Kivételesen Szerelmetesfeleségtársam (írtam már róla bármit is?) olyan könyvet kért, illetve könyveket, amelyek bent is voltak a könyvtárban. Rögtön négy is. Meg is hökkent, amikor hazavittem őket.
– Tudod, hogy én nem olvasok olyan gyorsan mint te. Elég lett volna egy, maximum kettő.
– De most bent volt mind. Én meg szeretlek téged. Az egyiket nem kérted, azt magánszorgalomból hoztam el. Beleolvastam és érdekelt.
– Legalább!
Mind a négy Malcolm Gladwell könyve volt. Mit sem tudtam arról, hogy milyen neves szerző, Az Ösztönösen című könyve végén, a szerzőről írt szűk egy oldalban ezt olvasom:
„A Time magazin beválasztotta a világ 100 legbefolyásosabb embere közé, a Foreign Policy pedig a világ vezető gondolkodói közé.”
Azta'! Azért ez nem semmi, mi?
Tehát egy ilyen ember könyvét olvastam most el. Annyira okos, hogy a bejegyzésem alcímének nem is találtam frappánsabb szöveget mint a könyvének az alcímét. Ez azért mond valamit, nem?
Ennek az okos úriembernek a fizimiskája kicsit tréfás. Én csak két fotóját emeltem ki a tengerből. Mindjárt látni fogod őket. Ám ha beütöd a netes keresődbe a nevét, ezer más képet is találsz róla. S ha meglátod őket, rájössz, hogy én mennyire konszolidált portrékat választottam. Minden bizonnyal szégyenkeznem kellene, nem hencegni vele, de amikor megláttam őt, bizony felröttyentem. S nem voltam benne biztos, hogy akit látok, az a pasas, akit látni akarok, amikor a Malcolm Gladwell (a továbbiakban MG) nevet bepötyögöm a gépemen. Ilyen fejjel... A 100 között? Meg vezető gondolkodó? Ez a kép volt az első, amit megláttam róla. A 100-ak tagjáról, a legbefolyásosabbról.
Aztán eszembe jutott Stephen Hawking...
Nagyon nem mellékes: ezt nem azért mondom el, mintha nagyon sűrűn rötyögnék másokon. S nem is csupán azért, mert szeretek marha transzparans lenni (nem, a szexemről nem mondok semmit: azzal kiadnám Szerelmetesfeleségtársamat, és igen csak őt, ő pedig szemérmes), hanem azért is, mert a röttyenetem valamelyest illusztrálja Gladwell tesó írását. Csuda érdekes írását. Csuda okos írását.
Egyébként a fotók között találtam nem egy karikatúrát is. Vagyis a fizimiskája nem csak engem ütött szemen. Ó és messze nem teljes ez a gyűjtemény, lássuk be MG külseje hálás téma!
Tudod mire gondoltam, amikor megláttam őt? Arra, hogy egy ilyen könyvet, ilyen névvel megíró pasasnak öltöny-nyakkendősnek, de legalábbis visszafogott eleganciával bíró, George Clooney-típusnak kellene lennie. Nem egy ilyen boglyahajú, komolytalan fejű ürgének, akire ha ránézek erőlködnöm kell, hogy össze tudjam kötni a 100-zal és a legbefolyásosabbakkal. (Bí becenevű sógorom azt mondaná: „Menj már, ilyen hajszerkezettel!”)
MG ismeretlen ismerős volt a könyvét elolvasva. Amit is ismerős ismeretlenekről írt.
S nos, igen, az első (téves)benyomás is része valahol annak, amit mond.
Adatok:
MG 1963-ban született. Vagyis idén ötvenkilenc éves. Egy híján hatvan. Négy évvel idősebb nálam. Csak én nem vagyok ott a 100-ban, és a legbefolyásosabbak között. Sok dologban még Szerelmetesfeleségtársamat sem tudom befolyásolni. Mást meg végképp nem.
Minden mást ismét az Ösztönösen utolsó oldaláról idézek. Lustaságból.
