Le Storie

A Le Storie-sorozatban a többi Bonelli-sorozattól eltérőn nem egy adott főhős mindenkori kalandjaival foglalkoznak a füzetek. A sorozat darabjai egymástól független, önálló történeteket mesélnek el. 

A kiadó ráadásul tényleg nem kötötte magát semmihez, sem térhez, sem földrajzhoz, sem témához, sem történelmi korhoz (bár a Vadnyugathoz igen feltűnő a vonzódás), sem időhöz, sem zsánerhez, kizárólag a kaland meglétéhez. 

Az első kötet 2012-ben jelent meg, azóta pedig, ha jól turkálom a sorozat oldalát, még 135 darab.  Érdemes egy kicsit elidőznöd ennek a Le Storie-linknek a megpislogásával! Nem nagy falat. De egészen biztosan érdeklődés- és vágyakozás keltő. 

Minél többet tudok a Bonelli Editore-ról, annál mélyebb az elismerésem. Nagyon ügyes a koncepció, és remek a kivitelezés! S csettintésre méltó a függőséget okozó kivitelezés. 

Nem tudom, honnan az információ, de a moly.hu oldalán a sorozat magyar kiadásáról azt olvasom, hogy lezáródott. Mármint a magyar kiadás. Eddig mindössze négy kötet jelent meg. Ezt látom, ha odanyitok. 

Rettentő csalódás. Anyagilag piszok megkönnyebbülés. De a maradék három kötetre szemet vetettem. Még mindegyik megvásárolható.

Formailag és könyvi minőségében semmi kivetnivaló nincsen ennek a kötetnek a magyar kiadásában. A5-ös méret, puha borítós, jól kézben tartható, masszív, jól olvasható, szép nyomatú, fekete-fehér kiadvány. 

Magánügyem, hogy a borítójával valahogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. Nem annyira jellemző a történetre. Bár az is igaz, ha meg kellene fogalmaznom, mi lenne jellemző rá, hosszan töprengenék. De szerencsémre nem az alkotás, hanem az önjelölt ítész feladata az önfeladatom. 

A történet története

A történetről elég nehéz beszélni anélkül, hogy poéngyilkos ne legyek. De megpróbálok rettentő diszkrét lenni. 

Adva van egy filmsztár, Barry Melville. Jóképű, nagymenő, rengeteg film szereplője, a nők imádják, a stúdiók kapkodnak érte. De a sztár összeomlóban van: egy ideje valaki zaklatja, rászállt az életére. Régi ismerősét, Douglas Monroe-t hívja segítségül. 

Monroe magándetektív. Sztoikus, sőt, cinikus. Ja, nem mondtam, Hollywoodban vagyunk, valamikor az ötvenes évek táján.

Ez a Monroe-fickó kiköpött Humphrey Bogart, amikor éppen Philip Marlowe-t, Raymond Chandler örökbecsű magándetektív alakját játssza. De tényleg! Ügyes húzás ez a dupla utalás! Olvasóként már az első képkockák láttán képbe kerültem, helyre tettem a helyet, az időt, a hangulatot, a hangnemet és a nagyjából a várható sztorit.  Ez utóbbiban alaposan csalódnom kellett. Kellemesen. Pedig ha nem lett volna annyira meghökkentő a befejezés, hanem valami sablonosabb megoldás születik, ez a képregény akkor is jó. Így meg zseniális. 

No, igen a történetnél tartottunk...

Szóval a színész (aki egyébként, ha már Hollywood, hajadzik Errol Flynn-re, tudod, arra a réges-régi Robin Hood-ra) megbízza a cimboráját, segítsen rajta, nyomozza ki a zaklatója személyét és állítsa le. Barry Melville kezd összeomlani, s egyre több olyan dolgot tesz, ami az imidzsének igen rosszat tesz. Már fegyvere is van a védekezésre. 

A képben benne van egy feltörekvő színésznőcske, egy határozott, de mérgezés-károsult színész-ügynök, egy érdekes fotós, egy meggyilkolt sofőr,  néhány rendőr, és sokan mások. 

A rajzokról

Ugyan már láttál néhányat (van még jó pár!), de hadd legyek sorvezető. Általában igaz, hogy a Bonelli-képregények rajzai világosak, tiszták, realisztikusak, az oldalképek elrendezése világos, nincsenek egymásba átfolyó, az oldalon átívelő szabálytalanságok. a történet képkockáról képkockára halad előre. Mindenki tudja, mire számíthat, fő a kényelem. Akár jó ez, akár nem. Én kényelmes ember vagyok, s ahogy öregszem, egyre kényelmesebb. (Mint ahogy az is, hogy egyre inkább sikerül a mostban élnem. Ezért nagyon tudom értékelni a szabálytalanságokat is.) 

Szóval egyfelől ez egy teljesen szabályos Bonelli-darab. Másfelől is. Mégis van benne valami másság. Nem az, hogy van, hogy Korcsmáros Pálos.

Nem is az, hogy van, hogy totál a nagyvonalú, fény-árnyék-foltokkal dolgozó, mégis olyan plasztikus Sarlós Endre. 

Aztán akadt, ahol kiköpött Zórád Ernő. 

Az, hogy Fazekas Attila, szinte természetes. 

De nyomokban még Nepp József is tetten érhető. Figyeld csak a pultos alakját, a kezeit, az arcának a vonalkázását. 

Idézhetném itt egyesével a képeket sorban, hogy az egyik mennyire minden részletében kidolgozott, a másiknak nincsen is semmi háttere, a harmadiknak a nézőpontja mennyire remek, a negyediknek a dinamikája, az ötödiknek... De nem teszem. Megkapod a képeket egy megapakkban, nesze, gyönyörködj! 

S miközben nézed, azt mindenképpen elmondom, hogy bár stílusorgia a képregény, a vicc az, hogy egyáltalán nem tűnik katyvasznak, kiforratlannak. Úgy egységes, ahogyan van, hidd el nekem!

Összefoglalom: 

A végzet türelme az egyik legjobban sikerült Bonelli-képregény, amivel eddig találkoztam. Roppant fortélyos és hatásos a Bogart-Flynn hívószavak... ööö... hívóképek alkalmazása, megdöbbentő a történet váratlan fordulata, a rajzoló tüneményes akrobatikát végez a rajzok stílusával, a kiadvány technikailag kifogástalan. Új kedvenc született, na! A magyar kiadó csak sajnálhatja, hogy parlagon hagy ezzel a megjelent, csoffadt mennyiségű négy kötettel! Mennyi lelkes értékelést tudnék pedig írni! 

Nero Blanco Comix, Budapest, 2019, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155524479 · Fordította: Bayer Antal 

10/10

2022 augusztus 20. Tudod, az elmaradt tüzijátékos. Meg az esőelmosta Mandoki Soulmates-es. Amire végül nem mentünk el pénteken. Egy órát pedig nézhettük volna, mielőtt péppé ázunk. Amihez viszont marhára nem volt kedvünk. 

Ezért tegnap összebújtunk, főzőcskéztünk, filmeztünk, aludtunk, sétáltunk.

A megkért kezű Csemete, akinek az ágyában így hajnalban írok, Greta Van Fleet-et hallgatok, élvezem a reggel (végrevégrevégre) hűvösét, ma jön haza. Egész nyáron alig láttuk, mindig volt valahol. Vagy mi voltunk valahol, ha véletlenül éppen itthon volt.

Cyberpunk. Nagyon bírom manapság a stílus meghatározásokat. Meg a könyv- és filmsorozatokkal kapcsolatos ilyen-olyanokat. A spoiler, trailer még megy, bár fel nem foghatom, miért feltétlenül szükséges az angolkodás. A stílus elnevezéseket már meg sem próbálom megjegyezni. Sem irodalomban, sem filmek esetében, sem a zenéknél. Főleg, mert nem is érdekelnek. Mármint a stílusnevek. Ilyen kis érdektelen vagyok. 

Éppen ezért öt perccel ezelőttig nem is tudtam pontosan, mit is fed a cyberpunk elnevezés. Most már tudom. Punkosan lusta vagyok a saját szavaimra átfordítani, ezért nesze egy idézet. 

A cyberpunk életérzés

A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforduló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár.

A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi.

A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok).

A szó eredete

Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta egy novellájának az 1980-as évek elején. Az egész altípus nevét adó novella magyarul Kiberpunk címmel 2008-ban jelent meg a Galaktika 215. számában, Ajkay Örkény fordításában.

A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére (mind technológiai, mind szociális, sőt egyéni, pszichés szinten). Az emberek egyre kevesebbszer kapnak lehetőséget szabad döntésre, egyre inkább „a világ gépezetének” részévé válnak.

A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli (lásd bővebben itt), másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők, drogosok és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve. 

[Naná, hogy a Wikipedia]

Most már tudod. Látod, egyszerre mindketten okosabbak lettünk! Ezt teszi a technológia. Aminek köszönhetőn el tudom még mondani neked, hogy a történet írója bennfentes kutya a Star Wars, a Deadpool képregényeknél, és úgy a Marvel berkeiben. A rajzoló nem ennyire foglalkoztatott, van ez, meg egy másik képregénye. Legalábbis a Moly szerint. Ennél mélyebben nem is érdekelt a kérdés. 

Tudod mit, máris mondom, hogy miért nem. Így, in medias res. Azért nem, mert ezt a képregényt egy jól megrajzolt, de nem letaglózó, nem lenyűgöző alkotásnak tartom. Nincs híján a minőségnek, csak nagyon kicsi választja el attól, hogy remek legyen, de mégis csak kapaszkodik.

Ahogyan az olvasónak viszont nincsen kapaszkodója, hogy mi is ez. Maradhatnak a benyomások, blikkek és találgatások. Aztán rájön, hogy mindez nem is fontos, mert semmiféle jelentősége nincsen semminek.

Egy a cél: a csapatnak, amelynek az a feladata, hogy adott célszemélyt kimentsen adott helyekről, most egy olyan gennyedék alakot kell kimentenie egy toronyház tetejéből, aki egyébként előtte a csapat tagjait gunyoros élvezettel gyilkolta le. Az őt mentő csapatban ott van az általa legyilkoltak egyetlen túlélője. Egy csajszi. Neve is van: Nadia.

*

A történet úgy kezdődik, hogy ez a Trauma Team csapat, aki a mentősök és a testőrök keverékei, gyilkolják az ellent, mentik, aki haldoklik, és akit nem ők haldokoltatnak, éppen bevetésen van. Egy kis bevetés, képváltás, Nadia számol be éppen arról egy vizsgálatbeszélgetésen, hogy újra dolgozni szeretne. Ez egy darabig így váltakozik, amíg meg nem értjük, hogy mekkora trauma érte a Trauma Team egyik tagját, amikor kiirtották mellőle az addigi csapatát. 

S oké, Nadiát újra bevetik. Pechére azt az aberrált barmot kell mentenie, aki szöcskemód ugrálva, két szamurájkarddal gyakorlatilag elintézte az előző Team team-et. Ez így felvetésnek nem gyenge, ugye? Mert azért bakker már, de tényleg... 

S innentől minden megy a maga sínjén. Szigorúan kötött pályán. Az aberrált az aberrált, a főhősnéni frusztrált, a team többi tagja ideges, mert ő frusztrált, az ellenség ellenséges, nem akarja, hogy az aberrált és a team tagok az utcán lehessenek végre, az aberrált meg a team tagok viszont ezt akarják, elindul a kiölimegelőbbamásikat-játék, emeletről emeletre. S ahogy kell a végén csak Nadia marad az aberrálttal. Akit át is ad a megfelelő személyeknek. Nem itt van a vége. 

S persze az aberrált annyira aberrált, hogy abban már van valami vonzó. Úgy Hannibal Lecter és a Heath Ledger-féle Joker módján. 

Minden teljesen a helyén van, hiba nincsen. S talán ez a hiba. Mert még a slusszpoén is teljesen kiszámítható. 

Egyfelől nincsen ezzel semmi baj, mert kapja a vevő, amiért fizetett,. Semmi többet. A közértben ne akarjam, hogy még a szakállamat is megigazítsák. Ott csak azt várhatom el, hogy legyen friss áru, megtaláljam, és ki tudjam rendben fizetni az árát. 

Tudom, pont én vagyok az, aki többször hangoztattam, hogy miért kell mindig újdonságot várni mindenben, nekem Rick Wakeman 2020-as Red Planet lemeze majdnem annyira tetszik mint amennyire a '75-ös The Myths and Legends of King Arthur and the Knights of the Round Table. Oszt' van köztük negyvenöt év különbség, más se nagyon.

Most mégis az a bajom, hogy ez a képregény nagyon rutinosan használt fel balkézről vett szüzsét, kliséket, fordulatokat, jellemeket, konfliktust, összerakta egy egyébként koherens egésszé, és kínálja is fogyasztásra. 

A baj csak az, hogy valahogy nincsen lelke az egésznek.

Nincsen nekem azzal bajom, ha a Pink Floyd dalait a Keep Floyding-tól hallom. Akkor sem, ha persze egészen más lenne a Pink Floyd-tól. De azért nincsen bajom a Keep Floyding-gal, mert bárhányszor láttam őket, mindig vérprofin és hatalmas lélekkel játszották a Pink Floyd dalokat. 

A Trauma Team-ben hiába van benne minden összetevő, hiába semmi baj a rajzokkal sem, a tempóval sem, a kompozíciókkal sem, a színezéssel sem, a párbeszédekkel, a forgatókönyvvel sem, csak éppen az egész semmi más, mint az összetevők összessége. A vérprofi mestermunka szintje. Ami semmi többletjelentést, tartalmat, érzést, hangulatot nem ad nekem. 

Apropó hangulat! Azt olvastam valahol, hogy ez a képregény tökéletesen hozza az alapját képező játék hangulatát. Izé... Nem ismerem a játékot, s már bocs, de nekem az olvasónak ne a játék hangulatát hozza, illetve hozza nyugodtan, de adja meg egy képregény teljes élményét is, és ne várja tőlem előfeltételként a játék ismeretét! Ötezer forintért. 

De mondom, nincsen baj a könyvvel. Egyszer elolvastam, megnéztem, elszórakoztatott, becsuktam és léptem is tovább a következő könyvre. 

Viszont maradt még néhány képem, szerintem azért érdemes megnézegetni. 

Fumax, Budapest, 2021, 96 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701927 · Fordította: Rusznyák Csabaq

6,5/10

2022 augusztus, vasárnap. Szerelmetesfeleségtársam rágja a fülemet, hogy vagy több bér kellene, vagy váltani. Küldözgeti az állásajánlatokat. Nem félek váltani, csak félek váltani. Nem a változástól félek, arra magasról teszek. Bár utálom már a változásokat, nagyon szeretnék már SzFT-vel tömény változatlanságot, költözetlenséget, röghöz kötöttséget, hogy ne az határozza meg a mindennapokat, hogy permanensen alkalmazkodni kell magunkon kívül is... De a munkahelyről beszéltem. Van most egy. Naponta úgy negyven perccel hosszabb a bejárás, és úgy fest, pakolósabb munka. S fogalmam sincsen, a derekam, a vállam hogyan bírná. Ezek miatt nem megyek már evezni sem, nem szeretném, hogy más dolgozzon helyettem. De mocsokul sajnáltam SzFT-t mert Gyulán is nagyon szeretett volna elmenni kajakozni. Nem mertem bevállalni. Így viszont ő sem ment... 

Összevissza beszélek. 

A Holt-tengeri tekercsek történetének a kezdeti legendáját mindenki ismeri. Egy beduin pásztorfiú az elkóborolt kecskéjét kutatta a qumrani barlangok környékén. Egy barlangba behajított egy kavicsot, hátha eltalálja a kecskét. Egészen mást talált el: edénycsörömpölés hallatszott a sötétből. A fiú beóvakodott a barlangba, hogy megnézze, mit lelt a kecske helyett. A felfedezését nem tartotta meg magának. S ezzel természetesen elindította a szabadrablást a kavicsos barlangban és a környékén. 

Ugyanis kecskeűzés közben meglelte az eddig megtalált legrégebbi zsidó iratokat. Egy valamikori szerzetesközösség elrejtett könyvtárát. Utóbb kiderült, hogy nem csupán abban a barlangban voltak tekercsek. A leletek között számtalan bibliai könyvből, apokrif iratból származó szöveget találtak a kutatók. Illetve az egykori közösség belső használatú szabályainak a gyűjteményeit is.  

Mindez 1947-ben történt. Izrael államot két évvel később alapították. 

Idáig minden stimmel. Innen ágazik sokfelé a történet. 

A nemzetközi munkacsoport

A megtalált leletek kutatására létrehoztak egy nemzetközi munkacsoportot, amely egy fő kivételével katolikus papokból állt. A jelen könyv első fele ennek a kutatócsoportnak és a munkájának a bemutatásával foglalkozik. 

Volt baj a csoporttól rendesen. Ezt nem csupán a könyv szerzői állítják. A kezdeti időkben jól haladt a munka. Majd lelassult, aztán gyakorlatilag leállt. A munkacsoport a megjelentetett három könyvet a kutatások előrehaladtáról, aztán már publikációk sem voltak. 

Cserébe senkit nem engedtek a munkájuk közelébe. Negyven évvel az első leletek megtalálása után még a leletek katalógusát sem tették nyilvánossá, magukat a leleteket pláne nem. 

Tudósberkekben egyre nagyobb volt a mozgolódás. Akik túl hangosan mozgolódtak, azt a munkacsoport elhallgattatta, ellehetetlenítette. 

Ez az állapot egészen a '90-es évekig eltartott, amikor egy lap, fű alatt, nyilvánosságra hozta a leletek katalógusát és a leletek döntő többségének a fotóanyagát. Akkor már nem lehetett mismásolni. Negyven év telt el az első tekercsek megtalálása óta. Az időhúzást nem magyarázták, ahogyan más tudósok konzekvens kizárását sem a leletek megvizsgálásából. 

A könyv ezen része részletesen beszámol arról, mi minden történt és nem történt ez alatt a negyven év alatt. A két író szemmel láthatón utánajárt, utána kutatott az eseményeknek. 

Ahogy leírják a munkacsoport tevékenységének a történetét, az izgalmas, érdekes és valóban gyanút keltő. Csak nem arról van szó, hogy valóban el akarták titkolni a tekercsek tartalmát, mert az aláásná a keresztény dogmákat, és átírná a kereszténység történetét? Mert a két szerző erre a lehetőségre ebben a történeti részben is vastagon utalgat. 

Álljunk meg egy szóra, avagy a tények és a változás

Igen sok mindent olvastam már, ami ezt vagy azt leleplez, átír tudományosnak tartott tényeket, egészen más szempontba helyez történelminek vélt eseményeket, lerántja a leplet gazemberségekről, csalásokról, rendszerekről, ideológiákról, dogmákról, miegyebekről. 

Volt ezekben sok esetben teljes mértékben nehezen komolyan vehető orgánum (például a Hihetetlen! Magazin, vagy könyvek egymásnak is ellentmondó sokasága a magyar őstörténelem alternatíváiról), de volt, olyan, amelyik tudományos kutatásokra alapozottan rántotta le a leplet erről-arról (például Borvendég Zsuzsanna munkái a létező szocializmus gazemberségeiről). S volt, amelyik megállt középen, nem esett túlzásokba, de nem is nevezhető tudományos munkának (például Drábik János könyvei): De volt tényfeltáró újságírói tevékenység nyomán született kiadvány is (például Udo Ulfkotte könyvei). Volt amelyik vallási szervezetek tevékenységéről rántotta le a leplet (például Veér András, Bartus Imre össszefoglalói vagy könyvek a Vatikánról, az Opus Dei-ről). A neoliberalizmus agyamentségeit nem egy könyv ostorozza (többről a blogomon is írtam). Nem is sorolom tovább. 

Érdekes, izgalmas, elgondolkodtató, felháborodás-gerjesztő írások ezek. Olvasásuk után az ember tisztábban látva (vagy nem), jobb áttekintéssel van ezzel-azzal szemben, megért összefüggéseket, más megvilágításban tekint bizonyos tényekre. 

De azt nem nagyon láttam, olvastam, tapasztaltam, hogy a leírt valóság hatására a való világban az érintett kérdésekben, tényekben, szervezetekben, pártokban, akármikben bármiféle változás következett volna be. A kelet-európai kommunista rendszerek sem azért omlottak össze, mert Orwell, Koestler vagy Szolzsenyicin megírta a magáét, bármennyire zseniálisan is tették ezt. A Szcientológiai Egyház, a Hit Gyülekezete, de a Vatikán is köszöni, él és virul. A kommunisták soha nem lettek elszámoltatva semmilyen bűnözői tevékenységükért. A migráció sem állt le. A neoliberalizmus éppen világot hódit, hogy aztán majd teljesen összeomlassza Európát és Amerikát. 

