Többször volt már olyan, hogy valami döntéshelyzetről jött egy nagyon határozott benyomásom, amire nem hallgattam. Az észérvek felülírták a benyomást.
Aztán ezeket a helyzeteket rendre megszívtuk.
Volt, hogy mert nem álltam ki amellett, amit a benyomás, az intuíció súgott, egy évig lebegett a fejünk felett, hogy nem lesz hol laknunk. Akkor már csak Csemete, a nevelt lányom volt velünk. De velünk volt.
Ha hallgatok az észérvek elleni benyomásra, nem történt volna meg, ami megtörtént.
Más kérdés, hogy a helyzetből nagy anyagi veszteséggel ugyan, de a legszerencsésebb kimenettel szabadultunk meg. Ha hallgatok a megérzésemre, és férfi vagyok a talpamon, egy év tömény gyomorideget megtakaríthattunk volna.
Több esetben elhatároztam, hogy utánanézek az intuíció fejlesztési lehetőségeinek, de valahogy mindig elsikkadt az iparkodásom.
Gladwell könyve nem is annyira az intuícióról szól, sokkal inkább a tudatalatti információk feldolgozásáról, s ennek mérhetetlen, több esettben életmentő hasznáról. (Erre majd mondok példát, szólj, ha elfelejteném!) De nem vagyok biztos benne, hogy olyan hatalmas ellentmondás van a kettő között.
Ahogyan a nemrég általam olvasott, másik Gladwell-könyv értékelésében elmondtam, Gladwellt Szerelmetesfeleségtársamnak köszönhetem. Ő írta fel néhány könyvének a címét. Hármat meg is találtam, a negyediket azért hoztam el, mert nekem tetszett meg a témája. Itthon kiderült, hogy túlzásba estem. SzFT nem úgy gondolta, hogy Galdwell-dömpinget szeretne, hogy ha bent van valamelyik, hozzam el. Egyenként. Nem négyesével. De ha már itt vannak, s ha egyszer Gladwell olyan olvasmányos...
Gladewellről most nem mondok semmit, az előző értékelésben néhány napja megtettem. Újat nem tudok hozzátenni.
AMIKOR AZ INFÓK TUDAT ALATT ÖSSZEÁLLNAK
ÉS A TUDAT MÉG AZ ELŐSZOBÁBAN SINCSEN
A döntési folyamatok csuda érdekesek. Bárhogyan is zajlanak. A szabadság azt is jelenti, hogy bővülnek lehetőségek, több minden közül választhatunk. Az elmúlt rendszerben Nagy Feró még azt énekelhette, hogy „egy út van előttem, melyiket válasszam?”. Hofi pedig egy hentesboltot alapul véve viccelődött a kisember úttalanságáról, amikor nincs mi mellett dönteni.
A néni bemegy a henteshez.
– Karaj van?
A hentes odaveti: – Nincsen!
A néni:
– Nincs? Jó, akkor tarját adjon nekem!
– Az sincs!
– Az sincs? Hát, jó, akkor combot kérek szépen!
– Nem is volt!
– Az se? Akkor legalább farhátat, ha lenne szíves!
– Az meg elfogyott.
Mire a főnök hangja a raktárból:
– Józsi, ki az, aki ennyire válogat?
Dönteni nem könnyű. Illetve de. Vagy a csuda tudja? Melyik telefonnal járok jobban? Melyik autóval? Melyik az a nő, akivel boldog leszek, nem fut zátonyra a közös hajónk? Melyik az a munkahely, ami nem időpocséklás, nem használnak ki, meg is fizetnek? Melyik mosóporral, biztosítással, számítógépes programmal, lakással, webáruházzal, bankkal járok jobban? Milyen elvek mentén neveljem a gyerekemet, a kutyámat? Mit tekintsek történelmi igazságnak, s mit fantazmagóriának? Melyik vallás az igazi? Melyik egyéb irányzatot érdemes követni? Melyik orvost válasszam?