Malcolm Gladwell kanadai író-újságíró munkáiban a társadalomtudományi kutatások váratlan következményeivel foglalkozik.
A Torontói Egyetemen, a Trinity College-ban szerzett diplomát, történelem szakon. A The Washington Post riportereként kezdte pályafutását, ahol üzleti és tudományos témákkal foglalkozott, később pedig
a lap New York-i szerkesztőségének vezetője lett. Egy évtized után a The New Yorker újságíró munkatársa lett, ahol cikkeivel megalapozta öt The New York Times bestseller könyvét: Fordulópont, Ösztönösen, Kivételesek, A kutya szemszögéből, Dávid és Góliát. Új könyve, az Ismerős ismeretlenek 2020 tavaszán jelent meg magyarul.
Podcastjában, a Revisionist Historyban hétről hétre újraértelmez egy eseményt, személyt vagy ötletet a múltból, amelyet félreértettek vagy figyelmen kívül hagytak. [...]
Angliában született, de Kanadában, Ontarióban nőtt fel. Jelenleg New Yorkban él.
MG stílusa
Ne lepődj meg, hogy úgy bármi előtt MG stílusával kezdem. Azért kezdem azzal, mert ha még nem olvastál semmit tőle, tudnod kell, úgy ír a pasas, hogy sok szépíró megirigyelhetné. Úgy két nap alatt olvastam el a könyvét. Pedig a hétvégém elsősorban Szerelmetesfeleségtársam laptopjának a masszírozásával telt, amikor éppen nem a Svájcból ideiglenes itthon állomásozó Ofi barátomékkal kockajátékoztunk a söröző után.
Szóval MG érthetőn ír, egyszerűen fogalmaz. Még én is megértettem. És amit mond, az meghökkentő, vitára késztető, izgalmas, elképesztő és bizonyos területeit a biztosnak tartott ismereteimnek újra kell bootolnom. Aztán vagy marad, ahogyan most van, vagy nem. (Olyan, mint a Win10 hálózati kapcsolatainak a beállítása: azt ha átállítom, az újraindítás után az átállítás előtti állapot jelenik meg újra. Három gépen is.)
Ami meghökkentő: az egyik legbefolyásosabbként eszébe sincsen lecsattintani a frankót az asztalra. Elővesz tényeket, összefüggéseket, megforgatja a problémát, aztán azt mondja, hogy amit eddig tud, abból ez meg az fakad, de hogy miért, arra bezony, nem tudja a választ. Mondja a 100-ak egyike. Szerintem, ha őszinte lenne, a másika is így tenne.
Mit akarok mondani? MG-t olvasni nem nagy feladat, viszont élvezetes, könnyed olvasmány. Nem annyira könnyed mondanivalóval.
Amit MG mond
Hát ez az! Két okból is. Mert ha jól értem, akkor nagyjából borul minden, amit eddig magamról és az emberekről tudtam. Gondoltam. S mert fogalmam sincsen, mit is kellene jól értenem.
Tegnap meséltem SzFT-nek a könyvről. Mármint erről. Sorjáztam neki MG sztorijait, amiket idéz benne. Mindennapi, valós történetek. Arról, hogy miként lehet tragédia abból, hogy azt hisszük, meg tudjuk ítélni egymást. S ahogy mesélgettem SZFT-nek azon gondolkodtam, miképpen tudnám két mondatba összefoglalni az üzenetét. Mert két nappal ezelőtt azt mondtam neki, hogy voltaképpen ennek a négyszáz oldalnak a lényege két mondatban összefoglalható. A próbálkozásomra SzFT így reagált:
– Vagyis akkor polkorrekt könyv, az előítéletekről szól?
Töprengtem csöppet.
– Nem. Vagyis igen, de nem úgy. Nem megy rá a bőrszínre meg az ilyenekre. Egy sztori van, amire ráhúzható. Inkább arról van szó, hogy úgy gondoljuk, a másik viselkedése egyértelmű, el is tesszük a megfelelő fiókba, annak megfelelően reagálunk rá. S közben meg vagyunk arról győződve, hogy mi nem vagyunk ilyen egyszerűen megítélhetők, sokkal komplikáltabbak vagyunk, összetettebb indítékokkal.
