondolják, hogy megizéli a húgodat. Ez csak a pszichológiai hadviselés része. Meg kell nyernünk a háborút. Ahhoz, hogy megnyerhessük, keményen kell harcolnunk. A kemény harchoz pedig jó katonákra van szükség. És a jó katonáknak gyűlölniük kell az ellenséget. Ennyi az egész. A chingerek az egyetlen értelmes idegen faj a galaxisban, akiket felfedeztünk, hát természetes, hogy ki kell irtanunk őket.
– Hogy a francba érted azt, hogy természetes? Én nem akarok kiirtani senkit. Haza akarok menni, és trágyázástechnikai kezelő akarok lenni.
– Nos, én nem személyesen rád értettem… izé… – Buzgó Muki piros kenőcsös kezével kinyitott egy újabb doboz cipőkrémet, és belevájta ujjait. – Az emberi fajra gondolok, az emberiség akarja kiirtani a chingereket. Ha nem pusztítjuk el őket, ők végeznek velünk. Persze a chingerek azt hangoztatják, hogy a háborút tiltja a vallásuk, legfeljebb védekezve harcolnak, és való igaz, hogy eddig még egyetlenegyszer sem támadtak meg minket. De egy napon megváltozhat a vallásuk, és akkor mi lenne velünk? A legjobb megelőzés, ha már most kiirtjuk őket.
Persze mindez vaskos közhely, nem tagadom. De mert a szerelem és a háború szerves része az emberiség életének, és talán a két legkedveltebb téma, soha nem válik unalmassá, állandó az aktualitása. Ahogyan az előbbinek a gyönyörűsége, úgy az utóbbinak az értelmetlensége miatt.
Harrison egy hatalmas fricskát ad a propaganda valóságtartalmának is. Ne is kérd, nem fogom elárulni ezt a hatalmas poént. Amely hatalmas poén, ha mélyebben belegondolok, nem is poén. A propaganda szerint az ellenség ilyen, meg olyan, és az ilyen-olyanságáért irtani kell, mint a szúnyogokat, a poloskát vagy a tetveket.
A propaganda szerint azért, mert más, azért, mert esetleg veszélyes ránk nézve. S a harci kedv buzdítása végett a propaganda úgy hazudik mint a vízfolyás. De a mindkét oldali trágyázteschnikai kezelők közben pusztítják egymást a fronton.
A háborúknak mindig van oka. Van látszólagos és valóságos oka. A látszólagos ok általában racionális, belátható, logikai szempontból méltányolható. Ahogyan a megtámadott fél harcba szállása is: ő védekezik, nem akarja, hogy mindene azé legyen, aki megtámadta. Ez a felszín, az első vonal. a trágyázteschnikai kezelők szintje.
De efelett mindig van valami más, valami több,valami magasabb érdek, aminek jobbára semmi köze a felszínhez, az első vonalhoz, ami egészen más érdekeket szolgál, ami teljesen másról szól.
S a háborúk utólagos értelmezéséről már nem is ejtek inkább szót... Mert vagy káromkodni vagy legyinteni kell rá. Mert általában torz, egyoldalú, hazug a kincstári magyarázat.
Tényleg csak említés szintjén. A hivatalos verzió szerint hatmillió zsidó halt meg a második világháború idején, a holokauszt miatt. Hagyjuk most helyben a számot, ne ragadjunk itt le, ahogy feledjük el a szám szerint valóban jóval kevesebb, viszont ugyanannyira halott minden más nációt, aki szintén a táborokba került. Ha úgy volt, ahogyan ma mindenhol láthatjuk, olvashatjuk, akkor erre semmi, de semmi mentség nincsen. Sem a zsidókat, sem senkit tekintve.
Azonban érdekesmód arról csak nagy ritkán, elvétve olvasni, hogy a világháború után a szövetségesek az elfogott német katonákat táborba zárták, tudatosan éheztették, nem volt orvosi ellátásuk. A becslések szerint ezekben a nem háborús helyzetben létrehozott táborokban, amit a „jó fiúk” üzemeltettek, másfélmillió német pusztult el. Ha ez nem népirts, nem emberiség elleni bűntett, akkor semmi. De érdekes módon emiatt nem rendeztek nürnbergi pert, nem lett semmi következménye, és sehol sincsen a közbeszédben.
A sort lehetne folytatni az egyoldalú, győztesek által írt történelemről. Hiroshima... De ennyiből is világos a háború indokainál csak az értelmezése torzabb és hazugabb.
Hát csoda-e, hogy a trágyázáskezelő technikusok döntő része nem háborúzni akar, tök idegen érdekekért megcsonkolódi, meghalni, hanem a trágyázástechnikai eszközöket kezelni? Békében, biztonságban, aztán hazamenni a családhoz, megölelni a gyerekeket, megvacsorázni, meginni egy-két pohárkával, összebújni a gömbölyű asszonkával, jól kézbe venni a gömbölyeit, aztán aludni egy nagyot, hogy másnap is hibátlan legyen a trágyázásstechnika kezelése.
AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSRÓL
Na, ez is óriási téma. Manapság mi, trágyázástechnikai kezelők egyre szkeptikusabbak vagyunk a vezetőinkkel szemben. Nem csupán itt, Magyarországon, hanem a világon mindenütt. Vagyunk mi és vannak ők. Valahol odafent, mi meg idelent. Az odafentnek mindent szabad, mert minden mindennel összefügg, kéz kezet mos, ezért minden látszat és porhintés. A törvényhozás és az igazságszolgáltatás is. Gazembernek lenni csak gigantikus mértékben érdemes, akkor a hajad szála sem görbül. De ha egy Vadász szelet lopsz a sarki boltból, eljárás indulhat ellened.
S különben is az a bűnös, akit az igazságszolgáltatás annak tart. Függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem. A független, elfogulatlan bírósági döntésekben már ember nincsen, aki hinne. De mert más út nincsen, ezért, jobb híján, a bíróságok kikerülhetetlenek.
Alább egy hosszú szakaszt idézek a könyvből. Tényleg hosszú, nem tagadom. De annyira elmond mindent, hogy nem tudtam ellenállni. És rémülj meg, utána, hogy alátámasszam, mindez egyáltalán nem csupán Harrison beteg agyában létezik, még mesélni is fogok! Az sem lesz rövid, de annál érdekesebb, tanulságosabb!
Felálltak, amikor a törvényszéki tisztviselők besorakoztak. Bill és O'Brien [Bill ügyvédje] a hosszú, fekete, műanyag asztal végén ültek, a másik végén pedig a büntetőbírósági ügyvéd, egy ősz hajú, zord külsejű, olcsó láncot viselő őrnagy. A tíz törvényszéki tisztviselő az asztal hosszú oldalán foglalt helyet, ahonnan szigorú pofát vághattak a hallgatóság és a tanúk felé egyaránt.
– Kezdjük! – mondta odaülő ünnepélyességgel a Törvényszéki Elnök, egy kopasz és köpcös admirális. – Kezdődjön a tárgyalás, szolgáltassanak igazságot a lehető leggyorsabban, találjuk bűnösnek a rabot, és ítéljük golyó általi halálra.
– Tiltakozom! – mondta O'Brien talpra ugorva. – Ezek a megjegyzések sérelmesek a vádlottra nézve, aki mindaddig ártatlan, amíg nem bizonyul bűnösnek.
– A tiltakozást elutasítom! Csattant az Elnök kalapácsa. – A védelem ügyvédje harminc dollár bírságot fizet indokolatlan közbeszólásért. A vádlott bűnös, a tények ezt bizonyítani fogják, és a kivégzés foganatosításra fog kerülni. Igazságot szolgáltatunk.
[---]
A főügyész monoton hangon megkezdte a nyitóbeszédét.
– …ezért be fogjuk bizonyítani, hogy Bill biztosítékfelügyelő szándékosan kilenc nappal tovább maradt a hivatalosan megengedett szabadságnál, ezután megtagadta az őrizetbevételt, elmenekült a letartóztató tisztektől, sikeresen egérutat nyert, aztán távol maradt egy teljes évig, ezért szökés miatt bűnös…
– De még mennyire, hogy bűnös! – kiabálta az egyik törvényszéki tisztviselő, egy vörös képű őrnagy fekete monoklival, talpra ugorva és feldöntve székét. – Én azt mondom, bűnös…lőjék le a gazembert!
– Egyetértek, Sam – mondta vontatottan az Elnök, gyengén kopogott kalapácsával, – de törvényesen kell kivégeztetnünk, várj még egy kicsit.
– Mindez nem igaz! – sziszegte Bill az ügyvédjének. – Valójában az történt…
– Ne foglalkozz vele, mi történt valójában, Bill, itt senkit sem érdekel. A tények semmit sem változtathatnak az ügyön!
– …és ezért a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjük, a golyó általi halált – fejezte be a főügyész a vádbeszédét.
[---]
A törvényszéki tisztviselők már tolták be a széküket, de O'Brien hangja megállította őket.
– Természetesen a bíróság hatáskörébe tartozik, hogy az előbb megjelölt módszer szerint járjon el, de ugyanakkor szükséges idézni az odaülő cikkelyt vagy precedenst az ítélet végrehajtása előtt.
Az Elnök sóhajtott, és visszaült.
– Most mit szívóskodik, kapitány, maga is ismeri az előírásokat ugyanúgy, mint én. Maga mégis szívóskodik. Pablo, olvasd fel!
Az ügyész átlapozott egy vastag kötetet, megtalálta a bejelölt részt, és hangosan olvasta.
– Háborús Cikkely, Katonai Rendszabályok, paragrafus, oldal, stb. stb… igen, itt van, a 298-B paragrafus… Ha bármely közkatona szolgálati helyéről több mint egy teljes éven át hiányzik, szökés miatt elítélendő, még ha a tárgyalásról hiányzik is, szökésért pedig a büntetés fájdalmas halál.
– Ez elég egyértelműnek tűnik. Egyéb kérdés? – kérdezte az Elnök.
– Nincs kérdés, csak idézni szeretnék egy precedenst. O'Brien egy nagy halom vaskos könyvet helyezett maga elé, és a legfelsőből olvasott.
– Itt van, Lövening Pénzeszsák közlegény kontra az Egyesült Államok Légiereje, Texas, 1944. Itt azt állítják, hogy Lövening katonaszökevény volt tizennégy hónapig, miután felfedezték egy bújóhelyen az étkező fölött, ahonnan csak néhány rövid órára jött le éjszaka, hogy egyen és igyon a bent levő készletből, és hogy kiürítse a bilijét. Mivel nem hagyta el a bázist, nem ítélhették el szökés miatt, csak egy kisebb fajta büntetést kapott.
– Ez mind pontos, kapitány; azzal a különbséggel, hogy itt a vádlott igenis hiányzott a kijelölt állomáshelyéről, a Kitüntetettek Tranzitjából, és hosszasan időzött a Helior bolygón.
– És ez pontosan így van, uram – mondta O'Brien, hirtelen előrántott egy másik kötetet, és meglengette a feje fölött. – De a Dragsted kontra Császári Flotta Elhelyezési Hadtest, Helior, 8832 ügyben egyetértettek, hogy a hivatalos meghatározás céljából a Helior bolygót úgy határozzuk meg, mint Helior városát és Helior városát úgy határozzuk meg, mint a Helior bolygót.
– Ez mind kétségkívül igaz – vágott közbe az Elnök –, de teljességgel mellékes. Semmi köze a jelen esethez, és megkérem, kapitány, hogy gyorsan fejezze be, mert golfozni megyek.
– Tíz percen belül mehet, uram, ha megengedi, hogy mindkét precedenst felvázoljam. Akkor felmutatom majd az utolsó részletet, egy dokumentumot, amelyet Marmoset admirális fogalmazott meg…
– Hiszen az én vagyok! – tátotta el a száját az Elnök.
– …mikor a chingerekkel való háború kitörésekor Helior városát önálló katonai létesítménynek nyilvánították. Tehát kijelentem, hogy a vádlott szökés vádjában ártatlan, mivel soha nem hagyta el ezt a bolygót, tehát soha nem hagyta el a várost, így szolgálati őrhelyét sem hagyta el.
Súlyos csend állt be, melyet végül az Elnök ideges hangja tört meg, amint a főügyészhez fordult.
– Igaz, amit ez a köcsög mond, Pablo? Nem végeztethetjük ki a fickót?
A főügyész beleizzadt, ahogy lázasan keresgélt a törvénykönyvei között, végül eltolta őket magától, és keserű hangon válaszolt.
– Meglehetősen igaz, nincs belőle kiút. Ez az arab-zsidó-ír pasas alaposan elkapta a tökünket. A vádlott ártatlan a vád elkövetésében.
– Nem lesz kivégzés…? – kérdezte az egyik törvényszéki tisztviselő magas, nyafogó hangon; egy másik idősebb pedig fejét a karjára ejtve zokogni kezdett.
– Azért ilyen könnyen nem ússza meg – mondta az Elnök fenyegetően Billre nézve. – Ha a vádlott ezen az őrhelyen volt az elmúlt évben, akkor a szolgálati helyén tartózkodott. És az alatt az év alatt nyilván többször is aludt. Ami azt jelenti, hogy szolgálatban aludt. Ezért egy évi és egy napi kényszermunkára ítélem valamelyik katonai munkatáborban, és elrendelem, hogy fokozzák le al-biztosítékellátó-helyettessé. Tépjék le a rangjelzéseit, és vigyék el; a golfpályára kell mennem!
