Vagyis marad az első bekezdésben említett három könyv. Amelyeknek mindegyike science fiction-regény. Így vagy úgy. Na, jó, a Malevil disztópia. 

A delfinek

Ha delfinek és irodalom, akkor azonnal az Állati elmék, Arthur C. Clarke regénye. a Delfinek szigete és Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című ötkötetes trilógiája jut az eszembe. Az utóbbiban a delfinek elhagyják a Földet és elköszönnek: 
– Viszlát, és köszi a halakat!

Ugyan manapság már nincsenek reflektorfényben, de a delfinek intelligenciája és emberbarátsága viszonylag közismert. S hogy alapvetőn barátságos, játékos állatok. És úgy néznek ki, mintha mindig mosolyognának. Olyan kis kedvesek. 

Merle tényekből indult ki. Egyfelől abból, hogy a delfinek ultrahangos kommunikációja tényszerűen sokkal több meghatározott hangok ismételgetésénél: tagolt, következetes kommunikációt alkalmaznak, az egyedeknek saját nevük van a nyelvükön. Mégpedig a kommunikáció intelligenciát feltételez.

A másik tény, hogy a delfinek katonai felhasználását valóban kutatták. Vagyis az ember az önpusztításába, a cél szentesíti az eszközt alapon, gondolkodás nélkül bevon más fajokat is. Akiknek egyébként semmi közük ahhoz, hogy az ember miért irtja módszeresen önmagát. 

A sztori

Mármint az Állati elméké. Nagyon röviden, mert úgy gondolom, eléggé ismert történetről van szó.

Merle regénye és a belőle készült, sikeres film, A delfin napja arról szól, hogy egy maroknyi tudós kutatásokat végez a delfinek intelligenciájával kapcsolatban.

A munkájuk eredményeképpen hangalapú kommunikációt építenek ki egy delfinpárral. A delfinek tanulnak meg emberül.

A politikusok, a katonai vezetés meglátja a lehetőséget két faj kiépült kommunikációjában, és a lehetőséget fel- és kihasználva, a tudósok háta mögött a delfinpárt közvetlen harcászati célokra használják fel.

A delfinek képtelenek felfogni, miképpen ölheti az ember a saját fajtáját.

Ami következtetés egyébként a valóságot tekintve némileg eszményített: bár a delfinek barátságosak az emberrel és összehangolt közösségben élnek, előfordult már, hogy embert támadtak meg, illetve, hogy saját fajtársaikat ölték meg.

A tudósok a delfinekért, a szabadságukért, az életükért és a saját életüket is féltve. akcióba fognak. Meg akarják menteni az állatokat is, s persze önmagukat. Így aztán szálkává válnak a delfineket felhasználó erők szemében. 

A delfinek intelligenciáját azonban mindenki alábecsüli. 

Átlátható körülbelül miről is van szó, ugye? 

A könyv és ezáltal a képregény fő mondanivalója is a kommunikáció. S persze az, hogy vajon az ember képes-e bármilyen fajt nem eszköznek tekinteni a saját (idióta) céljainak a megvalósításához? Bennem még felmerült az is, hogy az emberi faj gondolkodása az eszközhasználatra épül.

Zavarba ejtő ugyan, hogy használnak eszközöket az állatok is (a csimpánz fűszálat dug a hangyabolyba, hogy lenyalogathassa a rákapaszkodó bolytagokat, a sirály a zárt kagylókat sziklákra ejti, hogy hozzáférhessen a tartalmukhoz, stb.), de a civilizációnk a technológiára épül. Elképzelni sem tudjuk, hogy ne így legyen. Ha nem lenne technológia, hogyan írnék most egy könyvekről szóló blogot. Egek, akkor nem is lennének könyvek! Szörnyű egy világ lenne! 

Vajon létezhet-e intelligencia technika, tárgyhasználat nélkül? Kiépülhet-e civilizáció, ha nincsen mivel építeni? Mennyire lehet intelligens az a faj, amelyik nem képes megkönnyíteni a saját életét, amelyik nem alakítja önnön környezetét a saját képére? Létezhet-e intelligencia a pusztán a tudatban megnyilvánuló intelligencia? 

Egyáltalán, mi az intelligencia? Mikortól mondhatjuk egy fajra, hogy intelligens? S valóban intelligens faj-e az emberi, amikor a képességei döntő részét arra használja, hogy ártson a fajtársainak? Vagy az intelligenciának semmi köze a szociális kapcsolatokhoz? 

Sebők Imre delfinjei

Szóval itt,vagyok kiakadva. Sebők delfinjei miatt. Mert Sebőkben eddig még nem csalódtam. Jó, rendben, a Trójai háború rajzaival voltak bajaim. A fenti képek alapján látszólag most is a szokásos Sebők színvonalat kapjuk. Realitás, sötét tónusok, karakteres arcok, természetes mozdulatok, miegymás. Ideáig nincsen is baj.

A baj a főszereplők ábrázolásával kezdődik, folytatódik és fejeződik be. Mert a delfinek megrajzolása valahogy rohadtul nem jött össze Sebők Imrének! De Isten bizony, piszkosul nem! A Wikipedia szerint a delfineknek negyvennyolc (ha jól számoltam) faja van. Sebők ebből többet lerajzolt. A baj csak az, hogy a történet szerint mindvégig ugyanarról az egy fajról van szó. Ráadásul a rajzolt delfinek, azon kívül, hogy semennyire nem konzekvensek egymáshoz viszonyítva, néha semelyik fajra sem hasonlítanak a valóságosan létező negyvennyolcból. 

Az ábrázolás annyira eltér a valóságtól, nem csupán az eredeti állatokhoz van kevés köze, de még egymásra és önmagukra sem hasonlítanak a rajzokon ábrázolt lények. Sem testalakban, sem fejformában, sem méretben, sem semmiben.

Helyette ezt-azt kapunk. Nekem leginkább valami őskori, régen kihalt faj rekonstrukció-kísérlete jut a rajzokról az eszembe. De hogy a delfinek kedvességéből az égvilágon semmi át nem jön a rajzokon, az hótziher! Láthatod. 

S valahogy úgy vagyok vele, hogy nem is nagyon tudok többet mondani az egészről. Ha Sebők rajzai sikerültebbek lettek volna, az én mesém is tovább tartott volna. 

Windom, Budapest, 2014, 60 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201110

4/10

2022 június eleje, pünkösdös hétvége. Itt a nyár nagyon, tegnap be kellett kapcsolni a légkondit a túlélés érdekében. A hét számomra a rombolásról szólt. A saját laptopom ssd-sítésének sikere után bevállaltam Szerelmetesfeleségtársam masináját is. S ha már, gondoltam, akkor ki is tisztítom a gépet. A szétszedéssel nem volt gond. Igazából az összerakással sem. Mind a négy alkalommal sikerült. Mert volt, hogy egy kábel lógott a proci ventillátorba, ami emiatt egyáltalán nem tudott elindulni. Meg volt, hogy széttúrtam a oprendszert, miért nincsen hang. Aztán bevillant, hogy hangszerű kábelt mintha nem dugtam volna vissza az alaplapra... És így tovább, ebben a szellemben. 
Aztán a rendszer egy képfájlból vissza, hogy ne kelljen több órán keresztül telepítgetnem, finomhangolnom. Nem indul. Még kétszer nem indul. Mire rájöttem, hogy lehet, nem a kivett és külső meghajtóvá dobozosított, régi hdd-re kellene visszapakolnom a rendszert....
Közben, mert nem indult a rendszer, gondoltam, csinálok egy telepítő pendrive-ot. SzFT gépén, egy egyterrás külső tárolón tartottunk úgy kilencszáz giga filmet, zenét és a családi képeinket. Az utóbbiról szerencsére volt egyéb helyen is mentésem. Az előbbinél voltak olyan gyűjtemények, amikben igen sok óra szöszmötölés, keresgélés, konvertálás, vágási munkám volt. Például a komplett Puhdys diszkográfiában. Merthogy laza mozdulattal a külső vinyót formáztam meg indító pendrive-nak. Több adatvisszaállító progival is próbálkoztam, de lópikula nem jött vissza. Mert badsectoros lett a vinyó. Kijavítottam, múködik, de az adatoknak annyi. 
S legvégül: pénteken egy szűk utcában, időmegtakrítás végett ipszilonban forgolódva a céges Transittal eyszercsak paccs: figyelmetlenül nekitolattam egy betonalapú villanyoszlopnak, ami pont úgy nyomta meg a jobb hátsó ajtót, hogy millió apró darabra csattant szét az üveg. 

Itt volt a háromnapos, pünkösdi hétvége, de inkább nem mozogtam, nehogy tönkretegyek még valamit. Csak apróság, hogy tegnap anyósnál pezsgőt nyitottunk, sógor névnapja végett. Én nyitottam. Tekerem lefelé azt a kis fém biszbaszt, hogy lehúzzam a dugót: eltörik, mielőtt letekeredett volna. Késsel szétfeszítem. Hurrá! Dugó ki, abban a biztos tudatban, hogy a pezsgő már jó ideje nyugalomban volt. Ő nem így gondolta: azon kívül, hogy eláztattam a padlót, az asztalt, a mellkasomon a pólómat, úgy néztem ki, mint aki éppen most húgyozta össze teljesen magát. Mondjuk, ezzel kezdtem, meleg volt, megszáradtam, és bár bringával jöttünk-mentünk: meglepő módon élek és a bringa is teljesen egyben van. 

A válasz a kérdésre ambivalens. Is-is, de inkább nem. Ha friss apa lennék, több összecsengés lenne. De ez már a lényeg, ne legyünk már ilyen in medis res!

Bogyó és Szamóca

Szóval öt hónapja van egy unokám. Egy gyönyörű kislány, Lili. Aki Bogyó! Istennek hála, teljesen egészséges ő is, az anyja is, és bizony ugyancsak méltányolandó, hogy az apja is. 

A helyzetjelentéseket naponta kapom, mi mindent csinál már nagyapó unokája, és mindent nem (vannak bajok az éjszakai alvással; javuló tendenciával). Úgy hetente kétszer találkozunk, mert szerencsére közel van a munkahelyem a lányomék lakásához. 

Szóval ha találkozom velük, és Bogyó éppen nem alszik, zaba van, mer' az a kis vaskos combikája nekije, hát nem lehet megállni, na, hát, nagggyon nyamnyam! 

Ööö... 

Nem vagyok, nem voltam soha gügyögős apuka, soha nem mentem át hülyébe a baráti kör gyerekeinek esetében sem, pedig volt néhány csimota, akit nagyon kedveltem. Főleg P-ék környékén, Regi és Ambrus, akikkel nagyon sok időt töltöttünk együtt. Soha nem gyügyörésztem sem a saját kettőmnek, sem senkiének. Bogyónak sem gügyögök. Csak ennivaló. Na! 

A nagypapaságommal kapcsolatban van egy csomó örömöm, félelmem, meglátásom, töprengésem, bizonytalanságom. Mondom csomó mindenem.

Ezekből párat már Bogyó anyjával, a lányommal Szami (mert Szamóca; jóvanna, az első ultrahangon összekvertem a szedret a szamócával, de rajta maradt, mindenki így szólítja). Volt, amit drasztikusan kérdeztem, mert kibukott belőlem a legnagyobb félelmem:
– Ugye, édes lányom, nem lesz belőle hülyepicsa? 
Szami csak felvonta a szemöldökét, akkor szokta ezt tenni, ha sérti, amit hall. Nem válaszolt. Illetve úgy, hogy abból tudtam, hanyagolnom kell nagyon ezt a kérdést. 
– Miért lenne belőle az? 

Volt amit sokkal nyugodtabban kérdeztem tőle.
– Ismersz, tudod, hogyan neveltelek benneteket. Azért alkalomadtán rabolhatom a csemetét magunkhoz? 
– Persze, apci, miért ne vihetnéd?
– Hát, mert nem akarnék, nem is tudnék elvtelen, parttalan nagyapó lenni. Lesznek szabályok, meg következmények. 
– Hurrá! Én már alig várom, hogy lehessenek! 

De számomra a legnagyobb meglepetés az volt, mennyire örültem Bogyó érkezésének, meg az, mennyire nagyon el tudok tőle olvadni. Remélem, ez így is marad!  

Nem folytatom, bár egy csomó mindent tudnék még írni. Pedig a poronty még csak öt hónapos. De elvégre ez a bejegyzés nem Bogyóról, az anyjáról és rólam szól, hanem Győri László nagypapa-könyvéről. 

Győri László kicsit átvágja az olvasót

Több mindennel. Pedig tizenegy könyves szerző, nem kellene ilyet tennie!

Lássuk egyből a könyv címét. Vulgáris leszek, tizennyolc plusszos mondat következik. A könyv címét Győri az unokájára mondta annak közvetlenül a születése után. Namost: amikor az ember ebihal-szerű, az mikor is van? Na? Úgy van, a fogantatás előtt, amikor még nem is ember, csak félember, huszonhárom kromoszómával. Kis geci! 

Csakhogy a könyvben mindvégig egy negyvenhat kromoszómás képződményról beszélget velünk. 

Aztán: Győri nem most lett első ízben nagypapa. Csak most lett olyanja, hogy ír a nagypapa-létről. De ezzel is átvágja az olvasót, mert a nagypapa-létből startolva voltaképpen írt egy könyvet az újszülöttek érkezéséről, meg az ilyen-olyan dolgairól. A nagypapaságról vajmi keveset tudunk meg. 

Sietek leszögezni: a könyv nagyon olvastatja magát! Gyakorlatilag egy kicsit a kocsiban ülve olvastam, meg hazafelé, útközben, buszon, egy megállónyi vonatúton (három perc), aztán a tűzhely mellett, a napi utolsó kávét lefőztét várva döbbentem rá, hogy a végére is értem. S kerestem milyen élményt is hagyott bennem. Mert, mondom, olvasni nagyon élvezetes volt. 

Olvasás közben végig nagyon vártam, hogy mikor érünk már végre ahhoz a részhez, amit nagyon várok. Mert semmi baj nincsen azzal, hogy olvasok a gyerek mindenféle méreteiről, meg olvasok a névválasztásról, meg olvasok arról, ki szerint kire hasonlít, meg olvasok arról, hogy nem kell neki minden vacak játékott megvenni, amire vágyik, nincsen ezekkel semmi baj. Csakhogy ez egy könyv az újszülött nagypapáról. Az ő feljegyzéseivel teleírva. Nem egy újszülött apukáéval.

Én, mint valóban újszülött nagypapa, akinek egy darab unokája van, nem mint Győrinek, aki immár háromszoros újszülött nagypapa, az újszülött nagypapaságról akartam olvasni. Nem arról, milyen az, amikor megszületik egy gyerek. Gyerekem már született kettő. Azt tudom, milyen. Nagypapaként vagyok most újszülött, Győri úr, kérem, erről akartam olvasni, ha már ezt ígérte! 

Minden élvezetessége ellenére a könyv közepén kapott el egy olyan érzés, amit talán a könyv mérete is indukált, hogy egy olyan kis tréfás kézikönyvecskét olvasok, annak leple alatt, hogy milyenek is az újszülött nagypapák az újszülött érkezéséről. Biztos találkoztál már ilyenekkel, kis könyv a bigyóról, kézikönyv a vicikvacakról, rövid útmutató a hogyishívjákhoz. 

Mert az a helyzet, hogy ebben a könyvben sem Laci nagypapa, sem Márton unoka nincsen benne. Én máris egy csomó mindent tudnék Bogyóról mesélni neked, komolyan! (Pedig nagyon sok időt még nem is töltöttünk együtt.) Önmagamról pedig naná, hogy még többet. De ezekben a feljegyzésekben a kézikönyvek általánosságit leltem, nem pedig a személyes történeteket, tanulságokat. Amikből majd én levonom az általánost (vagy nem), de hadd legyen már nagypapa-ahaérzésem, hadd hatódjak meg, hadd legyen úgy, hogy igen, ezt én is pont így, meg olyan is, hogy én ezt így biztos, hogy soha, a büdös életben sem! Csak találkozzunk valahol. Mint nagypapák. 

S minden élvezet ellenére ez a találkozás elmaradt. S tartok tőle, hogy mert általánosságokról egy gyerek születése kapcsán újat mondani nem nagyon lehet, olyan lesz ez az olvasmány mint a vattacukor: pillanatnyilag jólesik ugyan, de aztán enni kellene valamit, mert az éhség megmaradt, csak a pillanatnyi élvezet kapott valamit, de semmi igazán tápláló nem jutott a szervezetnek. S annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom. 

A könyv illusztrációi

Egy rossz szavam nem lehet rájuk! De tényleg! Azt sajnáltam, hogy nincsen belőlük több! Az a Buzási Viktória rajzolta őket, aki A zapumai kóbor villamost is. Amit szintén a Napkút Kiadó adott ki. De a hölgy mégsem a Napkút háziszerzője. Persze, ha az is lenne, se lenne baj. 

A rajzok kedvesek, találóak, tényleg illusztrálnak, kihangsúlyoznak. Isten tartsa meg a jó szokásukat! Meg a kiadóét (kiadókét), hogy foglalkoztatják a hölgyet!

♥

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 közepe felé. A múlt héten technikai dolgoka tettem tönkre, céges kocsi ablakának a kitörése, kilenszáz giga film és zene eltüntetése, stb. A héten saját magamat. Hétfőn a napi nyolc óra után hat órát álltam a Groupama Arénában az Iron Maiden koncerten és az előzményeim. Másnapra az itthoni légkondi fázatott meg annyira, hogy lázközeli állapotban szenvedtem végig a munkát és a délután. Csütörtökön hazafelé jövet a Mocsáros-dűlőn átvágva zakóztam egy hatalamasat a sáron elcsúszva: nem ütöttem meg magamat, de a derekam úgy meghúzódott, hogy tegnap úgy mozogtam, akár a hátára fordított büdösbogár. Volt is kétségem, hogy ma tudok-e menni dolgozni, de a tegnapi többszöri lóbalzsamozás jótékonnyá lett. Nagyon nem tünet nélkül, de különösebb őrült fájdalom nélkül sikerült végigcsinálnom a napot. A derekam gyógyulásának a biztos jele volt, hogy visszatért a tegnapelőtti takony, egy félcsomag zsepit telenyomtam.
A hétvége így a pihenős semittevésé, hogy minden szempontból.

Sci-fi klasszikusok képregényben

2016/5.

Ha Fazekas Attila rajzait nézem, manapság a fumetti szó ugrik be. A fumetti az olasz képregények jelenti. Amik döntő többségükben teljesen reálisak, kidolgozottak, valósághűk. Ezerszer mondtam, számomra a nagy szerelem a Morgan Lost-sorozoton keresztül kezdődött. Majd folytatódott: Dampyr, Tex, Dylan Dog, Julia, Dragonero. Volt olyan is, ami nem jött be. De csak igen csínján. Ha rejuk keresel itt a blogon, mindegyikre találsz példát.

S szóval Fazekas Attila ezt a vonalat viszi. Ha ránézel ennek a képregénynek, a Cherubionnak a borítójára, egyből értheted, miről beszélek. 

Élvezhető-e képregényrealitás, és ha nem, miért igen?

A realitás, a naturalizmus alkalmazésa nem mindig célravezető. Ha nincsen mögötte művészi koncepció, s a valóságosság semmi más, mint a valóság lerajzolása, lehet a végeredmény bármelyien élethű, mégis marad benne, rajta valami esetlegesség. Hiányérzet.

Mert a művészet nem azt jelenti, hogy lemásolom a valóságot. A valóság másolhatatlan. Túlságosan komplex. Ha kimetszek belóle valamit (és ha bármilyen módon ábrázolom, akkor ez óhatatlanul megtörténik), akkor a kimetszés kikerülhetetlenül szerkesztése a valóság kimetszett részletének. S ha szerkesztem, akkor az arányok, az elhelyezés, a látószög, a fény és árnyék viszonya. az arányok megszerkesztése, stb. nagyon nem mindegy.

Ezért fordulhat elő, hogy hiperrealista festmény láttán hiányérzetünk lehet. Pedig a legkisebb hajszál, virágszirom árnyalat is a helyén van, a lemenő nap fénye úgy világítja meg a réten térdelő kislány arcocskáját, hogy szinte vele együtt érezzük a virágok illatát, a közelben legelésző tehén bőrének a kipárolgását, halljuk a bogarak röptének zümmögését, a távoli harangszót, és érezzük a kezünkön a kis pudlink nyalogató nyelvét, a vállunkon az alkonyati szűnyog csípését. S mégis teljesen képtelen az egész, van benne valami megfogalmazhatatlan idegenség. Valami, valahol mégsincsen a helyén.

Egyáltalán nem a kép témája dönti el a realitását. Az utóbbi, a realitás teljesen független az előbbitől, a témától. Lehet képtelen a térdeplő kislány az alkonyati réten, s lehet teljesen reális egy vámpírzombi támadása a skót felföldön.

Az előbbi olyan, mint amikor álmodsz, és tudod, hogy amit látsz, átélsz, az csupán álom. Az utóbbi meg olyan, hogy tudod, képtelen baromság az egész, de mégis olyan, mintha ott lennél az esti ködben, a tengerparti falucska sziklaperemén, és hallanád az utca esőverte macskakövein a hátborzongatón, lucskosan csoszogó lépteket, amiket még a sziklákat ostromló tenger szilaj hullámainak a moraja sem képes elnyomni. 

S aztán nézel egy pár vonalból álló tusrajzot, és előtted van egy komplett élet, minden részletével, féjdalmával, keserűségével, örömével, boldogságával, nyugalmával, humorával, bölcsességével, mindenével. Pár vonal által, a realizmus leghalványabb kísérlete nélkül. 

Nos, számomra Fazekas Attila mindig a határon egyensúlyozott. A filmképregényeit megcsodáltam, de soha nem tudtam igazából élvezni őket. Tudod, térdeplő kislány a naplemetében. De a Kibernéroszok nagyon teszett. Jó, persze, mezítelen nők, de isten bizony nem csupán, és nem csak azért. Bár a női test fedetlensége kétségtlenül hozzátett az élvezeti értékéhez. De figyelj csak! Nem láttam ugyan, soha nem volt a kezemben Fazekas Attila kísérletének, a felnőtt képregényes Szexi magazin két megjelent száma közül egyik sem, de a borítók és a téma miatt (holott vajon mi szebb és jobb dolog van a meztelen női testnél, élvezetesebb a szexualitásnál?) annyira nem is érdekel. Mert a Kiberneroszokban a szex a valóság alkalmazott szelete, ebben a Szexiben pedig csupán öncél. Miközben a rajzoló ugyanaz. 

Vagyis a realitás egyáltalán biztos, hogy kitűzendő cél. Elsősorban azért, mert talán a legnehezebb visszadni. A részletek másolása nem a legbiztosabb út az ábrázoláshoz. Ha koncepció nélkül történik, eljő a dögunalom. A kiforrott technikának van köze a művészethez, de nem maga a művészet. 

Jól van, abbahagyom, térjünk a lényegre! 

Jeffry Stone

Ilyen nevű ember nem létezik. Legalábbis aki fantasy regényeket írt. Azért nem, mert a név Nemes István írói álneve.

Nemes István hihetetlenül termékeny író. Volt regénye, amit death metál hallgatása mellett két hét alatt írt meg. A fantasy mellett írt sci-fit és szerelmes-romantikus regényeket is. Úgy százhúsz körül hagytam abba az összművei számolását, mert bekavarodtam. (Vagyis Nemes Nemere István szintjét még nem érte el, ő utoljára, amikor olvastam róla, hétszáz megjelent kötetnél tartott. Elképesztő! Bár a százhúszonsok nem kevésbé.)

A Jeffrey Stone csak az egyik írói álneve Nemes úrnak. Hívják még úgyis, hogy John Caldwell, Donald H. Wisdone (fantasy), David Gray, Mark F. Willson (sci-fi), Mary Kelson, Hombre Jomenes, Aiulrey D. Millard, Pacheco Fernandes, Angéla Mancini, Júlia Gianelli (romantikus írások). A legtréfásabb, amikor John Caldwell társszerzője Jeffrey Stone. Bár ebben van csavar, mert a Jeffrey Stone nevet Nemes volt, hogy  kölcsönadta. Egyébként az álnév-névsor nem teljes. Tehát igazodj ki, ha akarsz.

