Jonassonnal (is) le vagyok maradva. Mármint a könyveinek az olvasásával.
Mint úgy mindennel az életemben.
Közel hatvan vagyok. Osztanom kellene már az életbölcsességet, szórva mint a magot, de egy húsz éves etapot eltekintve mindig úgy álltam az életben mint egy határozott, ám mégis csak kisfiú a Blaha Lujza tér forgatagában, lecsúszott zoknival, a sírás küszöbén, anyukáját elveszítve, mint aki tisztában van a szabályokkal, a követelményekkel, a lehetőségekkel, átlát sok mindent, csak éppen fogalma nincsen, hogyan is működnek a dolgok összefüggéseikben.
Közel hatvan vagyok, és egész életemben mindig csak rácsudálkoztam, hogyan értenek az emberek ehhez az izéhez, amit életnek hívunk.
Aztán persze nagyjából minden esetben rájöttem, hogy francot értenek hozzá, megint bevettem, de a következő esetben megint csak csudálkoztam, mennyire értenek az emberek az élethez... És így tovább.
Az egy más kérdés, hogy rosszmagam semmihez sem értek igazán. Az is igaz, hogy ennek hátulütőivel, mármint azon kívül, hogy mindig minimálbér körül kerestem, soha nem éreztem igazán. Néha meglegyintett a vágyakozás, hogy jó lenne valamit hivatásnak tekinteni, de még az írásról, az újságírásról sem tudom azt mondani, hogy teljesen én vagyok. Ahogyan semmiről sem. S mindig látni véltem a hivatások hátulütőit is.
Aztán itt van ez a százegy éves svéd manus, Allan Karlsson, százegy éves, oszt' mégis, a legreménytelenebb helyzetben is, lásd, úgy feltalálja magát mint a sicc! Ráadásul a haverja, ez a svéd író, Jonas Jonasson, aki mindig csuda vicces, kicsit fárasztó, akciódús regényeket ad ki a kezéből, már a második regényét írta róla.
Igaz, idén (ami időszak még két hátig tart) már hat éve, hogy magyarul megjelent ez a második rész. Mondom, le vagyok maradva Jonassonból. Is.
Megnéztem, mit írtam az első részről, tudod, aminek szintén frappánsan rövid címe van: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Nos a kezdeti fenntartásaimat hangoztatva csuda lelkes voltam. És azt írtam, nem tudom, szól-e valamiről is a könyv, de nagyon szórakoztató. Meg Rejtős. (Ami már legalább akkora közhely mint hogy másvalami mágikusan realista...)
De egyébként tényleg az a blikk maradt meg bennem az első részről, hogy tréfás, skandinávosan abszurd, pörgősen cselekményes, az tuti, hogy van benne egy százéves krapek, aki tényleg száz éves, tényleg krapek, bizonyos dolgokkal le van maradva, de vág az esze mint a borotva, úgy bolyong az életben, úgy kerül kapcsolatba kora egyes nagyjaival mint a Tom Hanks-es Forrest Gump, csak itt nem kell filmtrükköt alkalmazni (na, jó, volt filmváltozata a Százévesnek... Egyébként jól sikerült, arról is az maradt bennem, hogy csuda jól elszórakoztatott, és nem volt bennem hiányérzet a regény után.
Nem hagyták ki a ziccert a svédek, ebből a százegy évesből is csináltak filmet. A blogbejegyzésem képei abból származnak majd. A képek alapján a sminkesük nem dolgozott jobban mint az első részben: a száz+-os ember egyértelműen nem száz+ éves, csak úgy tesz, mintha az lenne, de irgalmatlanul kilóg a lóláb a kinézetében.
A százegy éves ember kinézete pont olyan mint a róla szóló regény mondanivalója.
POLITIKA
Nézzük hét, akkor mi a mondanivaló. A cselekményről nem akarok beszélni. Egyrészt, mert nincsen szándékomban semmit elárulni belőle, másrészt, mert bonyolult, így hosszú lenne kifejteni, s végül mert tulajdonképpen a regény összértékelése szempontjából érdektelen. Meg úgy egyébként is.
De azt mindenképpen fontos tudni, hogy a regény a megjelenése idején funkcionáló politikusokat szerepeltetett a fiktív történetében
Szóval mondanivaló. Nagyon szívesen mondanám, hogy tulajdonképpen az nincsen, a szerző célja az volt, hogy szórakoztasson, és ezt nagyon magas színvonalon tette. De nem mondok, mert nem mondhatok ilyet. Azért, mert van mondanivalója a szövegnek. Sajnos. És azért sem, mert nem, a szerző nem magas színvonalon szórakoztatott.