Tartok tőle, hogy az igazságszolgáltatásról, a bíróságokról mindenkinek van egy saját története. De legalább a közéletből tud olyat mondani, amitől égnek áll az összes hajszála.
Ami történetek hiteltelenné, hazuggá, képmutatóvá és egyértelműen felsőbb érdekek szolgálójajént mutatják be a bíróságokat. Az ember szomorú és dühös lesz ezektől a történetektől, mert miattuk kiúttalannak és parttalannak tűnik, válik az igazság keresése. Mert az, hogy az nem létezik jogi biztonság, hogy az elfogult, befolyásolt bíróságok felett csak újabb elfogult és befolyásolt bíróságok vannak, s ez bizony sok reményt nem ad az igazságszolgáltatást illetőn.
Egy bíró barátom mondta, hogy Magyarországon alapvetően nincsen igazságszolgáltatás, nagyon rossz ez a szó: csak jogszolgáltatásvan. Teszem hozzá, ha egyáltalán...
Ha még emlékszel, azt mondtam a hosszú idézet után még mesélni is fogok. Íme a mesém!
Volt egy magyar cég. Nem írom le a nevét. Még csak azt sem mivel foglalkozott. Igen jól ment a szekere, a tulaj csuda rendes, okos pasas volt, ritka korrekt fajta, magán- és üzletemberként is.
A cég a maga piacán olyan transzparenciával dolgozott az üzletfelek felé, hogy olyat a magyar üzleti élet még nem látott. Persze, volt olyan, hogy a cég kiskapukat keresgélt, talált, hogy jobban járjon, de törvényt soha nem sértett.
Persze előfordult, hogy minden hátsó szándék nélkül homokszem került az ügymenetbe. NIncsen cég az egész galaktikában, amelynél ez ne fordulna elő. A homokszemek miatt az egyik évben, a teljes pénzügyi ellenőrzés során kaptak is pár százezer forint büntetést. Ez simán benne volt a pakliban. Nem öröm, de szinte mindenhol evidencia. S a több száz milliós adóbefizetésekhez, haszonhoz képest ez jogi szempontból is elhanyagolható vétség volt. Nincs olyan cég, ahol egy teljes átvilágítás, átvizsgálás során ilyesmiket ne találhatnának. Ez nem bűncselekmény, hanem mulasztás, ügymeneti hiba.
A teljes körű átvizsgálás után egy évvel történt. Egy reggel, amikor még csak a titkárnő volt bent a központ irodájában, megjelent három kétajtós szekrény, a hónaljuk alatt nem titkolt, duzzadó fegyvertáskával, hogy na, akkor a bolt bezár, pénzmosás gyanúja miatt az összes mindent lefoglalják. Állami hivatalos emberek voltak, nem egy maffiaháború képviselői. Azért jöttek, hogy becsukják a boltot, lefoglalják az összes iratot, mert felmerült a gyanú, hogy a cég alapvető tevékenysége a pénzmosás.
S innentől a cég ellen egy, a Bill-ben ábrázoltnak megfelelő, három és fél évig tartó per kezdődött. . Amelynek legelső lépés az volt, hogy a cég kereskedelmi jogát bármilyen vizsgálat nélkül, azonnali hatállyal felfüggesztették. Ezért új üzleteket már nem köthetett, csak a meglevőket tarthatta fent. A három és fél során a kereskedelmi jog felfüggesztése természetesen mindvégig fennállt. S mert a cég ellen bírósági eljárás folyt, a könyvvizsgálóját is felfüggesztették a kamarai állásából, ahol vezető tisztséget viselt. Mert hogy eljárás alávont cég könyvvizsgálója nem tölthet be vezető tisztséget.
A cég ellene indított per a bűnösség eleve feltételezésével folyt. Egy olyan jogállamban, ahol az ártatlanság vélelme elvileg alapjog.
Első fokon a bírónő már majdnem aláírta, hogy, á, eh, dehogy, ugyan, nincs itt semmi bibi, a cég nem követett el semmit, amikor is hirtelen levették az ügyről. Az első fokra kijelölt új bíró pitty-putty, minden vacakolás, hezitálás és minden különösebb vizsgálat nélkül elítélte a céget.
A fellebbezés után másodfokon három bíró folytatta a tárgyalást. Az egyik elkezdett egy precedens perre hivatkozni, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, így és úgy, és pont megegyezik minden, kétség nincsen, klappol az összes tényező, hajrá, legyen már elmarasztaló ítélet!
A beperelt cég ügyvédje tétován feltette a kezét, hogy bocs' álljunk már meg, nem Amerikában vagyunk, a precedens perek országában, hanem Magyarországon ahol a precedens per megléte nem tényezője a jogi gyakorlatnak. S ha már precedens per, akkor elfogultsági indítványt ad be, mert a jelenlévő hárombólbíróból kettő a precedensként említett perben is bíró volt.
Nem hiszed el, mi volt ennek a feloldása! Az érintett bírók unottan megcsóválták a fejüket, egymásra néztek, töprengtek egy tizedmásodpercig és a következő jog- és szokáskövető párbeszéd zajlott le közöttük: – Mondd csak, cimbi, te elfogult vagy? – kérdezte az egyik érintett a másiktól. – Én? Várj, magamba nézek... – válaszolt a másik érintett, és gondolkodás nélkül jelentette ki: – Á, ugyan, dehogy, semmi elfogultságot nem találtam magamban, olyan korrekt és elfogulatlan vagyok, hogy az tanítani kellene! De ha már itt tartunk, ez alak téged is megvádolt. Te hogy gondolod, igaz, amit állít? Elfogult vagy? – Jaj, hagyjál már a marhaságokkal! – csattant fel az első bíró. – Mikor voltam én elfogult ebben a büdös életben? Azt sem tudom, a szó mit jelent! A ma született bárány bűnszövetkezetben működő darabolós gyilkos hozzám képest Nálam egyenesebb, tisztább krapek még ült ezen az emelvényen! Ööö... Mármint titeket kivéve a jelenlévőket... – Akkor folytathatjuk a pert? – Mi se tartson vissza! Uzsgyi neki! És hát folytatták.
Kabaré volt. Amikor elmerültek a részletekben több esetben ez történt:
BÍRÓK: Figyelj csak Cég! Főbenjáró bűnt követtél el ennél az ügyletnél, mert a tollat tíz centiméteren belól tetted a kávéscsésze mellé,és a magyar jogszabályok ezt nem hogy nem teszik lehetővé, de egyenest tiltják: a toll és a kávéscsésze az üzletmenet szempontjából teljesen eltérő jogi tényállással bírnak, semmi közük egymáshoz, a közellétük sérelmes és veszélyes következmnyekkel bírhat az üzleti tisztaságra! Az ügyvéd két hét múlva, hozza a bizonyítékokat, hogy a tollat a kellő távolságon kívül, és jelentős időbeli eltéréssel valóban a Cég egyik dolgozója tette a kávéscsésze mellé, de csak akkor, amikor a kávé már kiszáradt a csészében. S a kiszáradás ténye a a hatályos jogszabályok szerint semmi teszi még a bűncselekmény gyanúját is. Arról, hogy az eset egyáltalán nem a vád szerint történt tanúkat hozott, fényképeket, videókat nyújtott be, sőt még egy bizonyító erejű, csoportos időutazást is szervezett, hogy bizonyítsa, nem érdemes hitelt adni a kávéscsésze melletti toll koholmányának.
Az időutazás után a bírók bosszúsan töprengtek, az ujjaikkal idegesen doboltak az asztalukon, bosszúsan tologatták a parókájukat majd kinyilatkoztatták:
BÍRÓK: Ugyan amit állítasz igaz, a tollat valóban nem tíz, hanem húsz centiméteres távolságra tetted le a már kiszáradt kávéscsésze mellé, de mi van azzal a váddal, hogy a cég monitorainak jó része, szembe menve az ergonomikus követelményekkel és korlátokkal, helikopternek is használhatók?
ÜGYVÉD (döbbenten): De hiszen eddig erről szó sem volt, hogyan hozhattam volna ezzel kapcsolatban bármiféle bizonyító erejű bizonyíték cáfolatát?
BÍRÓK: Há, de most szó va róla, nem?
ÜGYVÉD: Tisztelt bíróság, kérek időt a vonatkozó iratok bemutatására!
Megkapta. Független szakértőket fogadott, a Cég összes monitorát szétszedette, és leíratta velük, hogy egyikben sem találtak propellereket, tehát maximum szuperszonikus repülőnek, de helikopternek semmiképpen sem használhatók. Szakértői pecsét,aláírás, vénából rácsöpögtetett, szent esküvést jelentő, genetikailag ellenőrzött vércseppek.
A bírók legközelebb rápillantottak a monitorok helikopterségét cáfoló hivatalos papírokra és unottan így szóltak:
BÍRÓK: Na, a fene vigye el, de akkor mi van a cég által elektromos rollerként működtetett, és titokban a konyhakredencben tartott dugóhúzóval? Amely ilyenformán az összes létező jogszabálynak ellene mond, kereskedelmi forgalomba nem hozható, a birtoklása ezért orgazdaság, a használata pedig közlekedésügyi bűncselekmény, amelynek legmagasabb kiszabható büntetése két év akasztás.
ÜGYVÉD: De hiszen erről eddig szó sem volt, hogyan hozhattam volna erről bármit is?
BÍRÓK: Nem volt szó? Hát de hiszen az előbb, egy perce sincsen, beszéltem róla, ügyvéd úr! Tehát volt róla szó! Miért állít valótlanságokat? Szóval érdemben is ad valami választ, ügyvéd úr?
ÜGYVÉD: Időt kérek, tisztelt bíróság!
Hát, idő az volt,. Ment is rendesen. De kereskedelmi jog, na,az nem volt, ezáltal az engedélyezett futó ügyekből csordogált csak valamicske bevétel, de az addig bővizű bevételi folyó csermellyé csoffadt. Az ügyvéd rohant fűhöz-fához, hozta az szakértői véleményeket, bizonyító erejű, felmentő iratokat, amiknek a beszerzése rengeteg időbe és ugyanennyi pénzbe került, beszerzett hanganyagokat, videókat, pecsétes papírt hozott, hogy ezek valódiak, nem hamisítványok, újabb s újabb időutazásokat szervezett, a múltból citált megbízható tanúkat, de mire lihegve bármivel a bíróságra ért , addigra rendre megváltozott a Cég elleni konkrét vád.
Csoda-e, hogy a tisztelt bíróság másodfokon is elítélte a galád Céget?
Irány a legfelsőbb bíróság! Legnagyobb meglepetésre itt rövid időn belül felmentő ítélet született. A Cég dolgozhatott tovább, ahogy addig tette. Hat év szünet és úgy másfél milliárd, de inkább több elmaradt hasznot követően. A tulaj és az ügyvéd összedugták a fejüket és kerestet nyújtottak be a magyar állam ellen a nemzetközi bíróságon- Az állam ellen, amelynek a szervei és hatóságai ezt az egészet végrehajtották. Szerinted? A perrrel úgy nem foglalkoztak ott, mint a sicc! A Céget a nemzetközi bíróság úgy elhajtotta, mint a széltől integető madárijesztő a varjakat. Azt mondta a nemzetközi bíróság, hogy ez bizony nem az ő dolguk, nem a hatáskörük.
A tulaj ekkor adta fel. A pereskedés alatt több irodát, telephelyet be kellett már zárni, több munkatárstól meg kellett válni, némelyek maguktól megváltak a Cégtől, mert az évek során a bérek nem emelkedtek, miből emelkedtek volna, sőt, csökkentek. S a tulaj közben rákos is lett. Úgy döntött, xarik az egészbe, ő már eléldegél az eddigi pénzecskéiből, ha élni fog egyáltalán... Rendben, amíg van futó ügy, éljen a cég, de max. egy-két év, és az utolsó kapcsolja le a lámpát!
A tulaj tehetetlenségében fogta magát, és egy frappáns, összeszedett,remekül megfogalmazott írást tett fel az internetre, a cég weboldalára. Az írás a Cég állam általi meghurcolását, anyagi ellehetetlenítését mesélte el. Ezt az egészet nem én akartam elmesélni, mindössze az írásának a linkjét akartam ide szúrni. Csakhogy megtudtam, a megfelelő helyről leszóltak, hogy nem volt-e elég a per, minek kell még kakaskodni és kekeckedni, erősen ajánlott, hogy az írás azonnal a süllyesztőbe kerüljön, de irgum-burgum milyen gyorsaságú hirtelenséggel, mert milyen már, hogy bár áldozatos munkával tönkretettünk, gyakorlatilag kifosztottunk téged, padlóra zavartuk a munkatársaidat, a családjukat, ennek ellenére mindezt semmibe veszed, és a nagy nyilvánosság előtt akarod elmesélni, hogy mi tett veled az állam? Ha jót akarsz magadnak azonnal vedd le ezt a szennyet!
A tulajnak már igazán tele volt a töke az egésszel, jót akart magának, így két mély, sóhajjal, az egyik lemondó volt, a másik azt jelentette, hogy elmentektiajókurvaakárhová, eltávolíttatta az informatikusokkal a nyilvános felületről az igazságot.