Naponta számtalan döntést kell meghoznunk. Van amelyik lényeges, van amelyik kevésbé az. Szerelmetesfeleségtársammal órákig el tudtunk tökölni egy telefon, telefonelőfizetés, számítógép kiválasztásával. Ilyenkor összegyűjtjük a rendelkezésre álló információkat, volt, hogy táblázatba szedtük, mérlegeltünk, töprengtünk. Aztán rájöttünk, hogy sokkal előrébb nem vagyunk, a kizárásos alapon maradt három készülék, előfizetés, masina közül uszkve rábökéssel tudunk választani. Mert a tulajdonságok kizárták egymást, ebben ez volt a jó, abban az, mindkettő csak a harmadikban volt meg, de abból meg emez hiányzott. Amiben minden megvolt, az meg csillagos ég, annyit nem is ér az egész. Végül ráböktünk valamelyikre.
Ismerős?
NYOMTATÓ
Legutóbb nyomtatót kerestünk SzFT vállalkozásának (www.martassist.hu és a TikTok-csatornája). Annyit tudtunk, hogy lézer kellene, mert olyan sokat nem nyomtat, ne száradjon hát be a festék. Jó, jobb lenne, ha színeset is tudna nyomtatni, előfordul, hogy az célravezetőbb. Beindult a keresgélés, árak, opcionális lehetőségek összevetése, itt drágább, itt olcsóbb, de messze van, nagy a szállítási költség...
Tudod mi lett belőle? Bementünk valami egészen másért az Auchanba, elmentem a nyomtatók előtt, az egyiknél egy kis reklámtábla bentragadt a periférikus látásomban, visszaléptem, elolvastam, mentem az eladóhoz, hogy ez tényleg így, ahogyan olvasom, és valóban ennyiért? És mennyibe kerül hozzá a patron? Tényleg csak ennyi? És valóban ennyi oldalt bír nyomtatni? Nem vettük meg, SzFT otthon körülnézett kicsit a neten, lényegesen olcsóbban megtalálta máshol, megrendelte és három-négy nap múlva itt volt az asztalán a nyomtató. Házhoz is hozták.
SZERELMETESFELESÉGTÁRSAM
A neten találkoztunk. Egy párkereső oldalon. Ahová egyikünk sem akart felmenni, de ahová mindkettőnket felrugdosott a megfelelő barát. SzFT lelt rám.
Először megijedt: ez a pasi olyan mint én, csak férfiból van; jó ez? De azért küldött nekem egy virtuális puszit. Én akkor már olvasatlanul töröltem ki a rendre csak a szerelmeskedésre hívó leveleket, amiket a társkereső oldal továbbított nekem. Nem azért, mintha nem lett volna hozzá affinitásom, de csak arra nem akartam nőt. Akkor sem, ha akkoriban már egy női bicikli látványa is erotikus élménynek számított.
A virtuális puszi akkora baromság volt, hogy arra a levélre rányitottam. Válaszoltam. Ő meg nekem válaszolt. Nem volt meggyőző, de nem volt riasztó sem. Telefonszámot cseréltünk.
Hamarosan felhívtam. Ő belesusogta a nevét a telefonba, én meg az s-betűje hallatán elvesztem. Még ma is imádom, ahogyan az s-betűket kiejteni!) Még néhány telefoncsevej, majd eljöve az első randevú.
Hát, mondhatom, az sem volt mindennapi! Vártam rá, ő hozzám lépett, megcsókolt, de úgy rendesen. Menekülhetnékem lett, mert akkor megint csak a testek találkoznak, battya meg az élet, de volt valami a nőben, ami mégis marasztalt. Jóval a tényen túl, hogy nőből van.
A dolgozdája közel volt, oda mentünk fel egy teára. (Ebből lehetett volna baj is, hallottam ilyen történetet, a pasas valahol egészen máshol ocsúdott, mint ahol leütötték, és már semmije nem volt meg abból, ami előtte nála volt.)