Jelent még meg huszonnyolc (ha jól számoltam) általa szerkesztett fantasy és sci-fi kötet. 

Vezetett egy kiadót, a meglepő nevű Cherubiont, amelyet a Delta Vision vásárolt meg, amelynek Nemes a tiszteletbeli főszerkesztője. 

A helyzet az, hogy én egyik szerző regényét sem ovastam még, vagyis a képregény alapanyagáról semmit sem tudok mondani. Arról nem beszélve, hogy alapvetőn nem is kedvelem a fantasy műfaját. Halmozottan hátrányos szituáció. 

Cherubion

Nem találtam olyan kötetet, amelynek a képregénnyel megegyezne a címe. Cherubion egy komplex világ, amit Nemes István teremtett meg. Az első kötet, amely itt játszódik 1987-ben jelent meg, Harc az Éj Kövéért volt a címe. 

Nagyon röviden idézek a Wikipedia megfelelő szócikkéből.

Cherubion alternatív, poszt-apokaliptikus világ, ahol egy űrháborút követően a kontinensek nagy része elsüllyedt, és immár alig lehet ráismerni a bolygó felszínére. [...] A világon játszódó történetek szereplője (általában) Leon Silver, aki a Föld világán egyszerű házitanító, Cherubionban viszont ünnepelt hőssé válik.

Cherubion egy katasztrófa és véget nem érő háborúk által sújtott Európa. A térség felett három félisten marakodik szüntelenül; ők hárman egy régi isten, a nagy Kevanaar tanítványai. Mesterük fel akarta virágoztatni Cherubiont, azonban eltűnésével minden igyekezete a visszájára fordul, ugyanis tanítványai mind a maguk módján akarják véghez vinni Kevanaar álmát.

Van tovább is, és az a helyzet, hogy mielőtt nekifognál Fazekas Attila képregényének, mindezt, meg ami tovább van nem árt tudni. Azért nem, mert miközben a rajzok élvezetesek, a történetben én néha bizony ténferegtem, vissza-vissza kellett lapoznom, hogy hány éves a merre hány méter kapitány. 

A történetről inkább semmit sem mondok. Egyfelől, mert anélkül igen neház, hogy elárulnék ezt-azt. spoiler, miegymás, másfelől meg azért nem, mert annyira nem érdekes. Fantasy egy poszapokaliptikus, technizált világban, varázslással, ilyen-olyan lényekkel, harc a hatalomért. Ahogy az lenni szokot.. 

Viszont Fazekas Attila rajzairól még beszélek. Azon túl, amit fentebb mondtam. Azért térek vissza rá, mert nagyon érdemes. Ahogy eddig is láthattad. 

Egyfelől mert több olyan oldal van a füzetben, mint a fentiek. Amikben a képkockák  nem sorban egymás után következnek, hanem átfolynak, átnyúlnak egymásba. Zseniális megoldás! A látványnak nagyon jót tesz a füzet A4-es mérete. Kisebb méretben nem érvényesülne a látvány, túl aprók lennének az alakok, a részletek. Így minden rendben van. 

Fazekas Attila fantáziájának nagyon jót tesz a fantasy téma: szárnyal. A realitása ebben az esetben nagyon jót tesz a választott témának. 

Vagyis az a furmányos helyzet állt elő, ami már többször a magyar képregény történetében, hogy a forgatóköny nem sikerült annyira jól (tudod, kell az előismeret), de a rajzok mégis simán megmentik a történet egészét. A kiadó méretválasztása pedig kimondottan sokat dobott az élvezhetőségen. 

Az a nagy helyzet, hogy magáért a sztoriért biztosan elő nem venném még egyszer a füzetet, de a rajzok őjranézése most, amikor ezeket a sorokat írom, ismét nagy élvezetet okozott. 

Egyetlen bíráló szó még, de ez nem a képregényt, hanem magát a kiadást érinti. A kiadvényról gyakorlatilag alig találtam bármi információt. De komolyan. A szerzők nevét is alig leltem meg. Az ISBN-szám a kötet hátulján van. De egyébként semmi, de semmi egyéb információ nincsen seholsem. Sem évszám a kiadásról, sem arról, hol és mikor jelent meg ha megjelent egyáltalán korábban a történet... Semmi. Csak úgy odabaxták elénk, nesze, paraszt, olvasd! És sem a szerzőket, sem az olvasókat nem tisztelték meg az információkkal. 

Corvina, Budapest, 2016, 36 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630692939 

6/10

2022 júniusának eleje, pünkösd hétfő. Kiáradt a Szentlélek. Mi meg itthon, semmittevéssel és némi sétával álltunk elébe. Meg rukkolázással és a letörölt torrent-állományok helyretehető részének a visszaállításával. Meg némi filmezéssel, sétával és persze írással. Szerelmetesfeleségtársamnak meg az édesanyja fürdőszobájának digitális tervezésével. Meg Iron Maiden hallgatással. Holnap lesz a koncert a Groupamaban. Nagyon várom!

Megfigyeltem: pénteken kilépek a munkahelyem kapuján, pár lépés a buszmegálló, ahonnan hazafelé indulok. De a megállóig nem jutok el, máris hétfő van. Jelen esetben kedd, mert hétfőn itthon vagyunk. 

Mondtam, említettem már valahol, bárhol, hogy nagyon szeretem ezt a nőt, ezt a Szerelmetesfeleségtársamat? Úgy, ahogyan van, a bestét!

Zorád Ernő képregényének a történelmi hitelessége ugyancsak megkérdőjelezhető. Úgy nagyjából mindenben. De ez nem Zorád hibája, hanem Walter Scott-é.

Legalábbis ezt írja az utószóban Bayer Antal. Az utószó egyébként csuda érdekes. Azért is, mert helyre teszi a történelmi és a képzeletbeli eseményeket, és azért is, mert adalékokat ad a képregényhez.

Majd mesél ennek a képregénynek a történetéről is: hol, mikor, hányszor jelent meg, Volt például egy olyan öszvér megoldás, hogy a Képes Nyelvmester című orosz nyelvű lapban megjelentették a regény eredetijének a rövidített változatát, és ennek illusztrálására Zórád rajzait használták fel. Megtudjuk azt is, hogy németül is kiadták a képregényt. De nincsen két egyforma kiadása. Vagyis, mondom, nagyon érdekes ez a két oldal! 

Icipici történelem és a történet

Hiszek az utószónak, mert meg is indokolja a történelmi érveit. Mármint, hogy a képregény, vagyis inkább Scott regénye miért félrevezető.

Jót mosolyogtam a népi emlékezeten, amely Oroszlánszívű Richárdot valahogy úgy őrizte meg az angol köztudatban, ahogyan mi, magyarok Hunyadi Mátyást. Holott Richárd, mondja az utószó, egész életében tán ha fél évet töltött Angliában. Úgy bizony!

És a tesó, János, aki Richárd szentföldi fogsága alatt gyakorolta a királyi jogokat, és kétségtelenül vissza is élt velük, tulajdonképpen sokkal inkább volt államférfi, mint a bátyus. Legalábbis a szervezéshez, államigazgatáshoz sokkal több érzéke volt mint Richárdnak.

János mindig, mindenhol, mármint minden feldolgozásban gonosz, csalfa alak, Richárd pedig az adott helyzetben a helyi messiás. A történelem pedig, jól tudjuk, igazságtalan. Az írók szempontjai pedig egészen mások, nem mindig érdekük az igazság hangsúlyozása. Más céljaik is lehetnek. 

Megtudhatjuk azt is, hogy Cs. Horváth Tibor annyira polkorrekt volt a polkorrektséget megelőző időben, hogy a zsidó szót sehol, semelyik történetben nem mondta ki. Ennek a történetnek a két zsidó főszereplője, a gyönyörű Rebecca és édesapja, Isaac idején, vagyis Oroszlányszívű Richárd korában (legalábbis a Szentföldre menetele után) tiltott volt a zsidók elleni erőszak Angliában. Vagyis Rebecca sem kerülhetett máglyára, ahogy ennek a történetnek a végén. 

Lássuk, csak, miről van tehát szó! Az alap az, hogy Richárd, az Oroszlánszívű elment harcolni a Szentföldre, ahol fogságba vetették és éveket rabláncon töltött. A trónjára az öccse, János ült, akivel annyira nem elégedett senki. Ezért Anglia megváltóként várja vissza Richárdot. 

S amíg meg nem érkezik, az irodalmi szempontból galád János és a hozzá hasonszőrűek elnyomják a népet, rabolnak, embert is: férfit is, ha érdek fűződik hozzá, nőt, ha szép, érdeknek ez is elég. Nem is részletezem a vastag regényből született, így vastagon kivonatolt képregény általam még jobban slankított történetét. Kalandos történet. lovagi tornával, elrabolt zsidóval, szép lánnyal, íjászversennyel, vívással, várostrommal, szerelemmel, igazságtétellel. Ahogy annak lenni kell. Emiatt a képregény jó. 

Zorád Ernő meg Zorád Ernő

Van-e, aki e nevet nem ismeri? S van-e, aki nem szereti a rajzait? Falhoz vezetni, és évekig nézegesse majd meg nem mondom kinek a képregényeit (lenne tippem!).

Én például kamaszkoromban annyira nem kedveltem a rajzait. Utólag rájöttem, hogy ennek Cs. Horváth volt az oka: Zórád képregényeihez túl sok szöveget írt. Legalábbis ez a benyomásom alakult ki. Például a Heltai Jenő kisregényeihez írt szövegei hihetetlenül végtelennek tűntek.

Aztán az volt a vicc, hogy éppen ezek miatt pálfordultam Zóráddal kapcsolatban. Előbb szerettem a Family Hotelt és a Jaguárt, mint a Néma revolverek városát.  Ami nem kis dolog, hanem nagy. Mert az utóbbi Rejtő Jenő, aki jobbára mindent visz mindenkivel szemben, képregényben is. 

De a művészetébe való beleszerelmesedés után átestem a ló másik oldalára: Zórád bármit adott is ki a kezei közül, illetve bármivel is találkoztam, amit kiadott a kezei közül, feltétel nélkül, ájult lelkesedéssel fogadtam. Elsősorban azért, mert bármilyen korban, környezetben is játszódott a történet, az ábrázolás teljesen hitelesnek és korhűnek tűnt. Mondom ezt anélkül, hogy bármelyik korban túlságosan otthon lennék. De Zórád képes volt elhitetni velem, hogy amit látok, az jellemzően jellemző környezet, ruha, eszköz, bármi. 

Arról nem beszélve, hogy Zórád egyszerre volt humoros, szép, életszerű és művészi.

Éppen ezért nem csudálkoztam egy pillanatra sem, amikor kiderült számomra, hogy festő is volt, aki a művein keresztül méltó emléket állított az egykori Tabánnak. S bár a festészeti stílusa jottányit sem tér el a képregényeitől, ránézve bármelyik egyértelműen viseli Zórád jellegzetes stílusának a jegyeit, mégis egyértelműen festmények. Nem csupán azért, mert színesek, hanem azért, mert azok. Életképeinek a részletessége, komponáltsága ránézésre meggyőző. Bevon a cselekménybe, a jelenlét érzetét adja. Mert természetes és életszerű. 

 Ez az életszerűség teszi felettébb élvezhetővé az Ivanhoe-t is. 

Gar-Wind, Ócsa, 2021, 44 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201455 

9/10

2022 májusának agóniája. Vasárnap hajnal van. Ahogyan nem egyszer mondtam: felettébb kedvelem ezeket a hajnali keléseket. Csemete ágyában heverek, az első kávémat már lenyeltem, a reneszánsz-rock-os Morild zenél a fülembe, a Time To Rest albumot. Az előbb levettem a fülest: kutya ugatott, kakas kukorékolt. Lakótelepen lakunk, de közel van a hányatott, vitatott Mocsáros-dűlő. Vagyis a házunk után már csak egy tízemeletes van, utána egy hatalmas füves, bokros, fás placc. Természetvédelmi terület. Én meg írok, képszerkesztek, és várom, hogy Szerelemetesfeleségtársam felébredjen, hogy összebújhassunk. 

A képregény alapját jelentő novella írójának, Henry Kuttnernek nem jelent még meg magyarul önálló kötete. Egyes novelláit lehozta a Galaktika folyóirat vagy a Metagalaktika, helyet kapott az Árnyak az időn túlról című háromkötetes válogatás első kötetében, Az elátkozott kert című novellaválogatásban, valamint az Átjáró és az Atlantisz folyóiratokban.

S ami a jelen képregényt illetőn a legfontosabb, az Android című írása a Riadó a Naprendszerben című. Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette kötetben látott napvilágot magyarul, 1965-ben. Vagyis számomra is történelem a megjelenése (v.ö.: két évvel később születtem). Én bizony ezzel a könyvvel eddig még nem találkoztam. (Az antikvarium.hu most tegnap jelzett az előjegyzésemre, hogy oksa, jött egy példány, ha igényt tartok rá.)

Henry Kuttner a sci-fi írók nagy generációjának írója volt. Írt sci-fit, írt horrort és fantasyt. Éppen ezért furcsa, hogy magyarul csak elszórtan, itt-ott, ebben-abban jelentek csak meg elbeszélései. A csuda sem érti. 

Robotok és androidok

Hálás téma. Lehet nézni innen-onnan, jobbról-balról, lentről-fentről. A robot-ember viszony mindig érdekes volt, és valószínűleg még érdekesebb lesz, ahogy megy előre a világ. Éppen tegnap olvastam valahol a neten, hogy megtörtént az első olyan epeműtét, amelynél egy robot volt az asszisztens. Ez a robot nem ember-külsejű, nem szükséges, hogy az legyen. S a robot még csak hagyján, de az android, a tökéletesen ember-külsejű gép, na az aztán téma a javából. S jönnek már a hírek a beszélő, kommunikáló, érző robotokról. Miközben takarítórobotja ma már bárkinek lehet, s rohangálhat helyiségről helyiségre. Igen, a kis köralakú porszívóra gondolok. 

Nem tudom, melyik lehetett az első robotos történet. Kapásból a Frankestein jutott eszembe, de az inkább gén-történet. Aztán a prágai gólem. De az meg nem gép.

Ám ha ugrok egy kicsit az időben, akkor meg már tobzódás van. A robot szó kelet-európai eredetű. Elsőnek Karel Čapek használta a  R. U. R. című drámájában. Asimov bizalommal volt a robotok, az androidok iránt: az ő alakjai kedvesek, bölcsek, az ember segítői. Lem zseniális robotmeséi a Kiberiádá-ban gunyorosak, mulatságosak, szarkasztikusak. Drukkolhattunk Lester Del Rey kedves, szökevény robotjának egy ifjúsági könyvsorozat egyik kötetének a lapjain. A Terminator- és a Mátrix-sorozatokból tudjuk, hogy mekkora a veszély, akár háború is lehet a gépekkel. A Kétszázéves ember megmutatta, hogy a robot is ember, könnyezhettünk a magányán. Persze az alaptörténet Asimovtól származik, s tudod, ő szerette a robotokat. Philip K. Dick az androidok életösztönével foglalkozott. Ööö... Életösztön... Inkább működési idő. Vagy mittomén. Aztán a regényéből, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal frappáns címet viselő könyvből zseniális filmadaptáció készült (a Szárnya fejvadász), amelyben az androidok egyszerre voltak életveszélyes gyilkológépek, szánnivaló életkeresők és akár az emberi szerelem alanyai (Rachel), anélkül, hogy bármi beteges lett volna a történetben. 

S ezekkel a példákkal csak a jéghegy legcsúcsát éppencsak kapargatom.

Robotok között éled minden időd,
Robotok között fogy el minden erőd.
[...]
Emberként próbálkozol, mégsem elég.
Robotok figyelik, hogy bírod-e még.

(Korál: Robotok)

Jó, tudom, ez a Horváth Attila szöveg nem a géprobotokról beszél, de ha elvonatkoztatok az elvonatkoztatástól, tökéletesen ide illik. 

A robot/android azért érdekes, mert mivel gép, tökéletesen megbízható, kiszámítható, gépies, emberfeletti. De mert gép, éppen ezért megbízhatatlan, veszélyes, kiszámíthatatlan, emberfeletti. Ki, mire teszi a hangsúlyt. 

Kuttner Android-ja

A történet főszereplője szemtanúja lesz valaminek, amiből kikövetkezteti, hogy az esemény főszereplője nem ember. Nem olyan nehéz erre a következtetésre jutnia. 

Innentől az élete rémálommá válik, egészen a még rémálmabb befejezésig, ami előtt szembe kell néznie azzal, hogy az androidok többen vannak és szervezettebbek mintsem azt valaha is gondolta/gondoltam/gondoltad volna. S a szervezettségük nem az ember érdekében történik...

Vagyis a történet a Terminátor-vonal elődje, amikor a gépektől félni kell. Ugyan ennek a miértje nem derül ki. Ennek ellenére érdekes és izgalmas a történet. S mint minden jó sci-fi, ez is túlmutat önmagán, az elsődleges történeten.

A képregény novella eredetijét első alkalommal 1951-ben adták ki. A novellát magyarul 1965-ben, a Riadó a Naprendszerben című novelléskötetben. Amit azóta sikerült beszereznem. A tartalomjegyzékét itt megnézheted (a fülszöveg alatt keresd!).

Amennyire csúnya és semitmondó a borító, pedig Hegedűs István a grafikus, annyira jó összeállítás a kötet. Persze, Kuczka Péter és Kulin Katalin szerkesztette. S ami pillanatnyilag a lényeg: Az android egy nagyon jól sikerüt novella. S kiderül, hogy bár a képregény forgatókönyve nem követi szolgaian a novellát, a történet a képregényben lineárisabb, tulajdonképpen mégis mindent pompásan hoz. Talán csak a befejző poén erőteljesebb a novellában.

Sebők Imre Android-ja

Ahogyan azt már többször írtam Sebők Imre képregényeivel kapcsolatban, a művész igen termelékeny volt, de a mennyiség egy idő után a minőség rovására ment. Ez 1966–1973 között a munkáin is erőteljesen látszódott. Az Android 1969-ben jelent meg a Népszavában. Vagyis éppen ebben a kritikus időszakban. Szerencsére ez mindössze annyiban érződik, illetve látszódik rajta, hogy pár oldalon olyanok a rajzok, mintha Sebők (vagy valaki) belefestett volna a tusrajzokba. De a szereplők egyértelműen megkülönböztethetők (mert egyébként a kiégésének éppen az volt az egyik jele, hogy nem), konzekvensek az ábrázolások. 

S Isten bizony még tetszett is, hogy a sci-fi-re többet utal a szöveg mint néhány képkockától eltekintve az ábrázolás! Van bennem perverzió, mi? 

Sebők realizmusa ebben a képregényben különösen, tetszetősen szembeötlő mind a környezet, mind az emberek ábrázolásában. Nála valahogy az összhatás szokott tetszeni, nem a részletek, most mégis, önizlésemnek és megszokásomnak ellene mondva az utóbbiban élvezkedtem. Nem emlékszem például, hogy láttam volna már meztelen hölgyábrázolást Sebőktől (de persze mit ér az én emlékezetem, Szerelmetesfeleségtársam kicsomagolt testére is olyan örömmel tudok rácsudálkozni minden egyes alkalommal, mintha most látnám első ízben), s számomra ez is arra utal, hogy élvezte ennek a képregénynek az elkészítését. 

Önismeret

A barátom ül előttem és árad belőle a szó. Ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. Olyat megbocsátott nekem, amit én képtelen lettem volna bárkinek megbocsátani. Vagy ha de, megbékélve akkor sem akartam volna többet találkozni az elkövetővel, azzal, aki ellenem azt teszi, amit én őellene. 

A barátom arról beszél nekem, hogy olyan élethelyzetbe került, ami által mélyen szembe kellett néznie önmagával, s mindazzal, amit az életével, a mentalitásával, a szavaival addig képviselt. 

Ömlik belőle a szó, és elmondja, hogy külső segítséget is igénybe kellett vennie. Egy régi, még katonaságbeli barátja (nem én, akkor minden barátságunk ellenére sehol sem voltam) meglátogatta, és ellentmondást nem tűrően befizette egy agyturkászhoz. Az meg visszavezette a gyerekkorába, és megmutatta neki a mostanságos viselkedésének a gyökereit. Így a barátom már szembe tudott fordulni a saját, addig biztosnak vélt elveivel, a mentalitása indító okaival, s kezdte megérteni saját magát. Volt egy gyerekkora, az biztos! Csuda, hogy csak annyi elfojtása lett, amennyi. 

Nekem eddig sem tűnt törött személyiségnek, de manapság egyre inkább egész. Annak ellenére, hogy Csernus Imre azt mondja, tizennyolc felett már ne mutogassunk vissza a múltba, felelősöket keresve a viselkedésünkre. A barátom, akárcsak én, az ötvenes évei közepén jár. Igaz, nem is visszamutogat, csak megérti az alakító tényezőket. Ahogy ő fogalmaz. 

Nem mondom, hogy én néhanapján nem csudálkozó viszolygással nézek önmagamra.

Volt, hogy közvetlen családtag olyan elementáris indulatot váltott ki belőlem gondolati szinten, ami tizennyolcas karikát kívánt. A pacifista, mindenekfelett békeszerető énem meg csak lesett kifelé, hogy ki a franc ez az állat bennem. Utálom a hazugságot, a hátmögötti kavarásokat, egyre inkább fáraszt a körülöttem levők negativitása, és megvetem, ha valaki nem vállalja a felelősséget. De mindháromra találok példát önmagam esetében is. Volt, hogy nem mondtam igazat, kiszíneztem egy történetet, hogy egy harmadik személynek úgy beszéltem egy másodikról, hogy az simán mószerolás volt, nem információcsere, ahogyan igazolni iparkodtam önmagam előtt. S előfordult, hogy jól megtámasztott érvekkel, amiket persze egy pillanatig sem hittem el önmagamnak, minden elérhetőség otthagyása nélkül mögöttem maradt egy parkoláskor megpattintott autó.

Mégis úgy gondolom, az önismeret soha nem okozott nekem gondot. A mindenféle reakcióimat pedig nagyjából mindig iparkodtam ehhez az önképhez igazítani. A logikámat is, amik a reakciókhoz vezettek.

Persze, lehet, hogy éppen ez a legnagyobb tévedésem, és fogalmam sincsen önmagamról. Azért jutott ez az eszembe, mert figyelgetve az embereket néha elképedek az elképesztőn egyértelmű, önigazoló hazugságokon, amikkel védik a saját mocsokságukat, és simán felmentik azt, amit másoknál elfogadhatatlan genyóságnak tartanak. Néha fejcsóválva röhögök a gerendákon, miközben hallgatom a szálkák szánalmas, önigazoló szapulását. 

S közben tétova vagyok, vajon nekem mekkora a szememben levő faárú-készlet? Mert valahogy fogyaszthatóbb a nyíltan felvállalt jellem- és viselkedéshiba mint a nyilvánvaló álságossággal mentegetett, takargatott. 

Ó, nem, nem, még mindig az Andrioid-ról beszélek ám! Mert mondtam: a történet az identitás-kérdés története. Elfogadom-e azt, aki vagyok, annak, aki vagyok? Avagy ha nem, akkor milyen megoldást, milyen kiutat találok önmagamnak, hogyan oldom fel a feloldhatatlan konfliktust? 

Hinnéd, hogy erről is szólhat egy sci-fi novellából készült képregény? 

Windom, Budapest, 2014, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201080

9/10

2022 májusának utolsó napjaiban. Tegnap, pénteken itthon maradtam szabin. Nem volt bent munka. Reggel bevásároltam, aztán elmentem bringázni egy kicsit. Meg kitakarítottam. Mint jó családanya. Olvastam, írtam. Ha innen nézem, tartalmas nap volt, ha onnan, olyan kis semmi. De legalább nagyon kellemes idő volt. 

Nézegetem a blogos, meg a molyos olvasmányaimat. Egy ideje jóformán csak képregényt olvasok. Kinyilt egy világ. Másfelől ez valahogy nem jó, vissza kellene térni a folyószöveghez is. A héten több könyvbe is belekezdtem, de mindet félretettem. S csak reménykedem abban, hogy nem a megfelelő választások voltak. 

