A SZIPOLYOK FÖLDJÉN 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

 NINCS KEGYELEM 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani & Manolo Morrone

 CSONTPOFA 
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Giuseppe De Luca

A SZIPOLYOK FÖLDJÉN – NINCS KEGYELEM

Azért együtt, egymás mellett, mert ez a kettő egy történet.

Nem szeretjük a szipolyokat. Nagyon nem. Nem csupán azért, mert csúnyák. 

Ez önmagában nem lenne elég ott a nemszeretésükre. Minimum Quasimodo, a Szépség szörnyetege, Csubakka és Athos Miladyje óta tudjuk, hogy mekkora butaság, ha mindössze a külső megjelenés után ítélünk. Mert oda-vissza sem biztos, hogy működik a külső szépség egyenlő belső értékesség dolog.  

Emlékszem, egy alkalommal egy, a gyámok szerint nagyon agresszív cigány lánykát kellett az Alföldi utcai gyűjtőből az esztergomi zárt nevelőbe szállítanunk. A gyermekvédelemben dolgoztam akkor, én voltam a sofőr.

Mondtam, ha veszélyes, akkor ne mellém, semmiképpem se mögém, hanem hátulra, két gyám közé ültessek, hogy túléljük az utat. Kihozták a nagyon veszélyes cigány lányt, beültették a kocsiba. Én meg vártam, hogy mikor hozzák a nagyon veszélyes kis cigány prostit.

Mert a lánynak, akit már beültettek a kocsiba, teljesen fehér bőre volt, és olyan gyönyörű arca, hogy (még kimondani is szörnyű), volt annyira szép mint Szerelmetesfeleségtársam!

Annyit soha nem néztem a visszapillantó tükörbe mint ezen az úton. S úgy sajnáltam ezt a tizenöt éves gyereket mint eladdig egyiket sem. Csak mert nagyon szép volt. Soha nem tudtam meg, miből állt a veszélyessége. A kocsiban nyugodt volt, sírdogált, az esztergomi zárt intézetről kérdezősködött. És  az egész utazás közben nagyon szép volt. 

Utólag gondolkodtam el, miért háborított fel annyira, hogy a lány a testéből élt. Azon túl, hogy a ránézésre kisebbségi nagymama kényszerítette erre a bevételi tevékenységre. Aztán rájöttem, azért ment fel a felháborodástól a vérnyomásom, mert annyira szép volt a lány.

S ez persze teljesen igazságtalan és észszerűtlen. Ismertem több, a rendszerben levő lányt, aki árulta magát. Egyiknél sem volt bennem ekkora felháborodás, sajnálat, és lerombolomavilágot-érzés. Az esztergomi utasom esetében csak azért volt ilyenem, mert a nagyon szép arcú volt a lány. 

De a szipolyok nem csupán csúnyák, gonoszok is. De mert csúnyák, sokkal gonoszabbnak tűnnek. 

Kis napi színes. A napokban a keresztény Szikora Róbert odanyilatkozott, hogy be kellene tiltani Alice Cooper idei, budapesti koncertjét, mert micsoda dolog, hogy egy sátánista koncertezik Budapesten.

Szikora ezzel mocsok nagy öngólt rúgott. Nem nézett utána Alice Cooper mostani életének. Állítólag hívő keresztény lett, aktívan, tettekben is jótékonykodik. Aztán a színpadon felveszi a szerepet. Ugyan nem tudom, hogyan illeszti össze a hívő kereszténységet és a színpadi szerepét, de azt sem tudom, látványban, kommunikációban mennyire sátánkodik a szerepben. Mindenesetre úgy fest, csúnyább mint amennyire valóban az. 

Mondjuk róla kapásból eszembe jutott Gene Simmons, a magyarul is valamelyest beszélő basszeros, akinek akkora nyelve van, hogy kanál nélkül kitisztítja a 850 mg-os joghurtos ibriket, és vért köp, meg vámpírkodik. Akinek a színpadi ocsmánysága szintén szerep. Aztán a manus az első alkalommal Budapesten járva, simán becsöngetett a nagy Kiss-rajongó, tolószékbe kényszerült Zemlényi Zoltánhoz, akit egy autó elcsapott kamaszként az Oktogonnál, teljesen ki- és felforgatva az addigi normális életét. Simmons hallott a sztoriról, és ment. Lehet persze, hogy marketing-fogás volt az egész, de reménykedem benne, hogy nem. Olyan szép lenne, ha igaz lenne, hogy az ember mozdult, nem az imidzs-építés marketing-ötlete!

Ja, mindketten, Alice Cooper is, Gene Simmons is arra sánta példák (mert hogy a színpadi lét esetükben színház is, így a színpadi ocsmányságuk nem a belső lényegük, hanem szerep), hogy ami csúnya, nem feltétlenül rossz, gonosz is. 

Szipolyföldön a szipolyok egy kis csoportja éppen önszervez. Az önszervezés eszköze, hogy túszt ejtenek, váltságdíjért cserébe. A túszt Sophia Devin-nek hívják. Mose Devin a birodalom egyik hatalmasságának a lánya. Akit egy kisebb csapat kísér, hogy elfoglalja helyét a Tudós Nővérek között. A csapat vezetője, Myrva, a sárkönyölő (Dragonero) Ian Aranill technokrata húga. 

No, a szipolyok az ő csapatukon ütnek rajta. Egy túlélő katona marad, aki visszajut az övéihez. Nem Myrva az... Ez a túlélő elmondja, hogy a szipolyok elrabolták a nagyúr lányát. A nagyúr naná, hogy csapatot szervez. 

Közben Ian is a testvére keresésére indul, oldalán a hűséges baráttal, Gmorral, az orkkal. S innentől a történet egy túsz-szabadítós történet fantasyban. Elrabolva sokadik rész, csak a főszerepben nem Lian Neesont látjuk, hanem egy rajzolt, kicsit skandináv, germanoid sárkányölőt. A főszipolyt meg Rhoogának hívják. 

Rhooga ragaszkodik a céljaihoz, Ian és a barátai pedig ahhoz, hogy megakadályozzák a céljai elérésében. Így százkilencvenkét oldalon folyik a huzavona, amelynek következtében veszélyesen fogynak a mellékszereplők mindkét oldalon.

Viszont mert fogynak, ugyancsak biztosított a nézdegélő olvasó számára, hogy izgulva jót szórakozik. Még akkor is, ha tudja, a Dragonero és Gmor soha nem veszthet. Tudod, ahogyan Winnetou-ért és Old Shatterhand-ért is mindig lehetett izgulni akárhány filmben, könyvben is. (Jó, Winnetou egyszer rajtavesztett: a négyrészes regény befejező részében.)

S azért a leges-legvégére akadt egy kis közhelyes, de sok mindent helyretevő, elgondolkodtató csattanó az emberi élet értékével kapcsolatban. 

Na, jó, ha nem is az élet értékével felérő, de azért lazán ehhez a Dragonero-sztorihoz kapcsolódik, ami az eszembe jutott. Csontpofa csak és kizárólag kidekázottan hálás. Ennek következtében nem hajítja vissza, vagy nem hagyja a tengeren elpusztulni Ian-t. De a hálája itt véget is ér. Az üzlet az üzlet, mindenki megtette a magáét senki többet, harmadszor! 

Van ismerősöm, aki olyan verbális kungfu-művész, hogy az tanítani kellene. Tud nagy szavakat mondani, hatalmas fogadkozásokat tenni, s úgy bocsánatot kérni, hogy három utca visszhangzik tőle. Azonban amikor rajta lenne a sor, csak értetlenül néz, nem érti mit várnak tőle, és miért. Ő maga fogadkozik, hogy majd legközelebb igazán, de tényleg, és istenbizony, de amikor eljön a legközelebb, mintha nem is ő fogadkozott volna, kért volna bocsánatot. 

Azonban azt minden további nélkül elvárja, hogy a környezete azonnal ugorjon, ha neki szüksége van valamire. Mondjuk a vicces az, hogy a környezete ezt meg is teszi. Sokáig még én is megtettem: hátha felismeri, milyen jó az, hogy valakire lehet számítani. Mondjuk... Ezt felismeri. Ki is használja mindazokat, akikre lehet számítani. Rá garantáltan nem lehet. Nem kell bizonytalannak lenni abban, hogy ami munkát rábíz valaki, rendesen, maradéktalanul elvégzi-e? Amióta ismerem, ilyen még nem történt, pedig ugyancsak sorjáznak az évek. Neki jár az élet, és szarik bele, hogy mással mi van. Mondjuk az is tény, hogy témája is csak egy van: önmaga. 

Nem, nem tértem el. Még mindig a „Szipolyok földjén – Nincs kegyelem” befejezéséről beszélek. Mert ott is van egy ilyen, de legalábbis nagyon hasonló ember. Akinek elvárásai, érdekei vágyai vannak, de hogy ne csak kivegyem a kalapból, hanem valamivel ő is hozzájáruljon valamivel azok felé, akik neki tettek valamit, na, kisapám, hát laza lófityiszt!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

CSONTPOFA

A Csontpofa különálló, önálló történet. A Csontpofa tulajdonnév, egy kalózé. Aki azért Csontpofa, mert egy koponya arcoldalát használja maszknak. Az emberei imádják és rettegne tőle.

Keménykezű, de jó vezető. Pechére ő menti ki Ian-t a tengerből, aki a szomjhalál küszöbén egy tákolt tutajkán hánykolódik hosszú napok óta. 

Ian fogoly lesz Csontpofa hajóján, és az sem segít rajta hogy egykor ő mentette meg a kalózt. Kalóznőt. Fifti-fifti, tartja Csontpofa, akkor így már senki nem tartozik senkinek. Pedig sejtheted, jobban tenné, ha nem ennyire üzleti alapon, hidegen közelítené meg a dolgot. Mert minden keménykezű rendszerben vannak, akiknek nem fekszik az ökölbe szorított vezetés. 

Csitt, többet egy szót se, mert a végén még kikotyogom, hogy Némó... Jaj! Nem, nincsen benne Némó kaitány, de tényleg nincsen, nem csak úgy mondom! A lényeg, hogy lesz konfliktus, mert Ian természetesen nem tervez tartós maradást a kalózhajón. 

S magától értetődő, hogy ezt a kalandot is túléli. De nem akárhogyan. Igaz, mikor történt vele olyan, hogy akárhogyan? 

Szerencsre nincsen Csontpofa-szerű ismerősöm, aki szimplán üzletnek tekinti az életet, és csak annyit ad, amennyit kap. Ahogy fentebb mondtam, olyan van, aki csak kapni akar, s ennek érdekében valami elképesztően gátlás nélküli. Szerintem észre sem veszi, mennyire. De olyan, aki kidekázni az adok-kapokat, olyan nincsen. Magam soha nem dekázgattam. Simán adok, ha úgy gondolom, adnom kell, és simán meg sem mozdulok, ha úgy gondolom, nem kell mozdulnom. Ahogy öregszem, egyre lazábban mondok nemet. Nem azért, mert keményebb szívű lettem (vagy igen?), hanem mert beláttam amit Szabó Lőrinc mondott, kérdezett. S ami mondanivalót én a seregeben, katonaként olvastam első alkalommal. Ott még aktuálisabb volt, de mondom, ahogyan múlnak az évek, egyre inkább mai érzem. A nem teljes egészében idézett vers címe: „Az Egy álmai”.

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna már megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál...”

Mondom, soha nem mérlegeltem, adjak-e? Mindig jött magától, és az esetek döntő többségében adtam. Jobbára az időmet, a figyelmemet, a szűkös tudásomat, a fizikai erőmet. Tény, hogy a tapasztalat szerint a P. Box-szal együtt üvölthettem: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, akárhogy szétszakadsz: soha nem elég!” 

Ezzel együtt kevés alkalom volt, amikor megbántam, hogy adtam. De volt olyan. Van olyan. Ezért egyre inkább nézem a saját érdekeimet is, meg azt is, előrébb van-e az adásommal, az akinek adni akarok, vagy csak szimplán visszaél a kapott lehetőségeivel, meg a még mindig meglevő naivitásommal. Ami még az elmúlt hónapban is arra késztetett, hogy segítsek valaki teljesen méltatlannak, nem is egy alkalommal. Mint kiderült, a kölcsönösség, a hála leghalványabb megnyilvánulása nélkül. S bár nem a viszonzásért segít a normális ember, de a hülyének nézésnek is vannak határai. Még akkor is, ha szemel láthatón tényleg hülye vagyok, nem csupán annak nézett az illető. 

Olvasgatom ezt a Csonpofát, és egyre inkább azon tűnődöm, amin Dysart professzor, a pszichológus is tűnődött az Equus végén: vajon mitől függ, hogy kiben hogyan áll össze az élet, ki hogyan fordul a környezete felé, kinek mi lesz az élete hajtó- vagy éppen visszatartó motorja? 

Olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket egész szakmai pályafutásom során messze elkerültem. (Csönd)  A gyerek a jelenségek világába születik, s ezek bármelyike rabul ejtheti. Szaglászik… szopik… s a  szeme ide-oda jár ebben a szorongató térben. És egyszerre megragadja valami. Miért? A mozzanatok úgy állnak össze, mint a mágnes, lánccá, bilinccsé kovácsolódnak. Miért? Kinyomozhatom. Idővel  még szét is szedhetem, láncszemekké. De miért hogy épp ezek álltak össze – ezek, s nem mások –, erre bizony nem tudom a választ. És nem tudja más sem. S ha egyszer nem tudom – ha nem is fogom megtudni soha akkor mit akarok?

Mert persze a Csontpofa-történet, izgalmas, nagyon is az, de túlmutat az izgalmakon, a menekülésen. S bár Csontpofa kegyetlen, aberrált lélekké lett (vagy az is volt?), mégis valahogyan megsajnáltam. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mindenkinek jobb, hogy úgy fejeződött be a történet, ahogyan. Mármint a Dragonero világában jobb mindenkinek. Emitt megtapsolunk, és a részemről  meg örülök, hogy van még egy-két olvasatlan kötet a polcon. Aztán meg várható  az évi egy új megjelenését, ahogyan a kiadó ígérte. 

• 
• 
• 

GooBo, 2020, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156074041 · Fordította: Mogyorósi Zoltán

10/10

2023 júniusának az utolsó napja. Meló nyelvkilógásig, ráadásul egy apró rosszullétig, de az valószínűleg csak azért, mert reggel ettem egy banánt, aztán fél kettőig semmit. Egy felé kezdtem érezni, hogy valami nem oké. Akkor gyorsan benyomtam egy cukros kávét, még mielőtt. Utána már csak a meleg kínzott, de az nagyon. 

Ha az ember nem alkot valami nagyot, de nagyon nagyot, egy-két generáció múlva a kutya sem emlékszik rá. Amikor Nagyi meghalt, nem tudtunk mit csinálni a bútoraival, a ruháival. Aztán nemsokára költöznünk kellett. S amikor a kezembe került egy tál, ami az övé volt, rájöttem, hogy szinte csak néhány pragmatikus tárgy maradt utána. Meg a fájó hiánya. 

Ez akkor tudatosodott, amikor Szerelmetesfeleségtársam mondta nekem, hogy a jövő évi költözésünkre jó lenne egy csomó könyvemtől megszabadulni, hogy elférjünk odaát, ahová megyünk. A lelkemet szaggatta szét. Pont úgy, mint amikor mondta, hogy ha történne velem valami végzetes, nem tudna mit kezdeni a könyveimmel, szabadulna tőlük. Ahogyan Nagyi arcba mondta Anti bácsinak, a kertimádó babusgató második férjének, hogy ha elmegy, ő úgyis kiirtja a kerti növények nagy részét, mert lépni sem lehet tőlük. Vagyis Anti bácsi is, én is szembenéztünk azzal hogy ami a számunkra a legértékesebb, az életünk társának mindössze zavaró tényező az életében. 

Persze nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy, mi történik a dolgainkkal, ha már nem leszünk... Csak olyan fájdalmas. Egy ideig hajtottam a könyveim megjelenésére, de a sorozatos kudarcok miatt feladtam. Aztán eszembe jutott, hogy ugyan mi változna, ha megjelennének. Persze, büszke lennék rájuk, örülnék nekik, de aztán...? Hacsak nem annyira nagy alkotások, menne a kukába az emlékük. Azzal a pár kis frincfranccal együtt, ami az életem része: a bőr ékszereim, a naplóim, a bringám, az irományaim kinyomtatott kéziratai, a kevés megjelent dolgaim, a ruháim, a szemüvegeim. Talán a képregényeim és néhány könyvem kellhet a fiamnak... 

Aztán akik legközelebb állnak hozzám, tán emlékeznek rám, aztán már senki sem. Ez most fájdalmas. De akkor már nem fog fájni. 

 A KÜLCSIN (kezdem a szájhúzással, avagy egy kis tipográfa) 

A könyv tervezője szemmel láthatón nem tudott mit kezdeni a tartalommal. Vagy nem is olvasta a könyvet, csak nagy vonalakban elmondták neki. A borító legalábbis erről sutyorog. Valószínűleg megzavarta a fülszöveg fellengzős odabiggyesztése, aminek feltétel nélkül hitt: „az ezredforduló nagy eposza”. 

Hitt neki, mert a borító valóban az ezredforduló stílusában készült. A probléma csak az, hogy nem annak az ezredfordulónak a stílusában, amelynek idején e regény cselekménye zajlik, hanem az eggyel korábbiéban. Nem 1999-et, sokkal inkább 1899-et idézi. A borító minden eleme erről üvölt. Rája adásul van valami cirkuszos abban az összbenyomásban, amit sugall. Ahogy ránézek rögtön és azonnal a tornadresszes (tudod, rövid naci, mellközépig kivágott egybe-tornaruci) erőművész, Houdini, keménykalap, sétapálca, élő zongorajátékkal aláfestett némafilmek, Chaplin, Minarik Ede, a mosodás, Stan és Pan, a burleszk jut róla az eszembe. Amikről a kötetben szó nincsen, semmiféle szempontból. 

A borító háromféle betűtípust használ. A XX. század végéhez egyiknek sincsen köze.

• A főcím (ami a moly.hu-n érthetetlen módon alcímmé züllött) csicsás, piros a fehér körvonallal tovább erősíti a cirkusz-jelleget.
• Alatta a courier-típusú betűvel szedett szerzőnév a huszadik század első felének írógépeit idézi. (A bevezetőmet és a kiemeléseimet ezzel szedtem.) A második világháborút és a kommunista belbiztonságokat, KGB, Cseka, Secu, ÁVH, Kádár-rezsim, Honecker, krumplileves, gumibot, úttörőtábor, kocka Lada, III/III-as csoportfőnökség, ilyesmik.
• A többi szöveg betűtípusa legalább hajaz a díszítőelemekre, a XX. század elejére.

A két képi elem, a híd és a pestis maszk majdnem jó.

• Az elsőnek annyi, hogy Paradisoba egy hídon lehet bemenni a szárazföldről. De a hídnak semmi szerepe nincsen a történetben. Így gyakorlatilag bármelyik a könyvben előforduló tárgy a borítóra kerülhetett volna. A hídra mindössze a fülszöveg koncentrál. 
• A maszknak van köze a történethez. Az egyik szereplő viseli. Ám a kiemelése a többi közül több mint random, mert ilyen alapon bármelyik főszereplőre lehetett volna utalgatni. Mert mint majd meglátod, több is van belőle. 

Lapozzuk fel a könyvet! A szennycímlapon egy újabb betűtípus fogad. Ez már a negyedik. És ez már semmihez sem passzol, semmit nem idéz fel. Ráadásul mindössze egy szó áll ezen az oldalon, a könyv címe: Requiem. Nem szép, de legalább semmitmondó. De legalább így bőven maradt hely arra, hogy kedves druszám dedikálja nekem a könyvet. Legalább...

Lapozzunk egyet a címoldalra. Jön velünk a szennycímlap lendületes,írott szöveget idéző betűtípusa, a könyv címe és alcíme. Az oldal közepén, egyforma ugyanakkora betűmérettel szedve. Alatta a III/III-as, gépeltnek ható betűtípussal a szerző neve. Ez megfelel a borítónak. Több mint eklektikus az összhatás. Mint amikor valaki első ízben rászabadul a Word betűkészletének a gazdagságára, és legalább kétszer látott már könyvet az életében. 

Lapozzunk, s közben legyünk nagyvonalúak, ne fecséreljünk több szót erre az esztétikai kavalkádra! 

Az egyes gondolati szakaszokat piktogramok választják el egymástól. Három van belőlük. 

Mindhárom nagyon találó utalás egyes főszereplőkre. Akikből egyébként van még néhány. A piktogramok alkalmazása már nem annyira következetes. Nem mondom, hogy soha, van amikor egymásra találnak a vonatkozó szereplővel, de ebben egyáltalán nincsen semmiféle konzekvencia. Ööö... Az utóbbi mondatomat nem értheted... Arról van szó, hogy a regény felépítése a következő: több főszereplő van. Az egyes főszereplőkkel történtek nem feltétlenül és többnyire egyáltalán nem kapcsolódnak össze. Vagyis egy-egy fejezet egy-egy szereplőről szól. Amikor azt mondom, a piktogramok és a szereplők nem találnak egymásra, azon azt értem, hogy a piktogram nem az adott szereplőről szóló fejezet fölé kerül, hanem ahogy esik, úgy puffan alapon valahová. 

Végül mindössze egy dolgot említek még: van élőfej a könyvben. A III/III-as betúvel szedve. Baloldalt Benyák Zoltán neve, jobb oldalt a könyv címe, Requiem. Üzenete, értelme semmi nincsen az élőfejnek, mindössze örülünk, hogy a kötet tipográfusa meglelte az alkalmazott tördelőprogramban a lehetőséget, hogy ilyet is lehet vele csinálni. 

A könyv stabil, a gerinc észre sem vette az olvasást, a belső tükör mérete remekül választott, a törzsszöveg tökéletesen olvasható, tiszta és világos. 

Tényleg lényegtelen apróság: sajnos maradt a szövegben kábé öt elütés, betűhiányos szó. 

Egyszóval a kiadónak sikerült egy jócskán kortévesztett, meglehetősen semmitmondó, félrevezető, eklektikus borítót és belső címlapokat kreálnia a regényhez. Teszem hozzá, méltatlanul a nevéhez és az eddigi kiadványai minőségeihez. Ezt rendesen és kíméletlenül összecsapták, na! Sajna...

 A REGÉNY SZERKEZETE 

Elmondhatatlan. Elsősorban azért, mert nincsen. Vagyis van, rengeteg minden történik, csak nem kerül egységes keretbe, megfelelő összefüggésbe. Nem, nincs ellentmondás! Arról van szó, hogy a regény mozaikszerűen építkezik, van legalább négy főszereplő. és több nagyon fontos mellékszereplő, és a váltakozó fejezetek az egyes szereplőkkel történteket mesélik el. Nem látjuk át az egészet, csak folyamatában bontakozgat ki,miről is van szó. De mert a regény háromkötetes lesz, ha nagy lesz, ebben az első részben csak valameddig jutunk konfliktus mibenlétének a felfogásában is. Már a regény közepén lestem, hogy mi lesz már, mert az egészet tekintve annyira nem lett semmi... 

Ahogy fentebb mondtam, nem olvastam még nem kamasz regényét a szerzőnek. Így fogalmam sincsen, kedves druszám miképpen szerkezetiskedte össze az ez előtti tíz regényét. Illetve a Képtelent és a Féktelent leszámítva nyolcat. 

A patchwork-technika ebben az esetben remekül működik. Olyannyira remekül, hogy a könyv felénél fogtam fel, hogy olvasom szakadatlan, egyáltalán nincsen kedvem letenni, holott fogalmam sincsen, miről szól a kötet...

Ez így, belátom, nem hangzik túl jól. Pedig hatalmas dicséret, hidd el!

S most mondok valamit, de nem szívesen. Csak annyira itt van a billentyűzetem hegyén, és annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy talán fontos lehet, hogy közelebb léphes az új Benyák kötethez. Próbálom nem fellengzősen, nem reklámszerűen megfogalmazni. S nem is azért fogalmazom meg a követezőt, mert erre ösztönöz a kapott recenziós példány,

Többször elmondtam, zord lelkemet nem hatja meg a tény, hogy ingyen olvashatok valamit: emiatt még soha nem vállaltam, hogy ajánlót írjak szubjektív értékelés helyett. Most is szigorúan erről van szó!

Benyák könyve miközben egy porcikája sem stílus-plagizál, nekem folyamatosan és rendületlenül Stephen King írásmódszerét juttatta az eszembe. S mindenféle szerzőnyalogatás nélkül írom: méltó módon. Nem lenyúlva, elcsenve, szolgain másolva a stílust és a módszert, hanem felhasználva a benne rejlő lehetőségeket. Annyira jól sikerült az integráció, hogy több esetben elismerőn csettintettem olvasás közben. 

Mire gondolok, amikor King-et emlegetem? 

A cselekmény és a szereplők jellemének, indítékai, a körülmények lassan állnak össze a mozaikokból, de az egészet összetartja egy nagyon határozott, az olvasót fogva tartó hangulat. Aminek fő eleme, hogy nyomasztóan baljós, minden zugában azt suttogja, hebegi, jósolja, hogy itt valami nagyon végzetes, szörnyű dolgok fognak történülni, meglássuk! S a hangulat az olvasás előrehaladtával egyre baljósabb fenyegetőbb, nyomasztóbb. S a tényekből mindig csak akkora adagot kapunk, hogy mindenképpen a kezünkben maradjon a könyv, semiképpen se tegyük félre. 

A vicces az, hogy tulajdonképpen még a kötet végére sem értettem meg igazán, mi is a központi konfliktus, merre halad a hány méter, ki is küzd ki ellen és vajon miért tesz ilyet?

Ez lehetne pocsék ómen is. Ám Benyák druszám elérte, hogy ne legyen az. Fel sem merült bennem, hogy nem tudja merre is haladjon majd tovább a folytatás.

Mindenesetre nem veszélytelen de merész húzás úgy megjelentetni egy sorozat első kötetét, hogy semmi le nem zárul, ki nem derül, voltaképpen semmit nem tud meg a kisérdemű. Egyszerre csak véget ér az epizód, snitt. Úgy, hogy azt sem tudjuk meg igazán, ki az ellenség, kitől kell féltenünk a mit, és ki lesz az ellenség ellensége, akit mi meg nagyon szeretünk, és drukkolunk neki, hogy megakadályozza a nem is tudjuk mit, de amit nagyon-nagyon meg kell akadályozni. Még azt sem tudjuk meg, hogy melyik szereplő miért is szereplő a történetben. Mert a szálak egyszerűen nem érnek még össze. Az egyes szereplők körüli események csak egymás mellett zajlanak. De az egész mindenség azt sugallja, hogy persze, lesz majd összefogó értelme az egésznek, csak ki kell várni a következő kötetek megjelenését. 

Na, és itt van a veszély! Mert mikor jelenik meg a folytatás? S addig hány kézbe jut el ez a kötet? S hányan fogják repesve várni a következő részt? (Jó,én igen...) Lesz két, majd három  önmagában semmiképpen sem teljes értékű, egymástól teljesen függésben levő csonka kötet... Mintha A Gyűrűk Ura három, a Háború és béke négy vagy a Bragelonne vicomte öt kötete nem együtt, hanem részenként négy-öt különböző időpontban jelenne meg. 

A játékban az a veszélyes, hogy az egyes kötetek között ki tudja mennyi idő fog eltelni, s addig megmarad-e az olvasókban a felkeltett érdeklődés. Ami, bármekkora is az izgalom, újabb stimuláció nélkül lankadhat, sőt, el is múlhat.

Kezdem érteni King grafomániás rohamokban született könyveinek a terjedelmét. 

 A TÖRTÉNET 

Paradiso kis sziget, egyetlen várossal, Franciaország és Anglia között, a La Manche-csatorna közelében. Önálló városállam. Van benne valami különleges. Ugyan nem derül ki, hogy micsoda, de egyértelműen érezzük: bár teljesen mindennapi város, mégis egészen rendkívüli. 

Itt lakik a sok-sok év után a szerelméhez visszatért, hatalmas termetű, egykori vadmotoros: Sandor. Akit meglátogat három régi motoros cimborája, Carmen, Eli és Sam. Sandor hívta őket a városba. A kötet elején úgy tűnik, Sam főszereplő lesz. Aztán a lelkesedés kicsit csillapul, többen bejelentkeznek a helyére. 

Paradiso különleges lakója egy titokzatos, pestis-maszkos alak, Pestis Doktor. Akinek a tényleges kilétét senki sem ismeri. A doktor gyógyít is, de elsősorban a helyi, egyre fogyó számú gazembereket üldözi, az egyre ritkábban előforduló bűnügyeket deríti ki. S a motorosok érkezése után nem sokkal ellopnak egy képet a városban. Aztán meggyilkolnak valakit, aki tudott valamit a képről. 