Újabb csók, ő hangosan, mosolyogva, és finoman fogalmazva konstatálta a csók nálam bekövetkezett fizikai következményeit. Te jó ég, ilyen gátlásmentes?
Elkészült a tea, leültünk meginni, alattunk a társalgó ablakán túl Óbuda, mögötte a Duna, amögött Pest. SzFT (aki akkor persze még nem volt SzFT) egyszercsak levette a döglégy színű szemüvegét. Így én megláthattam életem legszebb zöld szemeit. Egyszerűen nem tudtam nem nézni. Zavartan elmosolyodott.
– Igen?
– Gyönyörű a szemed! Gyönyörű a mosolyod!
Erre még jobban zavarba jött. Ez tetszett. Akkor mégsem annyira gátlástalan!
S már akkor tudtam, hogy elvesztem egy életre. Vagyis inkább megtaláltattam. De megfogalmazódni csak tizenkét óra beszélgetés után tudott a felismerés.
Aznap nem feküdtünk le egymással. Nem a vágy hiánya miatt, mondom, az ugyancsak a rendelkezésünkre állt, hanem, mert, ahogyan utólag kiderült, mindketten úgy mentünk a randira, hogy elsőre ha fene fenét eszik, akkor sem...
Úgy féléjfél felé a HÉV-re már úgy ültem fel Csillaghegyen, hogy ugyan nem hittem el, de szerelmes voltam belé.
Negyvenévesen, két gyerekkel, három hónappal a válásom kimondása előtt, kopaszon, a csirke lábaimmal, már akkor is megfizetetlen munkával. Fülig szerelmes. S közben és azóta is teljesen reálisan, mégis beleveszbe.
A HÉV-re ülve nem akartam hinni az érzésnek. Az évek óta tartó cirókaminuszomnak tulajdonítottam.
A csillaghegyi Gőtés-tó filagóriájában este tizenegy óra felé úgy feküdt az ölemben, mintha mindig is ott lett volna a helye. Én erre gondoltam. Ő meg arra, hogy neki innentől már mindörökre itt lesz a helye. Szóval úgy maradtunk mindketten. Azóta is. S úgy nagyjából az első pillanatban tudtuk mindezt. Na, jó, a másodikban. Ha abban a másodikban azt mondod nekem, hogy már tudom, életem nője áll előttem, elhajtalak, lehülyézlek simán. Este tíz felé már nem tettem volna ilyet. Tudod, a filagóriában...
*
Lehet a puszta véletlen vezette mindkét eset. De nem hiszek a véletlenekben. Istenben inkább. Meg abban is, hogy vannak az embernek megérzései. Amikor tudat alatt összeáll a kép, de a tudata még nem tudatos.
Nyomtatót akarunk, Auchanba megyünk, véletlenül szembejön az információ, amire szükségem van. Nőt szeretnék, de nem csak vízszintesen, hanem egy életre, mindenhogyan, aki igazán a Társam, a Másik Felem. A róla kapott első benyomások semlegesek, a második (a hangja) lehengerlőn pozitív, a harmadik (csók a Kolosy téren) riasztó, a negyediknél, a tekintete, a szeme színe, a mosolya: elvesztem. Negyven évesen tudtam, hogy ez nem csupán a külseje. Az is. De igazából, hogy sugárzott belőle a Nő. És egyértelmű volt benne az Ember. De honnan tudtam ezt a második pillanatban. Olyan volt az egész, ahogy Michelangelo mondta a Dávid szoborról: nem volt nehéz megalkotni, annyi volt az egész, hogy le kellett faragni a szoborról a felesleges követ. És nem?