Pedig sokkal hitelesebb lett volna azt olvasnod mint így, engem.
Tudom, hosszú volt a könyvből vett idézet is, a történet is. De talán megbocsátod a szószátyárságomat, és érted, miért engedtem a látens grafomániámnak. Egy szó mint száz: a jog gyakorlásában mind itt, mind ott, mind mindenhol valami nagyon félrecsúszott. S védekezek azonnal: eszembe sincsen azt mondani, hogy minden jogi szereplő, bíró, ügyvéd korrupt vagy megzsarolt bábú. Azért sem mondom, mert hat év után felmentették a Céget. De hogy miért van bizalmatlanság a rendszerrel egészével szemben, talán érthető. És a történet csupán egy a nemzetközi rengetegből.
CREDO
Szóval miközben a Bill röhögős paródia, akár a fentebb háromszor is citált, A tanú címűfilm, a mélyében mégis kétségbeesett tragédia. Galaktikus legyintés, hogy ez a világ alapjaiban elszabott, hogy a kisember mindig, minden esetben csak eszköz valami olyan olyan játszmában, amihez valójában semmi köze nincsen, aminek győztese soha, folyton-folyt csak áldozata lehet. S valahol, valakik kézben tartják a dolgokat, a maguk ismeretlen céljai érdekében irényítják az eseményeket.
Mi meg a könyvet olvasva csuda jól szórakozunk, röhögünk, zokogunk. Az egészen, minden miatt és felett, magunkon, a sorson, és nem értjük, hogyan lehetséges ez az egész, és várjuk, hogy hátha mégsem, vagy hátha mégis...
Most éppen háború folyik a szomszédos Ukrajnában. A múlt héten egy Rikkie Valerie Kollé nevű, transz férfi lett Miss Universe szépségverseny holland nemzeti döntőjének a győztese. Így a verseny zsűrije porig alázta a döntésével az összes holland nőt, fittyet hányva a biológiára és bármiféle észszerűségre. (Vajon hol vannak ilyenkor a duzzadó izmú, emberjogi feministák?) Az elmúlt hetekben az amerikai BLM mintájára lángokba borult Franciaország egy tragikus végű rendőrségi intézkedés hatására, de Magyarország még mindig rossz fiú az Unió szempontjából, mert ellenáll a kötelező migráns-kvótáknak.
Nem kellett semminek utánanéznem, csak a holland pasasnő nevének, ezek a Galaktikus Észszerűtlenségek maguktól adódtak, jelen vannak és nagyon nem merítik ki a példák teljességét. A példákét arra, hogy háborúba kell mennie önmagunkért a chingerek ellen. Akikről úgy tudjuk, két és fél méter magas, erőszakos, félelmetes lények. Egyetlen vígaszunk az lehet, hogy vannak olyan könyvek mint a Bill, amelyek kimondják a valóságot, és emiatt azt hihetjük, van még remény a normalitásra. De felejtsd el, már nincsen. Csak kapálódzás van. Meg sarokba szorított, kétségbeesett röhögés.
2023 júliusa, Gyula. A privát utazásszervezőm, Szerelmetesfeleségtársam is megelégelte a napot, a perzselő kánikulát és ma fedett programot javasolt: Szabadkígyós, Wenckheim-kastély. Nincsen messze, beültünk Füstibe, a Yarisunkba és uzsgyi. Megérte. Nagyon szépen felújították az épületet, bár még csak a földszint van készen. Nagyon ötletes minden, itt-ott bevonják a látogatókat is a nagyobb élmény érdekében: kaptunk egy mágneskártyát, amivel szekrénykéket lehetett infóért nyitogatni, tárhatású fénykép készíthető, sőt egy szemüveggel drónszemszögből nézegethetünk falvakat,épületeket (csak ne nézz le, mert tutira megrémülsz, elszédülsz, azt hiszed leesel úgy kétszsáz méterről, nem hiába kellett egy korlátkeretbe állva szemüvegelni.
Utána egy kis bevásárlás a helyi Tuskóban, és egy streetfood ebéd a remek gyulai hamburgerezdében, ahol konstatáltuk, hogy ugyanolyan finom mint tavaly, meg három éve, simán veri a legnagyobb hamburgeres láncokat, de az árak emelkedése nagyon nem hagyta őket sem érintetlenül.
Hazaértünk, és mint a jól nevelt óvodások, négykor úgy elcsicsikáltunk másfél órára mintha mormota ágból érkeztünk volna az evolúcióval. Most a kertben ülünk a napernyő alatt a még mindig perzselő napfényben és semmit teszünk. Illetve én írok, SzFT meg várja, hogy olvashassa, amit írtam.
Jól olvasod: BOLDOGKOR. És nem Boldog kór. Vagyis nem egy kórságról van itten szó, kérem!
De nem is Boldogkor, olyan értelemben, hogy „Mikor?”, „Hát tudod, akkor, amikor... boldogkor, na!”
Hanem Boldogkor. Úgy is, mint Boldog Kor. A Boldogkor kifejezés nem csupán tulajdonnév, hanem minőségjelző és helyhatározó is.
Boldogkor adott időben (az atomháború után 87-ben, és adott földrajzi helyen van a történelemben. A cselekmény pedig a fővárosában, City-ben játszódik.
Vagyis szó sem lehet arról, hogy a réges-régi, 20. századi, kelet-európai országok bármelyike legyen a mintája! Akkor sem, ha arra a kelet-európai időre sokan úgy tekintenek már vissza, hogy, na, az boldog kor volt. Háromhatvan volt a kenyér...
De annak az időnek semmi, de semmi köze ehhez a regényhez! Naná, hogy nincsen! Majd persze, hogy lenne... Aham...
Olyasmihez, hogy 1984vagy a SZÉP ÚJ VILÁG viszont ugyancsak és nagyon is van. Akkor is, ha az elsőbbség természetesen nem Mareké.
Sem Orwellnek, sem Huxley-nak nem kellett félnie amiatt, amit leírtak. Mareknek viszont kellett hozzá bátorság. Mert akkoriban errefelé, Kelet-Európában Boldogkor volt. Amott meg nem. Ez az oka annak, hogy a regény természetesen nem Kelet-Európáról szól.
Mert ha arról szólna, akkor tutira meg sem jelenhetett volna sem 1972-ben, amikor megjelent, sem utána még vagy tizenhét évig. De mert megjelent, ez a bizonyítéka annak, hogy a rothadó kapitalizmus valószínű jövője került benne terítékre. Hiába is vannak áthallások.
Mér' szerinted különben Gustáv Husák elvtárs hagyta volna a kiadását? Nálunk meg Kádár elvtárs és Aczél elvtárs engedte volna, hogy a közös könyvkiadási és könyvcsere-programok keretében ez a kultúrszemét mérgezze a magyar elvtársak patyolat lelkét, szellemét és aljasul gyöngíthesse a rendszer melletti elköteleződöttségüket? Na, apafej, látod, erről beszélek! Persze, hogy nem! Vagyis az a tény, hogy a könyv megjelent, ott is, itt is, egyértelműen bizonyítja, hogy a könyv nem a coclista diktatúrákról mesél! :-)
Egyébként túl a fenti élcelődésen, az a legviccesebb, hogy nekem tényleg nem a szocialista-tábor országai jutottak az eszembe olvasás közben, hanem a mostani napok, 2023, meg az elmúlt és az eljövendő idők.
Meg az, hogy mekkora unikum ez a regény. Nem csak egyéb regények között, hanem még Jan Marek munkásságban is. Ugyanis őt leginkább a huszadik század elején megesett bűnügyek interpretátoraként ismerjük, egyáltalán nem sci-fi–íróként. Maximum egy ifjúsági krimi szerzőjeként.
A BOLDOGKOR IRÁNYAI
Mert a diktatúra csak az egyik irány. A másik meg az, hogy a regény előképe a Terminator-ságoknak, meg a katonai, androidos sci-fiknek.
Vagyis két lovat egy fenékkel csücccsent meg. Méghozzá szerencsésen és ügyesen.
Tehát sci-fi, disztópia, politikai pamflet, rendszerkritika, sok az egyben regény ez. Aztán mindezek ellenére a kutya sem ismeri. Legalábbis én eddig még csak nem is hallottam róla. Szerintem te sem.
A DIKTATÚRA ÚGY ÁLTALÁBAN
Bár természetesen minden, amit Marek ír a diktatúráról az érvényes a volt komcsi országok politikai berendezkedésére is. Sőt, gondolom, arra elsősorban.
Ahogyan érvényes bármelyik, mindenkori diktatúrára is.
A diktatúrákról nem kevés könyv született eddig. Mert mindig izgalmas témát ad egy totalitárius rendszer működése, bárhol is legyen időben és térben. Izgalmas, hogy milyen eszközökkel él a hatalom megszerzésének az érdekében, izgalmas hogyan tartja fent a hatalmát, izgalmas, a benne élők tudnak-e arról, hogy diktatúrában élnek, ha igen, ha nem, miképpen viszonyulnak hozzá?
És izgalmas az is, hogy akik felismerik, hogy diktatúra van, mert ha nem ismeri fel senki, akkor nincsen konfliktus, miképpen reagálnak, mit tesznek.
Nem kevésbé izgalmas, hogy arra, amit tesznek, miképpen reagál a hatalom? Hogyan roppan vagy éppen hogyan nem roppan meg a történet végére?
Mondom, egy diktatúra mindig izgalmas. Azért is, mert nyomasztó. Mert egy diktatúra megmondta, mit kell hinni, vallani, hogyan kell élni, beszélni, kivel tarthatsz kapcsolatot, és kivel nem, mit nézhetsz, mit olvashatsz és mit nem. Kizárólag adott keretek között mozoghatsz, csak a diktatúra nyelvé használhatod, csak az ő játékszabályai szerint élhetsz.
A diktatúra szürke, irányítható masszát akar csinálni az általa irányított emberekből. Nem jó neki, aki gondolkodik, akiben van bátorság megkérdőjelezni dolgokat, aki önállóan cselekedni mer, aki élő, emberi kapcsolatokat épít. Mert aki ilyen, azt a diktatúra nem tudja irányítani, magába olvasztani. Veszélyes rá nézve. Ezért jobbára kiiktatja vagy valamilyen módszerrel, erőszakkal, zsarolással betöri. S annak érdekében, hogy ilyesmi meg ne történhessen egyfelől megfélemlít, másfelől elképesztő szorgossággal agymos. Az agymosás része, hogy a múltat a maga képére formálja, a maga üzenetének megfelelő összefüggések közé helyezi, a maga terminológiája szerint. A tényektől, a racionalitástól nem hagyja magát zavartatni.
Ahogyan Marek könyvét olvastam, mondtam már, valahogy nem a visszataszító kommunista diktatúrák jutottak az eszembe. De még csak nem is a fasiszta, náci rezsimek. Nem is a dél-amerikai, vagy akárholi borzalmak. Hanem mai Európa. Bármelyik része.
És most egyszerre nagyon sok mindent kellene mondanom.
Kezdem azzal, hogy természetesen mindenki meg van arról győződve, hogy független, autonóm személyiség, önálló értékítélettel, nézetekkel, gondolatokkal, döntésekkel.
Ahogyan arról is, hogy becsületes, bátor és őszinte. S jobbára arról is, hogy semmiféle hatalmi nyomásnak nem enged. Hogy tutiszentség, hogy becsületes marad bármilyen presszió érje is.
*
Én nem vagyok biztos önmagamban. Csak sejtem, miként reagálnék például a fizikai kínzásokra... meg arra, vajon mit tennék, ha Szerelmetesfeleségtársammal vagy valamelyik gyerekemmel, az unokámmal zsarolnának az elveim feladását zsarolva? Érnek-e annyit az elveim, nézeteim, a belső szabadságom, hogy miattuk megszűnjön SzFT, a gyerekeim, az unokám élettere vagy az élete?
*
Miközben sokszor azon gondolkodom, vajon az elvek melletti kitartással mit ért el az emberiség? A rengeteg a mártír vére vajon tett-e hozzá bármit az egészhez? Végső soron volt-e bármi értelme a forradalmaknak? Bár- és akármelyiknek? Vagy kifacsarodott, eltorzult, beteggé vált mindegyik, újabb és újabb zsákutcába juttatta a társadalmakat?
*
Azt tudni vélem, hogy valahogy mindenben úgy vettem részt egész életemben, hogy nem voltam ott totál teljes valómmal. Valahogy mindig volt valami, ami nem passzolt számomra.
Pedig egyáltalán nem vagyok a manapságos, fene nagy önmegvalósítós, egyéniségieskedős, bármilyen oltár előtt izomfáradásig hajolgató rajongótípus. Sokkal többre becsülöm az együttműködést, az összetartást, a kooperációt. Miközben tökre szeretek egyedül lenni, s olyan veszettül nem is hiányzik a társaság, s minél öregebb vagyok, annál kevésbé érdekelnek az emberek. Mert ha érdekelnek, akkor sem történik semmi, akkor is a maguk szabályai, ostobaságai, vakvágányai, értékrendszere szerint élik az életüket.
Mondok három példát a kilógásomra.