A Doktor nyomozni kezd. Kapcsolatba kerül egy titokzatos, szárnyas lénnyel. Akinek a kilétére csak a regény első kötetének a végére sem derül teljes fény.  Csak annyi, hogy... De miért is árulnék el többet róla? 

Aztán itt van még a tizenhat éves Valéria és a minősíthetetlenné váló édesapja, Leon. Hogyan is mondjam, a kapcsolatuk több mint nem felhőtlen. Valéria kénytelen szökőre venni a figurát. Így találkozik a szimpatikus, nem teljesen egyértelműen boszorkány Lukréciával és hófehér macskájával, Belphegorral. Lukrécia és a macskája a párfogásukba veszik Valériát. Nem véletlenül, amint az kiderül. S szükség is lesz a mindenféle képességükre. 

A négy motoros, Pestis Doktor, a szárnyas lény, Valéria, Lukrécia sorsa ebben az első kötetben nem keresztezi egymást, csak párhuzamosan fut. Minden szereplőnek meg lesz a maga baja a történetben, többen kokettálnak a halállal is, s kinek kinek meg van a maga ellenfele. Van, aki sikertelenül, van, aki sikeresen, kerülgeti a kokettálást. De egymás köreit egyelőre nem érintik. Hiába kisváros Paradiso, Annál azért nagyobb, hogy elkerülhetetlenné legyen a találkozás. 

A helyzet az, hogy miközben rengeteg minden történik a regényben, aközben megkönnyebbültem, hogy legalább a műfaja majdnem egyértelművé vált a végére. Nem mintha nem viselném el a műfajtalanságot, de azért ha nem vagyok rendmániás, szeretem, ha a dolgok besorolhatók. A Requiem leginkább urban fantasy. Vagy mi a szösz... 

 MI TARTOTT A KÖNYV MELLETT? 

Nagyon egyértelmű: Benyák íráskészsége, a stílusa, a részletekben rejtőzködő profizmus, a gördülékeny, bizony irodalmi megfogalmazás. Tökéletesen random kinyitom a könyvet, és kimásolom, amit ott lelek, figyelj csak! 

McKay bukkant fel a fogda bejáratánál, két kis pléhtálcával a kezében.
A reggeli főtt tojásból, egy szelet kenyérből és egy kis kocka vajból állt. Az utóbbi egy gyufásdoboz derekáig sem ért volna fel. A rendőrbiztos a rács alatt csúsztatta be a tálcákat.
– Az iskola menzájáról szereztem. Ott pár napos szünet várható, ezért jobb, ha ti ketten éhezésre készültök, vagy arra, hogy a saját szarotokat kell megenni. Érthető vagyok?
Egyikük sem kapott az étel után.
– McKay őrmester – szólította meg Sandor. – Kaphatnánk egy rádiót?
– Természetesen – vágta rá McKay – Meg egy óriástévét, esetleg pár táncosnőt. Már intézkedem is.
Otthagyta őket.
A kenyér szárazan ropogott, de a vaj segítségével és radírozásra, vagy még inkább biliárddákó-krétázásra emlékeztető mozdulatok alkalmazásával közel ehetővé lehetett tenni a falatokat.
Sandor úgy döntött, nem szól McKaynek az előző nap történtekről. Jobb, ha megtartja magának Carter fenyegetését. A rendőrbiztost bizonyára úgysem érdekelné a dolog, Panaszkodással csak örömet szerezne a rendőrnek, az pedig nem állt szándékában.
A gyilkos és a kóbor lovag némán ettek. A cellában kellemes meleg áradt szét, és poloskák meneteltek a falon a tégla fugáiban. Kivándorlás a tavasz beköszöntével.
Reggeledett. Ilyenkor mások a beszélgetések. A száj hajnalban könnyebben mozog, mint a délutáni napfényben. Sandor úgy vélte, hogy Randall Carter hajnali beszéde alapjaiban más, mint az átlagé.
– Rosszul néz ki – közölte Randall. Úgy a hajnali beszéd nemcsak a filozofálás ideje, hanem a nyers odavágásoké is.
– A börtön sosem állt jól nekem. Nem is szerettem viselni.
– Látott valamit odakint?
Sandor az utolsó falatot csak vízzel tudta lenyelni.
– Semmit. Csak pár rossz emléket.
Az utca felől hot dog és főtt kukorica illata szállt be a rácson, ami csak még rosszabb színben tüntette fel a börtönreggelit. A Millennium tren a hot dog árus bizonyra meg akarta lovagolni a szép reggelt.

(151.)

S most nehezen fogalmazom meg, ami bennem van. Manapság már mindenki író. Csak én nem. Mindenkinek van már megjelent könyve, akit a jelentkező legkisebb affinitás is arra buzdít, hogy írjon, és ha van benne annyi exhibicionizmus, hogy mások elé is tárja, amit írt. Könyvem még nekem is jelent meg. Hm... 

De azért ne legyünk naivak: nem mindenki író, aki írni tud és könyve jelenik meg. Ugyancsak bajban lennék, ha esztétikai, stiláris érvekkel kellene megindokolnom, hol van a határ a műkedvelő és a profi között. Még csak azt sem mondom, hogy az utóbbi mindig élvezhető, szemben az előbbivel, ami meg mindig kínszenvedés. Nem mondok ilyet, mert az irodalom furcsa jószág, a logikus érvek, szabályok nem feltétlenül működnek benne. Minden és az ellenkezője is igaz lehet. Mert ha már szóba került (mert szóba hoztam), vajon Stephen King jó író vagy sem? Nehéz kérdés! Azzal együtt, hogy jómagam nem kedvelem a parttalanságát, néha arckaparón bugyuták, ostobák a történetei, a cselekmény sem káprázatos, mégis, a regények felépítettsége, a részletek precizitása, a hangulat lefestése annyira káprázatos, hogy tanítani lehetne. De vajon ettől már jó író King? Az irodalomesztéta tudja... 

De azért annyi leszögezhető, hogy ha valaki író, ne döcögjenek már a mondatai, s ne csapjon ki a mondatvégi pont, az elcsúszott jelzők hóna alól a savanyú izzadtságszag. S elvárom, hogy igenis legyen szerkezet, felépítettség, hogy legyen jellemük a szereplőknek, ne papírból kivágott sémák legyenek, akiknél csak olyan, mintha beszélgetnének, cselekednének... Ilyen kis alapvető elvárásaim vannak. 

De hogy bezavarjalak, egyébként még azt sem mondom, hogy ha valaki nem jó író, ne lehetne több mint élvezetes a könyvének az olvasása. Mondjak példa-neveket? Mondok: Vavyan Fable, Edgar R. Burroughs, Kiss József László, Rejtő Jenő. Így elsőre. 

S hogy teljessé váljon a káosz, a fenti bekezdés mondanivalóját akár meg is fordíthatom: vannak vérprofi írók, akik számomra teljesen és a visszavonhatatlanul az olvashatatlan kategóriába kerültek az értékrendemben. Tudod, ebben a félművelt, 21. századnegyedi panelprolisban. Náluk minden hangsúly, hasonlat, metafora, jelző, pontosvessző a helyén van, a mondatrészek úgy illenek egymáshoz mint a hagyma rétegei, a szöveg olyan zamatos mint a saját kertből szedett alapanyagokból készült lecsó, de az egész mégis fárasztó, unalomgerjesztő, mesterkélt, lila és haggyámábékén, puff a sarokba! 

Benyák Zoltán könyve nem csupán több mint élvezetes, hangulatos, profi, hanem átsüt rajta, hogy őt a jó Isten is arra teremtette, hogy írjon. Mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincsen, mi fog kisülni a Requiem egészéből. Még az is lehet, hogy valami nagy-nagy marhaság lesz. De hogy részleteiben csuda az élvezetes marad, az tuti biztos! 

Fumax, Budapest, 2023, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634703068

8,5/10

2023 júliusának a második napja, vasárnap reggel, Lift-et és Pendragont hallgattam ma reggel. Hajnalban. Az előbbi volt a nagyobb meglepetés. Ez egy '71-es lemez, teljesen maiul szól, s valami nagyon remek kis muzsika. Magától jött, semmit nem tudok róluk. Csak azt, hogy jóóó!

Tegnap volt egy kis kerti meló Csillaghegyen. Tényleg kicsi: fűnyírás, kerttakarítás. De mert meleg volt, s mert nem szokta a panelproli a kertet, estére hulla lettem. Igaz, nagyon korán ébredtem, nem tudtam visszaaludni, s a délutáni alvás is nyúlfaroknyi volt. Este tízkor már csukódott le a szemem. 

Viszont fűnyírás közben volt alkalmam azon tűnődni, hogy egy kert mellett mennyivel többet szükséges mozognia az embernek. Ha akar, ha nem. S hogy ez nagyon rossz, de közben csuda klassz. Lesz. Ha költözünk jövőre. Már nézegettem, mennyi mindent rendbe kell majd tenni a kertben, a házon. Nem tudom, várom-e. 

Mert közben éppen a napokban tudatosítottam, hogy meglehetősen elgyengültem. Izomilag, fizikailag. Satnyulok, puhulok, lustulok. Öregszem. De annyira azért még nem vagyok öreg. Azt hiszem. Remélem. 

A Talán Pistát a Kézigránát után leltem a Fő téri gyermekkönyvtárban, tudatos kereséssel. Örültem, hogy Kiss József László írt más könyvet is. A Jó szelet, kapitány!-on akkor már túl voltam, az nem jelentett akkora élményt. Pedig a háromból az az a könyv, aminek több kiadása is volt. S bár egyáltalán nem rossz, bár lett volna még sok-sok ilyen, a háromból számomra mégis a harmadikhelyezet. Szóval a Talán Pista volt a személyes történelmemben a harmadik Kiss Józse László regény. A megírás, illetve a megjelenés idejét tekintve a második. 

ALAPADATOK

Kiss József László (a továbbiakban KJL) pedagógus volt. Amint hírlik, nem akármilyen. Bár igen szűkös a róla fellelhető netes információ, de ennyi bizonyosan kiderül: pedagógus és kiváló pedagógus. No, meg író, persze. 

Kiss József László (1922–1989)

,,Nagyon régen születtem. Már nem is emlékszem rá. Azóta jóformán állandóan gyerekek között vagyok, igy rettenetesen fiatal maradtam. Az iskolát nem túlságosan szerettem, de a srácokat igen. Ezért sok iskola elvégzése után tanár lettem. Dédapám révész, nagyapám mesemondó ember volt.
Talán tölük örököltem a mesemondás és a víz szeretetét. Barátaim biztattak, írjam le, amiket mesélni szoktam. Leírtam. Itt van."

Ezt olvasom a Jó szelet, kapitány! 1971-es, a Sirály könyvsorozatban megjelent kötetének a hátoldalán. 

Tehát adja magát, hogy ennek a könyvnek, a Talán Pistának a hátterében is a szerző pedagógus tapasztalata áll. Jelen esetben állami nevelői pedagógus múltja. A könyvet az elbeszélő egyes szám elsőszemélyben írja, és akit Józsi bátyámnak hívnak a tanítványai.

MIRŐL SZÓL A REGÉNY?

Még az is kétséges, hogy regény-e?

A címszereplő István, aki „talán”, egy anyátlan-apátlan árvaság, akit a rendőrök visznek be a nevelőbe.

– Hogy hívnak?
– Talán Zorák Istvánnak.
– Mi az, hogy „talán”?
– A fene se tudja biztosan. Papír nincs rólam.
– Édesapád?
– Az sincs, nem is volt.
– Édesanyád?
– Azt hiszem, Zorák Lídia. Sose láttam. 

Pista éppen egy új tanév elején kerül be az intézetbe és a fiatal nevelő csoportjába. A csoporttagok és a nevelő éppen összeszokóban vannak. 

Az alaphangulatot már a bevezető oldalak arcba tolják. Pistát egy rendőrszázados, aki történetesen nő, viszi be a műintézetbe. Pistán egy szál klottgatya van, minden testrésze mocskos, az egész gyerek egy merő bizalmatlanság. Eddig egy piacon élt, dolgozott, de főleg lopott. Szabad volt, de pofonokban gazdag életet élt. A korlátokat, korlátozásokat nem tűri. 

– Innen nem lehet megszökni – szögezte le szárazon az igazgató.
– Miért? – villant rá hirtelen az ördögfióka. – Magas a kerítés! Mi? És rács van az ablakon! Mi? A kaput meg őrzik! Ugye? – Pattogott a szava, és elnéző gúny volt a hangjában.
– Nem, komám! – És most az igazgató hangja a krampuszéhoz hasonlóan gunyoros lett. – Nem magas a kerítés, nincs rács az ablakon, és a kaput nem őrzik. A kapu nyitva van. Aki nem érzi jól magát nálunk, az elmegy! Tekintve, hogy a nyitott kapun ki lehet sétálni, és el lehet menni, így szökésre nincs lehetőség. Igazam van?

Egy másodpercre megkísértett a gondolat, hogy netán nem egyfajta rendszer-propagandát olvasok-e, de ilyen rossz tapasztalatom nincsen a szerzővel, propagandisztikusnak nem találtam eddig. S ha eddig nem, akkor már nem ios fogom. Akkor sem, ha korbéli sajátosságok persze óhatatlanul voltak az írásaiban.

Másfelől micsoda pedagógus lenne az, aki ekkorát hazudna, ekkora szemérmetlenséggel, rája adásul egy ifjúságnak szátnt könyvben? Mármint arra gondolok, ha az idézet mondanivalóját metaforaként kezelem. itt ez a hetvenes évek Magyarországa, ami ölyan jó, hogy nem akar senki megszökni belőle, s mert szabad ország (hehehe) nem is lehet belőle megszökni. De szó nincsen erről, ilyesmi biztosan nincsen a könyvben

Innen indulunk. 

Tisztázzuk: a Talán Pista alapvetőn nem regény, hanem a nevelőotthon srácok csínyeinek, kalandjainak, emberré válásnak a szereplőkön keresztül lazán összekapcsolódó sztorik kollázsa. 

Kollázs arról, hogyan találja meg egymásal a hangot az intézmény, annak pedagógusa a rendszerben levő gyerekekkel, s azok meg egymással. Valamint: hogyan lesz képessé a sok kis vadóc indivídum a szocializációra, az együttműködésre, a munkára. Vagyis hogyan válhatnak a társadalom hasznos tagjaivá, hogyan lehet erre rávezetni őket?

A kollázs történetei annyiban függnek össze, hogy a szereplőik ugyanazok. A nevelő és az ő zseniálisan összetartü rosszcsontjai. Igazából ennyi a kohézió. Nincsen köteten átívelő történet, nincsen mindent összefogó konfliktus, amit meg kell oldani.

MOND-E VALAMIT A KÖNYV, VAGY CSUPÁN SZTORIZGAT?

Mond. A közösség erejéről, a kölcsönös segítségnyújtás fontosságáról, a felelősség vállalásáról szól. Arról, hogy mennyivel könnyebb úgy élni, ha nem elszigetelt kis egoként, mindenáron-indivídiumnak kezeljük magunkat, hanem egy egész részének.Vagy több egész részének. 

Nem tudott itt nem eszembe jutni Lázár Ervin csodálatos Szegény Dzsoni és Árniká-nak hetedik fejezete a tizenkét nagyon testvérről. Akik annyira nagyon testvérek voltak, hogy ha az egyikre ráeesett a fa, akkor azt mindnyájan érezték. Vagy ha az egyik elrontotta a gyomrát, akkor az mindnyéjuknak csikart. Vagy ha az egyik nehéz terhet emelt, akkor a súly mindnyájuknak nyomta a vállát. 

A nagyon tesók átoknak élik meg a „nagyonságukat”. Árnika döbbenti rá őket, menniyre balgák ebben a megítélésben: a nagyon testvérség hatalams áldássá válhat mindannyiuk számára, ha hajlandók lemondani a lustaságról. Ha nem hajlandók, akkor nem a nagyon tesvérség, hanem az élet egésze válik átokká. 

S úgy veszem észre, megint a kereszténység lényegénél tartunk. Tudod, amit már ezerszer mondtam: a szeretet nem érzés, hanem életelv, az adni-tudás rendje. A bűn pedig az elvevésé, a megtartásé. 

KJL idealizál. Jócskán. Vagy a hetvenes években egészen mások voltak a kamaszok. Még annál is másokabbak mint ahogyan azt manapság gondoljuk. 

A nevelő csapatának a tagjai pitt-putty, sitty-sutty felfogják a feniteket, egymást nevelik a közösség érdekében, segítőkészek, belátók, készek jóvá tenni, ha marhaságot csinálnak, s mindenkor nyitottak arra, hogy megmozduljanak mások érdekében. Nem csupán kivenni akarnak a sorsuk alakulásából, hanem beletenni is, hogy mások is kivehessenek általuk valamit. Így az életük szereplői sem csupán a saját jólétük érdekében ki- és felhasznált statiszták, ahogyan az manapság dívik. 

S ha a könyvszereplő srácok szivatnak is valakit, az mindig érte van és nem ellene. Mert leeht így is. Lám! 

Bevallom, valahogy nagyon jól esett a lelkemnek ez a KJL-féle idealizmus. De nagyon-nagyon jól. Milyen szép lenne, milyen jó lenne, ha így lenne, lehetne! 

*

KJL a srácok csínyeit nem szépíti. Csak két momentum a könyv harmadáról:

• lopnak villanyoszlopot, hogy legyen focikapu alapanyag,
• Pista dinnyét csór a piacról, de nem egyedül magának, hanem a társainak is. Több kört kell fordulnia.

Mindkét esetben köztörvényes a cselekedet: fizetés, engedély nélkül elveszik a másét.

Ám az első esetben a nevelőtanár kérvényt irat velük, amit nekik kell elvinniük a posta igazgatóságára (a postáé volt az oszlop, amit meglovasítottak). A dinnyelopás pedig figyelmeztetés az intézmény élelmezésének, hogy kevés a gyümölcs a srácoknak. Minden jó valamire... 

*

KJL annyiban mindenképpen idealizál hogy minden köztörvényesség, engedetlenség, verekedés, kinfliktus ellenére a történetfüzér szigorúan véve konfliktusmentes. Ami konfliktus akad, mindig elsímul, mintha nem is lett volna, minden megoldódik, s mindig minden a közösség érdekében oldódik meg. Ez nagyon szép, és nagyon nem reális. Legalábbis a mából nem tűnik reálisnak. De nagyon jól esik róla olvasni, és elképzelni, hogy akár lehetne valóságos is. 

A szereplők között ha van is konfliktus ( igazából mélységes nincsen), az kimerül némi tréfás élcelődésben. 

A HUMOR

Egy ilyen könyv humor nélkül fittyfenét sem érne. Naná! Ahogy íz előbb írtam, a poénok jó része verbális, és csak kis részük helyzetkomikum. De a kötetet tutira végigmosolygod, egy részén meg biztosan, már bocsánat a kifejezésért, röhögni fogsz. 

– Halászok! – rikkantotta Cirkli.
– Nem látom rajtad – állapította meg Bohóc.
– Ott… ott… – mutogatott a távolba.
– Hogy a fenébe halászhatnál ott, mikor itt tipródsz előttem?
– Nem én halászok! Ők! – mutogatott nem csökkenő izgalommal.
– Tudom, te tök. De te remekül ugrasz.
– Meg rúgok is, ha abba nem hagyod!
A vita nem fajult tettlegessé.

*

— Én egy kicsit tényleg hülye voltam – bírálta meg Paróka saját magát.
— Ez azért túlzás – vigasztalta őt sandán Bohóc. Majd mikor látta, hogy Paróka kezd megnyugodni, hozzátette: – A „kicsit" a túlzás. Akkora hülye vagy, mint a bazilika!

*

— Puha? – mutat a Benyó alatt ékeskedő éles kövekre Volán.
— Hülye!
— Hülye lehet, de ahogy én nézem, kemény.
— Nem a kő, hanem te – mordul vissza Benyó.
— Igen, én kemény vagyok – értetlenkedik Volán.

Az ehhez hasonló párbeszédek hemzsegnek a szövegben. KJL humora az ilyen szófacsaráspkból áll. Én mindvégig kedveltem, pedig átlagosan kétoldalanként előfordult. 

MIT MONDJAK MÉG?

Mit mondhatnék? Tudom már. Azt, hogy olvasás közben többször meghatódtam. Nem könnyekig, elvégre férfi vagyok, de azért de. 

Mert a szeretet megható. Akkor is, ha következetes, akkor is, ha keménynek kell lennie, akkor is, ha mindenkor is.  Ha más nem is, az ezerrel lejön, hogy KJL nagyon szerette a keze alá kerülő csemetéket. Általa azok meg egymást, és az életet. 

*

Ó, tudom már, miről akartam még beszélni! De az nem vidám. Írtam már róla, egyebek kapcsán.

Dolgoztam a gyermekvédelemben, labdaszedegetőként. Nem a sűrűjében, csak a partvonalon, soförként. A felszínt karcolgatva volt rálátásom a dolgokra. Annak alapján, ahogy srácokkal,a nevelőszülőkkel és főleg a gyámokkal volt alkalmam beszélgetni. Tény, hogy ennek már hat-hét éve. 

KJL a könyv befejező részében elmondja, hogy az ördögfiókái (ő nevezi így a srácokat) közül kiből mi lett. Hát mindenkiből rendes ember. 

Emlékszem egy beszélgetésre amit az egyik kedvenc gyámommal, Krisztivel folytattam. Imádta a keze alá adott gyerekeket. Ennek ellenére az a típus volt, aki nem volt sem túl liberális, sem idealista. Tőle kérdeztem egy alkalommal, hogy jól látom-e a rendszerben levő gyerekek útját, ha azt mondom, hogy a srácok döntő részéből valamiféle köztörvényes foglalkozású, a lányokből meg prosti lesz? Kriszta töprengett valamennyit, majd nagyot bólintott. 
– Hát, ja! 
– A praxisod során, tekintetbe véve az összes, bárhogyan a kezed alatt megfodult gyereket, mennyi a sikertörténeted? 
– Mi az, hogy sikertörténet? 
– Hát amelyik tanult, esetleg továbbtanult, szakmája lett, dolgozott, családot alapított...
– Ja,, hogy így... – töprengés. – Olyan húsz százalék. Maximum. 
– Mennyinek a húsz százaléka?
– Kábé ezernek. 
– És a nyolcvan százalék? 
Kriszta legyintett és megkérdezte: 
– Rágyújtunk? 
Mert éppen egy közös ebéd után voltunk,ha jól emlékszem, Szegeden. Rágyújtottunk. Hazafelé meg egy kicsit eltévedtünk, de kizárólag földrajzilag. 

Nem hiszem, hogy a gyermekvédelem romlott le ennyire a kétezres évek első évtizedének a közepére KJL ideje óta. Azt sem hiszem, hogy a nevelők emberanyaga lett ennyire hitvány. Valami mégis történt. Már amennyiben bármennyire is alapul veszem, amit KJL leírt ebben az idealista regényszerűségben. Az is tény, hogy az emberi jogok liberális túltolásának elképesztő marhasága sem tett jót a felnövekvő generációknak. Meg a külvilág velük való kapcsolatának. 

De amit a lakásotthonokban láttam, az valami gyalázat volt. (Lakásotthon: családi házak, bentlakásos gyermekeknek, állandó felügyelet mellett, állami, gyermekvédelmi tulajdonban és igazgatáás alatt. Nem ugyanaz mint a nevelőszülői rendszer.) 

Elsősorban azért, mert a nevelőknek nem volt eszköz a kezükben a gyerekek fegyelmezésére. 
– Most mondd meg, mit csinálhatok velük? – nézett rám reménytelenül Abonyban egy nevelő, amikor szóvá tettem, hogy micsoda rajcsur van délelött tizkor az otthonban. Holott normál tanítási nap volt, mikor is csak a nevelőnek és az esetleg beteg gyerekeknek kellett volna bent lenniük. 
– Fel nem pofozhatom. Ennem kell neki adni. Be nem zárhatom. Pénzbüntire nem ítélhetem. Mondjuk azt nem írják sehol, hogy lelőni nem szabad őket... Csak akkor meg nem lesz alanya a munkámnak – tette hozzá nem kis fekete humorral, elkeseredve, természetesen nem komolyan beszélve. 
– De akkor miért nem fogjátok be őket legalább az ebéd elkészítésébe? 
A nevelő keserűen nevetve legyintett:
– Ezeket? Leszarják. Tudják, hogy enni kell nekik adnunk, ha a fene fenét eszik is. Vagyis semmit mit tudunk csinálni, ha nem segítenek... Volt amelyik a takarításra is azt mondta, jogtalan gyermekdolgoztatás! 

Dabason a gyermekvédelem pénzén teljesen felújították a lakásotthont. Egy hónap múlva a neveleőszoba ajtaj félig leszakadt, nem lehetett bezárni, több ablaktábla hiányzott, illetve eltúntek a csaptelepek a fürdőből. 
– Hová lettek? – kérdeztem. 
– Tudod mennyit ér egy ilyen, és mennyibe kerülnek a biodrogok? 
– S mit tudtok velük tenni? 
– A biodroggal? Már nekem is eszembe jutott a személyes felhasználás. A gyerekekkel semmit. 

Abony, másik lakásotthon. A srácok mesélik nekem, melyik bioszar mennyire fasza. Elképedve hallgatom őket, a legidősebb sincs tizenhat. 
– S honnan a francból szerzitek be itt Abonyban? – kérdezem hitetlenkedve. 
Kiröhögnek.
– Zoli bá', hát idehozza a díler! 
Mondom a nevelőnek, mit hallottam. Rábólint, hogy úgy van az. Kérdem, hogy akkor és...?
– Szerinted mit tudunk csináni? Nem vagyunk hatóság. S ne gondold, hogy a rendőrök nem tudják. Persze, hogy tudják. 
Nagyjából ennyiben maradunk. A srácok meg szedték a sok szart, aminek a hatásaival senki nem volt tisztában, mert hetente új, követhetetlen összetételben bukkantak fel verzióik. 

KJL ördögfiókái még csak be sem rúgnak tisztességesen. Vagy KJL volt túlzásba vitt módon szemérmes. 

Amikor bekerültem erre a munkahelyre a gyámok döntő része vérliberális volt. Amikor eljöttem öt év múlva, már alig akadt közöttük aki a gyakorlatban is az lett volna. Remélem, azóta valahogy az ésszerűség irányába alakult a rendszer.

KJL még leírhatta és nem indult ellene gyámügyi, rendőrségi eljárás, hogy egy nevelő, olyan pofont ígéretét lebegteti meg a rá bízott csimotának bizonyos feltételek nem teljesülése esetén, hogy a gyerek egy hétig előre fut tőle. Manapság csak ezért a kijelentéséért két hét akasztás járna. Legalábbis amikor a gyermkevédelemben dolgoztam, akkor az járt volna. Jogok voltak, vasszigorral betartva, betartatva, kötelesség nuku. 

A gyereknevelés, gyermekjogok kérdésében ajánlom a Molyon legkfeveltebb bejegyzésemet, amit Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyvéhez írtam. 

Na, ez jutott még az eszembe a Talán Pistáról. Amit a regény képvisel, szívderítőbb. 

 Egy remek, nem saját blogbejegyzás a szerzőről és a könyveiről

Móra, Budapest, 1974, 264 oldal · ISBN: 9631100782 · Illusztrálta: Várnai György

10/10

A konfliktusok hete, pedig akár nyugodtan is telhetett volna. Az egyik előző bejegyzésem miatt konfliktusba kerültem két emberrel meg egy szolgáltatóval. Az első kettő a nagy nyílvánosság előtt nem vállalja saját magát. A második azért volt tréfás, mert semmiből fel nem ismerhető, ki is ő. De az ismerősei tudják, volt a felelet. Igaz, nem nekem mondta. Ezt végképp nem értettem: ha az ismerősei felismerik amit mondott, akkor azt már nekik is mondta. Vagyis... Ööö... Vagy az volt a baj, hogy marhaságnak tartottam, amit mondott? 

Az első tiltakozó, ugyanúgy ahogyan szolgáltató, aki elérhetetlenné tette a soraimat, súlyos szövegértési problémákkal küszködik. Ezáltal én vagyok a kakifütykösű. A kettő közül a szolgáltató a tréfásabb, mert megtudtam, hogy az alapszabályzatában benne van, hogy a moderálási elvei következtében megesett konkrét esetekről szigorúan tilos nyilvánosan beszélni, ők pedig nem nem tartják publikusnak, mit miért csinálnak. Vagyis: ha nem tetszik, amit mondasz, jogodban áll kussolni, a pofádat befogni és nem kérdezni, mert úgyis leszarunk, nem válaszolunk, ez benne van az alapszabályzatban. Elképesztő. Azért a Facebook remek példával szolgál a totális cenzúra működtetésére, azt meg kell hagyni. 