Könyvudvar. Csütörtökön meglepetésszerű könyvtárlátogatásom után átsétáltam az Astoriára, és céllal benéztem oda is. (A Napkút Kiadó már nem tudott küldeni Studer őrmester kalandjaiból, és emlékeztem, hogy itt láttam néhányat.) A pénztárral szemben, a művészeti albumok között figyelt a Ráber-kötetből néhány. (Ez volt az ingyenreklám a kötetnek és a Könyvudvarnak is. A százalékot, főleg az utóbbival majd megbeszéljük.)

Amikor megláttam, felkaptam és belelapoztam, és akkor jöttem rá, hogy semmit sem tudok Réber Lászlóról. Az első oldalak egyikén van egy fotó róla, és az döbbentett rá, hogy ennek előtte még az arcát sem láttam soha. S annak ellenére, hogy ha egy könyv az ő grafikáival jelent meg, az a mérce minőségét jelentette minden esetben.. Legyen az Örkény, Vonnegut, Faulkner, Tamkó Sirató, Laing vagy bárki más kötete. Réber, illetve a rajzai azonnal kedvet csináltak hozzá, s szavatolták az olvasnivaló színvonalát is. De a rajzai mögött az alkotó valahogy teljesen elveszett. Vagy elbújt. 

Ez a könyv, aminek nem tudom pontosan mi a címe (Réber antológia vagy Réber – Antológia) sem mond az emberről túl sokat. Van benne egy életrajz, de az majdnem olyan, mintha álláshirdetésre akarta volna küldeni az írója: felsorolásszerű, emberidegen, túl tényszerű. 

Van egy fotó a könyv elején Réberről. Zseniális! A lánya készítette, aki a moly.hu szerint a könyv szerkesztője is. (Nekem ez utóbbi a könyvből nem derült ki, de tény, a szerkesztő neve nincsen feltüntetve, viszont a copyright jog Widengård Krisztináé. Ami nem jelenti azt, hogy ő a szerkesztő, csak annyit, hogy ővé a befolyó jogdíj.) Szóval itt a fotó. Ami, mondom, kongeniális, elképesztőn réberes. 

Az a hajszerkezet, a keményen vonalas arcél (Csingacsguk Magyarországon) és az alak felett és mögött a vasizék mértani egyenességei, mintha maga Réber rajzolta és komponálta volna az egészet a maga játékos, könnyed szabályosságával. 

No, essünk neki a könyvnek! Írtam, hogy szerkesztett könyv, nem monográfia a művészről. Az egyes fejezetek Réber egy-egy tevékenységét tekintik át. Mert bár ugyan azt mindenki tudja róla, hogy gyerekkönyveket illusztrált, néhányan azt is, hogy nemcsak gyerekkönyveket, de szerintem egyéb tevékenységeivel az őt kedvelő nagyérdemű döntő része nincsen tisztában. Én legalábbis nem voltam. 

Görgey Gábor: Réber-tartás

Görgey Gábor író. Sajnos csak volt, idén áprilisban hunyt el. A Réber-antológiában övé az első etap, az előszó. Stílusos. Bemutatja Rébert. Egy emlék alapján: ahogyan a Pozsonyi úton vonul.

Mert határozottan állítható, hogy nem ment az utcán, hanem vonult. Büszke, egyenes tartással, felszegett fejjel. Az ötvenes években, éppen 56' után, amikor ez pont nem volt divat. A vonulás nem egyszeri alkalom volt, hanem rendszeres. Réber így változtatott helyet nyilvánosan. Ahogyan Görgey írja: „gőgösen vállalta a gőgjét”.

De sokkal fontosabbat is ír. 

Réber László behozta az abszolút abszurdot a honi karikatúrába, dupla-, triplacsavaros rajzötletei felforgatták a műfajt. Amit ő rajzolt, az nem Patyolat-humor volt, hanem egy sajátosan groteszk világlátás meghökkentő filozófiája. [...] Réber Lászlóra tökéletesen alkalmazható: nem egy rajzban elmesélhető anekdotát illusztrál grafikai eszközökkel, hanem maga a grafikai esemény. A röhögtetően immanens felismerés.

S ennél tömörebben nem lehet egy művész jellemét bemutat:

Úgy élt ebben a világban, mint egy kényes ízlésű vendég, kicsit utálkozva, de abszolút korrekt,  udvarias úriemberként. Csak amikor rajzolt, akkor nem volt udvarias. Enyhén szólva. Elképzelem őt a földöntúli tartózkodása helyén. Udvarias és kimért most is, hellyel kínál, előreenged minden szentet, az idősebbeknek fölsegíti a kabátját, ha hűvösebben fúj a túlvilági szél. De amint magára marad, a  hátuk mögött rajzolni kezdi őket. A szentekről is elég szarkasztikus a véleménye.

Székely András: A vonal filozófusa (Réber László karikatúráiról)

Mert Réber László karikatúrista is volt. Olyannyira, hogy kezdetben alapvetőn annak is tartották. De bemelegítésképpen megtudunk valamit Réberről: a második világháború végén fogságba került, s három évig Azerbajdzsánban törte a követ. 

A kapcsolódó karikatúra címe: Hazafelé. Bár a rajz '57-es keltezésű.

Kapcsolód karikatúra, a címe: Megszabadítás. Nyilván azért, mert Felszabadítás nem lehetett. 

A megszabadulás után pár évig még demokrácia volt Magyarországon, így volt polgári újságírás is. Réber a Szabad Száj munkatársa lett. Amely lap a kommunisták kékcédulás választása után a demokráciával együtt semmivé lett. A humort is a Párt vette a kezébe. Olyan is lett. 

Az ötvenes évek közepén divatba jöttek a karikatúra-albumok. Rébernek is jelent meg kötete. Ennek a fejezetnek a szerzője nagyon röviden és finoman beavat a kommunistának hazudott rendszer kultúrpolitikájának fejcsóválásra, megdöbbenésre késztető gyomorforgató rafináltságába. S hogy miképpen lehetett valamelyest kijátszani ezt a rendszert. De a fő hangsúly mindvégig Réberen marad. S a fejezet címének megfelelően rámutat arra, hogy milyen kialakult Réber jellemző stílusa: tónusok nélküli, egyszerű vonalakból álló rajzok tálalják elénk a filozófikus mondanivalót.

S ez az a fejezet, amelyből megtudtam, hogy Réber nem csupán síkban, papíron alkotott (ahol kínosan ügyelt arra, hogy rajzainak ne legyen mélysége), hanem voltak plaszitkái is. Amelyek egyébként háromdés karikatúrák voltak. 

Mezei Ottó: Az illusztrátor

Mondanom sem kell. ez a könyv leghálásabb fejezete.

Réber első könyvillusztrációi '56-ban jelentek meg. S onnantól gyakorlatilag állandóan foglalkoztatták illusztrátori munkákkal. A műveit elsősorban a Móra Kiadó jelentette meg, de féltucat egyéb magyar kiadó is adott neki lehetőséget. Hogy aztán az általa illusztrált könyvek vagy harminc nyelven megjelenjenek. 

Réber neve elsősorban két szerzőével fonódott össze: elsősorban Janikovszky Éváéval, másodsorban Lázár Ervinével. A két szerző könyveit nem kell elképzelnünk Réber rajzai nélkül, mert jelentek meg úgy is, de olyanok is. Mind Janikovszky történeteinek, mind Lázár Ervin meséinek többletjelentést adnak Réber fantasztikus rajzai. Ezeket talán bemutatni sem kell. 

De Réber illusztrátori munkássága, ahogyan erre már utaltam is, nem torpant meg e két szerzőnél. Szinte az a kérdés, hogy akkoriban mit nem ő illusztrált. Ami persze sokkal több mint túlzás, de tény, hogy számtalan, különböző témájú, célú könyvbe kerültek be a rajzai. 

Jankovics Marcell: Az animációsfilmes

A kötet legjobb írása. Azért, mert talán a legszemélyesebb, legkevésbé elvont (bár a többi sem lila). Jankovics Marcell vitte a legtöbb személyességet az elemzésébe. Tehette, mert személyesen is ismerte Rébert, ha nem is volt vele túl sok személyes kontaktusa. Jankovics tizenkilenc évesen került a Pannónia Filmstúdióba, ahol Réber éppen akkoriban forgatta a rajzfilmjeit. Azt a hármat (Autókór, Eldorádó, Az ember, a föld és az űr). És aztán többet sem. Jankovics is találgatja, hogy többet miért nem? 

A jónevű filmrendező (János vitéz, Fehérlófia, Az ember tragédiája, Gusztáv, Mézga család, Magyar népmesék) részletesen elemzi mindhárom filmet. Elismerőn, úgy, hogy kedvet is csinál hozzá. Kell ennél több? 

Wehner Tibor: Rajzok a „valóság” és a képzelet határán

Réber László, és ez kevésbé ismert: képzőművész is volt. Több száz rajzot készített. De mert alapvetőn karikatúrista és illusztrátor, illetve mert sehová sem illet be igazán, nem találták a helyét a művészvilágban. Arról nem beszélve, hogy többnyire nem nagy vásznakra, hanem maximum írólapokra dolgozott. Ahogyan Wehner írja: 

...nem kerülhetett sor a Réber-rajzművészet méltó kritikai fogadtatására, s ebből következik, hogy napjainkig elmaradt az életmű művészettörténeti feldolgozása; szomorú és méltánytalan, hogy a 20. század magyar művészetére visszapillantó új összefoglalások nem említik a nevét.

Olvashatunk rövid, érthető elemzést is Réber stílusáról, amely kiemeli a tónustalanságot, a színek hiányát, a többértelműséget, a mértani vonalakkal való játékosságot és síkbeliséget. 

Nekem újdonság volt Rébernek ez az oldala. Ezzel elárulom azt is, hogy nagyon ritkán olvastam az Élet és Irodalmat, amely folyóirat leggyakrabban közölte a grafikáit.

Ebben a kötetben leginkább itt időztem el az idézett rajzok felett. Ha ránézel az alábbi galériára, minden bizonnyal megérted, miért. 

A kötet utolsó írása a szerkesztőé (?), Widengård Krisztináé. Meglepően rövid, visszafogott írás. Ez volt az egyetlen, amellyel kapcsolatban hiányérzetem volt. Bár van benne személyesség, túl rövid és felületes, jó lett volna többet megtudni Réberről az emberről, a mindennapi életéről, s ki lenne hitelesebb forrás mint a lánya? 

Ami még hátravan: Réber László díjainak, kiállításainak és önálló könyveinek a listája. Illetve egy információ az illusztrált könyveiről, amely egy linket citál, amely elárulja, hogy az ott található felsorolás 426 címet tartalmaz (igaz, ezekben külön sorszámmal van benne a könyvek minden kiadása. Ez a katalógus a Magyar Országos Közös Katalógus.

Összegzés

Sommás leszek: a kötet röviden, de átfogón mutatja be Réber László művészetét és munkásságát. Hiányossága, hogy az életéről, az emberről sajnos vajmi keveset beszél. A maga alig több mint száz oldalával, a rengeteg idézett kép miatt egyszuszra elolvasható, de mindenképpen többször nézegethető. Hibája csak egy van: a szövegben említett művek több esetben hiányoznak a képek közül, pedig ha már... 

Csak mondom, amit már mondtam: ahol vettem, csütörtökön még volt belőle. :-)

Holnap, Budapest, 2003, 112 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633465818

8/10

2022 májusának még mindig az utolsó hétvégéje. Estefelé van, esik az eső. Holnap lesz a Budapest Parkban a Pink Floyd-os Nick Mason együttesének a koncertje. Hallgatunk most egy koncertet, Szerelmetesfeleségtársam megriadt:
– Ez lesz holnap is? Ez a Floyd nekem annyira nem gyere be! Ajjaj! 
A Nick Mason's Saucerful Of Secrets a Floyd korai dalait játssza. Meglátjuk. :-) 

Próbálom megérteni, miért szerettem meg az olasz képregényeket, a fumettit. Annyi van mint égen a csillag. A mély és megbonthatatlan barátság a Morgan Lost-tal kezdődött, amitől kapituláltam. Majd a Dampyrral folytatódott, ami teljesen levett a lábamról, pedig vámpír-történet, és világszerte ismert, hogy nekem a horror, a vámpírok, köszönöm, egyáltalán nem.. Aztán  a Dylan Dog is képbe került, és bár az egyik legsikeresebb sorozat, roppant fenntartásos a szimpátiám. De jött a Tex, a vadnyugati, a Dragonero, a fantasy történet. Teljesen meggyőztek. A napokban új szerelem kezdődött: Julia mint nő nem (nekem ahoz nagyon egyszál bél, a fogható példányait kedvelem a gyönyörű nemnek; nézz csak Szerelmetesfeleségtársamra!), de mint krimi, ugyancsak kedvemre való.

Akadt az út során néhány teljesen elvetélt kísérlet is, róluk, csitt, most egy szót sem! 

Az a vonal, amit én ismerek a Sergio Bonelli Editore gondozásában megjelent történetekből áll. Ismerve már nem egy munkájukat, nem túl nagy mutatvány belőni a kiadó profilját. Kalandos, misztikus és krimi-sztorikat ad ki, amelyeknek a képi világa reaisztikus, s csak nagyon ritkán kísérletező. 

Ha jól pislogom a webet, a Diabolik nem a Bonelli kiadványa. Viszont a fentiek teljes mértékben igazak rá. 

Kicsoda, micsoda ez a Diabolik?

A sorozatot 1ö62-ben alkotta meg a Angela és Luciana Giussiani páros. A látszat ellenére nem szuperhősös a sztori, hanem krimi. Az első megjelenés óta nyolcszáz füzet jelent meg belőle, nem számítva a válogatásokat és az extra köteteket. 

A sorozat előfutára egyértelmáen az egykor közkedvelt Fantomas volt. A modernkori olasz popkultúrára egyébként jellemző volt az Amerika-majmolás, ami többnyire B-kategóriásra sikeredett. Persze volt, hogy sikerrel nyúltak zsánerekhez, témákhoz. Példa erre a Bud Spencer–Terence Hill páros jónéhny filmje és a fumetti rengeteg alakja. A Diabolic is remekül adaptálta és tette egyedivé a Fantomas-sztorit. 

Diabolik gazember. Egy zseniális, arcváltogató (csak gumiálarcokkal), pénzéhes fickó. Aki állandóan egy Jaguár E-Type-al furikázik és a végletekig monogám. Párja a hasonlóan gazember Eva Kant, akivel minden bűncselekményt együtt követnek el. 

A történet kezdetben, mondják a weboldalak, sokkal keményebb hangvételű volt. Azóta Diabolik finomodott, enyhült. A történeteket magyarul kiadó Anagram oldalán ezt olvasom:

A rögtön nagy feltűnést keltő, kezdetben vitákat is kiváltó széria külön műfajt teremtett az ekkor már egyre jelentősebb olasz képregényiparban: ez a fumetto nero, a „keményvonalas” krimiképregény, amelynek legfőbb jellemzője az enigmatikus antihős és az ő történeteinek morálisan összetett, a jót és rosszat gyakran relativizáló világa.

Diabolik gazember. Kétségtelenül. Eszébe sincsen törvénytisztelőnek lenni. Öl is, ha szükséges. Antihős. De ellentmondésos, mert mégis szimpatikus. Az olvasó, néző drukkol neki, nekik. Azzal együtt, hogy néha olyan dolgokat tesz, hogy az olvasó/néző meghökken, és képtelen tovább terjeszteni az empátiáját. Vagyis Diabolik eléggé összetett, nem sablonos figura ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Közvetlen megformázásbeli kollégája Arséne Lupinnek. 

Állandó szereplője még a Diabolik kiadványoknak Ginko felügyelő. A felügyelő az erkölcsi iránytű a történetekben. Sikerült a figuráját úgy megfogalmazni, hogy bár mindig csak kullog Diabolik nyomában, mégsem lesz belőle szánalmas, karikatúra alak. A kitartása, a következetessége az egyik legbiztosabb jelzőkaró a történetekben. Előfordul, hogy átmeneti szövetséget köt Diabolikkal valami gazember becserkészésére, de a mindig garantált siker után mindketten rendre visszatérnek a kapcsolatuk eredeti alajaihoz. 

Vannak városok, amelyek önmagukban jelképek. A valóságban is van ilyen. Elég csak Párizsra, Prágára, Velencére, Rómára, Holywoodra vagy New Yorkra gondolnunk. Vannak a valóságban nem, csak az irodalomban  létező városok, amelyek a hangulatot eleve meghatározva állandó teret biztosítanak a cselekményhez. Ilyen Miller Sin City-je, vagy például a Batman Gotham-ja. S ilyen a Diabolik Clerville-je is, bár maga a város nem annyira karakterisztikus mint a fent említettek.

A moly.hu szerint magyarul eddig tizenöt sorfüzet, két extra és két válogatás jelent meg. 

Fekete gyűjtemény II.

Vagyis az, amiről most beszélgetünk egy válogatás kötet. A Diabolik sorozat magyarul kiadott köteteinek a 8., 10–12. kötetét tartalmazza. A kötetbe bekerült történetek a következők (a sorszám a magyar megjelenés sorszáma, az évszám az eredeti megjelenés ideje):

Mario Gomboli – Tito Faraci: Diabolik 11. – Az utolsó hajsza (2018)
Roberto Altariva – Andrea Pasini: Diabolik 8. – Halálos ítéletek (2013)
Patricia Martinelli – Mario Gomboli – Andrea Pasini – Rosalia Finocchiaro: Diabolik 10.  – Eva nyomában (2017)
Mario Gomboli – Andrea Pasini: Diabolik 12.. – Maszk nélkül (2010)

AZ UTOLSÓ HAJSZA
Valaki rendőröket gyilkol. Van-e összefüggés az áldozatok között, azon túl, hogy a sorsuk a „kilenc milliméteres” szerint nem lehet más, mint a halál. Diabolik természetesen ebbe az ügybe is belekeveredik. Még inkább Eva. 

HALÁLOS ÍTÉLETEK
Valaki egy kilenc milliméteressel öli a bíróságokon felmentett bűnözőket Clerville-ben. Diabolik semmiképpen nem lehet, ez egyértelmű, de azt nem ússza meg, hogy bele ne kEveredjen a gyilkosságsorozatba.  

EVA NYOMÁBAN
Egy yacht-kirándilás során Diabolikot és Evat kalózok támadják meg. Diabolik, hogy mentse a kedvesét, egy mentőcsómakban a tengerre teszi, amíg ő maga megküzd a támadókkal. Megsebesül és fogságba kerül. Eva egy halász találja meg. A lábadozás ideje után mindketten azon vannak, hogy megleljék a másikat. De így vagy úgy mindketten rabok. 

MASZK NÉLKÜL
Diabolik balesetet szenved. Éva a lábadozási időben elviszi egy apró kis városállamba, ahol senki sem ismeri őket. Túl optimista döntés: egy clerville-i maffiózó szintén ezt a helyet választja ki, hogy innen dobbanjon tovább. Diaboliknak feltűnik a férfi és az őt körülvevő csoport, s természetesen nyomozni kezd utánuk. Hamarosan megérkezik Ginko felügyelő is, kérdés, hogy miért jött? 

Az erkölcs, a morál, az igázság és egyebek

Csak az első képregényt veszem alapul. Jó példa lesz a többire. S mert tulajdonképpen nem kerül túl nagy erőfeszítésbe, hogy az ember már a képregény elején rájöjjön a megoldásra.

S onnan már csak a felvetett problémán kell rágódnia. 

Egy négy főből álló társaság ücsörög a bárban. Mindannyian férfiak. Fiatal férfiak. A bárba bejön egy szemrevaló hölgyike. A fiatalemberek szerint egyébre is való, nem csupán a szemükre.

Évekkel később feltűnik az utakon egy Diabolik autójára kísértetiesen emlékeztető autó. Az unalmas járőrözésbe fogott rendőr a nyomába ered, és az autójával együtt hamarosan egy mély szakadékban végzi. A Diabolik-autós csillag alakú szögeket szórt maga mögé az útra.

Pár nappal később ismét a diabolikos autó csal maga után egy járőr-gépkocsit. Trükkös, ámde kegyetlen megoldással gyakorlatilag hosszában-középen kettévágja a gépkocsit, a benne ülő járőrrel egyetemben.

A harmadik rendőrt egy benzinkútnál robbantja fel a diabolikos-autós. Az sem semmi megoldás...!

Addigra összeáll valamennyire a kép Diaboliknak is, Ginkonak is. Az elsőnek, hogy merre keresgéljen, a másodiknak, hogy nem Diabolik a tettes. Aztán eggyel utána ő is összeilleszti a kirakóst. Diabolik az autók nyomán indul el, Ginko a rendőrök élete között keres összefüggést. Mindenki jól spekulál. Ginko csapdát állít a negyedik rendőrt rávéve, hogy vállalja a csali szerepét. (Ugye neked is összeállt a kép? Nem mondom ki, hátha mégsem, és hátha a kezedbe kerül akár az eredeti füzet, akár ez a válogatás-kötet.)

A csavar itt érkezik a történetbe. Ha Ginko terve sikerül, elfogják a három rendőr gyilkosát. S ezzel megakadályozzák a negyedik halálát. Ez azonban sem Diaboliknak, sem Evanak nem tetszik. Így ők Ginko tervének tesznek keresztbe. És ezzel segítik bevégezni a háromszoros rendőrgyilkos sorozatát. Mintegy kisimítva az olvasó igazságérzetét is. S felvetik az önbíráskodás kérdését, illetve hogy gyilkos-e, aki igazságot pusztán igazságot oszt egy teljesen tönkretett életért? Mondom, lehet rágódni, ha olyan a beállítottságunk. 

A kiadványról mint olyanról

Az első meglepetésem az volt, hogy mekkora a kötet. Kicsi. Nincsen nagy kezem. 

A másik meglepetés az egy oldalra jutó képek aránya volt: kettő-három. 

Először meghökkentő, de tapasztalatból mondom, nagyon könnyen megszokható. Az egy oldalra jutó kevés kép dinamikát igényel, különben roppant statikussá válik a látvány. 

A négy füzet, lapozz csak vissza a listájukhoz, nyolc év, 2010–2018 szemezgetése. Ehhez képest a rajzok stílusa meglepően egységes, alig találtam eltérést közöttük. A többi fumetti képregényhez hasonlón a rajzok realisztikusak, ám a többi általam olvasotthoz képest szellősebbek, tágasabbak, kevesebb a részlet. Leginkább az egyik Dampyr kötethez, az első (és magyarul eleddig utolsó) különszámhoz, Az eltűnt idő könyve grafikáihoz hasonlítanak, amely kísérletezőbb, merészebb grafikai megoldásai miatt némileg kilóg a többi közül. A Diabolik ezen gyűjteményében ez az állandó stílus. A hasonlóságot leginkább a raszteres árnyékolás alkalmazása adja. Egy kis ízelítő: 

Mindennel együtt engem meggyőzőtt ez a könyv arról, hogy érdemes figylemmel kísérni a Diabolik kiadványokat. Nem gyarapodott a kedvenceim száma, de nőtt az érdeklődésemre számot tartó képregények száma. Ha ez jelent bármit is. Nekem jelent. 

Anagram Comics, 2021, 520 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947223 

8/10

2022 májusának utolsó hétvégéje. Csendes, heverős nap, nagyon fúj kint a szél, bár süt a Nap, de mégsem mozdultunk ki itthonról. Csak a szokásos, fózés (tejszínes gombás natúr szelet, sült krumplival, fagyi, egy-egy pohár tokaji furmint, délutáni alvás, film, olvasás, netezés, zenehallgatás. 

A bejegyzés eredeti megjelenési helye
a koncert.hu-n található. 
Bár a cikknek az itteni változata valamivel bővebb. 

Ahová nem vágyok, az például Amerika. Perszehogy elmennék, ha lenne rá lehetőség, mert a fenébe is, de vágyni nem vágyom oda. És én vagyok az, akinek tetszett ugyan a Szelíd motorosok, de egy pillanatig se képzeltem magam a helyükbe és nem éreztem úgy, hogy csak azért, mert van alattam x lóerő, előttem meg egy dögunalmas, egyenes út a tűző napsütésben, nos, hogy emiatt szabad lennék. Pedig tizenévesen láttam a filmet. 

