Azt is Dávidtól tudtam meg, hogy mielőtt Szűcs Ádám írásra adta fejét, egy duó tagjaként blogot írt Budapestről. A duó másik tagját Magyarósi Csabának hívják. A blogjuk anyagából könyv is készült. A blog célja a saját bevallásuk szerint Budapest szerethető arcának a be- és megmutatása volt. A Dávidtól kapott infó szerint Magyarósi Csaba haladt a korral: mert egyre kevesebben olvasnak, a betűkről áttért a képre (írja egy blogger), Szűcs Ádám meg még többet ír: eddig két regényt. 

A játék neve: Budapest belső fülszövegén ezt olvashatjuk róla: 

Szűcs Ádám tíz évig kutatta Budapest titkait, jó pillanatait az Egy nap a városban blog társtulajdono- saként, az Appleblog szerzőjeként pedig menő digitális fejlesztésekkel került szoros kapcsolatba. Városi túráin a fő rendezőelv mindig a meglepetés és a játék volt. Első ifjúsági regénye szintén a meglepetés erejére épit, és feltesz egy fontos kérdést: vajon miért játszunk?

Cserkuti Dávid  rajza a szerzőről, a könyv belső fülszövegéről 
Köszönöm, hogy elküldted a műveidet, Dávid!

Vagyis A játék neve: Budapest mintegy séróból jövő ismeretek alapján készült. Emígyen, ha akarom, ismeretterjesztő ifjúsági regény. De az ismeretterjesztés szótól megijedni botorság lenne, nincsen benne semmi szájbarágás és csüggesztő demagógia. Ellenkezőleg. 

Te ​mit szólnál, ha egyik napról a másikra eltűnne a kémiatanárod? Nyilván magasról tennél rá – kivéve ha ő a kedvenced, ráadásul az utolsó órán feladott egy furcsa és érthetetlennek tűnő rejtvényt.

Sági, Bogdán, Vaki és Petra azonnal nyomozásba kezd, de nemsokára kiderül, hogy a megfejtő egy rakás pénzt is nyer. A tét emelkedésével hamarosan az egész város beleveti magát a játékba, és felbukkan jó néhány alvilági figura is… 

Vajon Ságiék elég ügyesek, hogy megfejtsék a feladványt? Helyt tudnak állni a régi számítógépes játékokkal vívott párbajokban? Le tudják győzni a gonosz Evilbellt? És főleg, sikerül kiszabadítaniuk Petrát, akit időközben elraboltak?

Miközben az egész város a feje tetejére áll, és a kamaszoknak egyszerre kell helytállniuk a digitális és a valós világban, appokban és társas kapcsolatokban, az olvasó megismerheti a kortárs Budapest ikonikus helyszíneit és rejtett gyöngyszemeit.

– ezt írja e könyv fülszövege. Ezzel a könyv tartalmát laza csuklómozdulattal, lazán letudtam. Mire jó a Ctrl+C–Ctrl+V! A mások tollával ékeskedő blog írásának az előnyei, ugye. :-D

*

Vagyis már csak arról kell írnom, hogyan valósult meg a Budapest részbeni bemutatását is felhasználó, mozgalmas, ifjúsági regény. Kicsit szívom a fogamat. 

*

Az van, kérlek, hogy az elején nem voltam lelkes. Önmagában Dávid neve vonzerő, de mert a grafikái mennyisége messze nem volt dömping-erejű, nem érzem magamat elkötelezve a regény iránt, csak a grafikus felé.. 

LEVÉLVÁLTÁS: 

Moha: 
Tényleg szeretem Lezsák úr meséit. Tény, ami való, most udvarolok neked, egyszerűen nem tudom elszakítani az illusztrációktól (és minek is), amikre legelőszőr felfigyeltem az Emersen esetében. Megpróbáltam, de nem sikerült. Valahogy olyan lett, mint Korcsmáros Pál Rejtő-grafikái: van-e, aki nem úgy látja magában Piszkos Fredet meg a többieket, ahogyan ő egykor papírra álmodta őket? (Arról nem beszélve, a Garisa-Varga duó milyen csodát művelt ezekkel a képregényekkel.) Mordia is szigorúan úgy elevenedett meg bennem, ahogy te megrajzoltad. 