Vagyis azt gondolni, hogy egy kétezer éves vallást néhány vitatott és vitatható tartalmú és értelmezésű, ókori írásos emlék megingat, több mint naivitás. A kereszténység, a Biblia ellen már annyi, de annyi könyv született, hogy csuda. Dawkins sem adja fel, Hawking is próbálkozott. S még olyan sokan mások. Az elvilágiasodás kétségtelenül hatalmas méreteket öltött, a vallás európai támogatottsága rohamosan törpül, a templomok, imaházak konganak. De ennek messze nem a kereszténység tanítása és történelme elleni érvek felsorakoztatása az oka. Már csak azért sem, mert az emberek döntő többségét az észérvek jobbára hidegen hagyják. Pro és kontra. Bármiről legyen szó. A hit él és virágzik. Bármilyen hitről legyen szó: Isten, politika, covid, Ukrajna, konzervativizmus-liberalizmus, mondom, bármi... 

Vagyis azt gondolni, hogy a munkacsoport azért hallgatott, mert félt attól, hogy a qumrani iratok tartalma lerombolja a kereszténységet, semmisé teszi a Vatikánt, rettentően fals. Maga az érvelés sem más, mint próbálkozás a kereszténységbe vetett bizalom megingatására.

Valami olyasmi, mint amikor apokrif iratokba (Jakab-, Péter-, Júdás-, Mária Magdolna evangéliuma, stb.) kapaszkodva akarja bárki azt bizonyítani, hogy az ókeresztény egyház eredeti tanítása mennyire eltért a Biblia tanításától. Ezen elképedek: de hiszen olyan apokrif iratokra hivatkoznak, amelyeket ma mi ismerünk! Megvannak, olvashatók. Vagyis...?

S arról szóló érvelést még nem olvastam sehol sem, hogy az apokrif iratok vajon mi a tehéntől lennének megbízhatóbbak, mint a bibliai iratok? Az értéküket pusztán az adja, hogy nem a kánon részei? Ami benne van a kánonban, az komolyan vehető, ami nincsen azt a niceai zsinat azért gyömöszölte bele, mert hatalmat épített? Ugggyan már! 

A két szerzőnk számára a qumrani iratok ugyanezt a célt szolgálják. 

Mit mondanak a qumrani iratok e könyv szerint?

A könyvnek vannak érvei. De minden igazi és álleleplezések vannak. Az érvek nagyjából így foglalhatók össze röviden. 

A qumrani iratokból egy vallásos csoport rajzolódik ki. A vallásos csoport irataiból kirajzolódik egy Igaz Tanító, és egy Hazugnak nevezett illető személye. Az alkalmazott frazeológia egyértelműen arra utal, hogy itt egy első századi zelóta csoport éldegélt. 

A Hazug Pál apostol, aki tulajdonképpen megváltoztatta, átírta az eredeti evangéliumot, Jézus személyét Istenné tette. Pál beépített római besúgó volt. 

A qumrani tekercsek elmondják, hogy Jézus nem volt az Isten fia, nem tartották csak nagy tanítónak. S nem békét hirdetett, hiszen zelóta volt, nem esszénus, aminek a legtöbb kutató ma a qumrani vallásos csoportot tartja. A kettő ég és föld: az esszénusok békés elmélkedő zsidók voltak, a zelóták poltikai, forradalmi aktivisták, terroristák. 

Kétségtelenül ez egy egészen másik, egy nagyon eltérő evangélium. Nem is evangélium, mert nincsen benne jó hír. A jó híre pusztán az, hogy leleplez, átír, megmásít, felvilágosít, tájékoztat. Mondván, gondolván, hogy az igazság szabaddá tesz. 

A helyzet azonban az, hogy amióta a tekercsek, írásdarabok szabadon olvashatók, kutathatók, értelmezhetők, azóta sem omlott össze a kereszténység. Hiába is próbálta eltitkolni a nemzetközi munkacsoport a tartalmukat, teljesen feleslegesen titkolóztak, túlbecsülték az iratok tartamának a hatását. Kár volt negyven évet várniuk, mert harminc évvel az iratok rabságukból való felszabadulása után még mindig áll a kereszténység. 

De ha az iratok jelentőségét nem is, a hatását és a magyarázatát ugyancsak félreértette ennek a könyvnek a szerzőpárosa. A kereszténység köszöni szépen, ha nem is régi fényében, de él és virul. 

Én viszont kíváncsi lettem arra, mi a csudáról is szólnak valójában a qumrani tekercsek. S mire jó egy radiátorcsere: le kellett pakolnom az öt közül az egyik könyvespolcomat, hogy a szerelők odaférjenek ahová kell, és pakolás közben döbbentem rá, hogy a birtokomban van Vermes Géza A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története című könyve. Már csak azért is érdekel, mert ő sem vádolható azzal, hogy foggal-körömmel védené a kereszténységet. (Ja, és az már kiderült a számomra, hogy a nemzetközi munkacsoport szakértelmét Vermes egyáltalán nem vonta kétségbe. Csak azon volt kiakadva, hogy ő maga és a többi kutató nem fért hozzá az iratokhoz.)

Holnap, Budapest, 2000, 364 oldal · ISBN: 9633463505 · Fordította: Dobos Lídia

4/10

2022 augusztusa. Olyan kis rohangálós napom volt ma a dolgozdában. Megállás nélküli. S még mindig rettentő a kánikula. Hulla fáradtan értem haza. Azóta ülök és írok. Szerelmetesfeleségtársam dolgozgat. Most lement vacsinak valóért. Amolyan semmilyen volt a hét, semmi lényeges történés, semmi igazán fontos. 

Hacsak azt nem veszem annak, hogy volt alkalmam egy pengeváltásra azzal kapcsolatban, vajon ki kell-e állnia az embernek önmagáért, azért, akit szeret, vagy alapvetőn tök fölösleges minden konfliktus, minden torzsalkodás. Nem elvi vita volt, volt valós alapja. Én azt képviseltem, hogy beszéljünk magyarul és határozottan, nevezzük a nevükön a dolgokat, fogalmazzunk nyíltan, ha baj van. A vitapartnerem azt mondta, minek összefeszülni. 

A gáz ott van, hogy nem nagyon vagyok képes már hallgatni. Kimondom, ha kikívánkozik. Nem bunkulva, jobbára nem sérteni, hanem rendezni akarok (ha lehet), de a francnak finomkodni. 

De az is igaz, hogy nagyon-nagyon kevés olyan eset volt, amikor érdemi eredményt értem el. Maximum, ha változtattam. De a kimondással szinte semmit. Se gyereknél, se feleségnél, se egyéb családtagoknál, se munkahelyen, se sehol, se senkinél. Maradt a lehetőség, hogy legyek büszke magamra, ki mertem mondani, ami kikívánkozott, s minden esetben kultúrált maradtam. Na, jó, 90 százalékban. Egy személy van, akivel már nem tudok az lenni: ha kikívánkozik, az már nem rendezés, hanem kiakadás, őrjöngés a tehetetlenség miatt.

Jean Raspail személyét a 168 óra XXXIII. évfolyamának 31. száma (2022. augusztus 4.) frappánsan helyretette. S huszárvágással egyben elintézte a Raspil könyvét reklámozó miniszterelnököt is. A Raspail-ről írt cikk címe ugyanis: Világjáró és rasszista. Mondjuk az adott lapszámnak már a borítója is megér egy misét a sajtószabadságról, a diktatúráról és hasonlókról. 

Tusványos, faj és Raspail könyve

Nem tudom megállni, ha már itt vagyunk, s ha Tusványos, ha Viktorunk, ha rasszizmus, s ha beszéd.

Elöljáróban: nem vagyok sem Fideszes, sem kormányellenes. Van bajom (kinek nincsen) a Fidesszel, de senki komoly alternatívát nem látok helyettük. Bár nem rájuk szavaztam. Ezzel együtt vitathatatlan, hogy Orbán karizmatikus figura. Talán nem is helyettesíthető, s biztos, hogy pótolhatatlan a Fidesz számára. 

Meghallgattam a beszédet. Főleg az inkriminált részre koncentráltam. Azt kétszer hallgattam meg. Két észrevételem van vele kapcsolatban. 

S persze teljesen egyértelmű, hogy a beszéd miatt Orbán Viktorral nem történt semmi más, mint ami történt Jean Raspail-lel, amikor kiadta a szóban forgó könyvét, meg utána, meg azóta is, egészen a haláláig. 

Jean Raspail 1973-ban jelentette meg első alkalommal a Szentek táborát. Csak mellékesen: nem tudom, Orbán Viktor valóban olvasta-e a könyvet, vagy csak témába vágott, a kiadó meg Fidesz-közeli, hát úgy tett, mint aki forgatta. De a szerző előszavát olvashatta, mert Raspail többek között idézi Jeffrey Hartot, a Princeton Egyetem professzorát, aki nem mellesleg neves amerikai újságíró és publicista. Ő ezt jelentette ki a könyvről: 

Raspail nem fajról, hanem civilizációról ír...

A faj szó itteni használata persze simán lehet, hogy fordítói hiba. Vagy Hart is rasszista. De a lényeg minden esetre benne van Hart professzor mondatában. 

Az is megdöbbentő, hogy Franciaországban tulajdonképpen ugyanaz zajlik/zajlott mint itthon: francia értelmiségiek, politikusok sietnek bebizonyítani, hogy olyan, hogy francia nemzet nem létezik. Kénytelen vagyok egy hosszabb részt idézni, hogy értsd, miről is van szó. 

A Big Other első dolga volt kitekerni a „tősgyökeres francia ember” nyakát, hogy végérvényesen megtisztítsa a terepet. Eltartott egy ideig, de a munka hamarosan meghozza a gyümölcsét. A záró sortüzet 2010 elején Eric Besson miniszter adta le („Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, egy terület vagy egy vallás, hanem népek konglomerátuma, amelyek együtt akarnak élni. Nincs  tősgyökeres francia, csak a fajkeveredés Franciaországa létezik”), majd rögtön ezután  következett Claude Allègre, akit mindenki ismer, és Denis Jeambar, a L'Express hetilap egykori  lelkiismerete, akik megadták a kegyelemdöfést. Ugyanis ők voltak azok, akik a Le Figaro hasábjain mindent elkövettek, hogy hátba szúrjanak egy ősi nemzetet: ,,Nincs tősgyökeres francia ember”. Ez a nyitó sora és nagybetűs címe az öthasábos írásuknak. Kezdettől fogva, „minden etnikai hivatkozást mellőzve”, kedvükre tovább mélyítik a sebet: ,,a »tősgyökeres francia« kifejezés  semmilyen jelentéssel nem bír... Mi mindannyian kevert fajúak voltunk...”.

[...]

Fajkeveredés, keverék, kevert fajú Franciaország... Ez az innovatív történelmi-szemantikai  szemfényvesztés megtette a hatását. Arcátlan módon összemossa a dolgokat, hiszen tény, hogy az  Európán kívüli országokból hazánkba irányuló tömeges bevándorlás a legjobb esetben is – ha szabad  így fogalmaznom – csak ötven évre nyúlik vissza. 

Igaz, hogy Franciaország a frankok, burgundok, vikingek, vizigótok, germánok, majd elzásziak, baszkok, katalánok, valamint elzászi, lotaringiai és Venaissin grófsági zsidók, korzikaiak, flamandok, bretonok, provence-iak, skótok, savoyaiak, okcitánok, és végül olaszok, spanyolok, lengyelek és  portugálok nagyszerű és áldásos keverékének terméke, amelyek mind egy gallo-román mártásban  olvadtak össze, de ez Európa volt, aki beinvitálta magát az otthonába. Semmi más, csak Európa. 

Hát íme, ők a tősgyökeres franciák! Amióta tart e folyamat, ez rengeteg sok embert jelent, de nincs  semmi olyan tényező, amely alapján – azzal az ürüggyel, hogy ők „sokszínűek” – kevert fajúaknak lehetne minősíteni őket és ezzel igazolni a valódi fajkeveredést, amelynek definíciója így hangzik: keresztezés, különböző fajok keveredése. 

Én cigány vagyok. Meg zsidó. Valószínűleg sváb is. Szerelmetesfeleségtársam pedig egyértelműen kun. Ha az orrát nézem benne is van zsidó vér. Vagy indián. Vagy zsidó-indián. Kohn Pokahontasz, érted! De mindketten magyarnak valljuk magunkat. Amikor megismertük egymást, SzFT azt mondta,  90-95 százalékban passzolunk egymáshoz. Ezzel együtt voltak komoly viták, veszekedések. 90–95 százalékkal is meg kellett tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, a kettőnk által összehozott új helyzethez. 

Minden család másképpen él, ha ugyanúgy is. Más a mikrokultúrájuk, a gondolkodásmódjuk. Amikor két mikrokultúra egymás mellé sodródik, tisztázni kell, mi az amit egymással létre fognak hozni, mik az elvárások, hol vannak a határok, mi lesz az ügymenet, hogyan kezelik a gazdasági ügyeket, stb. Minél távolabb lépünk a párkapcsolati viszonytól, család, tájegység, nemzet, és így tovább a kultúrális különbség annál nagyobb lesz. Adott esetben szakadékká tágulhat. Az alkalmazkodás természetesen annál nehezebb, minél nagyobb a különbség, a kompromisszumok megkötése annál nehezebb. Adott esetben egy kompromisszum önfeladást jelent. Önfeladással pedig semmilyen eredmény nem elérhető. 

Erről beszél Raspail a könyvében, erről beszélt Orbán Viktor Tusványoson. S erről szól nagyon sok könyv manapság.

Szépirodalmat olvasunk

Néhány migráns-témájú könyvről írtam is. Itt van Például Oriana Fallaci harag-trilógiája, Pokol Béla elemzése, Douglas Murray sikerkönyve, Udo Ulfkotte és Drábik János Egyvilágrend című kötete. Ide tartozik és Jean Raspail könyvére leginkább rímel az egykori nyomozó, Réti László két szépirodalmi kötete, az Európa falak mögött és az Európa halála. Van választék bőven, és ez csak a jéghegy csúcsa. 

A két Réti-könyv sem optimista. S legalább annyira szókimondó, mint Raspail. Érdekes, hogy nem vetett akkora hullámokat, mint amekkorát Raspail regénye. Nem tudom, írt-e róla a megjelenésük idején a 168 óra vagy inkább szemérmesen elhallgatta őket. Bármelyik kötettel kapcsolatban lehetett volna egy-egy ízeset rasszistázni..

Amit Réti írt: fikció. Szépirodalmi fikció. Regény. Leginkább kalandregénynek nevezhető. A stílusa érthető, világos, könnyen követhető. Irodalmi szöveg. Nem szépirodalmi, a szó művészeti értelmében. Olvasmányos, izgalmas, szívszorító, mitöbb, néhol, a téma ellenére humoros, jó könyv.

Raspail regényének az első, a közönybe és elhallgatásba süllyedt Gede tesós kiadás utáni második kiadása, amit Tusványos a figyelem homlokterébe emelt, elmondja: van irodalmi  előképe Réti próféciájának. . 

Raspail regénye egészen más, mint Réti könyvei. A szerkezetében, felépítésében, előadásmódjában sokkal közelebb áll Karel Čapek, a Harc a szalamandrákkal című víziójához.

Mindketten egy-egy elképzelt társadalmi, világpolitikai folyamatot mutatnak be. A történeteiknek nincsen főszereplője, nincsenek főszereplői. Szereplői vannak, hiszen a folyamat bemutatása lehetetlen lenne nélkülük, de ezek a szereplők nem jutnak el a főszerepig. Voltaképpen illusztrációk. A regények főszereplője maga a folyamat, az esemény. Az, hogy hol, mikor, hogyan alakította a világot. 

Ezáltal mindkét regény jellemzője, hogy az olvasó érzelmi bevonása sokkal nehezebb és komplikáltabb, mert a szerzőik tudatosan lemondanak az olvasó azonosulási lehetőségéről.

Réti ilyen balgaságot nem követ el. Csak majdnem. Ő a kérdés szélesebb bemutatására a váltakozó nézőpontokat alkalmazza. Tulajdonképpen nála sincsen abszolút főszereplő, de a cselekmény középpontjában mégis emberek állnak és nem egy személytelen, bár felettébb gyilkos folyamat. Viszont, amit Réti elmesél sokkal komorabb, brutálisabb mint amiről Čapek és Raspail ír. Elsősorban ezért, mert a folyamatok leírása közben lényegesen egyszerűbb a humor eszközével. Megszakadni a röhögéstől egyik könyv olvastán sem fogsz. Raspail-é közben pláne nem. De lehet mosolyogni. Réti a vonatkozó könyveiben erre nem ad lehetőséget. Holott köztudott, hogy csuda remekül tud vicces könyveket is írni. 

Raspail szövege, minden kétséget kizárón szépirodalmi szöveg. Olyannyira, hogy kicsit szokni kell. Én már akkor megijednék, ha ilyesmit olvasnék, mert azt sugallja, hogy darabos, nehézkes, lila mondatokkal jutunk el ugyanoda, mint amit egyszerűen is el lehetne mondani. De ne ijedj meg, erről szó nincsen, ennyire nem durvul el a helyzet. S ha ráálltál Raspail mondatszerkesztésének a sajátosságaira, szóhasználatának egyediségére, igen gyorsan fogynak majd a lapok.Ó, igen, a ráálláshoz nem kell a fél könyvet kiolvasni!

Raspail irodalmiságát elvitatni sem lehet. Mert az e könyv miatt őt ért támadások, elhallgatások ellenére, ami tény az tény: 1997-ben Chicagoban átvehette érte a T. S. Eliot-díjat. Hazájában is kapott irodalmi díjelismeréseket, de soha nem a Szentek táborával indokolva. Vagyis annyi egészen bizonyos, hogy az íráskészségével nincsen (illetve sajnos már csak múlt idő: nem volt) semmi baj. 

Ha műfajt kellene választanom neki, azt mondanám politikai disztópia vagy fantasztikus pamflet. Mondom, irodalmi igénnyel megírva.

A szarkasztikus, fanyar humorára engedj meg egy példát. 

– Járjunk el törvényesen – szólalt meg hirtelen a miniszter. – Itt kétszáznegyvenhárom leölt Gangesz-bevándorlót látok anélkül, hogy erre bármilyen törvényi szöveg felhatalmazott volna bennünket, éppen ellenkezőleg! Amennyiben a miniszterurak egyetértenek, a következő rendelet azonnali kihirdetését javaslom, három nap visszamenőleges hatállyal. Épp most fejeztem be a megszövegezését, ime!
Kihúzott a zsebéből egy papírlapot, és olvasni kezdett:
– Tekintettel a déli országrész megyéiben kihirdetett szükségállapotra, az 1973. június 9-i törvény rendelkezései további intézkedésig felfüggesztésre kerülnek, az alábbiak szerint: „Aki valamely személlyel vagy személyek csoportjával szemben származás vagy valamely adott etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz tartozás vagy nem tartozás miatti megkülönböztetésre, gyűlöletre vagy erőszakra való nyilvános uszítást követ el, egy hónaptól egy évig terjedő szabadságvesztéssel és kétezertől háromszázezer frankig terjedő pénzbírsággal büntetendő. Másrészről, aki - akár írásban, akár szóban, nyilvános helyen vagy gyűlésen, beszédek vagy fenyegetések formájában, vagy  nyomtatványok, rajzok, metszetek, emblémák, képek vagy bármely más írott, szóbeli vagy képi anyag útján, amelyet értékesítenek vagy terjesztenek, eladásra kínálnak vagy közszemlére tesznek – az elkövetőt vagy elkövetőket közvetlenül felbujtja az említett cselekmények elkövetésére, amennyiben a felbujtást tettek követik, bűncselekménynek kell büntetni.vagy vétségnek minősülő cselekményben való bünsegédként Kelt: Falu, ekkor és ekkor, aláírás, stb."
– Elismerem, kicsit megkéstünk ezzel – tette hozzá a miniszter. – De mostanáig ki merte volna ezt megtenni? Ezt a törvényt – ellenőriztem – egyhangúlag fogadták el. Azt gondolom, hogy azokban az időkben a képviselőtársaim egyáltalán nem is sejtették, milyen következményekkel jár majd ez. Vagy legalábbis, ha lettek volna is kétségeik, senki nem merte volna azokat hangoztatni. Léteznek olyan egyhangú döntések, amelyekből nem szerencsés kivonni magunkat.
– Gondolt-e arra, miniszter úr – kérdezte az ezredes –, hogy ha ennek az 1973. júniusi törvénynek az eltörlése felment bennünket a faji bűncselekmények elkövetésének vádja  alól, akkor ez nem kevésbé menti-e fel azokat, akik a mi bőrünket akarják? A törvény két  irányban hatott. Nem határozta meg sem a fajt, sem a bőrszínt.
– Úgy gondolja? Múlt vasárnapig észre sem vettem.
És ezzel nekiültek ebédelni. 

415–416.

