Aszlányi és Vaszary számomra valahogy mindig felcserélhetők voltak. De most, hogy szinte egymás után olvastam őket, rájöttem, hogy Aszlányi szellemesebb, könnyedebb, okosabb. Akkor is, ha voltaképpen egyikük sem mélyirodalom, de mindkettőjük nagyon kellemes olvasmány. 

Gondolom, nem spanyolviasz, hogy a Hét pofon egyértelműen Lúdas Martyi-parafrázis. De annak olyan szellemes, könnyed, s közben mégis sokat is mondó, azon túl, hogy rettentő vicces, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy ha nem is túl mély, ha nem is felforgató, de bizonyos társadalomkritikát olvas. Persze, hogy sovánka, hogy akinek van pénze, annak mindenki más eszköz, s hogy a pénzemberek képtelenek felfogni mások szükségét, s hogy az emberi érték nem a pénztárca vastagságától függ, s hogy a látszat sokszor csal.*

Aszlányi egy meseszerű, mesélés közben több irányba oda-odamondogató történetet mondd el. Nagyon élvezetesen, kacagtatón. Persze, hogy drukkolunk a találékony főhősnek, és nem bánjuk azt sem, hogy összeboronálódása a negatív főhős lányával végül teljes és sikeres, és még azt is elhisszük, hogy a leányzó képes túllátni a jogos dühén, sőt, belátni, hogy az nem jogos, nem a pofozkodó ifjúval, hanem apuval van a baj.

Szóval jó kis történet ez, csak előveszem a többi Aszlányit! 
Csak annyira jó, hogy a második történet, az Aludni is tilos ezek után nem kötött le. Majd ha szunnyad a pofonok hatása, újra előveszem.

P. S.: Vicces: írtam már értékelést erről a könyvről. Akkor nem tetszett ennyire. 

* A Budapest Bankban dolgoztam jó régen, még Bokros Lajos igazgatósága idején. Egy kollégám vett egy lakást, munkáltatói hitelt igényelt hozzá. Meg is adták neki papíron, hogy oké, kaphat, ő le is foglalózta a saját megtakarításából a kecót, de a munkáltatótól az utalás csak nem akart megérkezni. Kezdett kifutni az időből, de nagyon. Napjai voltak csak a fizetési határidőig, vagy elveszti a foglalót. Naponta járt fel Bokros titkárságára. Az utolsó napok egyikén ezt tudta mondani a későbbi szoci pénzügyminiszter titkárnője: 
– Ne haragudjon, de az elnök vezérigazgató úr nem tudhatja, mit jelent magának hétszázezer forint! 
(Mondjuk tény: amikor mi hetvenezer körül kerestünk, a főosztályvezetőnk kb. havi egy misit. S ő nem a legvezér volt.)

Vaszary Gábor a XX. század Magyarországának és Ausztriájának ünnepelt szerzője volt. A Monpti című regénye és annak színpadi változata (számomra egyébként érthetetlenül) fergeteges sikert aratott, 1957-ben, Romy Schneider-rel a főszerepben egy NSZK-francia filmváltozat is a mozikba került. S persze nem ez volt az egyetlen műve, ami mind színpadon, mind nyomtatásban is előfordult. A másik nagy siker az Az ördög nem alszik volt, aminek minden változatát, könyv, színpad, film (1941), zabálta a nagyérdemű.

Minden bizonnyal azért, mert Vaszary Gábort egy másodpercig nem lehet azzal vádolni, hogy ne szórakoztatni akarna. Tisztán, sallangmentesen, romantikusan, röhögve. Ebben a művében főként röhögve. Még csak nem is mosolyogva.

A stílus egyértelműen P. G. Wodehouse, amit aláhúz az angol környezet, a városi fruskák vidéki sivalkodása és a pénztelen, előre lépni vágyó, szerethető, a fruskák szépségétől elbódult ficsúrok pénzszerző akciói, a komornyik blazírt beszólásai, a habókos, öreg lord fejkapkodása. És a beszólásos és helyzetkomikumos poénok tömkelege. ((SPOILER: Amikor a kísértetnek öltöztetett barátot negyedszer akarják megvacsoráztatni, hol ez, hol az, mert összekeverik, jogosan a lorddal, már szakadtam…))

S ahogy Wodehouse-nál, úgy Vaszarynál is a történet magáról a történetről szól, arról, hogy szeressünk, nevessünk és az sem baj, ha van pénzünk, csak a becsület meglegyen! De őszintén, nagy baj ez? Mármint, hogy van, aki tiszta, minőségi szórakozásra teszi a hangsúlyt? Dehogy baj! Tengernyi olyan alapmű van, könyvben is, filmben is, ami nem is akar többet tenni, és amihez képest például a Hippolyt, a lakáj tömény társadalomkritika. Őszintén, kértük valaha is mondjuk a Ponyvaregény-t, hogy szóljon valamiről? (Jé, és kapásból két filmet citáltam. Talán mert Vaszary is filmszerűen írt.)

Szóval jó kis könyv ez, de komolyan. Személy szerint nekem sokkal jobban tetszik, mint a sokkal nagyobb sikert elért Monpti nyavalygása. Talán mert végigröhögtem.

A könyv először 1940-ben jelent meg. Történetesen nekem ebből a kiadásból van egy példányom.

A belső szennycím-oldalon egy beragasztott ex libris-címke, Lieszkovszky Éva könyveire hivatkozik.

A címoldalon pedig egy kézzel írt bejegyzés: „1940, VI. 05. Könyvnapra Magamnak Tőlem” S ebben van valami nagyon megindító. Valaki, valószínűleg Lieszkovszky Éva annyira egyedül érezte magát 1940 nyarán, hogy a könyvnapon megajándékozta magát egy szerelemről szóló, nagyon vidám könyvvel, magának, tőle.

S valahogy ez a kis címke és a tollal írt bejegyzés tudatosítja, hogy a történelem nem csupán tananyag vagy vitakérdés, hanem valóban valós, emberek által megélt történések sora. S amikor ég a világ, van, aki mégis vidám könyvet ír, hogy legyen, aki a világégés közepette is olvashassa, ha egyedül van.

Nova Irodalmi Intézet, 1940

4/5

(2018)

Amikor először olvastam Dugin könyvéről, komolyan lelkes lettem. Hátha jön ebbe a kétségbeejtő kilátástalan politikai gennylevesbe a megváltás, hátha van itt valaki, aki tudja a tutit, akinél ott van a Felülmúlhatatlan Egyedi és Igazi Spanyolviasz! Fény az alagút végén. Az univerzum, a világmindenség, meg minden tökéletes megoldása. Az váradalmamon nagyon dobott, hogy a könyvet a Kvintesszencia Kiadó adta ki. A Kvintesszencia Kiadó repertoárját olyan nevek fémjelzik, mint Julius Evola, René Gulénon, László András vagy Baranyi Tibor Imnre. Vagyis a kulturális jobboldali, tradícióban, transzcendensben gondolkodó szárnya. Oldala. Mifenéje.