Én vagyok az is, akinek Kerouac Úton-ja semmit nem tett hozzá az életéhez. Pedig nagykamaszként olvastam. Most mondd!

Ráadásul én vagyok az, aki nagyon szívesen városnézek, kirándulok, de ugyanilyen szívesen elvagyok egy könyvvel, az asszonnyal, a testével, meg az írott szavakkal. Annak, hogy a lakásunk laminált parkettája összecseng Görögh Attila élményével, semmi köze hozzám, a kecót már így kaptuk, ezzel a dizájnnal. Bár nem szívcsücsök, de úgy voltunk vele, hogy sem időnk, sem pénzünk nem lévén a cserére, s vacak állapotban sem volt, és annyira meg nem is borzalmas, hadd maradjon.

Csak le ne ejts nálunk semmi kisebb tárgyat, mert soha meg nem találod! A legkisebb, ami még látszik, nagyjából egy öngyújtó, de még az is legyen színes! Minden másnak, méretben és színben egyaránt, Bermuda-háromszög ez a parkettaminta.

Így amikor a szerkesztő felvetette az értékelés lehetőségét, tudtam, hogy alaposan ki kell lépnem a komfortzónámból, ha írok róla. Ha nem teszem, mocsok egy értékelés lesz. Ami sem a könyvnek, sem nekem nem tesz jót. Nekem azért, mert szentségtörésért megfeszíttetem magamat. Mert én vagyok az, akiből még Hobo sem volt képes, pedig egy komplett lemezzel próbálkozott, egy szakadt-körömnyi vágyódást sem kicsikarni egy töredezett út iránt, amelynél a GPS is csak ezt tudja mondani: 

578 km múlva forduljon enyhén jobbra... Alapból teljesen felesleges eszköz a kormány, nincs szükség irányváltásra. 

Érdekfeszítő utazás... :-P

Erről az jut eszembe, meséltem már, amikor Szerelmetesfelségtársamnak lelkendeztem a Bükkben, hogy milyen izgalmas az erdőben sétálni, mert nem tudhatjuk, mi vár ránk egy emelkedő, egy sűrű facsoport, az út kanyarja után... Mire ő megjegyezte: 
– Mi várna? Újra az erdő! 

Úgy negyedóra múlva, még ott az erdőben, az út kanyarja után valóban újra csak az erdő várt minket. Aminek szerves része volt a tőlünk két-három méterre, a felbukkanásunktól ledöbbent, nagy agancsú muflon is, amivel pár másodpercig a lehetőségeinket fontolgatva, némán szemeztünk. Ő döntött gyorsabban, sarkon fordult és elinalt. Részünkről optimálisnak tartottuk mi is a megoldását. Főleg SzFt, aki bizony egy kicsit majdnem elengedte ijedtében a záróizmait. 

 De persze, van filozófiája az utazásnak. Nem cinikusan mondom, hanem töprengve. 

Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tiéd a létezes legjobb módja.

(Mark Manson)

A szerző kiegészíti a saját gondolataival is. 

Szabadnak érzem magam. Semmihez sem fogható az érzés bennem, mintha súlytalan lennék és törvényeken kívüli. Az út pora úgy tapad a cipőmre, mint az élmények a lelkemre. Most élem az életem azon pár hetét, amit soha nem tudok és akarok majd lemosni magamról úgy, mint a port a  cipőmről. Ez belém ég, és halálomig emlegetni fogom. Ezért kell a lehető legjobban megélni minden  pillanatát, különben negyven év múlva, amikor kinézel az ablakodon, azt fogod mondani, hogy  bárcsak máshogy csináltam volna... Most éled a saját történelmedet, légy nagyvonalú magaddal, kreálj magad körülte is historic emlékeket, különben álmaiddal együtt meghal a kalandvágyad is.

Szóval lehet cifrázni jobbra-balra, innen-onnan. Lenne mit mondanom a fentiekre, de nem mondom, az ágyon félheverve is empátiát gyakorolok a más gondolkodásmód iránt. Hagyjuk hát a francba a metafizikát is az empátia nevében, helyette utazzunk, rock and roll, Amerika!

S különben is, van itt ez az idézet, ami ebben a könyvben nincsen benne, és sokan Kerouacnak tulajdonítják. Miközben állítólag az igazi szerzője Cserna-Szabó András. Nem tudom... Én persze Hobotól hallottam első ízben, a Csavargók könyve lemezről, az Üzenet az útról című számban. Nem, nem az Úton-ból van az idézet, legalábbis nem a '83-as Bartos Tibor-féle fordításból. De az is marhaság, hogy Cserna-Szabótól származik. Ha valaki ezt mondja, az a Mérgezett hajtűk című könyvére hivatkozik. Aminek az első kiadása 2009-ben jelent meg. Amikor Hobo a Csavargók könyvén citálta a szöveget mint fő üzenetet, akkor 1988-at írtak. Vagy ennyire régi Cserna-Szabó kézirata, amit Hobo a paplan vagy az ágy alatt olvasott, huszonegy évvel a kiadása előtt. A jó Isten tudja...

Szóval itt a citátum, ami nagyon jól hangzik, de már akkor is féligazságnak, félmarhaságnak tartottam, amikor Hobo eldörmögte mint a Csavargók könyve összefoglalását. Pedig a lemez egyik legfontosabb üzenete. A Legendák útján-hoz viszont tök jól illik.

Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.

APROPÓ!

Ugyan Presser is alkalmazta már a kétrészes könyvében, ami tulajdonképpen ugyanaz a könyv, hogy adott szakaszoknál QR-kóddal be lehet olvasni az odatartozó muzsika linkjét. 

Görögh Attila nem vacakolt, nem szórta szét a muzsikákat a könyvben, hanem egy listára tette az egészet, cakkumpakk. Viszont fergeteges lett a válogatás, nem rövid, több mint öt óra, tegnap délelőtt ezt hallgattam, s alig volt muzsika, amit átugrottam. Most betettem újfent, és itt táncolok félfekve, írás közben. Még mindig cefet jó! Köszönöm Attila!

A 66-OS ÚT

Észak-Amerika nyugati partját köti össze a keleti résszel. Nem a keleti parttal, „csak” a keleti résszel. Az ország közepétől megtörik az útja, és ahelyett, hogy egyenesen átszelné a kontinenst, észak felé hajlik, és Chicago-ig meg sem áll. 

Az utat 1926-ban kezdték építeni. A célja az volt, hogy megkönnyítse a nyugati területek meghódítását, belakását. Akkoriban sokan keltek útra, hogy farmerkedéssel fogalkozzanak. Az út népszerűségét az állami autópályák építése törte meg. A hatvanas évek végére a 66-os elnéptelenedett, mára csak a megszállottak mennek végig rajta – mondja a Wikipédia. Nyilván nem tudja, hogy Görögh Attila végigment rajta. Vagy Görögh Attila nem tudja, ha végigment rajta, akkor megszállott. Egykutya. 

Az út teljes hossza 3943 km. Napi nyolc órában, százzal döcögve kábé öt nap. 

Mi benne a vaszisztdasz? Nem a kilométerek száma, nem is annyira a látványossága, mert olyan nagyon nincsen is neki, legalábbis a hosszához képest, hanem az, hogy a fénykora szorosan kötődik a rock and roll születésének  idejéhez, majd a hippi-korszak elejéhez, mikor is a száguldás, a tágas tér a szabadság szimbólumává vált. 

GÖRÖGH ÉS A 66-OS ÚT, MEG A KÖNYV RÓLUK

Szóval a szerző fogta magát, meg ha jól számolok még öt embert, és útra keltek a Kárpát-medencéből, hogy elmenjenek Amerikába, bebarangolni a 66-os utat végesvégig, fentről lefelé. S lőn. Meg könyv is lőn a lőnről.

Mert miért is ne? Ha már egyszer végigment rajta, ha fotózott, mint egy megszállott. S mint tudjuk, az út teljes hossza megszállottaknak való csak. Ennek bizonyítéka az is, hogy Attila az út során öt vele indulótól búcsúzott el. Ha jól számoltam. Csak egyen maradtak vele. Vagy sem, hanem ketten. Nem egyértelmű. Úgy nagyjából onnantól, hogy az út közepén egyszer hárman, egyszer ketten lelépnek, azt hittem, csak Zsolti (egy árulkodó fotóról kiderül, Zsebe Zsolt az illető) maradt a szerzővel. Azonban ugyanezen az árulkodó fotón, amelyen egy aláírásokkal összefirkált sapka van, ott virít egy Bálin Dóri név is. Viszont a 66-os végén Görögh úr Zsoltival néz össze, hogy megcsinálták. Innentől semmit nem értek, de igazából nagy jelentősége nincsen. 

Érdekes, hogy az útitársak nem nevesültek, sőt, semmilyen egyéni arcot sem kaptak. Vélem, hogy ez saját kívánságuk volt. Mert egy útleírásnak mindenképpen része, aki az úton van. Az, hogy milyen az út, jórészt rajta áll. Mert az út egyébként tök jól megvan nélküle is. Vagyis egy utazás története nem függetleníthető az utazótól. Még akkor sem, ha az a 66-os út. S lám, Görögh Attilán kívül senkiről meg nem tudunk semmit. Díszletei, szereptelen szereplői lettek a tájnak és a könyvnek. A legfőbb szerepük, mert ennél többet nem tudunk meg róluk, hogy nem fejezték be az utazást. Előbb hárman pattantak le, majd kicsivel később még ketten. 

Értem én, hogy az út a főszereplő. Csakhogy a 66-os, ahogy eddig látom, ahogy most is látom, nem egy eldobomazagyam-díszlet. Ahhoz, hogy olyat lásson, amitől az agyát eldobálja el kellett tőle távolodni még Attilának is. Vesd össze: Grand Canyon. 

Ennek híján nekem nagyon hiányzott a könyvből az ember. Aki nélkül, ugye, nincsen sztori. S gondolom, Attila itt szorult meg. Mert az útitársai vagy nem járultak hozzá, hogy szereplői legyenek a könyvnek, vagy ő zárta ki őket, hogy ne tereljék el a figyelmet az Aszfaltszentről. Amiről viszont még a szerző is úgy nyilatkozik egy helyen, hogy Róma egy métere több történelmet tartalmaz, mint a 66-os teljes hossza.

Abban az összefüggésben mondja ezt, hogy leszögezi, az amerikai történelem döntő része csinált történelem. Arra gondol, hogy Amerikában múzeuma van Jesse Jamesnek, aki voltaképpen egy teljesen mindennapi haramia volt. De legendás gazemberré lett, legyen hát múzeuma! Ha nincs történelem, hát csinálunk! Ez Amerika! (Nagy kaland, ugye, másik Attila, akinek egykoron volt egy csomó fölösleges whiskey-je és azzal genyózott a zsarukkal?) 

Mert újra, a 66-os nagy része egy abszolút nem kifogástalan állapotban levő aszfaltszalag, poros vidéki városkákkal, mindenütt szakajtónyi, rozsdásodó autóvacakkal, értéktelen turisztikai szarokkal (ha jól számoltam, az Attila által megvett abszolute felesleges, 66-os út-dizájnú hűtőmágneseket darabra már nem, csak kilóra lehetett megnevezni az autó rakterében. Szóval az út maga dögunalom. (Nos, innentől nem vágyom találkozni sem Görögh Attilával sem a végig kitartó útitársával. Félnék tőlük.) Ami érdekes benne ahhoz mindig le kellett térni róla. Például a Grand Canyonhoz. 

Volt egy pont, ahol Attila is megfogalmazza, hogy a századik roncstemető értékeléséhez már kevés az, ha normális vagy. Akkor veszítette el két útitársát. Ha jól emlékszem...

Szóval egy szó mint sok: nekem kevés az ember a történetben, ezért kevés a sztori is. S mert kevés a sztori, nekem kevesebb az azonosulási pont. Legyen az én hibám!

Aztán még egy gondolat: ha 66-os, akkor rock and roll. Aham. Szó van róla az út elején, meg a végén. A Chicagoról, Los Angelesről és a 66-os egyáltalán nem kötődő San Franciscoról szóló részben. Pedig az író hangsúlyozza is a könyv vége felé, hogy az egész utazás lényege a rock and roll. 

AMERIKA AZÉRT AMERIKA

Most kell elmondanom: a könyv képenyaga természtesen a szerzőtől (és fogyatkozó baráti körétől) származik. Jók a képek. Egyfelől dokumentarista képeknek is jók, másfelől vannak jó meglátások is. Ebben viszont segítségükre sietett, hogy Amerika azért Amerika. Tud szép is lenni, azon túl, hogy dögunalmas. (Jó, a dögunalom is lehet valakinek az otthona, Derszu Uzala is szerette és értette a sztyeppét. Legyen neki!)

Amit meg majdnem teljesen meg tudtam érteni, az a rock and rollal kapcsolatos találkozások. Amiből volt az út elején, meg a legvégén. Mert Chicago az blues és jazz, Los Angeles meg rock, Doors, Motörhead. 

Magam nem vagyok egy ájulkodós fajta, de azért amikor pont olyan naplementében érkeztünk egy ízben Mountreux-be, és álltunk meg Freddie Mercury szobra mellett, ahogyan az a  Made In Heaven borítóján van, na annak volt fílingje! Ráadásul átnéztem a túlsó partra, és nem tudott nem eszembe jutni a Smoke On the Water kezdő sora:  „We all came out to Montreux...” Szóval ott ülni, állni, feküdni, ahol egykor a Doors tagok tették, állni Lemmy sírja mellett, nézegetni egy kocsmában olyan kis senkik személyes tárgyait mint Jimi Hendrix, Keuth Richards, B. B. King, Eric Clapton, Steve Ray Vaugham, Jeff Back... Van benne valami aztakurva!. 

Amikor megszereztem Göbölyös László Jethro Tull-könyvét, jól beszívtam a belészkennelt Ian Anderson aláírást: azt hittem, eredeti. Büszkélkedtem is vele nagy mellénnyel. Úgy homályosítottak fel, hogy hehehe, olyanja mindenkinek van, akinek a birtokában van a könyv: a nyomdagépek által. Szívás. A posztokat erről dacból kint hagytam a zenei blogom Facsés részén, lehet keresni!

Szóval nem ájulkodom, de azért van, ami meg tudja dobogtatni a szívemet, bármilyen értelmetlen is. Mert a fent említett kricsmiben, amiről Attila ír, Hendrixnek a fellépő cipője van kint. Baxdmeg! Szerelmetesfeleségtársam illatán kívül, és ő nem tudott még olyat izzadni, hogy az számomra szag legyen, senkinek a privát szagtermelését el nem viselem. Még a sajátomat is nehezen. Miért pont Hendrix lábszagos surranója hatna meg. S de, azért mégis... 

A KÖNYV AZ MEG KÖNYV

Nagyon szépen megtervezve, elkészítve. Keményfedeles képeskönyv. Tulajdonképpen. Sok-sok-sok képpel. Minőségi papíron, minőségi fényképekkel, minőségben. A mérete akkora, hogy kézben tartani sem nehéz, bár azért nem egykezes olvasmány. S voltaképpen nem is csupán olvasmány, hanem szerves-mellérendelősen nézegetmény is. 

Ha eltekintek attól, hogy nekem hiányzott a több emberi sztori a szövegből, ahogy ezt már írtam, a szöveg-kép arány tökéletesen kiegyensúlyozott, a fotók teljesen a helyükön vannak. A szöveg, annak ellenére, hogy nem szokásos értelemben vett útikönyvet olvasunk, informatív. S legyek igazságos: nem tökéletesen sztorimentes. 

S azért el kell ismernem, hogy bár az utazással töltött idő érzékeltetése nem lett tökéletes (én a végén megdöbbentem, hogy az út két hétig tartott, mert nem tűnt annyinak), a könyv szövegének a szerkesztése mégis igen jól sikerült. 

Most, hogy ezt leírtam, rádöbbentem, hogy ezzel a mondattal nem csupán a szerzőt dicsérem, hanem a könyv szerkesztőjét is. Aki meg nem más, mint aki ideadta nekem a könyvet olvasásra. Na, mindegy, itt hagyom a fenti szöveget, tudja meg, hogy jó munkát végzett. Bár szerintem tudja. :-D

AID-Help, Bdapest, 2022, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150144641

8/10

Egy újabb képregény a Sergio Bonelli Editore-tól, csak most nem a Frike Comics, hanem az Anagram Comics kiadásában. Havonta egyszer pótlok némely hiányosságokat egy képregényes weboldalról, és böngészés közben leltem meg Julia-t. Utánaolvastam kicsit, szimpatikus lett, s bár nem szoktam ilyet tenni, mert a pénz és a könyvespolci helyek drasztikus fogyása, de látatlanban megrendeltem. Azért mert Bonelli. Bár kétségtelen, hogy csalódtam már Bonelli-ben. De úgy fest, a pozitív benyomások sokkal erősebbek maradtak, mint a csalódások lemondás-érzése. 

Kezdjük a külsővel! A könyv, mert könyv és nem füzet a maga száznegyven oldalával, kicsivel nagyobb, mintha A5-ös lenne, olyan folyóirat-méret. (Ekkora volt egykor az általam szerkesztett Szövétnek című bibliai témájú folyóirat mérete is.) Nem rossz méret, de éppen határeset. Adja magát a Frike Comics által használt méret az összehasonlításra. Nekem azt egy hangyányival kényelmesebb olvasni. Talán az oldalszám teszi, nem tudom. A Julia mindenképpen kétkezes olvasást igényel, és némi erőfeszítést, hogy rendesen lásd a rajzokat. De nehogy azt hidd, kicsit sem veszélyes a kényelmetlenség. Csupán tényszerű. 

A kötet két szöveges oldallal kezdődik, amelyek elmondják, ki is Julia. Ezután egy duplaoldalon megismerjük a történetfolyam állandó szereplőit: egy-egy kép, egy-egy bekezdéssel. Mindkét megoldást nagyon üdvözöltem. Valahogy olyan kis stílusos és elegáns felütés.

A kötet végén helyet kapott egy rövid, öt oldalas interjú a sorozat szülőatyjával, Giancarlo Berardi-val.

Tömör, de beszédes, informatív kérdések és válaszok. Egyvalamit máris megemlítek belőle: egyáltalán nem véletlen, hogy a borítóra nézve olyan érzésed van, hogy Audrey Hepburn-nel szemezel. Ő az. Mármint ő volt a Julia Kendall külsőjének az ihletője. Nem másért, csak azért, mert Berardi kamaszkorában fülig szerelmes volt a színésznőbe. 

A bevezető nem teketóriázik, simán arcba mondja, hogyan is kell olvasnunk a Juliát, s hogy mik az előnyei, a vonzereje és a fő erőssége ennek képregénynek. A kötet végi interjú rádob még egy lapáttal. Majd beavatlak, mi mindent árulnak el ezek az oldalak. Esztétikai és szerkezeti szempontból úgy mindent, ami lényeges. 

Jómagam örültem, hogy mindkettőnek csak a képregény elolvasása, végig nézése után feszültem neki. Azért örültem, mert az általam levont következtetések megegyeztek azzal, amit olvastam. S így nem a számba rágták, hanem magamnak fedeztem fel. Vagyis nem befolyás alapján jutottam arra, amire. 

No, lássuk tehát, miről is van szó!

Julia, a főszereplő: kriminológus

Bármit is jelentsen a „kriminológus” szó. A képregényben Julia nyomoz. Nem mint rendőr, nem mint hatóság, hanem mint akinek köze van a bűncselekményekhez. S Julia néha naplót ír. A napló ugyan szervesen kapcsolódik az aktuális történethez, ám számomra nem volt homogén az integrációja a történet egészéhez. Próbáltam elképzelni, mi lett volna, ha nincsen benne napló, de igazából semmi se lett volna. Nem tudom, ez később mennyire fog működni, de most ez volt a képregény egyetlen pontja, amiben láttam ugyan lehetőséget, de nem nagyon tudtam vele mit kezdeni, mert a levegőben lógott, valahogy semmit nem adott hozzá az egészhez, semmit nem magyarázott, semmit nem emelt ki, semmit nem támasztott alá. 

Julia fő partnere a nyomozásban egy jóképű, nőcsábász magánnyomozó, akit Juliához kizárólag baráti szálak fűznek, semmi férfi-nő árnyalata nincsen a kapcsolatuknak. 

Van a történetben két állandóan szereplő rendőr is, egy hadnagy és egy őrmester. És itt van még rendre visszatérőnek a kerületi ügyész. Illetve Julia házvezetőnője. S persze a perzsamacskája. Ennyi emberre kell füzetről-füzetre, minden egyes esetben számítanunk. 

Azon gondolkodom, miért van az, hogy nagyon sok krimiben nem rendőrök nyomoznak? Gondolj csak bele! Magánnyomozók, idős hölgyek, éltes középkorúak, belga úriemberek, miegymások. Persze, igen, rengeteg olyan krimi van, ahol, de, mégis, igen, hadnagyok, őrmesterek a fő alakok. De látod, például Julia sem rendőr, mégha a partvonalon állva a csapathoz is tartozik. 

Amikor nem nyomoz, akkor a szakmáját oktatja egy egyetemen. 

Ha arra vagy kíváncsi, milyen ember is a hölgy, nézz meg egy Hepburn-filmet, és látni fogod. Annyi segítéséget kapunk miheztartás végett, hogy Julia az emberi lélek nyomozója. (Jók ezek a meghatározások. Mondjuk Julia-ról  kapásból Škvorecký kétkötetese, Az emberi lélek mérnöke jutott eszembe. Semmi különös és indokolt, csak a szókapcsolatok hasonlatossága miatt, meg hogy fitogtassam, mi mindenről van tudomásom (mégha ismeretem nem is; de így úgy fest, mintha lenne), s hogy tudok különleges karaktereket is alkalmazni. :-D

A történet, meglepő, ámde nem mulatságos fordulattal: biztosítási-krimi

Julia-t a magánnyomozó haver, adjunk neki nevet is, Leo Baxter hívja meg az ügybe. Egy biztosítótársaságnak dolgozik. A jelenlegi ügyében a biztosító úgy véli, egy „fekete özvegy” esetével állnak szemben. Tudod, a fekete özvegy az a pókfajta, amelynek a nősténye a megtermékenyülés után felfalja aput. A biztosítási ügyek esetében ez azt jelenti, hogy a biztosítási összeg érdekében anyu segített apunak eltávozni az élők sorából. 

A története komplikálja, hogy ebben az esetben anyut vastagon kísérti az elhunyt apu. Nem a szelleme. nem a lelkiismerete: vannak álmai is, de az álmokat már a valóság váltotta ki, a mindennapi tapasztalat. Telefonhívásokat kap aputól, kivégzik a kutyáját, majd emberek halnak meg.... Vagyis nem tréfa a dolog. 

S anyu, érthető módon egyre összébb zuhan. Egyébként gyanús az egész spiné. De olyan tragédia éri, amelyet már biztosan nem ő okoz magának... 

Vagyis két síkon nyomozhat Julia: a múltban, apu halála miatt, és a jelenben az anyut kísértő és célratörőn gyilkoló, halott apu végett. 

Ennél többet mondani tapintatlanság, hiszen krimiről van szó. 

Szerkezet és ritmus

Nos, ez az egyik szempont, amelyre az előszó felhívja a figyelmet. és Berardi sem felejti el megemlíteni a kötetvégi interjúban.

S olvasás közben nekem ez tűnt fel leginkább. (Tudod, szűzen olvastam, az elő- és utószó ismerete nélkül!)

Mert valóban roppant igényesen és gondosan felépített ebből a szempontból a történet. Kényelmes, követhető tempóban halad mindvégig a történet. A kényelmesség nem lassúságot jelent, hanem kapkodásmentességet, jól tálalt, bemutatott alakokat, eseményeket, fokozatosságot és elmélyülést mind a történetben, mind a szereplők lelkivilágában. A jelenetek, összefüggések tényleg remekül épülnek egymásra, akár anyu tragédiájának a fokozásáról, akár Julia bevonódásáról legyen szó. Le a kalappal! 

