Előrebocsátok

Ha mond valamit Calvino Eleink című könyve, illetve a Cristoforo című magyar plasztik-animációs (ugye, már  ez a szóösszetétel is!) sorozat, akkor tudsz valamit erről a képregényről. Meg valamit akkor is, ha a Kiberiáda cím is derengtet benned valamit. Ha nem ugrik be: Stanislaw Lem. 

Egyfelől a humorra gondolok (ami mondjuk nem annyira a Metabárók jellemzője, mindössze a narrációt jelentő robot-csevejben érint meg messziről a fuvallata), a lovagságra, a korok keveredésére (űrhajó, arisztokrácia, lovagok, kardok, antigravitáció, ló), de főleg a hangulat zusammen.

Utaltam rá, hogy nem figyeltem a szerzőket sem. Csak akkor hullott le a hályog, amikor otthon megnéztem a hátlapot. Ahol is a fülszöveg alatt kis, színes képeket láttam. Csak lassan esett le a tantusz, hogy ja, persze, Jodorowsky (tudod, Üvegtigris 1., befejezés, Gabó: „Vas? MIlyen vas? Jaaaa... vas... Azt nem tudom!”). Mert ha Jodorovsky, akkor Incal. Az is képregény, az is sci-fi, az is egyértelműen szatirikus. Az első kötete lenyűgözött. A második irgalmatlanul untatott, végig sem olvastam. Nem azért, mert olyan lassú, hanem ellenkezőleg, a követhetetlenül hipergyors tempója miatt, s mert egyre nagyobb marhaságok történtek benne. Nem jó értelemben vett marhaságok. 

Szóval, ha kapcsolok, hogy Jodorowsky, a Metabárók nem bizonyos cipelődik haza. Mi lett volna, ha... Persze valószínűleg de, mert ha kinyitom, és belenézek... Hagyjuk! Jött velem, és slussz!. S úgy is elolvastam, hogy tudtam, újabb próbálkozásom lesz a (ahogyan a fülszöveg fogalmaz) Jodoverzummal. Azért ez a fogalmazás, mert a metabárók is az Incal világa. 

A könyv mint könyv

Már ne is haragudj a fogalmazásért, de qva nagy! Most a méretéről beszélek. De úgy értsd, amit mondok, hogy eltúlzottan qva nagy. Nyaralok éppen, nincsen nálam mérőszalag, csak a kinyomtatott színházjegyekhez tudok viszonyítani (Bess Wohl: Válaszfalak; Hernádi, Kern). Ahogy saccolom, öt-öt centivel nyúlik túl minden irányban az A4-es méreten. 

Ami több okból baj. Elsősorban azért, mert rohadtul nem ergonomikus. A könyv, mondom, rohadt nehéz. De ezt úgy értsd, hogy hanyattfekve például olvashatatlan. Az elmúlt este, elalvás előtt két oldal után mondtam azt, hogy oké, csessze meg, könyvet váltok, mert mocsokul elfáradt a kezem.

Ez a kisebb baj. A nagyobb, hogy a könyvméret-szemfókusz távolság sehol sem ideális. Ha asztalra teszem, akkor sem smakkol, mert a nagyságához képest túl közel van a szememhez. Vagyis a gigakönyvet uszkve nyújtott kézzel kellemes olvasni. Ezt erősíti a betűméret választása is. Viszont olvass már egy több mint egykilós könyvet (kemény fedlap, vastag, fényes oldalak) nyújtott kézzel...!

Az a tipográfus, könyvtervező, aki ezt kitalálta, azzal szakmányba olvastatnám a maga tervezte könyveit...

Miután kidühöngtem magamat, le kell szögeznem, ha ettől a két dologtól, a súlytól és a mérettől eltekintek, a könyv hibátlan. Masszív, gyönyörű, remek a margózása (mostanság több olyan tervezéssel találkoztam, amely nem számolt a belső margók megadásánál a kötés végetti olvashatósággal), teljesen egyben van minden szempontból, na! 

Muris kerettörténet

A kettő az egyben sztori mindkettejének van kerettörténete. Két robot beszélget. Az egyik a nagyon, kisgyerekesen lelkes hallhatóság, a másik, aki mesél, mintegy anyu, aki figyelmeztet arra, hogy van kötelesség is, nem lehet naphosszat, szakmányban csak a metabárók mindenféle eseteivel foglalkozni. 

Nem mondom, hogy szakadok a röhögéstől, mert annyira nem vicces, különösen a Kiberiáda hangvétele és történetei után nem, de remekül oldja az egyébként eléggé komor egyebeket. 

A két robot szabadidős sztorizása adja ki a kötet. A kicsi mesél a nagynak a közös urukról, illetve arról, mi történt a közös uruk családjával, mielőtt a közös uruk urrá lett.   

A történetek

Igazából nem is annyira érdekes, hogy mik a történetek. A történetek maguk érdekesek, mondom, mielőtt félreértenél, de az összhatás szempontjából nem érdekes, hogy érdekesek-e. Csak sokkal jobb, hogy érdekesek. 

A metabáró nagy úr. Magányosan él az űrben lebegő űrhajóján (műholdján? mesterséges kisbolygóján?). Mogorva, magának való, agresszív pasas. Az első történetben kap egy gyereket. Amit persze annyira akart, mint púpot a hátára. S ez a kapott gyerek, illetve a metabárók kasztjának azon kötelező öröksége, hogy az apáknak meg kell csonkítaniuk a fiaikat válik a történetfolyam kiindulópontjává. Mondjuk ebből is látszik, hogy Jodorowsky pszichéjében van valami furcsaság... 

Tonto, a kisebbik robot a jelenlegi metabáró ükapjánál kezdi a mesét. Aki egy márványlapokat kitermelő bolygón élt egykoron. Antigravitációs olaj, a galaxist átfogó technikai robbanás, a technikai robbanást kísérő káosz, harc az antigravi cuccért, veszélyben a császárság, de Othonnak az antigravi cucc bolygójáról van egy ötlete, amivel megmenti a birodalmat. S persze ő lesz az első metabáró. 

Aztán kezd betegedni a történet. Az még csak a történet adta tragédia, hogy egy félreértés következtében... Ööö... ezt inkább nem mondom el, mi történik Othon egyetlen fiúgyermekével. Ahogy azt sem, miképpen csonkul meg és válik ez a hatalmas harcos, mármint Othon nemzésképtelenné. Arról pedig végképp ízléstelenség lenne beszélni, mi az a fortély, ami aztán mégis a vér a véréből gyermekhez juttatja. S hogy a szent cél érdekében az apjának és az anyjának való megfelelésből miképpen csonkítja meg önmagát ez a vér a vérből való gyermek. Mondom, nem kicsit beteg a történet.

Azt nem mondom, hogy semmi szépség nincsen benne. Van. Persze, ezúttal is a szerelem az, ami szép. A történet háttere és nagyívűségén túl az Othonhoz küldött Honorata, a gyönyőrűszép, macskatestű boszorkány, akitől a rendje azt várja, hogy kihordja a nemzésképtelen Othon gyermekét. Meg azt, hogy a gyermeknek ne legyen neme. Szóval ott van a háttérben ez a kizárólag a Birodalom érdekeit néző, és a saját eszközeikkel az érdekek érvényesítésére törekvő boszorkányrend. 

Ha nem tudnánk, hogy Jodorowsky terveiben valaha ott szerepelt a Dűne saját szájízű megfilmesítése (bár még a nagyon aktív tervezés fázisában dugába dőlt a terv), akkor is eszünkbe jutna ezen a ponton a Bene Gesserit, a Dűne jéghideg boszorkányrendje. Így legalább nem kell plágiumra gyanakodnunk, beérhetjük bizonyos ötletek újrahasznosításával. Nem fáj. 

Ja, igen a szépség... Othon, a metabáró és a hozzá küldött Honorata szerelme a szép. Bár azért nem csipkés-romantikus... Ne feledd, Othonnak lukká lőtték a lágyékát, de szerencsére a sokadik században vagyunk, megoldható minden. Ezúttal nem valami bioprotézissel vagy hasonlóval, ennél sokkal csalafintább a megoldás, De van egyfajta egyesülés, van kéj, és meglepő fordulattal van teljesen emberi érzelem is. 

A metabárók történetének ez az első része. Ám mivel kis történetekről van szó, voltaképpen kerek egész. Akkor is, ha nem az még (?) nem derül ki, miről is szól a teljes kép. Vagyis az utolsó oldal után úgy marad hiányérzetünk, hogy tulajdonképpen nem marad. Csak kíváncsiság, hogy mi várhat még ránk a folytatásban. Ezt nem tartom bajnak. 

A rajzok

számomra nagyon jók. Megkapóak, részletesek, nagyon tetszik a színezés is. Részletes az ábrázolás, dinamikus, hihető a mozgás. 

Nézd csak ezeket az űrhajókat, űrcsatákat!

De megnézheted ezeket az arckifejezéseket, emberi mozgásokat, élőlény-ábrázolásokat is!

Az alkotójuk neve Juan Gimenez. Argentin grafikus, képregény-rajzoló. A leghíresebb, legismertebb munkája ez, a Metabárók. Az általa álmodott, alkotott világ tökéletesen illik a történethez. Ha úgy alakul, képes brutális lenni, de ha kell, akár bájos is. Egyedül a gyerekábrázolásával akadtak fenntartásaim, de az egyéb körítéssel, szódával az sem vállalhatatlan, csak valahogy koravén majdnem az összes gyerekrajza, De a körítés és minden egyéb mellett kizökkenteni még ez sem volt képes. 

„Jöhet egy új felvonás!”

Ahogy írtam, az Incal második kötete elvette a kedvemet a folytatásoktól, simán elmentem már mellettük a könyvtárban. Őszintén remélem, hogy a Metabárókkal nem ez fog történni. Ha nem is vált a kedvencemmé, méltán a legjobbak között van a helye mind a történet(ek), mind az ábrázolás tekintetében.

 *

Magnum Opus, Budapest, 2021, 136 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150131771 · Fordította: Nagy Krisztián

7,5/10

2022, július utolsó harmada. A kertben ülök, Szerelmetesfeleségtársam online tanulja, mi a fene legyen a katás vállalkozásával.

Még mindig Gyulán vagyunk. Momentán, még a mai napon a hozzánk leugrott, meghívott Márta nénivel, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjával. Tegnap strand volt és színház ,ahonnan majdnem elkéstünk, mert kiderült, hogy a művház is a Várszínházhoz tartozik. Mi pedig oda indultunk. Valamiért abban voltunk, hogy kilenckor kezdődik az előadás, mintegy véletlenül derült ki a számunkra, hogy hétkor. Még szerencse, hogy SzFT-anyu már haza akart jönni a strandról, meg az is, hogy kocsival indultunk el a forróság miatt, különben nem értünk volna oda. 

Esténként két süni látogat minket, egy kicsi és egy nagy. A kicsi félős, a nagy vérsün: bátran , gömbölyödés nélkül morog ránk. Az almát mindkettő megveti. 

Úgy döntöttem, nem lacafacázok: nem kapunk. Csak majdnem. De az etetésben a szerző is szerves részt vállal.

Mondanám, de nem lenne teljesen igaz, hogy a fülszövegben említett Borges nevének önmagában is óvatosságra kellene sarkallnia. Ahogy az elkoptatott, méltatlanul túlhasznált mágikus realizmusnak is. Ugyan hol van ebben a kötetben Márquez sárga pillangóihoz fogható, megkapó földöntúliság? Eh [vaskos, lemondó legyintés], ilyesmit ne is keress, ez a könyv csak igen felületesen Márquez, fátyolkönnyű, súlytalan, csak hívószó-szerű mágikus realizmussal  A szóösszetétel a marketing eléggé vaskos beetetése.  

(Egyébként, ha már, akkor a fülszövegen sokkal inkább találó lett volna Umberto Eco nevét citálni. Ha már mindenáron kellett valami, valaki, aki megveteti a kötetet. Sokkal találóbb lett volna. Még Murakami Haruki neve is eszembe jutott. De Ecoé passzentosabb viszonyítási alapnak.)

Mondom is miért állítom ezt.

Fő vonal: a Karaván Bestiárium kutatása

A főszereplő, az egzotikus nevű Xeno Atlas, a görög-olasz származású, amerikai fiúcska, egy kicsit sem kiemelkedő, bár nem mindennapi család tehetséges sarja. Akinek az édesanyja a születésénél meghal, az apja viszont mindenhol van, csak otthon nem. Hajózik. Xeno-t nagyi, majd egy nevelőnő neveli fel. Akik viszont nagyon szeretik őt. Nagyi az egyik mágikus realizmus vonal. Állatcentrikusan.

Xeno tőle hall arról első alkalommal, hogy van valami normál kapcsolatokon túli kapcsolat az állatok és az ember között. A második ilyen vonal egy távoli rokonnő lesz. Általa különösen szórványosan  egy így-úgy megjelenő, fehér szőrgalléros, üzengető róka lesz a fő mágikus realizmus vonal. Néhány pillanatig.

A főszereplő még gyerekkorában hall egy elveszett könyvről, a Karaván Bestiáriumról. Amit többen kerestek már, de senki sem találta, mindenki elveszettnek gondolja. Az 1300-as években veszett nyoma. 

A bestiárium a legendák állatvilágával foglalkozik. Talán sosemvolt, csak képzeletben, a különböző népek mitológiáiban előforduló lényekkel. 

A könyvet azért keresték, kutatták az évszázadokon át, mert állítólag a Bibliával együtt adják ki a teljes tudást. Nem kicsi állítás, nem semmibe vehető e célt elérni. Xeno életének az iránya innentől mintegy meghatároztatott. S az olvasót hogy a fenébe ne érdekelné, mi lesz ebből? 

Xeno türelmes és alapos ember, felnőve az élete innentől javarészt utazgatással, kutatással, könyvtárazással, jegyzeteléssel telik. A könyv nyomába ered, és rájön, hogy a történelme korántsem ért véget az 1300-as években. Ó, dehogy! 

Nem fogom elárulni, mi a és van-e egyáltalán slusszpoén. 

Kétrétegű történet

Az egyik réteg a nyomozás a Karaván Bestiárium (a továbbiakban:KB) után. Ez egyfelől izgalmasra sikerült, másfelől meg kicsit sem az. Sőt, egy idő után egyszerűen hidegen hagyott, Xeno éppen hová utazott valami apró nyomot követve, és hogy az éppen aktuális KB-tulajdonos ilyen-olyan ténykedései nyomán lépésről lépésre közelebb kerül (?) a KB fizikai megleléséhez.  

 Ez a vonal az Eco-s vonal. Csak nem annyira informatív. Különös tekintettel arra, hogy Christopher a könyv sorsának a hátterét pompásan megteremti ugyan, de magának a fiktív könyvnek nem teremt, még csak nem is sejtet komplex tartalmat. 

Meg kell elégednünk azzal, hogy a kódex mindazoknak a lényeknek a leírását tartalmazza, amelyek nem fértek fel Noé bárkájára. Azt, hogy miért nem fértek fel, miért nem csinált Noé nagyobb bárkát, hogy felférhessenek, vagy isteni parancsra kellett ezeket a lényeket fel nem férhetővé tenni, és ha igen, miért, nos erről semmit sem tudunk meg. Ahogyan azzal sem vesződik a szerzőnk, hogy az emberiség történelmének a teljes megértését miképpen segítené elő a könyv tartalmának a megismerése, miként egészítené ki a Biblia által elmondottakat, mi az a titkos, elhallgattatott tudás, ami miatt az egyház üldözte a könyvet. 

Teljes homályban marad a legizgalmasabb kérdés, miért páriák ezek a lények, s mi az összefüggés köztük és az emberi történelem alakulása között. Valamit elkövettek, valami rossz szövetséghez tartoztak, valamilyen módon Sátán kreálmányai? Vagy leleplezné, hogy Isten nem az, akinek gondoljuk? Netán rámutatnának arra, hogy a Biblia nem is úgy igaz, ahogyan gondoljuk (vö. Jakab evangéliuma, Mária Magdolna személye, stb.). Erről, a legizgalmasabb kérdésekről fél gondolatot sem tudunk meg.

Bizonyítani természetesen képtelenség, de Eco ehhez egészen biztosan komplett. komplex hátteret teremtett volna. Nicholas Christopher teljesen veszni hagyja ezt a lehetőséget. Ezáltal a KB kb. érdektelenségbe fullad. A befejezést tekintve a szerzőébe is, mert nekem úgy tűnt, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a saját maga által felvetett lehetőséggel. 

És itt kap szerepet a könyv másik rétege. Ami nem csupán cselekményes kalandokat, nem csupán szellemi ínyencségeket vagy gnosztikus alternatívákat teremt, hanem sokkal inkább a szépirodalomról szól. Mert amennyire központi szerepet játszik a KB, annyira központi szerepe van Xeno választott és kapott sorsának, illetve ennek megfogalmazásának. Mert a szöveg egyébként nagyon jó. Mondhatnók, semmi köze a választott témához. Ebben viszont nagyon Eco-s. Ha el is marad tőle. 

Mert ebben a rétegben teljesen emberi kérdések kerülnek az előtérbe. Például az, hogy kell valami, ami irányt, célt ad az emberi életnek, de sem a művészet, sem a tudás, sem a műveltség, sem a múlt ismerete, sem a tudomány, sem a titkos tanok, sem a misztika, sem a mágia, sem semmi nem helyettesítheti az emberi kapcsolatokat. Mert a könyv végére az válik egyértelművé, hogy a Xeno egész életét meghatározó cél végül, ha nem is lesz semmivé, de tökéletesen eltörpül a megtalált társ jelentősége mellett. Ezzel a magam részéről nem vitatkozom. 

Ezt a réteget erősíti Xeno minden kapcsolatának a bemutatása, ábrázolása és jelentősége. A hiányzó, csak az anyagiakban jelenlevő apa, a szerető nagyanya, az anyapótló dadus, a barátja, a mozgássérült Bruno, Bruno változása Xeno-t gyakorlatilag családtagként kezelő családja, mind mind efelé mutat. Vannak konfliktusok, de a konfliktusokat nem a rossz emberek okozzák, hanem az emberi döntések és az embertől független körülmények. 

Az apa személye például pompásan árnyalt. De a magam részéről nem tudtam rossz embernek tartani akkor sem, ha a döntéseivel képtelenség volt egyetértenem. Távol volt, nem volt kapcsolata a gyermekével, őszintétlen volt, a saját útját járta, de egy pillanatra sem volt érthetetlen a lassan kibontakozó motivációja.

Szóval az a helyzet, hogy egy idő után elveszett belőlem az érdeklődés a KB után, és sokkal jobban érdekelt Xeno személyes sorsa, és annak megformálása. Innentől viszont a helyzet az, hogy a regény és a tálalása teljesen célt tévesztett. Mindenki sokkal jobban járt volna Borges, a mágikus realizmus, a KB izzadtságszagú, sehová sem vezető erőltetése nélkül, ha Chrstopher Xeno sorsának valami egészen más összefogó kapcsot talál. Valami mindennapit, misztérium és mágia nélkülit. Mert ezekkel szemmel láthatón nem igazán tud mit kezdeni. Ellenben szépírónak kiváló. 