Jó, tényleg, beszéljünk a mondanivalóról!
A mondanivaló, hogy ami jobb oldali, az vagy blőd, vagy náci. A blőd az Trump, a náci az náci.
Trump, az egész világ tudja, és csóválja is a fejét miatta, hogyan lehet ilyen az USA elnöke: trampli, bunkó, paraszt, önző, egoista, agresszív, sutyerák állat. Akinek a politikai tevékenysége abból áll, hogy a cimbiket az ilyen-olyan adóváltoztatásokkal pénzhez juttassa, hazugságokkal önmagát tupírozza, és önnön hibáinak a szarát másokra kenje. És még a frizurája is ordenáré mód szar. Mondjuk ez utóbbi csont nélkül igaz.
És Jonasson Trumpot annyira utálta(/ja), hogy az unalomig hangoztatta a tahóságát. De tényleg az unalomig.
Ő helyesen gondolkodik és látja a napi történéseket. Ő a szerző.
Lépjünk tovább! Nem tudom, hogyan áll Svédország a valósan regnáló nácijaival. Azt, ugye tudjuk, hogy hatalmas örvendezés volt a baloldalon, amikor végre találtak egy valós, húsvér neonácit Bácsfi Diana személyében. Ment is a hallelujázás, hogy lám-lám, milyen rohamléptekkel fasizálódik a nemzet, nem csoda, hogy mennyien, de mennyien állandóan ott tartották indulásra készen a becsomagolt bőröndöt az ágy alatt, és csak félve hangoztatták elszigetelt sajtóorgánumokban (Klub Rádió, 168 óra, Index, Origó, stb,), hogy ők jobban utálják a másik oldalt, mint amennyire a nácik őket utálják. A baj csak az volt, hogy a végre megtalált neonáci úgy állt egyedül, ahogyan azt Kaleb, a hóhányó csaló mondta A lator című könyvben/filmben: mint tök a dinnyeföldön. A rohadt, köpködnivaló nácija mögött egy harmatgyenge, pár fős csoport állt, nem csattogott vasaltcsizmás talpak tömkelege a macskaköveken, és nem vágyakoztak Bácsfi Diana örsök a Duna-parti cipők mellett a múlt dicsőségébe emelt, ragyogó tekintettel. Diana gyakorlatilag egyedül lendítette Sieg Heil!-re a jobb kezét. S az agresszivitása kimerült a karlendítésben. Szerencséje volt, hogy a békeszerető Antifa akkor még nem létezett, mert a szart is kiverték volna a büdös náci kurvából!
De nem tudom, hogyan van ez Svédországban, mennyi ott a valós náci és a valóságuk miben merül ki. Az mindenesetre érdekes, hogy a Jonasson által bemutatott rohadjmegbüdöskoszlottnácigecije egy két fős csoport. S a kettőből az egyiknek nincsen ideje bekapcsolódni a százegy éves történetébe, mert még előtte megmurdel. Röhejesen, de úgy kell neki, ugyan ki siratja őt? De amíg élt, a két fős svéd csoport brutál agresszív volt. Nem csoda, hogy amerikai neonáci támogatás volt nekik kilátásban.
Szóval a fasizmus, a nácizmus itt a 21. században is velünk élő vérvalóság. S tagadható-e, hogy a jobb oldalhoz kötődik. Amiképpen a holokauszt tagadása is. S az is milyen röhejes már! Annyira gyépések, ezek a relativisták, hogy még arra sem tudnak magyarázatot, hová let hatmillió zsidó a második világháború idején!
Tagadni csak a holokausztot van értelme. Hiszen a zsidó maffia ebből él. Hogy hova lett hatmillió zsidó azokban az években, azt nem a neonáciknak kell megmondani. Miért pont nekik? Mindenki azt kezd az életével, amit akar, vagy nem?
Hehehe! Vagyis, mit is beszélek... izé... ezen nem nevetünk! Vagy de, mert azért lássuk be, humoros, hogy mennyire hülyék ezek a neonácik, még érvelni sem tudnak!
Arra most borítsunk fátylat, hogy ez a hatmilliós szám unos-untalan előkerül mint a letaglózó igazság bizonyítéka (lám, itt is!), de ha bárki vitatni próbálja, rámutatva arra, hogy Nürnbergben került elő, ráadásul a szovjetek dobták be a közösbe, onnan kapta fel az egykori sajtó (nocsak!) és a közvélemény. Azonban már a per idején sem volt semmi bizonyíték rá. A talán legilletékesebb Jad Vasem múzeum jelenleg közel ötmillió áldozat nevét azonosította be. Tudom én, hogy a számháború milyen méltatlan a témához, de a hatmillióval nem én kezdtem!