Viszont olyan történt, hogy csak oda meg vissza: kitaláltam a megoldást! Én! Aki úgy nagyjából még soha sem tettem ilyet! Jó, a kitalálásom nem igaz minden részletre, de a lényeg megvolt előre.

Nem tudom, ez a borotva-eszemnek vagy a képregény felépítésének köszönhető. (Kéz fel, mint a gyilkosos-játékban, ahol a játékosok kacsintással „ölik” egymást: „Gyanakszom!”)

A grafika

Na, ez egy érdekes szempont! Bár egy képregény esetében magától értetődő. Ugyebár. 

Berardi a következőképpen fogalmaz a kötetvégi interjúban. 

A rajzok teljesen átlagosak, nagyon szabályosak, mintha egy televízió képernyőjét vagy a mozivásznat néznénk. Úgy hiszem, az olvasó így jobban tud a szereplők „játékára” és a cselekményre fókuszálni, hiszen nem vonják el a figyelmét fantasztikusan szép, de sokszor meglehetősen öncélú grafikai megoldások.

Méltányolható szempont, bár nem feltétlenül így igaz az összefüggés. Mármint a szabályos képi megfogalmazás ellentéte nem feltétlenül az öncélú grafikai megoldás. A szabálytalanság nem feltétlenül öncélúság. Példák erre bármelyik művészetben az újítók kísérletezései. (Vajon Monet öncélú volt a stílusbeli újításaival? Vagy öncélú volt-e, mittomén, Mike Oldfield  korszakalkotó Tubular Bells-e a rock addigi teljesítményéhez képest? És sorolhatnám.) 

Ráadásul a szabályosság nem feltétlenül jelent egyformaságot. Tényszerű, hogy a Bonelli-képregények, szóljanak bármiről is, vámpírokról, a Vadnyugatról, rémálmokról, akármiről, realisztikusak. Általában nem kísérletező kedvűek. Sokszor éppen a részletgazdagság realitása a legszemgyönyörködtetőbb bennük. Ezt nem egyszer szóvá tettem akár a Dampyr, akár a Tex, akár a Dylan Dog, akár a Dragonero esetében. 

Mindez igaz a Julia-ra is. Most valahogy óvatosan kell fogalmaznom, nehogy félreérthető legyek: mindennel együtt a Julia-nak nem olyan lenyűgöző a képi világa, mint a fent említetteknek. Nem volt egyetlen képkockája sem, amely felett perceket időztem volna, a részletekben gyönyörködve. Ez idáig fikázás.

Ezért azonnal mellé is teszem a másik tényt: egy másodpercig nem volt semmiféle hiányérzetem sem, pedig az összehasonlítás adta magát a többi Bonelli képregénnyel. Az, amit láttam ebben a kötetben nem okozott ugyan képkockánkénti intellektuális orgazmust, de mert a grafikával egyébként baj semmi nincsen, s mert a sztori ritmusa, dramaturgiája olyan, amilyen, mégis csont nélkül bekerült az egész a szívcsücsökbe. 

Talán, mert van humora is. A képen a kéz a macska szerető gazdájáé. 

Ezen túl, ha fenti rajzokat megnézed, gondolom, egyértelmű neked is, hogy ha nem is hiperrealisták, ha nem is überrészletesek, de kifejezők és ötletesek. 

Mindez együtt azt eredményezte, amit kicsit fentebb már kikotyogtam, pedig az az összegzésnél szükségeltetett volna: sajna (tekintettel az anyagi lehetőségekre) tetszett a kiadvány, s Julia része lesz a privát Bonelli-s univerzumom kedvenceinek. 

Anagram Comics, Budapest, 2020, 140 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947155 · Fordította: Pócza Lilla 

7/10

2022 május vége. Tegnap sikeresen beapplikáltam egy ssd-t a laptopomba. Volt egy pont, ahol kicsit kétségbeestem, hogy mégsem takarítom meg a szerelés tizenezrét, de aztán a YouTube segítségével mégis megoldottam a problémát. Az oprendszert egy backup-fájlból úgy negyedóra alatt visszapakoltam, szerencsére csont nélkül. Zongorázhatatlan az élmény különbsége. 

Valahogy olyan kis lehangolt vagyok. Oka ennek néhány hétvégi tapasztalat és egy azt követő beszélgetés. Meg egy Republic-szám, amit két napja dúdolgatok, és próbálom eldönteni, hogy élményösszefoglalás-e vagy útmutatás? S közben valahogy mindent unok. Bakker, még az olvasást, meg az írást is. Mégis ez a kettő az, ami élményt ad. De értelmet a dolgoknak nem nagyon. De a mindenféle, bármilyen harcokat, küzdelmeket, konfliktusrendezéseket reménytelennek látom. Az elviselésüket meg értelmetlennek és rákkeltőnek. 

A napok legszebb része, amikor Szami bejön Lilivel a dolgozdámba. Nagyapának lenni jó. 

A könyv azzal a jelenettel kezdődik, amit a fülszövege is citál. Földi ember valahol van, találkozik egy lénnyel, aki megszólítja őt. 

 Négy méter magas volt és rózsaszín, izgatóan rózsaszín. És a lény figyelte őt. Aztán megszólalt.
– Helló, haver. Megosztom veled a tudatomat.

Ki ne akarná ezek után elolvasni ezt a könyvet, most mondd? Jó, én is húztam évekig... De most ne erről beszéljünk! 

A KÖNYV, MINT KÖNYV

Beszéljünk pár szót például a könyv borítójáról. Ami nem ér meg egy fél misét sem... Azért nem, mert rohadtul semmi köze a könyvhöz. A rajta levő lény nem rózsaszín és nem négy méter magas. A könyvben levő lény nem sárkány és nem bármisaurus. A könyvben nincsenek űrhajók.

És igaz, hogy Simak Hugo-  és Nebula-díjas szerző, csakhogy egyiket sem erre a könyvre kapta, ahogyan az a hátsó borítón olvasható. Erre a könyvére konkrétan semmiféle díjat nem kapott.

Minden más stimmol, pajtikáim. 

Méretre egyébként rendben van a dolog. A felhasznált papír vastag újrapapír, nincs is azzal baj, óvjuk a Földet, had ne zaklatódjék Greta Thunberg se (tényleg, hogy eltűnt a kis hölgy manapságosság!). 

A tördelésére jellemző, a rendszerváltás utáni könyvkiadás termékeinek a sokaságára: a tipográfia szabályai, a harmonikus olvasási élmény messze nem volt szempont a tördelő számára. De hát bocsássunk meg nekik, legalább egy csomó minden megjelent, ha nem is méltó köntösben, külsővel. Hála Istennek azóta komolyodtak a kiadók és elfeledték azt az akkoriban nagyon divatos marhaságot, hogy talp nélküli (groteszk; ami olyasféle, mint ez a szöveg, amit most olvasol) betűvel szedték a sorkizárt, folyamatos törzsszöveget. Szerencsére a könyv belső tükre nem túl nagy, sem a választott betűméret nem kicsi, ezért végülis nem fárasztó az olvasás. (A másik betűtípus fajta az antikva, ami így néz ki. Ha megfigyeled, a fő különbség, hogy az antikva betűknek talpa van, ezáltal könnyebben olvashatók folyószövegben.) 

Minderről nem Clifford D. Simak tehet. 

AMIRŐL SZÓ VAN

Az emberek belátták, hogy nem kompatibilisek az űrrel, az emberi szervezet nem alkalmas az űrutazásra, ezért felhagytak az űrhajók építésével, s azzal, hogy valamilyen eszközzel hagyják el a Földet. De arról nem mondtak le, hogy elhagyják a Földet. Az elméjükkel, gondolati úton teszik ezt meg. 

Vagyis parapszichológiával. Nesze neked! 

Shepherd Blaine olyan űrutazó, aki űrhajó nélkül űrutazik. Így találkozik a fenti, négy méter magas, rózsaszínű lénnyel. Aki akarva, nem akarva de részben Blaine-nel jön, mert kicsivel azután, hogy összeagyalnak, Blaine-t visszarántják a Földre. S így jön vele részben a Rózsaszín Négyméteres Izé (továbbiakban RNI) tudatának egy része is, Blaine agyába ragadva. Hát nem isteni ötlet? Civilizációk, amikor találkoznak! 

Természetesen van, aki, illetve ami összefogja ezeket az űrbeli gondolatutazásokat. A céget Fishhook-nak hívják. A Fishhook egykor áldás volt, de monopóliummá válva átkává lett az emberiségnek. Egykor a Fishhook felkarolta, kezelte a parapszichológiai képességeket (Blaine is ezért tud helyet változtatni az űrben), de a paraképességek összes privilégiumát begyűjtötte és önmagát tette meg kizárólagos birtokosukká. S mindazok a különleges képességekkel rendelkező emberek, akiknek a képességeire nem volt szükség, páriák lettek a normálisok között. Két részre szakadt az emberiség. Illetve háromra.

• Egyrészt a normális emberekre, amilyen te is, amilyen én is vagyok,
• a Fishhook által alkalmazott, irányított, felügyelt paraképességűekre és
• a páriává lett parnyákokra, akik ellen akkorára duzzadt az unszimpátia a másságuk, a különleges képességeik miatt, hogy kimenekültek a városokból, és majdnem állati sorban, a természetben tengetik az életüket.

Megfejelve azzal, hogy a harmadik csoportra igen komoly szüksége lenne az emberiségnek. De hiába, ha egyszer általuk utálva vannak. A Fishhook által meg ignorálva. Idáig jó a felvetés! A cselekmény, legalábbis főbb vonalaiban pedig innentől adja magát... 

Idáig jó a buli!! Aztán innentől annyira nem. 

A PARNYÁKOK A VALÓ VILÁGBAN

Ez teológiai kérdés is. Ne húzd a szádat, érdekeset fogok mondani! 

A nem a mainstream eszközökkel, képességekkel rendelkező embereket a tudományos megközelítés manapság ignorálja. Nem vesz róluk tudomást. Megkérdőjelezi a képességeik valós létezését. Okkal, ok nélkül. Aztán van, amikor enyhíti az elzárkózását, mint például egyes keleti gyógymódokkal kapcsolatban. 

Az óvatosság indokolt. Mert van, ami működik, van, ami nem, van, ami igaz, és van ami kóklerság. Van, aki tudja, hogy kókler, és van, aki komolyan veszi, amit csinál, de kókler. Szerintem te is tudnál olyan neveket mondani, ami a parapszichológiát, a spiritualitást minimum nevetségessé teszi. 

S amikor működik valami, az sem garancia arra, hogy feltétlenül örülni kell a működésének.

Két ismerősöm is csuda mélyen belemerült  a titkos tanításokba, gyakorlatokba. Az egyiktől valamiért távol kell tartanom magamat. Belső indíttatásból. Nem jó szó, hogy iszony van bennem, de van valami, ami kötelezővé teszi a három lépés távot. A másik személyt nagyon kedvelem, csak akkor húzodom odébb, amikor nagyon belelendül, és nagyon bele tud lendülni. De akkor is kedvelem. 

Egy alkalommal megtisztította a lakásunkat. Felejtsd el a súrolószert, porszívót, hípót, padlófelmosót! Gyertyát gyújtott az egykori konyhánkban, volt a kezében valami triangulum-szerű valami, és beszélgetett valakivel, aki nem volt ott. Volt az egészben valami halálosan komikus, és karszőr-állítón hátborzongató. 

Egyébként a megtisztítás sikerült: igen rövid időn belül tőlünk tisztult meg a lakás, az önkormi kivágott bennünket onnan. (Nem voltunk ártatlanok, de az eljárásuk is több mint érdekes volt. Mi is így láttuk, de mondta jogász és mondta egykori önkoris vezető is, hogy ezt így nem tehették volna meg.) 

De van olyan ismerős, aki talált kontaktot a meghalt gyermekéhez. A kontakt kapcsolatba is lépett a gyermekkel, és az olyan dolgokat mondott neki, amiket a kontakt magától nem tudhatott, mert az anya valóban csak a gyermekével kommunikált róla. Vagy vele se. Anyai részről a kapcsolatfelvételnek nem volt más oka, csak annyi, szeretett volna megnyugodni, hogy a fia jó helyen van. (Én mondjuk voltam olyan kis genya, hogy még a kapcsolatfelvétel előtt megkérdeztem tőle, rendben, mi van, ha megtudja, hogy a fiának most nem jó. Ha rossz helyre került. 

Egyébként, és erről valahol írtam már, elég hosszan, a Biblia tiltott dolognak mondja a halottakkal való kommunikációt. Főleg, mert azt is elmondja, a halottak már nem kommunikálnak, semmi részük nincsen abban, ami élet. Halottak. Nincsen tudatuk, nem tudnak beszélni, nem tudnak gondolkodni. Főleg azért, mert egy idő után fizikailag sincsen mivel. Nincs részük semmiben, ami ennek a világnak a része.

Az ember a test, a lélek és a szellem egysége. Amiben élet van. Bármelyik hiányzik, nincsen ember. Mondja a Biblia. 

Ha egy halott kommunikál, akkor aki kommunikál az nem az, aki élő volt, és holttá lett. Valami, valaki más. „Rettegj, félj és borzadj...!” 

Oldjuk egy kicsit a feszültséget derűsebb témával. Legalábbis nem nyomasztóval. De maradjunk még a Bibliánál, s menjünk vissza a Teremtés Könyvéhez. Ádámhoz és Évához. Figyelj csak! 

Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. 

(1Móz 2:8–15)

Az ebből fakadó alább taglalt gondolatmenet, amelyet ugyan nem egyedül ötlöttem ki, a szöveg félreolvasásából fakad.. Ahogyan erre egy Gigabrusch nevű felhasználó felhívta a figyelmemet.

A téves következtetés anno az volt, hogy a kert, amit Ádámnak és Évának őriznie és művelnie kell nem más mint a mai Irak, vagyis az egykori Mezopotámia. S bár a következtetés nem állja meg a helyét, itt hagyom, mert ami belóle fakad, érdekes feltételezés lehet a paradolgokkal kapcsolatban. 

Érdemes elolvasnod a képhez tartozó cikket is, nem hosszú

Nem tudom, ástál-e, gyomláltál-e már valaha? Tőzsgyökeres pesti gyerek vagyok, soha sehol nem volt kertünk. De rokonoknak volt. Például exapósoméknak Zircen. Egyszer felástam nekik a kertjük negyedét. Az egész úgy százötven négyzetméter lehetett. Utána egy napig nem éltem, elmúltak az izmaim, lerohadt a derekam. 

Erre a Biblia azt írja, Isten az mondja az első párnak: „Eridjetek, ássátok fel Mezopotámiát, gyomláljatok egy kicsit, metszetek, oltogassatok, szedjétek le a gyümölcsöt, aztán még boldogok is legyetek ám, ez a kutya kötelességetek!”

Tényleg minden blaszfémia nélkül: ha a főnököd valami hasonló utasítást adna neked („Eriggy, ásd már fel ne is Mezopotámiát, de Óbudát!”), mit mondanál neki? Aham, szerintem én is azt. De Ádám és Éva nem mondott ilyet, pedig ők színről-szinre látták Istent, szemtől-szembe beszéltek vele. Mondhatták volna, hogy:
– Izé, urunk, kicsit elméretezted a feladatot, túlságosan marha nagy a munka! Nehogy már ketten egy ilyen bazi területet túrkáljunk! Nézd, mi az Édenben lakunk, nem rabszolgának teremtettél bennünket, ugyebár! 

Nem mondtak ilyet. Arról nem beszélve, hogy az emberre csak a bűnbeesés után hull az átok, hogy a mindennapi kenyeréhez a verejtéke árán jusson hozzá. 

Figyelsz? Ott van Mezopotámia, amit művelnie és őriznie kell, de ehhez egy csepp verejtékének sem kell hullania. Vagyis egyáltalán nem fáradságos egy ekkora terület művelése. 

Hökk! Az meg hogyan lehet? 

Placi barátommal beszélgettünk réges-régen erről. Arra jutottunk, hogy nyilván egészen más fizikai és mentális képességekkel bírt az első pár. Egészen vad dolgok jutottak az eszünkbe: mittomén, gondolatokkal irányították az ásót, vagy nem is kellett az ásó, csak rágondoltak, és forgott kifelé a föld, repkedtek a dugványok a megfelelő helyre... Érted? Milyen király lenne már így dolgozni nap mint nap! Volt olyan munkahelyem, ahol napi szinten másfél-két tonnát is meg kellett mozgatni per fő mindennap. Puszta kézzel!

Mondjuk akkoriban jobban is néztem ki, nyávog is Szerelmetesfeleségtársam: „Összementél, Morzsám, eltűnt a karod, a mellizmod!” Nem is olyan lelkes már irányomban mint tizenöt évvel ezelőtt, de ő mással magyarázza. 

Aztán jött a kérdés: oké, de aztán hová lett ez a tudás? 

Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret... 

(1Móz 3:17–18)

Vagyis Isten megfosztotta a gondolattal földforgatás, dugványozás lehetőségétől az emberpárt. Ezután hullania kell az izzadtságának. Mert eddig nem kellett, miközben felásta Mezopotámiát. Ádám és Éva elvesztettek olyan képességeket, amelyekkel előtte rendelkeztek. 

– Miért? – néztünk egymásra Placi barátommal. Arra jutottunk, hogy azokkal a képességekkel az immár önzésre hajló ember belátható időn belül kiírtotta volna önmagát.

Összefoglalom, és ígérem, itt a teológia vége. Az ember kezdetben egészen más fizikai és mentális képességekkel rendelkezett, mint ami megmaradt számára a bűneset után. Nagy eséllyel ezek a képességek megegyeznek a mai paranormálisnak vett, hitt, tudott képességekkel. Amelyeknek felbukkanása, felszínre kerülése manapság az Ellenség munkája. De ebbe már végképp nem megyek bele. 

A PARNYÁKOK A KÖNYVBEN

Az a nagy helyzet, hogy Simak könyve úgy a felétől izgalmassá válik. S ezáltal ellaposul.

A kezdetben felvetett kérdések a gondolatokkal való űrutazásról, a paraképességek kérdéséről, jó-e és ha igen, miért rossz, hogy vannak, a nagyvállalatok társadalomformáló, -ellenőrző hatalmáról (hol volt még a Facebook, a Google és a többi hasonló cég a könyv első megjelenése idején!), nos, ezek a kérdések mind elsikkadnak az izgalom és a harc hevében. Vagyis ahogyan nőtt az akció, úgy csökkent az érdeklődésem. Mert a probléma leredukálódott arra, hogy Blaine életben marad-e és megmenti-e a parnyákokat a kiírtástól? Minden más kérdésfelvetési lehetőség a háttérbe szorult, elnémult az akció hátterén. 

Az a szerencse, hogy valamiért megmaradt bennem az érdeklődés Simak iránt, és ezzel a könyvvel együtt nem tettem félre A várost is. Mert az mestermű. S amellett ez meg egy nem olvashatatlan, nem unalmas, nem tartalom nélküli, de viszonyításban férc. 

Maecenas, Budapest, 1993, 340 oldal · ISBN: 9637425861 · Fordította: Végh István

4/10

2022 május háromnegyede. Ma megyünk Dunaharasztira egy barátos házaspárhoz. Szoktunk ilyet tenni, ilyenkor ott is alszunk. Már nagyon régen láttuk őket. Egyáltalán nem napi a kapcsolatunk, de mindig várom ezeket a találkozásokat. S erre az egész heti napsütés után ma beborult az idő, fúj a szél, esik az eső. Pedig náluk a kertben ülve az igazi. 

A héten Szami lányom bent volt a munkahelyemen, az idősotthonban. Természetesen úgy, hogy hozta babakocsiban Bogyó unokámat is. Szép, napos idő volt, sokan voltak a kertben, én vonultam fel-, s alá a karomban a csemete hét kilójával, és gyűjtöttem neki az elismeréseket. Igen nagy volt a sikere, bennem meg a büszkeség. A fene se gondolta, hogy ilyen jó nagypapának lenni. Meg apának. 

A Fantasztikus Négyes (a továbbiakban FN) sorozatot Stan Lee találta ki. (A legenda egyik verziója szerint. A másik szerint Jack Kirby. Ki az erősebb kutya?) Ezt a sorozatot is. Illetve az alakjait, az alaptörténeteit. A sorozat első száma 1961-ben jelent meg, azóta pedig folyamatosan. Nem a legsikeresebb Marvel-darab, ám a népszerűsége ennek ellenére töretlen.

Most, hogy írom ezt az értékelést, megpróbáltam felfogni, hogy ki, merre hány méter? Nem sikerült. E kötet előszavában Giovanni „Jo” Gallotta azt írja, hogy 

[...] számomra akkor is az első száz füzet a legkedvesebb, amelyek az úgynevezett Lee-Kirby érát ölelik fel. 
Bár a Fantasztikus Négyes magyarul is megjelent már, de azok közül csak néhány epizódot olvashattunk a Lee-Kirby párostól. 

A Frike Comics ezt az űrt próbálja most betölteni, és éppen ezért tölt el minket büszkeséggel, hogy ti is a keztekben tarhatjátok az első részt a 2021-re tervezett három kötetből, amelyek a 68. számtól kezdve mutatják be ezt a korai időszakot.

Vagyis az első száz volt a meghatározó, ezért elkezdik az eredeti sorozat 68. füzetével a magyar kiadást. :-O Ez a kötet egyébként négy eredeti füzetet foglal magába, a 68–71-et. Minden világos? De jó neked! Vagy én vagyok túlságosan rendszerető. (Ezt pár hónapja itthon is megkaptam: tisztaságmániás vagyok. Azonnal el is engedtem mindent, úgy nagyjából már semmit sem csinálok, engem ugyan ne érjen vád!) 

A megértés hiányában úgy döntöttem, nem akadok fent apróságokon, belevágtam hát az olvasásba. A végeredmény olyan nem is tudom... lett. 

ELSŐ BLIKK

A rajzokkal még nem is lenne bajom. Majd mutatok rá példát. A történet és a megfogalmazása viszont számomra irgalmatlanul és nehezen emészthetőn amerikai. Nézd csak elsőre a borító szövegét: 

A VILÁG LEGNAGYSZERŰBB KÉPREGÉNYE!

SZENZÁCIÓSAN AKCIÓDÚS ÉS KLASSZIKUS KIADÁS!

Aztán találtam ilyet is.  

Hogy miért is Stan Lee és Jack Kirby a képregénytörténelem legelismertebb alkotópárosa? 
Kiderül ebből a Marvel mesterműből!

S ez így, ebben a szellemben minden fejezet elején. 

Értem én, hogy ez a rózsaszínű öntömjén poén, de valahogy nem töröltem a könnyeimet a kacagástól. Egyáltalán nem azért, mert nem akartam szeretni a képregényt. Akartam. (A kezem a szívemen!) Akkor is, ha úgy általában a Marvel-cuccosokat, tudod, én annyira nem... Csak valahogy nem volt őszinte a mosolyom. Lee és Kirby minden bizonnyal azt szerették volna elérni, hogy a történeteket az olvasó egy kicsit tekintse paródiának is, nehogy már komolyan vegye egy kockáját is. Ezt a célt ez a pár szövegbe rejtett kiszólással

Őszintén emeljük a kalapunkat azon olvasók előtt, akik már előre kitalálták, hogy ál-Santini valójában az őrült Alkotó. Azonban a többiek se ostorozzák magukat – ettől a fordulattól még a szerkesztőnek is leesett az álla!

próbálja Lee elérni, de csak olyan kis fejcsóválós mosolyt csalt ki belőlem. Talán mert a paródiához nagyon kevés volt ez a néhány mondat. Ha ez volt a cél, a történetben, illetve a sztorin belüli párbeszédekbe is kellett volna valami fricska, valami ilyesféle kinyújtózás, összekacsintás az olvasóval (nézővel) a történetből. De vagy érzéketlen vagyok, vagy ilyen nincsen. 