A politikai korrektség módszere

Azon csudálkoztam leginkább, hogy Raspail nem egyoldalú. Nem csupán a Nyugat elképesztő, érthetetlen, magyarázhatatlan önfeladásáról beszél, hanem egy valós dilemmáról is: meddig tart a segítségadás kötelessége, mennyire kell kiszolgálni a reménytelenség gyermekeit? Illetve mi van a nemet mondás után? A tudat, hogy halálra ítéltünk, ki tudja mennyi embert? Vagy a bizonyosság, hogy ha nem űzzük vissza őket, nem állítjuk meg a dagályt, abba pedig mi halunk bele? Kötelességünk-e a szeretet nevében öngyilkosságot elkövetni? 

Lecsupaszítom, jó? Élsz egy házban a hegyoldalon, a csúcs közelében. Lent köröskörül árad a folyó. Emelkedik a vízszint, pusztul minden. Akik ott éltek, és még mindig élnek, nagyjából mindenüket elvesztették. Jönnek felfelé, mert élelemre, tiszta vízre, asszonyra és békességre van szükségük. Neked, ott e hegyoldalban álló házadban még mindez a rendelkezésedre áll. De ha felér a szükségben levők tömege, neked annyi. Ennyi embert nem tudsz megsegíteni, kiürül az éléstár, elfogy a vízkészleted, és nehogy már az asszonyt mások... S vajon mi lesz a gyerekekkel?  Kapcarongya, használati eszköze vagy élelme lesznek-e a közeledőknek ? A kötélhez nyúlsz, hogy felkösd magatokat vagy a fegyverhez, hogy megállítsd az éhező csoportokat? Az életedet adod fel vagy az elveidet? S vajon jobban ragaszkodsz az elveidhez mint az asszonyod és a gyermekeid tisztaságához, életéhez? Kemény...

 Vagyis van-e joga védekezni annak, aki erősebb és gazdagabb? 

Ugyanakkor Raspail a kérdést meg is fordítja, és felteszi úgy is: van-e joga lemondani a védekezésről annak, aki megvédhetné, azt, aki és ami hozzá tartozik? Avagy valóban kötelessége-e a múltja, a bűnei miatt a Nyugatnak, a fehér embernek permanensen bocsánatot kérnie a puszta létezéséért is? 

Ha már nincsen rád szükség, élni is szemtelenség!

(Farquaad nagyúr, Shrek)

Gondolkodtál már azon az ellentmondáson, hogy ha minden ember egyenlő, ha nincsen semmi különbség ember és ember között, ha a faji megkülönböztetés a világ legrosszabb dolga, akkor vajon a fehér rassz miért lehet mégis a legrosszabb mind közül? Miért kell letérdelnie a BLM (már nevében is nyíltan rasszista mozgalom) követelésére a rasszisták előtt a rasszizmusa miatt? S miért nem érti és érzi a különbséget az önfeláldozás és az önfeladás között? 

Ez utóbbi kérdést máris visszavonom. Egészen biztosan érti és érzi. Csak nem meri érteni és érezni. Raspail a könyv általa írt előszavában a következőt mondja.

Az imént említett példákból is kiviláglik, hogy ezek az emberek jobb- és baloldaliak egyaránt, ezt nem győzöm hangsúlyozni, akik részt vesznek vagy részt vettek az ország kormányzásában vagy a véleményformálásban, kettős beszédet alkalmaznak: az egyik a nyilvánosságnak szól és fennen hirdetett, a másik személyes és rejtett, mintha kettős lelkiismeretük lenne: az, amelyet zászlóként lobogtatnak, és a másik, amely a be nem vallott gondolatok sűrűjébe rejtőzött, amelyet csak szűk körben, bizalmas barátok előtt fednek fel... Nem fordulok meg gyakran a hatalom folyosóin, de volt alkalmam magánbeszélgetéseket folytatni erről a témáról egy-egy miniszterrel vagy volt miniszterrel, a miniszterelnöki hivatal egyik-másik igazgatójával, vagy akár egyik vagy másik elnök tanácsadójával is, akiknek világos és egyértelmű kijelentései szöges ellentétben álltak hivatalos álláspontjukkal, az általuk kidolgozott intézkedésekkel és döntésekkel. Ők az állam szolgálatában állnak... 

Úgy vélem, az a méltányos, ha enyhítő körülményként elismerem, hogy amennyiben szembefordulnának a médiával, a szórakoztatóiparral, a művészvilággal és az emberi jogi aktivistákkal, az egyetemi oktatókkal, a tanárokkal, a szociológusokkal, az irodalmárokkal, a  jogászokkal és a reklámiparral, a balos keresztényekkel és a püspöki karral, a tudósokkal, a pszichológusokkal vagy a humanitáriánus, politikai, egyesületi vagy szövetkezeti aktivisták  seregével, és még folytathatnám ezzel abban a pillanatban aláírnák saját politikai halálos ítéletüket. 

Tudod, mit válaszol, ha egy kisgyereknek felteszed a kérdést, hogy most akar-e egy szelet csokoládét vagy egy óra múlva hármat? Úgy van! Pragmatikus és hedonista: az egy óra múlva annyira sokára van, hogy nem is biztos, hogy lesz, ide azzal az egy szelettel most! Hm, vajon van-e különbség a gyerek és a politikus között? Csak a politikus csokoládéját a népszerűségben megnyilvánuló szavazatok jelentik.

S ezért hagyja fehérember-szerte eluralkodni a nevetséges, képtelen, tragikus nézeteket: azt hiszi, embertelenné válik, ha nemet mond.  Azért hiszi ezt, mert a rajta lévő nyomás ezt sugallja. S ha nem is hisz önnön embertelenségében, a józan ész megtagadásában, az érdekeit foggal-körömmel védi. Raspail szavaival: 

Ugyanis szemben, a túloldalon, a saját nemzetünkből származó félelmetes falanx forrong, amely azonban maradéktalanul elkötelezte magát a Másik önkéntes szolgálata mellett: a BIG OTHER...

A Big Other lát titeket. A Big Other figyel titeket. A Big Other ezer hangon szól, s mindenütt van szeme és füle. Ő az uralkodó Gondolat Egyetlen Fia, mint ahogyan Krisztus az Isten Fia és a Szentlélekből ered. Beférkőzik az emberek elméjébe. Behálózza a jótékony lelkeket. Kétségeket ébreszt a  legéleslátóbbakban is. Semmi sem kerüli el a figyelmét. Nem enged ki semmit a kezei közül. Mint Leninnek egykoron más körülmények között, neki is egy egész sereg „hasznos idióta" áll a rendelkezésére. Az Ő szava mindenekfelett áll. És a derék nép követi – hipnotizálva, elkábítva, libaként megtömve angyali bizonyosságokkal...

Azért és emiatt tudja a nyugati világot sakkban tartani a politikai korrektség. Nem, semmi köze nincsen sem a szeretethez, sem a filantrópiához a cselekedetei kiinduló alapjának. Amit akar, azt diktatórikusan valósítja meg, rákényszeríti a társadalmakra. Amelyek aztán a permanens agymosás miatt egy idő után visszhangozzák az eszementségeit. (Gondolj arra, hogy a Brian élete című film híres jelenete, amikor az egyik főszereplő férfi kijelenti, hogy innentől őt tekintsék nőnek, egykor éles paródia volt, amin mindenki nevetett. Hahaha, hogyan is lehetne egy férfi nővé, hogyan hordaná ki a gyerekét, szatyorban? Mára azonban komolyan vett vérvalóság a probléma. S homofób gyalázatos, aki nevet rajta és nem veszi komolyan. Hahaha! 

Bár a politikai korrektség a szeretetre hivatkozik, de munkamódszere megegyezik a Give Peace A Chance című dal refrénjének a fordításával: „Őrizd a békét, és harcolj velünk...” 

Abban a biztos tudatban, hogy fajgyűlőló, rasszista kizárólag a fehér ember lehet. Mert mit szólnál mondjuk egy ilyen jelmondathoz: „A fehér élet számít!” Ez rögtön és azonnal odakerülne „Az ember bőrszíne fehér!” típusú vélekedések mellé. De a BLM-nek térdepel még Európa is... 

A tartalom

A könyv története egyszerű. Indiából száz hajó útnak indul Európa felé. A fedélzetén közel egymillió jólétet keresővel, a Gangesz gyermekeivel. (A 168 óra keresve, mi mindenbe kössön bele, természetesen az indiai menekültek miatt is elmarasztalta a szerzőt. Hiszen, mindenki tudja, a muzulmánok jöttek.) Az újságok hamarosan az utolsó remény armadájának hívják a karavánt. Egy nagyon okos, liberális újságíró beszólásából származik a szóösszetétel: számukra ez az utolsó remény. Vagyis ha nem fogadják be őket, nem marad semmi reményük. 

A regény háromnegyede az armada útjával és a közben, Franciaországban zajló eseményekkel foglalkozik, az utolsó negyed azzal, mi történik, miután partot ér az armada. 

Az út során az történik, ami történt 2015-ben: össznépi kiállás az armada utasai mellett, politikusok, vallási vezetők, a kultúra képviselői, újságírók, mindenki a szolidaritását, a befogadás, a letelepítés szükségességét hangoztatja. Egy pillanatig el nem gondolkodva azon, hogy vajon az utasok milyen céllal jönnek, milyen eszközeik vannak és ők hogyan képzelik új honuk foglalását? Ahogyan azon sem, mi lesz akkor, ha itt lesznek, itt laknak? Hogy ki fizeti a révészt, az egyértelmű: nekik nincsen semmijük, csak a rongyaik és az életük. 

A való élet, a francia állampolgárok realitásérzéke miatt (gyakorlatilag kiürül Dél-Franciaország) aztán pillanatok alatt összeomlik a társadalom. Pár nap kérdése az egész. Megszűnik az ellátás, felbomlanak a rendvédelmi szervek, semmivé lesz a katonaság. Eszement emberbaráti indokokból, szabaddá lesznek a köztörvényes rabok, portyázó bandák kezdenek szabadrablásba, szabad gyilkolásba, szabad mindenféle erőszakba. Nincs ok, hogy miért ne tegyék. 

A francia vezetés egy része csak a legutolsó pillanatokban néz őszintén szembe azzal, ami történik és történni fog. De akkor már késő. Nagyon. Minden eldőlt. Különösen, hogy már Londonban és Európa több országában is mozgolódnak az ottani kisebbségek. 

A végső kicsengés, mondanom sem kell, keserű és tragikus Európára nézve. 

Ami kiveri a biztosítékot

Ahogy mondtam, a 168 óra máris rasszistának nevezte Raspail-t. Az ok nem kétséges.

Bár a regény alapvetően távolságtartó, hideg leírása az armada útjának, a francia reakcióknak, a szerző, mint aki utólagos krónikása az eseményeknek, meg sem próbálja magát elfogulatlannak beállítani. Franciaország, a francia nemzet, Európa pártján áll, és tragédiának éli meg az európai kultúra összeomlását. S ez talán még nem is lenne baj (dehogynem, dehogynem: a politikai korrektség számára a nemzet szitokszó, a nemzeti kultúra majdnem rasszizmus), de ez a távolságtartó krónikás azt sugallja, a nincstelen, nyomorgó, bűzlő, éhező tömeggel szemben teljesen jogos lett volna a fegyveres védekezés. Hogy jó lett volna, ha akad, aki be meri vállalni, akinek beveszi a gyomra, hogy sortűzzel, bombákkal védekezzen a szegénység ellen. De nem akadt. Ezért megszűnt Franciaország. Mármint a régi formájában. 

De tudod, sokat gondolkodtam ezen. S ahogyan kérdeztem: te hány hajléktalant fogadnál be az otthonodba? S ha többet, mint akiket el tudsz látni, akkor annak van-e bármilyen értelme? S ha akit beengedtél, szó nélkül nyúl a hűtődbe, fekszik az ágyadba, használja a miindenedet, amit csak talál, mosolyogva, bátorítva hagyod? 

Illetve: megvédenéd-e támadó nyomorgókkal szemben is a családodat, a szeretteidet, a barátaidat, a városodat, vagy szó nélkül hagynád, hogy megöljék, birtokba vegyék mindazt, akit és amit szeretsz? 

Raspail nagyon érdekes eszközzel él a nincstelen, nyomorúságos tömeg leírására. A nyolcszázezer indiai arctalan. Illetve csak két embernek van személyisége: a csendes, békés, bár nem vértelen forradalmukat kirobbantó a fekáliából tüzelőt gyártó óriásnak és egy a nyakában ülő, torz gyermeknek. Nem gonosz ez a tömeg. Nem akar vért, nem akar pusztítást. De akaratlan is öl, eltapos, átgázol és pusztít, amerre jár. Mint egy kisgyermek, aki még képtelen felmérni az erejét és a tetteit a virágos és a zöldséges kertben. 

Tény, hogy a szerző a tudatlanságot és az ösztönösséget nem teszi cseppet sem vonzóvá. Az igénytelen tömeg csendben utazik a húgytól és fekáliától, a melegben izzadó testek bűzétől kísérve a hajókon. És szeretkezik, bátran, gátlások és szégyenérzet nélkül. Mi mást is tehetne unalmában? 

Ráadásul Raspail azt is érzékelteti, hogy akarják a bőséget, a gazdagságot, az ellátottságot, de elutasítják a segítséget, úgy gondolják, hogy a tengernyi nélkülözés után mindez jár nekik. Ahogy Raspail fogalmaz: fel sem merül bennük, hogy Franciaország nem az ő tulajdonuk. Nem gonoszok, nem elvetemültek, csak egészen másképpen gondolkodnak. 

Van min gondolkodni... Vagy nincsen? 

Jogállam és Igazság Nonprofit, Budapest, 2022, 422 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158146791 · Fordította: Sáfár Marianna

7,5

2022 augusztus vége felé, 20-a előtt pár nappal. Rettentő a kánikula. Csendben, szenvedve izzad a város. Ma jártam a Belvárosban, a Szabadság téren. Tele volt turistákkal. És számomra is meglepetésekkel. Átalakult. Nagyon szép. 

Ofi barátommal arról beszélgettünk a múlt héten, hogy nagyon nagy a baj a világban, olyan kis összeomlás szélén valónak látszik. Cseppet sem fest derűsnek, gondtalannak és gazdagnak a jövő. Nem vagyunk pesszimisták. Csak valahogyan nem tudunk optimisták lenni. Mindkettőnknek vannak gyerekei, akik még nem éltek eleget. Nekem már unokám is. De valahogy nem kívánjuk nekik azt a jövőt, ami most kinéz. 

Miközben a Belvárosban esznek, isznak, fotózgatnak a turisták, és mi is voltunk idén más városban enni, inni, fényképezni. Élveztük, hogy élünk. A zenekar mindvégig játszik... 

Nem mondtam: egy képregényről beszélgetünk. Amit, természetesen megint random találtam a könyvtárban. Hála néked, Guttenberg! Mivel a tudatlanságomnál csak a tájékozatlanságom nagyobb, semmit sem tudtam, de még csak nem is hallottam róla. 

A történet írói: Michael Green (Logan, Alie Covenant, Szárnyas fejvadász 2049, Gyilkosság az Orient Expresszen) és Mike Johnson (Superman, Batman, Supergirl, Earth). Aki rajzolta: Andres Guinaldo

Rick Deckardot (tudod, a fejvadász, akit az első filmben Harrison Ford személyesített meg) ne is keressük! A képregény szerzői nagyot csavarintottak a sztorin, a szárnyas fejvadászság szakma lett ebben a világban. A céljuk ugyanaz: begyűjteni, levadászni az „élni akaró” replikánsokat. 

A KÖTET

mérete teljesen eltalált. Kisebb mint A4, ezáltal könnyedén kézben tartható. Mondjuk tény, hogy kettőben. Legalábbis az én nem lapát kezeimmel. Kemény fedlapos, ezáltal nem nyeklik-nyaklik. A szöveg olvasható, egyértelmű. 

A borítóképet annyira nem találom jellemzőnek a kötet egészére, de van hangulata az kétségtelen. Egyébként a kötetvégi borító galériában is csupán egy olyan képet leltem, amire azt mondtam volna, hogy, na, ez az! Kétségtelen, hogy a galéria annyira nem is kényezteti a számosságával az olvasót (nézegetőt). 

A címben szereplő 2019-es évvel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Ha eredetileg valamikor az ősidőkben, a kilencszázas évek nyolcvanas-kilencvenes éveiben látott volna napvilágot a képregény (vö.1984), akkor oké. De így... fel nem foghatom. 

AMI TÖRTÉNIK

Jelen esetben a szakmabelit, a szárnyas fejvadászt úgy hívják, hogy Ashna Ashina. És egy, fiatal, maximum harmincas éveinek elején járó, keleties beütésű csajszi. A keletiességnek köszönhetőn törékeny típus. Mármint ránézésre. Mert bár sérülékeny, ám semmilyen szempontból nem gyenge alkat. 

A sérülékenység Scott Deckard-jának is fontos alkotóeleme volt. (Hopp, ez a szó a replikánsok világában félreérthető. Nem úgy értem ám!) Ashna, ahogyan Deckard sem bír emberfeletti intelligenciával vagy testi erővel. Teljesen átlagosak. Deckard még átlagosabb mint Ashna. Mert ő legalább a legjobb nyomozó. Deckard kisszerűbb, mindennapibb. Jobban illik a neonreklámok, a sötétség, a mocskos utcák, kínai ételárusok, a sűrűn csepegő eső, az égen száguldozó légikocsik és -taxik világába. 

Nem mintha Ashna kilógna. Csak a neme és főleg az életkora egy kicsit. Miközben semmi bajom nincsen a figurával, a neki kreált tapasztalat, tudás és múlt a korához képest túlzásnak tűnik. Az egész figura olyan, hogy némileg könnyebb egy okohamai panel esőáztatta ablakán kibámuló, depis mangaolvasónak gondolnom, nem pedig balról szerv alkatrészekkel üzérkedő, dörzsölt és rutinos nyomingernek. De túlzok, mert ez az egész hasonlítósdi csak most jutott eszembe, amikor ezt a bejegyzést írom. 

Ashnának van megbízója. Egy fekete bőrű hölgyemény. Aki egy nap új megbízást ad neki: eltűnt egy műkaja-gyártó ipari nagyon-überpasi kislánya, meg a felesége. Ashna feladata megkeresni, az überpasi kimondottan a legjobb nyomozót akarta. Ashna nyomozni kezd, s persze megdöbbentő dolgokat tud meg. Ahogy kell, egyre mélyebben kavarodik a fekáliába, egyre megdöbbentőbb dolgokra jön rá, és minél többre jön rá, annál inkább félre akarják állítani. Mert a dolgok nem annyira lineárisak, ahogy azt a kiindulási alap egyértelműségéből gondolnánk. 

Mélázok, de ennél többet elmondani a sztoriról udvariatlanság lenne. Legyen elég annyi, hogy vannak replikánsok a sztoriban. Nem mellékszerepben. De nem ám! 

A történet gördülékeny, érthető, egyértelmű. Nincsenek benne olyan őrült csavarok, amelyek érthetetlenné tennék, nincsen túlkomplikálva. Nem is egysíkú és kiszámítható. Csak valamelyest, de nem zavarón. Egy Blade Runner-től valami hasonlót várunk. Ja, s ha már szárnyas: Ashna gurulva szeret közlekedni, ha megteheti. 

 Ashna persze végül rátalál a kislányra és az anyjára (?). De itt csak megszakad a történet, nem ér véget. Három részes. (Sajna. Mire hozzájutok a folytatásokhoz, el fogom felejteni az elejét, az tuti!)

A KÉPI MEGFORMÁLÁS

ugyancsak korrekt. Ahogy fentebb már láthattál ízelítőt. A borító alapján nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog. Semmi forradalmi, semmi letaglózó, semmi különösebb újdonság, de vérprofi, plasztikus és nagyon szép. A figurák megformálása konzekvens. A mozgások természetesek, a nézőpontok filmszerűek. Nincs itt semmi baj. 

A hangulat adja magát: simán hozza a Scott-film hangulatát. Jobbára sötétben és zárt térben zajlik a cselekmény, esik az eső, reflektorok világítanak a szemünkbe, neonreklámok mutatják az utat, szemüveglencsék villannak az esti fényekben... Ilyesmi. Remekül funkciónál a koncepció. Éppen ezért meglepő, hogy az első kötet végkifejletében egy szigeten találjuk magunkat, pálmafákkal, nappali fénnyel. De még ez sem zökkent ki a kötet egészének a hangulatából. Különös tekintettel arra, hogy hamarosan besötétedik a szigeten is. Mondhatom sokáig a magamét, de egy kép sokkal többet mond minden szónál. 

Én meg hoztam sokat, nézd csak alant! 

ÚGY VÉGSŐ SORON AZT MONDOM,

a történet és a képi megformálás kihozta a Szárnyas fejvadász-brandből, amit kihozhatott. Kicsit más, miközben tökugyanaz. De ugyanazságában is tökéletesen élvezhető, bőven nézegethető. Nagyon érdekel a folytatás, de az a helyzet, két hete olvastam, s csak most jutottam el, hogy írjak is róla. S nem csupán a képek fotózása miatt kellett elővennem a könyvtári-polcról, hanem a felelevenítés miatt is. Nem döntöttem még el, ez engem jellemez vagy a képregényt? Úgy sejtem, senki sem ártatlan. 