S ettől, ezektől olyan elkeseredett lettem, hogy csak na. Pedig meg kellene már szoknom. 

Több zene szólt közben. Egyfelől, meglepő fodulattal Kispál és a Borz. Ez tényleg meglepő, mert soha nem kívántam meg igazán a muzsikájukat. Másfelől, és ez lényegesebb: Ahmad Jamal. Jazz billentyűs. Sajnos már nem él. De sokat alkotott. Én ebbe a lemezébe futottam bele, és vagy háromszor, sűrű egymásutánban meghallgattam

Szinetár Miklós nevét nincs, aki ne ismerné. A kérdés már csak az, honnan? Vélem, a fiatalabbak közül sokan a lánya, Szinetár Dóra miatt. Az idősebbek pedig a réges-régi Ki mit tud?-os zsűritagsága miatt. 

Csakhogy Ki mit tud?-ot utoljára 1996-ban tartottak (jé, még akkor is volt?). Szégyen, nem szégyen (szégyen!), de kapásból és csípőből semmi mást nem tudtam a nevéhez rendelni. Pedig volt itthon száz színpadi, tizenhét tévéfilmes, négy mozifilmes rendezése, és az ő nevéhez köthető három tévés sorozat is. És van huszonkét neves díja a világ sok tájáról. Meg írt tizenegy könyvet.

Amikor utánanéztem, én mit köthetnék hozzá, két esetben döbbentem meg nagyon. Mert azon kívül, hogy kapásból semmi nem jutott az eszembe, legalább kettőnek illett volna.

Ebből az egyik ugyancsak klasszikussá vált, még Hofi által is kiparodizálta sorozata a Rózsa Sándor. A másik Hernádi Gyula regényéből született: Az erőd.

Ezt a filmet úgy láttam kamaszkoromban, hogy semmit sem tudtam róla, csak éppen ez ment a bekapcsolt tévében. Akkoriban még mindösszesen csak két csatorna volt. Belenéztem, benne ragadtam, megszereztem a könyvet, aztán jó sok évvel később mindkettőt újrafogyasztottam, közben meg lett a képregény-változat is, azt is elolvastam, megnézegettem, és csuda elégedett maradtam. 

Ahogy átnéztem Szinetár Miklós színpadi rendezéseit, úgy azoknak a fele operett vagy opera. Amely műfajokkal soha, de soha nem sikerült megbarátkoznom, kibékülnöm. Vagyis jogos, hogy ez ügyben semmit sem mondott Szinetár neve. 

Régen volt egy barátnőnk,aki az Operaház kórusában énekelt. Be tudott vinni minket előadásokra. Az egyedüli, amin nem akartam elaludni, ami végig lekötött , az a Carmen volt. Aztán slussz. Operet csak egy volt ilyen, egy fehér holló: a Bob herceg. De szerintem azt is csak a széles állkapcsú Szerencsi Éva szép arca miatt kedveltem. 

Ja, és Sinetár könyvéről még: annyira nem nagyon kedvelem az életrajzokat...

Kérdés, mi a fenét keresett  akkor a kezemben ez a könyv? 

A GYEREKKOR ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDEJE

A kötet egésze, ahogy mondtam, Szinetár Miklós önéletrajzának az egyharmada. A három kötetesre tervezett visszaemlékezésének az első része. Kronologikusan nem is jut el csak az életének az egyharmadáig. S mivel 1932-ben született, ennek az egyharmadnak szerves része a második világháború, s annak személyre vetített tragédiái. Szinetár Miklós ugyanis zsidó. 

Amikor gondolkodtam, érdekel-e könyv, a döntésben ott volt, hogy bár szinte semmit sem tudok róla és a munkásságáról, mindig szimpatikus volt a derűjével és a visszafogott intelligenciájával a pasas. Vagyis nem zárkóztam el a személyétől. 

Arra, hogy Szinetár Miklós zsidó származású, Isten bizony nem figyeltem, nem is tudtam. Mert ez alapból jobbára senki esetében sem érdekel. Nincsen okom, hogy érdekeljen.

Az, hogy Szinetár a személyében és a családjában érintve volt a szomorú, szörnyű eseményekben, sajnos természetellenességében is természetes. S mert érintve volt, az is természetes, hogy az érintettség következményeinek a visszaemlékezéseiben is helye van. 

A zsidósága töredéke a könyv mondanivalójának. Nem hangsúlyozza túl. Csak tényszerű. S ha zsidó, és a negyvenes évek elején élt, sajnos annak voltak, lettek nagyon szomorú következményei. Tény, ami tény. 

Szinetárnak semmi köze a permanens baloldali holokauszt-kultuszépítéshez. Az, hogy zsidó, s az, hogy visszaemlékszik, mi történt akkoriban, nem az építés része, hanem a személyes történelméé.

S nagyon becsületesen elmondja, hogy a maga részéről eszébe sincsen a magyarokat en bloc antiszemitának tartani.

De persze, teszi hozzá, vannak antiszemiták a magyarok között is. Ő hatvan-hetvenezerre saccolja a számukat. (Ugyan vajon mi alapján?) De azt mondja, ilyen arányban minden országban vannak, akik képtelenek elviselni valamely másik rasszt, és hajlandók tettleg is fellépni ellenük.

De ettől egy ország sem lesz en bloc antiszemita/rasszista. Sőt, teszi hozzá Szinetár, a saját tapasztalata éppen az ellenkezőjéről tanúskodik.

A baj az, teszi hozzá, hogy háborús helyzetben, ami soha nem tekinthető normálisnak, adott esetben ez a hatvan-hetvenezer kerül vezető helyzetbe, s na, akkor van a tragédia!

Szinetár Miklós oda-oda mondogat minden, őt bármikor érintő politikai ideológiának. Nagyon nagyjából igazságosan. S miért lenne követelmény, hogy egy életrajzon számonkérhető legyen az írójának bármilyen ideológiai elfogultsága.

A könyvben egész végig az kap hangsúlyt, úgy telt az élete, hogy mindenhonnan kilógott. Nem szégyelli bevallani, hogy az ország második világháború utáni reszetálásakor alapvetően baloldali érzelmekkel közelítette meg a világot. De azt is mondja, ezek a vonzalmak nem az Egyedül Üdvözítő pártnak szóltak. És semmiképpen sem a párt vezetőinek.

Sőt, bevallja, hogy él benne egy szemantikai szempontból elképesztően igaztalan, bár nem rációmentes a megkülönböztetés. Az agyában egyszerűen így állt össze a kép: a proletár és a proli nem ugyanaz. A proletár az, aki igazságos társadalmat akart. Ebben a felfogásban akár egy akadémikus, akár egy orvosprofesszor vagy egy mérnök is lehetett proletár. Ám a prolik ostobaságát, szűklátókörűségét, műveletlenségét, ordenáréságát soha nem tudta elviselni. 

Ha egyáltalán és mégis keresek valami hibát a könyvében, akkor a kor két meghatározó diktatúrájának a tálalásában, ezek megítélésnek kibillent egyensúlyú ábrázolásával szemben van fenntartásom. Amíg a fasisztáknak nem jár megbocsátás, írja Szinetár (és nehéz vele vitatkozni), mert megölték az egyik osztálytársát és rokonai is füstbe mentek, addig a Rákosi-korban élt éveinek a leírását nem színezi véres eseményekkel. Az '56-ot követő megtorlásokat megemlíti. 

Ezzel együtt mégsem éreztem azt, hogy relativizálna. Az már egy más kérdés, mit mondanak erre a Rajk-rokonok. Azt tudjuk, mit gondolt Sólyom Ildikó. Érdekes lehet Mansfeld Péter rokonainak az összegzése is. Meg azok a sok-sok ezreké is, akiket kitelepítettek, megfosztottak mindenétől, tönkretették a családját, a jövőjét, vagy éppen akiket ÁVH börtöneiben megkínoztak, megöltek. 

HUMOR

Mindenesetre szemmel láthatón megkönnyebbül a szerzőnk, amikor végre eljut a világháború végéig a leírásában. Rákosi korának a leírása korántsemgannyira nyomasztó nála mint a nyilas korszaké. Sőt, szinte derűs.

[Fiktív sírversek]

Itt se nyugszik Major Tamás.

Itt nyugszik Várkonyi Zoltán, nem esett becsület a foltján. 

*

[Major tönkretette Várkonyi színházát, aztán maga mellé vette a színháztalan rendezőt.
Várkonyi ezt így kommentálta:]

Majornak köszönhetem az életemet.
A hátamba döfte a tőrt, de nem húzta ki, így nem véreztem el.

*

Viperaház = Operaház

A humor által még inkább relativizálódik a két rendszer, a fasizmus és a kommunizmus megítélése. Megértem én, hogy az utóbbinak sokkal több ideje volt/lett, így megérhette a konszolidációt is, sőt, azt is, hogy Kádár, aki '56 után több magyart végeztetett ki mint Haynau '48–'49 után, néhány év elteltével Kádár „apánkká” vált. Vagyis mintegy megbocsáttatott neki a magyar társadalom. (Más kérdés, amiképpen azt az utolsó beszédéről készült film és könyv is bizonyítja, önmagának képtelen volt megbocsátani.) 

A konszolidáció azonban nem teszi semmissé az azt megelőző bűnöket. S a rendszere később sem lett humánussá, mindössze a diktatúra nyomása vált kisebbé. Az ország lakossága már nem volt a falhoz láncolva, onnantól szabadon sétálhatott a cellájában. 

A Kádár-rendszer érdemi részéig nem jutunk el ebben a kötetben. Az '56-ot követő megtorlásoknál ér véget a könyv. 

Az életrajzába foglaltak szerint Szinetár nem volt a rendszer szolgája. Mindössze meg kellett tanulnia élni benne. Ahogy mindenkinek.

S talán azért a visszafogottan megítélés. s ez nem nüansznyi különbség, hogy amíg Szinetár és a családja a nyilasok uralma alatt közvetlen életveszélyben volt, addig a kommunista uralomban pillanatok alatt nagyívű pályát futott be, komoly karriert csinált. Illetve ahogy leírja, komoly karrier történt vele.  

S nyilvánvaló, hogy ebben a közegben már van helye a nevetésnek. 

ÖSSZHATÁS

A könyv kétszáznyolcvan oldalt tartalmaz. Szinetár 1932-ben született, Ahogy mondtam, a történelemben Nagy Imréék '57-es kivégzésig jutunk el. Vagyis harmincöt év elmesélésre van hely. Egyértelmű, hogy kimerítőn részletes nem lehet ezt megtenni. Semmilyen szempontból. 

Ezért Szinetár egy kronológikusan lineáris, de elbeszélés szempontjából hektikus csapongást hajt végre. Amely csapongásban néha homályban maradnak összefüggések.

Nekem például az titok maradt, hogyan is lett egy csapásra a névtelen fiatalemberből rendezősegéd, majd főrendező? Pedig nem részletkérdés!

Írja, ahogy jön, néha kommentálja, értékeli, ami az eszébe jutott, néha kiszól a mának, a máról, majd a következő bekezdésben már halad is tovább. Volt, hogy nem értettem, miképpen került éppen oda egy bekezdés, ahová. 

A tördelés sem segít a szöveg értelmezésében. A teljesen új gondolatmeneteknél egy üres sor beszúrása nagyban könnyíthette volna az értelmezést. Így többször megtörtént, hogy vissza kellett olvasnom, hogyan is függ össze az jelenleg olvasott gondolat az előzőekkel. És sehogyan. Kizárólag azáltal, hogy mindkettőt Szinetár írta. Úgy képzeld el, valami olyasmi történik, hogy írom ezt a mondatot, és azonnal hozzáteszem, hogy a tegnap vásárolt csirke májkonzerv összetétele a dobozán feltüntettek szerint a következő... 

Ne értsd félre, a fentiek ellenére összességében egyáltalán nem összefüggéstelen a könyv! Csak a nagy lépték kényszere miatt kollázsszerű. S ezzel együtt meg kell hagyni, ahová lép, ott csak néhány elenyésző kivételtől eltekintve nem támasztja alá, amit mondani akar.

Szinetár az élete szereplőivel jobbára tökéletesen humánus. A könyv vége felé aztán ez-az megkapja az ítéletet. Az első alkalommal meg is lepődtem, hogy nocsak, ilyet is tud ez a Szinetár? Aztán egyre több konkrétan megnevezett ember konkrét minősítése következik be. De a jó ízlés határain belül, és messze nem a kifröcsögés kényszerének túlzó arányaiban. 

Még valami: az életrajz sokkal inkább korrajz, mintsem alanyi tépelődés egy adott korba helyezve. Így tulajdonképpen sok ki aprósággal színesíthetjük a korról alkotott képünket. Amiről vagy azért, mert benne éltünk, vagy azért, mert széles látókörű, érdeklődő emberek vagyunk, már viszonylag sokat tudunk.

Viszont mert kor- és nem életrajz, emiatt Szinetár Miklósról nem tudunk meg túl sokat. 

A fentiek ellenére faltam a sorokat, élveztem, amit olvastam. Elképzelhető, hogy sokkal részletesebben nem is érdekelt volna a téma... De így nem vált kidobott idővé a vele töltött idő.

Az is természetes, hogy akadt, amire sokkal részletesebben is kíváncsi lettem volna. Például, hogy mit jelentett számára a munkája, egy-egy opera, operett, mit jelent neki a zene, s hogyan teszi helyre magában az operett általában való megítélését, stb., stb.

Ha megjelenik és MártAnyu megveszi a második részt, nem fogok félre állni az olvasás lehetősége elől. Az ráadásul egy olyan korszakról szól majd, amelyben már léteztem jómagam is. 

 

Spirit Publishing, 2023, 280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158219365

7,5/10

2023 júniusának a dereka. Olyan kis nyugodt, semmilyen hét van mögöttem. Nem volt túlhajszolt a munka, nem volt semmi különösebb elintézni valóm. Nem is jártam semerre sem. Csak a lányomnál és az unokámnál. Most nem töltött fel annyira mint a múlt héten, de annak a találkozásnak a katarzisát nem szabad követelménnyé tennem. Mondjuk a hét látványa volt, ahogy Uncsi cipelte a verő napfényben maga fölött a sokszínű esernyőt, amihez jobban ragaszkodott mint a motorozás lehetőségéhez. Olyan volt a látványa, mintha az ernyő magától sétálgatna Újpalota utcáján, gyerek nem is lenne alatta. Nagyon muris volt. 

Uncsit megint meg kellett nyernem magamnak. De most könnyebben ment mint a múlt héten. A játszótéren már volt, hogy magától értetődőn nekem nyújtotta a kezét, nem az anyjának, amikor túl magas volt a homokozó pereme. 

A fene sem rti ezt a gyerek-dolgot. Annyi baj van velük, hogy csuda, komplikáltak, kiszámíthatatlanok, nyávognak, marhaságokat akarnak, beszélnek, nyűgösek, költségesek, hálátlanok... Sorolhatnám tovább. Aztán mégis,mi történik: amint az egyik sajáttá válik, mindez máris mellékessé válik, de legalábbis egészen más helyi értékét kap. Ez történt abban az órában,amikor Szamóca lányomat a karomban felejtették a születése után. Öleltem az opálos szemű csöppséget, aki a hangom hallatán egy órán keresztül nem sírt, mert az egyetlen ismerős volt számára ebben a túl világos,hideg, zajos világban: nagyon sokat beszélgettem vele az anyja pocakján keresztül. S abban az órában apává lettem, csak mert a hangom hallatán nem sírt az apró kis élet a karomban. De nagyon hasonló történt a fiam születésekor is. Igaz, ő felsírt, ahogy megszületett és kilenc hónapig el sem hallgatott, és az is igaz, akkor mát tudtam, mit jelent apának lenni. De a csoda, hogy itt van új, kis ember, akkor csodának tűnt. 

Ahogyan most, a másfél éves Uncsi esetében is. Kiköpött Lányom az Uncsi. De ezt már mondtam. S ugyanúgy elszorul a torkom, ha arra gondolok, vajon milyen sorsa lesz, milyen sorsot választ magának. De még a gyerekeim miatt is elszorul néha a torkom. 

Különösen, ha arra gondolok, gazdasági, érvényesülési szempontból milyen balfasz apjuk van. Ötvenegy vagyok és semmi, semerre. Mindennapi túlélés, célok nélkül. Szerelmetesfeleségtársam a napokban a szememre is vetette: 
– Telnek a napjaid, nem törekszel semmire, feladtad a könyveidet is, nem tanulsz semmi újat, elvagy... A kiadványszerkesztés érdekelt, nem? Azt hittem, rávetődsz arra az Index-es szövegírói munkalehetőségre is, teljesen testhezálló neked. 
– Elküldtem az életrajzomat...
– De nem voltál lelkes! 
És így tovább...

Nem mondom, hogy nincsen igaza. Tényleg van bennem csüggedtség, lemondás, rálegyintés. Mert nem változnak dolgok. Az sem, amire van ráhatásom, az sem, amire nincsen. Csupa megértő ember vesz körül. Akik, ha kérek valamit, ha változtatni szeretnék vagy hevesen bólogatnak, és végrehajtják a negyedét annak, amire hevesen bólintottak, vagy meghallgatnak és semmi sem történik a gyakorlatban. S ez megy kibaszott hosszú évek óta. 

Fáradt vagyok. Fizikailag is. Pedig nem szakadok bele a munkába, nem kell beleszakadnom. Tényleg, az égvilágon semmi bajom nincsen, élek mint hal a pocsolyában, de összességében minden kilátástalannak tűnik. S tavasszal, nyáron még ez a költözés is... Amit aggyal megértek, szükségszerű, különösen, hogy a fizetésem lópénisz, a hitelt meg kell adni, amíg még van munkám, és tudom is csinálni, s enélkül nem tudnánk megtenni, de ha belegondolok... Brrr! Megint kisebb, kényelmetlenebb helyre menni, lépcsőzgetni egy pohár vízért, átmenni egy másik házba, még ha tíz méterre van is, ha főzni, mosni kell, lelkifurdalást érezni a könyveim mennyisége miatt, a ruháimat szelektálni, mert nem fog elférni ennyi, s ha korábban kelek, és lejövök a galériáról, szégyenkezni, hogy zajok nélkül nem lehet létezni... Ehhh! 

S nem csak ez, ez csupán egy dolog. SzFT tegnap azt felelte, amikor azt mondtam neki, büszke vagyok arra, amit a vállalkozásával elért, hogy tulajdonképpen nem is csinál semmit, viszi őt az út. Nos, úgy érzem, engem is. Highway to Hell. S mondom, semmi bajom nincsen.

 

A szerzőről szóló infókkal akartam bevezetni ezt a bejegyzést. Aztán rájöttem, hogy a könyv témájához méltatlan lenne ez a sorrend. Erre akkor döbbentem rá amikor a legelejére beillesztettem a kötet hátoldaláról való, Asimov-idézetet. 

Ne ízetlenkedj! Asimov nem nem azért jelentette ki amit kijelentett, mert a magyarok, akik híresek lettek nyugaton, ugyanúgy zsidók voltak, ahogyan ő. Ha Asimov a zsidóságról akart volna ilyen súlyos kijelentést tenni, akkor a zsidóságot tette volna a mondatában, nem a magyarokat. Akkor azt mondta volna, hogy a két faj az emberek és a zsidók. De nem azt mondta. Hanem ezt. 

Azzal együtt, hogy a könyv tartalmának a tükrében azért észre kell venniük, hogy a szereplői magyar zsidók. Akik jobbára azáltal váltak híressé, világhírűvé, mert menekülniük kellett Kelet-Európából. S többnyire azért kellett menekülniük, mert zsidók voltak. 

Woody Allen elhíresült mondata, szerint az „Oscar a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után”. Holywood pedig dugig volt magyarokkal, magyar származású művészekkel. 

S e könyvben messze nem csak a filmművészetről van szó. 51 sors,életút. 51 világhírű magyar, akinek nevét odakint (bármit is jelentsen ez) sokkal jobban ismerték, mint idehaza. 51 magyar, akik valami olyat tettek le az asztalra, amire fel kellett, fel kell figyelni a mai napig. 51 magyar, aki maga is részese, kiváltója volt annnak, hogy Asimov leírta a fenti mondatot. 

* * * 

Magyarok a nagyvilágban

Csemete, Szerelmetesfeleségtrásam lánya, az én lízingelt hozzámtartozóm kapott egy könyvet az oskolájától az érettségije környékén. A könvy szerzője Nyári Krisztián, a címe: Igazi hősök. Írtam róla. 

Gyakorlatilag ugyanarról szól mint ez a könyv. Miközben egészen másról. De mégis nagyon sok szinkronitás van a két kötet között. Emlékeim szerint a „szereplőket” illetőn nincsen átfedés a két kötet tartalmában.

A célja végső soron mindkettőnek ugyanaz: fedezze már fel ez a birka nemzet, hogy ugyancsak van kikre, van mire büszkének lennie! Mert a nagyságunkhoz és jelentőségünkhöz képest annyi, de annyi kreatív embert adtunk a világnak mint semelyik másik ország. Vö. ezt az utóbbi mondatot Asimov meglátásával.

S felejtsük el egy pillanatra, hogy a világnak adás a legtöbb esetben elüldözést jelentett. S persze erre jogosan húzhatja bárki a száját, hogy na, ez az! De jogosan csak akkor teheti, ha közben aktívan ápolja az elüldözöttek emlékét, és méltatja mindazt, amit elértek. Minden egyéb esetben pofa súlyba. A nácizás és a holokauszt emlegetése nem azonos a például ebben a könyvben említett személyek emlékének az ápolásával!

Nyáry könyve kétségtelenül arra koncentrál, miképpen teszi az ostoba, kegyetlen történelem tönkre vagy muszáj-Herkulessé az embereket, Sal-é pedig arra, mennyien és kik voltak a nemzetközi hírűvé lett magyarok.

Mindkettőnek van üzenete. S egyáltalán nem gondolom, hogy az lenne az üzenet, hogy innen feltétlenül menni kell, meg ez az utolsó csatlós nemzet, meg hasonló marhaságok... Nem, egyáltalán nem itt van a súlypont! Nem tagadom, hogy benne van ez is a pakliban, ezzel nem vitatkozom, kár is lenne. De az üzenet Nyári könyvében az erkölcsi szilárdságról, annak értékéről, Salnál pedig a kreativitás, a kitartás értékéről szól.

Ami által minimum 84 magyar (emlékeim szerint nincsen átfedés a könyvek között) híressé, ismertté, elismertté, keresetté vált a nagyvilágban. Vagy éppen példát mutatott neki. 

Magyarok a nagyvilágban és az önbecsülésünk

Egy rövid matematikai művelet, amely még az én képességeimet sem haladja meg, elmondja, hogy ha egy 208 oldalas könyvben 51 sorsról van szó, akkor egy-egy történet átlagosan négy oldalt tehet ki. Képekkel, kis színes, kapcsolódó információkkal együtt. szép, laza tördeléssel. Vagyis egy-egy sors leírása nem válhat túlságosan részletessé.

De nem is ez volt a cél. Ezt a szerző el is mondja az előszóban, ahol elmeséli, miképpen született a könyv ötlete. S ott írja, hogy a cél: az olvasók kutatásra ösztönzése.

Ám mert én én ebben nagyon nem vagyok jó (amit én fél óráig keresgélek, az Szerelmetesfeleségtársamnak három perc), meg lusta is vagyok, meg felületes is, bevallom, simán megelégszem a kapott információkkal. S még azoknak a nagy részét is hamarosan el fogom felejteni. De a tény, hogy a világ tele van a nemzetünk lányainak és fiainak az alkotókészségével, művészetével, nagyságával, az biztosan megmarad bennem. 

Úgy gondolom, azért nagyon fontos tudni, kik vagyunk, hogy ne vezethessenek félre olyan ökörségekkel aljas politikusok, nemzetárulók hogy „merjünk kicsik lenni”.

Mert ez a kötet nagy segítség lehet abban, hogy önbecsüléshez jussunk. Hogy ne csak az legyen az agyunkban, ha az ország eszünkbe jut, hogy itt mindig mindent elbaltázunk, elbaltáznak, hogy soha semmi, hogy itt mindig csak minden mindenki ellen, hogy légypinányit sem számítunk a nemzetek  között.

Mert akkor jöhetnek az olyan fájdalmasan buta mondat egy fiatal felnőtt szájából, aki több mint jó agyú, hogy:

Csak el ebből az országból, s még ezt a szar nyelvet is elfelejteni!

Nem általánosítok, az eset, szomorú, de teljesen valós. A mondat valóban elhangzott. Szerencsére csupán három másik ember előtt. 

Nem vonom kétségbe, hogy van amikor nincsen más kiút csak a kifelé vezető. De egy történelmi helyzet, a helyzet vezetői soha sem azonosak a nemzet, az ország egészével. S egy történelmi helyzet, még ha tele is van utóbb röstellkedésre, szégyenre okot adó döntésekkel, tettekkel, semmiképpen sem azonosítható az egész országgal. Mert az ország egészében mindig ott vannak a minimum nyolcvannégyek (a valóságban sokkal többek), akik ugyanúgy ide tartoznak mint a sajnálatosa megszületett, gyalázatos szarjankók, akik miatt lehet szégyenkezni.

Ám ha mindig mindent csak és kizárólag a szarjankónkon  keresztül nézünk és látunk, akkor züllhetünk le a fent idézett, félrevezetett gondolatok szintjére. 

A kötetben szereplők és a szarjankók magyarok. Az előbbiek nagyon sok esetben az utóbbiak miatt kellett elhagyniuk az országot. De az ország nem csak az utóbbiakból áll. Nagyon nem. 

Ismertek-e az ötvenegyek, és miért nem, ha igen?

Összeszámoltam: a kötetben szereplő 51 névből 9 (!) mondott nekem valamit. S a kilencből három esetében fogalmam sem volt arról, hogy a magyar emberről van szó.

Ez nem az ő hibájuk, hanem az én műveletlenségem, tájékozatlanságom következménye. Meg egy kicsit annak az általánosan elterjedt, szinte elvárt szemléletnek, hogy: „ebben a szarfaszú Kárpát-medencében ugyan mire lehetnék büszkék, amikor egy komplett, merő csőd és kudarc az egész az egész történelmünk. És különben is, O1G, dugja fel az egész NER-rendszert. Gyurcsány meg... (Legyintés.) Vagyis úgy elkúrt itt minden, ahogyan van, csüccs bele a sloziba mindannyian, és húzzuk le magunkat...”

Miközben... 

Az 51 szereplő között elég sokan akadnak, akik a filmiparban lelték meg a hivatásukat, a kamerának hol ezen, hol azon az oldalán állva. De találkozunk írónővel, feltalálóval, autótervező mérnökkel, festmény-hamisítóval, kozmetikussal, zeneszerzővel, bonbon-gyárossal, kávé-nagyhatalommal, komikussal, forgatókönyv-íróval, díszlettervezővel, grafikussal. bútortervezővel, és még mennyi mindenki mással! 

Annak, hogy ezek az emberek többnyire ismeretlenek voltak, lettek, maradtak itthon, az egykori politika az oka. Ahogyan annak is, hogy elhagyták az országot. A kinti sikerük, az ismertségük, a világhírük azonban dehonesztáló lett volna a szocialista vívmányainkra nézve. Aki elhagyta a kommunista csecseket, az nem lehet nyugaton nagy művész. Az áruló. Az nem magyar. Még akkor sem, ha nem a kommunizmus áldásai elől menekült külföldre. Ezért semmiféle nyugati magyar sikerről egy szó nem esett itthon.

Aztán az évek múlásával meg már kit érdekel a huszadik század első felének disszidens magyarsága. 

Sal Endre tehát egy kultúrális fehér foltot kezdett kitöltögetni. Mi meg csudálkozhatunk, hogy jé, ez is, meg az is, meg emez is, meg amaz is magyar volt! S hogy valóban ezt meg ezt érte el? És nagyon jól esik csodálkozni! 

Nekem a legnagyobb döbbenetet 

• a későbbi 20th Century Fox elődjének az alapítója, Wiiliam Fox
• Emery Roth, New-York építésze
• Barényi Béla a VW Bogár eredeti tervezője
• John Halas, rajzfilmkészítő
• Leslie Howard és
• Illy Ferenc 

személye, élete és magyarsága jelentette. Mondom a legnagyobbat. De nagyon nehéz bárkit kiemelni a sorból. Azért nehéz, mert mindegyik történet roppant érdekes.

Vannak azonban ketten, akiket mégis megemlítek. Azért, mert kilógnak a sorból.

Az egyik Kabos Gyula. Az övé sajnos a többiek reciprok története. (Még akkor is, ha többen voltak, akik a nagy, odakint elért népszerűség után szegényen, elfeledve haltak meg.) Miután elhagyta az országot már alig volt lehetősége alkotni, és az itthoni népszerűségét soha többet nem érte el. 