Hadd tegyem hozzá azonnal: olvastam véleményeket erről a Frike Comics által kiadott sorozatról. (Jelent meg magyarul nem általuk kiadott FN is, még Stan Lee tollából is. S itt kavarodik be számomra minden. De túllépek rajta.) A vélemények csuda lelkesek voltak. A lényegük, hogy 

1. Technikai szempontból is mennyire csuda profi lett ez a magyar verzió, És csakugyan. 
2. Ez a korai FN még mennyire jó volt, a későbbi történetek ezekhez képest mennyire semmilyenek. Vagyis hasonlóan fogalmaztak mint Giovanni, csak ő udvariasabb volt: nem a minőség későbbi aláhullásával, inkább a nosztalgiával indokolta a vonzódást. 

Ez az első Frike Comics kiadású FN, tehát azonnal és alaposan belevág a történet a sűrejébe. Szemmel látható, olvasható, hogy nem bevezető képsorokkal kezd, hanem valaminek a folytatásával. Egy fél mondattal az első képkocka még utal is az előzményekre. Bár az utalás tényleg csupán utalás, semmi nem derül ki belőle. 

Ha nem olvastam volna utána, én vagyok az az újszülött, akinek a kályhától kellett volna indulnia: fogalmam sem volt, a Négyes mitől olyan, amilyen. Sebaj, ezt pótoltam a neten. De mert kályha, így a fene nagy ellenfelekről se tudtam semmit. Ezt már nem is pótoltam a neten. Annyira nem izgatott. 

A FŐGONOSZ ÉS A BELSŐ ELLENSÉG

Amerikában minden olyan eltúlzott. Ez a történet is. A párbeszédek felületessége, a történet grandiózussága, a lerombolt épület nagysága, a Négyes tulajdonságai, a gonosz tervei is. Minden. (Csak hogy ne vádolj, végletes elfogultsággal, a napokban értékeltem a Fehér lovag című Batman-sztorit. Naggyon tetszett.) 

Az FN jelen története nem komplikált. Van a Főgonosz, aki éles elmével átlátja, hogy minden terve fő ellensége az FN. Ezért elmés tervet eszel ki, hogy meggyengítse a különleges képességekkel megáldott/megvert hőskvartettet. Ennek érdekében felveszi annak a tudósnak az alakját, aki azért érkezik, hogy a kőpasast, Bent visszaváltoztassák emberi formájába. S mert a Főgonosz belepiszkál a visszaváltoztatás folyamatába, Ben ugyanolyan csúf marad, amilyen volt, viszont az FN ellen fordul, fő célpontként Mr. Fantasticot, a gumiembert választja ki. 

 Az FN belső kohéziója tehát megszűnik, Ben, a Lény ellenük harcol. Miközben a Főgonosz sem tétlenkedik. A harc tehát kétfrontos. A rendőrség megpróbálja megállítani Bent, aki jócskán rombol a városon, a többiek próbálják megmenteni, aztán szembeszállnak az időközben a saját alakját visszavevő Főgonosszal. Meg annak hiperképességű gigarobotjával. 

A végeredmény a rengeteg akció után nem lehet kétséges. Hogyan is lehetne az? Minden és mindenki a megfelelő állapotba és helyre kerül. Ebben se meglepetés nincsen, se csalódás nem lehet. 

AMI VAN ÉS AMI NINCSEN

Akció az tényleg van, töméntelen mennyiségben. Szinte más sincsen. A történet is kicsit olyan, mint amikor Pipivel tizen alul a műanyag katonáinkkal játszottunk a csupasz parkettán, építőkockákból építve várat, pueblót, miegymást, és a cselekmény közben improvizáltuk a fröccsöntött harcosok kalandjának a következő részleteit. 

Ha a már említett távolságtartó kiszólások zamatát valahogy belevitték volna a történetbe, közelebb lennék a csettintéshez. Így valahogy nem sok maradt az ujjaim között: a pörgés, a csilivili és az amerikai gigantománia felszínessége és a párbeszédek elképesztő életidegensége. 

Egyvalamit el kell ismernem, és ezt töprengés és gondolkodás nélkül teszem: ha a rajzokat a történettől függetlenül nézem, hogy dinamikusak, és roppant kifejezők. Tényleg. Vagyis a szerzőpárosból nekem Kirby a befutó. Lássunk egy képet róla!

Maradt még néhány képem a képregényből. Meg akarod nézni őket? Tessék!

Vagyis összességében azt mondom, az amerikaiak jócskán lemaradtak az olaszoktól! Mármint a Marvel a Sergio Bonelli Editore-tól. Nem érzem, hogy túlzás lenne az összehasonlítás. Iparkodom szem előtt tartani, hogy a Marvel úttörő volt a szupehősös zsáner kialakulásában, meg azt is, hogy azok a Bonelli-munkák, amiket én olvastam lényegesen később készültek, vagyis korban közelebb vannak hozzánk, ezáltal a mai elvárásoknak sokkal jobban megfelelnek. De ami amott a nosztalgia-faktor, az emitt a történetek és a kifejezésmód minősége. 

Hadd mondjak egy eklatáns példát! Számtalanszor említettem, hogy nem szeretem a horrort, nem bírom a vámpíros dolgokat, az Alkonyat semmilyen szenvelgésével, műkaraktereivel a világból ki tudsz űzni. A Dampyr mégis teljesen lenyűgöz és x számú kötet után sem unom. Vámpíros horror. Vagyis a Bonelli nagyon tud valamit. 

Nem szeretem a szuperhősös dolgokat. Ez a Marvel-klasszikus, ami hű, mennyivel jobb mint az utódai, tökéletesen hidegen hagyott, az egyébként nem rossz képi megfogalmazásában is, a történetében is, a hangulatában pedig végképp. Nem hiszem, hogy ez európai kultúrgőg lenne a részemről. Említettem már a Fehér Lovagot. Azzal együtt, hogy különösebben a Batman-éra sem hoz lázba. De a tragikus sorsú Heath Ledger alakította Joker mindent visz azzal az idegtépő szájnyalogatással. 

A Fehér Lovag facsart-Jokere is telitalálat. Nos, ilyesmi ebben a FN-füzetben nincsen. Túlzott elvárás is vele szemben, hiszen Nolan Batman-je, illetve a Fehér Lovag is sziget a Batman-óceánban. S az is csoda, hogy jómagam beléjük futottam. 

Összegezve a helyzet az, hogy ez a FN-füzet sehol, semmimet nem fogta meg, nem érintett meg, meg sem bizgetett. Megengedem, hogy a hiba az én készülékemben van. De attól még nemhogy az intellektuális szerelem, de a flört szelecskéje sem érintett meg.

Frike Comics, Budapest, 2021, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891243 · Fordította: Pusztai Dániel 

3/10

Tegnap írt a Kiadó (nem a Frike, hanem egy egészen másik), hogy kellene a kéziratom nekik, csak bajban vannak az NKA-s támogatás drasztikus csökkenése miatt. Elém tárták, milyen feltételekkel lehet belőle valami. Olyanokkal, hogy inkább le sem írom. Tény, hogy a maguk struktúráját, szerkesztés, tördelés, terjesztés biztosítanák, s ez nem kis érték, nem apró reklámfelület a továbbiakhoz. Még emésztgetek.

Clifford D. Simak a sci-fi-irodalom klasszikus korszakának a gyermeke. Kortársa Isaac Asimovnak, Bradburynak, Clarknak. A huszadik század legelején, 1904-ben született, s 1988-ban hagyott itt minket. Közben meg írt. Bár ez magyar nyelven annyira nem nyilvánvaló, mert csupán három önálló kötete jelent meg: a most tárgyalt A város, a Ha megáll az idő és a megtévesztő című és borítójú Az emberfarkas-elv. Illetve elbeszélései antológiákban. A moly.hu szerint ebben a huszonkettőben.

A város című regény tulajdonképpen nem regény. Először nem is eképpen jelent meg, hanem elbeszélések sorozataként. Ám az van, hogy regényként is megállja a helyét. Van néhány csavar az olvasói felhasználásában. Nekikezdhetünk? 

Szerkezet

Könyv a könyvben. Az egyes novellákat összekötőszöveg teszi eggyé. Az összekötő szöveg nem más, mint egy, a novellákat bemutató „szakszöveg”.

Amely szövegnek már a bevezető sorai a megfelelő olvasatra sarkallnak bennünket: megtudjuk, hogy nem novellákat olvasunk, hanem az idők tengerébe vesző mondákat, mítoszokat. Amelyeknek valódi jelentését, mondanivalóját hosszú-hosszú-hosszú ideje kutatják a szakértők, Akik neves személyek, igencsak árulkodó nevekkel.

Az első mondához írt jegyzetből kitűnik, hogy ezen szakértők meglátásai nem simulnak egymásba, Ugry, Kóbor és Phogo nézetei jelentősen eltérnek egymástól mind a szövegek keletkezési idejét illetőn, mind jelentését tekintve. Miközben rengeteg szemantikai kérdőjel akadályozza számukra a könnyű és egyértelmű értelmezést. Mi a csudát jelenthet például az „átokverte kölyke”-kifejezés? Hosszú évek óta törik ezen (is) a fejüket az illetékesek. 

Nem árulok zsákbacicát (ahogy egyébként a könyv sem teszi, hiszen az első mondatával elmondja, amit én itt a sokadikkal): a mondák „mai” olvasói kutyák. Akik a múltba vesző emberi civilizációt szeretnék megfejteni, értelmezni. 

A múltbaveszés igen komoly időtartamot ölel át, s már itt láthatjuk, Simak nem egy bátortalan fickó. A könyvecske nyolc elbeszélése, oppardon, mondája, mítosza, több mint tízezer évet ölel fel. Nem nehéz belátni, hogy ehhez nagyon vékony, s emiatt nem sokat lacafacázhat e tízezer év apró részletei felett. S itt van Simak zsenialitásának az első egyértelmű jele. Olyan pillanatképeket választ ki ebből a tízezer évből, amelyek teljes rá- és átlátást biztosítanak az olvasó számára, hogy megértse, mi történt a Földön, a Földdel. 

S amit kapunk, az bizony, barátaim, kerek egész. Simaknak sikerül a lehetetlen. Úgy, hogy nem válik sem felületessé, sem összefüggéstelenné. A könyv a könyvben barkácsolása teljesen koherenciában olvad eggyé a kaleidoszkóp-szerű szerkezettel. Hasonló ötletből, ötletekből mások simán univerzumot faragtak, évtizedeken átívelő munkássággal, tizesével írva az azzal foglalkozó köteteket. Simak legyintett az egészre, és mindent belepakolt egyetlen csoffadt kis könyvbe. A teremburáját néki! 

Azért azt, mert az univerzum, amit kitalált annyira összetett, annyira szerteágazó, annyira egyben levő, annyira sziporka-dús, annyira átgondolt, hogy valóban kitelt volna belőle sokkal több könyv is. Erre ő fogja magát, és hagyja a fészkesbe az egészet, neki így, egyszerien kerek A város története. 

A város története

Iparkodok a poénok, a cselekmény előretudása nélkül beszámolni arról, mi is ez az egész. 

Az emberiség felfedezi a boldogság egyéni és közösségi titkát. Csak éppen ennek érdekében szükségszerű számára feladnia az emberi mivoltát. Mindenféle szempontból. Ó, és el kell hagynia a Földet is. Ezáltal a bolygó jócskán és felettébb kiürül.

Ám nem tökéletesen, nem megy el mindenki. S ezzel veszi kezdetét az összetettség.

Van egy család, a Websterek, akiknek a vérvonala végigkíséri az emberiség történelmét, akik ott vannak minden jelentős állomásnál, történésnél, és akiknek a neve az utolsó ember eltűnése után felváltja az ember kifejezést. A felegyenesedett, kezét használó kétlábút az utána következő bolygólakók nemes egyszerűséggel webstereknek hívják. 

Az egyik webster értelmessé teszi a kutyákat, képessé teszi őket a beszédre, az olvasásra. (Vö.: Ugry, Kóbor és Phogo.) 

A Földön élnek mutánsok, akiknek a képességeivel a többség képtelen volt megbarátkozni. A mutánsok emiatt elzárkóztak, elkülönültek, kiváltak, semmi kapcsolatuk nincsen az emberiség többi részével. 

Az emberi faj elfogyása után a kutyák feletti ellenőrzést, a fejlődésük terelgetését robotok végzik. Amiknek van egy külön kasztja, a vadrobotok. A kutyák útontartása felett egy sok-sokezer éves robot foglalkozik. Jenkins-nek hívják. 

A kutyák más állatfajok websterizálásával is foglalkozni kezdenek, és véget vetnek a húsevésnek, tiltott dolog az élet elvétele. A felszínen ez tökéletesen működik is. De a vér nem válik vízzé... „Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát?” – kérdezi a Biblia (Jer 13:23). 

S az egészet csakis Jenkins, a robot látja át. Akinek szembe kell néznie a hangyák civilizációjának, evolúciójának a rohamos fejlődésével is. 

Hangulat, mondanivaló

A könyv nagyon kellemesen, egyáltalán nem csepegősen szentimentális. Nem nagyon tud más lenni, hiszen civilizációk elmúlásával, felemelkedésével foglalkozik. S miközben szentimentális a civilizációk elmúlása miatt, ott van ráadásnak Jenkins szomorkás magánya a múló időben. S a felismerés, hogy az erőszak valahogy, valamiért szervesen és elválaszthatatlanul hozzátartozik ehhez a bolygóhoz. 

S persze a kutyák kiokosítása adja a metafizikus létértelmezés egzisztenciális kapargatását is. Nem fájdalmas bonyolultsággal, csak kellemes kérdésfelvetéssel. Honnan jöttünk, hová tartunk? Akár emberek vagyunk, akár kutyák, akár akármik. S mi a célja a létezésünknek? Ha nem maradunk, akik voltunk, ha átalakulunk, önmagunk vagyunk-e még, s ha nem, az feltétlenül önfeladás-e, vagy mindössze a változás, a fejlődés lehetősége? Feltétlenül rossz, negatív dolog-e az önazonosság átalakulása, a mássá levés? 

Ahogy most leírtam ezeket a mondatokat, valahogy eszembe jutott a P. Mobil-koncert, ahol két hete jártunk. A Móóóbil számára az önazonosság, a változásban való változatlanság maga az identitás. Ha a változásban változik a lényeg, azt önfeladásnak tartja. A mozgás szükségszerű, ami statikus, az elvetendő, de a leglényegnek mindenképpen ugyanannak kell maradnia. Nem lehet két életed, s a leglényeg változása egy másik élet. 

De ismétlem, Simak nem rágja szájba a kérdéseket. Ezek csak úgy felmerülnek. Anélkül, hogy Simak felmerítené őket. Olvasóként vagy töprengesz rajtuk, vagy hagyod a fenébe az egész egzisztenciális, metafizikus nyavalygást, és csak simán élvezed a sztorit, amit írókám a kezedbe nyomott, és csont nélkül meg lehet ezt tenni. 

Ha nem lenne félrevezető a hasonlítgatás, azt mondanám, Ray Bradbury. Mármint A város az ő írásaira hasonlít. S Bradburyről azt mondtam egy hekyen, hogy író, aki sci-fit ír, és nem sci-fi író. Bradbury szövegei irodalmi szövegek. Szép irodalmi szövegek. S Simak könyve hajazik rá. De egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy valami klónt vagy plagizátort olvasok. Úgy gondolom, egyértelmű a dicséret. 

Borító-morgás a magyar kiadások indokán

Nincsen baj a magyar kiadásokkal. A magyar kiadások úgy vackok, ahogyan vannak. Ha kinyitod a könyveket, a szöveggel foglalkozol. Azzal nincsen baj. De semmi. Ilyen szempontból a rendszerváltás előtti könyvkiadás nagyon rendben volt. A második kiadása is '91-es, az addig meglevő struktúrák nem hullottak még teljesen széjjel. Arról nem beszélve, hogy a kiadója a Móra volt. Vagyis a szöveggondozás mint olyan még teljesen ismert fogalom volt. (S a Móránál, meg a régi, nagyoknál maradt is.)

De borítók, testvérem, hát az mindkét magyar kiadás esetében bekakkantás! Egymás mellé teszem őket, nézz és láss! Nem csúnya egyik sem. De mindkettő úgy baromság, ahogyan van. Ezzel nem kispályáztak a könyvek tervezői. 

Az első borító szép, hangulatos, stílusos, kétségtelenül művészi. Korga György követte el. Akinek vagy simán felhasználták egy meglevő festményét, vagy legyintett a könyv elolvasására és festett valamit, ami sci-fi-szerű. T-rex nincsen a történetben, búra van, de az annyira mellékszál, hogy tökéletesen indokolatlan a borítón szerepeltetni. Minden más, amit látunk, jól néz ki, de nincsen jelentősége, indifferens, történetidegen. 

A második borító realisztikusabb, mint Korga szürrealista munkája. Nem tudom, ki követte el, nincsen a birtokomban ebből a kiadásból kötet. Tök jól néz ki a borító, de pont nincs összefüggése a könyv tartalmával, akár az előző kiadás borítójának. Ahogy az azon szereplő T-rexnek, úgy az ezen szereplő, kétlábra emelkedett gigatobzoskának sincsen köze Simak A város című könyvéhez. Nincsen a könyvben tobzoska sem, sehány lábon, vadászva, nem vadászva, sehogy. Pláne nem úgy, hogy a háttérben két bolygó is ott zöldlik. Mondtam: a Földön vagyunk. Amikor meg más bolygón, egy elbeszélésnyi időre, akkor meg ott nincsen kutya. Ja, meg tobzoska sem. Minden más stimmol, pajtáskám! 

Fel nem érhetem ésszel, tudással, hogyan születnek ezek a borítók! Jó lesz a parasztnak, vagy milyen indokok, érvek szólnak mellette. Netán ingyenesen jutottak a kiadók a képekhez, s a költség megtakarítás a fő szempont? Az ördög tudja. Egy a lényeg: a magyar borítókat felejtsd el teljesen!

Összegereblyézem a lényeget

Ez egy piszok jó könyv! Nagyívű, ám nem elkapkodott történet, amely izgalmas is tud lenni, meg elfondolkodtató, meg szép is. 

Ha nem lenne tökéletesen félrevezető és degradáló Simakra nézve, azt mondanám, hogy Bradbury finom pasztellje keveredik benne Asimov részletekből összeálló nagyívűségével. De közben meg egyik sem, csak simán Clifford D. Simak A város című könyve. A sommás jelző kimaradt: felettébb pompás. Felettébb pompás könyve. 

S akkor elárulok egy titkot. A várost most olvastam. A Ha megáll az idő című könyvét előtte. Annak az alapötletét igen jónak találtam, haladtam is vele, de ezt add össze, nincsen egy hete, hogy elolvastam, és rendben közben átment a kezemen A város is, meg olvastam mást is, meg tegnap azért Toma barátom kertipartiján, amin az 55. évét ünnepeltük fogyott sör is, tátratea is, pálinka is rendesen, Szerelmetesfeleségtársam folyamatosan táplált, hogy valami szilárd is legyen bennem, szóval ez is volt, de képtelen vagyok csípőből felidézni, mi is lett a sztori vége. Meg az is volt vele a bajom, hogy mása sincsen, csak sztorija. Nem úgy mint A városnak.

Aminek van sztorija, hangulata, szépsége és mondanivalója. Meg úgy gondolom, bennem való maradandósága.  

 *

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1970, 272 oldal · puhatáblás · Fordította: Kuczka Péter

10/10

2022 május közepe. Mint írtam, a körülöttem levő történések legfontosabbja a tegnapi kertiparti volt, több tanulsággal. Például azzal, hogyan veszhet el valaki többször tíz ember között a hétköznapokban, miközben mindenki kedveli, de végső soron senkire nem számíthat. Meg azzal, hogy az alkohol mennyire le tudja rombolni a méltóságot. Meg azzal, hogy az élni akarás mekkora erő még akkor is, ha az orvosok már kukáznának (nagyon drukkkolok neked, Gábor!). Meg azzal, hogy basszus, néma gyereknek anyja sem, igaz lehetőség sem volt rá, de most, hosszú-hosszú évek után végre megmondtam egy hatalmas pasasnak, hogy az egész ordenáré nagy társaságból ő az, akiről simán el tudnám képzelni, hogy a barátom legyen, de ha egyszer nem, akkor nem, bármikor hívtam, jobbára fel sem vette a telefont, alig jött valahová, hogy nyomd teherbe! S ezzel annyira betaláltam nála, hogy még éjfél felé, amikor már nagyon nem volt szomjas, akkor is úgy búcsúzott tőlem, hogy ezzel nagyon-nagyon meghatottam. Én meg mondtam neki, hogy szarok a meghatottságodra, a barátságodról beszélek. Átölelt. Akkora ember, hogy nagyjából a nyaklánc-medál lettem az ölelésében. 

Friedrich Glauser 

1896-ban született és 1938-ban halt meg. Halálnak semmi köze az évszám körüli világpolitikához. Agyi infarktus okozta a halálát. Svájcban irodalmi díjat neveztek el róla, amelyet krimiszerzők kapnak meg.  

Vagyis olybá tűnik, Glausert ugyancsak megbecsülik a hazájában. 

A kép ne tévesszen meg: az az idill, ami sugárzik róla, csalóka. Glauser nyughatatlan, békétlen, zűrös pasas volt. Az ópium szó mond valamit?

A szerzőről a könyv fordítója, Szalai Lajos írt egy rövid, de nagyon informatív előszót. Az elolvasása javallott, bár a szerző egyáltalán nem lesz általa szívcsücsökké. Bár kétségtelen, hogy nem is neki kell szimpatikussá lennie, hanem annak, amit alkotott. 

Éppen ezért furcsa (vagy nem is annyira?). hogy Studer őrmester alakja mennyire és milyen alapvetőn más, mint amilyen a szerző volt. (Nem tudom, véletlen-e, a szöveg sugallata, de ha megnézed a könyv borítóján a rajzot, az bizony eléggé hajadzik az alábbi filmábrázolásra. Ha jól figyeltem, a szöveg maximum a szívart állítja. A többi sugallat.) 

Heinrich Gretler, mint Studer őrmester egy 1939-es feldolgozásban.
Glauser műveit még hét alkalommal vitték filmre azóta, utoljára 2001-ben.

A krimikről és a bűnről

Az ember végső soron a Föld bármely részén csontugyanolyan, bármilyen színű a bőre és bármilyen vágású a szeme.

Ez a felismerés számomra nagyon csüggesztő volt. Mármint annak belátása, hogy bármilyen korról, bármely földrajzi helyről, az emberi nem bármelyik fajtájáról legyen szó, tulajdonképpen minden variáció egy témára. Nincs és nem volt még olyan kultúra, amelynek az emberei nem pont olyanok lettek volna mint a ma embere. Kicsinyes, önző, kapzsi, szívtelen, Vagy ahogyan a Biblia mondja: bűnös. 

Az is kétségtelen, hogy Tolsztoj meglátása örökérvényű: 

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Vagyis bár mindenki boldog akar lenni, a boldogság, kívülről nézve (és ez a kívülről nagyon hangsúlyos) csuda unalmas.

Nagyjából senki nem vágyik a konfliktusokra, a nézeteltérésekre, a fizikai összetűzésre, a fájdalomra, a háborúra, ám ha az irodalom vagy a filmművészet csak boldog élethelyzeteket mutatna, ugyan ki olvasna vagy nézne filmeket, színdarabokat? (A képzőművészet más tészta.)

Az összes irodalmi mű, az összes film arról szól, hogy valaki, valakik így vagy úgy, keresik a boldogságot. Ami mást és mást jelenthet nekik, szabadságot, jóllakást, még több pénzt, harmonikus kapcsolatot, az igazság megtalálását, az akadályok elhárítását, satöbbi-satöbbi. S amikor megtalálják, ott a történet vége. Jobbára. Arcok összebújnak, kamera a premier plánból távolít, a háttérben megy le a Nap a tenger mögött, The End. A boldogság után nincs mit mondani. Hacsak a konfliktus, a tragédia nem utána következik be: a család idilli életét mondjuk kettétöri egy váratlan baleset, ami elviszi az édesanyát és a kisebbik gyereket, akivel éppen oviba ment. De ebben az esetben sem a harmóniáról szól a történet, hanem a harmónia megszűnéséről, az egyensúly felborulásáról.  

Na! Tehát a krimik minden esetben egy felfokozott harmóniavesztéssel foglalkoznak: valaki elveszi másvalaki életét, egy harmadik valaki pedig a rejtély nyomába ered, hogy a másvalaki miért tette, amit tett, és egyáltalán ki lehet ő? Amikor ez kiderül, végetér a krimi. 