Magnum Opus, Budapest, 2021, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131924

7,5/10

2022 augusztusának a közepe. Túl vagyunk a radiátor-cserén. Szerelmetesfeleségtársam vezényelte le és koordinálta az egészet. 
– Olyan mintha téged nem is érdekelne, Morzsám! Én hívogatok mindenkit, én intézek mindent. 
Nem vitatkoztam vele. Lehet, hogy igaza van, de a magam részéről némileg feleslegesnek tartottam az egészet. 
– Jobb most lecserélni a radiátorokat, mint megvárni, amíg kilukad. S idén még visszakapjuk a ráköltött összeg felét. 
Ebben is igaza van. Imádom, amikor úgy érvel, hogy nem tudok vele vitatkozni. 
S még a szereléseknél is ő volt/lesz itthon, bár kétségtelen, hogy virtuális asszisztens lévén neki könnyebb megoldania. De ezért legalább a rendrakásból, takarításból iparkodtam kivenni a részemet. 

Akivel nem vagyok haragban, csak valami baja van velem, és ezáltal nem találkozom azzal sem, aki szintén nagyon fontos nekem, semmi előrelépés nincsen. Úgy fest, ha én nem keresem, ő nem fog... Én meg félek keresni őt/őket, mert elegem van a kreált konfliktusokból, amelyekben, bár nem csináltam semmit, de sunnyoghatok a küszöb alatt. 

Egyébként is olyan elkeserítő, amikor fejlődést várok (ez most egy másik valaki), s viszonylag hosszabb idő után konstatálom, hogy ugyan, továbbra is leszar mindenkit, csak a saját, pillanatnyi érdeke létezik, ezáltal tökéletesen antiszociális, egoista: végezze a neki kiadott munkát, akinek két anyja van, szolganépség, azért vannak, ő különben is olyan lusta ma (Ma? Hahaha!) És a szolganép végzi a munkáját... Sikítva rohannék neki. Ha tudnék sikítani, és ha lenne bármi értelme a nekirohanásnak. Ez már így marad: a vérig szívatva leszek, leszünk, amíg a kapcsolat kényszerűen tart. És másnap mit hallok tőle melldöngetve: hát persze, hogy ő nem olyan, hogy ne figyelne a másikra és ne lenne számára fontos a másik személye! Nem tudtam röhögjek, dühöngjek vagy sírjak. 

Szóval olyan kis tehetetlennek és fáradtnak érzem magamat. Ráadásul nem csak a fentiekben. Még Szerelmetesfeleségtársammal, akit, talán már észrevetted, nagyon-nagyon szeretek is vannak tökéletesen reménytelen játszmáink. Most mondd! S már az is kétségbeejtőn fáraszt a reménytelenségével. 

De reggel van, ülök Csemete ágyán, aki éppen a pasijával és annak családjával Görögországozik. Egy Birth nevű pszichedelikus progrock-banda nyomatja a fülembe a Born című lemezét. Előtte egy Kirrs Pink nevű együttes nyomatta. Nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik, de egyik jobb, mint amaz. Mondtam már, hogy szeretem ezeket a reggeleket? Ugyan éjjel egykor feküdtünk, Ofi barátom ma indul vissza Svájcba, és még boroztunk, pálinkáztunk egyet, mielőtt hónapokig nem látjuk egymást. De ötkor kipattant a szemem, mert várt rám a reggeli írogatás, zenehallgatás. 

Az író

A Morgan Lostok állandó írója a teljes jogú Sergio Bonelli Editore-szerző, Claudio Chiaverotti. Chiaverotti az egészségügy és a jog területéről érkezve fékezett le a képregények világában. Némi ujjgyakorlat után egyből mélyvízbe került: hosszú ideig helyettesítette Tiziano Sclavit a Dylan Dog forgatókönyveinek a megírásában. A Bonelli-búrában az ő nevéhez kötődik még a Martin Mystère, az X zóna és a Brandon című sorozat is. A Morgan Lost 2015-től jelenik meg. Úgy fest, Chiaverotti, minden képregény szerető szerencséjére bebetonozta magát a képregények világába. 

A rajzoló

Christiano Spadavecchia, a rajzoló szintén belterjes Bonellis: a Morgan Loston kívül rajzolt még Zagor, Tex és Brandon történeteket. 1972-ben született. Ő is bebetonozott bonellis. Alapvetően a Brandon című, disztopikus sorozat alkotója. A sorozat címszereplője nekem kicsit nyálbéla, amolyan Alkonyat-szerűen, semmi férfiasság nincsen benne, mint a dampyr Harlan Drakában, Texben vagy Zagorban, semmi titokzatosság mint Morgan Lostban, semmi elegancia, mint Dylan Dogban. Van egy hosszú kabátja... Mondom én, akinek a kezében még egyetlen Brandon-füzet sem volt, mindössze a neten nézegettem az alkotásait. De persze hiba összekeverni egy karaktert és az alkotó képességeit. Az utóbbival az égvilágon semmi baj nincsen. Ezt bizonyítja A Rabbit-házaspár is. 

A történet

A történetben van egy nagy rajongótáborral bíró képregény-sorozat a nem sorozatgyilkos házaspárról, Rabbit-ékról. Nem csupán a nevük Rabbit: valóban nyulak. Mert a képregénybeli képregény szereplői állatok. Vannak titkaik a nyusziknak, bőrszerkó, korbács, villák körüli, közbeni közös gyilkolási vágy, de nem ártanak senkinek. 

A képregény-sorozat alkotója, mármint a történetbeli alkotó, aki kitalálta Rabbit-éket, befejezi a sorozatot, és az utolsó történetben megöleti az nyúlasszonnyal a nyúlférjet.

Ám a rajongók kívánságára egy szerencsétlenül bevont sci-fi ötlettel kénytelen feltámasztani őket. A törzsrajongók az ufós vonalat méltatlannak találják a kedvenc sorozatukhoz. Van ilyen. De olyan nem nagyon, ami aztán itt történik. 

Egy pár példát vesz a képregény-sorozat párosának életéről. és hogy izgalmat hozzanak az életükbe, lekoppintják a kitalált figurák életét és nyúlnak öltöznek. Aztán egy kicsit túltolják a dolgot. Az asszony pisztolyt szerez, amiből egy körülbelül tizenöt centis szigony lőhető ki, férjuram pedig egy pőrén lóbált baltával ballag mellette. Egyik sem díszlet-eszköz, aktív használatban vannak, a használatukat követőn csak úgy fröcsög a vér. 

A pár ugyanolyan harmóniában van egymással, akár a képregénybeli. Az aberráltságuk is harmonikus: az hozza meg számukra az összetartozás érzését, hogy közösen gyilkolnak. Bakker! 

Persze a kéz a kézben való gyilkolászás nem újdonság. Ha azt mondom, amit már mondtam, hogy Bonnie és Clyde? Vagy azt, hogy Született gyilkosok? Szóval az ötlet nem most született. Mégis, a nyuszikról olvasva nekem csak lassan esett le a tantusz, hogy szó sincsen itten, kérem semmiféle újdonságról. Ezek szerint jó van szerkesztve ez a történet. (Erről majd egy fejezetcímmel alább bővebben.) 

Morgan Lost nyomozni kezd. Kétségünk nem lehet a nyomozás eredményét illetőn. Mert milyen lenne már, ha nem úgy lenne, ahogyan kell?

Milyen lett a pszichopata nyuszik története?

Van abban valami pikáns, hogy egy képregényben egy képregény-figura nyomoz egy képregényekből vett ötlet alapján gyilkoló képregény házaspár után, akik maguk is képregény házaspár. Ennél már csak az a nagyobb fricska, amikor a képregényben azt mondja az egyik szereplő a másiknak, Morgan Lostra mutatva: 

– Nézd már, olyan mint egy képregény-figura!

A képi világ teljesen Morgan Lost-os. Bár vártam volna egy-két nagyívűbb városképet. Mert ami jött, az nem volt annyira látványos. Ezzel eszemben sincsen azt mondani, hogy ne lenne mit nézni az ilyesfajta képeken. Csak azt, hogy eddig több néznivaló volt rajtuk. El vagyok kényeztetve. 

A történetben maga Morgan Lost annyira nem vonódik be. Persze, nyomoz, azzal baj nincsen, valamelyest küzd is, meg szeretkezik az óratorony-szobájában, szóval meg van minden, ami szükséges és elhagyhatatlan klisé. Még érintve is lesz a dilidoki-nénit fenyegető, közvetlen veszély miatt.

Csak éppen engem, az olvasót nem érintett meg a szereplése ebben a történetben. Azért nem, mert valahogy úgy tűnt, mindez csak azért van a sztoriban, mert nem lehet nem benne. S mintha maga Morgan Lost is csak azért lenne itt, mert ez egy Morgan Lost-képregény, nélküle meg hogyan lehetne az? 

Pedig az alapötlet a gyilkoló cihónyuszikról igen jó. Joker óta tudjuk, hogy a kényszermosolyú gyilkos a legfélelmetesebb: a mosolyától belénk fagy a fekália. A nyuszik sem xaroznak, anyunyuszi, ha kell a kukucskálón keresztül küldi be a lakásba a csöpp, de agyba állva hatalmas kis szigonyát, apunyuszi kezében pedig nem azért van a balta, hogy nehogy zavarba essen, ha hirtelen múlhatatlan favághatnékja támad. 

Két dolog volt, ami nagyon hiányzott nekem. Az egyik az az elképesztő finoman adagolt, már-már misztikus sejtelmesség, ami az első négy, na jó, öt kötetet belengi. A másik pedig valami Morgan Lostról. Csak egy kis apróság. Bármi. Akármi. 

De mert ezek hiányoztak, maradt egy pöpecül felépített, gyilkosaiban remek, végső megoldásában meghökkenést kiváltó (értsd: ez mos mi a f...om?), ezúttal nem zseniálisan, csak nagyon jól megrajzolt történet. 

Felteszem másképpen a kérdést: megbántam, hogy ez a füzetet/könyvet is megvettem látatlanban? [Töprengés, nagyon rövid ideig...] Egy frászt bántam meg! Ember! Ez Morgan Lost képregény! 

Frike Comics, Budapest, 2022, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891366 · Fordította: Ludmann Ágnes

7,5/10

2022 augusztus közepe felé. Holnap kezdődik a radiátorok cseréje az otthonunkban. Nekem meg jól egyedül kell hagynom Szerelmetesfeleségtársamat, mert mennem kell az igazgatónk után Balatonra, papírt aláíratni. Basszus! Még szerencse, hogy talpraesett asszony. Szerintem talpraesettebb, mint én. Csak próbálom előtte eltitkolni. Eddig elhitte. Vagy jó feleségként eltitkolta, hogy tudja. Így őrzi az önbecsülésemet. 

De mégsem ám. Azért nem, mert van néhány írás ebben a Bezzeggyerekben, ami miatt még levegőhöz juthat a grafomániám. 

Ha nem olvastad egyik könyvet sem, és az előző értékelésemet sem, tudnod kell miről van szó. Rényi Ádám poénos, csattanós novellákat jelentetett meg mindkét kötetben. Egy-egy írás maximális terjedelme öt oldal. Egy interjúban elmondta, hogy általában a csattanó van meg először, aztán építi fel a hozzá vezető utat. Aranyszabály, hogy nincs Rényi csattanó nélkül. S ez az önkényszere, amely erénye is a köteteknek, a kényszeresség miatt hátrányává is válik. A kell nem tesz jót a múzsáknak. De Rényi ettől még nagyon olvasmányos és ötletes. Ja, igen, és minden ellenkező látszat ellenére inkább humoreszk, amit ír, nem szépirodalom. Akkor is, ha a legtöbb esetben egyáltalán nem mulatságosak a történetek. 

Úgy átabotában erről van szó. A másodiknak megjelent Rényi-könyvben is. A novellák megtartották a jól bevált receptet, csattanó, hozzá kidolgozott rövid történet. Amelyekből bármelyik lehetett volna a másik kötetben is, mert nem a köteteknek van koncepciója, hanem egy koncepcióra épül fel az összes írás. De azt mondtam, ebben a másodiknak megjelent kötetben van néhány írás, amit érdemes megemlíteni. 

A politika

Van akit még érdekel? Omlik össze a világunk. Te is tudod, mi van körülöttünk. És senki sem tudja, mi lesz. De bármi is, marhára nem tűnik biztatónak. Gyűlölet mindenütt. Ami itthon van... 

Nem vagyok kormánypárti. Semmiképpen nem vagyok baloldali. Nem vagyok apolitikus sem. Iparkodom nem pártokban gondolkodni. Ennek az a következménye, hogy több mindenben képtelen vagyok egyetérteni a kormányzó párttal, de nem is gyűlölöm őket zsigerből, mert egy csomó mindent tök jól csinálnak. Legalábbis viszonyítva. Baloldali ellenzék nincsen, ami arrafelé van, tragikus bohóckodás mindenestül. 

Megértem azonban ha valaki és bárki zsigerből kormányellenes. Manapság pláne.

Csakhogy más a társadalomkritika, más a politikai kabaré és más a kroki. Persze, van olyan, hogy egy újságíró, író kötetben adja ki, ami előtte újságban jelent meg. Ezzel nincsen baj. Azzal sem, ha amit kiad, kritikus a kormánnyal, a kurzussal, a sleppel és a lakájhaddal szemben. Pláne nincsen baj, ha szépirodalmi vagy kabaré-eszközökkel él. Ebben műfajteremtő volt Ungváry Zsolt Jobbszél-sorozata a Demokrata című folyóiratban. Azért volt Jobbszél, mert a lap jobb szélén jelentek meg ezek a baloldali kormánnyal kritikus, mulatságos írások. Amelyeknek az esszenciája aztán két kötetben is napvilágot látott. Imádtam őket. 

Rényi Ádám cseppet sem kormánypárti. Vitriolosan nem az. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. A baj a műfaj keveredéssel van. Már az Osztálytalálkozóban is kakukktojásnak találtam a napi politikával foglalkozó novellácskát, amely egy Fidesz-jelmondatra épült. Akkor nem az volt a bajom, hogy Fidesz-ellenes. Hanem az, hogy az egész kötet azt sugallja, szépirodalmat fogok olvasni. Nem politikai kabarét. Nem humoreszkeket. Ahogy a többi írás sem politikai kabaré vagy humoreszk. Az Osztálytalálkozóról írtakban mondtam, hogy ugyan nem is szépirodalom, de határozottan efelé tendál, tudna az lenni, ha nem lenne a poénkényszer, aminek minden alárendelődik. De ebből a vonalból a napi politika rettenetesen kilóg. Kilógna akkor is, ha nem a Fideszt kritizálná. 

Nos ebben a kötetben három ilyen írás is van. Ezek: Kurzus, Szívcsakra, Meddő vita. 

A Kurzus a Fidesz-hatalomnak lefekvő művészekkel foglalkozik. Nem a hatalomnak, hanem a Fidesz-hatalomnak lefekvőkkel. Van ennek ellenpéldája több is, de a legeklatánsabb Klaus Mann Mephisto-ja. Soha nem értettem, miért csak az okoz problémát, ha egy művész a jobboldali szimpátiáját mutatja ki? S miért nem problémás, ha baloldali? S miért csak az problémás, ha egy baloldali társaság nem kap pénzt, s az miért egyből politika? Ezen a politika-művészet kérdéseken leginkább Ákos kapcsán tűnődtem el. Neki minden megbocsáthatatlan. Mert Á1G, ahogy van, túlpénzelt nyalonc, és innentől semmiféle ténytől ne hagyjuk magunkat zavartatni! Francba a lemezeladási statisztikákkal, a koncertlátogatottsággal, a showinak színvonalával! Ákos zenéje is szar, mert Viktoros jobboldali. 

A Szívcsakra minden bizonnyal a magyar Facebook, a hamar elvérző HunDub indulása környékén jöhetett létre. A lényege, hogy jobboldali, hangsúlyozottan kormánypárti társkereső oldal indul. Kiderül belőle, hogy a jobboldalnak csak a magyarkodás, a kocka jobboldaliság a lényeges, ezen elvek alapján választ még partnert is magának. 

A Meddő vita a Fidesz demográfiával kapcsolatos intézkedéseit parodizálja. Illetve, hogy miképpen mentesítik magukat az intézkedések alól akiknek munkakörükből fakadón lehetőségük van rá. Ennek az írásnak már alapkiindulása sem igaz: ha csak egy pillantást vetsz a statisztikára (mert mi más dönthetne?), egyértelmű, hogy az állítás, hogy semmi növekedés nincsen a születések számában Magyarországon, egyszerűen hamis állítás. Bármit is mutassanak, jelentsenek a számok. 

Újra mondom: nem ezen novellák kritikusságával van bajom, hanem az ebbe a kötetbe helyezésével. Mert kilógnak. Mert méltatlanok és méltatlanná teszik a többi novellát is. A méltatlanság mércéje az irodalom. S az, hogy ez a könyv novelláskötet. Igaz, ez csak az én mániám, maga a könyv sehol nem mondja. Csakhogy a kötet legszebb pillanataiban tényleg novellákat olvastam. 

A szépirodalom

Az egy dolog, hogy nem egyértelmű a megjelentetett írásoknak sem a műfaja, sem a színvonala. Csak a poénok egyenletesek. S az a helyzet, hogy hála Istennek. Semmi bajom a poénos írásokkal. Sőt! Csak egy idő után, ahogy ezt az Osztálytalálkozó értékelésében is írtam, én, aki soha ki nem kombinálja, hogy csakis Kázmér tehette Manci néni bonbonos-dobozába az arzénnal fecskendezett konyakmeggyet, még én is kitaláltam nem egy történet végső poénját. S mert kitaláltam, nem is szólt semekkorát. S mert csak a poénról szóltak ezek a darabok, azokat meg kitaláltam, tudod, mi marad? Hámozott léggömb. 

De! Ám! Azonban! Van legalább három gyönyörű darab a fedlapok között. És egy útonlevő. Ezek: Nő a szalonban, A viszontlátás öröme, Bentley Gyulán. Az úton levő, amelynek a mondanivalója szívszorító, csak kicsit didaktikusra sikeredett, de mégis a legjobbak között van: A Märklin-vasút. 

Az első háromban éppen az a szép, hogy nem tolakszik erőszakosan mindenek elé a poén. S hogy van mondanivaló a poénon túl. Ami, ugye, nem is annyira poén. Végre! Illetve amikor de, akkor sem. Hadd magyarázzam meg!

Most is elszorult a torkom, ahogy leírtam. Erre, csak erre tovább, Ádám! Felejtse már el a poénokat, csattanókat. Vagy ha képtelen rá, akkor az ilyesféléket keresse! 

S itt van a kötetvégi Bentley Gyulán is. Jó, be vagyok folyásolva. Most jöttünk vissza Gyuláról. S elfogult vagyok, de nagyon.Csak kimondta a szerző, hogy például Szanazug, és nekem máris emlékem van: pakolgatjuk fel a aznapi utolsó városi kisvasútra felnin közlekedő bringáját, aminek a gumiját valószínűleg a bálák fotózása közben sikerült kiszúrnunk. Aztán hazaérve a gyűrű-keresés: nincsen meg Szerelmetesfeleségtársam jegygyűrűje. Keresés, majd konstatálása annak, hogy csakis a szanazugi strand füvében lehet. Kocsiba pattanás, iszkiri vissza a két Kőrös, a Fekete és a Fehér találkozásához. Gyűrű persze nincsen, de az már nyilvánvaló, hogy a Police Tribute Band koncertjére nem jutunk el. (A gyűrű otthon meglett, belecsavarodott a biztonság kedvééért magánál hordott maszkba.)

De nem az én emlékeim miatt jó ez a gyulai történet. Hanem azért, mert a ki nem mondással sokkal többet mond, mintha szájbarágósan szószátyárkodna. S mert nem rág szájba, nekem talán mást mond, mint amit neked mondana. De mond valamit. S olyan finoman, diszkréten teszi, hogy már csak emiatt az egy írás miatt is megszorítanám Rényi úr kezét. 

A Nő a szalonban szívszorítón kedves történet. Inkább nem is mondok róla semmit. Csak annyit, hogy lám, lehet csöpögés nélkül írni a szeretet szépségéről. 

A resztli

Kicsit pofátlanság resztlinek neveznem azokat az írásokat, amik nem politikaiak vagy szépirodalmiak. Nagyjából ezek azok, amiknek előre kitaláltam a poénját, és ezzel el is veszett belőlük minden puskapor. Meg azok, amelyek annyira akartak Roald Dahl-osak lenni, hogy dermesztőek lettek ugyan, de a morbiditásuk nem nemesült irodalmi eszközzé, csupán visszataszító volt. 

 De hadd emeljek ki egyet a resztliből. Nem nemesült szépirodalommá, de mégis kiemelkedik a többi közül az Egyéjszakás kaland. Ennek nem találtam ki a csattanóját. Viszont nagyon szépen volt felépítve. Nincsen benne semmi izzadtságszag, semmi erőltetettség. Nagyon és nagyot üt. Olyan igazi Dahl-osan. 