A másik fehér holló Elmyr de Hory, az évszázad képhamisítója. Aki nem csupán lemásolt képeket, hanem adott festők stílusában új műveket alkotott, és el tudta adni őket eredetinek. A fáma szerint egy gyűjtő egyszer megvizsgáltatta a gyűjteményét, vannak-e közöttük hamis képek. Hory ismerte a kollekciót. A vizsgálat kiderítette, hogy (ajjaj, nincsen most nálam a könyv, és számokat kellene írnom: lehet, tévedni fogok, de nagyságrendileg biztosan stimmelek) a ötvennégy darabból álló gyűjteményből kilenc kép hamis. iIre Hory megnyugodott, mert tudta, hogy van még ott bőven, ami az. Na, ez a nem semmi! Ami miatt kilóg a sorból, az a tevékenységének az erkölcsi megítélése. Bár igaz, a hamisított képeket alá soha nem hamisította oda az eredeti festő nevét. :-)

Sorolhatnám a sztorikat a könyvből. Nem teszem. Csak ajánlom az egészet, úgy, ahogyan van. Már elmondtam, miért. 

A külcsín és a műfaj

A könyv megjelenése impozáns. Az alábbi fotón a szerző kezében láthatod, így fogalmat kaphatsz a méretéről, Kemény fedlapos, szépen, ízlésesen tördelt kötetről beszélünk, viszonylag sok képpel. Jól esik kézbe venni, lapozgatni. 

A műfajával kicsit bajban vagyok, de végső soron legyintettem rá. A stílusában, az egyes fejezetek rövidségében van valami bulváros. Amit jelentősen árnyal, tompít a téma és az írások célja. Vagyis vékony a határ, de Sal Endre és a kötet tipográfusa megtalálták, hogyan lehet az egészet, az összképet a minőség és a valódi mondanivaló felé eltolni. 

Bár néha rövidnek éreztem egy-egy életrajzkát, szívesen olvastam volna még erről-arról, de ha a szívemre teszem a kezemet, a többlet információ személyenként maximum még egyszer ennyi oldalszámot jelentene. Életrajzokat nagyon ritkán olvasok, akiét olvasom, annak valamiért nagyon fontosnak kell lennie a számomra. Tehát ez a pozitívba billent bulváros hossz tulajdonképpen teljesen ideális ahhoz, hogy egy mindennapi honpolgár rácsudálkozhasson és ne unja meg a csudálkozást afelett, hogy ez a Kárpát-medencei ufó-nemzetnek (nem, nem Pataky Attilára gondolok) milyen képviselői éltek a nagyvilágban. S meggyőződésem, hogy meg lehetne írni a kötet mai változatát is. 

Sal Endre weboldala, az Újságmúzeum

Libri, Budapest, 2019, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634330240

9,5/10

2023 június, fizetés után két nappal, lecsoppadt bankszámlával, kilenc állásajánlatra küldött pályázattal, fénye vesztett glóriával, ősz szakállal, négyötödében működő szívvel, még kilenc év hitellel. 

Tegnap itt volt nálunk egy kedves ismerősünk. Egy negyedikről beszélgettünk, aki meglehetősen, hm, bohókásan él. Csapong, ad hoc létezik, úgy nagyjából senki sem érti, hogyan képes felszínen maradni, átláthatatalnok, követhetetlenek az útjai, a döntései, a beruházásai. Már középkorú ember. Képtelen volt megállapodni, s amennyire tudjuk, nincsen semmilye, de él mint hal a vízben. 

A hozzánk felugrott ismerős csóválta a fejét, hogy a Negyediknek milyen pompás lehetőségei voltak, és mégsem volt képes élni velük jó meló itthon, külföldi teszek-veszekek, és semmit nem tud felmutatni. 

Elgondolkodtam. Mert én sem. Soha nem volt saját lakásom, soha nem vettem egyedül, önállóan még egy autót sem. Most van a nevemen lakás, meg két autó is. De a nevemen levő lakást semmiképpen nem tudtam volna egyedül megvenni. A saját autónkat sem. Csemete autójához pedig végképp semmi közöm, csak az üzembentartója vagyok. 

A Negyedik mégis csak a szóban forgó ismerőssel kapcsolatban csóválta a fejét. Lehet, jobban ismeri a körülményeit mint az enyémet. 

Anyagi szempontból az egész életemben életképtelen voltam. Mindig valami külső segítséggel jöttek össze a dolgok. A napi túlélési elvergődés mindig összejött, de semmiféle nagyobb, költségesebb célt nem tudtam elérni. A vállalkozásnak a szele sem érintett meg soha: még csak ötletem sem volt, miből lehetne pénzt csinálni. Ahogy arról sem, mi lenne az a munka, ami én vagyok. Persze, az írás... De magamat sem voltam képes soha eladni. 

Vagyis beszélgethetünk a Negyedikről, de jómagam meg a deákné vászna... 

Ahogyan most utána lestem, ennek a harmadik kötetnek, ami, ugye, a nulladik, maradt még négy kiadatlan kötet a Petersen-féle Egérőrségből. 

Davi Petersen. Van benne valamiféle, hm, kedves infantilizmus, nem?

De a véletlen miatt nekem sikerült az első előttivel kezdenem. Vagyis a bevezetés számomra is bevezetéssé lett, nem pedig visszatekintés volt.

Olyan jól elterveztem, hogy majd arra hivatkozom, hogy belecsöppentem a közepébe, ezért van az, hogy... S erre meg ez történt, hogy nem hivatkozhatok ilyesmire. 

Pedig olyan jó lett volna! Na, sebaj, csak azért is jó lesz érvnek! Mert hátha olyan eredettörténet ez, amely csak a folytatás ismeretében értelmezhető igazán! Ha már nem sikerült mindent értelmeznem. 

AZ EGÉRŐRSÉG KONCEPCIÓJA

Tulajdonképpen nagyon egyszerű: van egy zárt társadalom, az egereké. Akiket a valós életben is megtalálható fauna vesz körül: varjak, rókák, menyétek, görények, teknősök, borzok, stb. Az egerek éppen ezért őrzik a területüket és az övéiket. az őrzésre rendeltek az Egérőrség tagjai.

S persze ezzel az őrzéssel egyből világossá lesz, hogy nem egy Homoki Nagy István-féle természetfilm képregény-verzióját nézegetjük. 

A sorozat első két része konkrét időpontot kapott: 1152 őszén és telén játszódik. Van még egy a következő év tavaszáról szóló kötet is, ami konkrét időpontos.

Az, hogy ez az időszámítás megfelel-e a mi emberi időszámításunknak, nem sikerült megfejtenem.

Ám ebben simán lehet, hogy én vagyok a hunyó. Csak azért érdekes, mert egy egér egyébként 1,5–3 évet él. Mármint a mi, emberi rendes időnkben. Spongyát rá, hogy újra és újra idézzem a halhatatlan Virág elvtársat!

Különösen azért, mert az idővel könnyen lehet, hogy nekem kavarodott be valami. Ami igen könnyen megeshet: az időutazós filmeket csak egy bizonyos határig tudom követni, utána nem tudom eldönteni, velem van-e baj, vagy a forgatókönyv írója sem tudja már, merre hány óra van? 

Ebben a világban vannak

• legendák,
• egymástól messzire szakadt rokonok (mondjuk ez a valóságban is lehet),
• van családfa (mármint rajzolt),
• van ruhájuk az állatoknak,
• fajok között is simán beszélgetnek egymással,
• fegyver van a kezükben, és nem félnek használni,
• történelmük, könyveik, íróeszközük, minden, ami az embereknek.
• aham, úgy van, még kocsmájuk is a kikötőben,
• ahonnan hajóval közlekednek a tengeren, 
• például hátak vannak, fából, kőből, bennük bútorok... S még sok minden más.

Csak éppen állatok a szereplők.  

• 
• 
• 
• 

S közben az jutott eszembe, hogy teljesen ok nélkül és jogalap nélkül hivatkoztam a bevezetőben a fantasyra: az Egérőrségben nincsenek sem varázslók, sem varázsbizbaszok, sem sárkányok, sem orkok, sem törpék, sem tündérek, sem semmi, ami egy tisztességes, remekbe szabott fantasy kikerülhetetlen kelléke. De csalós ám az író-rajzoló bácsi, mert azért olyan, mintha lenne minden. S aztán, figyelj csak, nagyon ügyes, most villant be...

Nem is így írom. Azért nem, mert megírtam hat sort a következő bekezdésből és sorra vilant be, hol vágott át roppant ügyesen finom csúsztatásokkal, elvárt hatásokkal a szerző, és keltette bennem, az ártatlan és felkészületlen olvasóban a fantasy-fílinget, anélkül, hogy egy fia konkrét fantasy-elem lenne a könyvben. 

1. A medvén, a farkasokon, a rókán, akik, illetve amik a történet legnagyobb állatai, semmi ruha, fegyver, dísz nincsen. Úgy pőrék akár te, akár én a zuhany alatt vagy felfűtött intim helyzetben. Mondd csak, van-e valami ruha bármelyik ocsmány sárkényférgen az fantasy történetekben?
2. A címadó Fekete Fejsze ugyan nem tud semmit, nincsen semmi különleges tulajdonsága, inkább csak a legendák miatti eszmei értéke, de mindvégig olyan érzésed van, hogy valami piszok fontos, lényeges, életbevágó dologról van szó. A főszereplő cincoga útnak indul érte, utazik sokat, dacol ezer veszéllyel, harcol a fejszéért, az életéért, megküzd a rókával, szkanderozik a menyétekkel erő és becsület dolgában, s végül persze sikerrel jár. Mi olvasók meg fellélegzünk, hogy megvan a FF, immár nagy baj nem lehet. Ezek után a főszereplő egérke indul hazafelé, hogy megtalálja azt, aki képes vállalni a Fekete Fejszével járó felelősséget és feladatokat. Hogy mik ezek konkrétan, nekem nem derült ki. Itt Petersen vaskosan misztifikál. 
3. Aztán itt van a főszereplő egérke távoli matriarka nagynénije, akiről ki a fene ne azt gondolná, hogy valamiféle varázsnénje, vagy prekog vagy mifene? Ám konkrtéan persze semmit nem csinál, csak olvasgat. 

Szóval nincsen a történetben semmi konkrét fantasy-s, de mégis tömve van fantasy elemekkel. 

A GRAFIKA

Nem mondom, hogy lélegzetállító. De minden oldal csoda. Nincsen képkocka, amin ne lenne valami bámulni való. Részletesek, dinamikusak, bájosak, félelmetesek a rajzok. Semmi megrázón naturalista nincsen bennük, de van halál, van pusztulás, van vér: a főszereplő egyik segítőjének a lábát egy harc nyomán csonkolni kell, falábúvá lesz. 

Tegnap este átlapoztam a könyvet, hogy mutatóba kifotózzak neked néhány képkockát. A helyzet az, hogy szinte bárhonnan bármit fotózhattam volna. Nem azért, mintha jellegtelenek lennének a képek, hanem azért, mert annyira rendben van az egész, hogy válogatni sem kell közülük.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A HANGNEM

Erről a távolságtartó, kívülről szemlélő hangnemről, bár megidokolni nem tudnám, mindig Raymond Chandler Philip Marlowe-ja jut az eszembe. Holott, képregényről lévén szó, sokkal inkább a Cin City-nek kellene az eszembe jutnia. Ha már bekerült Frank Miller neve a szerző kedvencei, példaképei közé. 

Tudod, amikor a főszereplő mesél, s olyan lazán adja elő a sztoriját mintha semmiség lenne, lazán hanyatt dőlve a kereveten, úgy pattintja elénk a róka (vö.: sárkány) legyőzését, mintha csupán egy földi mogyorót kellene felroppantania. Ismered: én vagyok a laza csávó, akinek mindennapi, mellékes tevékenysége a világ megmentése, bár olyan helyzetekbe kerül, amikben bármelyikünk seperc alatt simán összeszarná magát, és a várható következmények elkerülése érdekében inkább spontán kiélné az összes, látens, szuicid hajlamát.

De mert itt a szimpatikus Nagy Csávó beszél, erről persze szó nincsen: megoldás van bármilyen helyzetből. 

A FEKETE LEVES

Nem, a fekete leves nem valamiféle varázslötty a fejsze mellett. A fekete leves kifejezést arra használom, hogy megosszam a bennem támadt ellentmondó gondolatokat, amik az Egérőrséggel kapcsolatban támadtak bennem. 

Nem tudom, hogy ehhez az eredet-történethez tesz-e bármit hozzá az elő két rész. Simán el tudom képzelni, hogy persze hogy. S akkor a véleményem simán kuka, mert kell nekem a harmadik résszel kezdenem, ami a nulladik. Ami, lehetséges, az első két részben megkapott információk birtokában tekint vissza az eseményekre. Ha így van, akkor ennek az alcímnek az első fele: delete.

Két nagy kérdésem támadt olvasás közben. Amikre sem akkor, sem a könyv végére érve nem találtam feleletet.

1. A TARTALOM
Miközben minden tökéletesen érthető, mindössze arra nem derül fény:

• mi a fene az az egérőrség, mik azok a védegerek,
• hogy a viharba tudnak bármit védeni a védegerek mondjuk egy medve, egy róka, egy farkas ellen,
• hogyan helyezzük el az egerek idejét a mi időnkhöz képest, 
• milyen viszonyban vannak egymással a különböző fajok, miért beszélnek a menyétek, de miért nem a nagyobb ragadozók?
• mi a csudáért robog a cselekmény, mi a tehéntőgy az a Fekete Fejsze, mit tud a merre hány méter,
• van-e bármi tétje az egész hajcihőnek, vagy csupán annyi, hogy izgulunk egy cuki kis egérmanusért, hogy túlélje a ki tudja miért vállalt küldetést,
• mirő szól voltaképpen ez az x számú csodálatos rajz?

2. KINEK SZÓL MIRŐL A TÖRTÉNET?
Mert a rajzok alapján elég széles a spektrum. Maguk az egerek cukik, kedvesek, miattuk a célközönség lehetnek akár gyerekek is. A hangnem és a történet céljának, a szereplők motivációinak az ismeretlensége ezt kizárja.

Ám a felnőttek számára meg néha túl cuki az ábrázolás. Arról nem beszélve, hogy a cuki ábrázolás alapvetően inkább női olvasókat feltételez, míg a sztori viszont inkább férfias. 

Vagyis úgy fest, Peteresen iparkodott belőni valamiféle generációs közepet, hogy na, az lesz a célközönség, mindenki elé oda lógatta a maga korának megfelelő csalit: nesze, harapj rá. Hogy sikerült-e neki, azon még töprengenem kell. Mert meg kellene indokolnom, hogy szerintem miért nem. S ezt nem tudom megtenni, csak tapogatózom. Könnyű lenne olyan közhelyeket írnom, hogy ami mindenkinek szól, az voltaképpen senkinek sem mond semmit. De minek mondjak ilyeneket? 

Csak annyit mondok, hogy bármilyen kedvesen csodálatosak is a rajzok, jól szerkesztett a pompás hangnemű történet, nem támadt múlhatatlan vágyam az állandó birtoklásra. Sőt, még csak olthatatlan kíváncsiság sem az előző két kötet iránt, amik ennek a folytatásai. Bár természetesen elkerülni sem fogom őket, mert annyira realista-cukik a rajzok.   

Ciceró, Budapest, 2022, 212 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634321712 · Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

7,5/10

2023 júniusának a fizetésnapja után. Csemete ágya (magától értetődőn Csemete nélkül), hajnali hat. Két órája fent vagyok. Nem akartam ilyet tenni, de így alakult. 

Gondolkodom, mi is történt a héten. De úgy különösebben semmi. Munka, utazás olvasás, rengeteget esett az eső, munkakeresés, írogatás,Szerelmetesfeleségtársam meg rendszeresen este hétig dolgozott, alig lehetett elszakítani a képernyőtől. Ja, és megtudtam, hogy a kocsikkal kapcsolatos bónusz-rendszerben hiába vagyok a csillagos ég magaslatában, az csak egy kocsira vonatkozik, a második és sokadik már A0-ban kezdi a pályafutását. Így Csemete semmit sem nyert azzal, hogy én lettem a Yarisának az üzembentartója. Viszont veszít egy év bónusz-lehetőséget. 

*
Várok. Erre-arra. Mindig valamire. Rendben van, hogy „mikor az ember semmit se vár, az mindennek a vége már”, de valahogy... S közben elmegy az élet. Várom a változásokat a körülöttem élőktől, nyitott vagyok én is, hogyan lehetne jobb, de a fiamon kívül mindenki csak üldögél a maga igazságának a híg fosában, jóazúgy-alapon. S most azon gondolkodom, vajon én nem ugyanezt teszem-e, csak más értékítéletű hangsúlyokkal? 

De várakozás közben egyre fáradok, egyre reménytelenebbnek látom ezt a gyönyörű életet. Miközben egyre azon tűnődöm, mi bajom is van, amikor semmi bajom sincsen. S megint jön az, hogy persze, az abszolút szarhoz viszonyítva az égvilágon semmi, és ne feledjem, mindig lehet rosszabb, milyen sorsok vannak, te, most gondolj bele... De vissza-visszatér a P. Box dalának az üzenete: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, / akárhogy szétszakadsz: / soha nem elég!” 

S olyan pitinek, kilátástalannak tűnik az összes mindennapi csipcsup, ideggyilkos küzdelem, a hónapok óta kitakarítatlan sütő, amiben ott rohad az akkor kifolyt tököm tudja mi, a szar fizetésem a viszonylag kényelmes, belakott munkahely mellett, az álláskeresés időrablása , a nyüszítés, hogy már nem akarok újat tanulni, nem akarok újba fogni, nem akarok „fiatalos, lendületes csapatban” a „túlóra-lehetőségben” kurva sokat dolgozni, nem akarok nem itt lakni, újra költözni, sehol gyökeret nem ereszteni... Annyira irgylem az anyósomat: ezer éve Csillaghegyen lakik, ugyanabban a környezetben, kimegy az utcára, ismer mindenkit... Tökre megértem, hogy eszébe sincsen elköltözi onnan, ahová annyi év köti. 

Ja, igen, munkakeresés. Egyre jobban felfogom, így hatvan felé már ideje, hogy mennyire elbasztam az életemet azzal, hogy nem tanultam, hogy van, de nincsen szakmám, hogy ahány munkahelyem volt, annyiféle tevékenység. Jó, a sofőrködés talán valamiféle állandó, de azzal el tudok helyezkedni sofőrként, de csak B-s jogsival. 

S közben a legfőbb vágyam a kurva kis ház, a diófával, a kancsó borral és a klaviatúrával. S az a gáz, hogy tényleg a legfőbb. Egyéb vágyaim már teljesen elcsüggednek a kielégülés lehetőségéről való teljes lemondás miatt. 

Megette a fene az egészet... S közben nincsen semmi bajom, de tényleg. 

• 
• 
• 

Jiří Marek alias Josef Jiří Puchwein

Ahogy olvasgatom a wikipediás életrajzát, Marek politikai szempontból nem tűnik folttalan írónak. Bár persze kérdés, ki tűnik folttalannak, aki abban a rendszerben bármit csinált, és az a nyilvánosság elé kerülhetett? S melyik alkotó maradt teljesen mentes az ideológiai botlásoktól. Tehát spongyát Marek rendszer-támogató, -éltető könyveire, akkor is, ha ilyen nem kicsit ciki címe van: Belépés a pártba. 

Oké, koncentráljunk arra, amit meg sem legyintett nála a kötelező ideológia! 

Mielőtt ezt teszem, elmondom, hogy soha nem létezett olyan nevű pasas hogy Jiří Marek. Legalábbis ilyen nevű író nem született erre a Földre. Mert az az ember, az az író, akit így hívtak, azt nem így hívták gyárilag. Hanem Josef Jiří Puchwein-nek. A Marek nevet csak felvette. Viszont használta alaposan. Írt tizenhét könyvet (tíz jelent meg magyarul) és tíz forgatókönyve alapján született film. 

A Panoptikum-trilógia, avagy a századeleji Prága vidám alulnézete

A legsikeresebb könyvének, könyveinek a századeleji cseh fővárosban elkövetett bűntények újsághírei alapján írt trilógia bizonyult. Mindhárom kötete megjelent magyarul. Szerencsére. Évek óta itt vannak a polcomon. Ismét random vettem le az egyiket, s ha már, akkor az elsővel kezdtem.  A régi bűnügyi történetekkel.

A három könyv eredeti címe nem egyezik meg a magyar fordítással. Az eredetiben összeköti őket a panoptikum szó. A lenti képek sorrendjében így festenek az eredeti címek: 

Régi bűnügyi történetek panoptikuma (1968)
Bűnös emberek panoptikuma (1971)
Prága városának panoptikuma (1979)

Vagyis nem eget verő a különbség, magyarul csak az első kötet, a jelen bejegyzés témája lóg ki a sorból. 

Igen, jól sejted, elsőnek az utolsó került a birtokomba, a címében levő Prága tulajdonnév miatt. Mit sem tudva a tartalmáról, látatlanban vásároltam meg.

Viszont tény, hogy a trilógia kötetei közül messze ennek, a prágai címűnek a legjobb a borítója. Nem csupán azért, mert rajta van Prága neve és látképe, hanem mindösszesen. 

Marek valós bűntényeket vett alapul a történeteihez. Már amennyiben egy-egy újságcikk, -hír a valóságot tükrözi. De a híreket, a cikkeket, a belőlük kibontakozó eseményeket szépirodalommá alakította. Nyilvánvalón élve az író szabadságával.

Kisesélyes például, hogy minden akkori bűnügynek ugyanaz az ember legyen a rendőrtanácsosa, Vacátko, a nyomozó rendőrfelügyelői, Mrázek, Brůžek és Boušek felügyelők.

Már csak azért sem, mert Prága emberléptékű ugyan, de ahhoz, hogy négyen, meg mégy egy páran nyomozzanak természetesen túlságosan is nagy. 

Marek érdekes műfajt alkotott a panoptikumával. (Most persze csak erről a kötetről beszélek. Hogy kiterjeszthető-e a véleményem a maradék kettőre is, még a jövő titka.)

1968-ban és az azt követő években filmre vitték a Panoptikum sorozat első két kötetének a novelláit. Nem mindet, de tizenhármat biztosan. Aztán 1988-ban a Prága város panoptikumából is készült egy televíziós sorozat. Azért kíváncsi lennék mindkettőre... 

• 
• 
• 
• 

Mondjak valamit végre erről a könyvről konkrétan is?

Jó. Nagyon jó. Szórakoztató. Is. Meg ha akarom, korrajzos is. Meg el is tud gondolkodtatni. 

Egy-egy történet átlagosan huszonkét oldal hosszú. Vagyis egy újsághírhez képest terjedelmes. Egy-egy bűnügy, bűntett leírásához, kinyomozásához rövid. Vagyis olvasmányos. Már csak azért is, mert könnyedek, tréfásak, mulatságosak a történetek. Akkor is, amikor nem is azok. Ennek megfelelően a szöveg tele van elegáns humorral, erőteljes poénokkal. 

Ahogy így elszórakoztunk, a nagyságos asszony váratlanul azt mondja nekem, hogy szólítsam csak nyugodtan Jennynek, mert hogy az a keresztneve. Éreztem, hogy egészen elvörösödöm, és továbbra is a nagyságos asszonynál maradtam. Futó pillantást vetettem a férjére, aki, úgy látszik, hozzá volt szokva az ilyesmihez, és azt mondtam magamban: vagy hülye ez az ember, vagy neked, kisanyám, egy egész hadseregre volna szükséged! (Az ajándék)

*

– Uraim – mondta Vacátko tanácsos úr tragikus hangon –, én azt olvastam valahol, hogy a daktiloszkópia jóvoltából a világon eddig összesen egymillió év börtönbüntetésre ítéltek embereket. Egymillió évre!
– Van mit leülni, a mindenségit! – jegyezte meg Rous úr, Bouše felügyelő pedig nyomban rátüsszentett, annak jeléül, hogy kollégája igazat mondott. (Az ujjlenyomat)

*

– Jaj de megijedtem megint! – sikoltott fel halkan az ifjú hölgy, s nagy, kerek szemét olyan őszinte meglepettséggel villantotta a fiatalemberre, hogy az gyorsan zsebre dugta a szalámit, és halkan rebegte:
– Kezit csókolom…
A nagyságos asszony körülnézett, nincs-e valaki a lépcsőházban, majd intett a fiatalembernek, hogy kövesse.
– Mindig úgy néz rám… – mondta különös szemrehányással, bezárva a fiatalember után az ajtót. – Olyan telhetetlenül.
Az ifjú határozatlan mozdulatot tett:
– Én ugyanis…
– Semmit se mondjon. Úgyis tudom, mit akar mondani.
Módfelett örült neki, hogy a hölgy tudja. Ő ugyanis nem tudta egész pontosan.
– Egész életemben arra vágyom, hogy lehajtsam a fejem a nyíló aszfodéloszok közé, és behunyt szemmel érezzem, ahogy mindkettőnket átjár az örökkévalóság anyagtalan sejtelme. Ismeri azt az érzést, amikor a lélek kiszakad a testből, és lassan szállni kezd fölfelé?
A fiatalembernek izzadni kezdett a tenyere, és elfúló hangon azt mondta:
– Igen…
Az igazat megvallva, ugyanúgy azt is mondhatta volna: nem.
A nagyságos asszony váratlanul megsimogatta az arcát vékony fekete kesztyűbe bujtatott kezével. Mivel a fiatalember még reggel megborotválkozott, s ráadásul eléggé felületesen, sercegett a szakálla a kesztyű alatt. Elpirult, és meg akarta fogni az ifjú hölgy kezét, ám az visszahúzta:
– Nem, nem… A férjemet szerencsétlenség érte. Este majd fölmegyek, magához! (A megkésett Lady Macbeth)

*

Eszébe jutott, hogy van még egy lehetősége. Szokatlan, borzasztóan furcsa, de mégiscsak lehetőség… A csendőrparancsnokság. Azért, hogy ő Laburda, miért ne találhatna egy aktatáskát, és miért ne adhatná át becsülettel a csendőrségnek? A táskának valószínűleg nagy az értéke, eszerint a jutalom sem lenne csekély! Sosem tudhatja az ember, lehet, hogy majd maga a csendőrparancsnok nyújt át neki borítékban egy egész százkoronást, miközben a csendőröknek haptákban kell állniuk! Ha nem lehetett a dologból lopás, akkor még lehet belőle becsületesség. Ki tudja, talán a becsületesség is hasznos, habár Laburdának e téren nincs tapasztalata.
Így hát elindult oda, ahol önakaratából még sosem járt, csak akkor, ha kihallgatásra vitték. (A kém)

*

Elszántan kinyitotta az ajtót. S amikor maga Vodseďálek őrmester rászegezte átható tekintetét, Laburdából a fennkölt érzelmek menten elszálltak.
– Khm, kérem, ne tessék haragudni, én csak ezt a…
Felmutatta az aktatáskát, és elhallgatott.
Vodseďálek őrmester úr nem esett a feje lágyára, látva a csavargó zavart tekintetét, mindjárt tudta, hányadán áll vele.
– Mit akarsz itt? – mordult rá szigorúan.
– Csak ezt… Találtam… Szóval, ugye, a jutalom…
Az őrmester úr enyhén elmosolyodott: – Megtalálói jutalmat akarsz, mi? És mit gondolsz, mennyit hozhat ez a konyhára?
– Nem tu… tudom, kérem. Egy ezrest… Vagy kevesebbet…
– Vagy kevesebbet – bólogatott az őrmester. És minthogy olyan ember volt, aki – mint azt a bíróságon a védőügyvéd urak mondják – meg tudta ütni a kellő húrt, ököllel az asztalra csapott, és elordította magát: – Hol loptad ezt a táskát, gazember!
– Én… én… – hebegte Laburda, s érezte, hogy elveszett.
– Te azt hiszed, hogy elemelsz valamit, és majd színházat játszol itt nekem, mi? Mert a putikban nem kaptál érte semmit, hát elhoztad ide, és adod a becsületest! Éppen te, Laburda! Majd éppen temiattad fogok én hosszú jegyzőkönyveket írni egy elveszett táskáról! Mész a rács mögé, fiacskám! (A kém)

 

 

Tehát a könyv mindig derűs, és sokszor mulatságos. Van, amikor elgondolkodtató is. Például erről tűnődhetünk: milyen apróságoktól függhet az igazságszolgáltatás által szolgáltatott igazság igazsága? Erről például A fekete ruhás ember című darab beszél. A novella vége úgy üt mint ahogyan hátra rúgó ló patája. Marek nem poénokra hegyezi a novelláit, de azt sikerült nagyon így tennie. Ad vele egy pofont az igazságszolgáltatásnak, az alkalmazott logikának és a látszatok erejének is. Olyasféle mint A tizenkét dühös ember, csak persze nem olyan hosszú, és nem dráma. 