Azt már csak nagyon-nagyon halkan említem meg, könnyű utánanézni, hogy a közel ötmilliós áldozatszám között is vannak meglehetősen furcsa adatok. Ha például valaki '45 februárjában Drezdában halt meg, amikor ugye angol-amerikai bombázok tették a minden harcászati indoktól mentesen a földdel egyenlővé a történelmi várost. A pusztításnak semmilyen hadászati és ipari indoka nem volt, de úgy 130 000–200 000 civil áldozata igen. Vannak akik a számot egy nullával kevesebbel írják. Ám ha egyetlen lélek is maga a világ... Ja és igen: ezek teljesen civil áldozatok voltak, akik pocsoyává égtek a drezdai lángtengerben.[Kurt Vonnegut erről sokat tud mesélni, konkrétan ott volt, vedd csak elő a lleghíresebb regényét, Az ötös számú vágóhíd-at!]
Szóval a kérdés: egy angol-amerikai szőnyegbombázás által bekövetkezett emberiség ellenes bűntett áldozatának a neve mit is keres a Jad Vasem holokauszt-áldozatai között? Erre varrj gombot! De vannak még abban a listában egyéb érdekeségek is.
De persze egy regény az nem történelemkönyv, s valóban, mit kellene az általánosan ismert, ezáltal elfogadott számmal kekeckedni? Mindenki így tudja, hogy ennyi az annyi! Ha nem annyi, azt azoknak kell bizonyítani, akik azt mondják, hogy nem annyi! Viszont mekkora poén a nyakukba varrni, hogy nem tudnak annyi emberrel elszámolni, amennyiről azt mondják, nem is volt annyi! Hahaha! A hülye fasiszta anyjukat! Na, lépjünk már megint tovább!
Lássuk teát a pilitikai ellenoldalt!
Hogy a helyiérték megfelelő legyen, vigyázó szemünk Angela Merkelre vessük: ő a kiegyensúlyozott, harmonikus politikus a könyvben, s, bár mind ilyen lehetne! Képben vagy már az egészet illetőn? Ha még mindig nem, segítek ám neked!
Jó, Németország akkora szarban nem volt a regény írásának az idején, mint amekkorában mostanság van, de a tendencia azért simán látszott már akkor is. Ahogyan az is teljesen egyértelmű, hogy a migráncs-simizés nem hozta a Merkel által várt eredményt: Németország mára ha nem is fonta karba az érkezők felé kitárt karjait, mindenesetre leeresztette őket. Mármint a karjait.
Vagyis Merkel józan politikusságából ebben a kérdésben mindössze a józanság megkérdőjelezhető.
Folytassam még, vagy ennyiből is nyilvánvaló, hogy miért tartom meglehetősen ízléstelen, szájbarágós politikai nézetpropagandának a Százegy évest?
S bár a Trumpos résznél akadtam ki (tényleg, idén Amerika választóinak a kicsivel több mint fele megint fasisztanácigeci volt: hamarosan ismét Trump kesz az elnök, ha addig a nem fasisztanácigeci, békeszerető, emberjogi aktivista demokraták lángba nem boríttatják a világot Ukrajna által. De Trumpp szemét állat volt, mert pusztán szavazatmegtartás miatt nem hozta szóba a fegyverviselés jogának az eltörlését. Mer inkább embervér folyjon, mintsem szavazatok vesszenek. Ezt írta Jonasson.
A Biden-kprmányzat által engedélyezett rakéta-provokációra vajon mit írna ma...? Mennyire humoros már. basszunk Trumppal, robbantsuk ki a harmadik világáborút, amíg még mi vagyunk hatalmon, mert ez a marha megakadályozná, hahaha...?
Mondjuk amit Bidenről mondana Jonasson, az szerintem vicces lenne. Igaz, az önmagában is. Szegény öregember! Néha komolyan sajnálom/tam.
SZTORI / SZERKEZET
A felénél unni kezdtem. Pedig az elején hurráoptimista voltam. Aztán a koporsókészítős jelentektől felélénkült a cselekmény (bár nem éreztem, hogy valahonnan tartunk valahová, csak azt, hogy van egy jó karakter főszereplő, egy jó karakter másodfőszereplő, és elviszik ők a hátukon azt is, ha nincsen központi cselekményszál, csak gegjelenetek vannak. Aztán a neonáci-szál végett kapott összekötő kapcsot is a cselekmény. Igaz, az első harmad fő mondanivalóját, a négy kiló, Kim Dzsongunnak szállított, dúsított uránt mindörökre magunk mögött hagytuk.