Hosszú évek mondom, hogy dömdödöm... Meg hogy a kutyáknak mennyivel egyszerűbb: vagy csóválja a farkát, vagy morog. Slussz!
Lazítsunk, s közben kapsz egy újabb MG-fotót.
Példasztorik
1.
Adva van egy kém. Nőből van. Hosszú évek óta a CIA-nál dolgozik. De nem a CIA-nak. Utólag vizsgálva: a jelek annyira egyértelműek, nagyon nem is kellett kapirgálni, hogy kivilágoljon: a nő nem a CIA érdekében serénykedik. Nem is túl ügyesen dolgozott, nem volt egyáltalán egy James Bond. Csak senki nem feltételezte róla, hogy nem hazafelé munkálkodik. Egy ennyire szem előtt levő, általuk ennyire ismert személy nem lehet ilyen súlyos információk kiadója – nyílván ezt gondolták.
2.
Vagy: három amerikai fiatal Olaszországban nyaral. Két lány, egy fiú. Az egyik lány pár a fiúval. A másik lányt meg egy ocsmány napon átvágott torokkal találják a szállásukon. A pár találja meg. Kihívják a rendőrséget, és estére már ők a gyanúsítottak. Álljon itt a lány, mára nő neve, mert híressé vált: Amanda Knox. Hét évre lecsukják, majd szabadon engedik. A nyomozás, a bírósági ítélkezés elképesztőn amatőr volt, tele teljesen egyértelmű hibákkal, ellentmondásokkal. A tények alapján Amanda akar ártatlan is lehet. Az is egy tény, hogy Amanda reakciói egyáltalán nem mindennaposak, teljesen eltérnek az átlagtól. S ez gyanús. De vajon miért kellene annak lennie? Ma sem világos, mi is történt valójában, tett-e bármit a barátnője haláláért Amanda, vagy csak az extravagáns viselkedése keverte a börtönig gyanúba?
3.
Aztán baj van a mindenki által kedvelt, kicsit infantilis, de a tanítványai érdekében mindent megtevő edzővel is. Egy esti órán valaki látni véli, hogy egy nagyon kiskorú tanítványával a zuhanyzóban szexuális aktust végez, amit olyan csattogó hangok kísérnek, amik a szexuális aktust szokták. Undorító! Akció indul! Aztán le is zárul: böri Sanduskynak, az edzőnek. De azért vannak kérdések. A szemtanú miért nem mentette ki a kiskorút a szörny kezéből, miért fordult sarkon, és miért csak öt hét múlva szólt bárkinek? A bántalmazott gyerek miért tagadta kezdetben, ami történt, és miért fordult aztán az edző ellen? Hogyan lehet, hogy kezdetben mindenki kézzel-lábbal tiltakozott az edző bűnössége ellen, aztán egyre többen mondták, hogy igen-igen, őket is, velük is... A történet plusz szokatlansága, hogy még az sportintézmény vezetői is börtönbe kerültek, mert nem intézkedtek azonnal, nem távolították el a posztjáról azonnal az edzőt. Ma sem világos, mi is történt valójában, tett-e bármit a tanítványai ellen Sandusky, vagy csak az infantilizmusa és a teljesen normális határokon belüli testi kontaktus iránti igénye keverte a börtönig gyanúba?
4.
Az Al-Káida második embere rabságban! Ez már valami! Na, most majd...! Aztán mégsem, mert képtelenség bármit kiszedni a hapsiból. Évekig próbálkoztak vele. Aztán egyszerre csak átszakad a gát: a fickó irdatlan hosszú listát ad, mi minden volt kiszemelt, szervezés alatt levő célpont. Ott van a listán a Big Ben, a Panama-csatorna, meg ami csak eszedbe jut. S ez kicsit gyanússá válik.