Dávid: 
Örülök, h összeforrt benned Mordia és én, és támogatom, ha nem akarod elszakítani őket egymástól. Ha bármikor késztetést érzel, h udvarolj nekem, ne tartsd vissza, azt olvastam, az egészségtelen!

Moha: 
Jót rötyögtem az udvarláson. Hogy értékeld a súlyát: csak meggyőződésből udvarolok, érdekből (na, jó, Szerelmetesfeleségtársamnál néha, nehogy megvonások legyenek :-D ) és egyéb alantasságoknál fogva soha. 

Dávid: 
Ugyan, már! Ebben az országban egy csomó embert cseppet sem zavar, h érdekből udvarolnak nekik (ld.: politikus), nekem csak a meggyőződésesek kellenek (mint a kommunista mozgalom hajnalán). :)

Vagyis csak derűsen, meggyőződésből és büszkén kihúzva magunkat nyaljunk be az alkotóknak! (A pozitív visszajelzéseket minden fórumon szívesen fogadom magam is! :-D )

No, de mert, ismétlem, a Szűcs-könyvben messze nem teng túl a Cserkuti-feeling, még magamban sem kell összekevernem a láthatót az olvashatóval. (Igaz, amit olvasok azt is látom, hiszen betűkből áll... Mindegy, érted, mire gondolok.) 

*

Mellébeszélek? Nem, csupán információt adok át. (

Na, erről meg eszembe jutott egykori kereszténységem sajnos szintén már csak egykori lelkészének, Szigeti Jenőnek egy mondata: „A közösségünk tagjai egyáltalán nem pletykásak, mindössze önzetlen lelkesedéssel átadják az információkat, amiknek a birtokába jutottak! Az önzetlenség pedig keresztény erény!”) 

Tehát az van, hogy az első oldalakon nem voltam igazán lelkes. Sokkal inkább Dávid lelkesedése vitt, nem a sajátom. 

Szűcs úr nagyon in medias res csap a lecsóba. Erről persze azonnal eszembe jutott, hogy hány, de hány regény van, ami ugyanígy tesz. 

– Uram! A késemért jöttem! 
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm...
– Kérem... A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem.

És így tovább. Mondjam, honnan van az idézet, vagy teljesen felesleges? A beszélgetés vége után azonban Rejtő helyre tesz teret, időt és személyt, hogy képben legyünk, és csak utána megy tovább a történet. Illetve a helyre tevéssel is megy. Tudod, a Piszkos Fred, a kapitány-ról beszélünk, de vélem, ez a mondat teljesen felesleges.

Még Szerelemetesfelségtársam is tudta, hogy arról van szó, bár soha nem olvasott Rejtőt. Szerintem egyedül ő van így Magyarországon. De az édesapja annyit idézte a családban, hogy SzFT még a könyv címét is rávágta, Az imént teszteltem le, itt, a gyulai nyaralásunk utolsó éjszakáján, a kertben ücsörögve, vacsora után, jó kis gyömbér sört kortyolva. 

A játék neve: Budapest írója messze nem annyira körültekintő mint Rejtő volt. Azt, hogy az egyik főszereplő, Vaki milyen nemű, csak úgy 30%-nál (e-könyvet olvastam, oldalszámot nem tudok mondani) lett egészen bizonyos. De legalább az lett. 

Aztán ott volt még a nyelvezet. Szintén Szigeti Jenő mondta, hogy a kereszténységnek a mai emberek mai problémája kell mai választ adnia, mai nyelven.

Ezt ismételte meg Terei Miklós egyik szerzetes interjúalanya a pannonhalmi apátságról készült, remekbeszabott imázs-filmjében. „Úgy lekötni a nézőt másfél órára egy dokumentumfilmben, hogy nincsen benne sem akció, sem szex, na az a tudás!” Ezt egy kritikusa mondta neki, ő meg elmesélte Szerelmetesfeleségtársamnak. (Munkakapcsolatban vannak egymással, de SzFT is csak ezen a héten ismerte meg a munkáinak egy részét.) Érdemes rákeresned a filmjeire, fantasztikus nézőpontjai vannak és fenomenálisan szerkeszt! Amit képre álmodik, az pontosan az, amit Szigeti Jenő és Terei filmjének a szerzetese mondott a ma emberének való fogalmazásról.
Zárójel bezárva.