A túlzott elvárások magukban hordozzák a bukást. A könyv lenyűgöző, roppant érdekes huszadik századi politikai eszmetörténet. Azt mondja, hogy a huszadik századot tulajdonképpen három politikai eszme határozta meg. Mármint Európát. A kommunizmus, a fasizmus és a liberalizmus. A fasizmus, főleg az utóéletének köszönhetőn, a történelmet, mondja a teljesen igaz közhely, a győztesek írják, teljesen ignorálta önmagát. A kommunizmus szocializmussá szelídülve valami érdekes módon, hiába volt százmilliós az áldozatainak a száma, mégis szalonképes maradt. Che Guevara-s, Lenines vörös csillagos pólót lehet hordani, Hitlereset, Himmlereset, horogkereszteset nem. De hiába maradt szalonképes a kommunizmus, hiába Guevara-s, Lenines, vörös csillagos póló, az eszmék piacán, pláne a mérvadó eszmék piacán ma már a kommunizmus sem rúg labdába. 

Egy csak egy eszme van talpon a vidéken: a liberalizmus. És a liberalizmus ügyes, mert nem elsősorban politikai eszmeként illegeti magát, sokkal inkább mint egy globális aratógép, magabiztos félmosollyal, de a háttérben vérvicsorgó agresszióval, amolyan all in one harcosként pusztít. A fasizmus és a kommunizmus kevésbé volt képmutató, mint amennyire a liberalizmus az. Abban megegyeznek, hogy mindegyik egyedül üdvözítő megoldásként tálalta saját magát, de az első kettő, hamar kimutatta a farkasfogait. A liberalizmus árnyaltabb, óvatosabb, álságosabb képződmény. Nem osztályokat vagy fajokat emel ki, nem ezeknek a nevében pusztít, sőt, még csak nem is látványosan pusztít, hanem a szent egyént helyezi mindenek fölé. Az egyéni, kisebbségi jogok vastagon felülírják a közösségi jogokat. Az egyén jogok érdekében a kukába küldi az emberi társadalmakat eddig meghatározó társadalmi intézményeket, így megkérdőjelezi, szétveri, a legalapvetőbb társadalmi sejtet, a családot is, kiforgatja a nemi szerepeket, az egyéni jogok alapján új struktúrát iparkodik a társadalmakra erőltetni. Sőt, apró lépésekkel még a kétnemű emberi faj két nemét is egybemossa.* Isten vagy bármiféle transzcendens nem létezik, kizárólag a ráció, a tudomány, függetlenül attól, hogy az utóbbi hányszor tartotta már véglegesnek a rendre megváltozott nézeteit.

A liberalizmus öngyilkos kultúrává változtatta Európát, és nem is nagyon tűnik úgy, hogy a folyamat visszafordítható lenne. 

Mégis van alternatíva, mondja az orosz származású szerző. Az alternatíva a negyedik politikai eszme. 
És a roppant izgalmas könyvvel számomra itt kezdődnek a komoly bajok. Egyfelől azért, mert a negyedik politikai eszme érdemben a könyv több mint háromnegyedénél kerül elő. Vagyis éppen, hogy marad keret a kifejtésére. Másrészt, mert a kifejtés, hm, szóval, olyan átabota. És korlátozott térfogatú agyammal egyszerűen nem fogtam fel még ezt a nagyon sovánkát sem. Hogy mi is konkrétan a negyedik politikai eszme és mi is lenne a gyakorlata a hatalomra segítésének, és mit tenne, ha uralkodó eszmévé válna? Azon kívül, hogy a liberalizmus nagyon konkrét folyamatait visszacsinálná, és érvényt szerezne a hagyománynak, a tradíciónak. Bármi legyen is az. De a probléma és a megoldása terjedelemben nagyon érdekesen aránylik egymáshoz: háromnegyed rész a probléma ismertetése, és negyed rész a megoldás bemutatása. Kicsit olyan, mint a sommás keresztény igehirdetés: „A bűn az önzés. Krisztus a megváltás. Térjetek meg, mert kell! Pá!”

Szóval a könyv végére, mire kimondta volna a tutit, elcsüggedtem. Vagy azért, mert nincs tuti, vagy azért, mert annyira sületlen vagyok, hogy képtelen voltam felfogni, mi is az. Ennek következtében a könyv a háromnegyedéig, amíg értettem, vagy érteni véltem, nagyon tetszett, pompás eszmetörténeti összefoglaló, onnan meg nem tudom mi. Viszont alapvetően nem eszmetörténeti összefoglalót ígér már a címe sem. Persze alternatíva lehet, hogy veszek magamnak az Aldiban Omega 3 kapszulát, mert mégis velem van a baj.

* Számomra az utóbbi idők egyik meghatározó kérdése volt, amikor egy fiatal hölgy megkérdezte tőlem, hogy vajon hogyan mondom meg egy újszülöttről, hogy milyen nemű, és miért erőltetem rá azt a nemet, amit ráaggattam? :-O Hiába mondtam, hogy van egy eléggé bevált, igen ősi módszer a nemek meghatározására: benézek a lába közé és amit látok, nos az. De mi van, kérdezte, ha ő nem akar az lenni? Mondom, akkor pszichológus kell neki, mert valami komoly baj van. Engem például elzárnának (feltéve ha volna még bolondok háza), ha ragaszkodnék ahhoz, hogy bár embernek születtem, én mégis konyhakredenc akarok lenni!

Az a tény, hogy erről a témáról könyvet kell már írni, pontosabban könyvrészt, önmagában meghökkentő.

Manapság, ugye, a kozmopolitizmus, a másság ájult tiszteletének a világában sokak számára érthetetlen a téma. Ha a magyarság, a magyarságtudat előkerül, sokan csak csóválják a fejüket. És voltaképpen rövid, de velős érveik vannak: „Mi jelentősége van annak, hogy magyar vagyok? Aki nem magyar az nem ember? Mennyivel több, aki magyar? Nekem nem az számít, hogy milyen nyelven beszél, hanem az, hogy milyen ember, van-e szíve vagy egy gennyedék alak. Jó és vacak 
emberek mindenhol vannak, ki nem szarja le, hogy ki-ki milyen nációhoz tartozik?” És nem?

A kérdés nagyon sok oldalról megközelíthető. Például a család oldaláról. Különb-e a családom, mint bármelyik másik család? Jobb emberek alkotják, mint bármelyik másikat? Mitől különleges az édesanyám? Más-e ő, mint bármelyik másik édesanya? Persze, hogy nem. S persze, hogy igen. És a persze, hogy igen mentén értelmezhető a nemzet fogalma és szükségessége.