Nem azt mondom, hogy az ebbe a kupacba tartozó írások gyehenna rosszak. A fentiek alapján nem is mondhatom. Még csak nem is érdektelenek. Nem unalmasak. Rényi úr, mondtam már, úgy fogalmazott, hogy ezek az írások irodalmi bonbonok. A bonbon desszert. Édesség. Annyira nem tápláló. Nem is egészséges. De az érzékekre kiválóan hat. Ha jó bonbon. De én például a pralinés bonbonokat hazug szemfényvesztésnek tartom. Ha már egyszer egészségtelen dolgot tolok magamba, akkor az legyen minőségi méreg! Vagy eszek inkább mogyorós étcsokit. Jobbára ezt teszem. 

Szóval a Rényi írások bonbonok. Amiktől semmi nem megy semmerre. Meg szükség sincsen rá, csak egészségrombolásra és az érzékeknek jó. Figyelj, nem én éltem a bonbon-hasonlattal, ne nézz így rám! Csak ez így adja magát. 

Ó, igen, még egy mondat! A következő kötetet vagy nagyon-nagyon gyorsan kellene megírni, hogy a másik kettő farvizén, azoknak a vákumában még ott legyen a szeren. De inkább változtatni kellene. Az irány szerintem egyértelmű. De Rényi Ádám nyilvánvalóan nem nekem ír. Kár. Még szerencse, hogy nekem is. 

XXI. Század, Budapest, 2022, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635682300

6,5/10

2022 augusztus eleje, harmada. Szombat reggel. A Magic Pie „King For A Day” című, remek albuma szól. Elmúlt fél kilenc, de Szerelmetesfelségtársam még mindig alszik. Tegnap mondjuk későn, vagy inkább ma korán feküdtünk. Volt már hajnali fél kettő, mire ágyba kerültünk. Ofi barátunk visszarepült Svájcból, hogy intézze a csemetéi hazai iskoláztatását. Kilenckor szállt le a gépe Ferihegyen, de tízkor már a Római téren volt a Synthesis-ben. Én éppen sorban álltam az első körért. Ment az idő. Hozzá volt kedvem. SzFT-hez meg mindig van. 

Szóval reggel van, Csemete ma jön haza. Elvileg. Mert az utolsó infók szerint úgy volt, hogy tegnap. Nem bántam, hogy nem jött, így az ágyában heverve írogathatok. 

Ofi és SzFT azt mondta, hogy jogom van ahhoz, aki nagyon hiányzik nekem, akkor is, ha valaki haragszik rám anélkül, hogy okot adtam volna rá. De én a további konfliktusokat a pokolba kívánva inkább nem látom azt, aki hiányzik. Nem tudom, hogy észszerű vagy lusta álláspont. Hosszú távon biztosan gyilkos. 

Legyen az én bajom, de semmiképpen sem a történet hibája, 

hogy egyfelől a kémsztorik soha nem érdekeltek igazán. Ezen felül már marhára unom, hogy az emberiség történelme gyakorlatilag a második világháborúból és a holokausztból áll. De komolyan! Ha este tíz után zongorázol egyet a tévécsatornák között, hótziher, hogy legalább három olyan doksifilmet találsz, ami valamilyen szempontból a második világháborúval foglalkozik. Ahogyan már az unalomig írják az írók mind a holokauszt-témát, mind a szörnyű rasszizmus témakörét is. 

Az pedig, hogy a kémtörténetek igazából soha, semmilyen formában nem kötöttek le, tényleg és végképp az én problémám. E két alapellenvetés miatt a képregény még simán lehet jó, s lehet csak velem van a baj. De mert ennek a blognak már az alcíme is kifejezi, hogy miről van szó a bejegyzéseiben („Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről”), így nyilván nem fogok úgy tenni, mintha objektív lennék, amikor is objektivitás nincsen is.

A Magyar rapszódia meg ugye, mindkettő: második világháborús (na, jó, bevezetős) kémsztori, méghozzá a fasizálódó Európában. Így jártam. 

Volt már nálam a könyv/füzet/kiadvány. A könyvtárból hoztam ki. Mert olasz a szerző, s mert magyar vonatkozású a cím. Aztán olvasni kezdtem. Tetszett is. Meg nem is. Aztán közönybe fulladt, és a végére járás nélkül visszavittem. 

Ennek az ajándékpéldánynak is nehezen jutottam a végére, de mert jött, hát gondoltam, illik elolvasni, végignézni, és írni róla. Már csak azért is, mert Giovanni is úgy adta a kezembe, hogy lám-lám, olasz, aztán nézd csak, mennyire magyar! Egyébként ezt a részét tényleg értékelem és díjazom is. A gesztusért is, és a végeredményért is. 

A kémtörténet rajzai

Azt kapásból, szó nélkül és zokszó nélkül elismerem, hogy Giardino, a szerző kétségtelenül remek utcarajzokat, városképeket készít. Nem übertutikat, de teljesen jókat. Nem csupán akkor, amikor Budapestet rajzolja meg, hanem akkor, amikor bármit. De ne csak beszéljek, nézd  hát az egykori Budapestet Giardino-módra!

Nem lehet rá egy rossz szavunk se, nem igaz? 

Az emberábrázolással már nem voltam ennyire elégedett. Elsősorban a főszereplő kétdimenzióssága (miért, milyen legyen egy képregény figura?) és mindig ugyanolyansága hökkentett meg. Mármint nem az, hogy az alak ábrázolása konzekvens, hanem az, hogy tökéletesen ugyanolyan mindig az arca, se egy rezdülés, se semmi változás, mintha maszk lenne rajta. De a többi figura mozgása is darabos, szakadozott, kimódolt. Nem kivétel nélkül mindenütt, de a legtöbb helyen. 

A kémtörténet története

Az elején még értettem. Budapesten veszélyesen fogynak a francia hálózat emberei. A faarcú főhőst ezért küldik oda: derítse ki, mi a csuda folyik ott. Itt. Aztán egyszerre fonalat veszítettem, hogy ki-kinek a mije és miért? A faarcú főhős identitása nem volt kérdéses. 

Annyi azért eljutott hozzám, hogy Faarcúnak és egy üldözött lánynak menekülnie kell, kinek ezért, kinek azért. A tét már nem volt teljesen világos. Mármint az, hogy menekülniük kell, különben meghalnak, az igen, de hogy miért is üldözik őket, az annyira nem volt evidencia. 

Ráadásul valahogy a vége is olyan kis kurta-furcsa lett. Nyilván Faarcú nem akadályozza meg a második világháborút, de mindaz, amit nem értettem olvasás-nézegetés közben, a végére súlytalanná is vált. 

De az az érdekes, hogy mindannak ellenére, amit az előbb mondtam, másodszori nekifutásra mégis lekötött a képregény. Nem dobtam sutba. De nem is tekintek fel rá. Egyetlen nagyon komoly erénye, hogy több Budapest-kép van benne. 

Hogy szavam ne felejtsem: a szerzőnek a honlapja szerint vannak komolyabb munkái is. Nézd csak:

100 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891090 · Fordította: Ludmann Ágnes

6/10

2022 augusztus. Még mindig nem jöttem vissza a nyaralásból lelkileg, Ilyen még nem volt. Valahogy semmi nem villanyoz fel.

Konfliktusom van egy nekem nagyon kedves emberrel, ami által nem láttam egy másik nagyon kedveset sem.
Bizonyos tekintetben, tekintetekben kicsit reménytelennek találom a munkahelyemet is, pedig szeretek ott dolgozni. A váltás-lehetőségeknél pedig mindig van vele olyan szempont, ami kizáró: vagy a távolság, vagy a munkaidő-beosztás, vagy a végzendő munka.
Itthon is, hétvégén is munka vár ránk, a jövő hét mindkettőnknek kemény lesz.
S még a hosszútávú terveinkért sem tudok lelkesedni, mert bár elkerülhetetlen anyagi szempontból, de betonozva van benne a konfliktus is. Meg élettér tényezők is rontják.
S a Win10 is vagy egy hónapja szivat: az én gépemen egy frissítéssel szaraxom, mert ebben a rohadásban kikapcsolni sem lehet végleg a Win Update-et, SzFT gépén pedig sem az Asztalon, sem az Intézőben nem lehet jobb gombbal új mappát létrehozni. Mindkettő ismert probléma, és az ezer megoldásból még egyik sem jött be. A faxom rohadtul tele van. Olyan ehhh... minden. 

Szerzők:
Giancarlo Berardi – Maurizio Mantero – Enio Valerio Piccioni

A nagy helyzet az, hogy amikor a Julia első kötetét megvásároltam és elolvastam, kétesélyes volt, hogy érdekel-e annyira a sorozat, hogy továbbra is pénzt adjak rá, vagy megvárjam, amíg netalán felbukkan a könyvtárban? Az utóbbi gazdaságilag és logisztikailag kedvezőbb, az utóbbi roppant bizonytalan. 

Tehát szemeztem a második kötettel, meditáltam a Kosárba gomb felett, majd, egy életem egy halálom, sóhajtva döntöttem, enyém lesz. Majd valahogy eltitkolom az eltitkolhatatlant Szerelmetesfelségtársam elől: új könyv érkezik a házhoz.

Amikor megjött a csomag, azonnal el is olvastam. Nem is annyira Julia miatt, nem is annyira azért, mert fumetti, meg Sergio Bonelli, hanem elsősorban azért, mert szektatörténet. A megvásárlása mellett is ez volt a legsúlyosabb érv.

Ez számomra a szocializációm miatt volt fontos. Ahogyan már többször meséltem, tizenhét évet töltöttem egy kis protestáns közösség, az adventisták között. A mai napig azt mondom, ez az egyház, a hetednapi adventisták, nem szekta. Nincs központi vezető (illetve van, csak nem úgy központi). Miközben van közös-, aközben nincsen kötelezővé tett gondolkodás. Lehet kritizálni, lehet vitázni, lehet kérdezni és megkérdőjelezni. A szekta szó manapságos értelmezése, eltekintve az eredeti jelentésétől, mindezt kizárja. Ha azt mondom szekta, Magyarországon, na, kik és mik jutnak eszedbe? (Ron Hubbard nem hivatalos, tehát igaz életrajzát, az Arcátlan messiást  most olvasom éppen.)

Leginkább az érdekel ebben a szekta-témában, ami nem feltétlenül kötődik a valláshoz, csak ott jobban tettenérhető: hogyan szűnik meg függetlennek lenni egy személyiség, hogyan veszi át az egyéni gondolkodás szerepet egy közösség, és annak szentnek, sérthetetlennek, tévedhetetlennek tartott, karizmatikus vezetője? Már csak azért is érdekel ez a kérdés, mert ha csak kinyitom a Facebook-ot, a kommentszekcióban, bármilyen témában pillanatok alatt szembesülök a szektás gondolkodásmóddal. Ha másban nem, abban bizonyosan, hogy mindaz, aki nem ért egyet, egészen bizonyosan halálos ellenség, mert tagadja az Egyetlen, Megkérdőjelezhetetlen Igazságot. 

A Nap szeme sztorija

Mivel krimiről van szó, itt a szekta több mint durva. A történet alkotói Giancarlo Berardi és Maurizio Mantero gondosan ügyeltek arra, hogy a történetben szereplő vallásos közösség ne hasonlítson túlságosan egy, konkrétan létező egyházra, közösségre sem. Csak jellemzőiben, s főleg a vezetője személyiségében. 

Adva van egy kettős életet élő családapa, aki egyik életében mintacsaládfő. A földrajzilag egészen másik helyen tökéletesen más életet él: ott ő az Egyetlen, Igaz Egyháznak, a Napot imádó, a közeli világvége egészen biztos bekövetkeztében tökéletesen bizonyos vezetője. Tanítása szerint mindazok, akik a világ vége előtt nyilvános öngyilkosságot követnek el, részesei lehetnek majd a Fény teljes hatalmának. Mindenki másnak nagyon rossz lesz. 

A Fény fiai a világtól elzárt, erődítmény-szerű helyen élnek, ahol nincsen ki-be járkálás. Egyenruhát viselnek, szigorú belső törvények szerint töltik a mindennapjaikat, rengeteg kötelező imával, böjttel, testi fenyítéssel. A vezető is szigorúan él: néha feláldozza magát, és magáévá tesz egy-egy nőt, aki kiváltságnak érzi a teste feletti rendelkezést. Vannak jelek arra, hogy a vezető nagyon beteg, néha megkorbácsoltatja önmagát is a bűnei miatti vezeklésként. 

Annak, hogy közeledik a végső nap, biztos jele van: egyre több, összehangolt öngyilkosság történik a városban. A bevezetés, hogy egy férfi a metrósínek között az áramba lép, egy fiatal lány leveti magát a nagyon sokadik emeletről (valami kilátó van ott, így számos szemtanúja van, ahogyan fellép a párkányra, és egy középkorú nő felgyújtja magát egy látogatóktól zsúfolt parkban. Az öngyilkosságokat a helyi ige hirdetése előzi meg. 

Megindul a nyomozás, kik is ezek, miért teszik, amit tesznek. A fő cél, megmenteni a további áldozatokat. A végkifejlet apokaliptikus. De Julia Kendallnak kétsége támad, hogy az apokalipszisnek a vezető is szenvedő részese volt-e. 

A Julia fő erőssége most is sziklaszilárd

A sorozat fő ereje, erénye a dramaturgia feszessége, átgondolt felépítettsége. Ezt a könyv előszava is megerősíti ebben a kötetben és az előzőben is. Méltán. Mert valóban így van.

Mintha egy minden kockájában átgondolt filmet látnánk mind snittek, mind az egyes képkockák tekintetében: mindennek tényleges helye van, s minden úgy van a helyén, ahogy van. De tényleg! Egyfelől a jelenetek egymásra épülő sora, másfelől az események egymás mellett futó szálainak váltakozása, harmadrészt az ábrázolás egyes képkockán belüli nézőpontjai megragadja és nem engedi el az olvasót. 

Ennek az átgondolt építkezésnek a része a rajzok világossága, tisztasága. Minden részletességük ellenére vagy inkább mellett is. Az alakok ábrázolása tökéletesen konzekvens, félreérthetetlen, hogy mikor kit látunk. Ahogyan az is, hogy mit. A rajzok meg sem próbálnak művésziek lenni, de mindenképpen minőségiek, semmi esetlegesség sincsen bennük sehol. 

Sok jó képregényt olvastam, de ebből a szempontból a Julia páratlan. 

Összértékelés

Ugyan az engem érdeklő, fő kérdéshez, az önfeladás metodikájához nem jutottam közelebb, valószínűleg a Bölcsek Köve csak általánosságokban írható le ebben a kérdésben,de hát nem is a vallásos neurózisok szakkönyve a történet. Nem is ez volt a megalkotásának a fő motivációja. Akkor sem, ha az üzenetében benne van a manipulációs gazemberek zsigeri utálata, és a birkaság szánalmas, fejcsóváló sajnálata is. Hogyne lenne benne! 

Az már más kérdés, hogy aki része a rendszernek, jobbára valami átértelmezett, torz nézettel bír annak valódi jelentéséről, tartalmáról és a működéséről. Magyarázza, védelmezi a józan ésszel magyarázhatatlant és védelmezhetetlent. Az emberi elme önvédelemből képes egészen vad összefüggések, logikai kapcsok kreálására. 

Tehát azon túl, hogy izgalmas, elgondolkodtató a történet, van benne nem rejtett tanulság is. 

Anagram Comics, Budapest, 2021, 270 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947193 · Fordította: Ferencz Judit

9/10

2022 augusztus eleje. Újra munka, újra kánikula, újra hétköznapok, benne apróbb lakásfelújítással. Újra reggel, újra a Facebook-os munkacsoportunk bejegyzései, újra autó, újra forgalom. Élni kell. De még ott vagyok Gyulan. Igaz, ott is kellene élni... 

Perfekt, a Google Fordítóból származó holland tudásom szerint a cím eredetileg pozitív kicsengésű: Valahogy így fest magyarul: Megpróbál valamit kihozni az életből. 

A magyar címváltoztatást egyszerűen nem értem. Mondjuk sohasem értettem. A cím szerintem szerves, a szerző, szerzők által integrált része egy alkotásnak. A megváltoztatása a mű megváltoztatása. Ebben az esetben ráadásul egy magyarul már foglalt, mert felhasznált, nagyon ismert film címével cserélték fel az eredetit. Erről a címről mindenkinek Jack Nicholson jut eszébe. Meg Helen Hunt. Meg „Simon, a buzi” (az érzékenyebb gyengébbek kedvéért, s mert egy sort sincsen kedvem erről vitatkozni: idézetet olvastál a film szövegéből. Pont.)

Szóval amíg a magyar cím a pesszimizmus soha be nem fejezett alagútjának a a végén toporog, tehetetlenül bámulva a még érintetlen sziklafalra, csüggedt erőtlenségében még a tíz körmével sem kaparászik, nem hogy egyéb megoldásokat keressen, mindössze arra vár, hogy minden még szarabb legyen, addig az eredeti holland cím pont az ellentétjéről beszél: kihozni a rossz helyzetből is a legjobbat, élvezni ami az életből még megmaradt. Igen komoly látásmód-különbség! Egészen más az üzenet. S az eredeti cím illik a történethez, a stílushoz. 

Azon kívül, hogy mind az eredti műre, mind az olvasókra nézve tisztességtelen ez a címmódosítgatás, elképesztően olcsó megoldás is. Átlátszó. Hazug. És ostoba. Méltatlanul hülyének nézi a célközönséget. Etethetőnek, információhiányosnak, műveletlennek. Akinek elég bevetni egy kultúrális pavlovi reflexet, és rohan is a pénzét költeni. A részemről kikérem magamnak ezt az eljárást, már megbocsássanak ott a kiadónál!

Nem tudom, a fordító vagy a kiadó eszement ötlete volt a címlopás, ám bármelyik is, mélyen szégyellje magát! (Ha nem jól tudok Google Fordító hollandul, a fenti dohogást gyökereitől felejtsd el, és nézd el nekem! De a cím azonosság abban az esetben is megbocsáthatatlan.)

Jelentem, kidohogtam magamat!

S ha azt mondanád, hogy na, a cím eredetiben is Adrain Mole, akkor arra meg azt felelem: vedd észre, játékos fricska. 

Az öregségről három lépcsőben – Első lépcső: önkorom

Ötvenöt éves vagyok. Ennek megfelelően: középkorú. Gyerek- és kamaszkoromban a középkorú az öreg szinonímája volt. Amikor Pipi barátommal a nyolcvanas évek elején kiszámoltuk, hány évesek leszünk, elképedtünk: „Bakker, harminchárom! Mocsok aggastyánkor!”

Manapság, aki harminchárom, az számomra alig van túl a tinédzserkoron. Pipi meg már nem is él... :-(

Minél több év telik el felettem, az öregség korhatára egyre odébb tolódik. Manapság egy hetvenéves sem öreg már számomra, csak közelít hozzá. 

Jó helyen dolgozom, idősotthonban, ott fiatalnak érezhetem magamat. Egyébként meg tapasztalom, hogy valóban, negyven után már vannak bajok. Magas vérnyomás, cukorbetegség, meglepetés infarktus, izületi ez meg az. (Tegnap kétszáz métert leúsztam, aztán a vállam feladta. De még a kétszáz is ajándék volt, pár nappal előtte ötvennél azt hittem, nem jutok ki a medencéből, a gyors- és a hátúszás tökéletesen esélytelen volt).

Úgy két hónapja, Óbudán, hazafelé menet elcsúsztam a sáros úton, és miután kikáromkodtam és kirühögtem magam a sárban fetrengve (vö. vaddisznó), felállva konstatáltam, hogy az eséssel meghúztam a derekamat: aznap úgy keltem fel a heverőről, mint a hátára fektetett büdösbogár. Másnap és folyamatosan mentem dolgozni, de a mozgásom: akárha tojáshéjakon lépkedtem volna. 

Egy kertiparton, pár éve azt vettük észre, a cimbikkel beszélgetve, hogy nem arról beszélgetünk, kinek, melyik nő, hogyan volt meg (mint tizen-huszonévesen), nem is arról, hogy a gyerek... (mint harminc-negyvenévesen), hanem arról, ki milyen gyógyszert szed a kinek, milyen bajára. Amikor tudatosult, témát váltottunk, és a sört gyorsan felcseréltük egy-egy pálinkára. 

Vagyis komoly empátiával bírok a munkám személyei iránt. Az infarktusom pedig tudatosította, hogy ugyanúgy fogyóeszköz vagyok mint ők. Szép kilátások! Vannak céljaim az életben, az egyik a túlélés. Főleg, mert szerelmes vagyok, van két gyerekem, s van egy viszonylag friss unokám.)