A középiskolában ('81–'85) azon kaptuk magunkat, hogy SULIÚJSÁGOT csinálunk. De tényleg, semmi nagyon kristályos célja nem volt, totál bulira vettük az egészet, egy osztálytermi performanszból született ötlet alapján. Nem volt helyi elődünk. Bár szakmai,vendéglátós szakközepet végeztem, még csak a szakmaiság sem dominált a lapban. Mitöbb, alig volt benne ilyen, pusztán spontán született marhaságok tömkelege volt. Egy.két komolyabb cikkel, hogy megkapjuk rá az engedélyt, meg az eszközbeli- és nyersanyag támogatást.
A komoly cikkek egyike miatt szüntette meg a dirinéni a lapot, egyik pillanatról a másikra. A harminckét oldalból harminchármat kicenzúrázott, miután elolvasta a cikket.. Amit én írtam és a Kommunista Ifjúsági Szövetségről szólt. A feleslegességéről. Nem lett bajom beőle, elsősorban azért nem, mert annyi józanság azért volt a négyfős szerkesztőségben, hogy nem engedték, hogy aláírjam a nevemet. A cikk a szerkesztőség nevében jelent volna meg. De mert persze a nyersanyagot le kellett adnunk tartalmi ellenőrzésre, megpecsételte a suliújság további jövőjét.
Amikor megírtam, nem volt bennem hősködési, ellenzékieskedő szándék: egyszerűen képmutató marhaságnak tartottam a KISZ egész létezését. De még ezt is konstruktívan írtam le.
Nagyon lelkes keresztény koromban felajánlották, hogy NA LEGYEK MÁR LELKÉSZ, úgyis annyi minden olyasmi munkát végzek!
Egy napig gondolkodtam, mert tényleg annyi minden olyan munkát végeztem, de visszautasítottam. Mert egyfelől az annyi minden olyan munkát lelkesedésből, szeretetből végeztem. Tartottam attól, hogy ha kötelességből kell szeretnem, az már nem fog menni.
A rendszer szerves részeként nem lettem volna képes tiszta szívvel szolgálni. Amatőrként nem függtem a szervezettől, és nem is akartam függni tőle. Semmi bajom nem volt azzal, hogy a közösségtől kapják a lelkészek a bérüket, hiszen honnan máshonnan kapnák, de azt, hogy a pénz ellenében nekem megszabják, hol, az ország melyik pontján kell lelkésznek lennem, mit kell csinálnom... Hogyan is fogalmazzak finoman: ehhez kevés volt a hitem.
Egy volt MUNKAHELYEMEN, a Budapest Bankban prémiumot osztottak. Ez olyan '98 felé történt. A fizetésünk akkor volt hetvenezer forint. A szokásos prémium általában a fizetésünk másfélszerese volt, és félévente kaptuk.
Nyáron összehívták a főosztályt, mindenki, egyesével megkapta a borítékját. Lelkesen nyitogattuk, és ugyanilyen sebességgel kornyadt le a mosolyunk: az összeg egy félhavi bér volt.
Eltelt félév. Újra összehívott csapat, újra boríték, mellé a szöveg, hogy sajnos most nem ment olyan jól a banknak, össze kellett húzni a nadrágszíjat, amit adni tudnak töredéke a féléviének, blablabla... Akkor már a GE-é volt az egész hóbelevanc. Előtte sem mosolyogtunk már, de erre a mondatra kezdtünk dühösek is lenni. A félhavinál is kevesebb? Egy bankban?
(Manapság már annak is marhára örülnék, mert ahol dolgozom, van a bér, és slussz, semmi más az égvilágon. S még az is elmarad úgy ötvenezerrel a hasonló munkakörökben kereshető bérektől. Ez persze másfajta keresést generál... Pedig szeretek itt dolgozni. De megélni is kellene...)
Nyitjuk a borítékot, és nyílt vele a szánk is. A jutalék közel a fizetésünk volt. Ami ugye, majdnem kétszerese a nyáron kapott összegnek. S ami kétszeres összeg a kommunikációban, ugye, töredéke az akkorinak. A boríték és csodálkozó szájam után nyílt a pofám is, és fennhangon jeleztem, hogy rohadtul nem értem a matematikát, ha ez a töredék, akkor nyáron hová tűnt a sokszoros?
Na, ez persze rossz mondat volt. A főnökség habogott valami értelmezhetetlen baromságot, hogy a kétszer annyi miért töredék, és onnantól bármit csináltam, akárhogyan dolgoztam, csak a baj volt velem. Mer' az általános hozzáállásom... Előtte előfordult, hogy a csopvezünk otthon, nálunk vacsorált, innentől olyan távolságot tartott tőlem, mint ide Lacháza. Semmi lázongás, lázítási szándék nem volt bennem, feltűnősködni sem akartam, pusztán csak nekem volt akkora pofám a húszfős főosztályi létszámból, hogy hang is jött ki rajta. Józan ésszel persze semmi értelme nem volt, hogy így tett.
Mindenhonnan így lógtam ki. Miközben nem akartam kilógni. S nem is tartom magamat egy hűdeszuper, elvhű és gyémántkemény tökű csávónak. Akkor sem, ha például szociális-egészségügyi intézményben dolgozva nem voltam hajlandó BEOLTATTATNI magamat a covid-marahaság idején (észrevetted, hogy egszerre csak eltűnt az életünkből az egész felhajtás?). Pedig voltak próbálkozások, hiszen még Orbán Viktor is megmondta, hogy az oltatlanok miatt terjed a járvány. Én meg elfelejtettem elindítani a kocsit, mert a bejelentést egy piros lámpánál hallottam.
(És azt hiszem, ez a mondat volt, amikor teljesen kiábrándultam a kormánypártból, pedig minden sumákságuk ellenére még mindig azt mondtam, hogy jelenleg nincsen erős alternatívájuk. S ha a vallott ideológiát nézem, akkor inkább ők...)
A munkahelyem is presszionálta a dolgozókat, finom zsarolással, logikai érvekkel. Nálam az utóbbinál bukott meg a dolog. Úgy voltam vele, hogy kivárok. S amíg vártam, elmúlt a Covid.
De közben nem éreztem magam egy csöppet sem hősnek, meg semmi ilyesmi. Még csak dacosnak sem. Forradalmárnak semmiképpen. Volt egy pont, amikor úgy nézett ki, hogy ha nem engedek az ellenállásomból, akkor nem lesz munkahelyem.
Semmi olyan nem volt bennem, hogy akkor most toppantok egyet a vasalt bakanccsal, hogy csak úgy száll a por, és széles terpeszben, csípőre tett kezekkel, szigorúan szűk tekintettel nézek szembe a vésszel, veszéllyel, mindennel és bármivel. Frászt! Mindössze annyi volt, hogy vagy a covidba pusztulok bele, vagy az oltásba. De úgy festett, a covid-ot nem tudom elkapni, bármennyire veszélyeztetett környezetben is dolgoztam. Miközben még kezet sem mostam minden percben, és az a kurvára felesleges, semmire sem jó, fullasztó maszkot is próbáltam elszabotálni. De még azt sem ellenállásiból, hanem mert nem kaptam benne levegőt. És ha rendesen felvettem, másodpercek alatt bepárásodott a szemüvegem. Választhattam, hogy a SARS gyilkol meg vagy egy közlekedési baleset? A mögöttem, mellettem ülő egy-hét emberrel együtt.
AKKOR A REGÉNYRŐL IS EGY KICSIT
Hetven évvel vagyunk egy atomháború után. Mint kiderül, természetesen Amerikában. A főváros neve City.
Az ország permanens háborúban áll az Afrikai Egyesült Államokkal. A hivatalos hírközlő szervek szerint az AEÁ rendszeresen provokálja a Cityt.
Az országot a beavatottak kis közössége irányítja, élén a fő beavatottal. Az utcán fény- és filmreklámok nyomják a rendszer dicséretét. Az emberek permanens megfigyelés, ellenőrzés alatt állnak. Aki kilóg, azt azonnal retorziók érik. Például a bolondok háza. (Vö. például: A Mester és Margarita.) A bűnözőket űrhajóra ültetik, amely hosszú évekre kikapcsolja őket a város, az ország életéből. Az űrhajókat azonban az AEÁ rendszeresen kilövi. Marek finoman érzékelteti, hogy ez persze csak a propaganda tálalása, a pusztító rakéták nem onnan indulnak, a rabok a „baráti tűz” áldozatai.
Maximus professzor mérnök. Kitalál egy eszközt, ami energiát biztosít mindenhez. Amolyan Tesla-féle eszköz: energia a semmiből. A találmány lehetőséget biztosít az androidok gyártása is, de a sorozatgyártást hivatalosan mégsem kezdik el, mert felismerik az androidokban levő veszélyt.
Maximus öreg ember a regény valós idejében. A találmánya révén része a beavatott vezetőknek. Ám kétség támad benne, hogy a találmánya révén bekövetkezett általános automatizálás mennyire szolgálja az emberek jólétét. Tanulmányt is erről, megpróbál beszélni a fő beavatottal. Eredménytelenül.
A cenzúrázott, átmosott hírekből is összeáll neki a kép, valami nagyon nem stimmel: a jelek szerint androidok vannak az emberek között. Az elütött ember után nem marad sem test, sem vér az aszfalton. Leszakad egy nő keze, de semmi sikoltozás, semmi vér, semmi következmény, tovább megy. Viszont a férfi, aki leszakította a kezét, az őrültek házába kerül, mert mi az, hogy leszakadt valaki keze, és nem lesz tőle semmi baja...? Aki ilyet állít, kétséget kizáróan őrült.
Maximus akkor döbben rá, mekkora a baj, amikor kiderül, hogy egy volt kollégáját, szintén nyugdíjban levő, visszavonult tudóst segítő fiatal nő: android.
Szép lassan a professzor felnőtt, színésznő lánya is hasonló következtetésekre jut. A munkája megszűnik, mert pragmatikus okokból, mint gyakorlati szempontból teljesen értéktelent, bezárják a színházat, ahol addig játszott. Mintegy véletlenül összetalálkozik egy fiatalemberrel, aki egy kis lázadó sejtecske tagja. Fittyet hányva az egy távoli bolygón moszattenyésztéssel küszkörésző férjére, kapcsolatba kezd a fiatalemberrel, és maga is csatlakozik a lázadókhoz.
Maximus megtudja azt is, hogy... De erről már hallgatok. Meg arról is, mi lesz, lesz-e egyáltalán feloldás, megoldás.
Jó kis történet,akkori újsághírekkel tarkítva. Az újsághírek szedése egyértelműen újságszerű. A benne foglaltak szerves kapcsolatban vannak a történésekkel..
MEG ARRÓL IS, MIÉRT ÉRDEMES ELOLVASNI
A kérdés csak az, ez az újabb könyv ad-e valami újat, tesz-e hozzá valami többet az említett két alapműhöz, Orwell és Huxley klasszikusaihoz? Ami a diktatúrák működését illeti, a válasz egyértelműen nem. Élvezetes, rengeteg aha-élményt okoz, de ebben a témában újat mondani nem tud. Nincsenek benne olyan lelemények, rámutatások, az agymosásról szóló frappáns megoldások mint a másik kettőben, és egyéb sokban. Egy alapművet még hozzáteszek, kiragadok a rengetegből a másik kettőhöz: Erich Kästner könyvecskéjét, A diktátorok iskoláját.
Vagyis Marek a diktatúrák természetrajzát csak ismétli, bármennyire is frappánsan teszi. Azonban tény, ami tény, ahogyan a szerelem is örök téma az irodalomban, úgy a totális hatalom is az: megunhatatlan, több változatban is újra olvasható, és mindig tanulságos.
Amiben Marek új, 1972-ben pedig mindenképpen az volt: a sci-fi vonal erős hangsúlya, az androidok bevonása, összehozása a diktatúrával. Mert az androidok ráerősítenek a bólogató, a rendszerrel inkább saját akaratukból, mintsem kényszerrel egyetértő, együttműködő tömegek hátborzongató egyéniségnélküliségére, egyöntetű együtt-bólogatására.
Az elmúlt hetekben jelent meg a Hihetetlen Magazin legújabb tematikus száma, Itt vagyunk az elmédbencímmel. Most olvasom, fogok róla írni. A különszám egyik fő mondanivalója, hogy a technológia az egyik legjobb módszer az agymosásra, az egyéniség kiiktatására. 1972-ben ennek még természetesen nem volt annyi valós alapja mint napjainkban. Hol volt még akkor az internet, a mesterséges intelligencia! Az utóbbi csak napjainkban vált velünk elő valósággá.
Placi barátom mondta hosszú évekkel ezelőtt, hogy ami a játékfilmekben megjelenik az valahol már valóság, figyeljem csak meg, néhány év múlva mindennapi, élő valósággá válik. Érdekes, hogy a magazin egyik cikke is erről szól: annyit tesz hozzá Placi meglátásához, hogy az amerikai filmes birodalom tippeket, utasításokat kap a megjelenítendő tartalmakhoz. Mert a szerkesztőség alapállása az, hogy a háttérhatalom létezik. Nem vagyok konteo-fan, de valóban úgy fest, egyre több esetben kilóg már a lóláb az eseményekből, lásd Bilderberg-csoport, Klaus Schwab, miegymás. Ahogy arra is rámutat, amit mindnyájan tapasztalhattunk az úgynevezett Covid-járvánnyal, hogy az áradó propaganda miképpen teszi önkéntes együttműködövé, a diktatúrát maga felett követelő droidokká a tömegeket.