*
A TŰZOLTÓ SZAKASZPARANCSNOK ÉS AZ ESP
(ESP: érzékeke kívüli érzékelés)
Ezt már nem én mesélem, hanem Galdwell. Konyhatűz. Tűzoltók mennek kifelé a helyszínre, oltani próbálják, de legnagyobb döbijükre a tűz éppen csak reagál a ráirányított vízre, majd újra tombolni kezd. Több próbálkozás után sem. A szakasz parancsoka egyszercsak felkiált, erélyesen kiparancsolja az embereit a helyiségből. A következő pillanatban leomlik a padló, amin addig álltak. A tűz igazából nem a konyhában égett, hanem alattuk, a pincében.
Vajon hogyan érezte meg a parancsnok, hogy másodperceken belül be fog omlani a padozat? Mert szerinte erről volt szó, hogy megérezte. Pedig, á, dehogy! Az agya, tudatosítás nélkül összerakta az infókat. Milyen infókat? A tűz méretéhez képest és a tűzoltók tűztől való távolságához képest túl meleg volt a helyiségben. A túl meleghez képest viszont szokatlanul halk és kicsi volt a tűz. A tudatalattija összerakta, amit a tudata még nem. Mitöbb, az még később sem eszmélt. Hinnéd, hogy van ilyen? De a tűzoltók életét mindenesetre ez mentette meg.
*
A NYOMTATÓ ÉS SZFT ESP-K VOLTAK?
Talán láttam már egy korábbi alkalommal az Auchanban azt a nyomtatót, de mert nem voltak pontosak a tudatalatti infók, így el kellett mennünk újra megnézni, „hátha van ott is valami”, hogy tudatosuljanak.
Az akkor még működő weboldalamat olvasgatva SzFT-ben (tudod, aki akkor még nem volt SzFT) tudatosodott, hogy meglehetősen hasonlítunk egymásra. Számára nagyon sok minden lejött, ami nekem nem jöhetett le.
Az első találkozásunk estéjén, tíz óra felé bennem is tudatosult, hogy ebben a nőben külsőre, belsőre meg van mindaz, amire hosszú évtizedek óta vágyok.
A sablon ott volt bennem, neki csak bele kellett lépni, hogy lássam, ő az, pontosan odaillik. Az életkedve, a gribedlije, a széles állkapcsa, a cselló-szerű arányú testalkata (made in Bereményi Géza), a feneke impozáns mérete, a stabil combjai, a karcsú dereka... Még a válla és a hónalja is erotikusan hat rám... Az, ahogyan élvezni tudja a jót, bármi is legyen az, a lelkesedése, a vehemenciája, a pompás lustasága, a kirobbanó energiája, a kitartása, az ötletei és a bátorság a megvalósításukhoz, a türelmes szeretete, a megbocsátása, az, hogy teljes a bizonyosságom, vakon megbízhatok benne.
Félre ne érts: nem mondom, hogy SzFT hibátlan. Nem az. Az általam imádott teste sem az. Vannak nők, akik hol itt, hol ott formásabbak, mint az adott helyein SzFT. Csakhogy már többször tudatosodott, amilyen ő, nekem úgy kell, bruttó. Őt szeretem, s úgy ahogyan van. Az itt-ott szebbek azért nem érdekelnek, mert nekem SzFT kell, kompletten, komplexen. Hiába a helyi esztétikában megnyilvánuló előnyök, ha összefüggéseikben képtelenek olyanok lenni, mint ő.
– Megcsalnál valaha Morzsám?
– Simán, ha lenne belőled még egy! Nincs egy ikred, akit eddig elhallgattál előlem? Két nővel egyszerre még nem voltam soha...
– Na, szép, mondhatom!
– Hát ha van ikred, akkor ez természetes! Tudod, mennyire tetszel nekem!
– Még szép!
– Még... igen! Viselkedj úgy hogy ne múljon!
Nevetés minden oldalról.