A szereplőkről: a rendre visszatérő tanácsos és a felügyelők eléggé jellem nélküliek. Még Vacátko tanácsos csak-csak bír valami egyediséggel, de a három felügyelő nekem teljesen felcserélhető, behelyettesíthető, egyéniségmentes. 

Ezzel szöges ellentétben a könyv egyes fejezeteinek a szereplői pár hanyagul odavetett jellemzővel, ügyesen megformált mondattal is komplett emberek. A maguk örömeivel, kisebb-nagyobb stiklijeivel, vagy éppen gyilkosságaival, tragédiáival, drámáival. 

Az utolsó,  Az igazság című darab pedig keserű, fájdalmas elmélkedés az igazságszolgáltatás egyéni sorsokra gyakorolt felelőssége felett. Ráadásul az eddigi kisstílű környezethez képest kiterjesztett, világléptékű nézőpontból. A főhőse az ismert bűvész, látnok, akiről Szabó István is forgatot egy filmet, a híres trilógiája egyik darabját: Hanussen. Megrázó történet, megrázó mondaivalóval.  

S ezekkel a kicsit sablon rendőrökkel, és remekül megformált mellékalakokkal olyan csuda kis tablót kapunk a 20-as évek Prágájának bűneiről, hogy csak úgy nyalogatjuk mind a húsz irodalommal felékített ujjunkat közben is, utána is. 

Európa, Budapest, 1971, 378 oldal · keménytáblás · Fordította: Kövesdi János

9/10

2023 júniusának az első harmada. Szerelmetesfeleségtársam egyre tovább dolgozik. Itthon, igaz, de már megint este negyed nyolc van, én úgy fé négy óta itthon vagyok, de még nem szóltunk egymáshoz. 
– Ha jobban fizetnének téged, nem kellene ennyit dolgoznom! 
Hm... Azóta is gondolkodom, akkor vajon melyik ügyfelét dobná el, hogy kevesebbet dolgozzon? 

Tegnap láttunk egy nem túl nagy durranás filmet tarról, hogy egy amerikai iskolát miképpen nyúlt le a gazdasági vezetője és a tanfelügyelője. (Úgy tűnt, az nem ugyanaz mint nálunk, mert a sulinak saját tanfegye volt.) Összesen úgy tíz misit dobbantottak meg, dollárban persze. 

Én meg azon tűnődtem, vajon nekem lenne-e határ, ha valahol, valahogyan, valamikor beindulna a szekér? Tudnám azt mondani, hogy eddig és nem kell több? Hogy nem kell jobb autó, nagyobb medence, nem akarok több lovat, több gyümölcsfát, jobban biztosítani a nyugdíjamat, többet adni a gyerekeimnek, a barátaimnak? Képes lennék-e rá? Most persze azt mondom, hogy persze, alig kellene valamivel több. Az a kis ház, kerttel, diófával, kerti asztallal, borral, meg egy könyvtárszoba a házban. Meg hogy meg tudjam venni a napi betevő joghurtomat és szivarkámat. Meg azt a néhány könyvet. S persze, hogy a gyerekeimet, főleg Geriéket kiszedjem a lakás-fekáliából. Meg mondom, néhány barátnak segíteni. Isten bizony tök jól el vagyok a 2010-es Yarisunkkal. Jó, a nagyfőnök Volvo-ját élmény vezetni, de komolyan nem vágyom rá. 

Szóval nem tudom. De tényleg nem...

Ígértem az első Maigeret-sorozat angol-francia zenéjét. Hát, tessék!

GEORGES SIMENON

A helyzet azonban az, hogy bár olvasok úgy negyvenkilenc éve, Maigret-könyvet eddig mindösszesen, ezzel együtt, kettőt olvastam. Pedig van belőle cirka száztíz darab! Simenon nem aprózta el.

Egyébként nem állt meg Maigret felügyelő eseteinél, mindösszesen állítólag úgy kétszázötven könyvet írt. (S még így is elmarad a mi Nemere Istvánunktól, akiről legutóbb azt olvastam, úgy hétszázötven kötetnél jár.) Egy könyvben azt olvastam, a grafomániát a temporális lebeny sérülése váltja ki. Azt nem olvastam sem Nemeréről, sem Simenonról, hogy ilyen lett volna nekik. 

Simenon, legnagyobb elképedésemre nem is francia, hanem, most mondd, francia anyanyelvű belga író! :-O

Életének a legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a nagyközönség kizárólag a Maigret-regényekkel azonosította a személyét. Holott írt más szépirodalmat, úgynevezett magas irodalmat is. Csakhogy egy kis túlzással arról nagyjából a kutya sem tud. Magyarul is jelent meg nem-Maigret könyve. Ha jól számoltam, összesen tizennégy. Ezeket szerintem kizárólag a beavatottak ismerik. Azt, hogy kedvelik-e, végképp nem tudom. (Itt az utolsó könyveket köll lesni).

Úgy tessen tehát halhatatlan, közkedvelt figurát teremteni, hogy aztán hiába is bármi más törekvés, ezzel a halhatatlan-közkedvelt figurával tetszenek ezek után azonosak lenni. A halhatatlan-közkedveltet maximum egy másik halhatatlan-közkedvelt képes kiütni az íróval való azonosságból. Ahogy mondjuk Burroughs esetében Tarzan és John Carter kis túlzással fej-fej mellett fut. 

Arról nem beszélve, hogy Simenon Maigret-t egyvalamiben tuti magáról mintázta: nincsen róla, mármint Simenonról olyan fotó, ahol ne pipázna. :-P Ez a kép még tréfás is. A többin olyan kis jó állampolgár Simenon úr. De mindenhol pipázik. 

Simenon 1903-ban született és 1989-ben hunyt el. Az utolsó regénye 1976-ban jelent meg. Azt, hogy miképpen került éppen ez a három novella ebbe a kötetbe nem tudom. Már csak azért sem, mert nem vagyok művelt Simenonból, nincsen összehasonlítási alapom. Az egyetlen, ez előtt évekkel olvasott kötetet nem tekintem viszonyítási alapnak. Már csak azért sem, mert kizárólag a hangulatára emlékszem, a történetéből fikarcnyira sem. 

De mivel egy kibicnek semmi sem drága, hátha belepacsálok a lényegbe: nekem úgy tűnik, ennek a kötetnek mindhárom írásban van valami szokatlan: az elsőben és a harmadikban a kezdeti humor, a másodikban, hogy viszonylag egy térben játszódik, aztán a harmadikban, hogy Maigret abban már nem is felügyelő, mert közben elment nyugdíjasnak. 

MAIGRET PIPÁJA (1949)

Mondom: Maigret indítéka e történetben nagyon tréfás. Tulajdonképpen marhára nem érdekli mit is akar tőle az anya és a fia, akik a munkahelyén zaklatják őt. Maigret semmit el nem hisz abból, amit az asszony mond. Csak egy dolog érdekli: hová a búbánatba lett a kedvenc pipája? Mert a tartalék kettő nagyon nem olyan mint az, amelyik eltűnt! A felügyelő tulajdonképpen a pipája után kezd nyomozni, és mintegy bal kézzel fejti meg, hogy az asszony nem véletlenül kereste őt, s hogy amit mondott, annak bizony mégis van alapja. Ha nem is úgy, nem az, és nem azért. 

S még a befejezés is csattanó! Van rossz fiú a történetben, de tulajdonképpen egyáltalán nem őrajta van a hangsúly. Hanem az elveszett pipán. Ami mintegy jelképe a felügyelő és a másik főszereplő kapcsolatának. 

Ruppert Davies mint Maigret

MAIGRET AZ ESKÜDTSZÉKEN (1949)

Ahogy mondtam, ez a darab olyan, akár egy Gardner-féle Perry Mason-darab. De persze mégsem ám. Egy darabig valóban az esküdtszékre koncentrálunk, de aztán mégis elszakadunk onnan. Simenon nem olyan rafkós és nem olyan izgalmas a tárgyalás leírásában mint a kimondottan erre specializálódott Gardner. De nem is ez a fő erénye. Maigret erénye a mindennapiassága. Majdnem semmi sincsen benne, ami miatt olyanná akarnánk válni mint ő. Hacsak a kitartása nem... Meg a logikája... Meg az előre vivő kíváncsisága...  Meg az ebből a történetből is lejövő emberszeretete. Na erről egy pár szót mondanom kell!

Megható, hogy Maigret mennyire színpadi előadásnak tekinti a tárgyalótermet. Adott szereposztás, adott mozgásterek, adott dramaturgia, adott szóhasználat. Semmi sem természetes. S ezáltal igazából jobbára kimarad belőle az ember. A maga árnyalatival, a maga környezetével, a maga teljességével. Csak az ügy szempontjából érdekes oldalai látszanak valamelyest. Ami viszont messze nem a teljes ember. Maigret ezért menekül is onnan, amint erre lehetősége van. 

A történetről nem mondok semmit. Illetve csak nagyon áttételesen: vajon mennyire érthetők meg egy ember cselekedeteinek a mozgatórugói, ha nem látjuk a teljes képet? S mennyire vagyunk felelősek egymásért, mennyi a részünk a másik életében, a mennyire tehetünk arról, hogy mit tesz a másik? 

A kisregény nem válik pszichologizálóvá, nem marcangol, csak kicsit töpreng, mélázik a mesélés hevében. Nagyon jó tempóban és arányban. 

Nem csalás, nem ámítás, Mr. Bean, Rowan Atkinson is volt Maigret felügyelő

MAIGRET MEGHARAGSZIK (1960)

A történet mulatságosan indul. Maigret már nyugdíjban van, vettek egy kis házat a feleségével, és végre bekövetkezik az annyira várt kertészkedés időszaka, meg a nagy kertben heverészéseké. 

De Maigret nem tud magával mit kezdeni. Alig ült még a frissen vásárolt nyugágyban, nem foglalkotatják igazából az ágyások. 

Ezért megváltás, amikor látogatója érkezik. A hölgy előkelő. Maigret-t kertésznek nézi, a feleségét pedig cselédnek. Nem abban a dimenzióban él, ahol a felügyelő és a felesége. De amit mesél, az felkelti Maigret kíváncsiságát. Amire persze nagyban rátesz a semmittevés unalma is. Maigret szinte azonnal útnak indul az öreg hölgy utasításai nyomán, hogy kibogózza: a kiváló úszó unoka valóban baleset következtében fulladt-e bele a folyóba? 

Maigret buldogként akaszkodik az ügyre, amelyben érintett egy régi, általa icipicit sem kedvelt osztálytársa is. Rövid idő elteltével az ex-felügyelőt mindenki haza akarja küldeni. De ő már dafke marad, és nyomoz tovább.

Nem tanulság nélküli a történet vége sem: az önbíráskodás a felvetés. Gyilkos-e, aki a családját védi, bosszulja és további halált akar megakadályozni egy élet megszüntetésével? 

És igen, Gérard Depardieu  is volt Maigret felügyelő. De ő pipa nélkül. S a Maigret-k sora még vele sem teljes.

 

MINDÖSSZESEN

A számos (mert kettő) Maigret-könyv olvasásomból ez a kedvencem.  Valahogy az első talákozás nem sikerült fényesre. Az a történet nem nem tetszett, csak valahogy... hm... szürkére sikeredett. Érdekes egy figura ez a Maigret! Azért érdekes, mert semmi különös nincsen benne. 

A napokban olvasott Sherlock Holmes-történetben felsoroltam néhány nagyon ismert nyomozót a szépirodalomból. Perry Mason, Mrs. Marple, Hercule Poirot, Brown atya, Philip Marlowe, Harry Hole, Simon Brenner szerepeltek a listán. Mindegyik teremtett alakban van valami nagyon sajátos, csak rá jellemző tulajdonság, valami olyan szokás, amely egyedivé, azonnal felismerhetővé teszi. 

Maigret abszolút mindennapi ember. Van felesége, ez a feleség szerepel is a történetek némelyikében. A felügyelőnk nem erős öklű, nem zseniális, nem humoros, nem depis, nem balfék, nem elegáns, nem nő. Semmi se nem és minden nem. Kicsit tétova és nehézkes. Marad tehát a pipa. Meg az, hogy bár már belefáradt a saját társadalmi szerepébe, mégis alapvetőn szereti az embereket, és képes nem pusztán fekete-fehérben látni az életet és annak szereplőit. 

Simenon történeteire egyáltalán nem lehet azt mondani, legalábbis az általam ismert négyre biztosan nem, hogy körömlerágósak lennének. Nem sírunk a röhögéstől, amikor olvassuk őket. Nem sírunk a szomorúságtól sem. Az sem mondható, hogy feltűnően okos, csavaros bűneseteket tálalnának. Nem beszélhetünk arról sem, hogy komoly társadalmi, erkölcsi kérdésekkel feszegetésével szembesülnénk. Miközben mindegyik ott van a történetekben. S ott van az a mozdulat, ahogyan Maigret pipára gyújt a falon végighúzott gyufával. S az valamiért olyan bensőséges. Olyasféle érzést kelt, mint szembesülni, hogy úgy ötven év után is emlékeztem rá. Meg egyébként Maigret állandó kollégájának, Lucas-nak a nevére is. Akiben egyébként szintén semmi különleges nincsen. Még annyi sem mint a felügyelőben.

Nem tudom... Talán ez a feltűnő feltűnésmentesség a vonzerő titka. Hogy Maigret lehetnél te is, lehetnék én is, a szomszéd is, vagy bárki a baráti körünkből. Vagyis ember. Húsból és vérből, miközben csak papírból és tintából. 

 

Európa, Budapest, 1985, 314 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630734524 · Fordította: Raýman Katalin, Somló Vera

7/10

Csütörtökön találkoztam az unokámmal, Lilivel. Elmondani nem tudom, mi van bennem... Nem is értem. Másfél éves a leányzat. Békés, csendes, engedelmes, jószívű. S mai gyerek. Mondom, másfél éves. Egészen feltöltődtem attól, hogy nyitott volt felém, magától hívott játszani, átölelhettem, megpuszilhattam. Az illata... A mosolya... Hjaj, öregszem, meghatódtam, majdnem a könnyem csorog. Drága, kicsi élet. Külön élmény, hogy bár nem néma, de jelel a csöppem. Egyértelműen, világosan. S valami pazar a memóriája. 
– Hát lányom, szerencséje van a gyereknek: a te szépségedet és az apja eszét örökölte! Okosabb mint mi ketten együtt. Mázlista! 

Ami döbbenetes, hogy tökéletes deja vum volt, mert Lili egy az egyben úgy fest, ahogyan Szami festett ilyen idős korában. A mimikája is teljesen olyan. 
– Apa, de hát velem él, engem les, persze, hogy olyan! – nevetett Szami. 
– Jó, de mert nagyon hasonlít rád, még olyanabb! – torkolltam le. 

Soha nem voltam gügyögős, meghatódós fajta. Még a saját gyerekeimmel sem. Most sem gügyögtem, az olyan marhaság. De csontig, mirigyig meghatott vagyok. Akkor is, ha permanensen be vagyok szarva a nagyapai felelősségemtől. 

Szeretem a lányomat, szeretem a lányom lányát. Eget verő marhaság, de tényleg kibuggyant egy könnycseppem... Nesze neked, férfi...

*

Tegnap pedig a fiaméknál voltunk az új bérelt házukban,Szigethalmon. Bográcsoltunk, a fiam élettársa, a menyem főzött egy olyan áfonyás marhapörit, hogy hét nyelven beszélt, inni nagyon visszafogottan ittunk, viszont sokat beszélgettünk. Olyan dolgokról is, amikről évek óta nem. Miközben a meny Csemete hátára varrt egy gerincmenti tetoválást. 

Örültem nagyon a fiaméknak. Kimondottan igény volt bennem a velük való találkozásra. Nem is a nagy beszélgetések miatt, bár a fiam végre elmesélt olyat is, amiről évek óta nem tudott beszélni, s amire hiába utalgatott, nem értettem miről beszél. S az utolsó órákat meg végigröhögtük ilyen-olyan sztorikon. Amiket meglepőn Vanda, a meny osztott meg velünk. Mindig is kedveltem ezt a nőt, de azt hiszem, mostanság kezdek rádöbbenni, mennyire nagyon értékes, jó ember, s hogy a fiam milyen sokat köszönhet neki. 

Emilio Salgari regénye nyomán

    MOMPRACEM TIGRISEI  
írta: David Goy – Gero
Rajzolta: Paolo Antiga

 AZ ÖRDÖG GYOMRÁBAN  
írta: Davide Aicardi
Rajzolta: Mario D. Sciuto

  A TIGRIS SZEMEI  
írta: Davide Morando
Rajzolta: Michael Malatini

 A TIGRIS ÉS A RÓKA  
írta: Alessandro Di Virgilio
Rajzolta: Mchela Cacciatore

Elvileg mindkét filmet, illetve a Sandokan esetében volt sorozat-verzió is, 1976-ban mutatták be. Itthon A Fekete Kalózé volt az elsőbbség. Lehet, mindössze a sorrend az oka, de nekem sokkal jobban tetszett mint a Maláj tigris. Ami, az előző bekezdés szerint ugyanaz a történet, csak jelmezt és földrajzi helyet váltottak a szereplők. 

Sandokan-nak hatalmas kultusza volt hazánkban. A film(sorozat) főszereplői több városunkban is jártak, felléptek, közönségtalálkoztak. Kabir Bedi idén hetvenhét éves.  Carole André hetven.

Találtam egy 2015-ös, közös képet róluk. Egyikünk sem vált aggályosan leharcolttá. A hölgy szerintem karakteresebb mint ifjúkorában. 

Mondjuk az is tény, hogy mindkettejük karrierjében e két film volt a legmeghatározóbb darab. Hommage a Salgari! 

S ha már a filmadaptációnál tartunk, itt említem meg, hogy a Sandokan-sztori megfilmesítése nem Kabir Bedivel és Sollima-val kezdődött és ért véget. A '76-os verzión kívül, beleértve egy animációs sorozatot is, összesen tizenhárom (!) filmváltozata van a Salgari által megálmodott hősnek. 

Tényleg, Salgari!

Emilio Salgari, Sandokan megteremtője

Az eredeti történetet Emilio Salgari írta. A Fekete Kalózét is. Salgari összesen nyolcvan könyvet írt. A fő művei, meglepő fordulat, mondaná Szerelmetesfeleségtársam, a Fekete Kalózról és Sandokan-ról szólnak. Az utóbbiból tizenegy eredeti könyv született. 

Salgari valós helyszínt és személyeket használt fel (Mompracem, Brooke, a fehér rádzsa, Sandokan legfőbb ellensége), de Sandokan figurája teljesen az ő képzeletének a szülötte. 

Bár a könyvei a maga idejében, 1862–1911 között élt, nagyon sikeresek voltak, Salgari munkásságával rajta kívül mindenki jól járt. 

A nyolcvan regényéből magyarra mindössze tízet fordítottak le, és jelentettek meg. A Sandokan-történet vagy nagyon régen, 1896-ban, vagy csak a Robur című magazin 1–2. számában látott napvilágot. Könyv alakot magyarul korunkban nem kapott. Micsoda dolog ez? 

A Sandokan-képregény

Az eredeti képregény 2017-ben jelent meg a Star Comics kiadásában. A kiadó oldalán úgy látom, a sorozat mindössze három kötetnyit ért meg. 

Az alkotók kihangsúlyozzák, hogy nem Salgari műveit kockásítják, hanem a művei nyomán teremtenek képregényt.

Vagyis nem arról van szó, amit Fazekas Attila is előszeretettel művelt egy időben, hogy népszerű filmeket rajzolt képregénnyé (Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág, A Beverly Hills-i zsaru, Ben Hur, Kobra, A bolygó neve: halál. Ezeket a képregényeket úgy kell elképzelned, mintha a filmekből kivágott kockákkal mesélnék el neked a történetet. Csak nem fotókról, hanem rajzokról van szó, és nem színesek a képek, hanem fekete-fehérek. De Schwarzenegger és Eddie Murphy ott mászkálnak előtted a rajzokon. 

De még csak nem is arról beszélek, amiről a magyar képregény története szólt úgy a rendszerváltásig, de legalábbis Cs. Horváth Tibor a kádár kori képregény-forgatókönyvek egyedüli készítőjének az idejében: irodalmi eredetik szolgai adaptációjáról. 

Ahhoz áll közelebb, amiről a Bud Spencer-Terence Hill páros filmjének a megrajzolásával szó van. Az ördög jobb és bal keze című opuszról beszélek. Két része is megjelent magyarul. . Mindkét füzet volt a kezemben, lapozgattam ide-oda, de egyszerűen nem lett indíttatásom hozzájuk. Sem a tény, hogy rajzban láthatom őket, sem a rajzok maguk nem vonzottak, sem semmi a prokejtben. Legyen az én bajom!

Amikor a Frike Comics (velük pozitívan elfogult vagyok)  Facebook-os hirdetése a szemem elé került erről a kiadványról, kíváncsi is voltam meg se is. Vannak művek, alakok, akiket közhelyessé tesz a népszerűség és a velük való élés simán csak a konjunktúra lehetőségének a kihasználása. EL nem tudtam képzelni, mit lehet hozzátenni még a maláji tigris történetéhez. S érdemes-e vele egyáltalán időt tölteni? 

Hogy Az ördög jobb és bal kezével szemben Sandokan-nal miért foglalkoztam mégis? Szívemre a kezem és megvallom teljesen őszintén: abszolút fogalmam sincsen. De megvallom azt is, volt is bennem némi, hm, mi is a jó szó... vonakodás, hogy igazán érdekel-e ez engem? Előre szólok: az eredmény felemás lett. 

Az mondjuk már a Sandokan borítója alapján szerencsésen nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzők nagyon tudatosan elszakadnak Kabir Bedi arcától. Na, jó, ügyeltek arra, hogy a rajzolt Sandokan csak nagyon halványan hajazzon a színész vonásaira. Vagyis maradt egyfajta tudatalatti hívórajzosság, de ha bárki azzal vádolná őket, hogy nem tesznek semmi mást, csak kihasználják egy figura, egy történet népszerűségét, arra azt mondanám, nem igaz! 

Annak ellenére nem, hogy az első történet gyakorlatilag a Kabir Bedi film és filmsorozat sztorija. S persze miközben néztem, olvastam, szüntelenül Guido és Maurizio De Angelis zenéje járt az eszemben. 

Ugye, ez a dal is nem kicsit lett közhelyessé. Pedig a maga idejében, istenuccse, nem volt ez roszz filmmuzsika. Mondjuk tény, hogy bármennyiszer hallom, egyszerűen nem tudok elszakadni Heller Tamás fergeteges paródiájától: „Sandokan, Sandikan / Szebb vagy mint a Magilla Gorilla...”

Szóval a képregény. A történet képregényesítői iparkodtak elszakadni a film(sorozat) képi világától. Meg nem is. Keresgélték azt a határt, ahol a rajzok még elég asszociatívak ahhoz, hogy felidézzék amit fel kell idézniük, de mégse tűnjék az alkotás újabb bőrlehúzásnak. Annak tűnik-e? 

Mert ez a legnagyobb kérdés a Sandokan-nal kapcsolatban. Ami történet, ugye, mindenestül olasz. Ha egy maláj herceg is a főszerelője. A belőle készült képregény is olasz. De tény, hogy a hájp nálunk legalább akkora volt körülötte, mint a hazájában. Vagyis van mire visszahivatkoznia. 

Na, akkor sikerült-e a jó ízlés határmezsgyéjén maradnia az alkotóknak? 

Simán. Voltaképpen el tudtam szakadni az eredeti emlékeitől. Mármint a filmes eredetiétől, mert az irodalmit nincsen szerencsém ismerni, ugye. Annak ellenére sikerült ezt megtennem, hogy a képtörténet forgatókönyve lényegében nem tér el a filmétől. De képi világában sikerült mégis önálló alkotást létrehoznia a stábnak. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gondolom, te is azt kérdezed, na és a tigrises jelenet? Meg van az, de meg ám. Úgy és mégis másképpen. Kabir Bedi így győzte a vérnegző vadállatot: 

 A kép-Sandokan pedig így: 

• 
• 

Ha átnézed ezeket a példaként kiragadott rajzokat, láthatod, az égvilágon semmi baj nincsen velük. Kifejezők, dinamikusak, fantáziagazdagok, részletesek. Minden a helyén vannak bennük, rajtuk. Csak általuk nem lettem teljesen meggyötör, hogy van valami intimebb közöm az egészhez. Ez a maradék három történetecskében következett be. 

A történetecskék

A könyv száztizenhat oldal. Ebből nyolcvanhat az eredeti sztori adaptációja. A maradék három történetecske tehát harminc oldalon osztozik. A háromból kettő csuda jól sikerült. 

AZ ÖRDÖG GYOMRÁBAN
Sandokan két katonával küzd egy szírt tetején.  A megmenekülését egy nagyon bátor, gyerekkori tette  teszi lehetővé. A történet érdekessége és erénye a jelen és a múlt egyidejű ábrázolásának technikai megoldása: a múlt szürke, homályosabb, gyengébb kontrasztú, a jelen éles és határozott. 

• 
• 
• 
• 

Ha akarom, van még nem hajánál fogva előhúzott tanulsága is a sztorinak: a szeretet erőt ad a bátor tettekhez, az egykori bátor tettek, a tapasztalatok által pedig a jelenben adják meg a szükséges bátorságot. 

A TIGRIS SZEMEI
A történetben Sandokan egyetlen képkocka erejéig szerepel. Amit látunk egyfajta intermezzo az eredeti történetben. Megelőlegezi Sandokan tigrises bravúrját. Mariann egyedül megy ki a birtokról lovagolni. Leesik a lóról, elájul. Egy szolgálólányka téríti magához. Aki elmondja, hogy van baj, mert tigris jár a közelben. Nem téved. Két nő egy hatalmas ragadozóval szemben...

A maga módján Mariann is megküzd a tigrissel. A hogyant a cím elmondja. 

A rajzok ebben az esetben, hogyan is mondjam: kedvesek, kicsit karikaturaszerűek. Az első találkozás alkalmával bizonyos voltam benne, hogy nő követte el őket . De nem így van. (Vagy de...?) Michael az rajzoló keresztneve. Amikor a Misel nő, akkor Michelle az írásforma. Nem tudom, ez kőbe vésett törvény-e, vagy csupán okoskodom? 

De akármi is van a lába között, nekem ugyancsak bejött, amit alkotott ezzel a szösszenettel. A sztori vége pedig ügyesen finom utalás a tigris szó belső összefüggésekből adódó kétértelműségére. Ügyes és megható!

Az pedig külön érdem, miképpen lesz párhuzamossá az gyermekkori játékhősiesség és a jelenben a túlélés lehetősége.

• 
• 
• 
• 
• 

A TIGRIS ÉS A RÓKA
A sztoricska Sandokan és Yanez első találkozását meséli el. Yanez Sandokan európai támogatója. Nem tartozik Sandokan csapatába, mintegy külsőse a malájok szabadságharcának, terrorista tetteinek. Yanez figurája mintegy legitimiálja a gyarmatosítókkal szembeni harcot: ő képviseli az igazságérzettel bíró elnyomót. Aki az elnyomottak oldalára áll. Jelképes tett. 

Az ötlet jó. A kivitelezés kicsit felemás. A rajzokban sincsen semmi plusz ötletesség. Igaz, hiba sem. Hozzák a színvonalat, de itt meg is állnak. 

A szerkesztő helyében az apróságok közül ezt tettem volna elsőnek, hogy a két ütőssel fejeződjön be a kötet. De ezek szerint mások voltak a szempontjai. 

• 
• 

Mi a véleményem összességében a Sandokanról? Az, hogy tulajdonképpen a következő két kötet dönti el, mi legyen a véleményem. Salgari adott alapanyagot. A három kis történetből kettő pedig utat mutatott, hogyan lenne érdemes kezelni az alapanyagot. Vagy új történeteket hogyan kellene alkotni a régi alapján. 

Frike Comics, 2023, 116 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891496 · Fordította: Ciuti Sara, Farkas Ábel

7,5/10

2023 májusának utolsó napjai. Gergő fiamék tegnap költöztek vissza Szigetszentmiklósra. A terük nagyobb lett, de Geri annyira nem kedveli Miklóst. A párja meg imádja. Geri pedig, meglepő fordulat, alkalmazkodik. Tegnap nem akartam a pakolgatásban zaklatni őket, nem tudom, hogy sikerült a napjuk. Persze én is, Szerelmetesfeleségtársam is felajánlottuk kinek-kinek a segítségünket, de mindketten azt mondták, nem lesz nagy akció, köszönik, de ne fáradjunk. Így nem fáradtunk. 