Mivel az amerikai hadsereg természetesen nem végez testi sérüléssel járó kínzásokat (Guantánamo-t meg hagyjuk, naná!), a kihallgatási módszereket, mintegy tesztként kipróbálják amerikai katonákon is. Akik tudják, hogy egy teszt részesei. Elképesztő az eredmény! Az alanyok valami egészen furcsa tudatállapotba kerülnek, nem ismerik meg a tisztet, aki fél órával azelőtt üvöltött velük, nem tudják, és nem tudják, mi is történt velük voltaképpen. Idő kell, hogy visszatérjenek a realitások közé. Miközben tudták, hogy nem ellenséges vallatás zajlik.
Vagyis amit az Al-Káida főmanus vallott, minimum megkérdőjelezhető. Meg minden kínzással kikényszerített vallomás.
5.
Sandra Bland amerikai fekete nő volt. Egy otthonától távoli államba ment állásinterjúra. Az élete romokban volt. A célállomáshoz közel egy rendőrautó szirénázva a nyomába eredt. Sandra lehúzódott, hogy helyet adjon neki, nem gondolta, hogy ő a benne ülő rendőr célpontja. Csak akkor kapcsolt, amikor a lehúzódó autóját követte a rendőrségi jármű.
A beszélgetésük úgy indult, ahogy szokott közlekedési rendőr és autós között: jogosítvány, forgalmi. Aztán kiderült, hogy Sandra vétett a KRESZ szabályai ellen, mert amikor sávot váltott, nem jelzett. Az amúgy is ideges nő szóváltásba keveredett a tekintélyéből mit sem engedő rendőrrel. Annyira, hogy a végén azon kapta magát, hogy a betonon hever, hátrabilincselt kézzel, és több éjszakát a fogdában töltött. Pár nap múlva egy összetekert nylonzacskóval felkötötte magát.
6.
Gondolnád, hogy a legtöbb városban utcákra lokalizálhatók a bűnözés gócpontjai? S ebből következik, hogy a rendőröket nem érdemes szanaszéjjel küldeni a városban, hanem érdemes ezekbe az utcákba kivezényelni őket.
Hogy miért itt összpontosul a legtöbb bűntény? Tudja a fene! De az odavezérelt rendőrök állandó jelenléte a város bűnözési rátáját 50%-kal csökkentette.
Jó, de miről szól a könyv?
Van még szó másról is, de ezek a legfőbb történetek ebben a kötetben. Mert MG elsősorban történeteken át, azokat elemezve mesél. Ezért is könnyű olvasmány a könyve.
S persze most azt kérdezed, vajon mi a csuda köti össze ezeket a sztorikat? Mármint azon kívül, hogy érdekesek, elgondolkodtatók. Erre alapvetőn a könyv címe válaszol: teljesen ismeretlen emberekről is azt gondoljuk, hogy ismerjük őket, pedig á, dehogy! S mert így van, képtelenség számukra kitörni a mi abszolút tudásunk okozta igazságbuborékunkból, ezért determinált a konfliktus.
A napokban volt valakivel egy ingerültségig menő, halk kiabálásba torkolló, önviselkedésével, következetlenségével, egymásnak ellentmondó kijelentéseinek, fogadkozásainak szembesítéséről, önsajnáltató manipulációiról szóló beszélgetésem.
Egy harmadik személy azt mondta, vitapartnerem nagyon sokat változott az elmúlt pár évben. Én azt gondolom, csupán a módszerei változtak. Sokkal kifinomultabbak, elegánsabbak lettek. Az önsajnáltatás helyett régebben szimplán vérforralón agresszív volt a kommunikációja. Fél szavára bicska nyílt az ember zsebében. Most hatalmas megbánások vannak, egészen a könnyekig, rávilágítás arra, hogy mennyi mindent tesz, hogy jobbá legyenek a dolgok. Mondom neki: a puding próbája az evés. Két hét nem kellett, hogy minden ugyanúgy zajoljék, ahogyan a beszélgetés előtt.