A teszt sikeresen lefutott, állítják sokan, a módszer a vérvalóságban is tökéletesen működött: a döntő többség azt mondta, gondolta, tette, ami az elvárás volt, amit mondani, gondolni, tenni kellett. Világszinten. Nem volt kivétel, az összes kormány együttműködött. Talán csak a svédek voltak kivételek.
Aztán, ahogy a pesti keserű vicc mondta, Putyin egészségügyi Nobel-díjat kaphat, mert Ukrajna megtámadásával szinte egy csapásra elmulasztotta a járványt... Most a háborúval kapcsolatban kötelező ugyanazt mondani, gondolni és tenni. Mondjuk az utóbbiban Magyarország renitens.
De egy kicsit messzire kalandoztam. Marek csak addig megy, hogy lefest egy diktatúrát, rámutat a működésének a jellemzőire, az erőszakosságra, az emberek eltüntetésére, lehetetlenné tevésére, az agymosás mesteri művelésére és arra, hogy a technika fejlődése milyen mesterien szolgája a rendszerszintű elnyomást. S ahogy mondtam, az androidok bevonása zseniális húzás.
Én mondom, méltatlanul elfeledett, elkallódott regény ez, sokkal, de sokkal többet érdemelne! Csodálom, hogy nem voltak, lettek újabb kiadásai, legalább az úgynevezett rendszerváltás után. Az egyetlen vígasz, hogy egyáltalán nem beszerezhetetlen, gyakorlatilag bármelyik online antikváriumban ezer forint alatt megvehető. Hurrá van!
Utóirat
Ezeket a sorokat Gyulán írom. Nyaralunk. Este kilenc van. Ülünk a kertben, én az asztalnál, Szerelmetesfeleségtársam az l-alakú, párnázott kerti heverőn. Fagylaltot eszünk, vacsi után, előttem egy felszisszentett Argos sör, SzFT mellett házi limonádé. Csapkodjuk a szúnyogokat. Ma strandoltunk, fáradtak vagyunk, dög meleg volt, a Várfürdőben meg tömegnyomor. Mégis jó volt. Béke van, nyugalom, szerelem.
De ahogy felnézek, a diktatúra, a megfigyeltség egyértelmű jele néz velem szembe. Nézd csak, lefotóztam neked!
S most merd azt mondani, hogy nem valós dolgókról énekelt, zenélt az East együttes!
2023 júliusának a közepe, Gyula. Ahogy befelé jövet elhagytuk a helységnév-táblát Szerelmetesfeleségtársamból kibukott: – Hazaértünk. Mintha csak hosszú időn keresztül távol lettünk volna, de újra itthon vagyunk.
MIndkettőnket megfogott Gyula. Szerencsére minden évben eljutottunk valahová, amióta együtt vagyunk, de Gyula az egyetlen hely, ahová visszatértünk. Pedig SzFT, a családi programfelelős csuda jó helyeket talált mindig. Most harmadszor vagyunk itt. A nagyon távlati tervekben az is benne van, hogy egyszer végleg idejövünk, ha az Ég is úgy akarja.
A házigazdáinkkal is úgy találkoztunk tegnap mint barátainkkal, baráti csókkal köszönve. Lehűtött pálinkával vártak, s vagy öt órán keresztül beszélgettünk, mielőtt a hűtős cuccok bepakolásán kívül bármihez is hozzányúltunk volna. Még Füstit, a kis Yarisunkat sem pakoltuk ki. Valahogy, valamiért tényleg itthon vagyunk.
Ezzel a könyvvel gyerekkoromban nagyon sokat szemeztem. Az óbudai Fő tér gyerekkönyvtárában. Aztán mégsem vettem ki soha, így el sem olvastam soha. Jól tettem. Akkor nem tetszett volna.
Azért nem, mert valahogy soha nem kedveltem a zsánerek keveredését. Ha krimi, akkor legyen krimi, ha ifjúsági cucc, akkor legyen ifjúsági cucc. Az, hogy kamaszok nyomoznak felnőtt ügyekben, nagyjából csakA kis detektívek-nek néztem el, de még annak sem szívesen. Egyébként amikor felnőtt fejjel újraolvastam, az sem tetszett már annyira.
Ennek a darabnak pedig már a borítja elmond mindent. Egyenruha. stukkerek, kétes fazonok, gyerekek... Akik óhatatlan, hogy nyomozni ne kezdjenek.
Vagyis teljesen jogos, hogy anno a könyvtárban maradt a könyv. Most meg teljesen jogos, hogy még pénzt is adtam érte az egyik netes antikvárium oldalán (jó, mehet a reklám, korrekt társaság, kedvelem őket: regikonyvek-hu)
Azért jogos, mert amire gyerekkoromban nem figyeltem, immeg nagypapa-korban meg már persze, hogy de: a szerző személye.
Jiří Marek
Nem mintha valami csuda érdekességket tudnék róla. De az egyik legfontosabb, amit tudok: Marek hosszú évek alatt írt egy trilógiát a századelő Prágájáról, pontosabban a Prágában megesett bűnügyi gazemberségekről. A trilógia első részéről írtam már értékelést. Az a címe, hogy Régi bűnügyi történetek. Ott írtam egy s mást a szerzőről. De nem sokat. Nem találtam róla túl sok érdekességet. Amit találtam, a fenti értékelésnél ott van.
A lényeg, nekem Karel Čapek jut a stílusáról az eszembe. Meg Jaroslav Hašek. S nem csupán azért, mert mindegyikük cseh és író, bár ez kétségtelenül már két közös pont. S nem is azért e két cseh klasszikus ugrott be, mert mindegyikük nevében van valamelyik különleges cseh ékezetből. :-)
Marek szívéhez közel állnak a bűnügyek. Van, ugye, a trilógiája, amit a Régi bűnügyi... értékelésében be is mutattam. S akkor ebben az ifjúsági darabban meg ugyancsak bűnüggyel, csak most ifjúsági regénynek álcázva.. Kettőt lapozva a könyvben a következő kép fogadja a kisérdeműt, hogy tegye már helyre, merre van arccal előre. (Hogy írjak már valami kötelezőn, divatosan közhelyet is.)
Szóval nem csipkés-romantikus lányregény következik, fiaim, lányaim, bizony nem! A képen azt látjátok, amit a képen láttok, s amit a képen láttok, s amit láttok, az szerves része a kezetekben tartott regénynek is. De az a tény, hogy képek vannak benne, eleve arról árulkodik, hogy ez valami gyerek, legalábbis ifjúsági darab.
Az illusztrációkról, amiket nagyon kedvelek, bár nem értem, miért
S tényleg, ha már a képek... Az elkövetőjük Stanislav Duda. (Nem ismert ember, mert nincsen a nevében különleges cseh ékezet... :-D ) Túl sok mindent nem találtam az úriemberről. Szinte csak a lényeget: megszületett, alkotott majdnem kilencven évet, meghalt.
Mit alkotott? Hát, ja, könyvillusztrációkat, persze. Meg filmplakátokat. Amik közül néhány még nyugaton is komoly sikert aratott. Duda három alkalommal is komoly díjakkal jött el filmplakát kiállításokról, 1964-ben, 1965-ben, és 1985-ben. Akkor éppen Chicago-ból. Itt megnézheted néhány plakátját. De nem volt sikertelen animátorsem.
Nem simulékonyak a rajzai. A mozdulatoknak nincsen feltétlenül közük az emberi anatómiához, az arányokkal meg nagyon tudatosan bánik felettébb könnyedén. A geometriát viszont nagy becsben tartja, a látószögei sok esetben igen sajátosak, hogy azt ne mondjam, sarkosak. Érted, geometria, sarkos...
Elindul bennem a morfondír, vajon miért kedvelem én ezeket a rajzokat, amikor nem feltétlenül olyanok, mint amiket kedveli szoktam. Mivel az ember alapvetően fiókokba rendezi a jelenségeket, amikkel találkozik, hát én pakolászás közben jöttem rá, hogy Duda stílusa emlékeztet, és olyan alkotókra emlékeztet, akiket kedvelek. Hogy őket miért kedvelem, abba most nem megyek bele.
Szerintem ezekben a rajzokban van valamennyi, nem is kevés Réber László. Nem azt mondom, hogy bármelyik alkotó leste a másik füzetét, de szemlélet- és ábrázolási módban héccencség, hogy vérrokonok.
S ha már így hasonlítgatok, akkor még valami. A Duda által rajzolt szájak. A Doktor Bubó megvan? Ternovszky Béla egyes állatoknak ugyanolyan szájat rajzolt mint Duda az egyes szereplőinek. S merjen jelentkezni, aki nem kedveli Ternovszky munkáit!
Az Albatrosz rajzai már gyerekkoromban is tetszettek. Csak akkor az, hogy gyerekek nyomoznak olyan ügyben, amiben felnőtteknek kellene, sokkal jobban frusztrált mint mostanság. Mostanság sokkal vonzóbb volt az író személye, mint a gyereknyomozás elrettentő ereje. De a könyv, hiba-e vagy sem, de tartok tőle, hogy elsősorban a külsejével nyert meg magának. Meg azzal, hogy Marek neve már mondott valamit. Ja, tényleg, nem mondtam, hogyan is került hozzám a kötet...
Amikor elolvastam a Régi bűnügyi történeteket, ránéztem a Molyon, vajon mit írt még ez az ember? Akkor láttam, hogy van egy Boldogkor című 1984-re hajadzó disztópiája 1972-ből. (Most olvasom, meglátjuk, mi lesz belőle. Eddig figyelemreméltó.). S akkor tűnt fel, hogy bizony, az Albatrosz is az ő alkotása. A regikonyvek.hu-n pedig fillérekért ott volt mindkettő, a Boldogkor is, meg az Albatrosz is. Már nincsen ott. Legalábbis az a kettő, ami akkor ott volt. (A Régikönyvek meg szép lassan bónusz-kuponnal jutalmazhatna, hogy olyan jó fej vagyok, hogy ingyér propagálom őket!)
Az Albatrosz meg a múltból eredő titkok tömege
Ellopják két helyi, falusi srác saját kezükkel összerakott tutaját. Pedig már kormánykereket is szereztek hozzá. Szőrén-szálán tűnik el a tutaj. Pedig mekkora igyekezettel (meg némi felnőtt segítséggel) csinálták! El is gurulna mindkettő gyógyszere, ha szednének bármit is, de az tény, hogy nagyon felfújják magukat, és nem hagyják annyiban a dolgot.
A két srác: Palkó, a kapitány, Jóska meg a hajósinas.
A tutaj eltűnésével indul be a verkli. A falu egyetlen panziójában megjelenik a titokzatos, több mint gyanús Novák úr, térdig sárosan, a hegyi úton összetörik egy autó, gyanús lécek jelennek meg nem sokkal az autó után mögött a magas fűben, a helyi tanító és az öncsinálta geológus a várról és annak kétséges kincseiről vitatkozik. S közben érkeznek a csányi kis tavacska helyett hatalmas tavat álmodó munkások, mérnökök. S ezzel szorul a hurok. Mert a várban van valami... Egy hulla például biztosan. Aki egy napja még nem volt az. S amikor még élt, egyértelműen nem magától ugrott le a magas várfalról.
Mondom, sűrűsödnek a titokzatos események.
A regény 1972-ben jelent meg. Akkoriban még nem volt akkora dömping a második világháborústörténetekből. Mert a sztori a világháborúban gyökerezik, ha nem is akkor játszódik. A cselekmény a németek által elrabolt műkincsekkörül kulminálódik, s szó van benne az ellenséggel való együttműködés bűnéről, a kollaboránsok megbocsáthatatlan gyalázatosságáról is.
Mert akkor még egyértelmű volt, ki az ellenség. Ma már a szánkba rágják mindenfelől, nehogy eltévesszük.
Van-e mentsége az Albatrosz-nak a gyereknyomozásra?
Ami menti a nagyon komoly téma összemosását a kamaszsrácok történetével, hogy végül a fiúk csak adalékokat adnak a nyomozáshoz, nem válnak bonsai Sherlock Holmes-szá. Nem ők maguk a sikeres nyomozók. Vö. pldául Berkes Péter Az öreg bánya titka című könyvével, meg a belőle készült, egyébként jól sikerült sorozattal, amiben a gyerekek nélkül nem lenne megoldás. Ellenben itt meg még lövöldözés is van.
Lehet, hogy a regényt mégis gyerekkoromban kellett volna elsőre olvasnom. Akkor még nem telítődtem a második világháború-gyökerű témákkal, a gaz nácik borzasztóságával (olyannyira nem, hogy az egyik kedvenc könyvem a jugoszláv partizánokról szóló A fehér pisztoly volt, de nagyon szerettem Láng Vince permanens késéseinek a történetét is, hogy rendre hiába ígérte, hogy Egy óra múlva itt vagyok!, mindig közbejött neki a történelem, de azért hithű kommunista lett a felszabadulásra. Szóval akkoriban még nem zavart annyira, hogy olvasás közben rendre oldalba rúgott az ideológiai lóláb. (Mondjuk érdekes, hogy a Bors-ban már akkor is de.)