A gondolkodásmód különbség talán ott érhető leginkább tetten, hogy az ellenérvek jobbára a negatív oldalról közelítik meg a felvetést. Az ellenérvelők szerint a nemzet és a család kizár, elválaszt, elkülönít, valami, valakik ellen működik. 

De ennek éppen az ellenkezője: az ember társas lény, feltétlenül szüksége van a kapcsolatokra, a valahová tartozásra. Ez nem csupán pszichológiai igény. A túléléshez, az élet minőségének az emeléséhez is feltétlenül szükségünk van társakra. Családra. Nemzetre. Vagyis az, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok, nem más nációk, más családok ellen értelmezendő. Nem vagyok jobb és több önmagában egyik által sem. Nincsenek jó és rossz nemzetek vagy családok. Hasonlóan ahhoz, hogy az emberi fajhoz tartozásom sem erkölcsi kategória, hanem genetikus tény. Az, hogy hol állok a génállományom szempontjából a faji létrán, semmit nem mond el az erkölcsi, jellembeli értékeimről. Amivel nekem kell kezdeni valamit, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Ahogy azzal is, hogy magyar vagyok, hogy Mohácsi vagyok. Hogy adjak a szűk és tág közösségemnek, hogy építsem azt lehetőségeim és képességeim szerint.

S a helyzet az, hogy amikor a liberalizmus minden erejével a nemzetek erejét, létét támadja, a család szükségességét kérdőjelezi meg, vagy helyezi a természetestől egészen más koordináta rendszerbe, akkor éppen az egyén elszeparálásán munkálkodik. A jogokra való hivatkozásában az egyéni jogok istenné, sérthetetlenné teszik az egyént, és paradox módon éppen ezáltal szakítják ki a normális kapcsolatrendszereiből. A nemzetből és a családból. Kiszakítják, mert ami természetes úton elérhető (magyar vagyok, Mohácsi vagyok) azt semmissé teszi, és helyette csupán megfoghatatlan eszméket ad. A magyarságom tetten érhető a beszélt nyelvemben, a kulturális örökségemben (erről Radnóti Nem tudhatom-ja mindent elmond), a Mohácsi-ságomat a genetikám, a szocializációm apró jelei, a kéz- és arcmozdulataim, a hangsúlyaim és a kromoszómáim kapcsolódásai kétségbevonhatatlanul alátámasztják. De a kozmopolitizmus csupán annyit képest hajtogatni, hogy ember vagyok.

Na most. Scruton mindezekről nem vagy alig-alig ír valamit. Ő alapvetően, bár természetesen érzelmileg is megközelíthető, de érdekszövetségnek fogja fel a nemzetet. Az élettér megóvásának és az önnön törvényeik érvényesítése szövetségének. Ha nincs saját élettér, akkor másnak való alávetettség van, s akkor annak a másnak a törvényei fogják meghatározni a közösség életét.

Scuton alapvetően Európai Unió ellenes. Legalábbis abban az értelemben, ahogy a nemzet szükségességét értelmezi. Mert az Unió tendenciái nemzetállam-ellenesek. Mert a törvényei felülről akarják meghatározni a nemzetek életét, fittyet hányva a helyi sajátosságokra, lehetőségekre. Mert az Unió rátelepszik a helyi közösségekre. Vagyis elveszi az életterüket és a saját törvényeik helyett egy felülről kényszerített csomagot kapnak.

Scruton könyve érdekes könyv. Nem mondom, hogy lélegzetállító, hogy jobb-horgos érvelése van, hogy lehengerel és KO. De elgondolkodtat. Az én világnézetem és meggyőződésem szerint a jó irányba. A baj csak az, hogy úgy vélem, aki eddig is így gondolta, annak kevés, aki pedig nem így gondolja, annak is. Érdemesebb lett volna egy nagyobb lélegzetet venni, és szélesebb spektrumban megvizsgálni a témát, nem megállni gyakorlatilag egy politikai pamfletet alig átlépő szinten. Igaz egy nagyon minőségi szinten.

Szégyen, nem szégyen, de Leszek Kołakowski nevével ugyan találkoztam már régebben is, de olvasni semmi mást nem olvastam tőle, pedig ő volt, legalábbis Józef Tischner szerint „a liberális értelmiség lelki mestere". Ami kinek-kinek a maga mércéje szerint dicséret vagy sem.

Szerintem ember nincsen, akinek erről a kötetről ne Montaigne vagy Francis Bacon esszéi jutnának eszébe. S ha tarkón lőnének is a hallgatásomért, de érdemben képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mi a lényeges különbség Kołakowski és a másik kettő elmélkedési között. Nem a fenti liberális szó zavar, hiszen azt mintegy öt perce találtam, s különben sem címkékben gondolkodom, bár a magam gondolkodásának a fiókjai természetesen megvannak, hanem a csettintés, az elismerő cöccögés lehetősége. Mert nem azt mondanom, hogy Kołakowski tartalmatlan, mert a csudát az! Még csak nem is az a baj, hogy rövid (dehogynem!), hiszen Bacon is az, Montaigne sem szószátyár. Hanem az, hogy ha már rövid, akkor (jaj, ki vagyok én, hogy ilyet mondok) lehetne tartalmasabb. Velősebb. Célratörőbb. Lényegmarkolóbb. Amúgy Örkény egypercesei módjára. Hiszen ezek az esszék filozófiai egypercesek. Valahogy olyan érzésem volt az olvasásukkor, hogy na, már majdnem, már majdnem, de aztán mégsem. Mint egy hajmeresztő, lágyék-görcsöltető tapasztalat, amikor a partner a vér forrásáig felizgat, aztán otthagy izgalomban, kielégülésre hiába várva. Mert Kołakowski majdnem kimondja, de komolyan majdnem, aztán végül mégsem. Ezért hiába vannak rettentő izgalmas fejezetcímei. Egy idő után már csak a tapasztalatból is okulva egyre csökkenő érdeklődéssel lapozgattam a könyvet. Pedig micsoda témák: a hatalomról, az egyenlőségről, a hazugságról, a toleranciáról, az erényről, a kollektív felelősségről, az erőszakról, a szabadságról olvashatunk többe között. Ugye, micsoda címek? De senki ne legyen izgatott, sajnos rendre ellaposodik minden téma felvetés.

Ennek ellenére nem adom fel, van még egy-két olyan könyve, amire kíváncsi vagyok, s hát hogyne lennék kíváncsi: Ha nincsen Isten vagy a Metafizikai horror! Micsoda címek! Majd meglátjuk.

Tamás Gáspár nevét szerintem nem túl sokan ismerik. Ezt nem csupán azért gondolom, ha ebben van is egy csipetnyi önteltség, mert én sem ismertem, hanem elsősorban azért, mert ahogy utánanéztem, nem nagyon van általánosan ismert műve. Erdélyi szerző volt, Székelyudvarhelyen született, és Kolozsváron halt meg.