Tegnap, szombaton megfőztünk (én: zöldbableves, milánói nem makaróni; SzFT: kókusztekercs, hogy „ne azt a szar boltit egyed már!”. Ebéd után ledőltünk aludni. Én különösen. Hajnali kettőkor valami autós vadbarom megállt a ház alatt. Zenét hallgatott a kocsiban, de nem akárhogy, és végighallgatta a számot, ami éppen ment, amikor befordult a parkolóba. SzFT felkelt, hogy becsukja az ablakot, zajtompítandó. De csak tompítandó. Aztán a vadbarom szerencsére csak egy számot hallgatott végig csutkahangerőn. De annyira felébredtem, hogy fél három után nem sokkal feladtam, és átjöttem Csemete ágyába olvasni, írni, muzsikát hallgatni. De így ebéd utánra igen kókadt voltam. 

Ébredés után rákérdeztem, hogy akkor átgurulunk-e cangával SzFT anyujához, de ő azt válaszolta, mára inkább Szentendrére gondolt. Négy óra felé járt az idő. Sebaj, menjünk! A múltkor valahogy könnyebben ment az út. Visszafelé SzFT annyira belehúzott, hogy otthagyott a csába. Én meg nem küzdöttem, mentem a magam tempójában. Nem tudom, miért volt a lemaradásom, SzFT kondija javul-e, az enyém romlik, vagy a bringával van valami? Mindenesetre mindketten elfáradtunk, mire hazaértünk. Én a múltkor nem.  Vacsi, film, SzFT a vége után nem lőtte le a tévét, csak átkapcsolt a hordozható vinyóról a tévére. Talált egy magyar filmet, beleragadt. Nekem meg a szemem ragadt le. 

De azért ma ötkor ismét felpattant... Holnap már aludni kellene, rendesen. 

Úgy emlékszem, egyetlen SH-történetet olvastam, azt is azért, mert a Delfin Könyvek-sorozatban jelent meg: A Sátán kutyáját. Tetszett is, meg nem is. Olyan emlékem maradt róla, hogy nagyon sokat beszélgetnek egy tök unalmas birtokon. Aztán a vége az tényleg izgalmassá vált. 

1. Ám függetlenül az gyerekkori véleményemtől, a Conan Doyle által megformált alak, akit egyetemi tanáráról, Joseph Bellről mintázott, az egyik leg-legismertebb detektív-figura

Ha azt mondom, Sherlock Holmes, neked is azonnal egy hórihorgas, skótkockás felöltős alak jut az eszedbe, pipával, nagyítóval a kezében, azzal a felöltőhöz smakkoló, fura kis sapkával. Meg az, hogy a fickó pengeéles logikával remekül tud erről amarra következtetgetni. 

Alakját ezer meg egy helyen felhasználták már. Legutóbb a lord által kitalált alakhoz csak nyomokban hasonlító figurát teremtettek, aki Londonban keleti önvédelmi sportokkal küldi földre az elleneit. Holmes-t Robert Downry Jr. játszotta. 

A birtokomban levő könyvecske a Mesterdetektív kiskönyvtár negyedik köteteként látott napvilágot. Ezen kívül volt még hét másik magyar kiadása is A dilettáns detektív címmel. Amikor éppen nem az eredeti, A négyek jele azonosítóval jelent meg. A Mesterdetektív kiskönyvtár sorozat sajnos csak tíz kötetesre sikerült. 

A dilettáns detektív (A négyek jele) Conan Doyle második regénye volt, harmincegy éves korában jelent meg. 

A történet, hm, kicsit... nem is tudom... mondvagabalyított... túlkomplikált...?

A dilettáns detektív nem követhetetlen, nem érthetetlen: a mondvacsináltsága teszi bonyolulttá. A titokzatos gyilkosság, hulla a szobában, ajtó-ablak belülről becsukva, az áldozatot mérgezett tüskével ölték meg, a végén kalandregénybe torkollik.

Olyasféle érzésem volt, mint Rejtő Jenő légiós cuccainak az olvasásakor: persze, kell, hogy megértsem, mi miért történt, de a magyarázat maga tulajdon- és voltaképpen annyira már nem is érdekel, hogy oldalakat töltsek vele. Hiába szellemes, hiába tragikus, hiába, hiába, kiszámítható, ám nem szerves, mindössze szükségszerű része a regényeknek. 

Valahol egyszer azt olvastam, az a jó krimi, amelyben az olvasó együtt gondolkodik a szerzővel, és az ismert tények, adatok alapján maga is képes kikövetkeztetni a megoldást. S az a krimi, amelyet hajuknál fogva előráncigált csavarokkal old meg a szerző: nem tisztességesek, nem becsületesek. 

Annyira nem jó ómen, hogy már az olvasás majdnem legelejétől azon morfondíroztam, érdekel-e engem egyáltalán a rejtély és hogy miképpen jutunk el a várt (?) megoldásig. Nem tudtam eldönteni. A végére sem. Csak valami minimális kíváncsiság volt bennem a bűntény iránt. 

Nem segítette a dolgot a Holmes s Watson közötti kapcsolat érdekessége sem. Mert nem volt érdekes. 

Conan Doyle hatalmasat alkotott Sherlock Holmes alakjának a megteremtésével. Nagyon jó ötlet, hogy a történeteket a detektív segítője, és elképesztőn laikus barátja meséli el, bennfentesként. Mintegy belülről látunk rá  a nyomozásra, de Holmes-t mégis kívülről nézzük, és a gondolatmenetét csak akkor ismerjük meg, ha Watson is megismeri. Ez ad a történetnek egyfajta bennfentességet, de megmarad a titok érdekessége is. 

Ám újra mondom, A dilettáns detektív-ben (nagyon ótvarul vacak ez a cím!) van ugyan rejtély, van titok, van egzotikum, van némi kaland, de az egyszerűsége, a kiszámíthatatlan műfaji csapongása nem bájt kölcsönöz neki, hanem valami elementárisan nyers ponyvaregényt ízt. Szagot. Érzetet. Ha nem tudnám, hogy Conan Doyle, el sem hinném. 

Az ilyen minőségekre mondja Szerelmetesfeleségtársam, hogy:
– Na, akkor ezt is láttuk/hallottuk/megnéztük/olvastuk... 
De mégsem a miénk, mert nem érintett meg, nem lett a részünk, nem fogott meg. Holnapra már a címére sem emlékszünk, de a történetre biztosan nem. 

Kolonel, Budapest, 1990, 164 oldal · puhatáblás · ISBN: 9637910077 · Fordította: Mikes Lajos

6/10

2023 pünkösdjének a hétfője. Csemete ágya. Hallgattam zenét is, de semmi érdemleges. Ma megyünk a Mötley Crue–Def Leppard koncertre, de arra sem vágyom igazán. Semmire sem vágyom igazán. Magányra, csöndre. Valahol egy tó partján vagy egy erdő közepén. Leginkább erre.

Miért olyan mocsok nehéz a kommunikáció? Hogyan jutunk el a kimondatlanságig, a kimondhatatlanságig? Miért a csigaház, a másiktól, a félt vagy unt reakcióitól való távoltartási kényszer? Miért, hogy nem beszélünk az érzéseinkről, és miért nem érdekelnek igazán a másik érzései, indokai? Utálom a játszmákat, mégis alkalmazom őket. Pedig tényleg nem akarom. Csak egyoldalúan nem megy a kiszállás. Legalábbis nem jöttem rá, hogyan kell egyoldalúan kiszállni. 

A játszmákban egy dolgot értek: a mérhetetlen belefáradást ugyanazokba a körökbe. Bár maga a játszma is ugyanezzé válik, de mert meg vannak a szabályai, nem igényel annyi energiát mint egy aktív, élő kapcsolat. Akció, reakció mind-mind kiszámított, várható. Éppen ezért kurvára idegesítő. Mert biztos lehet benne az ember, hogy nincs kiút, nincsen megoldás, rendre ugyanazok a körök jönnek, senki, semmit, semerre. Marad minden a régiben. Adok-kapok, csak soha nem azt, amit adnom kellene és amire szükségem van. S nő, nő a hiányérzet, a hiányérzettel meg a kiábrándulás. Az meg végül drasztikus lépésekhez vezet. Mert a kilátástalanság változást követel. Ha a kapcsolaton belül nem megy, akkor azon kívül, anélkül. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó. 

Giovanni Battista Belzoni

Ebből világossá válik, hogy e képregény címszereplőjét, Giovanni Battista Belzoni-t nem Walter Venturi ötlötte ki, hanem a valóságban is létező személy volt. Venturi nem tett mást, kicsit a maga képére formálva, Belzoni életének  valóságát némileg feláldozva a dramaturgia oltárán, megírta, megrajzolta az olasz egyiptológus, kalandor életét. Tulajdonképpen nem szépítve rajta semmit sem főhőse sorsában, indítékaiban és jellemében. 

Mert ha utánanézünk Belzoni életének, akkor a mind a fő vonalak, mind jó néhány apró részlet is teljesen smakkol a képregényben. 

Nem írom le részletesen Belzoni életét. Csak a lényegét. 

Az úriember két méter feletti magassággal, és valami eszement fizikai erővel rendelkezett. Az utóbbinak köszönhette, hogy cirkuszban is fellépett, természetesen erőművészként. Tizennégy másik embert emelt fel és tartott meg anélkül, hogy a lábuk a földet érte volna. 

De Benzoni nem pusztán egy lehengerlő méretű izomagy volt. Mérnöki diplomáját ugyan közvetlenül nem, de közvetetten ugyancsak kamatoztatta. A képzeletét hamar megragadta a történelem, és abból is Egyiptom múltja.

Az 1778-ban született „hatalmasság” első ízben 1815-ben, tehát harminchét évesen lépett Afrika földjére. Eredetileg egy öntözőrendszer elkészítése és beüzemelése volt a célja. A megbízást Muhammad Ali egyiptomi pasától kapta. A szerkezetet elkészítette, működött is, de végül élesben nem üzemelték be. 

Belzoni lenyűgözték Egyiptom múltjának a tárgyi emlékei. Nem kispályázott: elvállalta és végre is hajtotta II. Ramszesz hét tonnás mellszobrának az Angliába szállítását. A szobor ma is kiemelt helyen látható a British Múzeumban. Az archeológia az ő korában még gyerekcipőben járt, de az Egyiptom iránti érdeklődés Európában egyre fokozódott. 

Belzoni hajtotta Egyiptomnak és a történelmének a szeretete, de hajtotta a vágy is, hátha valami kincsre bukkan, amely könnyebb életet biztosít neki és szeretett feleségének, Sarah Banne-nek. De nem volt szerencséje.

Ám Belzoni nevéhez kötődik például I. Szeti fáraó a Királyok Völgyében található sírjának a feltárása (e sírt még manapság is Belzoni sírjaként emlegetik) és a második gízai piramis, Hafré piramisába való bejutással szerzett nemzetközi hírnevet. De megtisztította az Abu Szimbel-i templomokat a homoktól és ő volt, aki felkutatta és beazonosította Bereniké városát. 

Visszatérve Londonba kiadott egy könyvet az egyiptológia környékén végzett munkájáról, majd pár áv múlva Timbuktuba indult újabb útra. Onnan már nem tért vissza: eltűntnek nyilvánították, de volt, aki úgy vélte, rablók áldozatává vált. 

Venturi Belzonija

Vajon mennyiben tér el a képregényben megalkotott alak az eredetitől? Mondhatnám, hogy azt csak a jó Isten tudja, mert vajon mennyire ismerhető meg egy ember néhány rövid internetes bejegyzésből? Persze kérdés az is, mennyire ábrázolható jól egy ember élete egy képregényben? 

Nos, a helyzet az, hogy a kettő remekül összecseng. Belzoni életének érdemi része Afrikához kötődik. Pedig tulajdonképpen csak 1816.ban kelt útra, és 1823-ban már nem élt. S közben még Londonban könyvet is írt és jelentetett meg. 

A netes életrajzok és a képregény egyaránt érintőlegesen foglalkozik az erőművészkedésével, az előtte való életével, a hidraulikai tanulmányaival, a kamasz- és gyermekkorával semmit. S nagyjából ugyanazokat a momentumokat, életének ugyanazon emberi szereplőit emelik ki. Magától értetődik, hogy Venturi használta fel az internetet és a rendelkezésére álló irodalmat. S ebben semmi pejoratív nincsen, 

A megalkotott alak egyáltalán nem lett klisés. Mondhatnánk, hogy nehéz lett volna azzá tenni egy két méter feletti, izomkolosszus archeológust, de ne becsüljük alá a kreativitást, láttunk már New York kávéházban zombikkal küszkörésző Nyugatosokat és szuperhőssé metamorfóziálódott Kittenberger Kálmánt is!

Szita agyamban ez a két történet bukkant fel a valós szereplő vs. képregény összefüggésben. S bevallom, az előbbiben simán találtam az elején szellemességet, de a közepétől kezdett öncélúvá és önismétlődővé válni a történettelen történet, s marhára fárasztott már, jó pár oldalt simán átlapoztam, pedig nem nagyon szoktam ilyet tenni. Az utóbbival, KIttenbergerrel azonban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. A rajzok nem voltak rosszak. A második része már semmit sem mozdított bennem, a legsekélyebb érdeklődést sem. Vagyis csak csínján a valóban élt emberek személyiségének az elrablásával önző forgatókönyv-érdekek miatt!

Venturi ügyelt a részletekre

Venturi nem követett el efféle galádságot. Mi több, eszébe sem jutott talpazatot építeni Belzoni alá: simán meghagyta jellemes, erőteljes személyiségű, bátor, ötletes, de mindenképpen esendő embernek. Belzoni simán üt, sőt öl, ha rákényszerül. Az egyiptomi monomániája majdnem felemészti a házasságát, s csak a feleségének köszönhető, hogy Belzoni haláláig házasok maradtak. De Belzoninak, bármennyire is szerette Sarah-t, tőle sok-sok ezer kilométerre veszett nyoma. S az sem különösebben hatotta meg, mi lesz az asszonnyal, ha már ő nem lesz. Lett is komoly anyagi baj. 

Ahogy Venturi egy másodpercig sem titkolta azt sem, hogy Belzonit egyáltalán nem csak Afrika és az óegyiptomi kultúra iránt szeretet ösztökélte: alapvetően kincset keresett. Nem kicsit Sarah miatt. 

Ahogy azt sem, hogy bár egyáltalán nem volt ostoba, egyszerű ember, de sokkal inkább az ösztönei, az impressziói dirigáltak számára, mintsem a józan esze. 

Vagyis van itt egy valós személyről írt történet, amelynek a forgatókönyve, bár a szerző azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem ragaszkodott aprólékos precizitással a főszereplő valós és képregénybeli életének az összehangolásához, mégis meglehetősen erős a szinkronitás. S nagyon érezni, hogy Venturinak erősen szívügye a nagy Belzoni. S most nem elsősorban a képregényre gondolok, az természetes, hogy az, hanem Belzonira, az emberre. 

S mindez hogyan fest a rajzokon?

Venturi A nagy Belzoni-val egyáltalán nem kísérletezett. A rajzstílusa a legkonzervatívabb realitásban fogant. S ezzel semmit sem mondtam. A fumettik nem szoktak kísérletezni. Alapvetőn vérrealisták, aprólékosak, kifinomultak.

Ám ha összeveted A nagy Belzoni ilyetén erényeit Venturi másik, most megjelent képregényének, a Chanbará-nak (vajon miért okoz szinte legyűrhetetlen nehézséget számomra ennek a címnek a megjegyzése?) a rajzaival: mintha nem is ugyanaz az ember alkotta volna őket. Miközben az égadta világon semmi bajom A nagy Belzonival, a Chanbara hozzám sokkal közelebb áll. Tényleg semmi baj nincsen a Belzoni életszerűségével, aközben nekem a Chanbara mégis dinamikusabb, frissebb, elevenebb. 

Könnyen lehet, hogy a két történet közötti tempó-különbség téveszt meg. A Chanbara kilencvenhat. A Belzoni majd háromszor ilyen hosszú. Mindössze 0,2 hiányzik, hogy ennyiszer legyen testesebb: kétszázhetven oldal. S amíg az előbbi véres, szexes akció-történet, addig emez nem az. Van benne izgalom, van benne kalandos rész, de nem mindenestül izgalmas és kalandos.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha belegondolok, a Belzoni igen hülyén mutatott volna a Chanbara stílusában, míg az simán el lett volna a Belzoni-éban. 

Az csak egy minimális infótartalom, hogy nekem megrögzötten Fazekas Attila rajzait jutották eszembe a Belzoni képkockáit. S ebben a kijelentésben nincsen semmiféle értékítélet. Nem a kedvenc magyar képregényrajzolóm, de szeretem Fazekas Attila alkotásait is. 

Venturi csodálatosan tud hangulatokat teremteni, legyen szó a sötétbe bekukucskáló kincskeresőről, füstös városról, esőben ázó úriemberről, egyiptomi napfölkeltéről, vagy éppen a házastársak szeretkezésének diszkrét, mégis nagyon plasztikus ábrázolásáig. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Személyes impressziók

Ennek az alcímnek, pontosabban, ami alatta van, nincsen érdemi köze a képregényhez. Csak jár az agyam. 

Azon jár, tudnék-e úgy élni mint a nagy Belzoni. Nem. Gondolkodás nélkül mondom. A franc sem akar Afrikában izzadni, amikor ezt simán megtehetem már itt, Európában is. A fene sem akarna a tűző napon homokot lapátolni, hajók szűk, levegőtlen kabinjában szorongani, minden reggel kirázni a skorpiókat a csizmámból, adott esetben életre-halálra küzdeni ostoba, agresszív emberekkel, birkózni a hivatalokkal, hivatalnokokkal... 

Nem, az ilyesmikhez én nagyon Bilbo Baggins vagyok. Mi lehet jobb, mint a házam kertjében a diófa alatt, a tölgyfa asztal mellett elszívni egy szivart, kortyolni a hűvös sört (vagy vörösbort), és nagyokat beszélgetni az élet érthetetlenségéről, s hogy mégis, mindenek ellenére, mindennel együtt csodálatos élni. S a nap végén (elején, közepán összebújni az asszonnyal, amikor csak lehet, élvezni a teste minden izgalmas hegyét-völgyét, hajlatát, illatát.

Már gyerekkoromban is teljes empátiával voltam Bilbo felé, tökéletesen megértettem a vonakodását, hogy a kányelmes, békés otthonából útnak induljon sárkányölőben, valami fantazmagória kincs miatt. 

Van egy rész a képregényben, amikor Belzoni azon depizik a londoni otthonában, hogy mennyire szar lett a brit főváros, mennyire nem lehet itt élni, mert csupa kő, meg füst, nyomor, meg minden... Izébizé... Ööö... Szerencsétlen, senki nem mondta neki, hogy Anglia nem Londonból áll? Hogy annál sokkal nagyobb? Meg zavarja a nyomor? Még szerencse, hogy olyan Afrikában nincsen! 

S persze utólag könnyű az észt osztogatni, de addig viszketett a két méter feletti termetének nyilván termetes hátsója, hogy felugrott, és a gyárilag odaszerelt rakéta ösztönzésére elment meghalni. Távol Londontól, az asszonytól... Minden cinizmus nélkül: ott most, ott így most jobb? Tényleg? Naaa...

Anagram Comics, 2023, 270 oldal · puhatáblás, fordította: Ferencz Judit

8.5/10

2023 májusának hanyatlása. Péntek reggel van. Olyan kis sűrű hét volt, minden napra jutott valami kis plusz, amitől nem tudtam nyugodtan írni. Nem kellett megszakadnom, csak foglalkoztatva lettem.

Tegnap is mi történt: tudtam a programot, aszerint ebéd után már nem lett volna dolgom. Aztán mi lett: még sem fejeztem az egyiket, már telefonáltak, hogy az egyik vezető kolléga keresett, hívjam már fel, el kellene mennem egy bikakábellel, beindítani egy autót. Hívtam a kollégát. Nem is neki kellett segíteni, hanem az édesapjának. (Mi közöm van nekem vajon a kollégák nem kolléga családtagjaihoz, különösen pénteken délután?)

Fél kettő felé vágtam neki a tizenötödik kerületből Budapestnek, a tizenegyedik kerület felé. A Gellért-téren jártam, amikor hívott a kolléga, hogy misztikus a dolog: az édesapja már ott van az autónál, megpróbálta beindítani, erre pöccröff, mint a kisangyal úgy indult, köszöni szépen a segítséget, de akkor így nem kell, visszafordulhatok. Másfél óra volt az út oda-vissza a kordélutáni péntekben. Jó, nem volt horror a végzési időm, más munkahelyeimen irigyeltem volna a mostani önmagamat, de akkor is bakker!

Arról nem beszélve, hogy az autós és egyéb közlekedőtársaim segghülyék voltak tegnap: az odavissza úton öt olyan esetem volt, amikor a reflexeim mentették a helyzetet. Volt, hogy mamóka autóját törhettem volna össze a baromsága miatt, volt, hogy bringást gázolhattam volna, volt, hogy nyolcvannal rombolhattuk volna egymást az M3-as bevezetőjén. volt, hogy gyaogost csaphattam volna el, mert a Thökölyn nem volt hajlandó elmenni a száz méterre levő zebráig. Nagyon elegem lett. Képzeld, már annyira türelmemet veszítettem, hogy majdnem megnyomtam a dudát is. (Ez éppen a jelzés, kuncsorgás nélkül elém minden további és előbbi nélkül bevágó mamóka esetében volt, akit csak magam elé kiabálva küldtem el az édesanyjába. De aztán nem nyomtam meg a dudát, nem akartam sokkolni mamókát, hátha valakit a végén még ijedtben összetör vagy elgázol. De azért már a f@asz kivolt. 

Az olvasásaimmal is nehezen haladtam: egy kis százegynéhány oldalas Sherlock Holmes-sztorit majdnem egész héten olvastam. 

S közben megjött a nyár. Nincsen még harminc fok, de már nem jó  a napon: éget, fáj. Mi lesz itt később? 

Két helyre küldtem életrajzot az utóbbi időben, az egyik vissza is pöckölte, hogy a választás nem rám esett, a másik cég rám se pippantott. Mindkét esetben volt az életrajzban fizetésigény. Lehet, az a baj? 

A megtört képernyőjű 8T helyett megérkezett a 11S-es Xiaomi. Nagyjából tökugyanaz, csak kicsit jobb a kamerája, dupla annyi a tárhelye, és nem hátul, hanem oldalt van az ujjlenyomat-olvasója. Még csak barátkoznom sem kell vele. S úgy három óra alatt be is laktam. 

Néha blikkek alapján megy a szimpátiám. Ennek a kötetnek már a megjelenése előtt bizalmat szavaztam. Csak így a borító, meg azon kevés információ alapján, hogy a feudális Japánban játszódik. S az olvasható, rövid tartalom alapján úgy tűnt, nincsen benne semmi természetfeletti. Ezt most valahogy egyáltalán nem bántam. A borítórajzban van valami, ami picit eltér a szokásos bonelliségtől. Meg nem mondom mi. S most spongyát a tényre, hogy a borítórajz nem Venturié, hanem egy Andrea Accardi nevű hölgyé/úré (vö.: Bocelli). 

Chanbara

Tűvé tettem a füzetet, kicsoda, micsoda a Chanbara? Tehettem... Semmiképpen sem kicsoda. Annál inkább micsoda! Műfaji megjelölés. Például ennek a képregénynek a műfaji megjelölése. Vagyis világos, hogy a szó értelmére nem a füzetben találtam meg a választ, mert nem találhattam meg ott. 

Bár, jobban belegondolva, akár gondolhatott volna erre valamelyik kiadó. Persze lehet, hogy az olasz eredetiben, a sorozat első kötetében (mert ez a második), ott van a meghatározás. Nem hiszem, hogy a szó az olaszok körében ismertebb mint a kis hazánkban, de minden megtörténhet. 

Szóval a Chalaban... Chanbara azoknak az elsősorban japán filmeknek a képviselője, amelyek a japán múlttal foglalkoznak, és a főszereplőik szamurájok, akik kardot használnak. Mintha azt mondanám, hogy azoknak a filmeknek az összefoglaló neve, amelyekben jobbára fehér férfiak bőrbe öltözve lovagolnak hatalmas amerikai síkságokon és a száguldó bölényekre, hujjogó indiánokra és egymásra lövöldöznek az aranyért: western. S ugye, egy western alkotáson belül maga a western szó a legritkább esetben sem fordul elő. Vagy akkor az már paródia. 

A chanbala legismertebb képviselője: Akira Kurosawa. 

Akkor ezt belőttük! Innentől lehet sejtésünk a témáról, a korról és hozzávetőlegesen a stílusról. A brutalitás nem adja magát, de van dögivel. Szex is van, bár az nem dögivel. De meglepően nyíltan. 

A rajzoló

A nagy Belzoni című, szintén a múlt héten megjelent kötetben ezt olvashatjuk Walter Venturiról:

Walter Venturi (1969- ): Római születésű képregényalkotó (rajzoló, író), illusztrátor, szerkesztő. 1993-tól kedve publikál képregényeket. Számos különböző műfajban dolgozik, többek között western, horror, fantasy, sci-fi albumokat rajzol, elsősorban Olaszország vezető képregénykiadója, a Sergio Bonelli Editore számára. Készített epizódokat a Zagor, Martin Mystére, Tex, Dragonero, Brad Barron, Demian, Chanbara sorozatokhoz. Az Eura Editoriale kiadónál a John Doe és Detective Dante sorozatok kötetein dolgozott. A 2013-ban megjelenő A Nagy Belzoni az első önálló graphic novel albuma, ennek forgatókönyvét is ő írta.

Ennek a képregénynek a hátulján pedig ezt mondja a fülszöveg: 

WALTER VENTURI (Róma, 1969) 1994-ben lépett a képregények világába Capitan Italia című kötetével. Ezután az Eura kiadóval együttműködve a Skorpio és a Lanciostory című képregényes hetilapokba rajzolt, illetve a John Doe és a Detective Dante című sorozatokon dolgozott, melyeket Lorenzo Bartoli és Roberto Recchione írt. A Sergio Bonelli kiadóval az együttműködést a Brad Barron 16. epizódjával kezdte, aztán a Demian alkotói közé került, majd egy színes Zagor-kötetet készített el 2013-ban. Szerzőként az Il grande Belzoni (A nagy Belzoni, 2013) című képregényével debütált.

A történet

Valami biztosan elkerülte a figyelmemet, mert arra nem jöttem rá, miért az a címe a sorozatnak, ami. (S ami címről nekem rendre a Chalaban nevű, arab alapú, világzenét játszó együttes jut az eszembe.) 

Olaszul eddig öt kötete jelent meg a sorozatnak, a remélhetőleg elsőnek megjelent magyar kötet olaszul a második rész volt. 

A kép Sergio Bonelli Editor oldaláról származik

Ez azt feltételezi, hogy az egyes kötetek nincsen szoros kapcsolatban egymással, a megjelenési sorrendtől függetlenül is olvashatók.

Japánban vagyunk, réges-régen. Egy nagybirtokos földjét egy másik nagybirtokos fosztogatja, és öli a parasztjait. A nagybirtokos fia megpróbálja rávenni az apját az ellenállásra, a visszatámadásra, de apu kitér a jogos hergelés elől.

Majd mégsem: egy zsoldoshadsereget bérel fel, amelynek az élén egy a kezén vaskarmokat viselő, szadista hölgyike áll. Aki eddig az ő parasztjait ölte. Nem is akármilyen módszerekkel és következetességgel. 

A hölgyike és a zsoldosai visszacsapnak a fosztogató földesúrnak. A visszacsapás nyomán hullahegyek maradnak a fosztogató birtokos földjén.

A földesúr fiacskájának ez nagyon nem tetszik. Azért nem, mert a hullahegyek, a lefejezett, karóba húzott emberek döntő többsége a fosztogató birtokos parasztjai közül való. S mit tehetnek a parasztok a fosztogatásokról? De a vaskarmű hölgyike befolyása egyre nagyobb és nagyobb a földesúr felett.

Ezen a ponton jelenik meg Icsi mester és három tanítványa a színen. Ne röhögj, tudok számolni: a bal szélső fickó nem tanítvány, hanem a vaskarmos szadistácska fosztogatójának az egyik fia. A balközépen közeledő, SS-frizurás manócska Icsi mester, a vak szamuráj. Vagy mi. De tényleg, ennek a pasinak komolyan nem kell szem: mint amikor Yoda mester beköti a fiatal, tapasztalatlan Erő-birtokos, Égsétáló Lukács szemét, hogy harcoljon az előtte lebegő kis genyó vasgolyóval, aki lézert köpköd rá. 

Szóval balról a második egy hölgy, Tecuo, közepén az a nagy melák, ő Daiszuke, a kicsi a mester, Icsi és a jobbszélső Dzsun. Az ő feladatuk lesz észhez téríteni a fosztogatót közben halálra kínzó földesurat, tudod, aki az orális pornót nyomja a szadistácskával. 