Az öregségről három lépcsőben – Második lépcső: Nagyi és Ari néni

Nagyi kilencven éves volt, amikor meghalt. Azt mondta, a kilencvenet mindenképpen megvárja, mert meg akarja kapni a neki járó kilencvenezer forintot. Márciusban megkapta, áprilisban elment. Szavatartó asszony volt. 

Az utolsó évében már nem tudott kimozdulni a lift nélküli társasházunk második emeleti lakásából. Ebben az időben már volt, hogy nem volt képben, mondott és tett olyan dolgokat, amikre alaposan felszaladt a szemöldökünk, aztán másnap nem is emlékezett ezekre. De amúgy képben volt. Úgy kb. nyolcvan-húsz százalék volt az arány a képben levés javára. 

De testileg, egészségileg mindenképpen, egyértelműen baj volt. Sokat mondta, hogy tulajdonképpen minek már neki az élet. Amíg ki tudott menni a lakásból, lejárt a piacra („Mekkora piac, alig tudtam bejárni! És mennyi minden van!”), amíg elsertepertélt a konyhában, nem is volt nagy baj, pedig már akkor mondta ezt a mineknekiazéletet. A baj akkor lett, amikor már a szobájából is nehezen mozdult ki, és minden a nehezére esett. 

Az volt a fő baj, hogy igaza volt. Nem a számunkra vált feleslegessé az élete, hanem ő nem talált már célt benne. A puszta létezés kevés célnak. Én meg ezt láttam be nagyon lassan. 

Kórházba került az én Nagyikám, és mert anyagilag képtelenség volt számunkra állandó felügyeletet biztosítani a számára, úgy festett, nem is jön ki onnan. A belgyógyászatról elvileg a szociális belre (értsd: elfekvő) került volna. El is intéztem mindent, sírva jöttem ki onnan, hogy ide az én Nagyikámat...? S mit fog érezni, gondolni, amikor a nyolcvan százalék a domináns? 

Szerdán felhívott a belgyógyász orvosa, és azt mondta, hogy hétfőn már mindenképpen átkerül. Pénteken felhívott, hogy sajnos mégsem kerül át. Éppen a villamoson ültem, hazafelé tartottam, amikor hívott. Leszálltam, sétáltam, kibőgtem magamat az Egressy úttól a Hungárián Óbuda felé battyogva, majd rögtön és azonnal arra gondoltam: hála Istennek, hogy kimaradt a szociális bel! 

*

Momentán, még néhány pillanatig Svájcban élő barátom és a szintén barátfelesége, amikor összcsaládilag svájciak lettek, havi apanázs fejében rám hagyta az édesanyja és a felesége nagymamája körüli teendőket. Bevásárlás, takarítás, csekkfizetés, pénzkezelés, ügyintézés, stb. 

Barát-anyu viszonylag hamar eltávozott közülünk. Nagymama szerencsére még évekig, kilencvenhárom éves koráig élt. Csuda kedves néni volt, egyfajta pótnagymamám lett. Valami olyasmit is éreztem, amikor ő is meghalt, mint az én Nagyim halálakor. Ari néni  két és fél évig idősotthonban élt. Két évig egy békásmegyeri átmenetiben, azt nagyon-nagyon szerette, fél évig egy kőbányaiban, azt meg nagyon-nagyon nem. Az érvei teljesen ültek, igazat adtam neki mindkét esetben. 

Mielőtt otthonba került, egy óbudai lakásban élt, egyedül. Az egyetlen társaságot jelentettem a számára az unokája és családja hazajövetelei közötti negyedéves terminusokban. Majdnem mindennap meglátogattam. Visszatérő motívum volt a találkozásaink során, hogy milyen jó lenne, ha magához venné már a jó Isten. Kezdetben vele is vitatkoztam, ahogy Nagyival, de nála hamarabb beláttam az igazságát. Mert az akkori élete döntő részét egyedül, a lakásba zárva élte, egyre rozogább, eső-kelő egészséggel. De volt, hogy kelni sem bírt, és így egy napot a konyhája kövén töltött. Szerencse, hogy nyár volt.

A második, állandó otthonban nem érezte jól magát. Oka volt rá. Egyre többet esett, és már nem kelt egyáltalán. Megunta, feladta szegény. Nem volt alkalom, hogy ne mondta volna, mennyire elfelé kívánkozik. Elbúcsúzott az unokájától, a barátom feleségétől, és két nap múlva már nem élt. 

Az öregségről három lépcsőben – Harmadik lépcső: az otthon, ahol dolgozom

Mondom, idősotthon. Abban az intézményben, ahol dolgozom, a lakók nem annyira panaszosak. De van, aki az. Például egy néni az egészségi állapotát már rettenetesen unja: tényleg nagy a baj. A gyereke is nagyon külföldön van, anyagilag támogatja, ha tudja, de látogatni nem tud jönni. Ráadásul a néninek van lakótársa is (társas apartmanban él), és nagyon nem jön ki vele. Már nagyon elvágyik ebből a világból. Pedig nagyon aranyos, kedves ember. De ember. 

A hasonló esetekben már nem vitatkozom. Nincsen miről. Csak hülye közhelyeket tudnék mondani. Viszont megtanultam természetesen beszélni a szenvedésről és a halálról. S meglepődtem, mert az idősek is tök természetesen tudnak beszélni róla. Viszont nagyon vacak látni, hogy szívem csücskei milyen gyorsan tudnak leépülni. Az meg még cefetebb, ha valakit hosszabb ideig nem látok, és rákérdezek kollégáktól, mit tudnak róla, és a felelt így kezdődik: „Ó, ő egy hónapja már...”

De van élet az otthonban. Szerelem is van. Van egy pár, akik itt ismerkedtek meg, egymást kísérői, társai, kézenfogva járnak. Vannak alkalmi, khm, egészségügyi kapcsolatok is. Olyan is volt, aki reményt adott. 

A bácsit vérátömlesztésre vittem a Szent László kórházba. A Keletinél rám nézett, és megkérdezte: 
– Tudja Zolikám, mi az én legnagyobb bajom?
– Hát, Pista bácsi, így a vérátömlesztésre menve sejteni vélem!
Pista bácsi legyintett. 
– Á, abba, úgyis beledöglöm!
Sajnos fél éven belül be is következett az önjóslat. De ott a kocsiban keresetlen tömörséggel megfogalmazta a baját.
– Most nyolcvanegy vagyok. Hetvenötéves koromig így állt a ...om, ni! – mutatta is. – Azóta bárki csinál vele bármit, már semmi, csak ez... – ezt is mutatta.
Elgondolkodtam. 
– Pista bácsi, én most ötvenhárom vagyok, tudja, ezzel nekem még huszonkét év reményt adott!

Meg jó nézni, ahogy az idős emberek táncolnak, helyi koncerteken énekelnek, állatot simogatnak, óvodásokkal  találkoznak, vagy éppen az én unokámat csodálják, amikor a lányom kicsit behozza őt. De egy gyönyörűséges kertet is ápolnak fáradhatatlanul az otthonban. Vagy csak kiülnek egymással vagy velünk, a személyzettel beszélgetni a kertbe, az aulába. Vagy halottak napján mennek visszagondolni a mécsesekkel körbetett, kis helyi emlékező-helyhez. Vagy éppen a rendezvénybusszal mennek erre-arra, mikor mire van lehetőség. Vagy kártyáznak az aulában, válogatnak a helyi ruhavásáron, a keddi, szintén helyi piacnapon...

Élnek. Ha öregen is, rozogán is, néha felejtősen is, de élnek. Ki méltósággal, ki összeomolva, de élnek. Olvasnak, tévét néznek, zenét hallgatnak, néha perlekednek, az egészségükre sokszor panaszkodnak (vizsgálatokra hordom-viszem őket, segítek felszállni, leszállni a buszba), de a legdöntőbb többségük szerethető ember. (A nagy számok törvénye alapján persze van, aki nem, de egy kézen tudom számolni, hányan tartoznak ide a több százból.)

A nővérek, takarítók, szocmunkások mesélnek cifra dolgokat, nekik persze van, hogy csikarniuk kell magukból kifelé az empátiát és a türelmet. Itt van például a bácsi, aki ha nem kapja meg a maga gigantikus alkoholadagját, bizony nem mindennapi dolgokat produkál: a múltkor félmeztelenül jött ki az aulába. A főbaj az volt, hogy alulról volt félmeztelen... Képzelheted...! 

*

Ahogy belépek mindennap az előtérbe, egy idézet fogad. Tudnom kellene idézni, mert mindennap látom, de most csak a Károli-fordításból vagyok rá képes.

Az ősz ember előtt kelj fel, és a vén ember orcáját becsüld meg...

(Mózes harmadik könyve, 19:32)

Nincsen ha, nincsen mert.

A lakók egymás közötti viszonyaira, annyira nem, a gondolataira természetesen soha, az érzéseikre meg nagyon ritkán, de rálátok. 

Annyira nem mint amennyire a bejegyzés tárgya könyv ráláttat. De mert van némi betekintésem egy idősotthon dolgaira, s mert legalább három időssel testközelből foglalkoztam, azt mondom, a könyv hiteles.  

A napló

Ez a regény, ahogyan a címe is mondja, napló. Egy nyolcvan pluszos, holland nyugdíjas nyilvános titkos naplója, aki idősotthonban él. Aki, mert titkos a napló, nagyon nyíltan beszél a gyarapodó nyavalyáiról, az egyre szégyenletesebben sáfrányos alsónadrágjairól, a számára elviselhetetlen, gyerekes, nevetséges, mert rettentő kicsinyes, infantilis, butácska öregekről, a saját megalkuvásairól az állapota és a gyávasága végett, az otthon személyzetének, vezetésének visszásságairól, az étkezések szánalmasan mulatságos, vagy éppen visszatetsző részleteiről (fogsor a salátában), mindenről. Az otthon Hollandiában van, a szereplők hollandok, de ennek, innen Magyarországról nincsen jelentősége. Ugyanazokkal foglalkoznak, mint itt nálunk: az egészségükkel, mert hogy a fenébe ne, egymás viselt dolgaival, a kicsinyes történésekkel, a vezetéssel, a személyzettel, a napi politikával, a pénztárcájuk vékonyságával, az emelkedő árakkal, s vágyakoznak egy rollátor vagy egy elektromos kisautó után. Meg hogy legyenek látogatóik. Akik szintén ugyanolyanok, akár az itthoniak: szeretők, gondoskodók vagy szeretetlenek, hanyagolók.

Az álneves szerző mindezt úgy mutatja be, hogy néha a szívünk facsarodik bele, de legtöbbször mégis úgy, hogy igen jókat derülünk a néha torokszorító megfogalmazásain. Mert érintettként cinikusan tud mosolyogni önmagán és a sorstársakon is. 

Amikor lementem újságért, vettem neki [Eefjének, egy idős hölgynek] egy tévéújságot, mert elég nehezen jár. Azt mondta, mindegy, melyiket választom, amit a bizalom barátságos megnyilvánulásaként értékeltem. 
– Hát nem mindig ugyanazt veszi? - kérdezte döbbenten Gorter úr.
De nem ám: kiderült, hogy Eefje egyik héten ezt, a másik héten amazt próbálja ki.
– De akkor hogy találja meg benne a műsorokat? - nézett rá Gorter elkerekedett szemmel. El sem tudta képzelni, hogyan viselhet el valaki ilyen mérvű káoszt.
– Általában kikeresem őket. Vasárnap után jobbára hétfő jön, utána a kedd, aztán a szerda, és így tovább.
Eefje Lang, nem lesz sok barátja ebben a házban, magamat azonban melegen ajánlom szíves figyelmébe.

*

A liftbe egyszerre csak két elektromoped vagy négy gurulós járókeret fér be. Mire ezek mind végeznek a ki- és beparkolással, az barátok közt is negyedóra. És persze hogy a kerekesek közben türelmetlenül áthajtanak a többiek lábán - ahogyan az is természetes, hogy a kocsijukkal lecövekelnek a liftajtó előtt, mit sem törődve a további ki- és beszállókkal. Az igazgatónő azt találta ki, hogy az egyik liftet ezentúl csak a személyzet használhatja. Ezáltal persze tovább nőttek a sorok a másik lift előtt. Előbb el kell indulnia otthonról, ha az ember időben oda akar érni valahová. A házban nemsokára nyugodtan be lehet vezetni a helyi közlekedési híreket. Korábban mindig lépcsőn mentem, de már nem bírom, úgyhogy jobb híján én is ott rostokolok a dugóban. 
Ha valaha tűz üt ki a házban, a lakók hamvasztása egy csapásra megoldódik. Csak a személyzet jut majd ki az épületből.

*

Most olvastam az újságban, hogy egy értelmi sérült fiatalembert kikötöztek a radiátorhoz az őt kezelő intézetben. Hogy miért tették, azt nem írta meg az újság, gondolom, verekedhetett. Nálunk, a demenciarészlegen nemhogy ütni, felállni is alig bírnak a páciensek, és úgy hevernek az ágyukon, mint a szabadulóművész, aki elfelejtette a trükköt. 

*

Nagypéntek. Ezen a napon régebben három órakor mindenki elnémult, és szegény Jézusra gondolt. Ha ma Hollandiában egy szülő fogná a fiát, és keresztre feszítené, a bolondokházában azt sem tudnák, mihez kezdjenek egy ilyen pszichopatával. Az mindenesetre biztos, hogy ha lennének még gyerekei, nem egykönnyen kapna próbaeltávozást. A barkácsboltokra vonatkozó távoltartási végzést viszont igen. 
De nem leszek kicsinyes, adok Istennek még egy esélyt: ha ma pontban három órakor újra 12,4 másodperc alatt lefutom a százat, visszatérek a római katolikus anyaszentegyház kebelére. Esküszöm!

Március 30. szombat

A csúcsom száz méteren jelenleg 1 perc 27 másodperc. Tegnap mértem le, nagypénteken, pontban délután három órakor. Talán tévedek egy-két másodpercet, mert lehet, hogy néhány méterrel többet vagy kevesebbet futottam; mindegy, ennek nincs nagy jelentősége. 
A másfél perces sprint után mindenesetre jó öt percig lihegtem egy padon.
Isten nem vitt véghez csodát egyetlen fia halálának pillanatában: nem adta vissza régi gyorsaságomat. Úgyhogy fújhatja a visszatérésemet a katolikus egyházba.

*

A termékenységi ráta egyébként Olaszországban ugyancsak 1,3. Hol vannak azok az idők, amikor a katolikusok még úgy szaporodtak, mint a nyulak? 
A mostani kevés baba negyven év múlva komoly nyugdíjasfölösleget eredményez majd. Azt én szerencsére nem érem meg. A nyuggereknek jóformán már most sincs semmilyen társadalmi értékük, de ha még többen leszünk, a hetven fölöttiek alighanem komoly prémiumot kapnak, amennyiben hajlandók önszántukból kérvényezni az eutanáziát.
Attól biztos nem lenne szebb a világ, ha egyszer csak kétmillárd elektromoped száguldozna a városok útjain.
Vállalkozó kedvű huszonévesek, figyelem, egy befektetési tipp: vásároljatok felnőttpelenka-részvényeket!

Úgy gondolom, a fenti idézetek egyértelműen bemutatják, hogyan is dolgozik a szerző a cinizmussal, az iróniával és az öniróniával. Nem a realista nyavalygás, az állapot feletti siránkozás, az öregség fájdalmas egészségügyi és pszichikai következményeinek drámai bemutatása a célja, hanem arra mutat rá, igen, ez van, szar ügy, de azért jócskán hozzáállás kérdése, miként éli meg, aki megéri ezeket. 

Nem hazudik az öregségről, az állapotról, a leépülésről, de minden fizikai fájdalma, leépülése, szánalmassága mellett (figyelj, amikor egy férfinek az inkontinencia miatt már pelenkában kell randevúra mennie, na?) is tud nevetni, röhögni helyzeteken, sőt, az önmagában való élvezet mellett azért is alakít egy önprogramokat szervező, hatfős klubot, hogy borsot törjön a folyton folyt a szabályok ketrecére hivatkozva mindent magakadályozó igazgatónő orra alá. 

Vagyis Groen azt mondja, vacak ez az egész öregség-ügy, de ha már itt vagyunk, próbáljuk meg kivonni magukat a nyávogó, panaszkodó, morgókórusból, élvezzük a dolgokat, amig tehetjük! Persze neki sem sikerül ez mindig, emberből van, egy 83 és 1/4 éves, holland, viszonylag pénztelen nyuggerből, de legalább törekszik.

A naplónak nincsen átfogó tartalma, cselekménye. Ezáltal nincsen íve sem. A főhős és a sorstársai mindennapi életét mutatja be, amelyet az állapotuk és az otthon csip-csup eseményei határoznak meg és határolnak be. Vannak történések, történetek, de nem egy adott történet elmesélése a központi mondanivaló, hanem egy állapot bemutatása. Azt tartja a mondás, hogy az élet nem más, mint egy permanens öregedési folyamat, szakadatlan út a születéstől fogva a halálig. Groen arról mesél, milyen az, amikor már nincsenek igazából célok, s az egyetlen cél a túlélés. Vagy már az sem. S hogy még ebben az esetben is lehet élet a halál előtt. S ehhez bizony némi szemléletváltásra és társakra van szükség. S az a helyzet, szomorú vagy sem, döntse el ki-ki, hogy az utóbbi egy idősotthonban nem akkora feladat mint önállóan, egyedül ülve. Tény, hogy kompromisszumokkal és bosszantó dolgokkal is jár. De vannak kétségtelen előnyei is. Nem muszáj korán kelni, bármikor olvashat az ember, ha le akar dőlni napközben, simán megteheti, stb. 

Bár az egyik kedvenc lakóm egyszer kifakadt: 

– Szép öregkor, Zolikám? Felejtse el! Nincsen benne semmi szép, duma a köbön!

Ezt mondta, és rögtön utána megállt megcsodálni a bejárat előtti két virágágyást. 

Ha odaérek, megmondom, igaza volt-e. Valami azt súgja, ráadásul a könyv is ezt mondja, hogy igen. Nem szép. De a virágágyások csodálata is azt mondja, Groen szerint sem lehetetlen tartalmat adni neki, és kiélvezni, amit csak még élvezni lehet. Bármi is az. 

A munkahelymen több lakó mondta már nekem, hogy a haláltól nem fél. Egyes esetekben az akár egyfajta megváltás is lenne. Csak a hozzá vezető út tűnik félelmetesnek. Azt lenne jó lerövidíteni. Hogy kimaradjon a méltatlan állapot és/vagy a sok szenvedés. S ahogy látom, addig adott a lehetőség a virágokban való gyönyörködésre. Sőt a nevetésre is. 

Nem tudom, a személyes történetem, a rokon és barátok időseivel való foglalkozás, meg a napi munkámnak a könyv témájához passzolása volt-e az oka, de nagy élvezettel olvastam Groen naplójának minden egyes oldalát. Teljesen életszagúnak, reálisnak találtam. 

Csak azon döbbentem meg, mennyire egyformák mindenhol az emberek, Magyarországon és a világ egyik leggazdagabb országában, Hollandiában simán ki lehetne cserélni az emberállományt, ugyanúgy viselkednének egymás országában is. Ugyanakkor döbbenetes volt, hogy milyen gondok vannak abban az országban a nyugdíjakkal és az idősotthonok körül. Ugyanazok mint Magyarországon! Ez volt a döbbenetes! Bár... Most, hogy belegondolok, a Svájcban, otthonban dolgozó ismerősöm is horror dolgokat mesélt. S azért Svájc az Svájc, gondolná a proli, egyszeri ember szegény gyereke, miközben sóvárgó, vigyázó szemét arrafelé veti...

Na, mit akarok mondani, akiben van bármiféle és akármennyi vonzalom az idősek iránt, de akár csak egy iránt is, az élvezni fogja ezt a könyvet. Akiben pedig nincsen, annak egyenesen kötelező elolvasnia. Egyfelől azért, mert a főszereplő sem szereti az öregeket. A barátja még kevésbé. Másfelől meg azért, mert az öregeket nem szerető ember maga is öreg lesz, az ő egészsége is folyamatosan a pusztulat felé tart. Vagyis az öregeket nem szerető olvasó miközben olvassa az öregeket nem szerető idősotthoni nyugdíjas könyvét, azt fogja észrevenni, hogy bár nem szereti jobban őket, de valamiféle empátia nyiladozik ki benne az öregek eddig csak csontidegesítő dolgai iránt. 

Miközben, mondom, nagyon jókat tud mosolyogni is. 

Libri, Budapest, 2016 , 462 oldal · ISBN: 9789634330745 · Fordította: Wekerle Szabolcs

8/10

2022 júliusának vége. Az utolsó teljes napunk a nyaralásból, holnap reggel útra kell kelnünk haza. Tegnap megegyeztünk Szerelmetesfeleségtársammal, hogy hiába volt a szokásos két hét, most nagyon rövidnek tűnt, még egy hét simán kellene. Egyikünk sem szállt vitába a másikkal. Tényleg olyan, mintha csak tegnap érkeztünk volna, még rendesen ki sem csomagoltunk, azt nesze, csomagolhatunk is vissza. S valóban simán el tudnánk képzeli az életünket Gyulán.