Miért izgalmas mindannyiunk számára egy ilyen ezer formában, unalomig ismételt, ismert, látott, hallott formula? Miért nézünk, olvasunk újra és újra krimit, amikor úgyis tudjuk, hogy a sablon minden esetben úgyis ugyanaz: érdek, ellenérdek, indulat vagy hideg fejű terv, hogy az érdek érvényesüljön, az élet szentségét is felülírja ez az érdek, halál, nyomozása annak, hogy milyen érdek útjában állt az elhunyt személye, és kinek az érdeke érvényesülhetett a halála által? Minél csavarosabban titkolja az érdekeit és az érdek végett végrehajtott tetteit a másvalaki, annál érdekesebb, titokzatosabb a tett, s annál izgalmasabb a nyomozás. 

A helyzet az, hogy tulajdonképpen bármelyikünk lehet valaki, aki útjában áll másvalakinek. Egyfelől. Másfelől pedig alapvetően mindannyiunkban benne él az igazságra, az igazságosságra való vágyakozás: derüljön csak ki, kicsoda másvalaki, és nyerje el a jogos büntetését!

(S persze, ha nem gyilkosságról van szó hanem arról, hogy mennyit lógtam ma a munkaidőmben, mennyi adót nem vallottam, nem fizettem be, hogyan éltem vissza mások erőforrásaival, mit és mennyit loptam, csaltam, hazudtam, azt persze viszonyítani, arányítani, kicsinyíteni szoktuk: a céges kocsi saját célú használata azért mégsem gyilkosság! S bár valóban nem, mindez mégiscsak önszerencsen-mosdatás.)

Úgy nagyjából ezért szeretjük a krimiket és felturbózott változatukat az akciófilmeket. 

Studer és a közeg közege

Talán Az erőd filmváltozata volt az első olyan művészeti élmény, ami kiváncsivá és érzékennyé tett a zárt térben, zárt közösségben játszódó művek iránt. A második, hasonló élmény A bunker című magyar sorozat volt. Mindkettő simán vállalható és nézhető a mai napig. 

Számomra ebbe a kategóriába, zárt tér, zárt közösség, simán beleférnek a vidéki városkákban, falvakban játszódó történetek. Legyen az bármelyik Don Camillo történet vagy a Csokoládé, de akár az Easttowni rejtélyek is remek darab. Nem mindegyik ugyanúgy, de jellegében mégis. 

Valószínűleg azért van bennem érdeklődés az ilyen művek iránt, mert izgalmasabbá, személyesebbé teszik a szereplők reakcióit, motivációit. Nem az elidegenedésről szólnak, ahogyan a nagyvárosban a tömegben eltűnő, feloldódó, semmivé levő alakoké, hanem éppen a személyességről, a jelenlétről egymás életében. Még akkor is, ha ez a személyesség, ez a jelenlét a gyarlóságban, a titkokban, a kicsinyességben nyilvánul meg. Mert a zárt közösségekben előbb-utóbb mindenki tud mindent a másikról. Egymás kölcsönös ismerete, a közös titkok miatt a helyi közösség összezár. Vagy éppen gyűlölködővé lesz. 

Az őrmester most visszaemlékezett egy régi jó barátjára, kivel Párizsban dolgozott együtt. […]
– Studer (ő így mondta: Sztüdér), hidd el nekem: inkább tíz városi gyilkossági ügy, mint egy vidéki. Vidéken, egy faluban, nos, ott az emberek úgy össze vannak gabalyodva egymással, hogy mint a bogáncsok, mindegyiknek van valami takargatnivalója…. Semmit, de semmit nem tudsz meg tőlük. Míg egy városban… Istenkém, hát persze, veszélyesebb, de egyből kiismered a fickókat, fecsegnek, elkottyantják magukat… De vidéken! Isten óvjon bennünket a vidéki gyilkossági ügyektől…

(121.)

Viszont a művésznek, az írónak, a rendezőnek, nagyon kell ismernie az összezárt közösségek tagjait, különben nem lesz érdekes, amit mondani akarnak. Ha a karakterek csak egymásra dobált jellemfecnik, a konfliktusaik sem válnak élővé. Márpedig az ilyen történeteknek a szíve-lelke a jellemekből adódó konfliktus. 

A Studer őrmester egy kis faluban játszódik. Ahol, ugye, mindenki ismer mindenkit, mindenki tud vagy tudni vél a másik viselt dolgairól. Csak a faluba érkező Studer őrmester nem. 

Önmagában a kiindulási alap nagyon érdekes. Az erdőben találnak egy holttestet, akit hátulról lőttek le. Mivel falu, zárt közösség, mindenki ismer mindenkit, igen hamar azonosítják a hullát. És bizonyos adatok birtokában nagyon hamar elfogják a tettest is. Studer tartóztatja le, mert kiküldik, hogy megtegye. Addig semmi köze nem volt az esethez. 

De Studerben bizonyos tények miatt kétség támad, hogy valóban a letartóztatott fiatalember követte-e el a gyilkosságot. Innen indul a cselekmény, ami, ugye, maga a nyomozás. Studer feketén kezd el nyomozni, mert rajta kívül mindenki számára egyértelmű, hogy ez egy lezárt ügy. 

Studer, a nyomozó és a regény egésze

Minden jól megalkotott nyomozónak vannak nagyon sajátos, jellegzetes, csak rá jellemző motívumai. Éppen ezektől a motívumoktól, sajátosságoktól lesz érdekes az olvasók számára a személye. Sherlock Holmes-t csak felöltőben, pipával tudjuk elképzelni. Ő az igen apró részletek nyomozója. Miss Marple az idős, nagymama-típusú nyomozó, aki éles eszével leli meg az összefüggéseket. A belga Poirot mindig skatulyából huzták ki, finnyás, a bajsza hercigen fésült, olajozott. Colombo hadnagy slampos, lassú, a feleségéről mesél, van egy vadászkutyája, elmaradhatatlan a ballonja és folyton töpreng, vissza-visszatér apróságokra, vagy Kojak tarkopasz feje, és az arra rímelő gömbölyű nyalókája... És így tovább. 

Studer lassú. És végtelenül empatikus. Számára a gyanúsított is ember, mély empátiával közelít mindenkihez. A külsejéről alig tudunk meg valamit, egyetlen külső jellemzője a Brissago szívar, amit szív. 

Az emberekhez való viszonyulása sokkal fontosabb mint a szivarja. Nem nekem, hanem a történet szempontjából. Azért kezd el nyomozni, mert nagyon szimpatikus számára a gyilkossággal gyanúsított fiatalember, és megérzés alapján, amit később a tények természetesen igazolnak, elképzelhetetlennek tartja, hogy ő követte volna el a gyilkosságot. 

A történetvezetés kicsit sem kapkod. Studer egyáltalán nem akcióhős. Sőt, nem is hős. Simán rokona lehetne Polt felügyelőnek (ő, ugye, Komanek alakja) és „a” Brennernek, Haas nyomozójának. Mindkettejüket, mármint az írókat a bejegyzés elején említettem. Studer tehát ugyanilyen mindennapi alak, teljesen belevész a svájci nyugalomba. 

Studer tehát nyomozni kezd, és amibe belekezdett, be is fejezi. Amit már az elején tudhatunk, nem a fiatalember a gyilkos. Csitt, többet egy szót sem a lényegi tartalomról, mert az nagy genyóság lenne, különösen egy krimi esetében. 

De valamit el kell mondanom! Azon kívül, hogy nagy izgalomra ne számítsunk, még csak briliáns csavarokra se.  Mert a Studer nem ilyen. Bár érni fog meglepetés, de nem hengerel le. Különösebb társadalomkritikát sem leltem a könyvben. Lehet, hogy a svájciak a fenti keretes részben írtak miatt nem is mernek kritikusak lenni? 

A könyv ennek ellenére mégsem unalmas, mégis mindvégig leköt. Bár kétségtelenül figyelni kell, hogy ne tévedjünk el a német nevek és tulajdonosaik között. De ez sem vészes ám, éppen csak megemlítem. 

Nekem különösen a hétköznapisága tetszett. Éppen a csavarok, a körömrágós izgalom hiánya. Az, hogy akár itt és most is történhetne, ami történik. Az, hogy Studer voltaképpen lehetne egy pasas innen a házból, akivel összefutok az Aldiban vagy aki leül mellém a park padjára egy utolsó esti szivart elszívni. 

S bár én roppant hálás krimiközönség vagyok, mert soha rá nem jövök, ki a tettes, sem olvasás, sem filmnézés közben, de úgy vélem, a bonyolítás közben találni véltem egy kis logikátlanságot. Ha te is megtaláltad, írj, beszéljük meg! Viszont ez megtalálni vélt történetvezetési fiaskó szemernyit se rettent el attól, hogy a sorozat többi kötetével is megismerkedjek. 

 Napkút, Budapest, 2009, 254 oldal · ISBN: 9789632630939 · Fordította: Szalai Lajos

7/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

 2022 májusának második hétvégéje. Megint olyan kis itthonülősre sikerült, csak tegnap mentünk le a Római térre a Synthesisbe meginni néhány csuda finom kézműves sört. (Barátom, sütötökös sör! Amennyire őrültségnek hangzik, annyira finom volt. Meg banános búzasör. Nekem egy kicsit édes, de nagyon finom volt az is. Meg a lezáró lagersörük is.) 

Olyan jó néha így semmit sem tenni, csak lenni, úgy általában, meg egymásnak, élvezni a létezést, és gyönyörködni Szerelmetesfeleségtársamban. Meg olvasni. Meg írni. Lenni. 

A koncert.hu-n is megjelent a bejegyzés, bár ott csak a  könyvekről van szó.

Egy koncert, egy könyv

és rock and roll!

Teljesen ártatlan vagyok! Hiába is próbálnak ijesztegetni! (Nem jó, ez Bikini, nem Móóóbil.)

Eszemben sem volt így összehozni a dolgokat, de nem is tudtam volna, mert amikor a könyvet kivettem a könyvtárból (bár nem ezt akartam, hanem a Kaptafát), Szerelmetesfeleségtársam még nem találta meg a hírt, mert nem találhatta, hogy az idei „szélsőjobbosnácifasiszta” majálison, amire rendre, minden évben kimegyünk, idén a P. Mobil lesz az egyik meghívott zenekar.

Szóval a könyv úgy másfél hónapja nálam van, a Mi Hazánk pedig csak kábé két hete hirdette meg a Hajógyári-szigetre a majálist a koncerttel. 

Én meg, túl mindkettőn, gondoltam, olyan leszek mint egy utószabólegényke: kettőt egy csapásra! A koncertet is, meg a könyvet is. Ha már P. Mobil, és ebben a formában úgyis „egy helyre megy”. 

Tehát akkor: 

  P. Mobil koncert, 2022. május 1., Hajógyári-sziget, a Mi Hazánk majálisa  

  &  

  Hagedűs István: Mobilógia – Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad  

Nem nagyon írtam még saját magamról ezen a blogom [ :-)))) ], gondoltam, most megpróbálom (hátha elfogadja a közönség), hogy viszek egy csipetnyi személyességet is a tények közé. 

Az úgy volt a P. Mobillal, hogy amikor megjelent az a kislemez a Kétforintos dallal és a Menj tovább! -bal, azonnal  lecsaptam rá. Tizenegy éves voltam. Fogalmam sincsen, honnan hallottam, miben olvastam róluk, de a kislemez állon vágott, és a hatás ma is tart.

Amikor egy év múlva kijött a második kislemez, a Formai 1-gyel és az Utolsó cigarettával, már rutinosan vettem meg, a tetszési index nem változott. 80'-ban Miskolc és a Csizma az asztalon volt a harmadik kislemezük. A három kislemez együtt már majdnem egy nagy. 

A három kislemez után a '81-ben megjelent nagylemez, a Mobilizmo annyira nem tetszett. Nem nem tetszett, hanem annyira nem tetszett, mint a három kislemez. Valahogy annyira nem voltak döngölősek a nótái. Előzmény nélkül nagyon tetszett volna az LP.

Ráadásul bár nagyon szerettem Tunyó (Tunyogi Péter) hangját is, de Vikidál az „a” Vikidál volt. (Akinek a nevét nem hittem el, amikor először hallottam, mert, ugye, Viki... S milyen idegen hangzású név már ez egy pasasnak, aki ránézésre, kapásból honfoglaláskori időutazó?)

A P. Mobil dalokkal zeneileg soha nem volt semmi bajom. Klassz hard rock a javából. A szövegekkel nem tudtam igazából mit kezdeni. Egyfelől volt bennük spiritusz, de valahogy hiányzott belőle az a csettintésre késztető plusz. Miközben a zenekar tartóoszlopa, motorja, agytrösztje, mindene (csak zenésze nem; bár kongázni állítólag tud), Schuster Lóránt a színpadon meg nagyon ott volt. Volt áthallás a szövegekben, de nem annyi, mint például a coclista rendszer másik két, fekete bárány-zenekarában, a HBB és a Beatrice szövegeiben. 

Másfelől néha valahogy túl egyszerűnek tűntek ezek a szövegek. Akkor is, ha egyáltalán nem voltak közhelyesek és semmitmondók. 

Azonban mit tudtam még akkor, hogy miről szól a műfaj egyik legnagyobbja, a Smoke on the Water... Úgy semmiről: kigyulladt egy kaszinó a Genfi-tó partján, ezért füst szállt a víz felett. 

S ha már szövegeknél tartunk, akkor lássuk csak a kétoldalas könyv B-oldalát!

Andrássy Bálint: A dal ugyanaz marad

Eredetileg az egyes fejezetek egy weboldalon jelentek meg, amely azóta sajnos lehúzta a rolót. Az egyes fejezetek egy-egy P. Mobil nótáról szólnak. Ha jól számolom, harmincnyolcról. 

Betekintést kapunk a dalok születésébe, az első elhangzás körülményeibe, ha felidézhető, megtudjuk, mely felállás játszotta, hol, mikor, hányszor rögzítették lemezre, milyen kötelező szertartások fűződnek hozzá, ha egyáltalán, kik voltak a szerzőik. Ilyesféle adatokat kapunk. Meg persze arról is vastagon van szó, folyik a találgatás, hogy a fellelhető bootleg felvételeken egyáltalán ki zenélte el a nótát? Mert ugye ez nem mindig teljesen egyértelmű, sőt. 

Az írások nagyon érdekesek. Tényleg. A fejezetek sorrendjének a tematikáját fel nem foghatom, mert nem találtam ilyet. Simán lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de nekem olyan kis ahogy jön, úgy puffannak tűnik az egymásutániság. Ami nem baj, csak nem mindig jó. Egy kronológiát követő sorrend sokkal szerencsésebb lett volna. Vagy alfabetikus: akkor már érthető a kronológiai ugrálás. 

Ami viszont nekem nagyon hiányzott: a szövegek elemzése. Van szó a szövegek változásáról, változatairól, méghozzá igen részletesen. De nagyon kevés hangsúly van a jelentésükön. Illetve azon, fontosak-e, miért fontosak, mit jelentenek, jelentenek-e valamit? Ahogy nyilván annak is van oka, hogy miért pont ezeket a számokat válogatta be a harmincnyolcba? 

Az is tény, hogy a zenekar egész munkásságára tekintettel volt és a szemezgetés minden korszakukat érinti. 

Ezek ellenére Andrássy Bálint elképesztő munkát végzett amikor megírta a dalok történetét, kalap le, meghajlás! Már csak azért is, mert valóban tengernyi háttérinfót is meglelhet a szövegben az érdeklődő olvasó/rajongó. Bár az utóbbi valószínűleg úgyis tudja. De az elsőnek, ha érdeklődő típus, felettébb érdekes, én mondom neked. 

Különösen nagy hasznos böngésznivaló a részletes diszkográfia a könyv végén. Végre kezdtem átlátni a tengernyi koncertlemezt, és a megjelenések miértjét. Ebben egyébként a forgatókönyv másik fele, a Schuster-interjú is nagyon sokat segít. 

Hegedűs István: Mobilógia

Ahogy mondtam, interjú. Hosszú. Viszonylag összeszedett. De egy pillanatig sem unalmas. Miközben lekötött, amit Lóri a Móóóbilról mesélt, mindvégig azt próbáltam összerakni magamban, milyen ember is ez a Schuster Lóránt? (Ő maga azt mondja ebben az interjúban, hogy az általam eredetileg keresett Kaptafa című könyvben jobban kicsomagolta a személyiségét, na ez egy teljes kibontakozás.)

Nem tudom, sikerült-e? Mármint Lórit megfejtenem. Összbenyomásom persze lett, és nagyjából lefedte, amit eddig is sejteni véltem. 

Lóránt szókimondó. Nem lacafacázik egy pillanatig sem. Akkor sem, ha a szakmáról van szó, de akkor sem, ha a zenekar volt tagjairól.

Tapasztalatom szerint a szókimondó emberek nem annyira kedvesek azoknak, akikről a szókimondó kimondja a szót. Pedig lehet, fáj a szókimondás, de gyógyíthatja a kapcsolatot, önismeretre késztethet. Mármint ha valóban szókimondás és nem csupán beszólogatás. 

Hogy Schuster melyik, igazából nem tudtam eldönteni. Leginkább is-is. De inkább szókimondónak tűnik. S nem csupán azért, hogy védjem az olvasmányélményemet.

Az viszont mindenképpen kiderül hogy számára a P. Mobil az élet. Nem egy adott formációja, hanem a zenekar mint olyan. Ennek érdekében simán kihajított bárkit a zenekarból. A maguk helyén klasszisokat is. Emiatt azonban több esetben a padlóról kellett felállítania a bandát. S rendre sikerrel tette. 

Mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért volt évtizedekig átjáróház a P. Mobil? (2009 óta viszonylag stabil a formáció.) A könyv állítja: állítólag úgy száz ember fordult meg az együttesben. Nekem túlzónak tűnik a szám, de ki vagyok én, hogy megítéljem. Mindenesetre tény, a fluktuáció hatalmas. Ám emellett a tény is tény: a Mobilosok, a közönség kitartott a Mobil mellett a tengernyi tagcsere, újjáalakulás ellenére. 

Szóval Schuster személyisége... Miközben róla gondolkodom, abban egészen biztos vagyok, hogy maga Schuster egy mozdulattal félretolná a töprengésemet, és maga helyett a Móóóbilra mutatna, hogy kapjak már helyértékre, és a lényeggel foglalkozzak. Én meg vitatkozom vele, hogy mi a lényeg? Mert persze a Móóóbil. De mitől Móóóóbil, a Móóóbil, ha nem tőle?

Vissza az interjúhoz. Van koncepciója és íve. Schuster jól mesél, nem beszél félre. A kérdező Hegedűs István pedig felkészült, tájékozott. Ezáltal ketten képesek felidézni a P. Mobil egész történetét, a kezdetektől a könyv kiadásáig. Az általánostól a bosszantó, dühítő, szívmelengető, értetlenkedést kiváltó, lelkesítő, stb. részletekig. 

A P. Mobil története a magyar rock története, nem csupán egy zenekaré. Sőt, bizonyos értelemben korrajz is. 

Koncert a Hajógyári-szigeten, 2022. május 1. 

A magyar szélsőjobbnak titulált (megérne egy bejegyzést, de itt és most ez nagyon messzire vezetne) két párt, a Jobbik és annak totális balos fordulata, ennek következtében széthullása után a Mi Hazánk hosszú évek óta minden évben majálist tart a Hajógyári-szigeten. Az eseményre természetesen minden évben meghívtak zenekarokat is. Járt itt például az Ismerős Arcok, a Lord, a Kárpátia, a Pokolgép, a Kormorán, az Egészséges Fejbőr, a Nemzeti Hang, a Hungarica, a Romantikus Erőszak. Akik hirtelen az eszembe jutottak. 

Szintén plusz bejegyzést kívánna a rock-popzene és a politika viszonya a magyar viszonyok között. Különös tekintettel például arra, hogy Schuster MIÉP-es korszaka miatt hárman hagyták el a zekekart, és többen elfordultak tőle. Egy sor kérdés feltehető lenne, minden oldalról- Még az a politika oldaláról is. Sőt, általánosan is: a kultúrának valóban feltétlenül semlegesnek kell-e lennie, illetve létezik-e egyáltalán a semlegesség? Van-e világnézetnélküli ember? Egyértelmű politikai állásfoglalás-e  egy ilyen majálison való részvétel? S ha igen, akkor miért csak a jobboldali rendezvények szereplőire nézve dehoneszteló a fellépés vállalása? De ebbe most, bár csábító, mégsem megyek bele. 

Idén a Romer és a P. Mobil volt a fő attrakció. Az utóbbit még Tunyogi Péterrel láttam utoljára színpadon. Tehát nem éppen friss az élmény. Sok minden történt a világban azóta. A P. Mobilban is. Van azonban, ami állandó. A P. Mobilban Schuster. Aki nélkül nem lenne P. Mobil. (Ez még akkor is igaz, ha történetesen ezen a koncerten egy térdműtétje miatt nem tudott itt lenni. Úgy, hogy mégis itt volt.)

Ez a P. Mobil persze nem az a P. Mobil. (S persze még az is kérdés, melyik az az, a Vikidálos, a Tunyós, és melyik Tunyós? Hagyjuk...!) A jelenlegi, teszem hozzá, a vadonatfriss dobos kivételével hosszú évek óta stabil felállás a következő: Sárvári Vilmos (gitár), Baranyi László (ének, gitár), Tarnai Dániel (basszusgitár, ének), Szabó Péter (billentyűs hangszerek), Gulyás Máté (dob). 

Amit azonnal tisztázni kell: a P. Mobil nem csupán nosztalgiazenekar. (Ez egyébként ugyanúgy igaz az utódzenekaraira is.) Rendre készítenek új albumokat is. Alkotnak. S az új dalokat játszák a koncerteken is. Nézd csak meg, miket játszottak a Hajcsin: klatty. A tizenkilenc dalból négy ennek a formációnak a dala. Három szerzemény pedig cover (feldolgozás) volt. Tény, hogy a többi elhagyhatatlan régi nóta. 

A koncert időben kezdődött. Mármint a megadott időben. A színpadkép csontegyszerű volt: színpad, Mi Hazánkos háttérvászon, néhány teljesen felesleges lámpa. Slussz. Mondjuk Lóri a könyvben ki is emeli, hogy sohasem kaptak rá a technika-függő látványosságokra, jobbára maradtak az egyszerű színpadképnél. Na, az itt is megvolt. 

Schuster nem tudott itt lenni ezen a koncerten egy térdműtétje miatt. A beszólásait (amik, a könyvből tudhatjuk, jobbára nem is spontánok, hanem tervezettek; kivéve, amikor nem) produkálta a zenekar. A performanszait persze nem, ahhoz túl sok hangszer volt a kezükben. 

Ahogy megszólaltak az kétségtelenül P. Mobil volt. Mindenestül a helyén volt minden. Számomra a legfurcsább az volt, hogy Baranyi hangját teljesen simán, már az első dalban el tudtam fogadni. Pedig nem lehet semmi az elődök után színpadra lépni. (Jó, nem most tette először, 2008 óta a Móóóbil tagja, s az tesók között is tizennégy év.)  Egyszerűen profi a fickó. S bár nem ő kommunikált a közönséggel, ezt Schuster híján Sárvári mint rangidős vállalta fel (vagy ragadta magához), mégis az egész jelenség csont nélkül szimpatikus volt. 

A viking tipusú basszeros, Tarnai Péter látványilag simán passzol Baranyihoz, játékában pedig az együttes muzsikájához. (Ő 2009 óta tag.) Amikor a konszolidált dizájnú billentyűs Szabó Péter elengedte magát, akkor is tökéletesen rendben volt minden. Rock and roll! 

A csuda se tudta, hogy a dobos, Gulyás Máté idei friss hús a bandában. Fel semmiképpen nem tűnt. 