Az előző bekezdésben leírtakból viszont az következik, hogy a könyv két rétege élesen elválik egymástól. És igen, csakugyan. Van egyrészt a regény tálalásával és a szerző által is beígért kaland, izgalom, misztikum, nagyon ügyesen, fel-felvillantva cselekményszálakat, lehetőségeket, izgalmas rejtélyeket. Amiket aztán el is feledhetünk, végül megmaradnak magyarázat nélküli lehetőségeknek, nem térünk vissza rájuk. (Például a távoli rokonlány rókasága, az eltett rókabajusz megnézetlen eltűnése, Xeno apja hátán a tetoválás, ami a harcok közben felbukkan egy vietkong hátán is a dzsungelben, hogy aztán ne mondjon semmit, ne vezessen sehová. 

Vagyis e szál véget teljesen felesleges elolvasni a könyvet. Úgyis csalódás lesz a vége. Se misztikum, se kaland, se magyarázat, semmi semerre. Ha így közelíted meg ellenszenv lesz a vége. 

Ha a szöveget a szépirodalmi oldaláról közelíted meg, jobban jársz. Sőt, úgy jól jársz. De mindenki jobban járt volna, ha Christopher is eldönti, végső soron mi a csudát szeretne írni. Mert így minden erénye mellett egy megfelelő csiszolás után mesterművé nemesedhető szöveg félrevezető torzója van csak a kezünkben, aminek az eladásához, a kiadók is egyértelműen így vélték, komoly manipulációra van szükség. Ezért a pr-munkánál természetes, a színes-szagos szálra tették a hangsúlyt, garantálva, hogy aki amiatt veszi meg a könyvet, vagy félbe hagyja, vagy megutálja. A szépirodalmi rétegen viszont még dolgozni kellett volna. 

 A könyv nagyon jól sikerült trailere szintén nagyon messze visz a valós tartalomtól. 

*

Metropolis Media, Budapest, 2010, 306 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639828582 · Fordította: Radnóti Alice

5/10

Itthon-töltős nap. Mármint a nyaraldában, Gyulán itthon. Délelőtt bezsúfoltuk a tegnap defektes lett helyi kerékpárt a kicsi, Füsti nevű Yarisunkba, és elvittük egy bringaszerelőhöz. Meg tudtam volna szerelni magam is, ennyire nem vagyok kétkezietlen, de mert nem a miénk, úgy döntöttem, menjen inkább profihoz. Aztán Füsti hazahozott minket, mi pedig elmentünk ebédelni. Egy menüs, helyi éttermet választottunk. Hiba volt. 

– Egy étlapot legyen szíves! – mondom a nem túl gyorsan kiérkező pincérnek. 
– Nincs étlapunk, ilyenkor csak menü van! – kelletlenkedik. 
– Értem. És mi a mai menü?
Elsorolja. Megfelelő. Szerelmeteleségtársamra nézek, hogy ő mit kérne, de a pincér már nekünk is támad.
– De nagyon sokat kell várni!
– Mi a nagyon sok? Pár sörrel addig...
A pincér robban, sértetten, dühösen, folytottan emelt hangon, mert azért nyílt placcon, utcafronton vagyunk vágja az arcunkba:
– Tudom én... Három órát! Bent tele van a ház. Egy csoport fél órával később, egy másik fél órával korábban érkezett. Döntsék el, várnak-e? 
Ezzel otthagy minket. 

Én meg azon tűnődöm, miközben megértem az ingerültségét, hogy nekem, a vendégnek mi közöm ehhez? Nem a tényekhez, ahhoz van, hanem a személyes érzéseinek az ilyen stílusú tálalásához. A stílus szó a lényeg. Mert aki kurvának áll, ne sértődjön ha meg akarják ...szni. Ezt választotta. 

Nézve a közelben levő éttermek árfekvését sétáltunk egyet, kerestünk egy boltot. Találtunk. Magánbolt volt. Tiszta retro-fíling, a konzervek maximumra széthúzva a polcon, azt imitálva, hogy van választék, a tojásnak nincsen doboz, csak tálca van. Viszont a két eladó készséges volt. a tétovázásunkra a tojásos tálcából lett doboz és még körbe is tekerték fóliával. Jutalmul vettünk még három sört is. A Borsodi meggyest messzire kerüljétek, cefet!.

A tojásból meg finom, hagymás-kolbis rántotta lett, mélyhűtőből mentett bagettel. Aztán megérdemelt nyaralásos kajakóma a hűvös ház kényelmes ágyában. Ébredés után SzFT sűrű, telefonos magánéletet élt (lánya, anyja, bátyója), én meg mit tehettem, olvastam a kerti sarokülőn. „Az élet szép... tenéked magyarázzam?” * 

* Heltai Jenő: A néma levente

Éppen ma reggel olvastam G. K. Chestertont. Aki, ugye, katolikus konvertita volt. A konvertita azt jelenti, hogy hitetlenből lett hívővé, nem beleszületett, hanem felfedezte magának a kereszténységet. Többek között a következő gondolatot olvastam ma reggel tőle: 

MIDEN FONTOS – CSAK A MINDENSÉG NEM FONTOS.

Vagyis a huszadik század embere (merthogy Chesterton, ugyebár akkor írta a könyvét) elvész a részletekben, de az egész már nem érdekli. Mert nem hisz már benne. 

Számomra döbbenetes az az elképesztő, mert eszementen nagyvonalú, ahogyan egyes irodalomi és filmes alkotások átlépnek Isten valóságán, miközben a démonokkal, Sátánnal, sőt, még a jó angyalokkal is simán számolnak. De az sem semmi, ahogyan totálisan kiforgatják a metafizikai igazságokat. Amiképpen teszi ezt Neil Gaiman könyve is. 

Induljunk picit távolabbról! El fogom mondani, miért. Ígérem!

Gondolatok a Lucifer című sorozatról

Magamtól biztosan nem kapok rá ingerenciát. Nem a bennem élő dogmatizmus miatt, hanem mert némely tapasztalatok után volt sejtésem, merre haladunk majd. Sajnos alaposan alábecsültem a sorozat készítőit!

Azt kellett látnom a filmben, hogy Sátán feljön a Földre a pokolból. Most felejtsük el a Biblia tanítását a halálról (öntudatlan állapot, amelyben az ember sehol sincsen), arról, hogy halhatatlan-e az ember lelke (nem), hogy van-e pokol, mint büntetési hely (nincsen), de az tény, hogy a filmben előforduló permanens blaszfémiának ezek a bibliátlan marhaságok pompás alapot adnak Isten szakadatlan szapulására. 

Szóval Lucifer megunja, hogy pokolkodnia kell, feljön a földre és marhára élvezi, hogy itt lehet: pia, nők, punák, mellek, fenekek, drog, zaba...

Vele jön egy démonjai is, Mazikeen, a pokolbéli főkínzó démon, aki a földön mintegy testőrködik Lucifer mellett. Mazikeent egy fekete nő (mi más?) játssza. Mazikeen meglehetősen egyszerű és pragmatikus lény, s ahogyan Lucifer, úgy ő sem válogatós a földi örömöket illetőn. Ja, az evidencia, hogy mindketten akár a saját nembelijükkel is, mert az jó buli, meg ma már lassan kötelező is. ...

Sátán földi neve Lucifer Morningstar. Vicces. Ki nem tud angolul? S ki nem tudja, hogy a Bibliában Sátán neve Fényhordozó, és Fényes Csillag, Hajnal Fia? 

Lucifer után leereszkedik a Földre Isten egyik angyala, Lucifer testvére, Amenadiel. Aki jó angyal. Természetesen őt is fekete bőrű színész játssza. Amenadiel itt marad a Földön. Mert szerelmes lesz. S mert ráérez ő is arra, amire Lucifer ráharapott: Isten egy logikai szempontból követhetetlen despota.

Ideáig még csak-csak. Ám az, de hogy Lucifer legfőbb tulajdonsága, hogy mindig igazat mond, soha nem hazudik, ezen nem tudtam, hogy dühöngjek vagy sírva röhögjek. 

Sármos, jóképű, alapvetőn jószándékú lény, aki több monológban kifejti, hogy Apuci mekkora despota, kitalálhatatlan az akarata, soha nem válaszol semmire (ebben Amenadiel is megerősíti), igazságtalan és következetlen. Igen, az Apuci szó Istenre vonatkozik. S bár Lucifer soha nem hazudik, ebben van egy hatalmas csavar. A héber Abba [nem az együttes!] szó valóban fordítható így, mintegy érzékeltetve, hogy mennyire lehetséges a Teremtővel a személyes kapcsolat. Ámde az a gúny, amellyel Lucifer kiejti az apuci szót, félreérthetetlen, egyáltalán nem nehéz értelmezni. Nagyjából a qva anyád mellé kalibrálható. 

Ezen felül Lucifer kizárólag a gonoszoknak, mármint a gonosz embereknek mutatja csak meg valómagát. De leginkább csak a barna szemét izzítja fel izzó vörösre. Elég az, besz@rnak attól is. 

Hab a tortán: Lucifer persze jóképű, fergetegesen pompás a humora, a negyvenes éveinek az elején jár, a legszebb férfikorban, ugye, van még libidó, okos, intelligens, mit mondjak még róla? Olyan sármos a pasi, hogy a Hair Woofja, aki nem biszexuális, de Mick Jaggert nem hajítaná ki az ágyából, erre a Luciferre tigrisugrással rávetődne és mindent megtenne neki és vele. Szóval az még csak hagyján, hogy blaszfémia az egész sorozat, ám ráadásul megnyerően tréfásan, roppant szórakoztatón az. 

A filmben Isten jóságáról természetesen egy szó sem esik, Mármint de: kritikusai értelemben. Jézus neve el nem hangzik semmilyen formában, a megváltásban nyilvánvalóvá levő szeretet..., ugyan már, mit nem képzelsz, Apuci balga teremtménye?

Egyébként figyeld csak meg, az Isten-gyalázó filmek/könyvek Jézust, a megváltást többnyire kihagyják a pakliból. Istennel elszöszmötölnek egy kicsit, megcsipkedik, belerúgnak, kiforgatják, mint a kesztyűbábot, de Isten Fiával inkább semmilyen szinten nem állnak szóba. 

A Death világnézete

Ha játszani akarnék a szavakkal, azt mondanám, a Death világnézete: halál-nézeti. Vagy még olcsóbban: a Death világnézete haláli. 

A könyvben, ahogy mondtam, a halál egy élő személy. Egy bájos, kedves, megértő, tündéri leányzó. Semmi félelmetes nincsen benne, beszélgetni lehet vele, senkit sem bánt. Csak éppen vasszigorú következetességgel elveszi az emberek életét.

A valóságban nem így gondolunk a halálra. A halál az ellenségünk. Ha valakinek nem, azzal valami baj van. Az életet védjük, óvjuk, nem sietünk a halál felé. (Most nem az extrém esetekről beszélek. Persze, elképzelhető, lehet olyan, hogy valaki egészséges gondolkodással is várja a saját halálát.) S nem siettetünk másokat sem a halálba. Mert közös tapasztalatot fogalmaz meg a Biblia, amikor azt mondja, hogy a halál az ellenségünk. Nem a barátunk. Nem a filozófiai partnerünk. Az ellenségünk. 

Vagyis a Death alapképletében ellene mond a normál, mindennapi, emberi tapasztalatoknak. Vagyis inkább érzéseknek és félelmeknek. 

A Death hangulata

Zseniális!. Próbáltam megfejteni, mitől. Persze, a rajzoktól is, bár ez nem kielégítő válasz, hiszen a könyvnek xxx rajzolója van. Akik egyetlen dologban voltak viszonylag következetesek: a Halál ábrázolásával. De az valószínűleg a franchise része. 

Az is tény, hogy hiba a rengeteg, egymástól, történetről történetre eltérő stílusú rajzoló, mert a kötet nem egy, hanem hét rövidebb-hosszabb történet, álom, trip, ötlet, miegymás. Nem egységes színvonalon. Van amelyik elgondolkodtató, van amelyik izgalmas, volt amelyikkel nem tudtam mit kezdeni. Az összhatás azonban meglepően és konzekvensen egységes.  

Az üzenet egyértelmű: a halál nem ellenség, hanem a feladatát végző, jóindulatú entitás, aki maga nem gonosz, csak a feladata több mint kellemetlen a halandók számára. Ő maga is azt magyarázza, hogy vele nem lehet alkudni, de nem azért, mert önmagában hajthatatlan, hanem azért, mert az ember halandó, ez a rend. 

De az egész úgy egyben mégis roppant vonzó, és megkapó. Ezt ezerrel elősegíti a rajzok egyértelműen művészi megfogalmazása is. 

Kikerülhetetlen metafizikai konzekvencia

Tökéletesen hiányzik a rendszer egészének a bemutatása. Ez a félrevezetés a könyvben. Nem annyira átlátszó a hazugsága, mint a Lucifer sorozatnak, s ezáltal jelentősen tettenérhetetlenebbül álnokabb a mondanivalója. Mert az átlátható, egyértelmű hazugság kevésbé képes ártani, mint az elfedett félrevezetés. 

Ugyanis pár kérdést teljesen figyelmen kívül hagynak ezek a történetek (is). A legizgalmasabbakat. Ha a halál személy, ha adott feladata, munkája van, akkor magától adódik néhány súlyos kérdés.

• Vannak-e más, hozzá hasonló lények is, akiknek az ilyen-olyan, bármiyen feldata jóval túl van a mindennapi emberi tapasztalatokon? S ha vannak, kik ők, milyen feladattal?
• Kitől kapta, ki adta, a feladatot a halálnak?
• Milyen következményei lennének, ha egyszercsak azt mondaná, nem csinálja tovább, nem végzi el többet a feladatát, felháborítja, hogy hajthatatlanul kegyetlennek kell lennie? 
• Van-e a Death világában bármi szerepe Istennek? 
• Van-e a Death világában bármi szerepe Sátánnak? 
• Honnan jött az ember, és miért kell meghalnia?
• Honnan jött a Halál?
• Van-e átfogó rendszere a Death világnézetének?
• Miért természetes, hogy a halál után létezik öntudat az ember számára, s ha létezik öntudat, mi a test és mi a Halál szerepe? 
• Van-e szerepe a Death világában az erkölcsnek? 

Nem is folytatom a sort. Ezek azok a kérdések, amiken gondolkodnom sem kellett. Mondom, Gaiman következetes: azt a lehetőséget, miszerint Isten egy jó entitás teljesen kihagyja a számításból. Mert vagy nem jó, vagy nincs is. Csak egy adott rend van. Ez a rend azért olyan, amilyen, mert csak. Az ember számára mindössze két út létezik: vagy lázad (ki ellen, milyen céllal?), vagy beletörődik abba, hogy végső soron az élet csupán permanens haldoklás. 

S akkor most mi van a könyvvel?

Semmi. A szokásos. Esztétikai szempontból tökéletesen, élvezetesen, szemgyönyörködtetőn megfogalmazott, szokásos világnézeti marhaság. A szemen keresztül tévutak az agynak. Két csepp cián a tejbegrízbe. Még jól is esik a mandulaíz... 

S miközben ezt írom, azon tépelődöm, miért vagyok ilyen kérlelhetetlen? Talán mert öregszem, és nincsen kedvem tiszteletköröket futni külső kényszerre. S talán mert úgysem visznek sehová a tiszteletkörök. Emiatt egyszerűbb kimondani dolgokat akkor is, ha a kimondás értelme vajmi kevés. 

Fumax, Budapest, 2019, 304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700296 · Fordította: Totth Benedek, Sepsi László, Bayer Antal, Benes Attila, Holló-Vaskó Péter · Illusztrálta: Chris Bachalo, Mark Buckingham, Michael Dringenberg, P. Craig Russell, Malcolm Jones III, Colleen Doran, Dave McKean, Mark Pennington, Jeffrey Jones

5/10

2022 júliusának a közepe, Gyula, kettesben Szerelmetesfeleségtársammal. Másodszor vagyunk itt, a Ti és Mi szálláson. Ti(bi) és Mi(rtil) úgy fogadtak mint barátokat, érkezés után lecsüccsentünk a kertben, és vagy három órát beszélgettünk. Nagyon szimpatikusak számunkra mindketten. Ahogyan az általuk kiadott ház, kert is. S idén már bringa is van a szálláson. 

Idén nagyon vártam már a szökést Budapestről. Nem tudom miért, mibe fáradtam el- és bele, vagy ha tudom is, nem volt több, mint bármikor máskor, csak többnek éreztem. 

De most csak kinézek (nagyon reggel van) a kertre, nemsokára kiülünk kávézni (bár én már ittam egyet), azt csinálunk, amit akarunk, szerethetjük egymást, ülhetünk egész nap a fenekünkön, elmerülve a semmittevésben, bringázhatunk, autókázhatunk, leülhetünk, fekhetünk, állhatunk, mehetünk, rajtunk áll. S ez nagyon jó! 

Tegnap elmentünk a Körösök összefolyásához. Ebédeltünk, fürödtünk, semmit tettünk. Bringával voltunk. Szerelmetesfeleségtásam akkor vette észre, hogy a hátsó kereke teljesen leengedett, amikor elindultunk hazafelé. Szerencsénkre negyedórán belül indult haza a Gyula–Szanazug között gumikerekeken közlekedő kisvonat. Megkérdeztük, feltehetjük-e cíngákat, mert így jártunk. Rendes volt a vezető, emg szerencsénkre nem is volt sok utas. Gyula központjából már nem volt akkora megpróbltatás hazatolni a lerokkant eszközt, mint kilenc kilométer távolságból.
SzFT itthon nem találta a jeggyűrűjét. Járt az agya piszkosul, de nem állt össze neki a kép. Meg volt győződve, a bringástayó kis zsebébe tette. De ott nem volt.
– Kirántottam?
– Akkor nem megyünk Police-koncertre [Police Tribute Band], irány Füsti [a kis Yarisunk]!
Visszasöpörtünk Szanazugba. Fél óráig néztük a füvet. Aztán elmentünk a büféhez, ahol a kisvonatra szálltunk. Betont vizsgáltunk, érdeklődtünk. Majd megtettük a strand kerítésén kívül levő étteremnél is, ahol ettünk a fürdés előtt. Sehol semmi.
Bánatunkban hazafelé a Tescoban jól beakcióscipőztünk és tisztára mostuk a még mindig útporos kicsi kocsinkat, hogy neki is jó legyen.
Hazaérve SzFT pakolgatott a táskájában, és egyszerre szkeptikusan megjegyezte:
– Itt van a gyűrű! Összefogtam a maszkkal, amikor ipakoltam a bringás tatyót.
Persze, értem, hogy a tárgyaknak nincs lelke, meg minden, de amikor Szanazugból ellőször hazaértünk, és még elveszettnek hittük a párját, levettem a saját gyűrűmet, és betettem a csicsika-helyére (SzFT kifejezése egy kis zöld, bársony gyűrűtartóra), annyira, de annyira magányos volt... És rögtön arra gondoltam, mennyire magányos lehet a kis elveszett, női párja, valahol a nagyvilágban, taán egy idegen zsebben...

Ráadásul sikerült még a KISS-koncertről is megírnom a cikket a koncert.hu-nak és magamnak is. 