Írta: Claudio Chiaverotti
Rajzolta: Patrizio Evangelisti

Szóval az a helyzet, hogy Dylan Doggal távolságtartó szimpátiában vagyunk egymással. Nem közömbös a számomra, ám jobbára csak akkor találkozunk, ha összehoznak bennünket. Most éppen a  füzet ára, illetve a tartalma. Helyesebben a rajzai. 

A BORÍTÓ

elképesztőn vacak lett. Egyszerűen mert gyerekes az ábrázolás. Semmivel sem képes megfogni.

A kötet tartalmának az ismeretében még kérdésesebb, mi lehetett az indok, hogy ezt a rajzot tették a borítóra.  Mert semmi köze sincse na sztorihoz. És aránytalan, infantilis, képtelen. (Aham, érted, képtelen...) Valaki és bárki hogyan lenne képes ilyen kis nyugodtan bámulászni valami egészen más irányba, amikor egy ilyen szépség üvölt a fülébe?

A démoni figura aránytalanséga, sutasága is szembeszökö. A bal válla minimum kétszerese a másiknak, A kézfeje hosszabb mint a felkarja. Aztán: a mellkasa és onnan lefelé mindene: fa-szerű. Mintha fatörzsből állna nyaktól lefelé. Igaz, senki nem mondta soha, hogy egy démon alakja és az emberi test arányai között szoros összefüggés van? 

A belső rajzok stílusának és a történet ismeretében tökéletesen érthetetlen az egész borító-koncepció. Ezáltal nem szerettük meg az alkotót, Sergio Toppit. 

MÁS MINT A TÖBBI

Ezt a füzetet úgy igazából nem tudom mire vélni a magyar piacon. Sajnos a belső címoldal előszava sem bőbeszédű ebben a tekintetben. 

A többi Dylan Dog füzet trjedelme kétszáz oldal körüli. Ez harminckettö. Vagyis alig több mint hatoda a többi kötetnek. Illletve azok kötetek, ez pedig vékonyka füzet. Az ár/éték-arány így eléggé lehangoló. 

Különbözik abban is a többitől ez a füzetke, hogy nincsen sorszáma. A kolofont olvasva véltem magyarázatot találni. Az eredeti cím mellett van egy megjegyzés: Dylan Dog Color Fest 3. Vagyis ez a történet eredetileg sem tartozik a Dylan Dog sorozat fosodrába. A színek miatt. Mert az eredeti sorozat, ahogyan a többi Bonelli-képregény is, fekete-fehér. A magyar változata azonban nem színes. Fekete-fehér. 

A rajzai ellenben még így is teljesen mások mint a többi, „rendes” kiadványé. Megdöbbentőn élethűek, realisták. Nem válnak művészetté, de szemgyönyörködtetők. Sokkal inkább mint az eredeti sorozat részeiéi. Akkor is, amikor borzasztő dolgokat mutatnak be. 

A FÜZETECSKE TÖRTÉNETE

némileg a levegőben lóg. Egyfelől mert a történet csak résztörténet: sem az előzmnyekbe nem kapunk mély bepillantást, sem a befejzés nincsen. Vagyis egy torzó van a kezünkben. Igaz, attól, hogy nincsen karja, még csodáljuk a milói Vénusz szobrot, nemde? 

Mert itt van a füzetecskében, hogy az aktuális főellenségnek, Mana Cerace-nek volt múltja, és a befejző pár elmondja, hogy lesz még Dylan Dog-os jövője is. S vajon ki az a hölgyemény, aki szemlátomást valamit sertepertél a személye körül? Meg ki az a pasas, aki a padlójára kerül, amikor Dylan legyőzi az ellent? (Mert, gondolom, nagy meglepetést nem okozok, ha elspoilerezem, hogy nem a démon győz.)

Szóval van egy csúnya bácsi, aki a sötétséget kedveli, és onnan kilépve szedi az áldozatait. Ilyen-olyan indokkal. Olykor még vitatozni sem nagyon tudunk vele. Maximum, amikor arról beszél, hogy némely esetben csak azért öl, mert az olyan jó érzés.

De az áldozatai egyéb esetekben olyan figurák, akik a mindennapi életben élvezik mások fizikai szenvedését. Kivéve, mondom, amikor nem. A szerzők így előzték meg, hogy megelőzzék, hogy az igazságszolgáltatásban amúgy is erősen megrendült igazságérzetünk Mana Carece mellé álljon. 

Szerintem az eddigiekből is látod, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, ennek a füzetnek a képei élethűek, teljesen ralisztikusak. De van még pár illusztrációm. 

A CÍM

teljesen semmilyen és kapcsolattalan a tartalommmal. Nem tudni például, hogy ki az alanya? Kinek a lelki sötétségéről van szó? A gyilkos démonéról vagy az áldozataiéról?

Aztán: miért a lelki sötétéséget emeli ki a cím, amikor a történetben a fizikai sötétséggel függ össze a rém, a gonosz, a rémgonosz megjelenése? 

Az előzmények és az utózmányok ismerete nélkül lövésem sincsen, van-e jelentősége a címnek az egész tekintetében. E rész összefüggésében nincsen. Mindössze jól hagzik. 

KURTA-FURCSA VÉGÜNK

Mivel a torzó az torzó. és ami nincsen, arról csak feltételezések alapján tudok beszélni, így tulajdonképpen sokkal többet mondani nem tudok. Amíg nem lesz eleje és vége a történetnek, addig az én mesém is csak idáig tart. Hogy néha nekem is legyen valami meglepetésem. :-)

Fumax, Budapest, 2014, 32 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861671 · Fordította: Bayer Ant a al 

7/10

2022 júliusának utolsó napja. Tegnap végetért a nyaralásunk. Hazajöttünk. Nem volt jó. Szerelmetestársam, én is azt mondtuk, most még egy hét kellett volna. S máris lefoglaltuk a jövő évi gyulai időpontunkat. Amikor így visszajövünk valahonnan, mindig felmerül a kérdés: mi a fenét keresünk mi Budapesten, ötven négyzetmétren? 

Kettő felé érkeztünk meg, felcuccoltunk, elpakoltunk, nagyjából kitakarítottam. De elengedett a wc-járólap szigetelése, azon még nem vagyok túl. Holnap pedig munka. S az a baj, hogy a munkakör-csere, meg az egyre kevesebbet érő fizetés miatt nincsen kedvem hozzá. Egyik erősíti a másikat. Majd meglátjuk, hátha nem... De ha Tibi kollégám feladta, nem sok jóval kecsegtet a dolog. 

De lagalább az idő olyan lett, fúj a szél, hűvős van, esik az eső, hogy annyira nem vágyunk ki a szabadba. Bár ha csak ki kellene menni a kertbe... 

A történetről

nagyjából mindent elmond a fülszöveg.

Pupák, a Parazita klub törzsvendége épp Amerikában tengődik recepciósként, amikor húszezer fontot örököl, és kissé furcsa körülmények között találkozik a nagy „ő”˗vel: felgyújtja a kalapját. Egy jóslat és a rámenős filmsztár, Mervyn Potter erőszakosságának hatására fél vagyonát egy kétes színházi előadásba fekteti, csak hogy szerelme közelében lehessen.

P. G. Wodehouse ezúttal a színházi világ kulisszái mögé enged bepillantást. Mivel Wodehouse könyvét tartjuk a kezünkben, biztosak lehetünk a happy endben és a fergeteges poénokban.

Mondanám, hogy azért nem csupán erről van szó, ha nem csupán erről lenne szó, de tényleg csupán csak erről van szó. Persze azért sokkal több betűvel elmesélve, de a történet valóban ennyi. Hozzá lehet tenni, hogy Pupáknak neve is van, mármint a Pupákon túl: Cyril Fotheringay-Phipps. Bizony!

Meg azt is el lehet mondani, hogy ez  Phipps (aki jobbára csak Phipps, a sallangok nélkül, amikor éppen nem Pupák) bizony nem nevezhető éppen egy fortélyos fickónak. Túl okosnak sem. Szinte olyan egyszerű, akár egy bot. Nem buta, az nem mondható róla, de nem csak nem túl okos, hanem nem is okos.

Viszont türelmes ember, jó barát, és szerelmesnek is türelmes és udvarias. Sőt, üzleti partnernek is az. Hallgat másokra, de sarokba szorítva simán képes nagyjából önálló döntésre is. Ahogy ezt a fülszöveg is elárulja. S az sem mondja azt, hogy az önálló döntése feltétlenül ésszerű vagy sokat fialó. Igen, jól érzed, Phipps meglehetősen naiv fajtájából való a (hogyan is kell manapság mondani?) a fiókból való nem legélesebb késeknek. 

De azt már a fülszövegből is tudhatjuk, hogy a fő karakterek a szokásosak, Tarzan, Jane... ja, nem, fiatalemberek, akik nőre, szerelemre és pénzre vágynak és ennek érdekében elég merészen kavarnak, majd sokat tesznek azért, hogy a kavarásaik következményeit elkerüljék és/vagy jóvá tegyék. No, ilyen ennek a Phippsnek a színházi életbe, történetesen egy színdarab színre vitelébe való beszállása. Beetetik na, hogy producer legyen. Aztán sokat kell felismernie és tennie, hogy a befektetés következményeit elkerülje és jóvá tegye. Érted, nem jóvátegye, hanem jóvá tegye. Hogy sikerül-e azt már a fülszöveg elspoilerezi. De ha nem is tenné, Wodehouse-nál akkor sem lehet kétséges, hogy a befejezés: fejek összebújnak a naplementében, kamera távolít és úgy jön a „the end”. Akkor is, ha ez nem szó szerint így történik. 

Mint ahogyan az sem lehet kétséges, hogy mire ideáig eljutunk, nagyon jókat mosolygunk a kavarásokon, a karaktereken, a beszólásokon és a megfogalmazásokon. Nem sírva röhögünk, hanem nagyon szélesen vigyorgunk. Ahogy azt PGW minden regényél megszokhattuk, s immár el is várjuk. 

Még PGW is tud újat mutatni (?)

Van azonban valami, ami ebben a PGW-könyvben egészen új. S amiről nem feltétlenül PGW, hanem a fordító, Kövesdi Miklós Gábor tehet. Amin nagyon jókat mosolyogtam. Már csak azért is, mert ezeket a sorokat egészen bizonyosan nem PGW írta így meg. Mert vajmi kevés esélye van annak, hogy PGW például ezt írta volna: 

Amikor Pupák meglátta a sztárt, akibe egy kisebb vagyont fektetett, először fellélegzett. Miss  Whittaker baljós szavai után, mint láthattuk, elfogta a fortélyos félelem, egy kiáltozó, kurjongató Mervyn Pottert képzelt maga elé, egy olyan Mervyn Pottert, aki többé-kevésbé úgy viselkedik, mint őrült, ki letépte láncát.

(118.)

Ha itt még kétséged lenne, hogy lehet véletlen is, nagy szellemek, ha találkoznak, ugye, miért ne lehetne ilyen, akkor kiábrándítalak teljesen. Ezt figyeld!

– Mi minden szörnyűséget követtek el már a nők! Ki árulta el a Capitoliumot? Egy nő. Ki okozta Marcus Antonius bukását? Egy nő. Ki okozta a tízéves háborút, amelynek végén Tróját porig rombolták? Egy nő. Nagyon rossz véleménnyel vagyok a női nemről – közölte Mervyn Potter komoran, és hozzátette, hogy törvényben kéne betiltani.
Pupák csodálkozása nőttön-nőtt.
– Azt hittem, szereted a nőket!
– Már nem, Phipps. Már nem. Volt idő, mikor szívem. nyitott kapu volt ,,isten hozott" táblával, de most összetörték a szívem, Phipps, méghozzá ezer darabra. Vár állott, most kőhalom, Phipps, halálhörgés, siralom, meg amit akarsz. Elbánt velem egy nő, Phipps. Az asszony ingatag. A menyasszonyomra célzok. Vagy pontosabban, a volt menyasszonyomra.
– Hol volt, hol nem volt. Múlt idő három tével. 

(121.)

Kell, hogy segítsek? A 121. oldalról két klasszikus magyar idézet, és egy magyar nyelvtani törvényt citáltam neked. Elvileg PGW tollából. Ami nagyon nehezen elképzelhető.

S ez a két idézet nem a dolgok vége, van több is, de olyan meleg van itt, a kertben, Gyulán, hogy Szerelmetesfeleségtársam már be is menekült a ház hűvösébe, én még kitartok a napernyő alatt, bár folyik a frissen zuhanyzott hátamon a víz, aminek semmi köze a zuhanyzáshoz, és egyszerűen nincsen kedvem a többit megkeresgélni. Tetszik, nem tetszik, hinned kell nekem, hogy PGW még idéz a magyar kultúra klasszikusaiból.

Ahogy idéz egyébként az angoléból is, de azok gondosan csillagozva vannak, hogy a buta angol tudja, melyik Shakespeare darabból szól az ige. A magyar idézeteknél nincsen csillag, mi tudjuk, miket idéz tőlünk az angol szerző. :-D

Na, jó, a „la donna é mobile”, nem szakasztott hazánk része a kultúrális világörökségben, de ki az a magyar, aki ezt olaszul énekli? S mondjuk ki az a magyar, aki ismeri a fordító, Nádaskay Lajos nevét?  

Összegzés

Összegezném, ha volna mit, s ha a bejegyzés elején, meg az egész szövegében nem tettem volna már meg. Tulajdonképpen az előző alcím alatti szöveg kivételével minden más összegzés, s minden PGW-értékelésem ugyanez. 

De ha esszenciát akarsz, nagyon szívesen pötyögök ilyet! PGW-könyveket olvasni jó. Azért jó, mert a szöveg színvonalas, tréfás, érthető, a cselekmény ugyanez. Nem kell eltévedned a társadalmi osztályok között sem, mert mindig ugyanarról az egyről van szó: a vagyontalan angol középosztály fiatalembereiről és leányairól. A téma is jobbára egy témának a variációjából áll. (De ezt már mondtam.) 

PGW könyvei olyan tipikus nyári olvasmányok, amelyeket az év bármely szakában nagyon kellemes olvasni. Mindig szórakoztatnak, mindig kikapcsolnak, amikor befejezted, azonnal olvasnád a másikat, de nem szabad ilyet tenni, mindig tarts legalább egy hónap szünetet két PGW-könyv között, mert be fogsz sokallni. 

Túlságosan mély gondolatokat, életbölcsességeket ne várj PGW-től, de figyeld meg, minden könyve után arra jutsz, hogy valahogy mégis van remény, élni minden xarság ellenére jó és érdemes. Ezt különösen akkor fogod érezni, ha permanensen van melletted valaki, akit szeretsz, szerethetsz és aki szeret téged. (Szeretlek nagyon, Szerelmetesfeleségtársam, ez így, ebben a formában még nem is mondtam neked!) Ám ha nincs, akkor PGW még ehhez is adhat reményt. Vagy legalább annyit, hogy legalább másnak jó...

Egyébként én sem hoztam másik PGW-t magammal, és ezt most öreg hibának találom. Olyan jó lenne máris egy másik ugyanilyenbe fogni! 

 *

Ciceró, Budapest, 2017, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634320425 · Fordította: Kövesdi Miklós Gábor

8,5/10

2022 június harmadik negyede. SzFT-anyut feltettük a vonatra, még legalább fél óráig hazafelé döcög, s aztán még lokálisan is haza kell érnie a Keletiből. Reméljük, jól érezte magát velünk!

Tréfás volt Békéscsabán az étteremben. Megint nem hagyott fizetni. 
– Ti is annyi mindent fizettetek már nekem! 
Járt az agyam, s gondolkodtam, mi mindent. Leltárt készítettem. 
– Egy fogkefe. Két kifli. 
Utólag eszembe jutott, hogy oké, rendben, volt egy színház- és egy nyugdíjas múzeumi és -strandbelépő. De amióta itt volt, mindennap étteremben ettünk. 
Viszont nagyon sajnálom, hogy nem volt idő a szokásunk szerint römizni egy partit. Erre tavaly nyáron, Tapolcán szoktunk rá, és otthon, Budapesten viszonylagos rendszerességgel gyakoroljuk. 

Most reggel kaptam az értesítést a moly.hu-tól, hogy képben legyek az aktuális statisztikámmal.

Továbbra is azt mondom, semmi jelentősége, egyszerűen csak jól mutat. Igaznak pedig nem igaz, mert idén lényegesen több képregényt olvastam.

Vagyis jelen esetben is igaz az egyre ismertebb, Churchill-nek tulajdonított, de állítólag Goebbels által a szájába adott mondás: „Csak azt a statisztikát hiszem el, amit én magam hamisítottam." 

S akkor az érdemi részbe bele sem gondoltam: ugyan mennyi a tényleges haszna ennek a rengeteg oldalnak.... Mennyi belőle a hasznos gondolat, és mennyi hasznos gondolat maradt bennem? 

Viszont piszok jól mutat, nem? 

Gyorsan hozzáteszem, az általános iskolai volt oszitársakkal éppen az ellenkezője volt minden. Hat óra felé találkoztunk a Mókusban, és amikor tízkor kirúgtak minket a zárás miatt, a csapat döntő része átvonult az óbudai Fő térre, és úgy minden pia, kaja nélkül, körbeülve a valami rendezvényről otthagyott székeken még vagy két órát beszélgettünk. Pedig köztünk volt a helyi kultúrális főfejes, több sikerkönyves szerző, cégcsoportos gazdasági vezető, aerobic-klub tulajdonos.

A rajtam kívüli egyetlen, a munkájáról szégyenkezve beszélő, kétkezi mesterembert versenyben dicsérte a csapat. Mindenki igyekezett oldani a munkájából fakadó, egyébként valóban teljesen indokolatlan kisebbségi érzését.

Mondom, szuper egy társaság, kivétel nélkül mindenki csuda jól érezte magát, jó volt együtt lenni. Ebben a történetben, az előzővel ellentétben nincsen semmi slusszpoén. Csak jó emberek vannak benne. Isten áldja őket!

A szerző nem író

Nem én vagyok szőrősszívű, ő mondja ezt magáról, bárhol, akárhol, akármikor nyilatkozik. Ezt olvasom róla: 

Rényi Ádám újságíró és kommunikációs szakember. Dolgozott a Tv2-nél, az RTL Klubnál és a Viasatnál, volt a Playboy főszerkesztő-helyettese, jelenleg pedig a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs főtanácsadója.

Ami a fenti felsorolásban nincsen benne: a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Aki nem készült írónak, kikapcsolódásképpen írogatott a blogjára. Ismerősök, rokonok hívták fel a figyelmét arra, hogy érdemes lenne a blog írásait kötetben megjelentetni. S lőn. Bár ahogy mondja, az írások nem azonosak egy az egyben a blogon megjelentekkel, a kötet jelentős része végül nem is onnan származik, s ami onnan, az ott már nincsen, mert nem akart különféle változatokkal ékeskedni. 

Rényi Ádámnak idén megjelent a második kötete, A ​bezzeggyerek és más felnőttmesék címmel. Vagyis Rényi jelenleg két és fél könyves szerző, ha tekintetbe vesszük, hogy társzerzője egy a Madách Színházról írt könyvnek (A ​Fantomtól a Mamma Miáig). 

Ezt a könyvét a moly.hu-n hetvenhatan értékelték (ez igen szép szám, nehogy fikázni kezd! (Viszonyítási segítségül vedd figyelembe, hogy Vámos Miklós Apák könyve című köteténél ez a szám 168. A Trónok harca első köteténél 1068.)

Ötlet ötlet hátán

A kötetben szereplő harminc történet mindegyike egy-egy ötletre épül. A fülszöveg nem véletlenül említi Roald Dahl és Örkény István nevét. Azzal együtt, hogy ez jócskán marketing, ha van is áthallás. Egyébként pont én vagyok az, akit nem zavarnak sem irodalomban, sem zenében, sem semmiben. 

Volt amikor a rokonítás teljesen egyértelmű volt (Jelentéktelen eset – Örkény; Barna lötty – Dahl), volt, amikor nem. De ennek voltaképpen nincsen jelentősége. Illetve az a baj, hogy van. Mert a viszonyításból Rényi semelyik irányban nem jön ki jól. Mert nem jöhet ki jól. Akkor sem lenne képes ezt megtenni, ha a történetei képesek lennének felvenni a versenyt Örkény és Dahl műveivel. Kell mondanom, hogy nem tudják? 

Újra: nincsen ezzel semmi baj. Mármint azzal, hogy eszünkbe jutnak ezek a nevek Rényi olvasása közben, s azzal sem a léc túl magas. Mással van a baj. De erről majd később. 

Egy interjúban a szerző elmondja, hogy a kis novellák úgy születnek, hogy van előbb a csattanó (mert kivétel nélkül minden sztori csattan valahogyan), aztán írja meg a hozzá vezető utat. Van itt minden, mint a vurstliban: repülő ember, halálból visszajött férj, mészárlást végző rendőrtiszt, lánykérőbe menő férj, miközben az asszony magára nyitja a gázcsapot, a drogdíler halálfélelme, mert a 76-os trolin észreveszi, hogy figyelik... És így tovább. 