Ez a könyvecskéje, hosszú humoreszkje, szatirikus kisregénye, bohózata, krimi paródiája vagy micsodája Magyarországon a Rakéta Regénytár sorozatban jelent meg. Soha nem olvastam a RaRe önmeghatározását, de voltaképpen ha a Szálka hal nélkül-re vagy A lator-ra gondolok, akkor a Bonyodalom a földszinten nincsen egyedül. Mindegyik röhögős és nincs minden társadalomkritika nélkül. Mondjuk a Gyurkovics-darabra ebből a szempontból sokkal jobban hasonlít. Azonos kor, azonos politikai alávetettség.

Nekem úgy tűnik, amikor elindul a történet, a szerző még nem tudja pontosan, mire fogja kiélezni a végére. 1969-ben jelent a mű első kiadása. A coclizmus már jócskán engedett a kezdeti vérözönből, az életféltésen kívül már lehetett mivel foglalkozni. Például a lakáshelyzettel, a fiatalok kilátástalan családalapítási vágyával (és hol volt ez a mai kilátástalansághoz képest?), a nyugat majmolásával és sok apró kis mindenfélével. Szó nincsen szociográfiáról, kérem, mellőzzük a komolyságot! A történet belecsap a lecsóba, aztán meg sem áll estétől hajnalig, gyűlnek a jópofa, muris szereplők. A történetvezetésen érződik, hogy a színház világában járatos ember követte el. Gyakorlatilag egy térben vagyunk, s a történet kezdetétől a végéig lineárisan, megszakítás nélkül telik az idő, csak a szereplők sokasodnak.

Mivel ha akarom, krimit olvasunk, a történetről inkább semmit nem mondok. A szereplők, bár élnek, mégis inkább tipizáltak, de az olvasmány élvezeti értékén ez fikarcnyit sem ront. Ugyan nem egy fajsúlyos olvasmány, de szórakoztató, néhol kacagtató, könnyed, élvezetes, és ha ki is ókumlálható a vége (még nekem is, pedig nem vagyok ebben valami über májer), azért némi poén még így is simán elfért ott is. Egyszóval nem fog a könyvecske világot megváltani, de roppant jó, könnyed, színvonala időtöltés. S ha ezt Rejtőnek, Aszlányinak, Wodehouse-nak és sok más szerzőnek sem a kárára rójuk fel, sőt, miért pont Tamás Gáspár lenne az első?

Magvető, Budapest, 1990, ISBN: 9631415058

4,4/5

(2018)

Történet nélküli történet, ami történet benne, az a múlt története, nem a jelené. Az elszalasztott, az elrabolt lehetőség története. Hogy lehetett volna szerelem, lehetett volna házasság, de az alárendeltség iszonyata legyőzte a lehetőséget, semmivé foszlatta a boldogság realitását. S aztán hosszú évek múlva újra életre kel valami, egy új kitörési lehetőség, és amikor már igen, amikor már majdnem, akkor mégsem, és akkor visszalépés van mégis. Ami voltaképpen szerencse, mert a kétségbeesés végett ez a kitörés már bűn lenne, mert a hosszú évek behódolása, alávetettsége méltósággal már nem enged küzdeni, kiállni magunkért, csak kést tud ragadni. S miközben magunkat olvassuk, sajnáljuk, hogy a kiélezett kés, az ölésre gyakorolt mozdulatok végül mégsem lesznek hasznossá, főhőstelen, passzivitása miatt még főszereplőnek sem mondható Marthá-nk visszakozik, és az első ellenszélre ismét behódol. Úgy véli, önmagáért, egyéb külső cél hiányában nem érdemes semmit sem tennie. Voltaképpen nem is olyan karcsú a gondolkodni való, mint amennyire soványka a kötet… Hm…

Írtam már valahol, de két hete Hofi barátom azt a kérdést tette fel nekem Toma és Zsolti hagyományőrző (mert minden évben nagyjából ugyanakkor, ugyanúgy, ugyanott) szülinapi kertipartiján, amikor már egy icipicit filozófusra ittuk magunkat, hogy ha holnap azt mondanák, hogy finító, ennyi volt, vége, haccá, akkor mit mondanék, megérte? Vagy valami hiányzik, valamit kihagytam, valamit teljesen másképpen kellett volna? 

Elgondolkodtam. Persze, van hiányérzetem. A pályaválasztásomat például kőkeményen elszúrtam. Rossz suliba mentem, soha nem is dolgoztam a szakmámban, aztán meg soha nem azért dolgoztam, ami a hivatásom lehetett volna, hanem a megélhetésért, a túlélésért. Persze, sokkal jobb lett volna, ha az írás, az irodalom, a könyvek felé fordulok valamilyen formában. Még akkor is, ha az pusztán a könyvkötészet lett volna. 

Most úgy gondolom, teljesebbnek érezném a dolgokat, ha nemcsak két teológia könyvem jelent volna meg, meg néhány novella itt-ott, halál vékony sugárban adagolva, meg egy felolvasós dráma-bemutató, amit soha nem követett rendes előadás, na jó, meg a telológia folyóirat főszerkesztése hét éven keresztül, az ötvenedik számnál fogyott el a pénz, tehát az összesen olyan ötven-hatvan cikk. Szóval valami. Hasznos. Igaz. Az olvasók, bár elég szűk réteg volt, szerették, évekkel a megszűnés után is érdeklődtek, lesz-e tovább? De méltó teljesítménynek a szépirodalmi elismerést érezném. S a fene tudja, mi is az elismerés… 

De persze ki tudja, a milettvolnaha mit eredményezett volna? Valószínűleg csak másfajta hiányérzetet, hm… 
Ezért részben erről beszéltem, ezt feleltem Hofinak. Másfelől, hogy lelkiismeret-furdalásom viszont nincsen semmiért. Az adott ismeretemnek, belső lehetőségeimnek, lelkiismeretemnek mindig teljesen iparkodtam megfelelni, s ami nem volt egy adott helyzetben ismeret, belső lehetőség, azért soha nem kárhoztattam magamat.