Sejtheted, hogy lesz itt csihipuhi! És lett is! 

A fenti képet egyébként csuda rafkósan helyezték el a könyvben. A baloldalon egy teljes oldalt betölt, csak éppen el kell forgatni balra kilencven fokkal a könyvet, hogy meg tudd rendesen nézni. 

Innentől minden brutális spoiler. 

A rajzokról

Szerintem már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy több mint meggyőzőek. Ugyan kicsit előre futok, de a három most kapott képregényből messze kiemelkedett számomra a megjegyezhetetlen című Chalab...Chanbala. A részletességével, a realitásával, és a humorával. Mert például Icsi mester figurája több mint komikus!

• 
• 
• 

De itt van még egy csokor kép, láss és csodálkozz! Van min. Mert újra mondom, a képregény simán a nagykorúság határa felettieknek ajánlható csak. Engem nehéz meghatni, de volt olyan kétoldalas kép arról, szadistácska mit végzett a parasztok között, hogy a döbbenettől nem kaptam levegőt. Pedig láttam már varjút seprűnyélen. Ne is keresd, ezt a képet a kötet hatáskörében hagyom, mert az egyik legerősebb grafika a rengetegből nagyon jóból.

Ami csuda érdekes, hogy az egyes képkockák stílusa nem feltétlenül felel meg egymásnak, mégis tökéletes egységet alkot egészként a füzet.. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Engem egyébként éppen ez az egységbe foglalt grafikus eklektika győzött meg arról, hogy szeretnem kell a Chanbalát. Mert jók az alakok, szimpatikus Yoda-Icsi is, a sámsoni, europid Daiszuke is, hiába is lógnak ki a japán dizájnból, ha arra van szükség lendületesek, energikusak a mozdulatok, ha pedig arra, akár kedvesek, humorosak az arckifejezések. Vannak bruegel-i tömegjelenetek, szinte élvezkedő kegyetlenség-ábrázolás, csodás tájképek és valóban, itt van velünk Kuroszava szellemisége. 

Ezzel együtt nem kell aprólékos összetettséget, nagy mondanivalót várnunk. Bár a történet vége nem is túl finomn utal arra, hogy a bár a négyes megszüntetett egy problémát, de akaratán kívül azonnal gyártott is vele egy másikat, mert az emberi természetet nem tudják ők sem megváltoztatni. Ez a momentum bár árnyalja a képregény mondanivalóját, de mégsem teszi cizellált intellektuális élménnyé. Marad az, ami: egy csodaszépen megrajzolt, nagyon élvezetes, többször nézhető, olvasható, a feudális Japánról szóló képregény.

 

Frike Comics, 2023, 96 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155991502 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

10/10

2023 májusának háromnegyede. Minden átmenet nélkül kitört a nyár. Tegnap pedig az általam eddig nem ismert, sőt a látókörömet teljesen elkerülő, a Selyemgombolyító udvarán nyitott Mad Gardenben ücsörögtem négy órát egy rockművésszel. Ő keresett meg. Írtam egy beszámolót egy előadásról, amiben megírtam, hogy bár minden a helyén volt, valami mégsem volt a helyén. Annyira szíven ütöttem, hogy szerette volna elmondani a zenekar oldalát is. Nekem, mint közönségnek, mint koncertkritikusnak. Nem értettem ugyan a dolgot, miért érez erre indíttatást, de álltam elébe. A beszélgetés szerintem nagyon jól sikerült, teljesen baráti volt mindvégig, nem vált kibeszélő show-vá, de bármit kérdeztem, kaptam rá választ. Nagyjából tartottuk magunkat a zenekar dolgaihoz, a magyar körülmények megbeszéléséhez, de semmi kínosság nem volt a dologban. Annyira nem, hogy tisztában lettünk egymást családi körülményeivel, problémáival is. Ott is kerülve az intimpistáskodást. S nem mondom, hogy nem fogyott sör... Kimondottan jól esett a beszélgetés! 

Többször említettem már: King győzött meg, hogy írni nem csak akkor lehet, ha az írónak üzenete van, hanem akkor is, mi több és sőt, amikor nem akar semmi mást, csak egy történetet elmesélni. S ő ehhez tartja magát. Vannak is olyan történetei, hogy az ember csak kaparja az arcát. Ezzel még a Kinget nálam sokkal jobban ismerő és kedvelő Geri is egyetértett. De az, hogy King papírra vetett eget verő marhaságokat, és tömegek vették, mert ő írta, nem jelenti azt, hogy King vacak író. King nagyon jó író. Csak néha cudarul blőd sztorik jutnak az eszébe. Nem is sorolom őket. Egyfelől, mert sok van belőlük, másfelől mert semmi kedvem komoly vitát gerjeszteni. És úgy sem vagyok meggyőzhető ebben a kérdésben.

S máris leszögezem: az Újjászületés alapvetőn nem blődség. A borítóján nem véletlenül van ott a kereszt. Hogy mire jutunk vele, mire jut vele King, az egészen más kérdés. Számomra az Újjászületés a hatalmas kihagyott ziccerek regénye. Arról szól majd egy alcím, mi minden felé indulhatott volna el Mr. Király, mi mindenben lett volna érdemes elmerülni még akkor is, ha üzenete nincsen, csak története. 

Előrebocsátom, Király Istvánunknak megint sikerült valami nagyon nagy ökörségre kivezetnie az egyébként nagyon jól induló, csordogáló, alakuló, formálódó cselekményt. 

Erre megy a történet

Az E/1-es főszereplő, Jamie ​Morton egy tipikus amerikai fiatal, keresztény családi háttérrel, szerető szülőkkel, több testvérrel, kamaszkorában gitárral, nagyon szép és kedves barátnővel, szüzesség elvesztéssel. Új tiszteletes érkezik a metodista templomba, akit mindenki kedvel. Meg a tiszteletes fiatal, szép feleségét is. Meg a kettejük apró poronty csemetéjét is. 

A tiszteletest nem csupán a Biblia foglalkoztatja, hanem a elektromos áram is. Aminek az ismert formája, szerinte, csak nagyon kis része annak, ami mögötte van. Nem kerül szóba konkrétan, de gondolj Teslara! A tiszteletest, neve is van, Charlie Jacobs-nak hívják. Később még sok mindenképpen. 

Aztán a tiszteletes családjában hatalmas tragédia történik, és Charlie egészen másképpen kezd látni a dolgokat. Prédikál is az új látásmódjáról. Aminek következtében el is veszíti az állását, elmegy a kisvárosból. 

Jamie és Charlie között kb. húsz év különbség van és hatalmas, kölcsönös szimpátia. Ami végigkíséri őket az egész életükben. Bár a kapcsolatuk eléggé ambivalens. Azért, mert Charlie a titkosnak nevezett elektromosságot, amivel Jamie gyerekkorában meggyógyította a bátyját, nagy volumenben kezdi használni, és látványos hókuszpókusszal vegyíti. S Jamie úgy véli, nem veszélytelen az alkalmazása. 

Jamie rockzenész lesz, ennek következtében drogos. Már ott tart, hogy nem sok van hátra az életéből, amikor ismét összehozza az élet Charlie-val és ennek következtében nem hal meg.

Tudod, úgy találkozik évek elteltével ez a két ember, mint a biliárdgolyók az asztalon. Mert még aztán többször is keresztezik egymás útját. S egyre ambivalensebb a viszonyuk. S Jamie számára Charlie egyre veszélyesebbnek tűnik. Mert az egyre öregebb és lerobbantabb Charlie valamire készül... 

Kihagyott ziccerek

Mondtam, hogy erről beszélni akarok. Bár King minden könyve kiváló példája annak, hogy a szerző akár lehetne jó író is, ha nem ragaszkodna veszettül, foggal-körömmel ahhoz, hogy ő horror-író, de ennek az állításnak kézenfekvő példája az Újjászületés. Aminek egyébként már a címe is elhibázott, mert pont nem az újjászületés benne a lényeg. 

  1.)   Szerintem nem a függőségről szól a történet. Bár azt a zicccert is kihagyta King. Pedig simán meg tudná írni. Az egy dolog, hogy engem mennyire érdekelne. A Transpotting is világsiker lett, akkor is, ha engem annyira nem kötött le. Messze nem az én érdeklődési irányultságom a döntő. De King elborulásai simán kompatibilisek lennének a drogos elborulások leírásával, és még simábban képes lenne bevezetni, levezetni a rászokás, felismerés, leszokás poklát. Ez az Újjászületésben igen nagy léptékben történik, és deus es machina oldódik meg. 

  2.)   Szólhatna a regény a hit elvesztéséről is. Annak gyötrelmeiről, a tépelődésekről, az addigi rendszerből, gondolkodási sémákból való kiszakadásról, a közösség elhagyásának a nehézségeiről, az új gondolati rendszer felismeréséről, kialakulásáról. Szólhatna az Istennel való kapcsolat átalakulásáról, kiüresedéséről, arról, hogy milyen az, amikor kiürül az Ég. Annak a felismerését is bemutathatná, mitől függ egy-egy ember, a főhősök Isten-képe. Megrázó, csuda érdekes metafizikai pszichologizálás lehetne, ha az lenne. De nem az. S hidd el, én már csak tudom, mennyire érdekes, kemény téma ez! Átéltem, megszenvedtem. 

  3.)   Lehetne a fő téma az amerikai, tévés sztárprédikátorok példájából, történetéből, tevékenységéből kiindulva. Tudod, amúgy Genesis módra: Jesus He Knows Me . Érdemes megnézned a videót! Benne van minden. 

  4.)   Aztán szólhatna a Mester és tanítványa kapcsolatának az átalakulásáról. Hogyan szürkül el a Mester képe a Tanítványban, hogyan alakul át a kapcsolat a Mester hibáinak a felismerése által viszolygássá, undorrá. S szólhatna arról is, mekkora hatalma van a Mesternek a Tanítvány felett, hogy mégis el tudja érni, hogy neki dolgozzon, bármennyivel is tisztábban lát, mint amikor egykor hozzá szegődött. (Egyébként, ha már, akkor ebben a témában, misztikával ködösítve a legjobb Robert Nye nem is tudom micsodája, a mocskos, visszataszító, szarkasztikus, mulatságos, profán, trágár, letehetetlen Faust.)

  5.)    Aztán, bár ez már kicsit közhelyesebb, simán szólhatna a showbusiness világáról, egy rocksztár kiégéséről is. Tény, ez az útvonal sem lenne sokkal érdekfeszítőbb mint amerre ténylegesen kilyukad a regény. 

Önmagában, simán, csuklás nélkül egy-egy regénnyi mondanivaló bármelyik irány kiválasztása.

A végső elegy azonban olyan turmixszá lett, amelyik szétfeszíti önnön kereteit, hogy végül egy végtelenül zs-kategóriás,izzadságszagú horrorságban hangolódjunk a középszerűségben való fürdőzés kiszámítható unalmára.

S amire kilikad ez Kingtől egyéb műveihez képest meglepőn sovány terjedelmű munka, nos, azt sem lehet azzal vádolni, hogy veszettül eredeti téma lenne. Bár az kétségtelen, hogy ember nincsen, akit ne foglalkoztatna valamiért, így-vagy úgy, a múlt és a jövő miatt. Ám egy olyan szintű, ismertségű írónak élni vele mint King: szégyenletes irodalmi pornográfia.

Bár az kétségtelen, hogy az erekció garantált, tán még a csüggedt, magányos ejakuláció is, de aztán ott van mögötte a naésakkormostmivan magányos legyintése az egészre. 

A halál

Mert persze erről van szó. Mindnekinek meghalt már valakije, és mindenki a halál felé közelít. Ahogy a poénos, de kétségtelenül igaz mondás tartja: amióta megszülettünk az élet csak egy nagyon hosszú agónia. S persze tulajdonképpen senki sem tudja, miről is van szó. 

A vallások válasza eltérő. A legismertebb képzet, hogy a halála után ki-ki megy az élete által kiérdemelt irányba, a kárhozatba vagy az üdvösségbe. Nem testben, hanem a halál után tovább élő lelke által. 

A halál megszemélyesítése sem ritka. Nem halál, hanem Halál. A Kaszás. Mindenhol hidegrázós, zsigeri, archaikus félelmek központi alakja. A félelmet a nevetéssel legegyszerűbb legyőzni, ezzel próbálkozik például nem egy regényében Terry Pratchett is, kacagunk is jócskán. De félelem megmarad. Mert az elmúlást még a nevetéssel sem lehet semmissé tenni. Mert nevetünk, attól még elment, aki elment, s nekünk is el kell mennünk egyszer. 

Ismered Szakácsi Sándor Haláltánc című dalát? Figyelj csak!

Az ember egyik legkeményebb feladata ebben az életben feldolgozni azt, hogy a létezés nem örök, nem végtelen. Sem a sajátunk, sem azoké. akiket szeretünk. Aki meghal, az többé nincsen, csak az emlékeinkben. Ahol megmarad a hangja, az érintése, az ölelése, a humora, a mozdulatai, a csókja, a közös emlékek, viták, veszekedések emléke. Minden, ami hozzá kötődik bennünk. De ő maga nincsen többé. 

A halállal, sőt, a Halállal, a túlvilággal irodalmi művek sokasága foglalkozik. Magam sem zárkózom el a mainstream Halál-nézeteket tartalmazó alkotásoktól. A Bonelli-képregények sokasága is ide tartozik. A Dylan Dog és a Dampyr történeteire gondolok. Amikből nagyjából minden magyarul megjelent kötetet elolvastam. Annak ellenére, hogy a hitemmel marhára nem egyeznek. 

A halál/Halál adaptációk vagy jók vagy nem. Jobbára a szorongásainkra, a félelmeinkre építenek. Ahogyan azok a filmek is, amiknek a listáját Geri megígérte, átküldi. Mi a halál, mi van odaát, van-e odaát? 

King gondolt egy merészet és írt egy könyvet arról, ami ezer és ezer változatban megjelent már. Biztosra ment. A neve a téma eladta ezt is. 

A regény szerkezete

King szerintem újságot olvasott, tévét nézett, füvet nyírt, lángost sütött, kutyával játszott, úszott, teniszezett és mindeközben írta a könyvet. Nem figyelt oda. Nem kellett odafigyelnie.

A hosszú bevezetés, ami szerintem nagyságrendekkel színvonalasabb mint a tárgyalás és a befejezés King regényeinek a nagy részében ugyanilyen gördülékeny, könnyed, összetett, jól kidolgozott, jól felépített, érdekes, mindennapi. Az alakok olyanok, hogy lehetnél te is, lehetnék én is. Vagyis az empátia adott. 

Aztán az amerikai kisvárosiasságba megjelenik valami oda nem illő momentum. Majd a momentum nő, nőddögél, óriásodik, hogy végül átvegye mindenek felett az irányítást, és leuralja mindazt, ami előtte történt. 

Fentebb felsoroltam, az Újjászületés merre minden felé indulhatott volna. King nem tagadta meg magát. Az évek során mesterien kidolgozott panelekből összedobott egy új regényt. 

Csakhogy a Charlie alakja nem lett ijesztő. Mindössze ijeszteget. Tudjuk, hogy félnünk kell tőle, ahogy a karmait mereszti ránk, de csak unott elnézéssel, lankadt érdeklődéssel, chipset rágicsálva figyelgetjük, vajon miben mesterkedik.

Ahogyan a Jamie-ben növekvő ellenérzés is csak vastüdővel tölthető meg valódi szorongással. Hogy is mondjam, olyan kis mondvacsinált a légkör. Amikor nem kialakul benned egy hangulat, hanem tudod, hogy most kötelező így vagy úgy érezned magadat. 

Nekem ezáltal olyan érzésem volt, hogy a teljesen élő háttérbe, környezetbe King végül ollóval kivágott, színes cekával összefirkálgatott kartonfigurákat mozgat hurkapálcikákon. S a probléma kábé annyi életszagú mint amikor Vitáz László veri palacsintasütővel az ördögöket, pajtikáim. 

S képtelen vagyok elsiklani az teátrálisra tervezett gigabefejezés, csúcsjelenet gagyisága felett. Tényleg ez lehetett volna az a regény, amelyik ha megmarad valami csendes, földközeli drámának, például a fenti felsorolásom valamelyik pontját alapul véve, sokkal jobban jár mindenki. Egyébként úgy a kötet háromnegyedéig, minden drogos-ellenkezésem ellenére is nagyon szívesen olvastam.

Ám amikor King nem tudta megállni, hogy ne vonja be a konkrétan cselekvő másvilágot, elcsüggedtem. Főleg, mert a jelenet majdnem annyira szarul sikerült, mint Bruce Willies Kozmikus bűn című sci-fertelmének bármelyik másodperce. Még ha az almát hasonlítom is a körtéhez. 

Na, és most van az, hogy Geri fiammal beszélnem kellene majd erről a könyvről. Geri szereti megismerni a múltat. A nagy történelmit is, meg a személyes, családit is. Meg mostanában előre is tekint. Lásd az én halálom utáni idő. Arra szeretném rávezetni, hogy tulajdonképpen csak most létezik. Azt kellene kihasználni, értékelni, értékessé tenni, felhasználni és főleg élvezni. Bármit is csinálunk. Na, jó, nagyjából bármit, ami természetes és emberi. Nem tudom, a céljaimnak mennyire megfelelő az Újjászületés... 

 

Európa, Budapest, 2015, 380 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051107 · Fordította: Dranka Anita

 6/10

2023 május háromnegyede. A héten lettünk tizenhat évesek Szerelmetesfelesgtársammal. A héten törtem el a jó kis Xiaomi telóm kijelzőjét. Bár maga a teló hibátlanul működik. De mert az aksija is szép lassan kezdi feladni, azt szavaztuk meg SzFT-vel, hogy ne javíttassuk, legyen inkább egy új. Találtam egy 11S-s modellt, meg egy helyet, ahol 0% THM mellett adják részletre. Kedd délután aztán elég hosszan eljátszottam az OTP felületén a hitellel. De tegnapig nem történt semmi. Akkor jobban megnéztem az OTP-től kapott emileket, és arra jutottam, hogy bakker, valami nem fejeződött be a hitelkérelemmel. S lőn igazságom. Én is béna voltam, de a rendszer sem pofázott vissza, hogy hé, marha, folytasd már, ha akarsz valamit! Tegnap meglett az onlány videószerződés is, jön az áj masina hamarosan. Remélem...

Aludtam rá egyet. Tegnap a Római téri sörözőben ránéztem a kereskedő oldalára. Az alap böngészőmben  nem volt rendelésem, de a kosárban volt a kiválasztott teló, egy másik böngészőben meg semmi sem volt a profilam alatt. Még beállított szállítási cím sem. Írtam nekik, hogy akkor most mi van, mi lesz? Meglátjuk... Úgy fest, ebben a rendelésben, hitelkonstrukcióban nincs, aki ne hibázna. 

Szerelmetesfeleségtársamnak találtam egy vállalkozóknak szóló pályázatot, a nyertes a cég fejlesztésére költheti a célösszeget. SzFT ráharapott. Tegnap reggel töltötte fel a pályázat anyagát. A weboldal azt mondta, hét perc lesz. Valamikor fél tíz felé kezdett neki. Én megfőztem az ebédet, kitakarítottam a vécét, a konyhában a fűszeres és az evőeszközös fiókot, lesúroltam a héten használt, az esős idő és a napi kétszeri, a Mocsáros-dűlón való átkelés miatt gyalázatossá vált cipőmet. Ja, és keresgéltem filmeket, amiket mostanság tán érdemes lenne megnézni. 

Ebéd és az egyik választott film (Badman: a nagyon sötét lovag: semmitmondó, de igen derűs darab, többször felnevettünk a nézése közben) után ledőltem egy picinyt. SzFT átjött Csemete szobájába, ahol most meg én írogatok, és itt folytatta a hét percet. Négy órára lett készen vele. Rendben, ebből a munkaidőből levonandó a film másfél órája. 

De azért négykor útra keltünk cangázni egyet. Az útvonalban semmi újdonság nem volt: Ebihal, visszafelé Synthesis. Teljesen rövidnadrágos idő lett végre. 

S nap mint nap a gyerekeimen jár az agyam. Ha nem is szüntelenül, de igen sűrűn. Melyiken miért. 

*****

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Bár úgy fog tűnni, ebben a bejegyzésben folyamatosan félrebeszélek, és amit mondok, annak az égvilágon semmi köze a szóban forgó novelláskötethez, de ne tévesszen meg a látszat! Valójában mindvégig ugyanarról beszélek, és minden a lényeghez tartozik. 

Ugyanitt rózsaszínes, 26-os női kerékpár apró hibákkal, de jutányos áron eladó. Érd.: a blogbejegyzés szerzőjénél. 

*****

Shalom Auslander (vajon valóban van ilyen név? Megnéztem: van.) elsősorban a zsidóságról írta a könyvét. A zsidóság hitéről, hitetlenségéről, a rosszul megélt, szerinte teljesen zsákutca vallásos gyakorlatairól, istenképéről és viszonyulásáról.

Ám olyan gyilkos humorral elégedetlenkedik, hogy az ember, az írásban levő minden tiszteletlensége ellenére nem tud nem nevetni rajta, és nevetés közben, ha nem is zsidó, nem tud nem elgondolkodni azon, vajon rá mi lehet érvényes a könyvből? 

Shalom Auslander kiemelkedő amerikai regényíró, memoáríró és esszéíró. A New York állambeli Monsey szigorú, ortodox negyedében nőtt fel, ahol úgy írja le magát, mint akit »borjúként neveltek«, utalva szigorú vallási nevelésére. Íróstílusa egzisztencialista témáiról, harapós szatírájáról és fekete humoráról nevezetes.

Wikipedia

A kép forrása

A Woody Allen-es mondat tehát Auslanderre is teljesen igaz. Ha akarom, a köynve rokona az Unortodox című darabnak, csak sokkal-sokkal jobb. Mármint Auslanderé. Jó, igaz, a humora csíp, mar, fekete, fájdalmas, meg tiszteletlen, de a helyzet az, hogy éppen emiatt jó a könyv. 

Isten-kép, vallás és szabadság

Mivel tizenhét évet egy protestáns közösségben töltöttem, volt lehetőségem és időm azon gondolkodni, ki miért viszonyul úgy Istenhez, ahogyan. (Innen úgy fog tűnni, félrebeszélek. De nem. Tarts ki!)

A kép azután állt teljesen össze, miután elhagytam a közösséget. Azért hagytam el, mert összekuszálódott az Istenképem, és mert a közösségemet  nem tartottam már közösségnek. Megvalósult, amit a hatalmas tudású, jó humorú, tiszta lelkű, megboldogult Szigeti Jenő mondott:

A közösségünk az a közösség, amely nem megmenti, hanem kivégzi a sebesültjeit.

Nem volt egyszerű döntenem. Mondjuk nagyon bonyolult sem. A krízis legalább annyira felborított, ha nem jobban mint az egyház elhagyásával párhuzamosan zajló válásom.

Pedig mindkettő szabadságot hozott, amivel meg kellett tanulnom élni. A válás adta szabadság által váltam boldog emberré. Nem azért, mert az exem az exemmé lett, hanem mert felszabadulva megismerhettem Szerelmetesfeleségtársamat, társamat, a világon legkedvesebb szeretőmet, érzékszerveim gyönyörforrását, oldalbordámat, legjobb barátomat, gondolattársamat. 

A gyülekezetnélküliség szabadságával meg kellett tanulnom élni. Nehezen ment. Voltak olyan életmódbeli kérdések, amelyek felszabadítóak voltak. A volt gyülekezetem tagjainak a többsége, bár nem zsidó közösségről van szó, csak a bibliai szempontból tiszta állatok húsát fogyasztja, vagy még azt sem. Nem isznak alkoholt. Szombaton járnak Isten-tiszteletre, és hitük szerint a szombat péntek naplementével kezdődik. Szombaton nem végeznek hétköznapi tevékenységet (aham, kezdődik!), nem dolgoznak, nem főznek, nem mosnak, nem takarítanak, nem szerelnek autót, nem vágnak füvet, nem mosogatnak. A szombat az ember Istentől kapott pihenőnapja. A közösségé ember és Isten, ember és ember között. 

Nos, ezek alól felszabadultam, amikor nem jártam többé az imaházba. A közösségen belül ilyenkor nagyon sokan fordítva ülnek a lovon. Úgy vélik, aki elmegy, az elvilágiasodott (ez igaz), mert kivitték a vágyai: szabadon akar szexelni, alkoholt akar inni, enni, amit megkíván, dohányozni, és szabadon felhasználni a szombatját arra, amire kedve szottyan. Az elvilágiasodás jeleit ezekben az életmódbeli kérdésekben látják. Talán mert az látszik. Ha valaki nem eszik sertéshúst, nem iszik alkoholt, és nő létére házasságon kívül nem esik teherbe, és szombaton ott van az imaházban, akkor minden rendben van vele. Pedig... 

Aztán nem is tudom mennyi idő múlva megkaptam levélben, a hírt, hogy törölték a gyülekezeti tagságomat. A körülmények és az eljárási mód miatt ez elképesztően megrázott. Mivel egy helyi gyülekezet vezetője voltam, ráláttam, tudtam, hol tértek el az estemben a egyház belső szabályaitól. A szeretet elvéről és gyakorlatáról nem is beszélek. Ez volt az utolsó csepp számomra. 

Miért mondom ezt ilyen hosszan? Azért, mert minden vallásos közösségben előbb-utóbb terítékre kerül a „szabad-e?” gyilkos kérdése. Ami egyfelől természetes. Azért az, mert minden társadalmi kapcsolatot szabályok igazgatnak. Ha nincsen szabály, káosz van. A káosz: pusztulás. Le- és elpusztulás. Mindennek szabályok szerint kellene működnie. Csakhogy a túlszabályozás is pusztuláshoz vezet. Auslander könyve meg erről szól. Nagyjából. Meg arról, megismerhető-e Isten, és érdekel-e bennünket, hogy megismerjük igazán. A válasza: gúnyos nevetés. A vallást csak önmaga érdekli, nem Isten. 

Szép lassan vissztérek ennek az alcímnek az első mondatához, az Isten-kép kérdéséhez. Illetve a bevezetőben említett szovjet sci-fihez. 

A válásom környékén, illetve utána létrehoztam egy levelező-csoportot. Olyan embereket hívtam meg, akikben bíztam, adtam vagy kíváncsi voltam a véleményére. Nem az egyház hivatalosai voltak, hanem a barátaim. A listán rajta volt egy a szívemnek nem nőként, hanem emberként kedves hölgyemény is. Aki ezerrel tiltakozott a többünk által megfogalmazottak ellen.

A beszélgetés jobbára a házasság bibliai és gyakorlati értelmezéséről szólt. Meg a válásról. Mikor házasság a házasság, mi teszi házassá a feleket? S mi indokolja, indokolja-e valami, bármi, akármi a házasság megszüntetését? Jó, ha félrekefél valamelyik fél. De ha nem teszi, akkor egészen bizonyos, hogy házasság van? Ha a testi-lelki-szellemi közösség hármasából a gyakorlatban nem működik semmi, vagy csak kettő, vagy csak egy, akkor van-e házasság? Szeretet nélkül is házasok a házasok? Mármint Isten szemében, ugye. 

A fent említett hölgyemény a válásnak még a gondolatát is elutasította. Két kézzel lökte el magától még a lehetőségét is, hogy egy keresztény ember fejében még csak felmerüljön is a gondolat, hogy az Istentől kapott párját (jó, ez is hatalmas kérdés, most nem megyek bele), gyermeke(i) nemzőtársát kivesse az életéből.

Olyan vehemensen védekezett, hogy gyanússá vált. A csoporton kívüli beszélgetésen kívül megkérdeztem tőle, mi a baj a házasságával. Először hárított. Aztán sírva elmondta: már nem lát más kiutat, csak a válást. Amit született egyháztagként, lelkészcsemeteként csípőből elvetett. Pedig az ő esetében még félrekufirc is volt a férje részéről, az pedig legális alap a házasság érdemi megszüntetésére. 

Itt értettem meg, hogy egy ember Isten-képe teljesen annak a függvénye, mennyi belső szabadsága, lehetősége van valaminek a megtételére.

Ez a beszélgetés kb. tizenöt éve zajlott. Úgy tíz éve nem házasok. De lehet, hogy már több is. 

Aki bizonytalan, annak külső szabályokra van szüksége, annak az Isten szigorú, minden körülmények között követelő felsőbb hatalom. Az Isten iránti szeretet megnyilvánulási formája a külsőségek merev, precíz megtartását jelenti.  A stabilabbak és a lázadó típusúak, megengedőbbnek, liberálisabbnak látják Istent. Vagyis ki-ki ahogyan másokhoz viszonyul, Isten viszonyát ugyanolyannak képzeli az emberhez. Ilyen értelemben igaza van a szkeptikusoknak: megteremtjük Istent a saját képünkre és hasonlatosságukra.  