* (Egy atomarcú felhasználónevű olvasótárs figyelmzetetett a Molyon, hogy a blogbejegyzés eredeti szövegétől eltérőn a két könyv nem lehet azonos.)

„Bölcseleti-misztikus. lélektani próza.” Ami lehet akármi és bármi. Ha egyáltalán igaz a megfelelése a kötetre nézve. Mert, ugye, a fülszövegek elsődleges célja mára nem annyira a tájékoztatás, mintsem a promóció. A fülszöveg a marketing része. És a reklám hazudik. De ha igazat is mond, még akkor is vannak kérdőjelek. 

Tovább keresgélve, azt is olvastam, Agócs Károly a magyar Borges. Tájolásnak jó a hasonlítgatás. Ha meg van a megfelelő fiók, nagyjából elhelyezhető, mire számíthatok. Hogy Borges kinek vonzó alap, kinek nem, más kérdés. Én nem lettem tőle túl lelkes. A kíváncsiságom azonban mégis növekedett az információtól. Annak ellenére, hogy tapasztaltam már a hasonlítgatás káros következményeit, pro és kontra. (Abba, hogy jó-e pusztán attól valami, hogy új, illetve legyintésre méltó, ha a stílus mindössze [már ez a szó is degradál] megfelel egy más által kitaláltnak. Annak vitatása pedig végképp messzire vezet, hogy a felhasznált stílus konjunktúralovaglás vagy a méltó tisztelet kifejezése-e. 

Amíg a misztikus szó nem kelt óvatosságra késztető képzeteket, addig az intellektuális, lélektani, bölcseleti-próza kifejezések már igen. Nekem kapásból Coelho ugrott be. Akinek a neve mára egyet jelent a felületes, bombasztikus bölcseleti közhely-irodalommal. Tele misztikával, intellektualitásnak álcázott ezoteriáskodással, lélektannak csúfolt giccsel.

Erről a intellektuális, misztikus, lélektani , bölcseleti-próza kifejezésről nekem, anélkül, hogy töprengtem volna, kapásból A sirály és a Szárnyak titka (Skellig) című könyvek jutottak eszembe. Csak, hogy valamelyest tájolódni tudj. S máris mondom: a skatulyáim tökéletesen félrevezetők. Mert Agócs semennyire sem Coelho. De nem is sirályos vagy szárnyasságos. 

Kicsoda Agócs Károly?

Ki az, aki ismeri a nevét? Egyfelől sokan, akik a francia vagy a spanyol nyelvvel foglalkoznak. Mert Agócs Károly mindkét nyelvvel kapcsolatban adott ki köteteket. Mert Agócs Károly fordító, tolmács és tanár. Annyira, hogy a saját könyvét is ő fordította franciára. S éppen az egyik francia kritikusa, Bruno Chiron mutatott rá, hogy Agócs a magyar Borges. S ezzel ki is emelte a lelkinek mondott irodalomból. Úgy ki, hogy fölé. 

A fotó a Könyvkultúra Magazin interjújából származik

A kifejezés azért is megtisztelő, túl a marketingen, mert Borges elismert író. S nem a mainstream irodalom része. Vagyis a hasonlat többet mond, mint ha egy könyv szerzőjét mondjuk Stephen Kinghez hasonlítják. Ott az sejthető, hogy King hírnevével akarják eladni a még névtelen szerzőt. Persze, mozdul bennem a kisördög, a módszer seholsem hatástalan, mindössze más a célközönség. A metódus meg ugyanaz. 

Szakadjunk el Borgestól! 

Agócs Károlynak eddig tíz könyve jelent meg. Ebből három szépirodalom. A háromból kettő ugyanaz, csak más-más címen. Vagyis az irodalmi tevékenységének a döntő része nem a magyar nyelvvel foglalkozik. 

Vagyis lehetnek, akik a szépirodalmat tekintve is ismerik a nevét. 

A másik könyve A lélekmadár, regény.  A moly.hu Norafrill nevű felhasználója a következő értékelést írta róla: 

Rendkívül nehéz, komoly olvasmány volt számomra. Filozófikus, gondolatébresztő, az a típusú könyv, amit ahhoz, hogy megértsük, nem elég egyszer elolvasni. Életről, halálról, érzésekről, elidegenedésről.

Ő a könyv egyetlen értékelője. Egy másik olvasó nem értékelte, csak idézeteket írt ki belőle. Tizenegyet. 

Ennek a könyvnek, bármelyik kiadását nézem is, én vagyok az első értékelője a Molyon. Ami elképesztő a számomra. Mindjárt mondom, miért is az!

A könyv mint könyv

Kemény fedlapos, masszív, jól olvasható, jól kézben tartható. A borító egyszerű, majdnem jól sikerült. Még az alapnak használt első kiadás borítójánál is egyszerűbb. A szerző nevének és a címnek választott betűtípus nekem, ha nem is zavarón, de elüt a háttér pergamen-képétől. A szöveg tipográfiája nem válik szerves egységgé a mondanivalóval és a választott képpel. A betűk nem ott vannak a képen, csak rátették őket. Nem illenek, pláne nem tartoznak össze. Ugyanez igaz a hátlapra is.

Az már más kérdés, hogy a magam részéről simán nem olvasom el az olyan fülszövegeket, amelyek idézetek a könyvből. Azért nem, mert nem mondanak semmit. Tessék engem az olvasót tájékoztatni, mire számíthatok, mit kapok, ha elolvasom a könyvet! Mi ez a lustázás? Oké, folyó, csónakos, labirintus, ima, de akkor a könyv mitológiai parafrázisok gyűjteménye? Vagy vallásos témájú történeteké? S minden történetnek ugyanaz a főszereplője, mintegy poszt-Szindbád? S mert felmerül a labirintus, nekem azonnal kötelező Borgesra asszociálnom? S biztosan jól teszem, ha erről indulok el? S merre van a hány méter, kezitcsókdosom? 

Bizonytalanságot érzek a belső címlap kinézetének esetében is. Nem én vagyok bizonytalan, hanem a könyv tipográfusa volt az. Én nagyon bizonyos vagyok, hogy itt bizonytalanság és tétovaság van.

A címlapon mind a szerző neve, mind a cím csupa nagybetűvel szedett. Ugyanezek a belső címlapon már másképpen vannak. A szerző neve kiskapitális, a könyv címe normál, nagy betűvel kezdődik és kisbetűkkel folytatódik. Ráadásul a tördelő nem nagyon tudott mit kezdeni azzal sem, hogy két alcíme van a kötetnek. Az alcímek elhelyezése és a szerző-cím betűméret választása kölcsönösen elnyomja egymást. 

Amivel még nem tudtam mit kezdeni: a tartalomjegyzék formátuma. Megértem én, hogy az egyes írások rövidsége miatt, ugye, rengeteg kis történet kapott helyet a kötetben, ezáltal nagyon sok cím van. (Ha jól számoltam, százegy. De gyanús, hogy elszámoltam valamit.) Fogynak az esőerdők, megy föl a papír ára, rendben van, de mégsem érzem indoknak, hogy a százegy (?) történet címét bezsufizzák egy oldalra, és a tartalomjegyzék mintegy folyószövegű legyen! Mindenesetre népmeseivé lett a megoldás: van is tartalomjegyzék meg nincsen is. Mert ebben megtalálni, ha keresek valamit, majdnem annyi, mintha átlapoznám érte a kötet egészét. 

Mi hát ez a könyv? 

Rövid és még rövidebb történetek kötetbe foglalása. A második alcíme, a Bölcseleti-misztikus próza után ez: Példázatok és miniatúrák. 

A kötet első felében, a Példázatokban két-négy oldalas történeteket olvashatunk. A Miniatúrákban még ez a hossz is rövidül, maximum másfél oldalra. 

Most jutottam el az értékelésem azon részéhez, amit leginkább szerettem volna kimondani. Miközben Agócs Károly könyvét olvastam, rendületlenül Edgar Allan Poe, Maupassant neve járt az eszembe. Ami elárulja, hogy Agócs formailag és stílusában teljesen hagyományos elbeszélő stílust használ. Nem hasonlítom az írásait a fenti két szerző írásaihoz, csak ők jutottak az eszembe A remekmű olvastán. Maupassant az írások célratörő tömörsége végett (bár Maupassant nem két-három oldalakban gondolkodott), Poe pedig a történetek végének a poénra futtatása miatt. De nem akarlak félrevezetni: nem Maupassant-t és nem Poe-t fogsz olvasni. 

A történetek poénra, csattanóra vezetése nem kényszeres, de rendszeres. Én szeretem, ha valami így végződik. Vagyis számomra ez növelte az élvezeti értéket. Azzal együtt, hogy a miniatúrák esetében lassítottam az olvasással: egy idő után picit fárasztóvá lett az oldalankénti csattanó. A lassítással visszatért a kezdeti élvezeti érték. Végül is Rómát sem egy nap alatt építették, vélhetőn a szerző sem egy nap alatt írta a könyvét, miért akarnám hát én egy nap alatt a magamévá tenni? 

S még egy nevet ki kell mondanom! De mielőtt megtenném, játsszunk! Kinek a neve villan be, ha például ezt olvasod? 

A világ elkárhozása

Az utolsó száz, aki még a Parancsolatok szerint él. Aki mindig ellenáll a bűnre csábításnak, és  gondolatban sem vétkezik. Aki örvend mások szerencséjén, és osztozik fájdalmában; aki adakozik a szűkölködőknek, gyámolítja az elesetteket, és sose mulaszt el jót cselekedni. Aki csak okkal szól, bölcsen és ékesen, tudván tudva, hogy minden kimondott szót Isten hall először, s kinek beszéde fáklyaláng, gyógyír, elhintett mag, táplálék a szellemnek és léleknek. Aki, elfordulva a világi  hívságoktól, a kegyelmi állapot szakrális folytonosságában, a Teremtőnek hálával eltelve éli  küzdelmes hétköznapjait is. Aki rendületlenül hisz a szeretet hatalmában, megtartó s építő erejében,  amiként hisz a jó végső diadalában is a gonosz felett.
Az utolsó tíz, aki még a Parancsolatok szerint él...
Az utolsó három...
Az utolsó...

Nos? Igen, nekem is, Örkény jutott eszembe. Ki más? De Agócs mégsem Örkény-plágium, de nem ám! Csak vannak ilyenek is a könyvben. S ezekre igaz, amit Örkény az egyperceseihez adott használati utasításban írt: nem felzabálni, lassítani, félretenni, emésztgetni, visszatérni. 

Szeretni. Az életet, egymást, Agócs könyvét. Elsősorban azért, mert bár bölcseleti misztikumnak hívja, de hála Istennek eszébe sem jut mindent tudni. Csak mesél, és a meséi vannak túl a mindennapi szinten, és emelkednek adott esetben misztikummá és bölcseletté. De akkor sem felülről néznek ránk. Valahogy úgy leszünk velük, mint amikor egy valóban megesett történetben Szerelmetesfeleségtársam elszólta magát és metafizikává tett egy banális, mulatságos eseménysort. 

*

A Könyvkultúra Magazin interjúja

A Cultura interjúja a szerzővel

*

Napkút, Budapest, 2022, 206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409393

8/10

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júliusának az eleje. Vasárnap reggel, ötkor keltem írni egy kicsit. Szerelmetesfeleségtársam ki lesz megint akadva, hogy miért nem alszom inkább. Ő az evolúciós lánc mormota-ágán érkezett az emberlétbe. 

Most éppen úgy nincsen semmi. Jövünk-megyünk, ahogy írtam más helyen, tegnap árusodtunk a Csobánka téren, ma SzFT egyik ügyfelének a koncertjére megyünk, kedden a Pearl Jamre, csütörtökön KISS-re, szombaton pedig Gyulára, nyaralni. Mindketten nagyon várjuk. Kettesben leszünk. Így még nem voltunk hosszút nyaralni. Ébredés után SzFT átjött hozzám, mellémbújt Csemete ágyába, és még lecsukott szemekkel ezt mondta: 
– Olyan jó, rájöttem, azt csinálok Gyulán, amit akarok! 
– A mindenedet, kedvesem! És halljam, ki az a Gyula?

Valamelyest zavarban vagyok a kötet miatt. Több okom is van rá. Leginkább az, hogy hová tegyem az olvasói életkor szempontjából.

Első blikkre azt gondoltam, hogy a kamaszközönségé a történet. De rendben van, hogy mára egészen mások a kamaszok, meg a szexualitás is ömlik mindenhonnan, meg az is oké, hogy a Tom Sawyer is konkrétan gyilkosságos történet, vagyis felnőtt téma, aztán mégis inkább a kamaszoknak tetszik. (Én mondjuk soha nem értettem, miért a Huckleberry Finn-t tartják irodalmilag többre, az engem valamelyest untatott, s össze kellene szednem magamat, ha el kellene mondanom, miről szól.)

Másodikra meg azt, hogy az olvasótáborát a nők közül várhatja. (Egyébként a moly.hu-n az olvasók elsöprő többsége valóban nőnemű; már ha manapság van még ilyen és ki is szabad mondani. Szerintem igenis van, és éljenek a nők!)

A harmadik blikk és lefagyásos válság a könyv irodalmi értékelését illetőn alakult ki bennem. Mert a Tom, kicsi Tom egyszerre megkapó, szórakoztató, megható, olvasmányos, ugyanakkor dramaturgiailag csapnivaló, szerkesztetlen, a valósághoz az égvilágon semmi köze nincsen.

Akkor is így van, ha a szerző nem egy-, hanem tízkönyves író (a Goodreads szerint) és ez a könyve a kilencedik a megjelenésük sorrendjét illetőn. 

Na jó, most elmondom róla SzFT véleményét, így arcba bele, keresetlenül. 

– Olyan, akár egy Kabos [Gyula]-film: mindvégig hihetetlenül szórakoztató, lehet rajta nevetni, meghat, leköt, aztán ha vége, öt perc múlva el kell gondolkodnod afelett, miről is szólt. Érted, mire gondolok, Morzsám?

Értettem. Te is érted? Ha igen, ha nem, egy kicsit most elmélyedek benne. 

Kicsi Tom története

Tom, aki egyébként nem is olyan kicsi, hiszen tízen túli, együtt él az édesanyjával, Joss-szal. Joss rendkívül fiatalon szülte a fiát, tizenhárom volt, amikor Tom megfogant. Vagyis maga is gyerek volt. S mert gyereke lett a gyereknek, hát nagyjából gyerek is maradt, hiába telt el közben tizen év. 

A könyv története idején egy lakókocsiban élnek, Joss alkalmi munkáiból és Tom beszerző-körútjaiból, amit a szomszédék kertjeiben tesz. 

 Az egyik ilyen besurranás alkalmával az idős, kilencven feletti szomszédasszonyt a kertben fekve találja. Némi dilemmázás után segít rajta. Majd rendszeresen gondoskodik róla és a két kivénhedt állatáról, egy kutyáról és egy macskáról, Tohonyáról és Koszlottról. Már ahogyan Tom hívja őket. 

Amikor az idős asszony, Madeline kórházba kerül, Tom akkor is átjár az állatokat etetni. Sőt, egy másik szomszédtól lopott palántákkal kertművelésbe is kezd Madeline kertjében, amit  aztán hazajövetele után az asszony útmutatásai alapján folytat. 

Közben felbukkan egy fiatal pasas, Samy. Nagyjából Tom anyjával egy idős. A kölök egy alkalommal megmenti tőle az édesanyját. Aztán a későbbi kezdetben persze mereven visszautasított találkozások során megkedvelik egymást. Joss is kibékül a ficakkal. 

Aztán, ahogyan azt sejteni lehet, kiderül, hogy a ficakhoz Tomnak is köze van, nem csupán Jossnak. Sőt, az is, hogy a ficakhoz Madelinenek is köze van. Ilyen formán központi figura. 

Mindent összevetve ennyi a történet. 

A Kicsi Tom-könyv írástechnikája

A szerző igen egyszerű nyelvezetet használ. Szó sincsen nála többszörösen összetett mondatokról. Sőt, még összetettekről se nagyon. Úgy tűnik, a szereplők viszonylagos egyszerűségét a róluk beszélő nyelvezettel is igyekszik aláhúzni. Ahogyan a rövid, váltogatott, de nem E1-es nézőpontú fejezetekkel is. 

Ezekkel van baj. Nem az összessel, de a koncepció miatt egyikkel-másikkal. Üresjáratos zsákutca némelyik. Például amelyik a kutyaálmokkal foglalkozik. Semmi köze semmihez, csak úgy ott van, tök feleslegesen. 

De az alakok egyébként élnek. S az a fura, hogy bár a történet maga egydimenziós, a szereplőknek mégis van személyisége. Mitöbb, miközben teljesen egysíkúak a kapcsolatok, aközben mégsem unalmasak. Ha például Tom és Joss egymáshoz viszonyulását nézem, meg kell állapítanom, hogy remekül érződik, hogy az anyaszerepben csetlő-botló nő, az őt szerető, de nem mindig komolyan vevő fia messze nem szokványosan viszonyul egymáshoz. Vagy a szomszéd, mulatságos akcentussal beszélő, egymást magázó házaspáros, akik teljesen tisztában vannak azzal, hogy valami kisméretű tornacipőt viselő vad jár rendszeresen a kertjükben, és ők csuda jókat mulatnak rajta. 

De akár Tom és Samy viszonya is nagyjából finoman árnyalt. Bár nem kerül túlságos agymelóba kitalálni, kifene is a hétköznap egy halottaskocsi vezetéséből élő férfi, de a kapcsolatuk fejlődése mégis érdekes. 

Ahogyan Madeline is: alapvetőn szimpatikus, de az öregségből fakadó kiszolgáltatottság miatt néha követelőzőnek és önzőnek tűnő alakja meglepően élő.

Az egyetlen, ami haladva a lapozgatásban hiteltelenül túlzott: nincsen egy darab rossz ember sem a könyvben. Samy az egyetlen, aki erkölcsileg vállalhatatlant tesz, de még az ő magyarázata is teljesen két lábon áll, ha nem is menthető, de érthető. S az övé az egyetlen (tudod, nem menthető, de érthető) negatív gondolat a könyvben. Mindenki más tök jóindulatú, segítőkész, megértő, türelmes, stb.

Ettől biza', valamelyest rózsaszínecske a történet. De az a fura, hogy tényleg csak valamelyest. Vagy csak jólesik elhinni, hogy az egy szó miatt is egymás torkátvérvicsorogva kitépő internetnépe, nem is olyan türelmetlen, rugalmatlan vérparaszt karaktergyilkos, ahogyan nap mint nap olvasom, hanem már a Macskafogó teremtette hímes réten szedjük együtt a virágokat, egymás vállát átölelve, mosolyogva szemmel, szájjal, jobb és baloldaliak, ateisták és hívők, konzervatívok és liberálisok, férfiak és nők, ilyenek és olyanok, izék és bizék és minden egyéb ellentétpárok. Béke, harmónia, megértés. Ahogyan ebben a könyvben. 

Vagyis konfliktus egymással nincsen, mindenről az élet tehet. Senki sem dolgozik sehogyan sem a másik ellen. Ha valami balul sül el, az csak a múltban történhetett, és aki elkövette, az maga is csak áldozat. Ha másé nem a körülményeké, az embermivolté, az érzéseié, a vágyaié. S ha valaki felelős is valamiért, akkor vagy jóindulatból tette, amit tett, vagy már megbűnhődött érte, jelen időben már vetekszik a ma született báránnyal. Szép egy világ! 