Az önkényszer visszavág

A kötet felénél jártam, amikor megfogalmazódott bennem, miért nem vagyok képes önfeledten elmerülni a sztoricskákban. Ahogyan ez a viszonyítási pontoknál nem szokott felmerülni. Elfogadom a koncepciót, hogy minden írás szerkezete gyakorlatilag ugyanaz, nincsen is vele bajom. Csak a tényt szögezem le: a kötet felénél, az Összeesküvés című írás esetében, a körülmények felvázolása után előre tudtam, mi fog történni. Ez megtörtént előbb is, a tizedik,a Hálátlanok című írás esetében is, amelyben egy idős férfi monologizál a nyugdíjasotthonban, de ott még azt hittem, pusztán arról van szó, hogy én is egy hasonló otthonban dolgozom. De nem arról volt szó. 

Tudnod kell, hogy én vagyok az, aki nem csupán képtelen előre megfejteni egy-egy könyv vagy filmbeli csavart, hanem aki sokszor még utólag is morfondírozik azon, mi is történt, és ki kicsoda a megfejtésben. Büszke nem vagyok rá, ezt dobta a gép, ahogy mondani kell. S most mégis, legalább két esetben már előre látó voltam. Lettem. Vagy csak... Szerintem vagy csak.

S itt ragadható meg a kötet írástechnikai lényege.

A történeteknek nem annyira a mondanivalója, nem az üzenete a lényeges a szerző számára, hanem a poénokra való kiélezése, kihegyezése. Hogy üljenek, üssenek, nagyot csapjanak a befejezések. 

Emiatt azonban az lesz, hogy némely valóság adta ötlet a kocsmaasztalnál frenetikusat szól ugyan, de így, kötetben kiadva olcsójánosos. Elmondom, mi a problémám Rényi megoldásával.

Nagyon kamaszkoromban írtam egy kis novellácskát. Sci-fi történet volt. Legalábbis úgy hihette a gyanútlan olvasó. A főszereplő egy, az életét meghatározó, talán jelentő ugrásra készül. Az ugrás elkerülhetetlenségének, előkészületeinek, az ugró félelmének, a bátorsága összeszedésének leírása a hosszabb első rész. A rövid, csattanóra kiélezett második elmondja, hogyan szedte ki Anyu a kisgyerekből a ráugró kullancsot. 

A kis novellácska a poénra épült. A félreérthető, mert csak tudatosan hiányosan kifejtett nézőpontokra. Arra, hogy az első részben nem tudja még az olvasó, kicsoda, micsoda a tépelődő, ugrásra készülő alany. Valami nagy dolgot vár, aztán kiderül, hogy a nagy dolog mindössze egy étkezés. Ami a kullancs számára valóban életbevágó dolog, ám amint az emberi szempont következik, kiderül, hogy az ugrásra való készülés mindössze egy pitiáner, mindennapi esemény előkészülete volt. Ami ráadásul, Anyu tevékenysége következtében kudarcba is fulladt, mert hiába sikerült, halál lesz a vége. 

Mondanivalót belemagyarázva akár jó is lehetne a novella, megírva még mai ízlésem szerint sincsen rosszul, de összességében mégsem jó. Mert a poén csupán az olvasó ismerethiányára épül, arra, amit az első rész nem mond el. A másik baja az írásomnak, hogy tulajdonképpen nem mond semmit. A célja semmi más, csak a poén előkészítése. 

S ez a két bajom Rényi jó néhány írásocskájával is az Osztálytalálkozó kötetből. Egyfelől a pusztán poénra, csattanóra, váratlan fordulatra épülés, másfelől, hogy sokszor nem szól másról, csak a poénról. A belemagyarázat lehetősége természetesen él és virul. Különös tekintettel arra, hogy a témák valóban mai, mindennapi, élő témák. 

A továbbiakban...

Ha nem válna szinte foghatóvá a poénok görcsös csattanás-kényszere, sokkal jobb lenne ez a kötet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy így rossz. Habzsolva faltam. Rényinek van néhány olyan írása, amely toronymagasan emelkedik a többi fölé.

Azon gondolkodtam, hogyan ragadható meg ez a minőségi különbség? Itt kellene elmerülnöm az Örkény István és Tabi László írásai közötti különbség bemutatásába. Elsősorban az egypercesek és a humoreszkek közötti különbséget kellene a fókuszba tennem. (Mármint amikor Tabi nem drámákat ír.) A két név és a két műfaj említésével már fogalmad lehet, miről beszélek. Rényinek sokkal jobban áll az örkénység, de többnyire megmarad a tabiságnál. Tabi is jó író. Örkény meg világhírű, de elsősorban maradandón hatásos. 

Rényi remekül sikerült darabjainak a titka, hogy semmi görcs nincsen bennük, s van mondanivalójuk. Szép vagy fájdalmas mondanivaló, de van. Még akkor is, ha napi társadalmi jelenségről beszél. De leginkább akkor, amikor az általános emberin van a fókusz. Erre a legjellemzőbb (s talán legörkényibb) példa a Jelentéktelen eset. A másik, amit kiemelnék, ezt meg dahlsága miatt, a Mosoly. A harmadik pedig szívszorítón fájdalmas idősotthoni történet, a Hálátlanok. Mindenképpen említést érdemel a kötet záródarabja, A két Lotti Budapesten. A maga fájdalmas, finom fatalizmusával ez az írás mutatja meg leginkább, merre lenne az az út, amelyik a szerző írásait a standupból az irodalomba emelné. Gyönyörű, szívszorító a történet, igazán remek a címválasztás, pompás az előkészítés, a befejezés, nos, méltó lezárása a kötetnek. 

Egyébként a könyv végére sorolt utolsó négy történet számomra a többi fölé emelkedett  A láthatatlan tanárnő sci-fis alaptörténete, amely aztán az adminisztrációba és egy teljesen hétköznapi, patetikus megoldásba fullad, sok mindent elmond a pedagógusok helyzetéről. A Fellobbanó lángban a már korban levő nő magányosságában felbukkanó régi, nagy szerelem arculcsapása talán azért találó, mert mindennapos tapasztalatra épül. 

Eddig csak olyan izésnek tartottam az ilyen megkereséseket, most megfogalmazódott, hogy aljas, álnok visszaélések egy kapcsolat egykori tartalmával és jelentőségével. Ezáltal lealacsonyítják a múltat, és ellehetetlenítik a jövőt. 

Szóval ezek az írások tökéletes példák arra, hogy bár csattanóval érnek véget, mégis jóval többek mint csupán annak előkészítői. Rámutatnak, hogy bőven van remény, csak nem a jelenlegi úton kellene tartani a szekeret, hanem rá kellene térni erre a másikat útra. 

Szerintem éppen a görcsösség annak magyarázata, miért nem tűnik egységesen irodalminak a szöveg. Itt meg persze azt kellene kifejtenem, mitől irodalmi egy szöveg. Nem fogom ezt tenni, mert képtelen lennék megfogalmazni. Még azt sem mondom, hogy szépirodalmi igényű megfogalmazással feltétlenül jó egy könyv, anélkül meg feltétlenül rossz. Sokszor említettem, az egyáltalán nem irodalmi szövegekkel dolgozó Burroughs (vö. Tarzan), a kalandokon túl semmit sem mondó könyvei remek olvasmányok. A nála a szavakkal, szójátékokkal, képekkel, hasonlatokkal, miegymással remekül bánó, a stílust kisujjból rázó, mittomén, Esterházy pedig számomra olvashatatlan. (Ne felejtsd el, ez egy kiemelten, hangsúlyozottan szubjektív blog!) Vagyis még az irodalmi minőség sem feltétlenül mérvadója annak, mennyire jó egy könyv. Tehát nem fogok a spanyol viasszal üzérkedni.

Rényi szövegei jelentősen jobbak mint Burroughs-é, s messze elmaradnak Esterházytól. Olvastatják magukat. Letehetetlenek. Mégis úgy éreztem, ha nem lennének a poénjaik nem lennének jók ezek a szövegek. Így, ebben a formában a poénok viszik el a hátukon a kötetet. Ha ez nem ellentmondás a fentiekkel szemben, akkor mi az? 

Vagyis ha Rényi hajlandó lenne a poénok kárára engedményt tenni, és elindulni a mondanivaló felé, remek író lenne belőle, nem csupán valaki, aki írt egy (illetve immár két) remek könyvet, de aztán a munkássága a teljes önismétlésbe fulladt. 

Itt mondom el azonnal, hogy a második könyvét, a Bezzeggyereket, amiről azt olvastam, csontugyanilyen, mint az Osztálytalálkozó, mindenképpen el fogom olvasni! Csak azért, hogy tökéletes legyen e bejegyzés ambivalenciája. 

Befejező gonoszkodás

Amint azt említettem, a könyv szerzője a 21. Század Kiadó társtulajdonosa. Egy interjúban elondta, hogy ezáltal a könyvének a kiadása, ugye, nem ütközött különösebb nehézségbe. Sőt, azt is elmondta, hogy ugyan melyik szerkesztő, melyik munkatárs húzta volna le a szöveget. Erről mint negatívumról beszélt. 

Bennem meg az merült fel, hogy elég töketlen munkatársi gárdája van (értsd: nincs egyetlen tökös kolléga sem, aki őszinte véleményt, kritikát merne mondani). S ha ez így van, akkor vajon milyen tulaj-főnök-beo kapcsolat van abban a kiadóban? 

Mert mondom, azt csiripelik a verebek, hogy a Bezzeggyerek egy az egyben Osztálytalálkozó. Annak minden erényével, de minden hátrányával is. 

Kiadós kollégái a szerzőnek! Persze, pénzért dolgoztok, etetni kell az ottthoni éhes szájakat, az autót is, fizetni a növekvő energiaárakat, de azért a munkátok elsődleges célja a kultúra terjesztése! Szóljatok már a górénak, és mondjátok el neki, hogy jó-jó, de van baj is! Magasabb színvonalú lesz a munka, amit a kezetekből kiadtok, a főnök is büszkébb lehet magára, az olvasók meg, ugye, sokkal boldogabb leszek... :-)  

XXI. Század, Budapest, 2021, 204 oldal · ISBN: 9789635680924

7/10

2022 júliusának utolsó hete. Még mindig Gyulán. Pontosan nem tudnám megfogalmazni miért szeretem annyira ezt a várost, de nagyon a szívem csücske. Attól fogva, hogy legelőszőr, még gyermekvédelmis koromban jártam erre egy szívemcsücske gyámmal, a Virtuális Szeretőmmel. (Szerintem ezt már elmeséltem valahol, ha nem szólj!) Amikor Szerelmetesfelségtársammal tavalyelőtt itt nyaraltunk, összebólintottunk: itt lenne jó élni. 

Tegnap elmentünk Aradra. Kivételesen eltérő volt a véleményünk, SzFT forszírozta az utazást, aztán ő volt az, akinek annyira nem tetszett a város. Nekem igen. Legalábbis a belvárosi része. Természetesen a tizenhárom emlékművét megkerestük. 

Csemete tegnap este hazaért Máltáról, a szakmai gyakorlatáról. Egyedül van most otthon, az óbudai lakásunkban. Ilyen sem volt még. Tegnap az anyjával való beszélgetésben ezt meg is fogalmazta. Végül is tizenkilenc éves.

Én úgy két hete nem beszélgetek valakivel, aki nagyon fontos számomra. Nem azért, mert nem akarok beszélgetni vele,,hanem mert ő nem akar. S fel nem foghatom, miért nem. Komolyan nem tudom. 

Mostanság két történet volt, ami miatt fizetésre készítettem a bankkártyámat: a Frnk és a Blueberry. Ebbe a körbe tartozik még az Okada, a Rahan, és a Dr. Justice. Ezeket régről ismerem. A Thorgalt nemrégen ismertem meg a Kockásból. Most csatlakozott ehhez a sorhoz a Valerian is, amivel eddig nem találkoztam. S ez a két képregény az, ami miatt most billentyűzetet ragadtam. S ebben az értékelésben a reszlivel, nem foglalkozom. Mivel nem én vagyok a célközönségük, minden bizonnyal méltatlan lenne, amit írnék róluk. Talán a fenti „bugyuta” jelző is ez a kategória. De mert ez szubjektív vélemény-blog, ezt még megengedem magamnak. 

A 105. lapszám tartalma 

A fentiek végett van két javaslatom a kiadó, a Vitanum felé. Hátha eljut hozzájuk. Az ötletet a lustaságom adta és az a tény, hogy a kiadó oldalán a magazin rengeteg száma megvásárolható még. 

VALERIAN – Isten hozott az Alflolol bolygón 1. 

(Jean-Claude Meziéres – Pierre Christin)

Valerian űrhajós. Tehát a történet sci-fi. Már jó. Legalábbis a számomra. De biztosan nem csak nekem, mert a sci-fi kedvelt műfaj. A rajzok stílusa valahol a Dr. Justice és a kultikus '82-es rajzfilm, Az idő urai között van, némi karikatúra beütéssel. Ha mindenképpen hasonlítgatni akarok. Nem feltétlenül akarok, mert félrevezető lehet. Csak azért teszem, hogy legyen valami viszonyítási alapod, ha nem ismered ezt a képregényt. Mindjárt mutatok képeket is, nyugodj meg! ”

A Valerian a Kockás 105. számában huszonhárom oldalt foglal el. Szerencsére, teszem hozzá biztatásul. 

A történet nagyon röviden. A Technorog ipari bolygó, A földiek Galaktikus Birodalmának legfontosabb planétája. A bolygón a földiekkel békésen együtt élő gigantikus állatokon kívül nincsen élet, lakatlan.

A cselekmény kezdetén a Tecnorogról éppen távozik a Tér-idő Ügynökség egyik űrhajója, a fedélzetén Valeriannal és Laureline-nel, a két fiatal temporális ügynökkel, akik éppen kivizsgáltak egy ügyet a bolygón. A Föld felé, hazafelé tartanak.

Laureline furcsa módon, nem a műszereken keresztül segélyhívást érzékel, valahonnan a közelből. Meg is találják a sodródó, nagyon furcsa űrhajót. Van élet a fedélzetén, több is, és az egyik élet haldoklik. Nélküle pedig nem irányítható az űrhajó. A furcsa űrhajó utasai a Technorog, az ő nyelvükön Alflolol több évezredik élő őslakosai, akik első visszatérők a bolygóra. Máris adott a konfliktus egy része!

A két fiatal ügynök pozitív hozzájuk állása már nem annyira igaz a Technorog adminisztrációs vezetésére. Bonyolódik. S közeledik az őslakosok sokasága hazafelé. Itt az első rész vége. Roppant biztató minden szempontból. Melegen ajánlom!

THORGAL – Utazás QÁ birodalmába 1.

(Jean Van Hamme – Grzegorz Rosinski)

Thorgallal már találkoztam. Mivel nagyon messze, két és fél száz kilométerre van az otthoni polcom, a kiadó weboldalán meg nincsen katalógus (vö. a keretes írással), meg nem mondom melyik szám(okban) találkoztam vele.( Így vagy klattyolgatsz a kiadó webshopjában, vagy simán nem vásárolsz. Pedig egy csuda jó történetről maradsz le!) Annyira tetszett, hogy azonnal ajánlottam drága kancsemetémnek is. 

A történet első része  huszonhat oldalt tesz ki.

A Thorgal személynév. Egy keresett, ismert északi, nomád harcos neve. Az előző, általam ismert történet egy rafinált, időutazós (!) sztori volt. Szinte azonnal beleszerettem. Már csak az össze nem illő dolgok összeillesztése miatt is. Meg úgy általában is, mindenféle szempontból. 

Ez a történet is csalafinta. Mert onnan indul, hogy Thorgal a feleségével és a fiával éldegél elvonulva a világtól. A történet kezdetekor velük van még egy fiatalember, aki (talán) Thorgal tanítványa, és egy Télapó szakállas öregember. Akiket settenkedő idegenek elfognak. és egy hajóra hurcolnak. De nem bántják őket. Ugyanis így válnak megfelelő zsarolási alappá. Este a házi tűzhelynél váratlanul megjelenik egy csinos, szép nő. Az elraboltakkal zsarolja meg Thorgalt: vagy elvállal egy feladatot, vagy nem látja többet az öreget és a fiát. Nincsen választás. A feladat elvégzése érdekében csatlakozik Thorgalhoz a felesége, Aaricia és a tanítványa, Jolan is.

Itt kap érdekes, anakronisztikus beütést a történet: a tengerparton egy szürreális léghajó veszi fel hármójukat a fedélzetére. A fedélzeten egy hologrammal (?) társalognak. Mindenesetre a fickó nincsen fizikailag jelen.

Megtudják a küldetés célját: el kell takarítani egy földre szállt istent, aki a maga szolgálatába állított több törzset (valahol Dél-Amerikában leszünk), hódító háborúkba kezdett és kegyetlen rítusokat gyakorol, amelyek során patakzik a vér a templomból. A képek alapján a majákról lehet szó. Na, ezt az istent kell Thorgalnak és a társainak félreállítania. Ami első pillantásra lehetetlennek tűnik. Másodikra sem egyszerű. A történet egyelőre itt ér véget. 

Ha megnézed a Thorgal rajzait, látni fogod, hogy milyen valósághűek, és részleteikben mennyire kidolgozottak. Az Okada, Rahan, Blueberry-vonal stílusában gondolkodj. Vagyis inkább tessék, nézelődj!

KID LUCKY

(Achdé)

A cím adja magát és a tartalmat: Lucky Luke gyerekkori történetéről van szó. Nem egyedi eset, de én most találkoztam vele első alkalommal. A szerzője a 2003–2015 között tíz Lucky Luke albumot produkáló Achdé. Aki, ahogy találtam, négy Kid Lucky albumot készített. Amiből egyébként, ha jól csalódom, összesen hat jelent meg. Minden helyreigazítást kapásból elfogadok. 

Ez a történet keretes. A keretet a felnőtt Lucky Luke adja, akivel egy párbaj közepén találkozunk. A másik oldalon egy gyermekkori ellenfél áll aki végre le akar számolni Luke-kal. A párbaj közben, ahogy Luke és Bruce Bad a coltjuk felett tartott kézzel, klasszikus párbajpózban állnak egymással szemben a szakadó esőben elevenedik fel, mi is történt a múltban. 

A helyzet az, hogy szeretem a Lucky Luke-ot. Bár nem vagyok elvakult és mértéktelen fogyasztó. Például sem a rajzfilmeket, sem a normál filmeket nem néztem meg. Belenéztem, amibe tudtam, de semennyire sem kötött le egyik sem. A képregényen túl mindegyik, hm, túl egyszerű volt. Olyan félrebillentett fejjel, kicsit értetlen arccal, félrehúzott szájjal nézős. Amikor valami van, de mocskosul nem az igazi. Miközben minden teljesen Lucky Luke, de az egész nem áll össze mégsem Lucky Luke-ká. 

Ezt a Kid Lucky-t amolyan rókabőr-előtörténetnek látom. Lucky Luke, de mégsem, csak majdnem ugyanúgy. Van benne valami, de lesz bennem hiányérzet is. Elolvasom, mert Lucky Luke, de ahogy elérek a végére és továbblapozok, már el is feledtem, mit láttam és olvastam eddig. Gurul az autó, de a motor nem jár, a lejtő dőlésszöge és a gravitáció csak az oka, hogy mind nagyobb sebességgel fut el mellettünk a táj. Van benne annyi Lucky Luke, hogy a fanok ne érezzék elszakadásnak, műfaj- és kedvenc-idegennek, de eltávolodik annyira, hogy valami újat is (hogyan is van a kötelező kifejezés?) villantson. 

A történetecske végén mosolytalanul leszögeztem: „Oké, akkor ilyet is olvastam már.” Mondjak valami vígasztalót? Tudok ilyet tenni! Nézd, az egész csak hat oldal. És messze nem olyan vacak mint például a gyalázatosan xar, az asterixileg alulmúlhatatlan Fejére szakad az ég. 

*

Vitanum, 2022, július; ISSN: 0230-4600

*

2022 júliusa, még egy hét van hátra ebből a hónapból, és a nyaralásunkból. 

Tegnap este a közös Facebook-csoportban kérte a sofőrkollégám, hogy cseréljünk munkakört, végezzük innentől egymás eddigi munkáját. Besokallt, megunta. Inkább csere, minthogy elmenjen, de előre látom, nekem ehhez nem lesz türelmem. Pedig az eddigi legjobb munkahelyem ez a mostani. Nem tudom, hogyan függnek össze a dolgok, de Szerelmetesfeleségtársam mostanában egyre több állásajánlatot küld át. Eddig egyik sem volt ideális, de az már kiderült, hogy úgy hetvenezerrel vagyunk lemaradva más sofőröktől. 

Nem kellene ezzel a nyaraláson foglalkoznom...