S akkor most töprenghetek, nem én akarom-e őt így látni, nem én vagyok-e az, aki nem fogadom el a változásait, és rendre beleképzelem a róla bennem élő képet a mindennapi viselkedésébe?
Odáig eljutottam, hogy beláttam: nagy eséllyel nem hazudik. A manipulációinak csak a fele céltudatos, a másik fele teljesen őszinte, az igazságait az éppen pillanatnyi érdekeihez alkalmazkodtató érdekérvényesítő módszer. Nem tudja, hogy nem mond igazat. Meg van arról győződve, hogy igazat mond. Hogy amit most mond, az az igazság. Csak lehet, hogy ez az igazság az egyik mondatról a másikra ugorva változik, mert akkor már egy másik igazság szolgálja az érdekeit.
De Gladwell szerint simán én tévedek, mert félrevezet az igazságbuborékom.
Ráadásul a pakliban benne van, hogy a manapság ismert és MG szerint túlértékelt testbeszéd is nagyban felelős a konfliktusokért. MG azt mondja, hogy miközben tudni, ismerni véljük a testünk beszédes jeleit, és értékeljük, értelmezzük is általuk a másikat, ezek a jelek korántsem felelnek meg az értékelésünknek, értelmezésünknek olyan magabiztonsággal, ahogyan azt gondoljuk.
(Ennek az állításnak ugyan nagyban ellene mond, amit a hozzám közelebb álló tartalmú Ösztönösen című könyvében mond. Bár ott nem a testbeszédről van szó, hanem az összbenyomásból levett, tudat alatti értelmezésről.)
S az a helyzet, hogy amikor Szerelmetesfelségtársam kérdezett, miről is szól a könyv, nagyjából, ezt mondtam neki,
- erről.
- Meg a kommunikáció fontosságáról. Hogy nem mindegy mit akarunk és mit üzenünk a viselkedésünkkel.
- Meg hogy az előítéletek menyire befolyásolják a kommunikációt, és mennyire determinálják annak eredményét. Szóval csupa olyan dolog, amiről tudtunk eddig is.
- Meg arról, hogy mennyire egy adott rendszerben tudunk csak gondolkodni, s hogy adott esetben ez mennyire energia- és pénzpazarló, és mennyire nem vezet semmiféle eredményre. (Egek, miért gondoltam most nagy hirtelen az egész életemre?)
Akkor néztem szembe a ténnyel: amennyire élvezetes olvasni, amennyire haladós, amennyire érdekes, élvezetes, annak reverzeként vékonyka a mondanivalója. Ami mondanivalóval ráadásul a szerző is vitatkozik valamelyest egy másik könyvében.
Ami nekem hiányzott a könyvből, mert ha már én grafomán vagyok, más ne legyen az, legyen már olyan bátyám, és fogalmazza csak bele nyugodtan a világsikerű irományába, hogy ez van, így van, de így akkor ezt meg ezt tehetjük.
Nem kézikönyvet várnék önmagamhoz, de egy-két jellemző általános megoldási lehetőséget igen. Ha már ilyen tragikus végű történetek lettek a mondanivaló illusztrációi. Hogy te és én ne fussunk bele valami hasonlóba. S ilyet nem találtam a könyvben.
Ennek két oka lehet. Az egyik nyilvánvaló. MG tisztában van vele, hogy mindig mindenre kiterjedő tanáccsal nem szolgálhat.
A másik verzió, hogy nem csupán a mindig mindenre érvényes tanács nem létezik, hanem egyszerűen nem létezik tanács. Emberek vagyunk, akik szükségszerűen emberek, ilyenek, olyanok, tévednek, előítéletesek, korlátoltak, ítélkezők, igazságtalanok. S természetesen ezzel jobbára nincsenek is tisztában. (Még természetesebb, hogy én egyik sem vagyok.) S a könyv arról szól, hogy bár nincsen tanács, de a tudat, annak ismerete, hogy ilyenek vagyunk (vagytok), adott esetben segíthet, figyelmeztethet, hogy mégse legyünk ilyenek.