Martha a könyvben arra gondol, vagy az irónéni úgy festi le őt, hogy addig, amíg el nem múlt a házasság-lehetőség, úgy érezte, él, utána már semmi nem történt, csak a mindennapi rutinok. Akár ez igaz is lehet. Ám vajon kinek nem működnek a mindennapi rutinok, még ha néha tele is van velük a padlás? S vajon a rutinok kizárják a boldogságot, hogy az ember jól érezze magát? Önmagukban biztosan nem. Ahogy Bródy János írta: „A magány az nem az ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik, itt belül…”

Elmondtam többször, valamelyik értékelésben is elmeséltem már a sasfiók történetét. Egy hegyvidéki falu lakója talált rá a szirtek között, a fészkében sivalkodott éhségében, az anyja sehol, lehet, soha többet nem is tudott már visszajönni. Az ember levitte a házához, táplálta, ette, itatta, szeretgette. Az egyik lábát egy földbe levert karóhoz kötötte, hosszú spárgával. A sas rótta a köröket a feszes kötél végén, karmos lábaival már utat taposott a karó körül. Amikor megnőtt, megerősödött, az ember eloldotta a kötelet. Szabadon akarta engedni a sast. Az érezte, hogy valami megváltozott, most máshogyan lehet, kiterjesztette a szárnyait, picit megemelkedett, néhány szárnycsapásnyit repült is, aztán csüggedten visszaereszkedett, és kötél nélkül is róni kezdte biztonságos, ismert, veszélytelen köreit. 
Hát, erről szól ez a könyvjelzőnyi könyvecske.

Szeretni nehéz. Azért sem, mert vékony, nincs idő elmélyíteni az érzelmeket. Másfelől meg nem lehet a szereplőkkel összecsomózni az empátiánkat, mert akkor önmagunkba is kellene őszintén nézni, hogy mi is, hogy nekünk is meg van a magunk „bátyánk”, aki béklyóba köt, ledermeszt, aki fogva tart. Meg azzal is, hogy lehet, sokkal több minden történik velünk, mint Marthá-val, de valami lényeges, ami igazán fontos, az kimarad. Hogy a szüntelen tevékenységgel, munkával, bulival, mozgással, miegyébbel csupán csak mellééljük az életünket. A pótcselekvés nem az, ami hiányzik itt belül. Ezért Martha inkább dühít. Hogy nem lép meg, nem áll fel, nem veszi észre, hogy nincsen spagóca a lábán. Meg dühít a bátyus is, aki pazar cselédséget nevelt az akart és lehetőség nélküli hugijából.

De minél többet gondolkodom róla, erről a történet nélküli történetről, annál inkább úgy tűnik, sőt egyre úgyabban, hogy ez a szikár, jelen időben mesélt, történet nélküli történet mégis csak cöccögős, bólogatós. Bizony. Mert a lényeg nem a hogyanon, sokkal inkább vagy teljes mértékben a mit-en van. A hogyan nem győz meg. A mit, no, az igen.

Van ugye az alaptétel, hogy a britek és a gallok annyira nem komálják egymást. Ennek a klasszikus Asterix-füzetnek a szerzői egyfelől fittyet hánynak erre az alaptételre, és teljesen szimpatikusnak, és na jó, kicsit dilisnek írják le a briteket. Akik óramű pontossággal isszák a forró vizet, minden nap, ugyanabban az időben. Akiknél nincs mindig köd, csak ha nem esik az eső. Akik berendezkedtek arra, hogy még kétezer évig vagdossák a pázsitjukat, hogy tökéletes legyen. Akik… s nagyjából minden oldalra jut egy „akik”.

Talán ez volt eddig az egyetlen Asterix-füzet, amiben Asterixnek nem jön be a terve, nem a tervezett úton, nem az agyával sikerül megoldania a problémát. Illetve, most, hogy gondolkodom, de, csak egészen máshogyan, mint ahogyan a tervek kezdetben alakultak. A kis gall hitet ad, és a hit győzelmet hoz.

S azért a vége egy hatalmas fricska: a legalapvetőbb angol szokást ((SPOILER: a teafőzést)) Asterix honosította meg Albionban! Most már ezt is tudjuk. :-)

Éppen a konyhaszekrényeink általa készített ajtajait szerelgette, szerintem pompás asztalos, s a kedvére rásegített egy kis whisky is, de, mivel ismerem annyira, tudom, hogy ez a lelkesedés még nem annak tudható be, s különben is, olyankor nem lelkes, hanem filozófus. 

Szóval Gergő vigyorogva mesélte, hogy mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával. Mondhatni, mondta röhögve Geri, nem annyira liberálisak. Elveszik Obelix-től az alkotás örömét, hogy egy öndarálóba kényszerítsék, gazdaggá teszik, ezzel irigyei lesznek, meg kell szerveznie önmaga ellátását is, és senkire, semmire nem jut ideje, csak a minél több menhirre előállítására koncentrál, minél több pénzért, nincs szabadideje, nincs ideje Asterixre sem.

A megoldás? – kérdeztem Gerit. Van, bólogatott, miközben nagyon klasszul alakult már a szobánk és az előszoba közötti küszöb is, amit olyan irgalmatlanul csináltak meg vagy az előző lakók vagy az önkormisok, hogy egy millitől úgy másfél centiig ökörhúgyoskodott a küszöb és a laminált padló közötti rés. De nem mondom el, olvasd el, Apa, ez talán a legjobb rész, s persze, igen, Asterixnél a megoldás!

Elolvastam. Gerinek igaza volt, rényleg ez az egyik legjobb Asterix-füzet. Talán azért is, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk.

Akkor megint írok egy dögunalmas, széllel szembe értékelést, amiben ismét bejön a saját papírformám. Miszerint nem szeretem Stephen King-et. De mégsem tudok egyszer s mindörökre leszokni róla. Valószínűleg azért, mert vannak olyan dolgai, amik mégiscsak csettintősek, így, a hüvelyk és a középső ujjal. No, nem erről a könyvről beszélek.

Az a zseniális egyébként Király úrban, hogy eszébe jut valami apró ötlet, mondjuk ül a göbzin, megy valami író-olvasó purparléra abban a böszme nagy országban, egyik végétől a másikig, aztán csak úgy kipattan, hogy milyen lenne már, ha az utasok egy része egyszerre csak eltűnne? De miért is, teszi fel magának a kérdést. No, nem a futurista keresztény próféciaértelmezés végett, egyfajta titkos elragadtatással, hanem mert… És uszkve kész is van a kötet első felének a sztorija. Időkapu, gömbizék, amik mindent felfalnak, nyomukban a semmi. 

Aztán: vajon hányunknak nem jutott még eszünkbe kedvenc ellenségünkről, hogy megtehetnénk, menne bizony a levesbe. De mert kulturáltak, humanisták, miegyéb vagyunk, ez persze olyan izés, már az is, hogy egyáltalán eszünkbe jut, mert persze, hogy nem, de milyen jó lenne már, ha valahogy mégis, nem mi tennénk, csak de, és kész a következő fele a kötetnek, skizó ezerrel. 
S ez Király zsenialitásának csak a fele, mert a másik fele, ahogy ezeket az ötleteket kitölti, kitömi részletekkel és jellemekkel. S ettől, bármilyen banális vagy éppen baromság az alapötlet (a harapós autós sztorit nem mertem még elkezdeni sem, annyira idiótának tűnik), elkezd élni a dolog. Mondjuk számomra aztán a miafrancvanmármegint-fíling miatt sokszot meg is hal mégis. Most a sztori főgonoszának gyerekkori para-alapjának (mindent fölzabáló, semmit teremtő gömbizék) megjelenése volt, amikor ledobtam a könyvet: na ne! Aztán visszavettem, de nagyon lelkestelenül. 
A skizó író történetét olvasás közben megnéztem Szerelmetesfeleségtársammal filmen. A végén ő csak annyit kérdezett: „Erre miért voltál kíváncsi?” Utólag már nem is tudom. Nem rossz, de nem is jó, olyan kis semmilyen. Lehet, a maga korában ütött, nem volt túltárgyalva a lelkibetegségek ezer formája, de ma és nekem, hát nem.