Az említett szovjet űroperában van egy faj, amelyet a többi nemes egyszerűséggel csak Kegyetlen Isteneknek hív. Mert bolygókat tüntetnek el, függetlenül az azon található élet minőségétől. A főhősöket pedig pusztítják az expedíciós flotta háromnegyede a pusztulásé lesz általuk, ők maguk pedig beszorulnak a Galaktika középpontjába, mert a Kegyetlen Istenek nem engedik ki onnan őket. 

A főszereplő  neve Eli. Beszédes név. A Bibliában Isten egyik neve Elohim, amelynek a becézése az Eli-forma. Jézus is ebben a névváltozatban fohászkodott az Ég felé a kereszten: „Éli, éli, lama sabaktani?” (Nagyon profán verzióban: „Apu, apu, miért hagytál el engem?” 

Eli érti meg, hogy az istenek nem kegyetlenek. Egészen más a viszonyulásuk. Közömbösek. Nem azért, mert szívtelenek. Azért mert a tevékenységük nagyságrendekkel hatalmasabb mint amit az űrhajóval közlekedő, fajok szövetsége lát és elgondol. Az ő létük vagy nem létük teljesen közömbös az Istenek számára. A lényeg számukra, hogy senki meg ne akadályozza a munkát, amit ők végeznek.

Mint amikor az ember kertet ás: nem utálja a vonuló hangyákat, de ahol vonulnak, ott is fel kell ásni a talajt. Vajon egy mezőn sétálva kegyetlenségből, szívtelenségból tiprunk el óhatatlanul életformákat? Dehogy! Csak változtatjuk a helyünket és képtelenség lenne minden egyes lépésnél alaposan átvizsgálni a talajt, a fűszálakat, a virágok szirmait, van-e ott akárcsak egyetlen bogárka is. A kegyetlennek tartott istenek tevékenysége ráadásul éppen arra irányult, hogy megmentsék, életben tartsák az egész mezőt. Vagyis ami a faj-szövetség számára kegyetlenség volt, az éppen az egésznek a túléléséről szólt. Igaz, kisebb pusztulások, pusztítások által. 

A könyv végére a megértés által teljesen megváltozik az „istenekről” alkotott istenkép. Ebben a kötetben ennek a gondolatnak a megfelelője a Joe-ra várva című novella: miként látják az embert a háziállatai. 

Alakul. Közeledünk a könyv konkrétumaihoz. 

A hit és a cselekedetek

Nem tudom megállni, hogy erről ne ejtsek egy szót. Kettőt. Hármat. Sokat. 

A legtöbb zsidó-keresztény vallási irányzat híve ott cseszi el, hogy a tetteire koncentrál. Ami egyfelől érthető. Másfelől meg teljesen felesleges. Nem azért,mert én ezt mondtam, hanem a Biblia lényege miatt. 

A Biblia lényege a megváltás. Az, hogy az ember születésétől fogva hajlamos az önzésre, így az abból fakadó önző tettekre is. Az önzés a bűn, a bűn pedig kiszakít az Isten adni-tudás életrendjéből. A szeretet rendjéből. Aki nem ad, az elvesz. Aki elvesz, az nem az életből van, hanem a halálból. A halál nemlét.

A megváltás azt jelenti, hogy nem kell meghalnia annak, aki önző. Mármint a kárhozat örök, visszafordíthatatlan halálával nem. Az első, Isten által visszafordítható halál lehet, hogy a része lesz. 

A megváltás tette azt jelenti, hogy Isten maga gondoskodik a halálunk helyetteséről, a Megváltóról. Ezt vagy elhisszük, vagy nem. De így az élet hitből van. Nem cselekedetekből. Cselekedetekkel nem lehet megvásárolni a Mennyországot. Semmilyen cselekedettel. Ha árérték arányban gondolkodunk, akkor a megváltással mindent kapunk. Vajon mi tudunk mindent adni? 

Ezért a Biblia megváltástana arról szól, hogy elfoganunk kell. Az már más kérdés, hogy az elfogadás következménye az lesz, hogy általa képessé válunk az adni-tudásra. Nagyon fontos, hogy a következménye és nem a feltétele!

 Ez azt jelenti, hogy 

Na, megérkeztünk! Szusszanjunk, és lássuk, mire jutottunk. A könyv arról szól, hogy emberek cselekszenek, hogy kedvében járjanak a teljesen félreértett, torz istenképükben megjelenő Istennek. Az egy dolog, hogy ebben a könyvben az emberek döntő többsége zsidó vallású, s hogy a szerző azt fricskázza, gúnyolja, alázza, amit ismer. 

A novellák alapállása gúnyos, cinikus és végtelenül frivol

Az írások összességében arról szólnak hogy az Isten létében való hit eleve elementáris marhaság. Már csak azért is, mert ha Isten valóságosan meg is szólalna, úgyis tenne rá mindenki (Próféták dilemmája). Mi történne manapság, ha az Úr egy új Noét választana ki, és megparancsolná, hogy építsen bárkát? 

Van olyan is, amelyik afelett csóválja a novella-fejét, miképpen alakul ki a bamba hívőkben az Isten-kép, és mennyire nem befolyásolható semmivel sem (Isten egy nagy, boldog csirke); a halál utáni mennybeli tapasztalata sem képes rávenni Morgensternt, hogy felülírja az addigi nézeteket).

Ehhez kapcsolódik egy másik novella (Stan elveszett könyve), amelyik azt boncolgatja, hogy egy felnőtt korba ért, kifejlett vallást a tények semmilyen szinten nem képesek befolyásolni: az üdvözültség gőgös felsőbbrendűsége végett a valóságnak esélye sincsen vele szemben. S ez a jobbik eset. A rosszabb,amikor az igazság elutasítása az adott közösség lelki státuszának, társadalmi befolyásának az esetleges elvesztéséből fakad. Netán csupasz anyagi érdekből: ha nincs, vagy nem úgy van egyház, ahogyan eddig mondtuk, akkor nem lesz zsé sem. (Sztori: Stan megtalálja annak a bizonyítékát, hogy a Biblia miért nem lehet igaz. Egy ó-bb iratot, amelyik felülírja azt, amit ma ismerünk. S bár az orat kétségtelenül igazi, a rabbiktól kezdve a héber intézményeken át a Vatikánig mindenki elutasítja. A valódi irat végül Stant szünteti meg.)

Van olyan novella, amelyik a törvények boncolgatásának az életidegen hiábavalóságára mutat rá (ez az egyik legjobb, a címe. A Teremtőnek nincs könnyű dolga) Epstein istenné válik az általa teremtett gólemek szemében, akik nem foglalkoznak mással, csak a teremtőjük akaratának az aprólékos kikutatásával. Észre sem veszikk, hogy a parancsolatok, törvények elemezgetése közben éppen csak a parancsokat és a törvényeket nem teljesítik. Miközben több napig elemezgetik, hogy a mosás során melyik ruha számít színesnek, hány százalékban kell más színnek is lennie rajta. az elemezgetés közben a mosnivaló egyáltalán nem tisztul, a ruhahalom meg csak növekszik.). Ebben nem nehéz felfedezni a mindenkori vallásosok törvényértelmezésének azt a fárasztó aprólékosságát, amiről a menstruációval és a pohár vízzel kapcsolatban említett nagyon kedves kollégám olyan lelkesedéssel beszél, hogy az csuda. De ne csak a zsidókra gondolj, jusson eszedbe, mekkora perpatvar kerekedett a második században egy „i” betűből, még vér is folyt miatta! (Igen a híres homousion–homoiusion vitára gondolok, amit Madách is megemlített Az ember tragédiájában. A felettébb fontos, lényeges, ingerlő kérdés az volt, Jézus vajon azonos vagy csak egylényegű az Atyával? Ha az ariánusok szót hallod, nyugodtan asszociálj erre a kérdésre.)

Találkozhatunk az törvény és a mindennapok összeilleszthetetlenségének életidegen gyakorlatával (Mamusz mindent tud; amikor a kisfiú kutyája fikázza permanensen a gazdit a frissen felfedezett, mindenhol gyakorolt maszturbálása miatt). 

Aztán van olyan írás is, amelyik azt elemezgeti, miképpen teheti tönkre a rosszul gyakorolt vallás a házasságot (Bernsteinék háborúja; ez a darab már csak azért is érdeke volt, mert nagy szerepet kap benne a magyar közbeszédben is elhiresült, álandóan az ágy alatt tartott, telepakolt bőrönd; úgy fest, mondom auslander-i cinizmussal, ez állandó, de többértelmű darabja a zsidó folklórnak).

Aztán itt van a legpesszimistább írás, amely már nem csupán a vallásosok józan eszének a visszatértére képtelen bizalommal tekinteni, hanem az egész emberiségre legyint egyet. A tudós rabbik kiszámítják, hogy hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy az egész Földre elérkezzen a kárhozat. S a kikalkulált szám, napról napra csökken (Még egy halál).

A számomra legkülönösebb, bár nem a legjobb nem is tudom mi, mert novellának túlzás nevezni, inkább humoreszk, a Tippek gyerekeknek holokausztra címet viseli. Azért hökkentem meg tőle, mert még a holokauszt témakörét sem tartja szentnek a szerző, zsidó létére meri ironikusan bizgetni a témát. 

Tulajdonképpen csak egy darabja volt a kötetnek, amivel nem tudtam mit kezdeni, s úgy gondolom, ez egyáltalán nem rossz arány (Aprítsd a barbárokat, Charlie Brown!). 

Rabbi-szett, most csak 9.900 forint. És ez nem vicc!

Összegezzem? Összegzem. Azt hiszem, mindent elmond, hogy nincsen másik könyv, amelyiknek nem csupán megbocsátanék egy ilyen mondatot, hanem még rööhögnék is rajta: 

– Bassza meg! – kiáltott fel Isten. 

Konkrét Könyvek, Budapest, 2007, 242 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789637424236 · Fordította: Dobos Gergely, Polyák Béla, Totth Benedek

8/10

2023 májusának majdnem a közepe. Tegnap a szakadatlanul szakadó eső miatt elmaradt az Aquincumban Múzeum kis arénájában a Keep Floyding ötvenedik évfordulós „The Dark Side Of the Moon” koncertje. De ma megtartják, mindjárt indulunk is! Hurrá! :-)

Viszont a szervezői offolták a mai Ebihalas kertipartit, tehát egy programmal kevesebb lett. Az elmaradt találkozásokat sajnáljuk, a programok fellélegzésének meg örülünk, mert délelőtt meg Fóton jártunk Szerelmetesfeleségtársam kozmetikus barátosnejénél. Ahol is nekem mindig végig kell csinálnom egy mágneságy-programot. Soha rosszabb megpróbáltatást: csak feküdnöm kell, cincog, zizeg alattam a fekhely, én meg olvasok. Ma el is szunyókáltam picit. Talán mert megint hajnalban ébredtem. 

– Minek kelsz olyan korán? – perlekedett velem álmos hangon, még lehunyt szemmel Szerelmetesfeleségtársam, miközben bevackolódott mellém Csemete ágyában, ahol írtam, olvastam, kávéztam. Zsörtölődés közben a mellemre hajtotta a fejét. 
– Nem keltem fel, látod, itt fekszem. Csak felébredtem. 
– Felkeltél. Nem mellettem voltál, amikor ébredtem. Akkor felkeltél, nem? 
– De aztán visszafeküdtem! 
– De felkeltél! – szögezte le SzFT elégedetlenül. Kétségtelenül igaza volt: ahhoz, hogy átmenjek Csemete üres szobájába fel kellett kelnem. Meg a kávé megfőzéséhez is. 

A REGÉNY

A három kötetes regényt (ne tévesszen meg, hogy magyarul csak kettő, három az, csak faramuci megoldással) több mint tíz évig évig írta a szerző. Eredetileg nem is egyszerre jelent meg a három rész, hanem három különböző évben, egymástól függetlenül. A három rész szervesen összefügg, közvetlenül kapcsolódik egymásba, egyik a másik nélkül nem teljes, nem érthető. 

Az első együttes kiadásra csak '82-ben került sor. Magyarul pedig, ugye, 1988-ban. S úgy nagyjából ezzel a kötettel véget is ér Szergej Sznyegov ismert tevékenysége. Ami nem baj. Mármint baj... Eh, szóval úgy gondolom, ha mást nem írt (volna), ezzel a regénnyel akkor is maradandót alkotott. Kapott is rá legnagyobb szovjet, irodalmi, sci-fi díjat. Ahhoz képest, hogy kezdetben meg ki sem akarták adni.

Pedig azzal vádolni, hogy burokba tette volna az aktuális és mindenkori rendszerkritikát, ugyancsak dőreség lenne.

Szergej Sznyegov

Bááár... Van egy jelenet, az E/1-ben mesélő főszereplő, Eli és a pusztítók vezetője párbeszédével. A gonosz bácsi felvázolja, hogy a nihilizmus, a káosz az egyetlen lehetséges filozófiai életcél, mert a szervezettség, a természetesség mindig értelmetlen. Ha akarom, ez akár a kommunista-, szocialista-eszmék űrkrtikája is lehet. Mert Eli pedig az erőszakmentes együttműködés, a türelem és a tolerancia híve. Amíg teheti,s amíg lehet. 

Amikor a regény született, akkor természetesen még nem a logikamentes, paradoxonokra épülő, kétkulacsos, türelmetlen liberalizmus ellen érvelt. A mából olvasva a párbeszéd aktualizálva akár arról is szólhatna. Mert a mai liberális diktatúra éppen olyan pusztító, türelmetlen, erőszakos és természet-ellenes, mint a regénybeli pusztítók tevékenysége. Vagyis van párhuzam, ha akarom. 

– Azt mondtad, alkotó létezés? Ostobaság! A világmindenségben egyetlen reális folyamat létezik: a pusztítás, a kiegyenlítődés, a magaslatok leomlása. Mi pedig átgondolt tevékenységünkkel meggyorsítjuk ezt az elemi erejű folyamatot.

– Az emberek átgondolt tevékenysége egészen más.

– Tehát akkor nem átgondolt. A világmindenség a káosz felé halad. Egyetlen átgondolt és értelmes tevékenység létezhet; a káosz elterjedésének az elősegítése. Csak a káosz jelentheti a szabadulást az egyenlőtlenségtől és a rabságból.

– De hiszen éppen önök, a pusztítók hozták létre a világon ismert legmagasabb fokú szervezettséget. Az önök kegyetlen rendje, a szörnyűséges, mindenkit bilincsben tartó rabság…

– A szervezettséget a szervezetlenség növelésére hoztuk létre, a rend arra szolgál, hogy a rendnélküliséget erősítsük, az általános rabság csak egy rövid szakasza annak az útnak, amely
mindenkinek minden alól való felszabadítása felé vezet… Mi magának a természetnek a lényegéből fakadó törekvéseket segítünk megvalósítani.

[...]

Meglehetősen eredeti módon kezdte a mondókáját. A világmindenség valamikor szörnyűséges különbségek feneketlen mélységeként született. Az egyik oldalon volt az üres tér, a másikon az óriáscsillagok; az egyiken bonyolult biológiai élet és alaktalan plazma a másikon; itt hegycsúcsként kiemelkedő, mindig individuálisan gondolkodó értelem, ott szétforgácsolt, értelem nélküli atomok.

Az egyenlőtlenség és a különbség, mindennek mindenben megnyilvánuló, visszataszító egyedisége, a szervezett közösség barbársága, a rend zsarnoksága, a hierarchikus rendszerek önmagukba zárt rabsága; ilyen volt valaha a világ, és sok vonatkozásban ilyen maradt ma is.

– Mindez azonban csak elkezdődik a bonyolultságnál, de tovább az egyszerűség felé halad – mennydörögte. – Te, amikor feladatokat oldasz meg, talán nem a bonyolultat változtatod egyszerűvé? És a belső egyszerűség megtalálása talán nem a legfontosabb célja a megismerésnek? Milyen nemes dolog is a világot az egyszerűség által gazdaggá tenni! És vajon melyik egyszerűség a  legmagasabb rendű? A primitívség egyszerűsége, nemde? Tehát a világot a primitívség által kell gazdaggá tenni, újra és újra primitívséget kell teremteni. Most pedig azt kérdezem: melyik  fajta primitívség a legegyszerűbb és a legnemesebb? A káosz; remélem, ez te sem tagadod. Tehát
akkor megállapítottuk, hogy az értelmes lényeknek egyetlen lelkesítő feladatuk van: mindenhol káoszt kell teremteni. Ebben a káoszban pedig meg kell szabadítanunk önmagunkat mindenfajta kötöttségtől és alárendeltségi viszonytól. Ebben a káoszban kell elérnünk a tökéletes egyesülést önmagunkkal, mivel csak a káoszban támaszkodhatunk saját magunkra, és minden más közömbös maradhat számunkra. 

[...]

A primitívvé válást mindenki számára kötelezővé kell tenni, szét kell bomlasztani a bonyolult struktúrákat, mert ez a primitívvé válás legjobb formája. A biológiai természetességet mindenhol és mindenkor az automaták műviségével kell helyettesíteni, mivel nincs bonyolultabb, zavarosabb és kötöttségekkel terhesebb a természetességnél, és nincs primitívebb, egyszerűbb és szabadabb, mint egy jó automata. A galaktok a vesztüket érezve, foggal-körömmel kapaszkodnak a saját magukat túlélt különbségekbe, a kihaló egyediségbe. A pusztítók romboló tevékenységének hasznára kell őket is fordítani, vagy pedig végezni kell  mindannyiukkal!

– Ha jól értettem a pusztítók a mesterségesért küzdenek a természetes ellenében?

– Jól értettél. A természetes ellentmond az értelemnek! A természetes az egyenlőség visszataszító megbontásával sérti az esztétikai érzékünket. Minden szervezet a világmindenség központjának  tartja magát: önálló, különleges, csak magában és csak magának való! A biológiai élet kérlelhetetlen, mérhetetlen és felháborító individualizációt szült. Az egyik ezt érzi, a másik mást; az egyik így gondolkodik, a másik másképp; az egyik szeret, a másik gyűlöl, a harmadik közömbös: kérdezem én, hogyan lehet elviselni ezt a sokarcúságot? 

A REGÉNYSOROZAT ÖSSZEFOGLALÓ CÍME

Az eredeti orosz cím sokkal árnyaltabb mint a magyar. A magyar kijelenti, hogy az ember: isten. Az orosz eredeti (Люди как боги) nem azonosítás, hanem összehasonlítás: Az emberek akár az istenek. A tartalomhoz az utóbbi verzió sokkal közelebb áll. A magyar cím kétségtelenül tömörebb. De félrevezetőbb és alig van köze a regényhez.

Áldott, szent ajándéknak tekintjük [a szerelmet].
Mindannak, ami szép az emberben, köze van a szerelemhez.  

OPTIMISTA HUMÁN-FEJLŐDÉS

Sznyegov kitűzött célja volt, hogy ír egy optiimista, a saját faját, az embert pozitív szerepben és minőségben megjelenítő történetet alkosson. Valamelyest ismerve a történetünket, a vállalkozás maga is több mint optimista.

Igaz, a sztori 2600-ból néz vissza a huszadik századra, s így mutat rá a pozitív fejlődésre. Az emberiség testvériséggé válásából nagyon ügyesen kihagyja a marxista-kommunista hablatyot. Annak ellenére, hogy vannak átfedések: az emberek által vezetett galaktikus szövetségben mindenki egyenlő, a pénz nem létezik, mindenki a szükségletei alapján részesül a javakból, de mindenki önmérsékletet tanúsít, és csak a valódi szükségleteit elégíti ki, nem a vágyait. Hajrá! 

Az optimizmus nem a politikán, nem az ideológián keresztül érkezik az eposzi hosszúságú regénybe, hanem az emberi mivolton keresztül. 

Az is jóság, ha valaki képes rossz lenni a rosszal szemben.

Lehet, hogy ez volt Sznyegov rendszerkritikai üzenete? Mármint az, hogy nem az ideológia, hanem a természetes emberi mivolt határozza meg az embert (az értelmes lényeket) és a társadalmat?. 

Az Istenemberekben sem tökéletes a fajunk. De ahogy egy másik értelmes faj képviselője kijelenti: az emberben minden törékenység, tökéletlensége ellenére két nagyon jó dolog van. Az egyik, hogy a gyengeségeit előnnyé képes változtatni, jobbára a technológiája által. A másik, hogy az ember: jó. Mert önzetlenül segíteni akar más fajoknak. Mi több: a jóság a fejlődés egyik foka. Amikor már nincs mit tenni, maradnak a jó tettek. Jelen esetben: összefogni a már ismert fajokat a közös ellenség ellen, vezetni őket, hogy megelőzzük a pusztulást. 

Mondom, Sznyegov gyári hibásan optimista. (Bár mára már könyv született arról, hogy nem is vagyunk gonoszok, önzők, hanem sokkal jobbak mint amit a világban szétnézve látunk egymáson.)

A TÖRTÉNET

Arról van szó, hogy mintegy véletlenül az emberiség tudomására jut, hogy van egy faj, amely külsőre nagyon hasonlít az emberekre. Galaktoknak nevezik el őket. A tudomásra jutott információ tört része, hogy a galaktok léteznek. Az információ másik része, hogy a galaktok nagy bajban vannak: van egy másik faj, amelyik irtja őket. Ők a pusztítók. 

Az emberség előre menekül, nem várja meg, amíg a pusztítók elérik a Naprendszert. Bár az információk régiek, ezer és millió évekről van szó, a feltételezés, hogy ránk is az vár, mint a galaktokra. Tehát egy hideg nyomon útra kelnek, hogy utána nézzenek, létezik-e egyáltalán az ellenség? 

Az emberiség technológiája nagyon fejlett. Fejlettebb mint bármelyik másik ismert fajé. Az űrhajóink a fénysebesség többszázszorosárval száguldanak az űrben, mert képesek a tér megszüntetésére és létrehozására. 

Aztán persze megtalálják, akiket kerestek. Erről szól a regény első része. Vagy az első regény. Az első találkozás, az első csata az emberek győzelmével végződik. De ez csak egy csata, a háború ég hátra van.

A második rész/kötet arról szól, hogy immár egy flotta kel útra a pusztítók felé. A diadal messze nem olyan teljes mint az első alkalommal. De akadnak titkos szövetségesek is, s így elkerülhető a pusztulás, sőt, visszafordítható a háború állása.

Ám szinte semmit sem tud senki róluk, nem megnyugtató, hogy kiderül, akad még egy félelmetes faj a Galaxisban, S ez a faj hatalmasabb bármelyiknél, akikről eddig tudtak. Csak éppen ezzel a tudással van nagy baj: igazából senki nem tud róluk semmit. Azon túl, hogy valahol a Galaktika középpontja felé laknak. De utcanév, házszám, kapucsengő ismeret nincsen. Az ide küldött expedíció történetéről szól a harmadik kötet. 

Aminek a hangneme kicsit más mint az első kettőé. Nem annyira naiv, tudományosabb (vagy tudományoskodóbb, ezt képtelen voltam megítélni, különösen, hogy az idővel való játszódás a fő cselekményének és így több agymenetének a tárgya) és sokkal szomorúbb. Csak a vége, a befejezés, a feloldás olyan optimista mint az első két kötet. 

A STÍLUS

Naiv. Letehetetlen. Cselekményes, akciódús. 

A naivitás nem akkora mint mondjuk erre a témára örök példám, a Tarzan-történetek írója, E. R. Burroughs regényeinek az esetében. De hasonlatos. Ezzel eszemben sincsen semelyik említett írót vagy a műveiket degradálni. Sőt! Sőt! 

Sznyegov leírásai egyébként sokkal plasztikusabbak, életszerűbbek. A két szerző fantáziája nagyon hasonlatos: szárnyaló, parttalan. Lássuk be például, hogy nem sok írónak jutott eszébe, volt bátorsága űrtörténetbe sárkányokat, pegazusokat, szárnyas embereket, angyalokat beleírni! Sznyegovnak eszébe jutott, bátor volt! Ennek ellenére a története technikai sci-fi. Érdekes vegyítés!

A naivitásba simán belefér, hogy az alakok nem túlságosan összetettek. Ahogyan az események sem, cselekedetek sem, amiken átesnek, véghez visznek. Mire gondolok? Figyelj csak, például a regény elején egy baráti társaságot ismerünk meg. Akik aztán hamarosan, egytől-egyig, kivétel nélkül egy überhatalamas galaktikus expedíció tagjai lesznek. Aztán a második kötet elején a főszereplő (akiről vagy nem figyeltem eléggé, vagy valóban nem tudjuk meg, tulajdonképpen mivel is foglalkozik, amikor éppen nem a galaktikus ellenség elpusztításán fáradozik) az emberiség csillagflottájának az admirálisa lesz. Mert erre a posztra senki más nem alkalmas. 

Tudom, ez nem hangzik túl jól. Ahogyan az sem, hogy a fent említett elbeszélő, Eli megismerkedik egy ugyancsak antipatikus, flegma, távolságtartó hölgyeménnyel, akiről mintegy egyszerre megtudjuk, hogy bár a Nagy Számítógép szerint a kapcsolatuk harmadik hónapjában már tutira nem lesznek együtt, mégis egy párrá lesznek, mert mindkettőben az első pillanattól fogva hű, de hatalmas volt a vonzalom. 

André, a művész az ellenség fogságába esik. Tudatosan megőrül. Mondom, tudatosan megőrül. Nem úgy tesz,mintha őrült lenne, hanem valóban megőrül. Majd sitty-sutty, amikor a barátai által kiszabadul, viharos gyorsasággal válik ugyanazzá az alkotó elmévé, egykor volt, s amilyennek mindenki ismerte. 

Sorolhatnám még a hasonló, nagyvonalú „ügyintézéseket”, átgondolatlanságokat (milyen bátran mernéd a kezedet egy idegen bolygón mindenféle elemzés nélkül a folyóba meríteni? Vö.: savak, vírusok, élőlények, hőfok, bármi, akármi!). Nem sorolom. Azért nem, mert tudod mi van, mi lesz? Az van, az lesz, hogy a regény olvasása közben azt veszed észre, hogy nem érdekelnek a hasonló bibik és gikszerek. Azért nem, mert leköt a történet, visz, sodor magával a cselekmény. Meg azt is észreveszed, hogy még a naivitás is vonzó. Mind az alapszitut tekintve (a jóság a Mindenség alapja), mind a cselekményt illetőn (például egyszerre csak kiderül, hogy az android-típusú pusztítók nem előre programozottan gazfickók, vannak, akik lázadnak, s ezáltal potenciális szövetségeseivé válnak a főszereplőknek). 

Most ugrott be, miért nem zavarnak ennek az eposznak az esetében ezek a megalapozatlan, meglepő, váratlan fordulatok! Azért nem, mert van bennük valami gyökereiben meseszerű. Aham! Ez az! A legkisebb fiú útnak indul, s mert jó, mert a segítésre, a kapcsolatépítésre koncentrál, hát lesznek segítői is a küzdelmében, és végül elnyeri a Galaxis feletti fele királyságot. 

S a sorok között néha még jó kis humor is lappang!

– Remekül értesz hozzá, hogy elrontsd az ember hangulatát – mondta André neheztelően. – Nem is értem, hogyan szerethetnek téged a barátaid!
– Nem elég igényesek, André. Tudják, hogy kevés jóra számíthatnak tőlem, és megelégednek a rosszal is.

 S ami még nagyon fontos: a fantáziája szárnyal. Egyáltalán nem mindennapi vagy sablonos, amire a harmadik kötet végül kifut. De itt már elhallgatok. Meséljen Sznyegov, ha a kezedbe akad, utadba kerül a regénye. Nem beszerezhetetlen. 

Móra, Budapest, 1988, 1024 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631163024 +  9631163040; Össz: 9631163032 · Fordította: Bánlaki Viktor

8/10

2023 május közepe felé, a fizetés már megjött. A hétvége meg igen sűrű lesz, holnap Keep Floyding koncert Aquincumban, az ötven éves The Dark Side of the Moon lemez alkalmából. Szombat délelőtt elugrunk Szerelmetesfeleségtársam kozmetikus barátnőjéhez, délután baráti, kihelyezett kerti parti a Duna partján. Szerintem nem marad energia a vasárnapi képregény-fesztiválra.

*
A héten sokat beszélgettem a fiammal. Alapvetően egy a héten vele megesett, nyugtalanító esemény volt a fő témánk. Ami megoldásra vár. De nem is ez a lényeg, mert úgysem írom le, mi volt az. Aminek örültem, a beszélgetés ténye, a hangneme és a végső kicsengése. Miközben a beszélgetésünk témája egyáltalán nem volt felemelő, aközben még a telefonon keresztül is megöleltük egymást. S ez nagyon jó!