Egyébként Marek egyáltalán nem túlozza el sem a múlt bűneinek, bűnöseinek a súlyát, és nem hangsúlyozza túl azt sem, milyen rendszerben játszódik az Albatrosz. Pedig abból a kevésből, amit találtam róla, akár meg is tehette volna. Több okból is indokolható, elfogadható lett volna.
De a politikai környezetnek csak akkora jelentősége van az egészet tekintve mint amekkora mondjuk a Kántor-történeteknek voltak nálunk.
Mennyire szerettem azokat nézve is, olvasva is! Pedig a rendőröket meg annyira már akkor sem, az valahogy összeállt, hogy akkor még nem szolgáltak és védtek, hanem szagoltak és vegzáltak.
De Kántor, a juhászkutya semmiképpen sem volt ideológia-butított, a gazdája, Csupati (Tóti Tibor) meg szerette Kántort. S Madaras József annyira megtalálta az egyensúlyt a félig szerencsétlenkedő, félig tök profi zsarut alakítva, és annyira látszott, hogy kedveli a kutyát („Szimat, Tyutyukám, szimat!”, „Kérünk engedélyt örülni!”), hogy nem lehetett nem szeretni az egészet, ahogy volt.
Mégsem lettem teljesen meggyőzve. Mareknek valahogy jobban állnak a századelő bűnügyeinek a feldolgozásai. Egyáltalán nem rossz ez a könyv, csak éppen nem leltem benne semmi fajsúlyosan emlékezetest. Sem a stílusában, sem a történetében. De mondom, egyáltalán nem azért, mintha rossz lenne. Viszont, nem tudom, említettem-e már, de a rajzai nagyon jók!
2023 júliusának mindjárt a közepe. Ezáltal mindjárt megyünk nyaralódni. Lesz, aki figyeljen a kecóra. Többen is. Éppen ma leveleztem le az érkezésünk időpontját a házigazdáinkkal. Szerelmetesfeleségtársam is nagyon lelkesen várja már, hogy ott legyünk.
Lesznek vendégeink is. Nem örülök mindenkinek. Csak megértő vagyok, meg empatikus. Bár ahogy Szabó Lőrinc írta: „Ha mindig csak megértek, hol maradok én?” De csak túl leszünk azon a két napon.
Gyula jövünk, már csak négyet kell aludni! Jaj, de sok!
Van az úgy, hogy bár rengeteg könyv van a lakásban, de nyúlok ehhez, nyúlok ahhoz, belelapozok, belekezdek, aztán egy-két oldal után rájövök, nincsen is hozzá kedvem.
Nem sűrűn van ilyen, de ha de, van egy biztos pont, ahová érdemes nyúlnom: a Wodehouse-polc. Ami polcnak tulajdonképpen nincsen semmi értelme. Két okból: 1.) mert ha elolvastam bármelyik regényét, akkor olvastam mindet 2.) mivel nem jellemformáló, tudatalakító, sorsperdítő a mondanivalójuk, mindössze és csupán szórakoztatni akarnak, a sztorit két hét múlva már vissza nem tudnám mondani.
De mégis van abban valami stabilan megnyugtató, hogy egy raklap itt tanyázik a birtokomban. Messze nem az összes. Mert a pasas annyi könyvet írt, hogy szerintem ő sem tudja mennyit, és ebből az ő sem tudja mennyiből statisztikus kell, hogy megmondja, mennyi jelent meg magyarul az évek hosszú során. Hirtelen ötettől vezérelve felkúsztam a Moly-ra, ott azt leletem, hogy 76–78 könyve jelent meg magyarul. Két lista van, vélem, hogy az utóbbi a valós.
Na, szóval, igen, az volt, hogy megint kaptam fűhöz-könyvhöz, illetve tettem vissza Az ágasvári csatá-t a helyére (egy polccal a Wodehouse-ok felett), és akkor lestem, hogy, ja, tényleg, Wodehouse, milyen régen olvastam már! S úgy random lekaptam ezt a kis könyvecskét a többi közül.
Az előbb a Moly-on jelentkeztem egy Wodehouse-kihívásra. A kihívás teljesítéséhez el kell olvasni az összes magyarul megjelent könyvét. Jelentkeztem rá. Fő az optimizmus! Évenként egy-két PGW-könyvet olvasok. Eddig összesen kilencet olvastam. (Azt hittem, többet...) Vagyis nem halhatok meg addig, amíg ezt a kihívást nem teljesítettem. Most vagyok 56 éves. Még 69 könyvet kell elolvasnom. hogy enyém legyen a Molyon a Wodehouse-os plecsni, ami a kihívás teljesítéséért jár. Ha az éves PGW-s olvasási rátát maximalizálom egy könyv/évre, akkor az előrejelzés szerint 125 éves koromban halhatok meg legkorábban. A pesszimista verzió szerint (két könyv/év) is 90 leszek, mire mindörökre búcsúzom. Köszönöm, Mr. Wodehouse és köszönöm @worsi, aki a kihívást közzé tetted!
Ebben a szellemben!
MOTTÓ
– Tudja, hányszor nősültem már életemben? – Meg nem mondanám. – Ötször. – Elég szép teljesítmény. – Figyelemre méltó teljesítmény. Van az a szerencsétlen szokásom, hogy megkérem a kezüket. Mindig eljön a pillanat, amikor már nem tudok mit mondani, és hogy meg ne akadjon a beszélgetés, feleségül kérem őket. – S e kérést kétségtelenül boldogan teljesítik. – Természetesen. – Látom, mi a nehézség. – Az a kérdés, hogyan lehet engem meggátolni a leánykérésben.
(72.)
A fenti beszélgetés egyik résztvevője a hollywoodi filmmágnás, Ivor Llewellyn. Akiről azt mondja a fülszöveg, hogy az olvasó előtt már jól ismert.
Emiatt egy kicsit aggódtam. Azért tettem ilyet, mert én úgy vagyok vele, hogy ha elolvasok egy PGW-könyvet, nagyjából öt perc múlva felejtem el a neveket és az alakokat. Na, jó, nem csak PGW esetében van ez így. Leginkább azért aggódtam, mert tartottam attól, hogy valamire nem ártana emlékezni az előzményekből, ami nélkül ez a történet nem lesz érthető. S persze azt nem árulta el a fülszöveg, hogy honnan, melyik regényből kellene ismernem Mr. Llewellyn. (Akinek a nevét hol az itt szereplő, az elején két l-lel, hol hárommal írták a könyvben. Egyébként a fülszövegben is. Nincsen jelentősége, csak úgy mondom.)
A beszélgetés másik résztvevője egy viszonylag jó állásban levő fiatalember, Joe Pickering, Az utóbbi az idézetbeli sajnálatos események újra megtörténtének a megakadályozása végett az előbbi mintegy titkára lesz. Miközben maga is az agyi kóma állapotáig szerelmes.
Llewellyn tagja a számos, de maximum öt főt számláló Anonim Agglegények Klubjának. A klub tagjai szent küldetésüknek tekintik, hogy akit csak lehet, visszatartsanak a házasság rút, visszataszító, nyomorba döntő, személyiséggyilkos intézményétől. Teszik ezt kérésre, de kérés nélkül is. Ha látják, hogy egy férfiember végveszélybe kerül, nem tétováznak,lépnek, cselekszenek.
Az AAK tagjai amerikaiak. Csakhogy Llovellyn-nek Angliába kell utaznia. Vagyis kikerül a klub tagságának a védőernyője alól. S még amikor fölé is borult ez az ernyő, akkor is sikerült óvatlanul ötször megnősülnie!
Mr. Llowellyn házasságelhárítási szakembere, Joe elvetélt drámaíróis. Egy drámáját mutatta be a Regal Színház. A darab mindössze tizenhat előadást ért meg. Az új, Mr. Llowellyn melletti titkársági állás miatt reménysugár vetül a jövőre,mert ne feledjük, a munkaadó filmmágnás Amerikában.
Van még a történetben egy fiatal és szép örökösnő, akinek két évig nem szabad rágyújtania, hogy hozzájusson az örökségéhez. Az, hogy örökösnő, nem főfoglalkozása a hölgynek. Újságíró. Neve is van: Sally Fitch-nek hívják. Sally első látásra lenyűgözi Joe-t.
Nem csekély részben annak köszönhetőn, hogy a darab sztárja, Vera Dalrymple önkényesen lenyúlja a darab szereplőinek a szövegét, ezáltal teljesen felborítja az előadás szerkezetét, harmóniáját. A hölgy veszélyes lesz Mr. Llowellyn-re nézve.
Van egy detektív-hölgyünk, aki az örökösnőt ellenőrzi és felügyeli rágyújtás ügyéből kifolyólag: Daphne Dolby.
Van egy állandó financiális gondokkal küszködő, a menyasszonyán, a menyasszonyain kívül mindenkinek ellenszenves életművész, Sir Jaklyn Warner baronett. Aki látja, bátran vágja szájon, rajta kvül a kutya sem fog neheztelni ezért az emberbarát cselekedetért!
Van az egyik AAK-tag, aki Mr. LLowellyn után érkezik Albionba. ŐtEphraim Trout-nak nevezik. Trout nem rest az aktivitásra. Fene nagy jóindulatában és előrelátásában mindent megtesz, hogy a Mr. Llowellyn keresztül megismert Joe össze ne jöhessen Sallyvel. Akiket pedig még a mennyei Isten is jókedvében teremtett egymásnak.
Van még kutya, amelyik házat véd, ezáltal szerelemszerzővé válik. Ezáltal viszont egyötödével csökken az AAK tagságának a létszáma.
Meg van tehát minden, hogy egy pompásan szóraköztató szösszenetet olvashass, jókat rötyöghess, nevethess, röhöghess!
[Sir Jaklyn Warnerről] Azok között, akik mindkettőjüket ismerték, folyamatos vita tárgyát képezte, vajon ő vagy néhai édesapja volt a megbízhatatlanabb jellem. Néhányan feléje hajlottak, néhányan apját találták győztesnek, abban azonban egyetértettek, hogy akár holtverseny is kihirdethető, és mindenki, aki már megszenvedte társaságukat, egybehangzóan kijelentette, hogy gerincük hajlékonyságát tekintve mindketten gond nélkül el tudnának rejtőzni egy csigalépcső mögött.
(59.)
Többször gondolkodtam már azon, hogy a túróba lehetnek valaki agyában annyi marhaság, hogy ilyen könyvrengeteget megtölthessen vele, és még csak unalmassá se váljon közben? Mitöbb!
P. G. WODEHOUSE-T EGY KICSIVEL SHAKESPEARE ALÁ SOROLOM, ÉS TETSZÉS SZERINTI TÁVOLSÁGRA MINDENKI MÁS FÖLÉ.
J. Agate, kritikus
Soha el nem gondolkodtam rajta, akart-e bármikor is valamit mondani PGW, vagy csupán a Stephen King-féle cél lebegett a szeme előtt: elmesélni valamit, egy történetet, ami neki tetszik, nevettetni, röhögni az életen, amely annyira tragikus, hogy az ember belebolondul, s mielőtt ezt megtenné, torpanjon már meg, és vegye észre, hogy van minek örülni. Vagy örülni nem is, de legalább mosolyogni.
A második világháború második évében PGW német fogságba került. (A történet nagyon érdekes, a kollaboráció vádja is érte őt, de itt most nem mesélem el. Itt a link, ahol el tudsz méyedni a kérdésben.) Akkor hagyta el a száját egy nagyon jellemző mondat: „Lehet, hogy most egy komoly könyvet fogok írni.”
Vagyis voltaképpen eszébe sem volt semmi különöset mondani, mindössze szórakoztatni akart. S meg kell hagyni, bár egyáltalán nem nevezhető a megújulás mesterének, ezt remekül csinálta. Nyilván enm véletlen, hogy hazánkban is rendre jelennek meg a művei. (Köszönet, Ciceró Kiadó!)
A költő szavaira emlékezteti az embert, s bár momentán nem jutnak eszembe, bizonnyal gyönyörűek.
Ezzel együtt az AAK-t olvasva elgondolkodtam. Közhelyesen persze, hiszen maga a regény sem vet fel túl fajsúlyos kérdéseket, de mégis csak elgondolkodtam.
Egyszer voltam tizenhét évig házas. Ebből három év agónia volt. A második házasságom most tizenhat éves.Illetve a házasság csak tizenhárom. De tizenhat éve vagyunk együtt. (Mondtam is Szerelmetesfeleségtársamnak, vigyázzon, viselje magát rendesen, általábantizenhét évenként szoktam válni!)
Következésképpen a házasság tekintetében nem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Ahogyan válás tekintetében sem. Elmondhatom, hogy az életem döntő részében házas voltam. Ötvenhat éves vagyok, 23/33 a házas évek javára. S az első tizenhét év kudarca sem vette el a kedvemet, hogy újra ne merjem kezdeni.
Szerelmetesfeleségtársamazt mondta, ő tíz évvel fiatalabb nálam, ha bármilyen módon eltűnnék az életéből, ő pasivál már tutira nem foglalkozna soha többé az életében . Hm... Ha ő eltűnne az életemből, nem tudom, szerintem én nem állnék ellen, ha lehetőség jönne. Más kérdés, hogy van kétségem, helyettesíthetné- e őt bárki,... Őt, aki nem csupán a feleségem, a társam, a szerelmem, hanem simán valóban a másik felem. S valóban, tulajdonképpen az egész életemben rá vágytam, rá vártam. Ennek nem mond ellene azt sem, hogy vannak közöttünk súrlódások, nézeteltérések, hosszú évek óta megoldatlan problémák. Pótolni pedig egészen biztosan nem tudná senki.