Aztán, bár tudatában vagyok, hogy King alapvetően horrorírónak minősíttetett, valahogy a fröcssenetek nem kötnek le. Ezzel meg valahogy úgy jártam, mint a Mesék a kriptából sorozattal. Az első éved érdekes, szellemes volt. Mármint intellektuális értelemben (csak az aszott élőhulla ne baromkodna a tökéletesen érthetetlen szövegével minden rész elején meg végén!). Aztán a második-harmadik kimaradt, és a negyedikkel csaptunk a lecsóba. Olyan dögunalmas, hogy mindig az a megoldás, hogy a hulla fölkel és vérengz, hogy csak na! Most King-nél is valami ilyesmi érzésem van.

De mondom, az a vicc, hogy mindezzel együtt és ellenére nem dobálom ki a King-könyveimet. Maximum mennek a Rukkolára. Mint ez is, mert hétszentség, hogy ezt többet úgysem olvasom el.

Folytatódnak Irgum-Burgum Bendegúz és a két manó, Dig és Dag kalandjai a XII. században. Ebben a kötetben a Dalmát tengerpart kalózaival küszkörésznek, s ne mellesleg kiszabadítanak egy fogságba esett hercegnőt is.

Most azt figyelgettem, hogy a manók ellenségei általában úgy gonoszak, hogy közben valahogy mégis kedvelni való alakok, a fekete szívük mellett nagy adag szerencsétlenkedéssel is megverve. Valahogy mindig emberire sikerednek, és soha semmikor egy csepp vér sem! Manapság ez már meglepő.

A kereskedelmi bárka, amivel eddig a lovag és két apródja utazott, Bendegúz és a manók nélkül kihajózik a történetből, de előtte még jó néhány füzeten keresztül főszereplő. Naná, hiszen a kalózok fenik rá és a rakományára a fogukat. A rakomány összejön nekik, a bárka nem, mert a kapitány meg tud lépni a teljes legénységgel egyetemben, igaz, csak miután kifosztották. 
Bendegúz az utolsó pillanatban kiugrik a hajóból, hogy megmentse a lovát. (Emlékeim szerint a pacit nem hajózták be, mert az adminisztráció, de egye penész, legyünk nagyvonalúak! De persze, habár nem volt még példa rá, de tévedhetek is.) A manók kénytelen-kelletlen, de mennek vele, vissza a kalózok fogságába. Ahonnan persze pikkpakk megszöknek, miután seperc alatt porrá gyújtják a kalózok várát.

Olyan kis jólesett olvasni. Nem kacagtam, de jókat derültem rajta. (És ismét bosszankodtam a permanensen kurzívval szedett szöveg olvashatóságának mérlegelés nélküli alkalmazásán.) 
Mondom, hogy jó ez a Mozaik!

In medias res. Mivel a Mozaik Magyarországon igen hektikusan jelet meg, s mivel a Mozaik-könyvek vagy nem vagy piszok drágán beszerezhetők, illetve a FSZEK-ben sincsen meg mindegyik, s mivel a történetek összefüggők, s legalább öt-tíz könyv egy adott sztori-szekció, azt kell mondanom, hogy nem mindig áll össze a kép, mikor vagyunk hol, kivel és miért. 
Ez a hátrány. 
Az előny meg az, hogy azért egy-egy könyv százötven oldal, vagyis viszonylag komplex képet kapunk a történésről.

A polcon előttem ott sorakozik öt irattartó-papucsban tengernyi, de nem hiánytalan sorozatú Mozaik-újság, meg egy-két Mozaik-könyv. Van Irgum-Burgum-lovagos Mozaikom is, de nem ez, amit itten értékelgetek. Elővettem a füzeteket, és most jöttem rá, mi volt már anno is a bajom, amikor véget ért Digedagék vadnyugati kalandja. (Én ezt egyszerűen imádtam. A többit csak szeretem.) Azt lezáró füzet után, az 1975/6-7. szám belepottyant egy törökös-sztoriba, hogy aztán az 1975/8. számban kezdetét vegye az Irgum-Burgum lovagos sor. Csakhogy annak is nem az eleje, hanem a közepe. Az eleje az valahol ott lehet, mint ez a könyv, mert itt legalább az megvan, hogyan lesz Dig és Dag apródja Bendegúznak. Hogy Digedag hogyan került Rómába, ahogyan az ottani kalandjait a 14. kötet meséli, rejtély. De aztán a magyarul megjelent füzetekben Irgum-Burgum Bendegúz kalandjai nem érnek véget, mert az 1976/1. füzetet követőben már nem Digedagék, hanem az Abrafax-ok szerepelnek. Szóval van itt káosz, kérem szépen. 
S lám ez is egy indok, hogy be kellene szerezni a magyarul megjelent könyveket, tán akkor teljes lenne a kép.

Szóval. Ebben a kötetben Digedgék megismerkednek Irgum-Burgum Bendegúzzal, és valami elhamarkodott indokból, csak mert Bendegúz is, ők is más-más okból ugyan, de Keletre akarnak menni, az apródjaik lesznek. Bendegúz nemes és hőslelkű, de végtelenül balfácán, diktatórikus hajlamú, szigorú, de igazságtalan és meggondolatlan lovag. Piszkosul idegesítő, de mégis kedveljük. Képességei és jelleme miatt adott, hogy mindig van zűrbe-bajba kavarodik, naná. 
Ahogy a rukkolás értékeléseknél van: semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység. Mozaik tehát jó. Nem lenyűgöző, de roppan szórakoztató, mosolyogtató.

Azt viszont fel nem foghatom, miféle tipográfiai megokolásból szedte a kiadó kurzívval a teljes szöveget? A betűméret, bár ez indokolt, elég apró, de azáltal, hogy az apróbetűs szöveg dőlt, vajon az olvasást akarták nehezíteni? S a dologra rátesz lapáttal, hogy jó minőségű, fényes papírra nyomtatták a történetet. Vagyis fényes papíron apró dőltbetűs szöveg. Annyira nem gondolták át. Kár érte.