De tudod, mi a vicc? Az hogy ennek ellenére nem olvashatatlan a könyv. Sőt, mitöbb! Ha ezt így elmondanád nekem, tuti, bele nem fognék. SzFT gyakorlatilag elmondta, hogy ő milyennek találta, és az a helyzet, hogy fején találta a szöget. (Mernék is mást írni, én, a rettegésben tartott férjecske?) Mármint azzal a Kabos-hasonlattal. 

Habkönnyű, képtelen, alaptalan, de mégis jó olvasni, mégis tetszik az egész. Mindenek ellenére. Nem annyira nagyon, nem fog életet átalakítani, nézetet formálni, de mégis olyan kis kellemes. Nem tudom, láttad a Nem beszélek zöldségeket? című Gérard Depardieu-film. Egészen másról szól, talán a fiatal-öreg kapcsolatról jutott eszembe, meg azért, mert mindkettő francia... De csuda kedves az a film! Jobb film, mint amilyen jó ez a könyv, de egy tőről fakadnak. S mindketten arról beszélnek, hogy jó élni, és jó egymással kedvesnek lenni. (Egyébként nem kerül többe, mint morogni, zsörtölődni, kígyót-békát kihányni a másikra. Ha fárasztott már más morgása, negativizmusa, kritikussága, tudod, miről beszélek.)

Szóval nem kell sok Tom történetének a megemésztéshez, nem kell különösebben megrágni sem, és némi elnézéssel az ember mégis rábólint, hogy amiképpen mondani szokják, nyári olvasmánynak a medence partján igazán elmegy. 

Könyvmolyképző, Szeged, 2012, 198 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632455686 · Fordította: Burján Monika

6/10

Árulni voltunk ma a Csobánka téri zsibvásáron. Könyvet, számítástechnikai kütyüt, sportszert, gyerekeztazt. Nem volt nagy a forgalom, sőt, semmi különös nem történt, cipekedtünk sokat, zacsiból ettük az egyre aranyárabb pékdolgokat, meg a dobozos kávét, találkoztunk félrokonnal és barátnővel, akik szintén árultak (ők sem nagy sikerrel), de jól éreztük magunkat. Csak elfáradtunk. Ahogy hazaértünk SzFT mondta is: 
– Hiányzik nagyon egy jó kávé, aztán aludjunk egy nagyot, Morzsám!

És így is lett. De kb. fél óra csendespihenő után veszett kutyaugatás, szűnni nem akaró vonyítás ébresztett. Erről meg azonnal a réges-régi KFT-dal, az „Ugatnak a kutyák” jutott eszembe. Merthogy két szólamban vonyított. 

„Ha meghallják a többi kutya
hangját messziről,
azt sem tudják, miről van szó,
de ugatnak a kutyák.”

Bogyó unokám meg két napja volt/lett hathónapos. Tegnapelőtt felmentem az anyját névnapon köszönteni egy általa régen keresett könyvvel (egész héten előrerohantam egy napot, nekem kedden már szerda volt, így a névnapja is csak másnap lett) de leginkább azért, hogy találkozzak velük. Pár hete nem jött össze a randi, uncsival gyakorlatilag újraismerkedtünk. Szerencsére elég hamar véget ért a kétségbeesése, hogy ki a fene is vagyok én, és haverok lettünk. Mutatok már egy fotót, na. 

Goscinny és Morris negyvenhat Lucky Luke történetet jelentetett meg együtt. A Lucky Luke szellemi atyja egyértelműen Morris volt. Eredeti nevén, ha már belga, Maurice de Bevere-nek hívták az úriembert. Sajnos 2001 óta nincsen már velünk. Goscinny-el ez volt a hetedik közös Lucky Luke-munkájuk.

Igen jól is sikerült! A Mississippin a legkedveltebb Lucky Luke-füzetek közé tartozik. Az én kezemben első ízben még az újvidéki kiadása volt, kiskamaszként. Természetesen csak kölcsönben, egy parádfürdői kamu egészségügyi rehabilitáció alkalmával. Az volt az egyik első találkozásom Lucky/Talpraesett Luke/Tommal. (Azért egyik első, mert a szintén kamun rehabilitálódó csemetének, aki kölcsönadta olvasni, volt még négy másik füzete is. Mocsokul irigykedtem ám!)

Miről szól „A Mississippin”?

Hát Lucky Luke-ról. :-) A történet voltaképpen pofon egyszerű. Adva van két hajóskapitány, akik egy-egy hajóval fuvaroznak a Mississippin. Ádáz ellenfelei, sőt, ellenségei egymásnak. Ki nem állhatják a másikat. 

Az egyik kapitány szimpatikus, a másik simán gazember. Hogy melyik-melyik, az azonnal lejön Lucky Luke-nak, amikor első alkalommal találkozik velük. A kapitányok éppen egy kocsmát vernek szét egymáson.

Kicsit csillapodva egy fogadást kötnek Luke füle hallatára.Úgy döntenek, egy versennyel döntik el, kié legyen a Mississippin való fuvarozás teljessége. A vesztes, mindketten megfogadják, mindörökre eltűnik a folyóról. 

A pozitív kapitány rövid töprengés után meghívja a gőzösére a cowboyt. Az meg, lévén, hogy az útvonal éppen megfelel neki, igent mond. 

A verseny roppant egyszerű: a két gőzhajó egyszerre indul New Orleansból, és amelyik előbb ér Minneapolisba, annak a kapitánya a győztes.

Nem aprózzák el, mondhatom! New Orleans lent van nagyon délen, nagyjából az Egyesült Államok közepén, Minneapolis pedig fent, egyenes vonalban felette, északon, A táv cirka kétezer kilométer (Google szerint, autóval, mérföldben 1260). A neve is erre utal: az odzsibvé indiánok nyelvén nagy folyót jelent. Vagyis, ha jól kutakodtam és számoltam (bár annak idején örültem, hogy a matek érettségin egyáltalán átvergődtem valahogy), Luke körülbelül két hétig hajózott együtt a maga kapitányával, és ugyaneddig küzdött a galád kapitány és az emberei ellen. 

Mert tulajdonképpen ez a történet: nem csupán verseny van, hanem galádságok is, bevetett, akadályozó tényező figurák. Természetesen Luke mindegyiken kifog valahogyan, valamiképpen. 

Meg aztán ott van a hektikus, szeszélyes Mississippi is. Igaz, persze, az nem csupán a jó kapitány ellen dolgozik: az általa támasztott nehézségek, apadás, áradás a rossz kapitányt is sújtják. De Luke még ezek esetében is hathatós segítség. 

A végkimenetelben aztán nehogy kétséged legyen ám! :-D

Miért jó a Mississippis Lucky Luke?

Miért, mondtam én, hogy jó? :-D Persze, egyébként nagyon jó! Keresgélem is a saját kérdésemre a megfelelő választ. De csak a szokásos feleleteket találom.

Tudod, tréfásak a rajzok. A gőzhajókat nagyon szerettem nézegetni, pedig nem vagyok technikabuzi. (Ööö... Ez a szó már nem szalonképes. Tehát: nem vagyok technikameleg.) Egyszerűen csak piszok jól rajzolta meg őket Morris. Valamikor a kezembe kerülő Mozaikok egyikében volt egy léghajó építéses sztori. Órákig nézegettem azt a Mozaikot. Pedig gyerekként sem érdekelt a technika. Nem vagyok kétbalkezes, volt már a kezemben mindenféle szerszám, dolgoztam még horonymaróval is, de soha nem éreztem azt, hogy szerszámmal a kezemben megleltem életem tevékenységét. Meg hogy érdekelne, mitől megy a villamos.  

*

Apropó Mozaik. Utána kutattam. Úgy rémlett, a hetvenes években, még a Digedag-érában abban is volt egy gőzhajó-versenyes történet. Majdnem jól emlékeztem. Nem verseny volt, de üldözés. 

S miután megjelent a bejegyzésem, egy különös nevű olvasó, Ford Prefect, a Betelgeuse rendszerből figyelmeztetett, hogy dehogynem, volt a Mozaikban gőzhajó-verseny, mégpedig a a legelső és sajnos folytatás nélküli könyvben, amit magyarul kiadtak!

A könyv hat Mozaik-füzetet tartalmaz, és abból négy a verseny lefolyását meséli el. A felállás eléggé hasonlít a Lucky Luké-hoz. Adott két kapitány. Itt voltaképpen mindkettő szimpatikus, csak akik mellettük állnak azok nem. Az egyik mellett küzdenek a főhösök, a három manó, Dig, Dag és Digedag, a másik mellett pedig az ellenlábasaik, Mrs. Victoria Jefferson és Springfield ezredes. 

*

Szóval, ami miatt jó ez a Lucky Luke-os Mississippis történet az egyfelől az ábrázolás. Amivel soha nem is volt baj, de itt a gőzhajók dobnak még a dolgon. Másfelől viccesek az ötletek, amivel a rossz kapitány meg akarja akadályozni a jó gőzhajójának a haladását. Meg tréfás az is, ahogyan Luke megakadályozza a rossz kapitány gazembereit. Tréfás az is, amikor a folyó babrál ki velük az apadással, áradással. Nem lövöm el a poénokat. 

S az egész Mississippi-dolognak van valami különös zamata, még itt, Közép-Európában is. Talán Mark Twain teszi, Tom Sawyerrel, meg Huckleberry Finn-nel. Nem tudom... Vagy a gőzhajók. Meg a Vadnyugat. Ami itt Vaddéltől Vadészakig tart, Amerika közepén át. 

Meg az is ok lehet, hogy itt, ebben a füzetben teljesen lezárul egy történet, és kerül mindenki, ahová való, ahogyan kell és ahogyan elvárjuk. 

S persze Luke az utolsó képkockán énekelve lovagol el a naplementében...

*

Pesti Könyv, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699542

10/10

Unom a munkámat, unom Budapestet, nagyon mennék már Szerelmetesfeleségtársammal kettesben nyaralódni. Pedig még vár ránk a jövő héten egy Pearl Jam és egy KISS koncert is. De a mostani hétvégén még ócskapiacos árusok is leszünk Békásmegyeren, meg este lenne egy kis sörözés az Ebihalban. Vagyis mozgás összeomlásig. Én meg már ülni akarok, mozgás nélkül gyulázni, ott Mirtill és Tibi kertjében, a panziójukban. 

Ma meg azon tűnődtem, hogy SZFT tényleg különleges nő: egy csomó mindennel kapcsolatban nem is ismerem az érzéseit. Hogy mit gondol, azt tudom. De hogy mit érez, azt nem is szokta megfogalmazni... 

A regényt sokkal-sokkal később olvastam el. Tetszett, bár képtelen voltam szabadulni a film egykori hatása alól. A regényben legalább nem az történt, hogy ide-oda megy egy szereplő és folyamatosan motyogja maga elé, hogy mi történik. Az is igaz, hogy a könyvet már nagykamaszként vettem a kezembe. 

Arról, hogy készült belőle képregény is, mindössze néhány hónapja van tudomásom. Ez volt az egyik olyan Sebők-képregény, amire a legkíváncsibb lettem, csak jó darabig nem leltem a Képregénymarketen. Most de. 

A képregény első közlésére 1971-ben került sor a Népszava című napilapban. Akkor mindössze négyéves voltam, nem volt még bennem érdeklődés sem a sci-fi téma, sem a képregények iránt. Naná, hogy egészen pontosan nem tudom, mi is érdekelt akkoriban. 

Mi a feladat? 

A feladat az, hogy a meghibásodott űrhajót vissza kell juttatni a Földre. S mert a reaktor környékén volt a hiba, egy robbanás, az űrhajón levő emberek különböző gyorsasággal halnak bele a robbanásba és az azt követő sugárbetegségbe. Az egyikük viszonylag messze és elszeparáltan volt a robbanás időpontjában. De mert egy társát kimenti, maga is kikerülhetetlenül lépdel a halál felé. 

Ám mielőtt az bekövetkezne, kitalálja, hogy lementi a saját tudatát, és meghagyja az űrhajónak és az azon levő robotnak, hogy a sugárzás elmúltával a bolygó ősemberi szinten levő lakói közül hozzon egyet az űrhajóra, majd töltse át az ő, az utolsó túlélő tudatát az ősemberbe. Hogy aztán az áttöltött tudatú ősember a többi űrhajós reprogramját további ősemberekbe töltse át. Annak érdekében, hogy az űrhajót, a Galateat közösen hazavihessék a Földre. Mert az űrhajóban ott van az összes kutatási anyag, ami nem mehet veszendőbe. 

Az újtudatú ősemberek azonban valamelyest megőrzik eredeti, ősemberi tudatukat is. Mindannyiuk tudatában ott van az ősemberek és az űrhajósok egymás iránti feszültsége is. 

Nem is részletezem. Az első új tudatú ősemberek elfogynak. Nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy újtudatúvá tesznek egy náluk valamelyest fejlettebb emberi fajt. (Ahogy, ugye, kiderült, hogy a neandervölgyiek és a cromagnoni emberek is átfedésben éltek egymással.)

A Galateat végül egy „cromagnoni” pár viszi vissza a Földre. Ahol újabb meglepetés éri őket. De csitt, erről már nem beszélek!

A feladat jelentősége

Zsoldos Péter története két dologról szól. Elsősorban arról, vajon lehet-e bármi olyan fontos, hogy emberéletek menjenek veszendőbe miatta?

Az utolsónak életben maradó űrhajósnak, Gillnek annyira fontos a feladat, hogy mindent ennek rendel alá. A saját, maradék idejére szóló tevékenységét, a bolygó lakói közül kiszemeltek életét, mindent. A Galateának mindenképpen vissza kell jutnia a Földre. (Egyébként tényleg vissza kell jutnia, de egészen más okból, amire Gill még csak nem is gondolhatott, és aminek az égvilágon semmi köze nincsen a kutatásra kiszemelt bolygón végzett munkához.) 

Ismered a Kőműves Kelemen című, fantasztikusan sikerült rockballadát? A dalt Kelemen énekli, aki nem hisz a babonában, de enged a társainak, hogy hitet és kitartást adjon nekik Déva várának a felépítéséhez: megfogadják, hogy akinek asszonya elsőnek érkezik az épülő várhoz, azt megölik, és a gyönge hamvát keverik a kötőanyagba. Kelemen beleegyezik ebbe a botorságba. S tréfás az Ég, mert az első asszony, aki megérkezik, éppen az ő felesége. 

„Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?”

Lehet-e olyan politikai, gazdasági, művészeti, tudományos cél, amelynek érdekben feláldozhatjuk mások életét?

A másik kérdés az identitásé. Ahogy egy könyv címe mondta: Ki vagyok én? És ha igen, akkor hány? Persze az a könyv nem az áttöltött tudatokról beszél. Mert a Galatea űrhajó tele lesz hibridtudatú lényekkel. Van/lesz/volt, akiben négy tudat is munkált/munkál/munkálni fog egyszerre. Nekem néha még a saját egy darabom is sok... 

„A feladat” és Sebők Imre

Mert ez itt a fő kérdés. Mert remélhetőleg nem feledtük, hogy továbbra is egy képregényről beszélgetünk. Ami első ízben a Népszava című napilapban jelent meg, 1971-ben. 

Ez a sci-fi képregény igen fegyelmezett. Még az alakok is meglehetősen konzekvensek. Ez nem szokott  feltétlenül igaz lenni Sebők figuráira. Éppen tegnap töprengtem azon, hogy Sebőknek nincsen olyan emlékezetes alakja, mint Korcsmárosnak mondjuk Piszkos Fred, vagy Zórádnak, mi tudom én, Jascsék Béla mesteredző, A verhetetlen tizenegyből. 

Több mint igaztalan lenne azt állítani, hogy Sebők alakjai teljesen egyformák, mert egyáltalán nem azok. Mindazonáltal minden realitásuk ellenére, vagy éppen azért, nem jellegzetesek. Mitöbb, vannak történetei, ahol simán felcserélhetők egymással. Számomra abszolút ilyen volt A trójai háború, fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda. De ez végletes alkotás volt, ezért a végletes vélemény. Majdnem egyszeri eset. A feladat nem ilyen. Annak ellenére nem, hogy a történet elején azért némileg zavarba ejtő a túlélő Gill azonosítása. De később az ősmanusok megkülönböztetése sem gyerekjáték. Mégsem volt olyan érzésem, hogy Sebők rajzolt, amit akart, én meg osszam szét, ahogyan akarom. Azzal együtt, hogy most sem vesződik sokat a karakterek önazonosságával, sokkal inkább az ábrázolt helyzetek hangulata érdekli. Viszont ez a hangulatot igencsak jól elkapta. 

Egy képregény értékelése esetén sokszor igen nehéz elválasztani egymástól a történetet és az ábrázolásmódot. Különösen abban az esetben, amikor, mint most is, ismert alapmű adaptációjáról van szó. A képregény minőségét pro és kontra befolyásolja az alapműhöz való viszony. Ami a képregény értékét nagyban befolyásolhatja pro és kontra. A feladatot mindig kedveltem. S ez a több évtizedes pozitív hozzáállás előnyt ad  neki. Igaz, Sebők esetében a verseny kiegyenlítődik, mert nem is emlékszem, hogy olvastam, néztem volna tőle eredeti történetet. Vagyis Sebők adaptációt vetem össze Sebők adaptációval. Így megnyugodva mondhatom, hogy A feladat, eltekintve a fent említett pozitív diszkriminációmtól, kiemelkedő darabja az életműnek. 

 *

Gar-Wind, Ócsa, 2015, 104 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201196

8/10

Két remek napom volt egymás után. Tegnap előtt egy a Mandrake Moon nevű prog rock együttes vezetőjével beszélgettem Messengeren. Péntek este volt egy zártkörű koncertjük a Garay téren, kérdeztem tőle, hogy oké, zártkörű, de írhatok-e róla a koncert.hu-ra? Innen indultunk. A vége az lett, hogy interjút készítettem vele. A lényeg: soha nem találkoztunk, soha nem beszéltünk, eddig semmiféle kapcsolatunk nem volt egymással.

Pár órával később legnagyobb meglepetésemre Zórád Ernő lányával váltottam pár szót. Dicsérte az írásaimat és elmondta, hogy a munkahelyén a munkatársakkal egymásnak mutogatják, ha posztolok valamit.

A következő nap ismeretlenül megkeresett egy nagypapa. Nagyon kedveli a Mozaik című képregényújságot. Németül megvett egy könyv formátumú kiadást, mert a magyar kiadás ára több mint borsos. Kérdezte, de roppant  udvariasan, nem tenném-e meg, hogy lefotózgatom a magyar kiadás oldalait az unokának? Mondtam, nálam is kölcsön volt a könyv, amikor olvastam, de vannak ötleteim, csak legyen türelemmel. Még itt volt a gépemen egy valahonnan letöltött Mozaik-pakk, benne huszonkét könyvvel. Feltöltöttem, letöltötte, majd ezt írta: „A vártnál többet kaptunk öntől . Nagyon hálás vagyok azért amit lehetőségként adott nekünk ajándékba. Ennek a gyereknek ma bearanyozta a napját. Boldogabb arcot vágott és a szeme jobban csillogott, mint Karácsony Szentestéjén. Szerintem ma ott fog aludni Amerikában azon a gőzhajón amit korábban megismert még a saját Mozaik gyűjteményemből.”