Soványka? Bocs, varázspálca nincsen. Illetve van, de csak a szemfényvesztés része. S MG szemmel láthatón nem akar megmondó ember lenni. Csak mesél, rámutat bizonyos összefüggésekre. Ez itt a drót, ebben lehet az áram, ez a kapcsoló, ez a szigetelés, ez itt az izzó. Ha sikerül összelegóznod a megfelelő elemeket, megfelelő sorrendben, és ha sikerül csak az összerelés végén áram alá helyezned a cuccost, túléled, és fény is lesz a kívánt helyen. Ha nem így, akkor nem lesz fény. S még az is lehet, hogy belehalsz.
HVG Könyvek, Budapest, 2020, 432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633049303, Fordította: Garamvölgyi Andrea
8/10
2022 októberének második harmada. Úgy a Win10 és a rápakolt programok konfliktusairól szólt a hetem. S hogy legyőzzem a konfliktusokat. Kezdve egy beakadt frissítési problémával. Amire kakkantottam volna, ha ki lehetne kapcsolni a Win Update-t, de nem lehet. Viszont egy óvatlan újraindítás és várhattam húsz perceket, hogy visszavonja a sikertelen frissítést. Próbálkoztam ezzel-azzal, sokkal, rengeteggel, de a probléma maradt. Vállrántás, középső ujj felfelé, boot-usb készítése, újratelepítés indul, start! Nagyon simán fel is ment minden. Csak éppen a saját írásaim mentésére való Google Drive asztali alkalmazása nem indult el, mert „már fut ez a példány”. De ez hazugság, nem fut. Letakarítom, regisztri tisztítás, maradványok pucolása, újraindít, Drive újrahúz. Ha lehetne. De nem lehet, mert amikor elindítom a telepítőt, jöve a csoda: „már fut ez a példány”. Ami rajta sincsen a gépen. Nem találja egyik uninstall progi sem. Ki lett dobva, ki lett takarítva utána. Rend van és tisztaság, vége a bulinak. Erre azt mondja a vendég, hogy ő bizony nincs ugyan itt, de nem ment haza, és mégis a konyhában van. Fél nap tökölődés, majd Win újra lesikál, basszus gyorsabb lett volna ezzel kezdeni! Folytatni. Új telepítés. Minden fent van, csont nélkül. Utolsó lépés a hálózati nyomtatónk. Soha nem volt vele gond, sem pc-n, sem laptopon, sem telefonon, dicsérjük az Epsont! Azonban most nem leli a gépem a hálózati nyomtatók között. Laptop újraindít. Nincs nyomtató. Nyomtató újraindít. Telepítés újraindít. Nincs nyomtató. Nyomtató kihúz, bedug. Nincs nyomtató. Driver leszed, gép takarít, újraindít, telepít. Nincs nyomtató. Nyomtatón újraválasztom a hálózatot, jelszót adok, stimmt. Nincs nyomtató. Átülés Szerelmetesfelségtársam egyszemélyes vállalatának a masinájához (www.martassist.hu) egy próbanyomatásra, vajon nem a nyomtatóval van-e baj? A nyomtató szól, hogy figyu, dolgoznék, add már meg melyik kapcsolatra menjek, hogy megtehessem. Ezt adtam meg az előbb, cseszd meg! Jó megadom, nesze! Megadom. MartAssist gépe simán nyomtat. Tehát nem nyomtató-gond van. Vissza a laptophoz, Epson progik, driverek fel: ezt a nyomtatót akarod, kisgazdám? Igen bameg, több órája! S lőn! El sem hiszem!
Viszont ezáltal szinte egész héten nem írtam semmit. Most de.
Valahol a Vadnyugaton felrobban egy vonat. Egy öreg indián a robbanás után arra jár, talál egy túlélőt, és a törzs legnagyobb meglepetésre, hazaviszi.
Sima James Bondos kémtörténet, úgy, ahogyan kell, robbanással, halállal, egzotikummal, s persze happy enddel.