SzFT mond, tesz dolgokat, amiknek nem örülök, amik érthetetlenek, következetlenek, vagy kimondottan sértők, akár megalázók. De mindeközben azt is tudom, hogy abban bizonyos lehetek, hogy nem ellenem dolgozik. Nem akar ellenemre tenni, csak van, hogy nem tud nem tenni. Akkor sem, ha az nekem szarul esik. Olyan is van, hogy nem gondolja át az én oldalamat, nem is gondol arra, hogy nálam másképpen csapódik le valami reakciója, döntése. Nem leszar, csak nem számol azzal, hogy én máshogyan is értékelhetem a helyzetet.
Szóval SzFT nem tökéletes, nem hibátlan. Ám minden hibájával, tökéletlenségével a kiegészítésem, a másik felem, az oldalam bordája. Hús a húsomból, csont a csontomból, test a testemből.. Mert az ellentétek lehet, hogy vonzzák egymást, de hosszú távon hótt szentség, hogy kibékíthetetlen a tűz a vízzel, az éjszaka a nappallal, a macska az egérrel, a betegség az egészséggel, a fekete a fehérrel. Mert az alaptermészetük egészen más. Rövid távon lehet színes, érdekes, izgalmas a kapcsolat, hosszú távon tutira borítékolt a bukás. Már az fájdalmas, ha a szeretetnyelv más. Megoldható, de sokkal harmonikusabb, ha senkinek nem kell erőszakot tennie magán. Mert ugye, a kompromisszum az, ami senkinek sem jó. Kompromisszum nélkül viszont nincsen társkapcsolat. De a kompromisszumok sokkal kevésbé fájnak, ha a felek hasonlítanak egymáshoz.
Az első találkozáson mindez nem tudatosodott. Tapasztalat híján nem is tudatosodhatott. De nyilvánvalóan a tudatalattim levette az infókat. Már abból, ahogy SzFT csókkal köszönt, és gátlás nélkül szóban konstatálta a második csók utáni fizikai változásomat. Ahogy aztán zavarba jött. Ahogy rugalmasan állt a közös programhoz, és simán végigbeszélgette a tizenkét órát. Sorolhatnám.
Vagyis amíg a tudatom elképedve hitetlenkedett, addig a tudatalattim már pontosan tudta, hogy rendben, erről van szó, a Társ kipipálva.
A TÚL SOK INFORMÁCIÓ LASSÍT, MITÖBB, LEFAGYASZTJA A RENDSZERT
Galdwell több esetet is felhoz annak illusztrálására, hogy bár az általános vélekedés szerint egy döntéshez elengedhetetlen a lehető legtöbb információ összegyűjtése. Legyen szó bármiről.
Galdwell több eklatáns példát is felhoz ennek cáfolatára. Az egyik megdöbbentő.
A KÓRHÁZ
Adva van egy kórház, képzeld, nem Magyarországon, hanem Amerikában, ahol még a legszükségesebbekre is alig van pénz. Viszont, mert a kórház azon kevesek egyike, akik nem a biztosításuk szerint kezelik a betegeket, sejtheted, mekkora tömeg van náluk. Egyágyas szoba, ágyankénti világítás? Miről beszélsz? Orvosonként úgy napi száz beteg, na!
A legkényesebb a mellkasfájdalmasok kiszűrése, rangsorolása. Ki akkut, ki van életveszélyben, ki az aki simán várhat, jöjjön vissza ekkor és ekkor? Ha ezt benézi az orvos, az könnyen a beteg életébe kerülhet. Az orvosok hatékonysága azonban jó, ha a hetven százalékos szintet elérte, és ez is rengeteg időbe, vizsgálatba, így pénzbe is került. Vagyis valami, ami lassú, drága és meglehetősen eredménytelen.
A kórház új orvosigazgatót kapott. Aki hamar felfogta, hogy mindenképpen szükség van változásra, változtatásra, mert ez a rendszer, így, ahogyan van, halálra ítéltetett. Hosszú, hogyan történt, nem írom le, mert végtelenné válik a bejegyzésem, de egy pofonegyszerű módszerrel a doki három adatból megmondta, hogy egy beteg mennyire van közel az infarktushoz. A többi doki a fejét csóválta, azt mondta, ez nem lehetséges, kellenek még információk, hogy bizton dönteni lehessen.