Magunk között vagyunk, kicsit csöpög, amit mondok, de érteni fogod: nem tudom, melyiknek örvendjek jobban, de valami azt súgja, a boldog unoka fontosabb mint a másik kettő. 

A könyv címe összefoglaló. Mert nem csupán A fekete lovag című képregény szerepel benne. Bár kétségtelen, hogy az a legtestesebb alkotás az öt másik mellett. És ideológiai szempontból a legtisztább. 

A könyv címe felett nem véletlenül szerepel Hunyady József neve: ő az összes történet szerzője. Nem tudom, a maga részéről büszke lenne-e erre a kötetre? 

TARTALOM

Hunyady József: A bátrak csapata
(Megjelent a Tábortűz 1961/18. - 1962/6. számaiban)
Hunyady József: Hét vércsepp
(Megjelent a Tábortűz 1962/22. - 1963/4. számaiban)
Hunyady József: A fekete lovag
(Megjelent a Pajtás 1968/24-43. számaiban)
Hunyady József: Ördögfióka
(Megjelent a Pajtás 1970/1-13. számaiban)
Hunyady József: A vörös barikád
(Megjelent a Pajtás 1970/39-50. számaiban)
Hunyady József: Vörös szegfű
(Megjelent a Pajtás 1971/36-48. számaiban)

Hunyady Józsefről van adat az interneten. De a szűk életrajzi tényeken túl, nem túl sok mindent tudunk meg róla. Író, újságíró, fotós volt. Fotós örökségét mintegy véletlenül találták meg egy budaörsi ház padlásán. Jobbára a kortárs művészeket fotózta, művészetükre való tekintet nélkül. Készített portrét (messze a teljesség kísérlete nélkül) Koncz Zsuzsáról, a Metró együttesről, Latinovits Zoltánról, Sinkovits Imréről, Foky Ottóról, Gross Arnoldról, Jancsó Miklósról Zelk Zoltánról, Páger Antalról, Fábri Zoltánról, Máthé Erzsiről, Örsi Ferencről, Sztankay Istvánról és Töröcsik Mariról. Jó képeket alkotott. Néhányat itt megnézhetsz. 

Újságíróként dolgozott Várkonyi Nándorral a Sorsunk folyóiratnál, hét évig a Magyar Nemzetnél, a Pajtás újságnál, a Képes Újságnál. Volt dramaturg az Állami Déry Színháznál. Megjelentek elbeszélései és nagyon sikeres, jobbára több kiadást megérő ifjúsági történelmi regényei (A fekete lovag, Hét tenger vándora, Hollós vitéz, Pepito, Az égig érő vár, Aranyhorda, A napisten fiai, A király árnyéka, stb.).

Az e kötetben az ő műveiből megjelent képregények alapján nem gondoltam volna, hogy jezsuita nevelést kapott, hogy dolgozott kántortanítóként és a Várkonyi Nándoros újságkészítése is meglepő. (Várkonyi nevét Hamvas Béláéval szokták együtt emlegetni, ha ez segít valamit.) 

Nekem két könyvem volt tőle kamaszkoromban. Az itteni, címadó fekete lovagos és a Pepito. Mindkettőbe csak bele-belefogtam, de egyiknek sem jutottam a végére. Az utóbbinál csak halvány gyanú volt, hogy egyfajta helyes irányba terelendő gondolatok a célja, de biztosat nem tudtam volna róla mondani, mert mondom, el sem olvastam. A fekete lovag meg egyszerűen nem kötött le. Ahogyan nézegettem most Hunyady egyébként egykor sikeres könyveinek a sorát, rájöttem, hogy én tulajdonképpen semmit sem olvastam tőle. Ez nem feltétlenül őt minősíti. 

A képregények tartalmi része

Mondom is a meglepetés okát. A bátrak csapata egy fehérek által elnyomott, rabszolgasorban tartott és irtott néger népfelszabadítási történet. A hét vércsepp: partizántörténet. A vörös barikád Frankel Leóról szól, a Vörös szegfű Hámán Katóról. A fekete lovag a törökellenes harcokról és a nándorfehérvári diadalról. Az Örödögfióka kuruc-labanc történet.

Vagyis a hatból kettő munkásmozgalmi történet, egy népfelszabadítási, egy meg partizán. A képregények megjelenésének az idején ezek nem csupán történelmi visszapillantások voltak, hanem kőkeményen propagandának számítottak. S ez az ízük bizony ma is nagyon érződik. Akkor is, ha Frankel Leó és Hámán Kató tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. De ezek az összefüggések oda-vissza igazak. Mert ezeket sem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből, s mára világossá váltak a szocializmus tarthatatlanságai, Marx és Engels, majd Lenin tanainak gyökereiben való erőszakossága (proletárdiktatúra) is. Majd az ezekből fakadó körübelül háromszázmillió halott ténye is (vö. A kommunizmus fekete könyve). 

Hunyady jezsuita tanulmányai, kántortanító volta és a Várkonyi Nándorral való együtt munkálkodása vet fel kérdéseket e három történettel, interpretációval kapcsolatban. Az első sztori, a néger, oppárdon, fekete felszabadításos-történet sem önmagában árulkodó, hanem ismerve az akkori szocialista-kapitalista kétpólusosságot. Nem számonkérhető rajta a felszabadítási ideológia mára a BLM-ben elszabaduló, térdelés-kényszeres őrülete, de a gyökerei ott vannak. Akkor is, ha a fehér faj akkori rasszizmusa nem menthető. Ahogy manapság a feketéé is magyarázható ugyan, de nem indokolható. Mert a rasszizmus, ezt nap mint nap a fejünkbe verik, soha, sehol nem indokolható. (Más kérdés, hogy a gyakorlatban ez manapság kizárólag a fehérekre vonatkozik.) 

A történetek képi megfogalmazása

Zórád Ernő későbbi munkásságát ismerve meglepő. Mert miközben tipikus, mégsem teljesen rímel a későbbi, klasszikussá vált Zórád-stílusra. Tetten érhető rajtuk, bennük Zórád útkeresése. Nem csupán tusrajzok, hanem néha (azt hiszem) szénceruza-munkák és festmények is. Sokkal több a szürketónus alkalmazás és az elmaszatolt sejtettetés is. Sőt, a későbbi képregényeit ismerve itt mintha több lenne a történések merész perspektívákból szemléltetett ábrázolása is. 

De Zórád művészete, kiváló ábrázolóképessége már ezekből a képkockákból is teljes fegyverzetükben állnak előttünk. S ez jócskán feledteti velünk a tartalmi rész mondanivalójára életre kelt fanyalgást. Mert simán gyönyörködni lehet a rajzokban. 

Az ötből A fekete lovag felel meg leginkább a később tipikusan zórádosnak tekintett stílusnak. 

Ezek miatt a kötet nem csupán kultúrtörténeti érdekesség, hanem kimondottan esztétikai élmény is. Mert Zórád nem az ideológiára koncentrál, hanem az adott kor visszásságait emeli ki a rajzaiban. Erre mondtam azt, hogy a két munkásmozgalmi személy tevékenységét nem szabad kiragadni a történelmi összefüggéseikből. 

Beszéljenek tehát most történetként a képek!

A bátrak csapata

A realitás, a finom kidolgozottság annyira erőteljes, amilyet talán még nem is láttam Zórádtól. Ellenben, ha megnézed a két fekete férfi alakját, az is tény, hogy a finom kidolgozottság mögött éppen Zórád vész el. Ami csak ezért érdekes, mert ha volt már a kezedben valamelyik Tabán-albumja, akkor tudhatod, hogy azokban a képekben a részletesség, a kidolgozottság nem ment a saját stílusának a rovására, sőt, inkább kiemelte, erősítette azt. Ugyanez igaz az első, kikötős képre. A rajz nagyon szép, nagyon él, az aprólékosság itt éppen nem a fő jellemző: skicc-szerű, elnagyolt vonalak érzékeltetik a kikötő mozgását, sőt, a lármáját.

A történet egészére szerencsére ez a Zórád-mentesség nem igaz, Mitöbb, az, hogy nem egységes a rajzok stílusa, még az sem zavaró. 

Hét vércsepp

Ha értenék a festészethez, megmondanám, milyen technikával készültek a képek. Az adja magát, hogy nem tusrajzokról van szó. Leginkább szénceruzára tippelek. 

A fekete lovag

Ennek a történetnek a képi megfogalmazása már egyértelműen a megszokott Zórád-stílusban történt. Ami ezeket a képkockákat mássá teszi: a szürke tónusok használata. S itt érzékelhető, amit fentebb mondtam: a részletgazdagság egyáltalán nem dolgozik a zórádi stílus ellen. 

Ördögfióka

Nem keresem szántszándékkal, de nekem feltűnt, hogy ebben a történetben Zórád többet játszott a mélységgel-magassággal a megszokottnál. S jól állt neki. Itt nyoma sincsen a kísérletezésnek (bár a később született, két munkásmozgalmi történetben még lesznek rá példák), a kompozíciók, a vonalvezetés magabiztos, nincsen semmiféle kilengés.

A vörös barikád

Zórád érdeme, hogy a történetből nem a korai szocializmus süt át, hanem az egykori események árnyalt bemutatása. Még akkor is, ha a cél egy munkásmozgalmi figura bemutatása volt. Ha másképpen olvassuk, s főleg nézegetjük a képregényt, önfeledt merülhetünk el Zórád gazdag képzeletének és ábrázolástechnikájának fergeteges bravúrjaiban. 

Vörös szegfű

Magyarországon 2011 óta létezik törvény arról, hogy olyan kikről nem nevezhető el közterület hazánkban: akik „a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. Az MTA e törvényhez kötődő állásfoglalásában azt olvashatjuk Hámán Kató neve alatt, hogy róla közterületet elnevezni nem ajánlatos, mert a neve szervesen kötődik a 20. századi munkásmozgalom történetéhez. 

Már a történet címe is árulkodó. A rendszerváltás után az MSZMP-ből megalakult, majd azóta semmivé morzsolódó MSZP jelképe is ez volt: vörös szegfű. 

Ha nem tudnám, mikor jelent meg a képregény, a rajzok, az ábrázolásmód miatt hétszentség, hogy ezt neveztem volna meg a legkorábban elkészült munkának. Nézd csak az első rajzon egyértelműen átsütő, plakátolt szocialista realizmust! Van még ilyen később is a történetben.

Mi több, szavakban is előfordul a gyomorforgató propaganda: fiúk fociznak a placcon. Az egyiket azért nem veszik be maguk közé, panaszolja keserves arccal, mert az édesapja börtönben ül szervezkedésért.

Egyszerűen nem értem, miért nem húztam fel a szemöldököm Zórád miatt, hogy ehhez a nevét adta, és miért tettem ezt mégis Hunyady József miatt. Nincsen rá észszerű indokom, csak az elfogultság. 

* 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem ezt a kötetet (A4-es nagyságú, kemény fedlapos, szépen nyomott, csak a kolofon-tartalomjegyzék oldal elrendezése furcsa egy kicsit). Természetesen Zórád miatt nem. Az Ördögfióka kivételével az összes szereplő távol maradt tőlem, a munkásmozgalmi lelkesedés kicsit sem érintett meg, de Zórád rajzai, festményei ismét és újra lenyűgöztek. És mert írtam is róla, kutatgatás közben megtudtam, hogy Frankel Leó nem esik az említett törvény hatálya alá, mert 1896-ban meghalt, és a törvény a 20. századról beszél csak. 

Gar-Wind, Ócsa, 2020, 128 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155201325

Történet: 3/10
Ábrázolás: 8/10

2022 júniusának utolsó hétvégéje. Azt hiszem, a tegnapi nap volt az, amikor a szimpátiám Dömdödömmel azonosulássá vált. Pedig a szavak embere lennék, vagy mi? Apatikus lettem, kétségbeesett, s közben mégis valami érthetetlen és értelmezhetetlen derűvel nézek ki a fejemből. Mi gondom van nekem, még a srácok is bevennének focizni, hiszen az apám nem ül szervezkedésért a börtönben. Különös tekintettel arra, hogy harminchárom éve nincs is már apám. Se.  

De ne rohanjunk már ennyire! 

Völgyi Annának ez a második könyve

Az első, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám! bevallotan LMBT-regény. Ennek a ténynek nem voltam a birtokában, mielőtt a karamelles regényt olvastam volna. Nem bánom, hogy így alakult. Előítéletes vagyok. Egy csomó szabadidőm lesz evégett, és egy rahedli bosszúságot megtakarítok. Mert a témáról nekem a konjunktúra és az agymosás jut az eszembe, bár az utóbbi nem tisztázott irányokkal, csak úgy átabotában. Volt bennem érdeklődés ez iránt az első könyv iránt, de tökéletesen elmúlt. Amit egy, a szerzővel készített, meleg-blogos (már a blognevében ő hangsúlyozza, ne nézz így rám!) interjú sem élesztett újra: maga a szerző beszélte le róla, a förtelmes gyermekbetegségeit emlegetve. Az első könyv 2019-ben jelent meg.

Teszem hozzá, a moly.hu-n sokat jelent a kilencven százalék és afeletti tetszési index. S Völgyi Anna eddigi mindkét könyve felette van. 

S most azonnal kiderül, hogy nem csupán homofób, hanem hímsoviniszta is vagyok. E könyv közepén jártam az olvasással, amikor gyanús kezdett lenni a dolog. Megnéztem az értékelését. Mivel viszonylag friss könyv, nem olvasták még sokan, tizennégy értékelés született róla, ebből egy volt férfiolvasó. Nem hinném, hogy a téma miatt. 

A Laurás regényt hetvenhárman értékelték. Nem pörgettem végig az értékeléseket, csak egy jódarabig. Volt köztük hímnemű értékelő is. Amíg pörgettem, egyet leltem. 

Hogy ennek van-e jelentősége, nem tudom. Hajlok rá, hogy igen, de nem merem levonni a végső következtetést, mert nem vagyok bizonyos önmagamban. 

Völgyi Anna egyidős a lánycsemtémmel, csinos, szép nő, s ami a lényeg, az olvasott interjúból kiderült, hogy kellemes beszégetőpartner. 

A lényegről, hogy milyen író, alább lészen szó. 

Lélegzetakasztó azonosságok

No, akkor én már a legelején megtorpanok. Meg kell torpannom, mert szó szerint kiesett a könyv a kezemből attól, amit olvastam. 

Azért történt ez meg, mert a főszereplő hölgy neve és az, amit róla a regény elején olvasok bemutatásként, teljesen és tökéletesen megegyezik egy ismerősöm megfelelőivel. Még a barátnőjének a neve is stimmel, bár az ismerősöm részéről ez már csupán egy régi barátság.

Innentől nem tudtam, hogy jobban érdekel a történet avagy kevésbé, hogy akarok-e többet tudni, vagy bőven elég, amivel már eddig  tisztában vagyok?

Ezért a fő-főszereplőre koncentráltam. 

Az írói nézőpont és a főszereplő neme

A fő-főszereplő fiú. Férfi. Csongornak hívják. Szép magyar név. Aki Csongort megírta, az pedig nő. Ugyan manapság már egy férfi nemiszervvel rendelkező egyed is mehet a női mosdóba, ha nőnek tartja önnön magát, de tetszik, nem teszik, az elsődleges és másodlagos nemiszerveken, az életben genetikailag előirányzott szerepek a két nem közötti gondolkodásmód különbséget is belénk égetik. (A fene sem fog most bizonygatni, mert fárasztó a vitatkozás, vitázni pedig manapság, nekem úgy tetszik, lehetetlenné vált.) Nem sztereotípiákról van szó: tényekről.  

A kézenfekvő Bovarynén kívül nekem most nem ugrik be másik könyv, amelyben az író nem a saját nemének megfelelő identitásból indult volna ki. Flaubert indokolt is: „Bovaryné én vagyok!” 

Minden bizonnyal két bekezdéssel fentebb említett gondolkodásmód-különbség miatt nem sűrű ez az írói módszer. Mert a két nem egyszerűen nem felcserélhető. Jelentősen különböznek egymástól. Csak az agyament polkorrektség igyekszik elszántan összemosni őket. 

Szóval a szerző, Anna regényének a hőse magától értetődőn mutatkozik be a regényben Csongorként. Ugyan az első regény témájának a megismerése után ebben már érzek valami koncepciót is, de az az igazság, hogy az információ hiányában nem volt semmi rossz érzésem a Karamella olvasásakor. A koncepció nem üt át a szövegen, csak az előismeret birtokában. ez dicséret. A mértékletesség dicsérete. 

Nem tudom, mi volt a célja szerzőnek az azonosulással, de azt mondom, jól sikerült. Voltam olyan gonosz, hogy karvalyszemekkel lestem, mikor szólja el magát a nő Csongorban, de nem tett ilyet. Vagy csupán a férfiban rejlő nő fedte el bennem az elszólásokat. De mondom, Anna simán elhitette velem, hogy ő Csongor. 

Egy szerelem (vagy micsoda) története (vagy micsodája)

Ahogyan az első pár oldal elolvasása után azt is, hogy itten, kérem szépen egy jó kis szerelmes regényecskét fogunk kapni, laza stílusban, jó megfogalmazással. Nos, az utóbbi kettő mindvégig tartotta magát. Völgyi Anna stílusa élvezetes, követhetők a mondatok, világosan, tisztán fogalmaz, a mai szleng egy helyen, ha erőltetettnek tűnt, egyébként szervesen ült a szövegben. Ilyen szempontból jó Völgyi-könyvet olvasni.

De sajnos se nem szerelmetes a regényecske, se nem igazán jó. Menjünk sorban. Szerelemről csak Csongor részéről van szó a könyvben. Bori szenved, és szenvedett mindig is. Ezt a barátosnejétől, Grétitől tudjuk meg, aki közli Csongorral,hogy fogalma sincsen, mibe nyúlt, amikor Borival kezdett. Fenyegető mondat, csehovi puska a falon. De aztán nem sül el. (Ahogyan a semmibe vész Bori előző kapcsolatának, a brutálcsávós-szálnak a jelentősége is. Annyit emlegettük, akár Godot-t, s bár ő megjött, de kérdés, vajon mifrancnak, amikor semmi sem lett a jelenlétéből, meg Csongor hozzá kapcsolódó jelenetéből sem.)

Azt mondják, egy történet akkor jó, ha indul valahonnan, tart valamerre és meg is érkezik oda. Meg azt, hogy kell lennie jellemfejlődésnek. Nem csupán az íróénak, aki megszenvedett a könyvvel és a kiadókkal, hanem elsősorban a főszereplőjének, főszereplőinek. 

Nos, itt ígéretesen útnak indul egy kapcsolat, s vele egy feltupírozott gigaszenvedés. A kapcsolat aztán sehová nem jut, majd egyszercsak pukk, kiszenved. Közben történik ugyan ez meg az, de voltaképpen nincsen központi szál, ami összetartsa a különböző jelenteket. S azok meg annyira nem érdekesek, hogy könyvvé álljanak össze. Vagyis ami történik, valójában az sem történik. Maximum megesik.