Szűcs úr, természetesen nem keresztény megokolásból és tartalommal ugyanezt teszi. Az egyes szám első személyű főszereplő nagyon is mai srác.

De nekem valahogy kezdetben kilógott a lóláb. Attól lógott ki, hogy bár egyes első személyű az elbeszélés, de az elbeszélő maisága nem lett integráns része a szövegnek. Mesterkéltnek hatott. Ha azt mondom egy szövegre, hogy „nagyon adom” (borsódzik a hátam ennek a szónak ilyetén a használatától, hiába boomer vagyok), attól még nem leszek mai, csupán felhasználok valamit a mainak gondolt szlengből. (Gyorsan hozzáteszem: a főszereplő nem „adott” semmit, a konkrét szót most csak példaként vettem elő.) 

Aztán azonban az történt, hogy olvasás közben vagy én lendültem bele a hangulatba, vagy az író az írásba, de belendültek a dolgok. Lehet, hogy az volt a baj, hogy e könyv előtt Gion Nándort olvastam. és Gion az Gion. Nem tudom. A lényeg, hogy valahogy messze tűnt az ódzkodásom. Jó jel!

*

Idővel át tudtam lépni azon is, hogy az alapszitu nem annyira életszerű. Jó, regény, meg ifjúsági, meg minek életszerűséget várni valamitől, ami a fantázia terméke, és nem zolai realizmus, de a kérdés, hogy amit olvasunk, az megfelel-e a regény belső világának, szabályainak, a belső realitásának? 

Eltűnik egy tanítványai által szeretett, nem mindennapi kémiatanár. Rejtvényt hagy maga után. De nem tudjuk, hogyan is tűnt el, milyen körülmények között? Oké, úgy mint Kenobi mester, amikor Darth Vader lesújtott rá, de hol konkrétan hol, hogyan ment végbe az eltűnése, na ezt már nem. 

Lapozzunk: az eltűnésére egy komplett iskola megmozdul. Rejtvény van, amit az eltűnt tanerő hagyott maga mögött, a tantárgyából ötöst ígért annak, aki a nyomára bukkan, vagyis megfejti a rejtvényt. Na, ezt képzeltem el a gyakorlatban. Vagy nagyon más volt az a világ, amikor én még iskolába jártam, bármelyikbe, vagy ez a kollektív megmozdulás erőltetett. Elárulom, a későbbi, még tömegesebb kutatás vaskos miértje már mindent megmagyaráz. De ha a mi időnkben eltűnt volna egy tanár, hát maximum elképedünk és megkönnyebbülve felsóhajtunk, nem tesszük érte tűvé az eget és a földet. De még Budapestet sem. 

Azt már csak hallkan mondom, mert ehet, hogy az én figyelmetlenségem eredménye, de a rejtvény egymást követő pontjai számomra nem voltak annyira evidensek mint amikor Tom Hanks professzorkodott mindenféle titkok után, s ahogy azokban a történetekben szoros összefüggés volt az egyes lépések között. 

Azonban amikor belendül... izé... kezdettől fogva csuda lendületes, tehát amikor a kezdeti fejesugrás után visz a sztori, ezek a fenntartások valahogy elfelejtődnek, felülíródnak. De simán lehet, hogy Gion szövegei után én hangolódtam át túl lassan.

*

Van egy pont a történetben, amikor jócskán emelkednek a tétek. Nyilvánosság elé kerül minden, bárki, akárki beszállhat a játékba, és ha később szállt be, akkor is van esélye megnyerni. S akkor jönnek mindenféle motorosok, sötét üveges Audi, ruhásszekrény gorillákkal, emberrablással, Bedurvulnak az események, na. 

S akkor egy picit megint kiestem a történetből. Egyfelől a kémiatanár szervezőzsenisége kezdett túl sok lenni. Másfelől a játék tétjének a nagysága derült ki: annyira megdöbbentően hatalmas, hogy sokkal inkább tűnt hajánál fogva előrángatott megoldásnak. Kellett valami, hogy kis túlzással a főváros teljes lakossága rámozduljon. 