Aztán következik egy harmadik szerkezeti egység. Ebben az etapban a két főszereplő, és az őket kiegészítő harmadik, a nő, egyszerre úgy dönt, a neonáci fenyegetése miatt, akit érthetetlenül, értelmetlenül nem kapcsoltattak le a hivatalos szervekkel, amikor karnyújtásnyira voltak, mert „rendőrt azt ne!”, elmenekülnek Afrikába.
A dúsított urános kaland hirtelen végével, mert hová lehetett volna még bonyolítani, a neonácis epizód bevonása is erőltetett volt valamelyest, majd jött Afrika... Szemmel látható, hogy Jonasson ugyancsak küszködött azzal, hogy valami egybefüggő történetet összehozzon. Ami végül nem függ össze, egyáltalán nem homogén, és csak annyira homogén, koherens, mint, mittomén, a Piedone sorozat egyes epizódjai: ugyanazok a főszereplők, de egészen más a konfliktus. Ez esetben azonban egy regényen belül.
Az Afrikába menésnél megint unni kezdtem a sztorit. Aztán persze belendült az a rész is.
Rész, mert tulajdonképpen három, majdnem önálló történetből áll össze a regény. A koreiai-amerikai rész (Trump mekkora egy hülye!, ez az üzenet), a svéd, koporsós és az afrikai történet. Jó, ott van összekötő szálnak, mármint a főszereplőkön túl, a hasadó anyag, amit rendere a legmebízhatóbb, legembereibb, leglegebb politikus, Angela Merkel kezébe tesznek le a főhősök, mert több normális politikus nincs e földtekén, csak ő, egyedül4 De valahogy olyan kis gyengusz mondanivalónak, de még összekötő szálnak is ez világmegvédés.
Eljutottam a történet végére. Egyértelmű lett, hogy a Százegy éves is a második részek szokáso, klasszikus sorsára jutott: viszi tovább az első rész frenetikus sikere, de mert gyökeresen újat nem mert mondani, tenni, az első rész bevált receptje alapján próbál sikerhez/bevételhez jutni. És annak a farvizén persze jut is mindkettőhöz. De a saját jogán talpon nem maradna, az tuti biztos. Vagy csak az egynek elmegy/futottak még kategóriában.
Athenaeum, Budapest, 2018, 428 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632937762 ·
Fordította: Kúnos László
9/10
Szaaaabiiii! A héten egy munkanapom volt, de már alig bírtam magammal. Tegnap már itthon voltam. Mivel múlhatatlan töltöttkáposzta igényem támadt, kimentem a piacra, beugrottam a Flóriánba (szerintem mindent drgábban vettem meg, mintha a Lidl/Aldí/Pennyben vásároltam volna, de legalább az a tudat meg van, hogy magyarnak fizettem magyar árúért. Szóval rajtam kívül mindenki jól járt.
*
Jártam ma unokázni. Hosszú idő után. Ezért meg azért volt hosszú. De nagyon jó volt végre látni a lányomat is, az öregebb unokámat és a lefrissebb kisebbet is. Olyan kis jókedvű, derűs volt mindenki, a legkisebb pedig annyit aludt, amíg ott voltam, amennyit soha nem szokott. (Elég hasfájós.) Nagyon derűs kisfiú. S most a nagyobbik sem hozta a szokásos „ismerkedési időt”, amire valamiért mindig szüksége van, hanem ha nem is az első, de a második pillanattól fogva teljesen nyitott volt.
Mondom, csodás volt náluk lenni!
A könyvértékelés szerzője:
oldalon jelent meg
Szóval a sárkány hiába is röpköd a szájában Márikával, Villő a kalapja karimájába teszi a maradék skacékat és uzsgyi a nyomába ered, illaberek, túl a kerek erdőn, az Üveghegyen, de még az Új Világ MGTSZ elhagyott magtárain is túl, követi a sárkányt. Rohanása közben közli a kalapkarima utazóival, hogy kapaszkodjanak, de onnan ahol vannak, nem eshetnek le. Gondolom, azért, mert ha a figyelmeztetés ellenére leesnek és szarrá törve a magukat a rohadt magasból lendülettel talajnak csapódva, akkor ő még el is picszázza őket. Vagy mi... 