Horthy Miklós személye vitatéma. Jobb esetben. A rosszabban nem az: ott egyértelmű az elítélése és az utálata. Az elmúlt rendszerben lehetett róla beszélni, ha megfelelő szempontból tette azt az ember. Ez volt a megfelelő szempont: Horthy Miklós a hajó nélküli tengernagy, aki fehér lovon közlekedik, és akinek a nevéhez köthető a náci-barátság és a hatszázezer magyar zsidó koncentrációs táborba szállítása. Ezáltal maga Horthy is fajgyűlölő, antiszemita volt, aki még arra is képtelen volt, mint a románok vagy a szlovákok, hogy időben időben kiszálljon Hitler hajójából, és így az utolsó csatlósává tette Magyarországot. A második világháború alatti tevékenységének a megítélése ebből a szempontból történt, kötelező jelleggel, és csakis így.

A rendszerváltás után is tömérdek monográfia jelent meg a kormányzóról. Jobbára vagy a fenti szempontok alapján megítélve, vagy éppen a ló túlsó oldalára esve istenítette őt. Az általános közbeszéd szerint Horthy illik utálni és megvetni. Még az általam egyébként kedvelt Cabaret együttes Szabadíts fel! című száma, amely mondanivalójában és zeneiségében egyébként hibátlan, így fogalmaz: „Elindultam fehér lovon, és gettóba küldtem magam.”

Szalay Károly nem történész, hanem író és újságíró. Jelen könyve önmeghatározása szerint is politikai pamflet. Eredetileg a Demokrata című folyóiratban jelent meg, sorozatban. E két dologért nem is fogják komolyan venni. (Nekem úgy fest, nem szakmába vágó véleményeket érvényesnek csak az egyik szellemi irányból megfogalmazva lehet érvényesnek tekinteni, ha nem szakember szólal meg a másik irányból, azonnal diszkvalifikálja, khm, magát)

Szalaynak esze ágában sincs a történész szerepében tetszelegni. Ez a megfogalmazásain, és a könyv szerkesztésén egyaránt tetten érhető. (Mondjuk nekem az agyamra ment az a nyomoronc ötlete, hogy minden oldalra jutottak ezekhez hasonló nyelvi leleménye: korlátozonc, furincsák, sunyákolás, lihegenc, hazudonc, hülyönc [az utolsónál letettem a könyvet, elszívtam egy szivarkát, megnéztem a leveleimet, és csak utána olvastam tovább). Nem tudom, mi késztette Szalayt ezeknek a szavaknak a kiokumlálására. Egyszer poén. Akkor sem nagyon. De nagy mennyiségben az ember kezd furcsán nézni az olvasásukkor. A nagyobb baj, hogy komolytalanná teszik a mondanivalóját.

Pedig ez a mondanivaló nagyon fontos, okos és azt kell mondanom, nem elfogult. Ugyan küzd Horthy Miklós sátánizálása ellen, de eszébe sincsen az ördögszarvak helyett glóriát eszkábálni a feje köré, és szárnyakat aggatni a lapockájára.
Néhány jellemző fejezetcím a tartalomjegyzékből: Horthy, a „véreskezű gyilkos”, Trianon – A „rabló béke” (Lenin), A ténymeghamisító homogenizálás, Cenzúra a gyakorlatban, Horthy és a zsidóság, „Két pogány közt” a béke szigete, Horthy ellenzéke a szélsőjobb, Megszállás és kiugrás. E címekből is látszik, hogy nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a vékonyka kis könyvvel: egy-egy fejezet akár egy-egy könyv is lehetne.

Szalay ha nem is alaposan, de érdekesen és komoly érvekkel sorra veszi a Horthy ellen szóló érveket. S közben ugyanakkor, a tárgyilagosság jegyében, hasonló mód sorra veszi a mellette szólókat is. Kiindulási alapja, hogy a Horthy-korszakot, Horthy kormányzóságának értékelésekor nem lehet az egész korszakot egyben, a történelmi előzmények és a nemzetközi erőviszonyok, kényszerpályák nélkül értelmezni.

Kiemeli viszont, és talán ez a legfajsúlyosabb fejezete a könyvnek, hogy a kelet-európai zsidóság Magyarországon a legtovább élt viszonylagos békében, s hogy a környező országokból, Romániából, Szlovákiából, ahol német megszállás nélkül is lelkesen összegyűjtötték és irtották a helyi zsidóságot, hazánkba menekültek az ottani üldözöttek. Horthy a zsidó-kérdésben keményen ellent állt Hitlernek, aki tajtékzott, hogy a magyarok bevezetik a zsidó-törvényeket, de alig érvényesítenek belőlük bármit is. Talán mindent elmond, hogy amikor el kellett hagynia Magyarországot, zsidó pénzből kapott életjáradékot. De mindenképpen tegyük hozzá, hogy Horthy Miklós Nürnbergben sem ült a vádlottak padján. S talán az sem mellékes, hogy Keresztes Ferenc vezérezredes segítségével katonai hadművelettel is igyekezett megakadályozni a, ha jól emlékszem, Kerepesen összegyűjtött zsidók deportálását, és visszafordítania az országból már kifelé tartó vonatot.

Horthy nem volt fasiszta. A maga részéről megvetette, kordában tartotta, üldözte mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal tevékenységét. Ezekben a körökben nem is volt népszerű.

*

Nem is részletezem tovább. Csuda érdekes, tanulságos könyvecske Szalay Horthy-könyve. Csak az a baj, hogy akik tudják, hogy az általánosan nyomatott Horthy-kép torz, azok nem fogják elolvasni. Meg azok sem, akik nem tudják ezt, mert őket meg nem is érdekli az egész, „tudják, amit tudnak”. Vagyis csak azoknak érdekes, akik sem utálni, sem imádni nem hajlandók az egykori kormányzót. De azoknak nagyon!

In vitro veritas ennek a Mozaik-könyvnek a címe. Szójáték. Mert ugye eredetileg így fest: in vino veritas, vagyis borban az igazság. Az in vitro kifejezést a tudomány használja olyan kísérletek jelölésére, amelyekben a kísérleti folyamat in vitro, vagyis az üvegben, nem élő szervezetekben zajlik, hanem kémcsőben, Petri-csészében. Jobbára sejtbiológiával kapcsolatban szokták használni. Namost, a kettő együtt, ugye, azt jelenti, hogy hogy az üvegben végzett kísérletekben az igazság. Úgy tűnik, az eredeti német könyvnek is ez volt a címe. Frappáns, de szerintem nagyjából a kutya sem érti. Különösen a Mozaik célközönsége nem. Egyfelől mert a latin, mint olyan, ugyan kinek smakkol ma már, másfelől mert a gyerekek biztosan nem értik. S bár van lehetőségük utánanézni, úgysem fognak.