A baj csak az volt, hogy minél több információ állt a rendelkezésükre a betegekről, annál pontatlanabb lett a diagnózisuk. Ráadásul ugyanazt a beteget ugyanazon információk alapján egyikük hazaküldte, a másik azonnal az intenzívre, megfigyelésre.
Amikor elkezdték alkalmazni az orvosigazgató által javasolt módszert (a kísérleteit a Pentagon támogatta, jogos önérdekből), a diagnózisok pontossága tizenöt százalékkal megemelkedett, és kitört a találgatások kategóriából. A kevesebb, de biztos és összefüggő adat alapján a dokik biztosra mehettek. Hiszed vagy sem, nem volt szükség például a beteg nemére, bőrszínére, de még kórisméjére sem. Csak három egymással szervesen összefüggő, beszédes adatra: a vérnyomására, egy EKG-ra és a tüdeje vizenyősségének állapotára. Pont.
Szerinted mennyire gyorsan csökkent a sor a kórházban, és menyivel kevesebb kiadása, ezáltal mennyivel több megtakarítása támadt a gazdasági osztálynak?
VIRTUÁLIS HADGYAKORLAT
A főkatonák úgy döntöttek, rendeznek egy virtuális hadgyakorlatot. Két csapat volt, a Kékek és a Vörösek. A Kékek létszáma többszöröse volt a Vörösökének. A rendelkezésükre álló hadi eszközök is lényegesen számosabbak voltak.
A Vörösök parancsnokának egy olyan katonát választottak, aki addigra már éles helyzetekben is bizonyította, a szokásostól eltérő gondolkodásmódja, taktikája és stratégiája adott esetben roppant célravezető lehet.
Ez esetben az történt, hogy a minden szempontból fölényben levő Kék csapatot a Vörös csapat, mindenki óriási meglepetésére, záros időn belül szarrá verte. Az ok roppant egyszerű volt. A Vörös csapat parancsnoka például önállóságot adott a beosztottjainak. Nem kellett mindig, minden szirszarnak oda-vissza minden szintet befutnia. Ezáltal a Vörös parancsnok nem volt ugyan a legapróbb mértékig tisztában azzal, mi történik a csapat egyes egységeivel, de azt mondta, ez nem is lényeges: bachatja, ha nem bízhat meg a beosztottjaiban. Ez az ütőképességet növelte.
Aztán: a Kék csapat mindig mindent haditanácson vitatott meg. Begyűjtötték, feldolgozták, majd rendszerbe foglalták az adatokat, majd meghányták-vetették, mit kezdjenek velük. Amíg ezzel tökölődtek, a Vörös csapat viszonylag gyenge fegyverekkel kiment a tengerpartra, és szarrá lőtte a Kék flottát. Arra, hogy odavonulnak és ilyen fegyverekkel támadnak, senki sem gondolt. A kommunikációjukból sem derült ki a terv, mert a Vörös parancsnok megtiltotta a telekommunikációs eszközök használatát: az feltörhető, lehallgatható, kikerülhet az információ. Papír alapú, tollal írt futárok által küldött levelezés folyt. A Kékek nem is gyanítottak semmit, ők adatgyűjtöttek, elemeztek, összevetettek, szétszedtek, stratégiát, taktikát keresgéltek, költségvetést készítettek. A Vörösök mindezen közben megnyerték a háborút, lazán kétvállra fektették a Kékeket.
A Pentagon aztán a Vörös tábornok nélkül újra lefuttatta a virtuális háborút. De már nem folyamatában, hanem meg-megállítva, ki-kikajítva a Kékek hibáit. Akik így már meg is nyerték a háborút. Aztán a főkatonák elégedetten hátradőltek, és elindították a Szaddam Husszein vezette Irak ellen a háborút, a Sivatagi Vihart. „Menni fog ez!” – felkiáltással.