Nem a hihetetlenséggel volt bajom. Olvastam egy csomó könyvet, aminek a cselekménye hihetetlen. Ha ifjúsági regény, akkor itt van kapásból Az aranynadrágos fiú, amiben a fősrác ahányszor a farmerja zsebébe nyúl, mindig elővehet egy kisebb összegű bankjegyet. De ahányszor a zsebébe nyúl, előveheti. Hihető? Dehogy. Csak éppen abban az összefüggésben, abban a világban koherens, hogy megteheti. 

A koherencia szót már másodszor használom ebben az értékelésben. 

Sajnos A játék neve: Budapest világában nem a túlzások uralkodnak. Nem a mi világunkhoz, hanem a regény világához képest túlzások ezek.

* 

Mindenképpen el kell mondanom: a főszereplő négyes mindegyike konkrét személyiséget kap. Egyéniségek. Valósak. S még sok mindent indokló, plasztikus családi hátterük is van. Ez fontos a hihetetlen cselekmény erősítése miatt. Mármint nem a hihetetlenséget erősíti, hanem az érdeklődést és az empátiát. Amire mindvégig szükségünk van. Lenne. 

De a főszereplőkön nagyjából mindenki más kiesik a történet belső koherenciájából. (Megszerettem ezt a szót, olyan tőle a szöveg, mintha teljesen érteném, amiről beszélek.) Eluralkodik a túlzás, a túl sok, az alapok és a precíz felépítmény hiánya. Miközben a történet mégis kapaszkodik abba, hogy ő a realitás. 

És nem csupán a szereplőkről beszélek, hanem a sztori egészéről is. Pedig nagyon akartam szeretni az egész hóbelevancot, úgy, ahogyan van. Ez volt az alapállásom. 

*

Két dolgot sajnáltam, amikor a könyv végére jutottam. 

Az egyik, hogy bámennyire is szeretni akartam a könyvet, nem tudtam belebolondulni. A fent említett okok miatt nem. Rendre kiestem a sztoriból. Hol ezért, hol azért. Viszont az, hogy rendre kiestem, azt is jelenti, hogy rendre visszatértem az olvasáshoz. 

A másik, amit sajnáltam, hogy Cserkuti Dávidnak csak a borítóra volt lehetősége rajzolni. Nem mellelsleg Szűcs Dávid bemutatása alatt ő is kapott teret a belső fülszövegen. 

Segítek, mert így nagyon pici a szöveg. 

A borítót Cserkuti Dávid tervezte, akinek grafikusi munkáját többek között Alfabéta- és Arany Rajzszög-dijjal is jutalmazták. Szabadúszó illusztrátorként hazai és nemzetközi reklámügynökségeknek és könyvkiadóknak dolgozik, valamint tagja a Magyar Képregény Szövetségnek.

 Vagyis nem csupán rajzolt, de kompletten ő tervezte a borító teljes tipográfiáját is. 

*

A regény végén van egy szószedet arról, mely budapesti helyeket fedezhetjük fel a szereplőkkel, és milyen a valóság és a képzelet aránya ezeknek a helyeknek a bemutatásakor. 

Csók István Művészeti Iskola
A valóságban nem tudok ilyen nevű iskoláról. Ha mégis létezne, valahol a Ferenc körút – Kinizsi utca – Ráday utca által határolt területen kellene keresni, én legalábbis oda képzeltem.
 
Szlovák Evangélikus Templom
Ha figyelmesen sétálunk a Rákóczi úton, az 57-es számnál megláthatjuk ennek a regényben szereplő láthatatlan templomnak a tornyát. Az építtető közösség eleinte csak egy parókiát és egy iskolát  tervezett ide, de időközben eladósodtak, így kénytelenek voltak felhúzni egy hatalmas bérházat az épület köré. A templom ma használaton kívül van, nem látogatható, de ahogy a regényben olvashatjuk, már üzemelt benne edzőterem is.
 
Nemzeti Bank Látogatói Központ
Valóban létezett, és valóban a Szabadság téri épület részeként, de évekkel ezelőtt bezárt. A könyv írásakor egy új helyen tervezték megnyitni. 