Az egyetlen, ami menti az egészet az író stílusa. 

Az olvasó becsukja a könyvet és felteszi a kérdést, hogy akkor most...? Rendben, van egy egzaltált csaj, akiről az elején tudjuk, hogy hozzá szólni se lenne érdemes, mert úgyis baj lesz belőle, akit nem nagyon lehet megdugni sem, tehát ebből a szempontból sem jó partner, aki nem hagyja magát szeretni, aki menekül és eltűnik. Hogy előbukkanva egyszerre csak érthetetlenül konstruktívvá váljon. De akkor meg az addig utána nyávogó főszereplő muksó látja be, hogy kell ez az egész a francnak. Hurrá, született egy verseskötete a csajról, az be is sértődött, hogy a csávó így, név szerint kiadta őt. 

Eszembe sincsen azt mondani, hogy ne lenne létjogosultsága elmesélni egy alap- és értelemnélküli szerelem történetét. Dőre kísérlet is lenne, hiszem volt már erre nem egy példa az irodalom történetében. Mindkét nemben van hajlam arra, hogy méltatlanra pazarolja amit csak a legnemesebb érdemelne meg. Elsősorban azért, mert kétségbeesésében  elveszti a realitásérzékét, és nem azt látja, ami a szeme előtt van, hanem amit látni akar. Van ilyen. Vajon ki nem élt még át hasonlót? Van ismerősöm, aki több éve szenved egy kapcsolattól, ami már régen meg is szűnt, soha nem is volt létjogosultsága, ahol soha nem kapta meg azt, amire vágyott, ahol nem volt igazi szexuális kielégülése sem, ahol soha nem érezte magát biztonságban. De képtelen magában lezárni a dolgot, hajtogatja a sérelmeit, italba folytja a bánatát. Nagyjából már mindenki unja körülötte ezt a hajtogatást, és bőszen biztatja, lépjen tovább, ne törődjön bánata, haragja alanyával, vegye észre, hogy ő az, aki megalázott helyzetbe kormányozta önmagát... 

Meg lehetne írni a történetet. Akár árnyaltan is. Kicsit a másik oldaláról is. Lennének ott is szempontok, hidd el! S persze az is csak a történetek szerkesztett változata lenne, az események mazsolázgatásával. De fel kellene építeni legalább azt, hogy az ismerősöm mi a francért lett szerelmes? Mit látott a másikban? A külsejét? Az anyagi biztonságot? Az intelligenciáját? A humorát? 

Netán lehetne arról mesélni, a másik miért nem mert önfeledten elmerülni az ismerősömmel való kapcsolatban? Hogy bizonyos esetekben miért nem vállalta őt fel mások előtt? Hogy több év együttlét, együtt élés után is, miért nem volt mégsem közös életük, miért csak egymás mellett éltek? 

Nem szaporítom a szót. Csongor szereti a hektikus Borit mert csak. Nem lenne ezzel baj, ha nem lenne üres ez a csak. Talán egy hihető, apró utalás van a miértre: Bori illata. Nagyon-nagyon fontos! De több se. S lehetne fokozni Csongor kínját, amikor a lány eltűnik. Fel lehetne fejteni, Bori miért is olyan amilyen, milyen feldolgozatlan sebekből, jellemhibákból, tökéletlenségekből építkezik miss Hektika. De semmi ilyesfélét nem kapunk. Sem a regény egészének, sem a jellemeknek nincsen szerkezete. 

De az is lehet, hogy én olvastam rosszul a könyvet. A Molyon többen dicsérték, mennyire klasszul visszahozta nekik a fősulis éveik fílingjét. Én nem jártam főiskolára, ilyet nem tudott tehát tenni a regény, de amit meg erről itt olvastam az nagyjából annyi, hogy ha nincsen kedvem bemenni, mert másnapos vagyok, hát nem is nagyon szükséges. Meg hogy van ebédlő, ahol lehet találkozni. 

Ahol teljesen kiestem az olvasásból

Egyáltalán nem zavar ha egy írónak politikai meggyőződése van. Még akkor sem zavar, ha nem azonos az én politikai nézeteimmel. Márquez az egyik kedvenc íróm és szívesen olvasok Vámos Mikóst is. 

De egyfelől az, hogy a rendelőben az idősek arról beszélgetnek, hogy O mennyire egy gé, azon kívül hogy nem éppen szellemes berángatása a történetbe a napi politikának, azon kívül tetszik, nem tetszik, visszataszítón trágár. Mert mindenki tudja miről van szó. 

S egyébként csak úgy mondom: idős otthonban dolgozom, idősek között. Nagyon nem egyöntetű ez a vélemény. Ahogy az országé sem. Mert ugyan nagyon sokaknak vannak komoly fenntartásaik, kérdéseik, nagyon sokak gyűlölik a Fideszt és Orbánt, de azért valahogy úgy alakult, hogy 2010 óta ők kormányoznak. Ha ennyire homogén az utálat, ki a büdös franc szavaz rájuk? 

A másik politikai lóláb: Csongor elmeséli, hogy az apja szélsőjobbos.

Ezek után vártam, hogy apu ment ok nélkül ütni a cigánysorra, meggyőződve a tartalmi igazságáról rendel havi ötven Mein Kampf-ot a Gede Testvérektől, majd fekete egyenruhába bújva osztogatja azokat a Széll Kálmán téren, „Sieg Heil!” üvöltve közben. Vagy valami ilyesmi...

A szélsőjobboldali meggyőződés azonban azt jelenti, hogy apuka hisz mindenféle összeesküvés elméletben, és háromszor olvasta az Új Világrendet. (Az mi az?) Vagyis ha hisz az új világrend szemünk előtt történő kiépítésében akkor egyértelműen antiszemita, gondolom. Vagy mi? (Anna, kedves, tetszett már hallani mostanság a Nagy Újraindításról, a Big Resetről? Segítek, a covid kapcsán.) 

Csókolom, és mi a fenét jelent manapság, hogy valami, valaki szélsőjobboldali? Nekem úgy tűnik, a baloldal szempontjából nagyjából azt, hogy szélsőjobbos az, aki nem baloldali. Ha valami jobbos, akkor az tuti csak szélső lehet. Ami szélsőjobb, az meg menthetetlenül azt, hogy zsidókat, cigányokat, migránsokat, LMBT-képviselőket akar irtani, táborokat, krematóriumokat épít. Szóval Csongor apja ilyen lenne? Mert Csongor ezt a szélsőjobbosságot bizony ki nem állhatja!

Mondom, nem az a bajom, hogy Völgyi Anna szivárványosan gondolkodik, meg, hogy utálja Orbán Viktort, s hogy a hideg rázza a jobboldaliság legkisebb árnyalatától is. Sokkal inkább az, hogy mindezt indokolatlanul, szervezetidegenül beültette a regényébe. Hogy legyen benne ilyen is, mert ez milyen jófejség már! Kedves Anna, lehetett volna ezt sokkal finomabban is. Súgok, hogy kórházba küldte a főhősét. Tudja, hogy ebben mennyi rendszer-kritikai lehetőség rejlik, s ha a főorvos mondjuk zsidó, még a holokauszt is simán előkerülhetett volna. S ah műtét, akkor Mengele... Erre egy ilyen alapok és indok nélküli szélsőjobbozás, ráadásul az összeesküvés elméletre hivatkozva... Ejnye! 

Napkút, Budapest, 2022, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409140

4/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának fizetésutáni napja. Sok minden jár a fejemben, szerelemről, a társról, barátságról, a rokoni kapcsolatokról. De attól, ami a fejemben jár letört lettem, s nem látok reménysugarat. Pedig tudom, hogy van. Lenni kell, különben ez az egész hajcihő teljesen felesleges. Azt pedig nem tudom, nem vagyok hajlandó elhinni.

Nem lacafacázok! A könyv sem teszi.

Az egész olyan, hogy ott állsz a söntéspultnál a kedvenc krimódban, a harmadik korsónál tartasz, megy a mindenhez is értő nagy dumálás az éppen aktuális bazmeghelyzetről, erre Pisti, a félfogú beszól valami kótyagos okosságot, sommásan összefoglalva a többség véleményét, és azt hiszi, megsemmisítő csapást mért rád, a haladó értelmiségire, a jogértő ügyvédre. Holott...

Pisti sommás mondatai lesznek a könyv fejezeteinek alcímei. A fejezetek meg ezeknek cáfolatai, méghozzá a szellemes, könnyed, művelt és széles látókörű cáfolatai annak, hogy Pisti és a vele egy véleményen levő plebsz olyan egyszerű, akár a bot. Bármit gondol, jobb lenne, ha nem tenné. De teszi. 

Ilyeneket tud mondani:

• Sanyikám, miért van az, hogy nálunk semmit se lehet normálisan elintézni, és minden hivatalban
minden fél évig tart?
• Sanyikám, tényleg Soros pénzeli a civil szervezeteket?
• Sanyikám, úgy van megcsinálva a választási rendszer, hogy tök mindegy, úgyse fog itt senki nyerni. • Sanyikám, miért nem lehet visszahívni a képviselőket?
• Sanyikám, mi baja van ezeknek állandóan a bíróságokkal meg a jogállammal?
• Sanyikám, érted, én ezek közül egyre se tudok szavazni. Vagy maradok otthon, vagy leszavazok a viccpártra.
• Sanyikám, amíg Magyarország létezik, addig korrupció is lesz.
• Sanyikám, a kurvákat és a drogosokat miért nem zárják be?
• Sanyikám, magyar az, akinek fáj Trianon.
• Sanyikám, ez az EU egy nagy, lassú, tutyimutyi szervezet, amely azonban mégis elnyom minket!
• Sanyikám, te most akkor ilyen balliberális vagy? 
• Sanyikám, nekem semmi bajom a  buzikkal, de miért kell ezeknek az Andrássy úton pucéron parádézni?
• Sanyikám, érted, szegények meg minden, de azért még nem kéne koszban élni, meg koszosan járni. Mosakodjon meg, és menjen dolgozni!
• Sanyikám, érted, a tanárok meg a rendőrök pampognak, hogy kevés a fizetés, de a tanárnak ott van évi két hónap fizetett szabi pluszba', a rendőrt meg kiképzik a mi pénzünkön, és negyvenévesen már nyugdíjba megy.
• Sanyikám, hát ne mondd már, hogy nincs cigánybűnözés, hát tele vannak a börtönök cigánnyal!
• Sanyikám, ha így haladunk, 2050-re vége lesz a világnak, megfagyunk, megsülünk, mindent elvisz az árvíz.
• Sanyikám, ez a migráció, ez nagyon bosszantó.  Még szerencse, hogy mi meg tudtuk állítani.
• Sanyikám, nem kell ennyi semmit sem érő diplomás, aki semmihez se ért. Dolgozni, pénzt keresni tudó melósokat kell képeznil
• Sanyikám, érted, addig jó, amíg van forint, a kis országok mind megjárták az euróval.

A borító belső fülszövege (ízelítőül, mert a könyvben több felvetés van)

Nem győzöl ezeknek a hülyéknek magyarázni, hogy törjenek már ki a közhelyketreceikből, kútmély félreértéseiket adják fel, köpjék ki végre a becsócsált maszlagjaikat! S vegyék már észre, hogy te, az összefoglalón polgárinak nevezhető, középutas értelmiségi szemléleteddel rávezeted őket, mekkora egy diktatórikus, maffia-bagázs ez a populista, hazug, pojáca, nagypofájú Fidesz-bagázs. Ha nem is ezekkel a szavakkal. Mert a te árnyalt, széleskörű ismereteid, a dolgok cizellált szemlélete nem engedi, hogy ilyet mondjál. De az is hülye, aki nem ért a ki nem mondott szavakból. S ha mégsem, eriggyen a Múzsára, ott teljesen egyértelmű, ami kimondatlanul itt is. 

Valahogy így születhetett ez a könyv. Én pedig csak lassan-lassan jöttem rá, miről is van szó. És szerencsére már a könyv felénél tartottam, amikor ránéztem a könyv „szülőatyjára/anyjára” a Diétás Magyar Múzsa (DMM) nevű Facebook oldalra, amit előbb „bekövettem” mintsem, hogy olvasgattam volna rajta ezt-azt. Ésik könyve sokkal intelligensebb mint a Múzsa. De ő a főszerkesztője a Múzsának. 

A Múzsa mottója a következő: 

"Én nem politizálok"

Ha nem politizálsz, mások fognak helyetted.

Az ország a tiéd, ha nem jó, te rontottad el.

A Diétás Magyar Múzsát olyanok írják, akiknek tele van a hócipője (töke, puttonya) azzal, hogy egy fél ország "nem politizál" vagy "nincs véleménye" vagy "inkább nem szól bele"

Meg persze unjuk, hogy ha megszólal valaki, akkor azonnal megkapja, hogy szélsőbalos sorosista áruló. Magyarok vagyunk, szeretjük a hazánkat, a nyelvünket, a magyar tájakat, a magyar kultúrát. Lassan beleöregszünk abba, hogy konzervatívok legyünk.

Olyan országot akarunk, ahol nem Schmidt Mária és Tarlós István a konzervatív és nem Gyurcsány Ferenc a szociáldemokrata. Nem nagy dolog, de valahol hozzá kell kezdeni. 

A fehér lovag zsenialitása abban állt, hogy felrúgta a játékszabályokat. Szinte minden szempontból. Mind a rajztechnikájában, mind a történetvezetésben, mind a történet erkölcsi vonatkozásaiban. Ahogy az értékelésében írtam, Sean Murphy kifordított kesztyűként kezelte a Batman-alapokat. Nem hagyott el semmit, ami Batman, de nagyjából semmit sem a megszokott módon használt fel. 

Nem vagyok otthon a Batman-univerzumban. Elsősorban azért nem, mert annyira nem érdekel, hogy az otthonosságig sokat foglalkozzak vele.

Ahogy én látom: a denevérember kuporog a város felett valami fémtraverzen, jő az aktuális gonosztevő, a rendőrség tehetetlen, nem tesz mást, csak kullog Batman nyomában, a sajtó nyávog, hogy miért vannak mindenki feletti jogai a denevérembernek, James Gordon egyensúlyoz és lavírozik a törvényesség és Batman között. Bruce Wayne meg jófiúként fogadásokra járkál, amikor nem batmankedik. S a végén mindig lerombolnak egy városrészt, hogy pusztuljék a gonosz. (Zseniális, mulatságos ötlet Murphytől a Gothamban létrehozott Batman-alap, amit a pusztítások heyreállítására hoztak létre. Hahaha!) S úgy nagyjából ennyi egy-egy Batman-történet. Mármint az én olvasatomban. 

*

Ja, Joker mint gonosz, na az valami überperverz zsenialitás. Persze nem mindegy, miben és hogyan. Bármennyire szeretem, amit Jack Nicholson művel, ő például egyáltalán nem nyűgözött le. Heath Ledger Joker-figurája viszont mindent vitt! Valami elképesztő, amit Ledger a figurával tett, amivé alakította. Vagy amivé a rendező, Tim Burton tette. Egészen más volt, de hasonlóan zseniális a 2019-es Joker filmben Joaquin Phoenix. És nagyon pöpec Murphy fehér herceg-Jokere is. 

Murphy képregényének, s most az első részről beszélek, a zsenialitása abban állt, hogy bátran túllépett a képregény történeteinek a kliséin, elvárásain. S alapjaiban tette ezt. Gondolt egy merészet és egy szempillantás alatt Joker lett a jó, Batman a megkérdőjelezhető. S közben remekül érzékeltette, hogy ezt a váltást persze egy pillanatig sem szabad elhinnünk. Akkor sem, ha még maga Batman is bizonytalanná válik. De az érvek, minden lebegtetett bizonytalanság ellenére ülnek, Jack Napier-nek sok mindenben teljesen igaza van. Aztán persze mindenki visszatér a maga foga fehérjéhez. 

*

Innen indul A fehér lovag átka. Amelyből kiderül, hogy Sean Murphy sem veszítette el a gátlástalanságát. Mert immár nem csupán Batman személye és szerepének a kérdésessé válása a kérdés, hanem a családjának, a Wayne-famíliának Gothamban betöltött szerepe is. Sőt, még az is hogy... De csitt, már, erről mégsem, akkora spoiler lenne!

De ez a második rész még inkább az identitás-keresés története. Meg annak boncolgatása, hogy a lényeg vagy a látszat a fontosabb?

Batman is eljut a kérdésig: mi határozza meg az ő batmanségét, a ruha, a családi hagyományok vagy a saját döntése az erkölcs mellett? Vagy mindhárom? Vagy az egész Batman-dolog úgy hibás alapjaiban, ahogyan van? 

Batman válaszra is talál. 

*

Kellett-e a folytatás, tesz-e hozzá érdemben A fehér lovaghoz, falat kenyér, vagy mindössze ügyes/ügyetlen újabb bőrlehúzás? 

Szerintem minden egyszerre. Vagyis nem annyira zseniális ,mint az első rész. Mert annak esetében a kérdés sem volt kérdés. Természetesen ennél a második résznél is érvényes mindaz, amit a bevezetőben fejtegettem. Az első rész újításai, Batman-szabály felrúgásai a második részben már nem jelentettek frenetikus újdonságot. Tény ami való: Murphy kitett magáért, nem tisztel se Istent, se embert, se Batman-világot, gátlástalanul kiforgat mindent, öli a szereplőket, olyanokat is, akikre végképp nem számítanál, még magát Batmant is sokkal jobban kiforgatja önmagából, mint az első részben. 

De nekem aztán éppen ez a sok-sok forgatás lett egy picit sok. Olyan kis „jóvanmárpersze”-érzésem volt. Ami érdeklődés veszteséggel járt. Miközben az olvasást nem tudtam abbahagyni, a történet érdekelt, mindvégig lekötött, faltam és együltőmben elfogyasztottam. De a végén nem elégedetten, hanem némi csömörrel csuktam be. S még Batman vs. Bruce Wayne önidentitás-keresése sem hozott túlságosan lázba, inkább csak némi erőltetett nyavalygásnak tűnt. 

A szereplők jelentékeny elfogyása lehetetlenné teszi a folytatást. Ha meg mégis visszahoz valakit, az meg olyan lesz, mint amikor az új Dallas-sorozatban feltámasztották Bobby Ewing-ot. 

Azt hiszem, az utolsó két kép némi magyarázatra szorul. A kötetben teszünk némi utazást a múltba, és ami a múltban történt, igen vastagon befolyással van a jelenre. Tudom, közhely. De ez a Batman-sztori erre épít. Sajnos az elvi megoldása is eléggé közhelyessé válik. A probléma is, a megoldás is az önazonosság környékén található. 

*

Mint látod, a képi megfogalmazás ezúttal is több mint pöpec. A könyvet érdemes elolvasni, nézegetni, majd újra nézegetni és még nézegetni is érdekes. Miután már megnézegetted. Mondom, nekem nagyon bejött, hogy a képi világ nem az a megszokott Batman-es. Pedig nem mindig vagyok az újítások híve.