AMIKOR MEGCSALNAK AZ ÖSZTÖNÖK
Persze a blikk nem működik minden esetben. Gladwell több tragikus példát hoz arra, a stressz miképpen zár ki információkat. Amerikai rendőrök példáit kapjuk, olyan esetekét, amikor az intézkedés vége sajnálatos és indokolatlan halál lett. Amelynek az áldozatai jobbára nem fehérbőrűek.
Gladwell bizony igen komolyan relativizálja a rasszizmus vádját. Azt mondja, az intézkedő rendőrök normál esetben egyáltalán nem voltak rasszisták. Lényeges, hogy normál esetben. Ám ez még mindig nem azt jelenti, hogy a halállal végződő intézkedések esetében azért lőttek, mert utálják a színesbőrűeket.
Gladwell azt mondja, stresszhelyzetben, az élet védelmében egyfajta autizmus áll be a szervezetben. Az agy lekapcsol funkciókat, másokat felerősít, az idő lassabban folyik, mozzanatok megdermednek. Például sokkal élesebbé válik a mozdulat, ahogyan a felszólításra menekülésbe kezdő fiatalember az ajtaja előtt a bal felét mutatja a rendőrök felé, a jobbjával a zsebébe nyúl, és egy fekete tárgyat vesz elő. Előtte semmiféle felszólításra nem reagált. Az utána siető két rendőr közül az egyik hanyattesik, a társa azt hiszi, a fekete fiú meglőtte. Lövés hangját ugyan nem hallotta, de látja a társa kezében az előkapott fegyvert. Miért nem hallotta a lövést? Két okból. Az egyik tök természetes: mert nem volt lövés. A másik ok: ha lett volna, akkor is esélyes, hogy nem hallja. Ebben a szituációban a hallásra nincsen nagy szükség, a látásra és a reflexre van. Lőni kezdi a fiút.
Az épületbe rohanó másik két rendőr már a fegyverek zajára rohan be, a társaikat védeni. A fekete fiút másodpercek alatt negyven lövés érte. Esélye sem volt.
A takarásban levő kezében nem fegyver, hanem pénztárca volt. Vajon mit akart vele? Nem azért áll éjjel fél egykor a házuk előtt, mert valami aljasságon törte a fejét, hanem azért, hogy kiszellőztesse a fejét a napi munka után. Amikor elment mellette a rendőrautó, nem ijedt meg. Nem volt mitől. Maradt is a helyén. Csak akkor fogta el a rémület, amikor az autó visszatolatott és kiszállt belőle két gardróbszekrény. Akiket a lámpák fényében a biztonsági mellény még nagyobbnak mutatott. A fiú nem régen volt az államokban. Angolul sem tudott tökéletesen.
Hogyan lép a képbe a rasszizmus? Alaphelyzetben egyik rendőr sem volt rasszista. Kicsit sem. De ismerték a statisztikákat. Amik valószínűvé tették, hogy az éjszakában ácsorgó fiatalember valami rosszban sántikál. Miért nézelődne jobbra-balra? Aztán még menekülőre is fogja. Nem hallgat a felszólításokra. A zsebébe nyúl, fekete tárgyat vesz elő...
Az információk szerencsétlen összekapcsolása, s az azokból leszűrt következtetések okozták a szitává lyuggatott srác halálát.
Gladwell azt állítja, ha a rendőrök nem négyen vannak, nem történik meg a tragédia. Ha csak egyetlen rendőr megy oda, igazoltatni senki sem esik pánikba, a stressz nem tolja túl a reakciókat. Mert a rendőrök reakciói egymást erősítették. Amelyik hanyattesett, azt nem meglőtték, csak elbotlott. A berohanó társak nem mérlegelték a helyzetet, nem várták, nem nézték, hogy érkezik-e egy árva lövés is a fiú felől. A társaik lőttek, nyilvánvaló volt, hogy meg kell védeni őket, ártalmatlanítani kell az ellenséget.