A jelen könyv egyfajta pilot a Mozaik-tengerben. A képregény-folyam nagyon sokadik évében jelent meg, ráadásul egy olyan időszakban, amikor Magyarországon időlegesen nem is adták ki a füzeteket. Vagyis lóg a levegőben. Aztán meg mégsem, mert magyarázatot ad arra, a három manó, Abrax, Brabax és Califax miért nem öregszik. Mondjuk engem már gyerekkoromban is inkább az érdekelt, de még a Digedag-sorozattal kapcsolatban, hogy ki a csuda ez a három figura, micsodák is, és miért nem csodálkozik senki, amikor kapcsolatba kerül velük, illetve miért nem nézik azonnal gyerekeknek őket? Nem találtam választ ezekre a kérdésekre. Abrafaxékkal kapcsolatban sem. Ami választalanság persze nem csüggesztett el szemernyit sem, továbbra is szerettem a Mozaik történeteit. És soha nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért is szeretem őket? Volt izgalmasabb képregény: Rahan, Dr. Justice vagy Okada. Volt intelligensebb: gyakorlatilag az összes magyar, Füleses képregény. Volt mulatságosabb: Pif. De a Mozaik mégis mindig ott volt a toppon. 
(Akkor is, ha számomra az igazi mozaik az a Digedagos Mozaik.)

Akkor a lényeg a hosszú bevezető után. Jó ez a kis könyvecske, akkor is, ha kb. egyharmadát a Mozaik, illetve az Abrafaxok történetének a bemutatása teszi ki, nem pedig a címadó történet. Ami nem túl nagy durranás. Brabax kísérletezik, és egy sikerül egy olyan technológiát kifejlesztenie, amellyel a növények sokkal gyorsabban nőnek. A vele kísérleteket folytató prof megpróbálja rávenni, hogy adják el a techológiát, de Brabax bizonytalan, s a bizonytalansága miatt GMO-ellenes. De a prof és bűntársa nem hagyják ezt ennyiben, bekövetkezik a konfliktus és a baleset ((SPOILER: aminek következtében mindhárom manó szervezetébe bekerül az öregítő anyag. S útnak indulnak, mert Brabax, természetesen tudja a megoldást. Közben rohamosan öregszenek. Roppant mókásak az öreg Abrafaxok fizimiskái.))

Mondjuk az 1976-ban megjelent első Abrafaxos képregény mind időben, mind térben eltér attól, mint ahol ez könyv végetér. Vagyis pilot-nak, hm, nem is tudom.

De mégis jó volt olvasni, nézegetni, s még a megújult technológiájú és stílusvilágú rajzok is tetszettek.

A dolog ott kezdődik, hogy mind a könyv címe, mind a borítója valami veszélyesen gagyi. Az utóbbi akkor is az, ha maguk a rajzok (mert hogy illusztrált könyvről van szó) viszont nagyon jók! Gyorsan jegyezzük meg Zelenyiánszky Zoltán nevét! A borító hozni akarja az ötvenes-hatvanas évek amerikai sci-fi képregényeinek, ponyva sci-fijeinek a stílusát, de miközben kicsit sikerül neki, aközben nagyon nem. Az a baj, hogy a miért nemet nem tudom megfogalmazni; engem riasztott, és nem sarkalt olvasásra. 

Valahogy a gondolom figyelemfelhívásnak szánt, alcímként jegyzet műfaji megjelölés, szatirikus sci-fi, sorsa is ugyanez lett. Ha az arcomba tolják, hogy miként kell olvasnom*, bennem egyből valamiféle ellenállás gerjedezik.

A történet elindul. Aztán halad. Aztán meg-megáll, hogy túltekintsen a főhősön. Egyértelműen Karel Čapek szalamandrás könyvének metódusával teszi ezt. Amikor harmadszor jött az egy főhős, egy mivanavilágban fejezet, kezdtem unni. S azt, hogy szatíra, nem szabad komolyan venni. A szatírán legalább mosolyog az ember, nos, ezen nem.

Aztán a közepén valahogy megint életre kel az egész. Valahonnan onnan, hogy a főhős muki (ahogy a marslakók szólítanak minden embert) bekerül a diliházba. Onnan a normál sztorin túl lesz benne egy kis etika, egy kis filozófia, egy kis, hm, transzcendecia, sőt, ha akarom, egy kis kvantumfizika, tudományfilozófiaként. Persze ne vegyük ám mindezt szó szerint, mert még elijedünk, csak elindult az agyam.

Mert adva vannak ezek az idegesítő kis zöld szemétládák, akik ha akarják megjelennek, ha akarják eltűnnek, de ha megjelennek, akkor valami egetverő genyóságot egészen biztosan beszólnak az embereknek. A legidegesítőbb a genyózásukban, hogy amit mondanak, az mindig igaz. ((SPOILER: S jobbára olyan dolgokat mondanak, amikkel titkokat, leplezett dolgokat fednek fel. Olyanokat, hogy azok, akikről mondják, veszettül nem akarnák, hogy azt mások hallják. Ha könyvet írtál, de a kutya nem veszi, viszont ptomotálni akarod, akkor az az információ, hogy a könyv, ami ezer példányban jelent meg, hogyan lehet világhírű, illetve hogy az ezer példányból is csak a fele kelt, akkor hogyan lehet népszerű, nos nem a legjobb nyilvánosság előtt feltett kérdések.)) Ugyebár. És ezek a zöld mocskok bizony nagyon őszintén beszélnek. Mindenkinek mindenről. S mindig pont akkor, amikor nem kéne. 
Vagyis szó van akkor ugye, a képmutatásról, a magunknak épített művilágról és szó van az igazság elviselhetőségéről. Hogy mi lenne, ha őszintén beszélnénk igazat, és hangosan tennénk, nem törődve azzal, kit miképpen leplezünk le? Vacakul hangzik, nem?

Aztán ott a főhős ismeretelméleti problémája: voltaképpen a képzeletével ő maga teremtette ezt a sok-sok milliónyi megfoghatatlan, elűzhetetlen kis rohadékot, vagyis ha a képzelete teremtőerejű, akkor csak el kell azt is képzelni, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az összes marslakó. S aztán a slusszpoén összecseng a 27. számú Galaktikában megjelent Kaszás István szösszenettel: ((SPOILER: mi van, ha csak egy külső erő képzeletének a terméke vagyunk?))

S a befejezés, tudniillik, hogy ki mindneki ((SPOILER: tulajdonítja magának a kis mocskok olajralépését, megint óriási poén.)), megint óriási poén. ((SPOILER: Különösen, hogy nem is derül ki, voltaképpen mi történt?))

Szóval az a helyzet, hogy mindent összevetve jó, szórakoztató és elgondolkodtató ez a könyv.

* Hofinak volt egy jó poénja, ide vág. „Az orvos felírt valami gyógyszert. Nem mondta meg, mire adja. Höhöhö… De én meg nem mondom meg neki, mire szedem!”