De ez a képi világ roppantul megragadott. Ha jól belegondolok, emiatt bocsátottam meg magamban minden mást A fehér lovag átkának. Mert egy képregény végső értékét, spanyolviasz, végső sorok a képek adják és mutatják meg. Azzal pedig ismétlem nagyon nincsen semmi baj. 

Még akkor sem, amikor amerikaiul teátrálissá válnak az események. 

Egyszóval jó ez a képregény, ez a Batman-sztori, de közben önnön ötleteinek a foglyává válik, és két köteten belül kliséket gyárt, mert a felforgatás alapeleme. S a végén akkora az ebből adódó kupi, hogy besokall az embergyereke olvasó. Miközben a rajzokért továbbra is rajong. 

Fumax, Budapest, 2021, 272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701910 · Fordította: Sepsi László 

7/10

2022 júniusának a háromnegyede. Tegnap csapatépítettünk az Olajágban. Nóri, a főnöknénink szervezte. Remekül. Az első program egy nyílttéri szabadulószoba volt: a Bazalika-Szabadság tér tengelyen kellett megtalálnunk Piros Pepit. 1914-ben voltunk, amikor pesti utcákat még egészen más néven hívták. Öten voltunk, két sofőr, két titkárnő és a főnöknéni. Miközben munkatársként voltunk ott, a végén már nem munkatársként voltunk együtt. Hanem mert jó volt együtt lenni. Miután végigjártuk az utunkat Pepi után, elmentünk bowlingozni a Sugárba. Csuda jól éreztük magunkat. Szemben azzal, ahogyan reggel fáradtan, álmosan ébredtem. De spongyát rá!

A Zagor külső megjelenéséről nem írtam az első kötet értékelésben. De a Tex-ében, amit a Frike Comics-től kaptam, igen. Ez a harmadik Zagor-kötet mindenben megfelel neki. Nem írom le újra. De érdemes elolvasnod. Miheztartás végett. E téren semmi eltérés nincsen. 

* 

Ez a Zagor már bőven indokolja azt a népszerűséget, amit az első kötet olvasásakor egyszerűen fel nem foghattam. Tudniillik leírtam, hogy a képregényt Olaszországban 1961 óta havi rendszerességgel jelenteti meg a Sergio Bonelli Editore. Ha a különszámokat, egyebekre nem is vagyok tekintettel, akor ez körülbelül 720 történetet jelent. Nem semmi fantázia, nem semmi kitartás mind az alkotók, mind az olvasók részéről! 

Ettől a kötettől fogva indokolttá válik a Zagor nézegetése, olvasása. Tényleg nem is értem, a magyar kiadás szerkesztői miért abban a sorrendben adták ki a sorozat köteteit, ahogyan, s miért nem ezzel vezették be a vadnyugati Supermant a magyar piacra? 

Zagor tehát magyarul is hivatalosan a Vadnyugaton él. itt is egy tulipiros ujjatlan pólóban császkál (ennek eredetére ebben a kötetben fényderül), és érthetetlen módon továbbra is egy kőbalta a legkedvesebb fegyvere, védjegye. Még az indiánok is tomahawkkal gyilkolnak, és amikor nem íjjal vagy puskával. A kőbalta azonban tényszerűen egyedivé teszi Zagort. Ha logikátlan és merész is a használata. Tény, hogy éppen ebből a kötetből kapunk ízelítőt, ez a fegyver milyen célravezető lehet egy párbajhős végleges működésképtelenné tételéhez. 

Az egész kötet során, hála Istennek, maradunk a Vadnyugaton és nagyjából a realitások között. Mindössze egy kísértetsztori van a hat között, a többi sima Vadnyugat. 

*

Ja, igen! A hat sztori. Érdekes a könyv szerkezete. Van egy kerettörténet és a kerettörténeten belül a szereplők további történeteket mesélnek egymásnak a tábortűz mellett, a kenuban, menekülés közben. Mivel ezáltal annyi szerzője van a kötetnek mint égen a csillag, őket itt tüntetem fel. 

Ahogy fentebb említettem, van egy kísértetsztori a többi között, az Eltemett hangok. Nem illik a többi közé, rája adásul olyan kis se füle, se farka történet. Arról nem beszélve, hogy ugyan nincsen róla szó, hol, melyik földrészen esett meg a kaland, de Amerikára annyira nem volt jellemző, hogy több száz éves kolostorok álldogáljanak a tájban. Már csak azért sem, mert a kolostorok a katolikus egyházhoz tartoznak, Amerika pedig, legalábbis a huszadik század elejéig alapvetően protestáns ország volt. A katolikus misszió sokkal inkább Dél-Amerikára volt jellemző. 

Ám ettől a tartalmi és földrajzi fiaskótól eltekintve a kötet tartamilag teljesen egységes. Grafikailag nem, hiszen láthatod, minden történetet más és más rajzolt, de ez meg nem zavaró. A Bonelli Editore rendszeresen végrehajtja azt a bravúrt, hogy az eltérő rajzolóknak egytől egyig van saját stílusa, de becsatlakozva egy adott sorozat szériájába az összkép, az egyedi jegyek ellenére, mégis egységessé válik.

Egyedül a Holdszellő című történet ábrázolásmódja tér el jelentősen a többitől, első pillantásra meghökkentő is, de csak kicsit kell elmélyülni benne, hogy meglássuk ezeknek a rajzoknak szépségét is. Sőt, nekem éppen az egyedisége miatt emelkedik ki a többiek közül. Leginkább e történet rajzainál ragadtam le leginkább. 

A Hét lépés párbajtörténetének képi megfogalmazása sokkal puritánabb. A letisztult, lényegretörő stílussal alkotott rajzok a Holdszellő képei mellett szinte sivárnak tűnnek. Ám ha önmagában nézegetjük őket, fantasztikusan hozzák a párbajhoz kötelező hangulatot: meleg, csend, kihaltság, feszültség, fokozott feszültség.

Külön érdekesség a Múlt emlékeinek finoman szürkeárnyalatos munkája. Amikor az elolvasása után vissatérünk a kerettörténet „valóságához”, az puritánnak, szegényesnek tűnik. Gyönyörűek, szívszprítók a történet rajzai. 

*

Úgy fest, amit tartalmilag kifogásoltam az első magyar Zagor esetében, az ebből a kötetből egytől-egyig hiányzik. Zagornak jól áll a Vadnyugat, jól állnak az indiánok, a kenuzás, a pisztolypárbaj, a 19. század. A kísértetek nem állnak jól. Pontosan az sem derült ki számomra, mi a fene is az a Darkwood, és Zagor miképpen, milyen formában az ura. De legyen nagyvonalúak, ettől már tekintsünk el, vö. kákán csomókeresés. 

Így már értem az értetlenségedet és a lelkesedésedet, Giovanni! :-)

Anagram Comics / Frike Comics, Budapest, 2021, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947179 · Fordította: Pócza Lilla

7/10

 2022 júniusának derekán kicsit túl. Vasárnap reggel. A Youtube-on beugrott egy budakalászi Vörös István koncert hirdetése. Hát most ő szól a fülemben. A régebbi zenéi nagyon igen, az újabbak viszont gagyik. Egyszerre marha szimpi és irritáló a fazon. 

Még bőven létezett a Prognózis nagy felállása, amikor Bagolyt megismertem. Ő volt az a lány, nő, akivel ha nem akkor találkozom, amikor, egy nagy szerelem vége után egy nappal, hanem stabilabb időszakomban, akkor ma hétszentség, hogy ő a feleségem.

Nagyon sok hasonlósága van/volt Szerelmetesfeleségtársammal mind a megjelenésében, testalkatában, mind a személyiségében. S hihetetlen sok közös vonásunk volt. Ez akor engem inkább riasztott mintsem vonzott: elég volt magamnak a saját hülyeségem, féldepim, útkeresésem, nem kellett belőle duplikátum. Bagoly viszont szerelmes volt. Az önfeladásig. S én ezt mocskosul khasználtam. Aztán elsorvadt a kapcsolatunk. Lassan-lassan megszűnt. Számomra életem egyik szégyene, ahogyan akkor viselkedtem. 

Bagoly valahonnan felületesen ismerte Vörös Istvánt. Tetszett is neki a pasi. Nem tudom, ez rám nézve hízelgő-e vagy sem? Ahogyan azt sem, nem csupán arról volt-e szó, hogy Bagoly próbált belőlem valami harci szellemet előcsalogatni, küzdjek érte, jelentsem többet a számomra. Nem jelentett. 

Nekem az egyik kedvencem dalom volt, ő nem szerette a „Ne kezd újra, kérlek”.

„És most kérdem: a szerelem úgy mit ér,
Ha a lelked mélyen hallgat, s titokban a vágy visszatér.
Ha a lelked mélyen hallgat, de testedbe a vágy visszatér.”

De mégis, évtizedeken keresztül Bagoly jutott eszembe, ha békességre, harmóniára vágytam, az ő ölébe akartam fúrni az arcomat a világ elől menekülve. Hülye az emberfia, az már kétségtelen...

A Bécsi úti Kossuthh Zsuzsa sul aulájában voltunk együtt is Prognózis koncerten. Azután a koncert lett egy piros nadrágom. Hasonló volt Vörös Istvánon is. A nadrágot Bagoly varrta nekem. „hajsza közben tele volt a város szerelemmel…” Nem hordtam túl sokáig. 

Novellákról beszélünk. Három-négy oldalasakról. Ahogyan a kiadó fogalmazott, a kötet mintegy folytatása az előző, A denevér vére című kötetnek. Amit még nem olvastam, bár itt van a polcomon. Meg még két másik Petőcz-könyv is, amit szintén nem olvastam. De egyébként Petőcz legtöbb könyvét nem olvastam. Mert a moly.hu szerint van neki összesen negyvenegy. Bár vannak a negyvenegyben átfedések. De ha leveszem ezeket az általam ismert átfedéseket, akkor is harminchat megjelent könyve van. Nem kicsi szám. Ennek ellenére valahogy a köztudatban, nekem úgy tűnik, még sincsen benne. Ami viszont az írói képességeiről természetesen semmit sem mond el.

A kötet novellái két természetes részre oszlanak: a férfiakról és a nőkről szóló tíz-tíz novellára. Iparkodtam e két csoport novellái között a nemeken túl is összekötő kapcsot találni. A férfiaknál talán az egzisztencia kérdése kapcsolja egybe a történeteket, a nőknél pedig a szexualitás. S mindkettő esetében az öregség, az öregedés és a halál. 

Erre utal egyébként a könyv borítója is. A festmény, amelynek kicsit félreérthető, ámde gyönyörű részlete szembenéz velünk a borítóról, A három életkor címet viseli. Gustav Klimt festette. A teljes mű így fest: 

Vagyis a Napkút könyvének a borítója korántsem az anyaság dicsérete, hanem az elmúlás két lépcsőfoka. A festmény eredetije természetesen Gustav Klimté. 

A novellák egyébként mind történetvezetésükben, mind megfogalmazásukban, mind központozásukban teljesen hagyományosak. Ennek minden pozitívumával. Már eleve ez elégedettséggel tölt el. Mert némi túlzással a Karinthy által átírt szabolcskamihályosan szeretek olvasni. 

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szívem
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva, szelíden

[...]

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet

(Itt az egész, tréfás átirat)

Komolyra fordítva: Petőcz novellái teljesen lineárisak, központozottak, és eszébe sem jut cirkálmányosan, lilán fogalmazni. A szövegek egyszerűek, tömörek. Talán éppen ezért ütöttek szíven több esetben is. Nem az esetlegesen bennük rejlő végső csavarok miatt. Mert ilyen is több van. A fülszöveg Mándy Ivánt és Csáth Gézát említi mint viszonyítási pontot. Ami részben igaz, részben félrevezető. Szerintem jobb, ha nem viszonyítgatunk, hanem Petőczöt olvasunk. Illetve azt is említi a fülszöveg, hogy a novella simán lehet manapság is történetközpontú. Sőt, annak kell lennie. A részemről pacsit rá! 

*

S most vagyok bajban. Azért, mert ha nagyon megerőltetném magamat képes lennék roppant fennkölten és érthetetlen szakszövegül értékelősdit játszani. De eszembe sincsen ilyet tenni. Mert nem látom értelmét. Kedvet szeretnék csinálni ehhez a kötetkéhez, eszembe sincsen senkit elriasztani tőle! 

Meg azért is gondban vagyok, mert ez a könyv huszonegy írás. S mert történetközpontú novellákról van szó, ez itt huszonegy történet. S ezzel kell valamit kezdenem.

Vagy összefogom a huszonegy történetet, de az olyan mintha aranyhalakat fogdosnék a margitszigeti Japán-kertben, vagy egyesével elmondom, mi is vár rád, ha a karmaid közé ragadod ezt a könyvet. Egyik sem tűnik járható útnak. Az előbbi aranyhal-fogdosás, az utóbbi egy végtelen értékelés. Arról nem beszélve, hogy bár történet-centrikusak a novellák, de sok esetben mégsem a történet a lényeg. Van, hogy az semmi más, mint bevezetés egy hangulathoz, egyetlen mondathoz, egy vicc nélküli csattanóhoz, egy hétköznapi üzenethez. 

*

Mert mit lehet azon összefoglalni, hogy az öreg varázsló szerelmes lesz, és semmi gyógyírt nem lelnek erre a betegségre: csak akkor nyugszik meg, amikor a dédunoka korú szerelme odabújik hozzá? Vagy tudtad, hogy Cooper nem csupán dramatizálta, hanem tragédiává is tette az utolsó mohikán, Unkasz történetét? Jobb, ha elhiszed, egy indián avatta be a titokba a szerzőnket! Vagy meséld már el, milyen az, amikor úgy tesztel a főnökasszonyod, hogy bugyi nélkül tárja szét a lábait a főnöki asztal alatt, de a gyávaság miatt képtelen vagy lépni? Vagy mi a véleményed arról, hogy egy hajléktalannak is van büszkesége, senki ne mondja neki, hogy büdös! Avagy micsoda politikai tett, belső cselekvéskényszer, amely arra sarkall, hogy az egykori háztömbmegbízott ajtaját nap mint nap szilajan leköpje valaki? Avagy itt a hegedűművész, aki mellett, a nyitott hegedűtok mögött mindennap ott ül a kis sámlin az a sápadt, szótlan fiúcska. Avagy figyelj: a covid miatt az anyjától telefonon búcsúzik a felnőtt gyerek. Változat: a haldokló anyjával zavarában szelfit készítő férfi. S ezek még csak a férfiak. 

Vannak nők is. Például akik megöregedve arra hívják fel a nekik segítő fiatal lány figyelmét, hogy szép, szép a segítség, de élni is kellene már! A gimnazista lány, aki spontán sztritízzel küldi el a jóképű tanárt a francba, mert az nem figyel fel a bájaira. A feleség, aki éppen borzongó, spontán izgalommal készül megcsalni a férjét, de róka fogta csuka lesz a helyzetből. Az öregember és a fiatal festő kapcsolata (aki ez esetben: festőnő), amelyben látszólag nincsen szerepe az életkornak. Vagy mégis? A tanítvánnyá lenni akaró ifjú hölgy ájultan tiszteli a Mestert, amíg hókon nem nyomja a mindennapi realitás. Milyen az, amikor egyetlen céllá a mindennapok túlélése lesz? Aztán: feltétlenül szükség van-e a Nagy Beszélgetésre, vagy elég csak együtt lenni a csendben? 

Talán nem nagy történetek, nagy kérdések ezek. De mindenkinek a maga fájdalma a legnagyobb, és mindenkinek a maga története a legérdekesebb. Petőcz pedig képes volt elérni, hogy enyémmé váljon, amit írt, és amit én meg olvasok. 

*

Az már csak az én betegségem, hogy simán irritált a két téma- Azért, mert tele van velük a padlás, simán a konjunktúra felismerésének és felhasználásának tartottam őket. Mert mindenhonnan ezek ömlenek.,Mintha nem lehetne, kerülhetne nélkülük könyv vagy film a nyilvánosság elé.

Az egyik a címadó novella, a másik a Teremtés. A címadó a múlt és a jelen frappáns összekapcsolása. Naná, hogy negyvenes évek és a ma összekapcsolása. Honnan máshonnan ismerős a ma postása, mint a nyilas nagypapája által, akire szakasztott hasonlít ez a postás-ifjonc! A második esetben a cég családos kiküldöttje egy kollégájával kényszerül egy szobába a hétvégi kiküldetésen. A kolléga kitakarózik, nincsen rajta semmi. Folytassam? Nem pornó. Csak a felismert, lokalizált vágyig jutunk el. Itt azért nagyon vaskos nemá-érzésem volt. Nem a téma miatt, hanem mert simán propagandának fest a többi között. A nyilasos meg kötelező penzumnak. A kettő együtt pedig polkorrektté teszi a kötetet. Holott erre mocskosul semmi szükség nem lett volna. Mondom úgy, hogy nem látok bele a kártyákba. 

De a többi novella annyira jó volt, hogy e kettő simán elnézhető azok miatt. Nagyon simán. 

Napkút, Budapest, 2022, 104 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409133

9/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 júniusának legközepe. Össze vagyok vesződve magamban az egész világgal. Kis semmi, vacak összeveszések ezek, de az összhatást olyan kis kilátástalanná teszik. Pedig olyan egyszerű lehetne az élet. Csak miközben nap, mint kommunikálok ezzel a bloggal is, valahogy teljesen, tökéletesen feleslegesnek tartok minden kommunikációt. 

A napokban kaptam meg, hogy XY-al sokkal jobb lenne a viszonyom, ha nem csupán a konfliktusos helyzetekben szólnék hozzá, hanem érdeklődnék iránta. egyébként is. Rögtön ezután ezt mondta nekem, aki a szememre hányt: 
– Jó, tudom, hogy nem lehet vele beszélgetni... De akkor is! 
Akkor mi? 

Tudod, mint az Üvegtigris végén, amikor a rendőr igazoltatja a főszereplő bagázst, és amikor azok szakadnak megfelé egymás hivatalos nevén, a rendőr felcsattan:
– Hagyják ezt abba, mert bevitetem magukat, és maguknak annyi!
Mire Rudolf Péter még félig röhögve visszakérdez:
– Nekünk? Mennyi?

Szóval ennyit a kommunikációról. Minél öregebb vagyok, annál inkább úgy érzem, egykutya-zsákutca mind, tök felesleges. S mindig rábaxarintok valahogyan. 

Mauro Boselli – Maurizio Dotti

A mocsárban született – Delta Blues

Kell még mondanom bármit a dampyrról? Ha rákeresel a blogomon, találsz jónéhány értékelést róla, ahol már leírtam mindent. Szó volt az olasz képregényről, a fumettiről, a legfőbb kiadójukról, a Sergio Bonelli Editore-ról, beszéltem a balkáni féllény dampyrról, a vámpír-ember utódról, Harlan Draká-ról akinek a vére halálos a vámpírokra, a barátairól, a volt szabadcsapat-vezérről, Emil Kurjakról, a vámpírlányról, Tesla Dubcekről, meg az ő borzasztó kalandjaikról. 

Meg arról, hogy nem szeretem a horrort, a vámpírost meg különösen nem. Ezek a sztorik pedig elsősorban vámpírosak, másodsorban meg mindenféle démonosak. S mert ezeket nem szeretem, annál nagyobb ellentmondás, hogy a Dampyrt meg mégis. Csak hogy legyen már bennem is valami ellentmondás, ha úgysincs más. 