Az ösztönös reakció, a test felkészülése az elkövetkezőkre, teljesen félrevitte és tragédiába sodorta ennek a szituációnak a szereplőit.
VAN-E VÉGSŐ SZÓ?
Hogyne lenne! A végső szó az, hogy az ösztönösnek gondolt döntések tanulhatók. Van, akinek már sikerült is ilyet tennie. Ki is dolgozták a tanulási folyamatot. Hurrá!
A probléma csak az, hogy nem tudjuk meg, miben, miből áll a tanulás. Gladwell ezt kábé egy bekezdésben elrendezi. Hökk! Nagy kár, ez lett volna a lényeg. Mert itt állok, én az egyszeri, egyszerű olvasó, és nagyon szeretnék ebben az értelemben ösztönösebb lenni, ám a könyv semmit nem mond arról, merre is induljak.
Vagy arról van szó, hogy Gladwell könyvét egyfajta figyelemfelhívásnak kellene felfognom, és kezdjem el keresni körülöttem a lehetőségeket a változtatásra, tanulásra?
A végső szóhoz tartozik, hogy az ösztönös döntések meghozatalához kötődik minden egyes apró információ, aminek alapján a döntést meghozzuk. Ilyen információmorzsa lehet a velünk kontaktba került ember arcmimikája, a mikro-izommozgások tömkelege. Amiket normál esetben jobbára nem is tudatosítunk. De léteznek, és bár nem is tudjuk, mégis reagálunk rájuk. (Mondjuk az Ismerős ismeretlenekben Gladwell éppen azzal érvelt, hogy a testbeszéd nem független a kultúrától, amiben az egyén él. Nesze neked multikulti, együttélés! Immeg azt bizonygatja, hogy kutatások lehengerlően arra jutottak, hogy földszerte, mindenhol ugyanúgy vagyunk arcmimikailag emberek. „Ki érti ezt? Én nem,”)
Ergo a könyv végső konklúziója az, hogy nézd csak, van ilyen, mi több, meghatározza az életünket. Pont. A szerzőnek eszébe sincsen a megoldásra koncentrálni. Ő csupán a jelenséget tárja fel és a jelenséggel kapcsolatban rámutat összefüggésekre. Kétségtelen, hogy ezt ismét érdekesen, izgalmasan, roppant olvasmányosan teszi. A könyvét nem lehet letenni. Csak a végére érve megint olyan érzésem volt, hogy oké, és akkor most az jön, hogy...
HVG Könyvek, Budapest, 2020, 296 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633049198
8/10
A hosszú hétvége negyedik napja. Ismét kettesben vagyunk Szerelmetesfeleségtársammal. Csemete eddig itthon volt, tegnap mentek el a párjával. Aki kivételesen nálunk aludt. Vasárnap este fondüztünk egyet az Ofi barátoméktól kapott, svájci sajttal, némi tokaji furminttal, a fondübe és a pohárba is, a Csemete-pár által hozott tokaji szamorodnival és egy kis szilvapálinkával. Meg némi szalonnával, sonkával.
Másnap (tegnap) reggel beült ide a mi szobánkba, és megköszönte az előző estét, és azt mondta, nagyon jól érezte magát. Én meg azóta töprengek, mit jelentett ez, mi történt, amitől nagyon jól érezte magát, avagy mit jelent a kijelentése? Jó, nem lesznek emiatt álmatlan éjszakáim, de úgy mégis foglalkoztat.
A homoszexualitás soha életemben nem foglalkoztatott. Sem így, sem úgy. Hangyakukinyit sem érdekelt, hogy 
Hát, ez tuti nem nekem való, de mondjuk azt sem tudom, téged majd meddig fog lekötni. Ez fülszöveg számomra kissé fárasztó... 
”