Nagyon általános dolgokat mondok. Vegyük személyesebbre! Valahol a Főnix éjszakája közben kapcsolódtam be igazán. A dalt mindig nagyon szerettem. S úgy szólalt meg itt is, ahogyan hallani akartam. S onnantól teljesen ott voltam a zenével. Még azokkal a dalokkal is, amiket nem ismertem. Aztán jött az Ismerős Arcok dalának a csoda remekül sikerült feldolgozása is. Meg az Oh Yeah. Meg A zöld, a bíbor és a fekete. (Amiről Schuster nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a saját számuk.) Utolsó cigaretta, Menj tovább. No, meg a Kopaszkutya. 

Ezeréves dalok. De mondom, a koncert mégsem nosztalgiabuli volt. 

Körülöttem Mobil-pólók tömkelege. Szinte idegen anyagnak éreztem magamat a fekete pólómban, kék felirat: Power Industrial, amit minden különösebb megfontolás nélkül húztam otthon magamra. Tény, hogy a körülöttem állók között az életkoromat tekintve viszont simán el tudtam vegyülni. Semmi erőszakos őrület nem tombolt, sör a kézben. önfeledt, egytől-egyig ismert dal a szájon, lány a nyakban (életkort tekintve vér szerinti, nem kiszemelt), Móóóbil!

A parvonalnál más volt a helyzet. Szerelmetesfeleségtársam az idén első ízben nyáriul tűző Nap elől kimenekült az árnyékba. A koncert végén mondta: 
– Volt itt egy sehányéves kislány, fejből nyomta A zöld, a bíbor és a feketét. Nagyon élvezte. 
Erre mondják, hogy a P. Mobil kortalan zenekarrá lett? 
– És te, kedvesM?
– Tulajdonképpen tök jó volt! A Kopaszkutyánál gondolkodtam, hogy odamegyek hozzád. Kopasz. Kutya. Érted?
(Mert hogy Morzsa kettőnk között a becenevem.) Meg az Ötvenéves férfiról is eszembe jutottál. Adta magát. 
Kár. hogy az Asszonyt akarok nem volt a setlistben, tudtam volna válaszolni SzFT-nek. Így dal nélkül akarom őt. 

A kötet szerzői szociológusok. Mielőtt a fejedhez kapnál, elmondom, hogy ez bizonyos szempontból nagyon jót tesz a kötetnek. (Bizonyosból meg nem, de azt konklúzióként a végére hagyom.)

Bradley Campbell és Jason Manning

Mindketten tanítanak. PhD képesítéssel. A PhD a latin Philosophiæ Doctor (a filozófia tanítója) kifejezés rövidítése. Campbellt a Kaliforniai Állami Egyetemen, Manning-et a Nyugat-virginiai Egyetem alkalmazza. 

A CÍM ÉS A KÉP

Tényleg lelkes vagyok a kötet külső megjelenése miatt. Azért, mert mindent kifejez, amiről a könyv szól. A magyar kiadás külső megjelenése sokkal kifejezőbb mint az eredetié. Sietek mondani: a borítóterv készítőjét Albert Annának hívják. Nagy dicséret és taps neki! Hip-hip...

A fő alak a dühös csecsemő. A bal keze, és szigorúan a bal (!) a magasban. Az arca végtelenül elszánt, sem kétség, sem szánalom nincsen rajta. Csak düh. Nagyon akar valamit. A kézmozdulata jól ismert gesztus: az erő és a haragos szimpátia valami mellett. A tüntetők mozdulata. Jelzése annak, hogy akinek a keze a levegőben, most még csak figyelmeztet, de ha nem érvényesül, ami ellen tüntet lehet ebből még komoly pittyputty is. 

De nézzük csak: babáról van szó. Akinek, ugye, még a térkoordinációja sem biztos. Hát még az erkölcsi érzéke. Aki még szavakkal is csak igen nehézkesen fejezi ki magát, mert nehézséget jelent mind a beszédszerveinek, mind az értelmi képességeinek a választékos, kulturált megfogalmazás.

De haragudni azt tud. S nézd, csak: meztelen. Vagyis sebezhető, védtelen, megalázott. Azért is, mert még állni sem tud. Csak támaszkodva tartja meg önnön súlyát, akkor sem egyenes derékkal, mindössze ülve, a jobb kezére támaszkodva. Miközben a jobb a harcoló kéz. Illetve ha üres, akkor a béke keze. 

És pelenka van a csecsemőn. Mert még becsinál. Nem szobatiszta. Pelenka nélkül veszélyes lenne szabadon engedni, mert tócsákat és potyogtatásokat hagyna maga mögött ez a valamiért nagyon határozottan kiálló... ööö... kiülő csecsemő.

Kell a pelenka, mert olyan kis besz@rós. Áldozat. A még meg nem világosodott világ áldozata. Azé a világé, amely fogalmazni sem tud szofisztikáltan, nemhogy viselkedni. A dühös csecsemő permanens veszélyben, támadások özönében éli a törékeny kis életét. 

Mögötte bankók lebegnek. Vajon milyen összefüggés van a csecsemőnk és a pénzvilág között? Nem kell nagyon szuszakolni a jelentést: a pénz a világ ura, a hatalom jelképe és eszköze. A hatalomnak valamiért nagy szüksége van a mi kis csecsemőnkre. 

Aztán, nézd csak, a háttér zöld! 

A zöld a természet színe. Ez szimbolizálja a fejlődést, a harmóniát, a szemtelenséget, és a termékenységet. Erős érzelmi összefüggés van a zöld szín és a biztonság között.

A sötétzöldet rendszerint a pénzzel társítják.

A zöldnek nagyszerű nyugtató ereje van. A legpihentetőbb szín az emberi szem számára; javítja a látványt. A zöld állandóságot és állóképességet sugalmaz.

Néha a zöld a tapasztalat hiányát fejezi ki, a példa kedvéért: a kezdőket gyakran zöldfülűnek szoktuk nevezni.

A címertanban a zölddel, a fejlődést és a reményt tüntethetjük fel.

A zöld ellentéte a pirosnak, biztonsági eszközöknél; például ez a színe a szabad átkelésnek az úttesten.

Zöldet a biztonság feltüntetésére használják, végül is gyógyszereken és orvosi termékeken láthatjuk.

A zöld közvetlenül kapcsolódik a természethez, tehát tudod használni a »zöld« termékek hirdetéséhez.

A matt, sötétzöldről általában a pénzre, az anyagi világra, a bankokra és a Wall Street-re asszociálunk.

A sötétzöldről a becsvágyra, a kapzsiságra és a féltékenységre gondolunk.

A zöldessárga a betegségre, a gyávaságra, a viszályra és a féltékenységre utal.

A moszatzöldről(Aqua) az érzelmi gyógyításra és a védelemre gondolunk.

Az olivazöld (?) a hagyományos színe a békének (Greenpeace).

– mondja a Poligont oldala

S végül a cím: Az áldozatkultúra sikertörténete. Áldozatkultúra. Az áldozat ártatlan. Ártatlanul pusztul valami kegyetlen külső hatás miatt. Elnyomják, megölik, személyek, körülmények, a társadalom vagy a természet erői. Nem tehet semmiről, védekezésre képtelen, az erő, amivel szemben áll, nem hagy neki semmi menekülési útvonalat. 

De az áldozatlétnek immár kultúrája van. 

kultúra (főnév)

Szellemi értékek összessége; egy közösség, társadalom életmódja, életfelfogása, szokásai, a hétköznapi munkájában alkalmazott módszerek, műszaki és tudományos ismeretek együttesen.

Vagyis az áldozatlét határozza meg a teljes létezésüket ezeknek a maguk alá csináló, magatehetetlen, folyamatosan a függő, állandó védelmet, gondoskodást igénylő csecsemőknek, akik képtelenek megállni a saját lábukon, élni, szervezni, irányítani az életüket. 

S ez a magatehetetlen csecsemő, aki képes volt kultúrát csinálni a félelméből, a gyengeségéből, az állandó függéséből, minden gyengesége és sebezhetősége ellenére mindezt olyan ügyesen képviselte, az áldozati státuszát olyan frappánsan állandósította, hogy sikertörténet lett a magatehetetlenségéből. 

S akkor még csupán a borítóra néztünk rá...

DE VOLTAKÉPPEN MI A CSUDÁRÓL IS BESZÉLÜNK? 

Itt jön első ízben a képbe, hogy a szerzők szociológusok. Akik a társadalmi mozgások, az interperszonális közösségi kapcsolatok mozgásának az érzékeltetésére fogalmakat is alkotnak. Szerzőink például azt mondják, az utóbbi időkig (értsd: úgy a kilencvenes évekig) a nyugati kultúra becsületkultúra volt. A jobboldal fő eszméje ma is, hogy becsületkultúrában él. 

Mi ez a becsületkultúra? Az eddig megszokott rend. Az, hogy az ember kiáll a maga becsületéért. Hogy a becsület a legértékesebb jellemzőnk. Mert benne van minden. Akinek becsülete van, mindene van. A becsület nem csupán horizontális kérdés, hanem jócskán vertikális is: nem áll meg ott, hogy önmagát a másik emberhez viszonyítsa, viszonyítási pontja emberen túli, metafizikus. 

A becsületkultúra irányítása alatt élők kiállnak önmagukért, asszonyaikért, szeretteikért. A becsületkultúra patriarchális gondolkodással bír. Egyenes gerinc, erő, tisztaság, önfelvállalás, akár magányos harcok árán is. 

Ezzel szemben a méltóságkultúra, az áldozatok hivatkozási alapja az emberi méltóság megvédését hangsúlyozza. Nem annyira önnön erejére támaszkodik, mintsem az őt körülvevő társadalomra, a törvény erejére (ha nincs ilyen, kikényszeríti), a külső hatalomra, Nem büszke a saját erejére, mert olyan nincsen neki. A méltóságkultúra embere számára a becsület nem érték, a méltóságot tekinti mindenekfelettinek. Jobbára a kisebbségek, az egyre szaporodó másságok méltóságát. 

A méltóságkultúra számára a fehér faj és annak kultúrája a világ minden bajának a fő okozója. (Vö. Emberi jogok a nép ellen és Csaknem tökéletes bűnös) 

A méltóságkultúra ereje az elnyomottságban, a veszélyeztetettségben, a kisebbségi létben van. Az előző bekezdésben citált Csaknem tökéletes bűnös a fehér elnyomó erejére és hajlandóságára összpontosított. Ez a könyv az általa elnyomottakra.

AZ ÁLDOZATKULTÚRA ESZKÖZTÁRA

Az erő a gyengeségben, a védekezésképtelenségben van. Mármint elvileg. Mert a helyzet az, hogy a gyenge és védtelen szereplők simán alkalmaznak verbális és fizikai erőszakot is a nekik antipatikus ellenfeleikkel szemben. 

Induljunk el a kályhától. Az áldozatkultúra rendszere és jelenségei alapvetően az amerikai egyetemekhez köthetők. Ám, teszem hozzá gyorsan, a jelenség már teljes erejében megfigyelhető a nyugati feketékkel (figyeled, hogy nem mertem leírni a néger szót, holott antropológiai szempontból a feketék a negroid-típushoz tartoznak?) és Kelet-Európában a romákkal (itt meg a cigány szót kerülöm, azt csak ők használhatják) kapcsolatos hozzájuk állásban. Amit a fent jelzett szóhasználat-változás is ékesen jelez. S az áldozatiság nem kevésbé egyértelmű jelzése az ikonikussá vált mondat: „Csak azé', mer' cigány vagyok?”

Szóval az amerikai egyetemek. Ahonnan a jövő értelmisége, az ország, az intézmények, az irányítók, a vállalatvezetők kikerülnek majd. Az első, nagyobb port felverő incidens a Yale-en történt. Már ettől megáll az ész. Egy, a Halloween-nal kapcsolatos nyilatkozat és levélváltással kapcsolatban robbant ki a botrány. Az egyetem egy nyílt levélben kérte a diákokat, hogy olyan jelmezeket vegyenek fel, amelyekkel nem sértenek meg másokat. Néhány diák jelezte, hogy túlzásnak tartják ezt a levelet. Az intézmény egyik vezetője, akinek nem csupán az oktatás, hanem a diákok mindennapi csipcsupjának az intézése is a feladatköre volt, képviselte a nézetüket, és kifejtette: „Ha nem tetszik valakinek a jelmeze, ne nézz oda, vagy mondd meg neki, hogy ez téged bánt. Beszéljetek egymással. A szólásszabadság és a tolerancia egy szabad és nyílt társadalom alapvető részei” 

Hiszed vagy sem, de ebből lett a botrány. 

Ugyanis a mai amerikai egyetemeken a bármilyen érzékenység megsértésének az elkerülése a legfontosabb, mindent felülíró szempont. Akkor is, ha e követelmények megvalósítása már több mint abszurd. Három fő eszköz áll a diákok rendelkezésére a védelemben: 

A MIKROAGRESSZIÓ ELKERÜLÉSE. A mikroagresszió az a nem tudatos sértés, amely mögött nincsen ugyan rossz szándék, de összegyűlve mégis komoly frusztrációt, összességében később komoly lelki sérülést képes okozni. Mondják, akik hisznek benne. Mondok rá példát! Ha egy amerikai ázsiaitól megkérdezed, honnan érkezett, az mikroagresszió. Azért az, mert a kérdéssel érzékeltetem, hogy ő szemmel láthatón másmilyen. Ha indián ruhát veszel fel, az mikroagresszió, mert kisajátítod a kultúrájukat, így megsérted őket.

Ahogyan az édeslányom mondaná: „Agyfasz!” Mert innentől bármi és akármi sértéssé válhat. De tényleg bármi!

A SOKKFIGYELMEZTETÉSEK (TRIGGER WARNING) SZÜKSÉGESSÉGE. Ez se semmi, kapaszkodj meg! A dolog arról szól, hogy valamilyen traumát átélt személyt mindenképpen szükséges figyelmeztetni, ha a társaságában a traumájával kapcsolatos dolog szóba, képbe, akárhová kerül. Egyfelől, ugye, honnan a halálból tudhatja bárki, hogy a csoportba, ahová belépett, kit, milyen trauma ért? Másfelől, ha az általános traumákra feliratokkal, bármivel figyelmeztetnek is, mindig lehet egy olyan, amire nem gondoltak. Harmadfelől az már micsoda, hogy szexuális zaklatást, nemi erőszakot átélt jogászhölgyek nem voltak hajlandók a szexuális zaklatással és a nemi erőszakot taglaló jogi szövegekkel foglalkozni, mert az traumatizálja őket. 

Gyakorlatilag sokkfigyelmeztetés kerülhet az egész életre, mert bárkiben, bármi kiválthat negatív tapasztalattal kapcsolatos traumatikus emlékeket. Tudod mit mondanak, ha valaki leesett a lóról, és félni kezd az állattól! Igen: üljön vissza rá. Nem, nyilván nem azt mondom, hogy egy szexuális erőszak alanya újra erőszakoltassa meg magát. Ne csináld már! Amikor visszaülök a lóra, szembenézek az egyébként jogos félelemmel. 

De ezt figyeld! 

»Ovidius Átváltozásai [...] mint oly sok más szöveg a nyugati kánonban [...] nyugtalanító és durva  részleteket tartalmaz, amelyek marginalizálják a diákidentitásokat a tanteremben« – írta az a négy hallgató, akik tagjai voltak a Columbia Multikulturális Ügyek Tanácsadó Testületének. »Ezeket a szövegeket, amelyek a kirekesztés és az elnyomás történeteit tartalmazzák, nehéz lehet olvasni és tárgyalni, ha valaki túlélő, színes bőrű személy, vagy alacsony jövedelmi háttérrel rendelkezik.«

127.

Folytassam vagy elég ennyi, hogy elég legyen, s már kezded sejteni, miről van szó? 

A VÉDETT TEREK (SAFE SPACE) NÉLKÜLÖZHETETLENSÉGE. Ez volt az a pont, ahol felröhögtem. Érzéketlen, pszichopata, bántalmazó tuskó vagyok.

A védett terek szobák, kényelmes fotelokkal, puffokkal, babzsákokkal berendezve, ahol cuki kiskutyák vannak, cicás videókat vetítenek, színezőkönyvek vannak az asztalokon... 

A szobák arra szolgálnak, hogy ha valamelyik diákot felzaklatta valami vagy valaki, legyen olyan hely, ahol biztos lehet abban, ott nem érheti bántódás, nem lesz kitéve további zaklatásoknak, traumáknak, mikroagressziónak.

De védett tér lehet bizonyos rasszokhoz tartozók közös helyisége, ahová más nem léphet be csak az adott rasszhoz tartozó személy.

Fontos: a rasszok megkülönböztetése csak akkor rasszizmus, amikor fehér ember zárna ki közös terekből más bőrszínű egyéneket. Ha nem fehér követi el a rasszok megkülönböztetését egy adott térben, akkor az védett tér. 

Emlékszel, mit szokott mondani az édeslányom? Egyetemeken vagyunk ám még mindig, nem bölcsiben vagy oviban! Legalábbis ezt gondolnánk az egyetem szóról. De nincsen így. 

AZ ÁLDOZATKULTÚRA VALÓSZÍNŰ KÖVETKEZMÉNYEI

MIMÓZÁÉK LELKE. Mindennek egyik legelső következménye, hogy az áldozatkultúra tevőleges hívei és alkalmazói érinthetetlen, mimózaemberekké válnak. Akik magától értetődőn jelentgetik fel a nekik nem tetszőket minden apró szirszarért.

Ha jól belegondolsz, a mimózaság miatt, amit a felsőfokú oktatás is megerősített bennünk, a kampuszról kijőve úgy hókon nyomja őket a valóság, hogy attól koldulnak! A kinti élet a benti érintésmentességes hiszti lehetőségét bizony nem fogja produkálni a számukra. 

Arról nem beszélve, hogy a mimózaság alapélménnyé tétele remek alap a konfliktusok, vagyis a frusztráció permanenssé tételéhez. Ahelyett, hogy a nagyvonalúságot, az elnézést és a megbocsátást gyakorolnák. Ezek a jövő-értelmisége ifjak arra álltak rá, hogy keressék, kutassák, büntessék a konfliktust. Ezáltal prímán összehozzák a McCarthy-éra légkörét. Ha nem tudod, mi az, gondolj, a coclista-rendszer házmesteres feljelentgetős hangulatára, amikor mindenki figyelt mindenkit. (Teszem hozzá: tiszta Svájc! Erről máskor már hosszan írtam, most nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy a svájci pedantéria alapját a fenéket a rend és a tisztaság belső igénye: fosnak egymástól és a büntetésektől.)

A VITA- ÉS A PÁRBESZÉD-KULTÚRA VISZONYLAG GYORS MEGGYILKOLÁSA. A vita jó dolog. Élénkíti a szellemet, új szempontokat ad, az álláspontjaink átgondolására, megvédésére vagy éppen revideálására késztet. Amikor aktív, hithű keresztény voltam, kerestem az olyan könyveket, amelyek kritikusan álltak a szívemcsücske közösség tanaihoz, gyakorlatához. Találtam ilyet, fel is borultam tőle, majd hosszas töprengés, gyötrődés, kutakodás után megtaláltam a választ a felborogató kérdésre. De ismerve magamat, ha nem találom meg, simán váltani tudtam volna, mert váltani kellett volna. Na, jó, nem simán, de megtettem volna. Ahogyan fel is adtam a közösségben a szolgálataimat, amikor meghasonlottam önmagamban Isten munkamódszereivel. 

A könyv nem egy példát idéz, miképpen reagált a jövő értelmisége, amikor olyan személyekkel, nézetekkel találkozott, amelyekről tudta, hogy belső konfliktusa támadhat ha foglalkozik velük. 

1. Elmenekült a védett térbe kutyust simogatni, cicás videót nézni és képeket színezgetni. Gondolom, hüvelykujj-cumiva is nyugtatták magukat, ahogy az feltétlenül szükséges.
2. Követelte a nézet, eszme, idea, kritika, egyszerűen a más gondolkodás eltávolítását az egyetemről. A legtöbbször sikerrel. 
3. Erőszakot alkalmazott az előadókkal, az egyetem vezetésével szemben. Simán. Volt eset, hogy úgy kellett kimenekíteni a kampuszról az általában jobb oldali előadót. Azért alkalmazta az erőszakot, mert képtelen volt elviselni, hogy valaki szellemi erőszakot alkalmaz a gondolatai felett. Értsd: felhívja a figyelmet a gondolkodása hibás elemeire, ellentmondásaira, a figyelmébe ajánl ignorált tényeket, összefüggéseket. S hogy ez meg ne történhessen, azért alkalmaztak fizikai erőszakot. Mond az a szó valamit, hogy inkvizíció? 

Kell mondanom, mire jut a struccmadár, amikor a veszély láttán a homokba dugja a fejét, és a marha nagy teste, meg ott marad védtelenül, parlagon? Ja, bizony, úgy-úgy! S újra mondom, mi most a jövő értelmiségéről, országvezetőiről beszélgetünk. (Egyelőre még nem Magyarországéról.)

S ez az értelmiség nem képes elviselni, ha személyek, nézetek megzavarják, megbolygatják azt, amiben hisz, amit követni akar. 

Ezzel a véglettel, szerencsére, még sok baloldali politikus sem ért egyet. Például Barack Obama, még elnök korában figyelmeztette mimózáékat, hogy a vita megerősít. Akkor is, ha kiderül, igazuk van, akkor is, ha kiderül, nincsen. A gondokodásmentesség, a kötelező, ellenvélemény nélküli egyenszemlélet nem vezet sehová. 

Ezt már csak én mondom: gyakorlatilag diktatúra. Fasizmus. Kommunizmus. 

Úgy nagyjából ez a könyv lényege. Nagyon érdekes, nagyon elszomorító, nagyon figyelemfelkeltő. És sokkal kultúráltabb, mint én vagyok. Meg sokkal több mindenről beszél, mint amit én most megemlítettem. 

435

oldal a könyv. Nyilván nem csak arról beszél, amiről én. Furcsa is lenne. Sokkal több szemszögből néz a kérdésre. S nem olyan acsarogva, cinikusan, ahogyan én tettem. Mondom, szociológusok a szerzők. Deklaráltan nem kritizálni akarják a jelenségeket, hanem bemutatni. Mármint ennek a könyvnek a szerzői. (Ezt egyébként nem sikerült nekik teljesen elhinnem, de lehet, csak azért, mert akkora humbug ez az egész, annyira agyamentség, hogy egy másodpercig nem vagyok képes belátni, hogy értelmes, felnőtt emberek komolyan tudják venni. 

Az a tény, hogy a könyv ilyen vastag, felveti a kérdést, hogy vajon megéri-e ennyit olvasni erről a témáról. Vagy szükséges hozzá jókora adag ideológiai mazochizmus is? 

Az utóbbi nem. Viszont kétségtelen, hogy voltak számomra a téma szempontjából üresjáratok a szövegben. Például a szociológiáról szóló, engem kevésbé érdeklő fejezet. Nem mondom, hogy érdektelen volt, de nem kötött le különösebben. S miközben bele-beleolvasva nagyjából átlapoztam a szövegrészt, azon gondolkodtam, hogy ha én, akit érdekelnek a mai liberalizmus felvetései átlapozom, mit tesz az, aki csak ismerkedik a kérdéssel? A kérdés költői. 

De az fakad belőle, hogy a két szerző olyan alaposan körbejárta az alapkérdést, hogy a végeredmény túl sok lett. Egyáltalán nem vész el a bábák közt az áldozatkultúra kérdése, de néha a rengeteg szoknya, fejkendő, konty el-eltakarja. 

Amikor nem, az viszont csuda érdekes. Felháborító. Elkeserítő. Elképesztő. Mondtam már, hogy meghülyült a világ? Vesd tekinteted a jövő puhány, puding, elkényeztetett, túlérzékeny értelmiségére, és rájössz!

 7/10

Századvég, Budapest, 2021, 436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164781

2022 május eleje. A hétvégén Hajógyári-szigeten majális volt, ahogy szokott. Most a P. Mobilra mentünk ki. Jó volt! A Nap meg úgy sütött, hogy Szerelmetesfeleségtársam a színpad elől bemenekült az árnyékba. 
Tegnap rosszul lett egy közvetlen sofőrkolleginám. Amikor ő magától száll ki a buliból, akkor tényleg baj van. Még nem tudjuk, pontosan mi is van vele, de aggódunk érte.