A mocsárban született

Szerintem a két történet közül ez a jobbik.

Az alaphangot megadja bevezető képsor: egy kukoricaföld kereszteződésében fekete fiú gitározik. Bluest játszik. Ezt a dalt játssza. Vagyis egy valós, létező zenész, valós, énekes dalát. Éjszaka van. Megszólítja egy öregember, aki, mint kiderül, szintén blues-zenész. Robert Johnsonról, a legendás blueser-ről beszélgetnek, aki, ahogy mesélik, eladta a lelkét az ördögnek a zenéért. A fiatal gitáros azt mondja, senki nem volt Johnsonhoz fogható, maximum a Swamp Lizard együttes fehér gitárosa, Roger Sheldon. Mire a rasszista öreg zenész kiakad: egy fehér bluesgitáros? 

Képváltás. A képen egy Crossroad nevű motel. A céges fejlécben ugyanaz a voodoo-szimbólum, amit az előző jelenetben a két fekete zenész nézegetett a keresztút útjelzőjénél. Egy fiatal pár megáll egy motelnél, kivesznek egy szobát. A recepción rákérdeznek a logóra. A motel tulaja elmondja, hogy mi az, Legba-nak, a kereszteződések démonának a jele. Az érkező pár lányszakaszának beugrik, hogy ő már látta ezt a jelet valahol. Aztán be is ugrik neki, hogy a Swamp Lizards egyik lemezének a borítóján. A moteltulaj elő is kapja a lemezt, amit a pár elvisz magával a kivett szobájukba. 

Előjátékként a hölgy elmeséli friss férjének, hogy az apja Swamp Lizards rajongó volt. Az együttes arról a környékről indult, ahol a motel van, a nevét is onnan vették: Mocsári Gyík. És sajnos a pályafutásuk is itt ért véget: a mocsárban lezuhant a repülőgépük. Egy tag túlélte a zuhanást, de nyomorékká vált. A többiek meghaltak. Az akkor frissen megjelent lemezük címe Zombie Warriors volt. A borítón egy mocsár közepén levő temetőben álltak az együttes tagjai. A borítót a gép lezuhanása után a lemezt visszavonták, és új borítóval dobták ismét piacra. 

A nő megkíván egy jégkrémet, és a kufirc előtt kiküldi a pasiját, hogy hozzon már neki egyet. A pasi soha többet nem jön vissza, csak egy vaskos vércsík a bejárati ajtó alatt. Kezdetét veszi a borzalom. 

Aminek persze a Swamp Lizards tagjai az okozói. Akik lezuhantak a mocsárban, miután feljátszották a Zombi harcosok lemezt. 

Ahogy közeledik a kulminációs pont, koncertet is kapunk. Naná, hogy a mocsárban! S mivel a Swamp Lizards-nak hatalmas volt a rajongótábora, sokan el is mennek a koncertre. Érted, a mocsárba. A koncert nem végződik túl nagy sikerrel. 

Ennél többet nem mondok. Mármint konkrétan a történetről. Ügyesen felépített, izgalmas sztori, képzeld még némileg empatikussá is tesz a zombi-zenekarral kapcsolatban. Vagyis úgy marhaság, ahogyan van. Ahogyan az lenni szokott.. 

Igen sokszor írtam már arról, teológiai szempontból miért tartom tarthatatlannak a halál utáni tudatos létet, meg a test nélkül bolyongó szellemeket. (Csak egy mondat: az ember személyisége elválaszthatatlan a  gondolkodásától, a gondolkodás pedig az agyától. Ha sérül az agy, változhat a személyiség. Agy nélkül meg nincsen személyiség. A test működése nélkül, oxigén, vérellátás, meg nincsen agy. Vagyis nem véletlenül test-lélek-szellem egysége az ember. Ha bármelyik kizuhan a képletből, nincsen ember. Pont. 

Hogy stílusos legyek az aktuális horrorunkhoz: ezzel nem azt mondom hogy nem létezhetnek transzcendentális, túlvilági tapasztalatok. Azt igen, hogy ezekben a tapasztalatokban azonban soha nem az a személy jelenik meg, kommunikál, akit szeretnénk, hogy megjelenjen, kommunikáljon. „Rettegj, félj és borzadj!” Igen, arra gondolok, aki eszedbe jutott.. Hogy stílusosak maradjunk az alaptémánkhoz. 

De attól eltekintve, hogy teológiai szempontból marhaság ez a mocsaras, rockzenészes sztori, egy nagyon jól felépített, hátborzongató történet, a Dampyr szokása szerint részletgazdag, realista rajzokkal. 

Delta blues

Ez is zenés történet. Maradunk, ahol voltunk, a kiindulási alap még mindig a keresztút, és ebben a történetben szembesülünk annak alvilági urával, Legbával. Is. 

Mielőtt belelendülnék, máris lassítok. Mindkét történet esetében marha jól esett, hogy meg sem próbál polkorrekt lenni, holott a helyi feketék mindenféle szempontból fő szerepeket töltenek be bennük. S képzeld, olyan tök természetesen kezelik a történetek, hogy az is ember, tehát lehet rossz is, jó is, aki fekete, mintha nem is lenne manapság a liberális fasizmus követelte, kötelező együttbégetési kényszer. Annyira jól esett ez a magától értetődő természetesség, hogy az csuda! 

S akkor most mondom: Legba, a sötét mélyúr, a keresztutak démonja: fekete bőrű! S nemcsak ő. Ez az igazi esélyegyenlőség!

Ez azért nagyon jó, mert innentől egyáltalán nem csupán kötelező téma a rasszizmus, hanem szerves része a történetnek. Így nem csupán propaganda és irritáló kötelezettség a szadista, rasszista rendőrfőnök szerepeltetése sem, hanem integrált, szerves és fontos része az egésznek. 

A történet az előző sztori elején említett, egykor valóban létező blues-zenész, Robert Johnson halálával kezdődik. Vagyis kicsit visszalépünk az időben. 

A legenda szerint egy féltékeny férj mérgezte meg, 1938-ban. Johnson alig huszonhét évet élt, de a déli blues egyik legjelentősebb zenésze lett. Szintén a legenda mondja, hogy eladta a lelkét az ördögnek: a gitártudása elképesztőn rövid idő alatt vált a kevesebb mint átlagosból kiemelkedővé. S valóban volt dala az útkereszteződésekről (Crossroads). A dalt a Cream, a Free, a The Almann Brothers Band, Rocky Lawrence és John Hammond, Jr.  is feldolgozta. 1986-ban film készült az életéről. A film címe szintén Crossroads volt. 

A Robert Johnsont megidéző képsorok után ugrunk az időben és visszatérünk a jelenidőbe, amikor Harlan keresi a Legba nevű, vámpír-éjurat. A keresésnek szerves része lesz, hogy Robert Johnson életének és halálának a nyomába erednek. A nyomozás és a végkifejlet persze nem kétséges. 

Bár ez a történet nem annyira izgalmas és érdekfeszítő mint a Swamp Lizards története, ebben is van, ami megragadja az olvasó emberfiát. Akkor is, ha sztereotipikus. S pedig a Dél meleg, poros, izzadtságos délutánjának a korrupt, sercegőn gyűlölködő hangulata. Mert ne felejtsük el: Amerikában még a hatvanas évek végén is az egyenjogúságról álmodozott Martin Luther King. 

Ennek a történetnek sokkal inkább a hangulata erős, mintsem a története. De az viszont nagyon. S megerősíti, hogy Legba személyén, a blueson, a mocsár jelenlétén és a keresztutak jelentőségén keresztül egy történetté válik az előzővel. 

A rajzokről talán felesleges is szólnom, az ízelítőkből láthattad, miről van szó. A Dampyrtól  és a Bonelli-fumettiktől megszokott részletes, szemgyönyörködtető realitásról. A rajzolójuk Maurizio Dotti. Nem kispályás a Bonellinél: huszonöt Damyr, tíz Tex és három Zagor történetet rajzolt. 

Az író, Mauro Boselli agyalmányait nem is kezdtem számolni. Ha van kedved hozzá, hát hajrá, innen kiindulva neki is foghatsz. 

Frike Comics, Budapest, 2021, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891236 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10 

2022 júniusának több mint fele. Szombat hajnal van. Tegnap a vasalóból sikerült kiborítanom a vizet az ágyunkra. Mert Csemete nem alszik itthon, a nedves ágy miatt átvonultunk az övébe. Szerelmetesfelségtársam hajnalban meg vissza a mi ágyunkba. 
– Baj van?
– Amikor mozdulsz, mozdul az egész ágy. Nem tudok így aludni. 
Én maradtam, most is itt vagyok. De valóban nem kényelmes, túl puha. 

De a hajnal az hajnal. Írás, zene (Karfagan: Echoes from Within Dragon Island; olyan kis szép a borítója is.) És még kellemes hűvös is van. 

Nem is mondtam: SzFT-nek nagy élménye volt csütörtökön: Nádas Barbi klipforgatásán asszisztenskedett. Ugyan bőven elment vele az egész napja, tizennégy óra meló volt neki benne, de Barbi olyan kis hálás volt, még reklámozta is a MartAssist-ot az Insta-sztorijában. S mint kiderült, SzFT nagyon jutányos áron számláz a többiekhez képest (sminkes, fodrász, rendező, stb.). 
Vagyis, akinek asszisztens kell: www.martasist.hu !

Á, ennél azért sokkal izmosabb ám a grafomániám! Meg tényleg van némi mondanivalóm is. Meg vannak képek, amiket mindenképpen szeretnék megmutatni: ha a szavaimmal nem tudok kedvet csinálni, hátha a látható tények meggyőznek. S a legvégén meg jól kiábrándítalak majd, de igyekszem ezt olyan finoman tenni, hogy el ne vegyem a kedvedet, mert az meg ostobaság lenne!  

Mivel is kezdjem? Ja, igen, nézd csak a csimpaszkodós képét a Klaus-nak!

A belelapozgatás után ilyesféléket láttam még. Jó sok kép, de érdemes megnézegetned őket! (Neked is, Szerelmetesfeleségtársam!)

S mit szólsz ezekhez az arcokhoz? 

De van benne karikatúra is, meg egyszerűen kedves rajzok is. 

Na, mennyi képet láttál már, és még mindig fogalmad sincsen, miről van szó. Ugyebár. 

Arról van szó, hogy

van egy város. Valamikor vidám, derűs, kedves város volt ez a város. Jó volt ott élni. De mire a történet a kezdetét veszi, komor, szabályok által gúzsba kötött, örömtelen, nevetés és gyerekzsivaj nélküli várossá lett. 

Persze, hogy a fejtől bűzlik a hal. A város vezetője, Magnus a feleségével uralkodik a város felett. Magnus démoni alak. Egy bányát működtet a város alatt. A bányászok a város teljes férfi lakossága. Szenet bányásznak.

Magnus megszüntetett minden ünnepet a városban. A történet idején karácsony idején járunk. Bár itt úgy mondják: yule.

De már nem öltöztetik ünnepi díszbe a város főterén álló fenyőt. Nem is lenne érdemes: kiszáradt. Nincsen ajándékozás a yule-ünnepen, nincsen közös étkezés, közös ünnep. A munka nem állhat meg a bányában, a játékok egyébként is a tiltott dolgok közé tartoznak. 

Az erdőben magányosan, illetve a fehér farkasával vadember, Klaus bejön a városba bőröket és húst eladni. (Nem egy fázós a pasas: tél van, erre ez meg permanensen, maximum egy pokróccal a vállán, ujjatlan pólóban flangál. Bár, ha arra gondolok, hogy férfigyerekem is képes volt egy pólóban és egy csuklyás hosszúujjúban elmenni fél napot íjászkodni Üröm mellé a prérire, és soha meg nem fázott...)

Klaus nagyon régen járt a városban, megdöbben a változásokon. Nekilát, hogy változtasson, hogy a város visszanyerhesse régi önmagát. Persze, hogy harc lesz belőle! Mert amíg Magnus és a neje vezetik a várost, nem lehet változás, ők pedig ragaszkodnak ahhoz, ami a sajátjuk. 

Vagyis a kép a szokásos: a magányos, de erős hős szembeszáll a zsarnokkal, a nép követné, de fél. 

Klaus egyre merészebb, a harc egyre nyilvánvalóbb. Nem megyek bele a részletekbe, a végén olyan gigantikussá válik a küzdelem, hogy még a sztratoszféra fölé is emelkedünk. 

A szerzők fele jó név a képregény-szakmában

Ezt is tisztáztuk! Tisztázzunk még valamit! 

Mindkét szerző munkája hibrid. Kezdjük az egyszerűbbel, a könnyebben értelmezhetőbbel, a rajzolóval. Ha már képregényről van szó. 

Láthattad, a rajzok stílusa nem egységes. Van, amikor teljesen realisztikusak, szépek, harmonikusak. Van, amikor horror van bennük. Van, amikor átmegy karikatúrába. Van, amikor a manga eszközéhez nyúl.

Az bennük a nagyon trükkös, hogy nekem olvasás közben ezekből a realizmus és a karikatúra tűnt csak fel. A többi olyan kis egységesen, hogy miközben váltogatódik, nem szembeötlő a váltás. Ez a teljesítmény! Meg az, hogy kapásból elfogadjuk az összes stílust. S mindet élvezzük. Nekem a képek fotózgatása közben nyílt rá a szemem, hogy mi mindenről van itt szó. 

A történet hibriditása már az alcímből kisejlik: Így kezdte a Télapó. Ami azért eleve ellentmondás. Mert itt egy fantasyt olvasunk. A Télapó meg eredeti formájában történelmi személy volt. Meg püspök is. Az itteni Klausunk kicsit sem egyházi személy, és ami történik vele, kicsit sem vallásos esemény. Van egy momentum, ami passzol: Klaus karácsony (yule) idején a kéményeken dobálja be a kisskacoknak az ajándékokat. Persze a kéménydobálós momentum átemelése a képregénybe elég nyerő, mert legalább megteremti a beavatottság érzetét. Lesz egyfajta aha-érzésünk. Miközben fittyfenét aha az előrángatott párhuzam. Nekem erőltetett volt a télapózás, de az első megjelenésekor kicsit én is bementem a csőbe a beavatottság-élménnyel. Csak utána legyintettem rá. 

A történet hibriditásának taglalása közben előrefutok: nekem a befejezés grandiózussága, a démon megjelenésétől tönkretette a történet addigi élményét.

A szerzők valamiért úgy érezték, ha már fantasy, annak a monumentális a sava-borsa. Hát jöve az ajdecsúnya démon a bányából, tüzet okád, übergonosz, s Klaus-szal még a világűrt is megjárják, a démon rá is farag, oxigén nélkül még ő sem tud tüzet csinálni. (Spongyát rá, hogy Klaus hogyan nem fagy meg a Bruce Willis-es trikójában és főleg: oxigén nélkül hogyan lélegzik és hogyan beszél? Szóval nem csupán túlzás ez a rész, hanem marhaság is. 

Nem lenne ez baj, ha nem lenne baj. De azért baj, mert az addigi egységességet teljesen és tökéletesen hazavágja a hollywood-i grandiozitás. Rohadtul nem illik az előzményekhez, azoknak stílusához. A magam részéről simán kiegyeztem volna valami pasztelebb véggel. Mondjuk Klaus a bányába kényszerítettek élére áll, csata, miegymás, győzelem, boldogok vagyunk. Vagy valami egyéb, démon, túlvilág, esélytelen küzdelem nélkül, amit persze mégis simán megnyerünk. Valami európaibb végcselekmény, na! 

Nem is fotóztam ebből a részből túl sokat. Csak egyet. Hogy érezd a túltolás mértékét. S ez még enyhe, de azért cselekmény-részletet nem akartam elárulni. 

Dicsérni jöttem...

ezt a képregényt, nem temetni! Jelentem ki határozottan, Shakespeare Antoniusának élesen ellene mondva, aki inkább temette Ceasart, mintsem dicsérte. (A Julius Ceasar című drámáról van szó.) 

Vagyis semmiképpen nem állhatok meg a fenti bekezdéseknél. 

Mostanában nagyon sok jó képregényt olvastam. Meg néhány rosszat is. De a Klaus a legjobbak között van. Nem annyira a történet, sokkal inkább a rajzok végett. Mert bárhol kinyitom, bőven van szemnek roppant kellemes bámulászkodni való. Nagyon következetesek az alakok, fantasztikusak a perspektívák, lendületesek a mozgások, hihető minden, és úgy klassz, ahogyan van, na! 

Nekem nagyon tetszett a szereplők egymáshoz való viszonya is. Nem pszichológiai-rendelő mélységű ugyan, de azért nem lesz sík-egyszerű fekete-fehérré sem. Pont kellemes egy fantasy történethez. 

S figyelemreméltó az idővel való zsonglőrkötés is. Miközben a történet alapvetően teljesen egyenesvonalú, a múlttal mégis csak apránként, mindig csak egyes elemeit felfedve ismerkedünk meg. 

S elmondom a képregény legnagyobb dicséretét! Szerelmetesfeleségtársam szerintem még életében nem vett a kezébe képregényt. Maximum, ha a költözéseknél, a pakolás közben nem. De amikor ezt meglátta, felvette, lapozgatni kezdte, és elismerőn bólogatott! Erre varrj gombot, és mondj ennél nagyobb dicséretet! 

.

Magnum Opus, 2021, 208 oldal · keménytáblás · A ISBN: 9786150136400 · Fordította: Deda Mraz

8/10

2022 június közepén túl egy hangyapénisznyit túl. Péntek van, de nekem már hétvége. Nem akadt ma odabent fuvar, ezért maradtam itthon. Szokás szerint hajnalban keltem,. Szerelmetesfeleségtársam tegnap éjjel érkezett meg Nádas Barbi klipforgatásáról (ízlelgesd a nevet, szerintem fogsz vele találkozni hamarosan), ahol asszisztenskedett. Még alszik, hosszú napja volt tegnap. Szóval Füstit, a kocsinkat elég vacak helyen tudta csak leállítani, ébredésem után nadrágot húztam és lementem, hogy arrébb tegyem. Azóta írok, olvasok. Meg ma azért leszek, hogy SzFt-nek egyszerűbb legyen a mai élete. 

Tegnap meglepő fordulat volt. Amikor Csemete hazaérkezett, beült hozzám, elmesélni az érettségijét. Ami az elmúlt tizenkét év belefeccölt energiájával ellentétesen igen fényesen sikerült. Mit tudna ez a lánynő, ha még tenne is valamit! Szóval beszélgettünk. Ami nem túl sűrű esemény. Aztán rosszul lett. Aminek az elsődleges jele a szapora pulzus volt. Mért egyet: 121 volt a pulzusszám. Ma kapott egy Pfizert, hogy mehessen Máltára, Erasmus+ ösztöndíjra. 

Engem meg arról győzködött a héten egy kardiológus, hogy nekem, mint keringési panaszosnak mennyire szükségem lenne az oltásokra, mert mikre képes a vírus... Vagyis kellene az oltás, ami keringési panaszokat okoz a vírus ellen, ami keringési panaszokat okoz.