Nem hiszem, hogy meglepetés: házasságpárti vagyok. Szívvel-lélekkel. De vallom azt is, ha valami nem működik, meg kell próbálni javítani, átalakítani, de vannak ésszerű keretek. Az önfeladás, a reménytelen élettékozlás nem észszerű.
Mi köze ennek az Anonim Agglegények Klubjához?Ó, nagyon egyértelmű! A regény egyértelműen párkapcsolat-párti. Azt mondja, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18). Mi több, az egész hozzáállása azt tanúsítja, hisz abban és elfogadja, és minden értékítélet mentesen képviseli, hogy a férfinak a nő, a nőnek a férfi a természet adta társa, másik fele. Ahogy az idézett szöveg is folytatja. De ez itt és most messzire vezetne.
Szóval PGW hisz a párkapcsolatban, a szerelemben, a házasságban. Ahogy manapság egyre kevesebben.
Bár a ksh statisztikája azt mondja, 2011 után minden évben egyre több házasságkötés volt Magyarországon. Csak a tavalyi, a 2022-es év mutatott néi visszaesést. Érdekes, hogy ugyanebben az időszakban csökkent a válások száma is. Igaz, nem mindegy, mekkora mintát veszünk alapnak, jelen esetben, hogy mekkora népességhez képest kapjuk a házasságkötések és válások darabszámát. Így persze árnyalódik a kép. De sokka jobban esik azt mondani hogy nőtt a házasságkötések és csökkent a válások száma. :-)
Persze párban élni nem csupán házasságban lehetséges. Akár bejegyzett élettársi kapcsolatban, de akár anélkül is. Nem tudom, erről van-e bármi statisztika.
Nem hagyott nyugodni, igen,persze, van. A törvényi lehetőség 2009 második félévétől adja ezt a lehetőséget. 2009–2011 között hektikus volt az ilyen kapcsolatok száma. 2012 óta viszont szignifikánsan, évről-évre növekedett az ezt igényló párok száma. 2018-ig a tizes nagyságrendben maradt, utána százas nagyságrendűvé vált a darabszám.)
Ahogy azt sem tudom, aki bejegyzett élettársiba él, miért nem házul inkább? Nem is akarom firtatni, elhiszek, elfogadok minden érvet is indokot, senkivel sem akarok vitatkozni. Csak felmerült. Mondjuk hallottam olyan vélekedést, hogy „ha esküvő lenne, annak nagyon szeretném megadni a módját, de annyi pénz a világon nincsen, így inkább maradunk, ahogyan vagyunk”.
Lehetne ennek az okát kutatni. Minden bizonnyal benne van a szekularizáció is, vannak gazdasági kiváltók is, de a szélsőséges feminizmus, a szingli-lét permanens propagálása ugyanúgy oka. A családok széthullanak, elaprózódnak, a generációk eltávolodnak egymástól.
Szerelmes típus vagyok. Ennek ellenére nagyon is számos kapcsolatom volt. Úgy értem, nem volt számtalan. Néha gondolkodtam, sajnálom-e ezt vagy sem. Igazából csak tudomásul veszem.
Szerelmetesfeleségtársamba a harmadik pillanattól kezdve szerelmes vagyok. Az elsőtől nem tudtam az lenni, mert az első találkozásunk első pillanatában megcsókolt. „Úgy éreztem, mindig is ismertelek. Nem kellenek a tiszteletkörök.” – mondta, amikor rákérdeztem, miért tette. Mert egyébként nem ilyen. Bevállalós, vagány nő, de nem kapható azonnal bármire. Szóval a harmadik pillanattól, a hangját hallva, a szemébe nézve, az arcát csodálva, elvesztem.
Annak ellenére, hogy nem akartam elhinni, hogy szerelmes vagyok. Éppen túl voltam az első házasságomon, meg utána életem legostobább, legszégyenletesebb kapcsolatán. Ezért arra gondoltam, csak a cirókamínuszom, a permenens lelki sivatagosodás játszik csak velem. Hogy SzFT csak délibáb, nem oázis. De a következő heti találkozásig nem csökkent semmi abból, amit éreztem iránta. Sőt! Nap mint nap beszéltünk egymással. Alig vártuk a hétvégét, hogy találkozhassunk. Mikor is újra tudatosítottam magamban: szerelmes vagyok belé. S azóta, tizenhat éve folyamatosan.
Tudom, hogy semmilyen szempontból nem hibátlan. Van a viselkedésében olyan, ami elkeserít, ami bosszant. Van az esztétikájában is olyan, ami, hm, hogy is fogalmazzak, senki más esetében nem lenne vonzó. De őt úgy szeretem, ahogy van. Bruttó. A külsejét, a lelkét, a lelkét, a mentalitását, a vérmérsékletét, mindenét. Akkor is, ha vannak útjaink, amikről tudom, hogy tévutak, hogy változtatni kell, mert minden szerelmünk, együvé tartozásunk ellenére végzetesek lehetnek
Jó dolog szerelmesnek lenni. Összetartozni. Tudni, hogy van másik felem. „Szerencsések vagytok egymással!”– mondták sokan kezdetben. Kezdetben magyarázkodtam. Mondtam, hogy ja, azok is. Meg kommunikatívak is, meg konfrontáció-vállalók is, meg rugalmasak is, meg megbocsátók is, meg éjjel, ajtót bevágva sétálni indulók is, meg szenvedélyesen szeretkezők is, meg feszültek, idegesek is. De a rossz dolgok, a viták, üvöltöző veszekedések mögött is ott volt mindkettőnkben, hogy szeretjük egymást.
Szerintem írtam már: egy különösen vehemens összezördülés közben SzFT egyszerre csak megtorpant. – Morzsám, szeretsz még? – kérdezte rémülten a haragomat látva. A kérdést sem értettem. – Hogy a tőgybe ne szeretnélek? Persze, hogy szeretlek! Csak most marhaságot beszélsz! – Akkor jó! – bólintott SzFT elgondolkodva, majd kisvártatva folytatta a veszekedést.
Tehát egyértelmű, hogy szeretni, szeretve lenni, szerelmesnek lenni jó. Vannak veszélyei, csapdái, tévútjai, megvannak a benne rejlő szenvedések esélyei, persze, így van ez. De szerelmesnek lenni jó. Erről beszél PGW is. S mondom, miközben olvassuk, aközben csuda jókat derülünk.
– Haha – felelte erre Amelia Bingham. – Höhö – nyugtázta Mr. Trout.
(120.)
UTÓSZÓ
A regény telis-teli van irodalmi, történelmi idézetekkel, utalásokkal. Amiknek a döntő többségéről fogalmam se lett volna, simán megeszem PGW kreativitásának, ha nincsenek az ugyancsak bőséges és informatív lábjegyzetek. S szerencsére láb- és nem végjegyzetek. Halálom, hogy lapozgatnom kell, félbeszakítani az olvasást, hogy megleljek egy tulajdonképpen hangya-férfi-nemiszervnyi infót, ami jobbára nem is túlságosan lényeges. Ott csináljon vele amit gondolok, aki a végjegyzetet kitalálta, meg az a tipográfus, szerkesztő, aki alkalmazza. Hát nem pofon egyszerűbb és olvasóbarátabb lepillantani a lap aljára, mint tűvé tenni a könyv ki tudja hol levő végjegyzeteit? De komolyan!
Szóval dicséret a AAK-ban levő mindenért, viszlát és köszi a halakat!
*
Ciceró, Budapest, 2020, 184 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321347 · Fordította: Borsos Balázs
9/10
2023 júliusának dereka, két nappal a fizetés előtt, Hajnal, Csemete ágya, Simple Minds, „Black & White” album. A The Cars azonos című '78-as lemezével nyitottam, a „Stargirl” című friss, Disney-s filmből kiindulva, de filmfüggetlenül nagyon kis light-os muzsika. Ez a lemez rendben van.
Tegnap jártunk Csillaghegyen SzFT édesanyjánál. Két hete átvittünk egy csomó szobanövényt. Még a Flórián téren, a nagy lakásban voltak a növényeink, de ide, Kaszásra nem tudtuk elhozni őket, a helyszűke végett. Ezért bevittük SzFT Kolossy tér közeli kapáldájába. Az utóbbi években ott léteztek.
De volt egy cserépny anyósnyelv, amit mindenképpen szét kellett ültetni. A Flóriánon csak vegetált a fürdőszobában. A kapáldában őrülten jól érezte magát. Teljesen betöltötte a cserepét. Ahogy tegnap kiszedtem belőle, hát földje nem is nagyon volt már, egy merő gyökérzet volt a cserépben. Négyfelé bontottam, és hajrá!
Két tanulsága volt az ültetgetésnek. Az egyik, hogy egy kertes házban menniyvel egyszerűbb ez a művelet: nem kell utána porszívózni, felmosni, asztalt törölni, takarítani. Legalábbis nem úgy, ahogyan egy lakásban. A másik tanulság, hogy amikor felmentünk a Kisházba megnézni, vannak-e konnektorok, mert a nincsenek , a gipszkartonozást ebben a szellemben kell végeztetni, és kipróbáltuk, hogyan is lenne remek az ágyunk, lett bennem hirtelen valami otthon-érzés. Talán a felkapcsolt lámpa hangulatossága, ahogy hirtelen láttam magam előtt, milyen lesz ott lakni, milyen lesz a kert, játszogatni vele, s persze, vacak lesz, hogy mosni csak a Nagyházban tudunk, meg főzni is, meg a könyveim, meg a ruhák, meg többet kell utazni, de a fene tudja, lehet, annyira ne is lesz cefet...
Hej, ifjúság, fiatalság, szerelem, táborok, meg a fránya, fene nagy nosztalgiafaktor!
Mert ez a könyv nekem arról szól, hogy égett a tábortűz „a” Barta Laci(akkor még) bácsi gitárolt sok mindent, például a Ballada a fegyverkovács fiáról-t, meg szintén az Omegátóla Naplementét, s mi hallgattuk tátott szájjal, mert akkoriban nem lehetett csak úgy ukkmukkfukk lehúzni a netről, amire kíváncsiak lettünk, mert nem is volt még net, s ezek az Omega dalok olyan lemezeken jelentek meg, amik már nagyon nem voltak a boltokban kaphatók. Ezekben még a Presser, meg a Laux zenélt, de amikor mi a táborban a Bartától (magunk között csak így, a Barta volt) hallottuk, akkor az Omega a Kóbor-Benkő-Mihály-Molnár-Debreczeni ötös volt már régen, mert amikor mi a Bartától hallottuk a dalaikat, akkor az olyan '79–'81 körül lehetett.
A mi táborunk nem Ágasvár közelében, hanem a Cuha patak mellett volt, Zirc örül, Porva-Csesznek közelében, a Bakonyban. De mi is patakban fürödtünk nem tudom hány napig, sátorban laktunk, de arra nem emlékszem, hogy őrséget állítottunk volna. S nem számháborúztunk, az tuti.
De az is egészen bizonyos, hogy mi, a Harrerosok a Váradi suli természetjáróival közösön táboroltunk, mert a Barta felesége Balogh Éva néni volt, aki a mi föci-biosz tancinénink volt. A Barta a Váradi suliban űzte ugyanezt az ipart. S szóval ennek a közös táborozásnak volt a szédületes hozadéka, hogy a Váradi suliba is jártak lányok, akik szintén szerették a táborozást. Már a sátorverés idején kinéztem magamnak az egyiket. Nem voltam rest a sátrunk mellett levő kút mellől átsétálni a tábor másik felére, megkérdezni Vikitől, nem tudja-e, hol lehet vizet szerezni? Nézett rám előszőr bután, mert látta, merről jövök, aztán mosolygott, aztán másnap a sátrukban, ahol akkor csak ketten voltunk, életemben első alkalommal csókolóztam.Vele. Szerettem az illatát, a nagy, bodros loboncát.
A csók meg annyira jó volt, hogy sűrűn kellett gyakorolnunk, nehogy elfelejtsük. Olyan sűrűn, hogy Éva néni félre is hívott, hogy megért minket, meg mindent, sem őt, sem a Bartát nem is zavarja a dolog, de másokat lehet, hogy igen, ezért néha, az ő kedvükért, mármint a Barta és Éva néni kedvééért, néha másszunk már ki egymás szájából, legyünk szívesek! Vonakodva bár, de az ő kedvükért balhé, a személyiségi- az ifjúsági- és gyermekjogokra való hivatkozás nélkül megtettük, amit kértek, kést sem rántottam, hogy mit képzel a büdös pedagógus, hogy korlátozni akar? Vikivel rugalmasan gyérítettük az egymást szájában való kalandozást. Mindenki elégedetté vált.
Amikor az első csókolózásom részteibe, persze aznap este, amikor megtörtént, a saját sátrunkban beavattam az enyéimet, Lókát, aki később Pipi, még később pedig halott, Paszulyt, Csabit, Vobit (micsoda egyezés, a könyvben is van egy Vobi, csak a miénk nem raccsolt!), Tomát, meg Blacit, akiknek akkoriban még nem adatott meg ez a frenetikus élmény. Amit addig-addig részleteztem, amig a többiek meg nem pokrócoztak. Minek következtében éjnek évadján ránk szakadt a sátor, kezdhettük elölről a felhúzását. Persze nagy röhögések közepette.
Meg itt történt, hogy az a lökött cigánysrác bejött a táborba amíg mi kirándultunk (nem is emlékszem, volt-e ott valaki, illetve ha nem, hogyan mertük otthagyni a sátrakat cuccokat?), és simán eltüzelte az összegyűjtött fakészketünket, amit az esti tábortűzhöz raktunk halomba. Amikor visszaértünk a napi túránkról, a löki még ott volt a táborban. Fiatal srác volt, jóiindulatú, ám nem túl okos, de legalább föd buta. Ennek egyértelmű jele volt, hogy amikor mondtuk, hogy rendben, elégette a fánkat, nincsen baj, de nekünk kell tüzelő estére, iszkiri tehát, és szedje össze az elégetett mennyiségnek megfelelő adagot. Ő ment, és hozta is a patakban heverő, kidőlt fácskát. Tüzelőnek... A patakból... Mondom, nem volt nagyon okos. De legalább agresszív és rosszindulatú sem. Ha jól rémlik, ott volt velünk este a tűz mellett, enni is kapott. A tűz persze nem az általa hozott fácska által lángolt.
Az ágasvári csata a birtokomban
Ó mennyi minden jut most az eszembe! De abbahagyom, mert nem vagyok Bogáti Péter és amit mesélek, az mondom, nem Az ágasvári csata. Apropó, Ágasvári csata. A Barta mesélt nevetve erről a könyvről az egyik esti tűz mellett, és csudálkozott, hogy Éva nénin kívül, akivel, ugye, családon belüli volt az információ, senki még csak nem is hallott róla. Mondjuk ez nagy csoda nem volt, hiszen a könyv első kiadásán az 1961-es dátum állt. A második meg a jó pár évvel a táborozásunk után jelent meg. Vagyis mi ágasváriilag a köztes létben leledztünk. De a Barta olyan plasztikusan mesélt a regényről, olyan ízesen jókat röhögött közben, hogy naná, hogy kedvet csinált hozzá!
Csode-e, hogy miután visszamentünk Budapestre, rávettem magam az általam ismert antikváriumokra, és addig mentem, amíg szembe nem jött velem ez a még most is a birtokomban levő, mára meglehetősen viharvert példány? Egek mindene, úgy negyvennéhány éve nálam van?:-O
Drága kincs, drága emlék, jó kis röhögős, okulós regény. Amire, gondolom, már kíváncsibb lennél, mint az én úttörő-valóságomra. Pedig nagyon hasonló a kettő. Csak én nem írtam belőle regényt. S még a Viki-kapcsolat is elég dicstelenül ért véget, pár jellemtelen megmozdulásom után szép csöndesen kivágott az életéből, intelligensen elküldött a fenébe. Azóta sem láttam őt. Nem volt nagy szerelem, de mégis csak az első csók... Viki illata még most is itt van az orromban.
Bogáti Péter könyvei közül volt, amit nagyon szerettem. A linkostowni csapda például az egyik kedvencem volt, de Az ágasvári első részét, A Hóvirág másodkormányosa jelenti című regényt is meglehetősen kedveltem. Az utolsó ember-rőlnem is beszélve. De nem volt maradéktalanul kedvenc szerzőm, volt több könyve, ami tökéletesen hidegen hagyott. Ha szóba kerül a neve, mégis a kellemes olvasmányélmények, emlékek jutnak az eszembe. Mint most is.
Na, jó, Térjünk a lényegre!
Az ágasvári csata arról szól, hogy...
gyerekek a tanáraikkal nyaralnak a Mátrában és számháborúznak.
De tényleg erről és nem többről. Jó pikánsítva van egy kis tudományos ismeretterjesztéssel (geológia, termodinamika, történelem, de csak annyira, nehogy sok legyen, és többé-kevésbé (kevésbé, de engem csak a töri megoldása zavart) plasztikusan beépítve a történetbe.
Nem elhanayagolható, hogy Bogáti ügyelt a földrajzi beazonosíthatóságra is. Amit igazol az is, hogy a kötetet kinyitva egy kézzel rajzolt, hevenyészett térképet látunk, ami viszont hiába is a hevenyszés, teljesen megfelel a valóságnak.
A történetet a srácokat nyaralni vivő tanár meséli el, egyes szám egyes személyben. Az íráshoz felhasználja a Gömböc bevenevű kölök naplóját (Tábori jegyzetek úgy is mint naplő) is, pár fejezetet onnan kölcsönöz. Több mint tréfás, amikor a két elbeszélő egymással beszélgetve viszi előrébb a történetet. Gömböc néha nyakatekerten fogalmaz és bizony nem nagyon szerény, ha önmagáról van szó.
Fülöp Józsefnek, a korán klasszikussá lett remekírónak életművében külön díszhelyet foglal el e kis gyöngyszem. A szerzőt egyesek Gömböcnek is nevezik.Tegyük hozzá: világító Gömb (-öc), aki beragyogja az irodalom egét. Követi a nagyszerű elődök – Mark Twain, Karinthy Frigyes és mások – legnemesebb hagyományait, de mégis mást, többet nyújt, mint ök. Elég, ha csak arra utalunk, hogy a fent nevezettek hősei nem tudták a nyelvtant és a helyesírást, és állandóan öklömnyi pacákat ejtettek a papírra. Ez Gömböcnél már nem fordulhat elő. Pacákat sem ejt, mert golyóstollal ír, ami akkor még nem volt feitalálva, és aminél a paca, más néven tintafolt kizárt dolog (tessék figyelni a nemes irályt, e magyaros stílust!). A golyóstoll olyan íróeszköz, ami vagy egyáltalában nem fog, vagy egyszerre elfolyik az egész festék belőle, és akkor el lehet ajándékozni valakinek, akit nagyon szeretünk, mondjuk Dobosnak. E Napló azért is jobb, mint, mondjuk, az ,,Egy komisz kölyök naplója", mert manapság már nincsenek komisz kölykök, vagy ha vannak, nem valók az irodalomba, mert rossz példát mutatnak az ifjúságnak. Jobb, mint a Huckleberry Finn, mert ez a Búvár Kundokról szól, és végül jobb mindennél, mert én írtam, Gömböc.
Olyan áhítattal olvasd tehát, Olvasó, hogy ez a Tábori Jegyzetek, úgy is, mint Napló száz év múlva Haladó Hagyomány lesz és Kötelező Iskolai Olvasmány, amiből felelni kell és dolgozatot írni azzal a címmel, hogy ,,Realizmus és természetmegfigyelés, valamint az emberábrázolás mélysége Gömböc ifjúkori műveiben és viszont".
Ennyit Bevezetőnek úgy is mint Előszónak. Áldásom rám.
De mondom, a könyv voltaképpen nem más, mint két iskola nyaraló diákjai számháborújának az ecsetelése. Csukás Istvánnak volt honnan vennie az ötletet a Nyár a szigeten-hez. S aztán az ötletből olyat írt, ami tele van mára közhellyé vált poénokkal, alakokkal („Gazsi bácsi lótetú!”, „Nem kell azt a nagydobot úgy ütni!”, „Enyém nevem Pólika Pál, enyim kulup!”, stb.).
A két könyv között sok a hasonlóság, de sok a különbség is. Csukás alakjai sokkal kidolgozottabbak, maradandóbbak (Csepcsányi, Bádogos, Palánk Géza, Szinyák, Kece, Gazsi bácsi, Pólika Pál, Kenderice Ákos, stb.). Csukásnak eszébe sem jut népnevelni, ezért a regénye sokkal egységesebb, egyöntetűbb mint Bogátié. Valószínűleg az utóbbira ezért nem csaptak le a filmkészítők, míg az előbbiből elkészítették az egyik magyar ifjúsági film alapművet.
De eszembe sincsen versenyeztetni a két könyvet. Simán elférnek egy könyvespolcon, egy tudatban, s ennek a tudatnak a Kedvencek kategóriájában. Mert néhány nagyon jelentős dologban egyek: igenlik az életet, a közösséget, a humort, a felelősségvállalást, a barátságot, és elvetik a fizikai erőszakot mint megoldást. S mindkettőn jókat lehet mosolyogni, sőt, megfelelő helyeken röhogni is.
Az ágasvári csata műfaja
Mint a eddigiekből egyértelműen kiderült: ifjúsági irodalom. Még a coclista rendszerből, az úttörő időkból. Abból a korból, amikor ha valamelyest didaktikusan is, de a dolgok belső logikájából fakadón is létezett az egészséges erkölcsiség, úttörő úttörőnek nem volt a farkasa, számított az összetartás, a becsület, az adott szó, és a fizikai erőszak nem tartozotta megoldási módszerek közé.
Ezt pontosan így éltük meg mi is, a hetvenes-nyolcvanas évek gyerekeiként. De nemrégen olvastam Kss József László remek nevelőotthoni kollázsá, a Talán Pistát, és abban szembesültem mindezzel. S ez még akkor is igaz, ha mind Bogáti, mind KJL valamelyest idealizálnak is. De mondom, ha visszagondolok, nem idealizálnak. Óbudán nőttem fel, és soha nem volt komoly verekedés köztünk. Meg úgy általában, nem halottam komoly ökölváltásokról sem. Ha bunyó volt, az megállt a maximum birkózásnál. Még ha komoly afférből indult is ki.
Illusztrálta: Kassovitz Félix
Ami, ugyebár, garancia. Számomra biztosan az. Eddig is láthattad, hogy az. Karikaturista, grafikus volt, Macskássy Gyula mellett az elsők között volt, akik animációs- és reklámfilmeket készítettek. A karikaturák rajzolás mellett kereskedelmi és filmplakátokat is készített.
Nem sikerült olyan oldalra lelnem, amely felsorolná az általa illusztrált összes könyvet. A Wikipedia rá vonatkozó szócikke bizonyosan hiányos, a moly.hu pedig ezt a szöveget vette át.
Az ágasvári csata két későbbi kiadását is tetszetős rajzok díszítik, Krenner István és Dudás Győző rajzai. Tetszenek. De vannak könyvek, amelyeknek egy adott kiadása „a” könyv. Például Méhes György Szikra Ferkója csak és kizárólag Rónay Emmi rajzaival Szikra Ferkó. Az ágasvári csata pedig Kassovitzéivel. Ne kérdezz semmit, a kijelentésem ex chatedra. Mert csak. Egyszerűen oda vagyok ezekért a rajzokért. Pont.
S ezel után már csak egy utosó grafika követezhet. Ez:
2023 júliusának a negyede. Két napja egyetlen dolgon jár az agyam: ha értelmét látnám (nem látom) és minden gátlás, következménytől való tartás nélkül fogalmaznám meg néhány emberről a véleményemet, akik fontossá vagy kikerülhetetlenné lettek az életemben, mit mondanék nekik? A listáról önmagamat sem hagytam ki... Méláztam, hogy le is kellene írnom. De persze értelme az égvilágon semmi nincsen, csak magamat szórakoztatnám vele.
Leginkább azért, mert egyre kevésbé látom értelmét a kommunikációnak. S bár régen is teljesen empatikus voltam Dömdödömmel, néha már akkor sincsen kedvem megszólalni, ha kérdeznek. Nem félek a konfrontációtól, nem is emiatt vannak gátlásaim, s nem a visszaható következmények miatt nem vagyok teljesen őszinte, csak tökéletesen elpocsékolt időnek érzem a konfrontálódást. S az alanyokat féltem. Meg nincs kedvem kidobni az időt a csatornába. Így sem töltöm hasznosan, most is csak firkálok, de legalább senkit nem zaklatok fel vele. (S még ez sem igaz, ha belegondolok...)
Mégis csak igaza van Tóth Árpádnak a csillag-csillag, ember-ember távolságának az azonosságáról. De régen még érdekelt, hogyan csökkenthető a táv. Ma már csak szeretném, ha csökkene, csak éppen nem hiszek benne. Dömdödöm. Nagyon sokszor dömdödöm.
Pedig a történet lényegesen lineárisabb mint a Senki története. Itt legalább tényleg van valami összefoglalható történet. Amit nem foglalok össze, mert akkor elspoilerezem a sztorit, az pedig cssúnya dolog. Ám, az, hogy ez érthetőbb mint az első tripp, nem azt jelenti, hogy minden részletében olyan világos mint egy hét napig tartó nappal. Erről szó nincsen. Csak valamivel világosabb. s nagyon lényeges, hogy csak valamivel.
S egészen őszintén: ezzel piszkosul nem tudtam mit kezdeni, A keretezett részben fogalmazottak miatt nem. Mert soha nem gondolkodtam Longeverne vs. Verlans-ban. Emiatt született meg, amit a következő alcím alatt olvasol. De távolmaradásomat indokolja például a következő idézet is. Lehet, hogy puhány vagyok, de nem tudtam vele mit kezdeni. 
Szóval tulajdonképpen simán egy kalndkönyvet olvasunk, jól kitalált főszereplővel, aki elmés, el nem köteleződő típus, szoknyapecér, sármos, humoros, frappáns, de egyáltalán nem sebezhetetlen alak. 