 
Figyelő kutya szobra
Valóban létezik, és valóban egy telefonfülkére néz a Rózsák tere (VII. ker.) közelében. Egy városi játék alkalmával ezt a feladványt ebben a formában – a szobrot AR-alkalmazással megtalálni, a  telefonfülkében nyomokat keresni – feladtam már, az esetről videó is felkerült a YouTube-ra.
Szobrász: Maugsch Gyula
 
F4 objektum
Az F4 objektum, más néven Rákosi-bunker valóban a Szabadság tér alatt húzódik, és valóban  összekötötték a kettes metróval. Létezett egy lejáró a Steindl Imre utcából – ezt a lejárót a Zoltán utca 13. alatti bérházból is meg lehetett közelíteni, ahol valóban áll egy vízöntő szobor a belső udvaron –, de már lebontották, jelenleg betontörmelék zárja el a lefelé vezető utat. A szövegben igyekeztem hű maradni az alaprajzhoz, de a történet kedvéért kénytelen voltam apróbb változtatásokat
végezni a valós állapotokhoz képest.
 
Nagy Templom utca
Különös, de az utca teljes hosszában egyetlen templomot sem látni, így tényleg nem könnyű eldönteni, mire is vonatkozik a „Nagy Templom” elnevezés. Az utca korábban hosszabb volt, és összekötötte a Horváth Mihály teret – rajta a józsefvárosi plébániatemplommal – az Üllői úttal. Később két részre szakadt: Kis Templom utcára – ez ma a Hock János utca – és Nagy Templom utcára. 1844 előtt Elrontó utcának is nevezték, mert egy jómódú család, a Verderber família lakott itt, a nevük magyarul annyit tesz: „elrontó.
 
Gschwindt-palota és a Palotanegyed
Noha az épülettel összefüggő történetek valósak, Sági és Vaki ebben a részben olyan beszélgetést folytat a történelemről, amely tartalmaz alaptalan feltételezéseket, így például az 1848-as forradalom és a városrész fejlődése közötti párhuzam. A Palotanegyed fejlődését, az ide költöző arisztokraták építkezési kedvét sokkal inkább az hozta meg, amikor 1861-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban a képviselőház ismét megkezdte a munkát. Később a múzeum a felsőház, a mai Olasz Kultúrintézetnek
helyet adó épület pedig – ez látható a húszezres bankjegyünkön – az alsóház üléseinek adott otthont. Vagyis tulajdonképpen csak a munkahelyükhöz költöztek közelebb.
 
Zöldséges a Bródy Sándor utcában
Valóban működött itt egy Szezon nevű zöldséges, ma egy bisztró található a helyén. Tényleg egy kivágott Fluor Tomi-kartonbábu kínált „mahungolt italokat az utcán. A „mahung” szó az általunk választott gyümölcsök és zöldségek leturmixolását jelentette, később Mahung biokocsma néven élt
tovább az intézmény, amíg be nem zárt.
 
Spider kocsmája
A könyvben több szereplőt is létező budapesti személyek ihlettek – még ha a tulajdonságaik nem is egyeznek mindenben –, de Spider az egyetlen szereplő, akit több létező budapesti személyből és természetesen a fantáziámból vett egyéb elemekből gyúrtam össze. Az egyikük Sly, akinek a kocsmája a Nagy Diófa utcában volt, amíg be nem zárt – a könyvben ez a hely szerepel.
 
MÜPA orgona
Magam is sokat játszottam azon az orgonán, ami ott áll a MÜPA-ban, eleinte az első szinten, ma már a főlépcsőn eggyel feljebb kell keresgélni. A könyv írásakor műszaki okok miatt épp nem volt  fasználható.
 
Monda-szoborcsoport
A Bikás parkban található a város legpezsgőbb streetballközössége, és itt áll az a három bikát ábrázoló szoborcsoport is, amelyről szó esik a könyvben. Az évek során időről időre lelopták a bikák fején található égitestszimbólumokat – a Napot, a Holdat és a csillagokat. A könyv írásának idején
a szoborcsoportot épp helyreállították eredeti formájában, a Nap-szimbólum sugarait azonban nem sokkal később máris megrongálták.
Szobrász: Kiss István
 
Antikvárium a Lehel csarnok közelében
A regényben szereplő antikváriumot a Könyv és társai nevű, használt könyveket áruló bolt ihlette. A könyvespolcok elrendezése hasonlít a regényben szereplő leírásra, azzal a különbséggel, hogy nincs olyan sok járat, és nincs titkos belső szoba sem, ahol a könyveket vizsgálják. Erre a célra egy
ablakhoz közeli fotelkompozíciót tartottak fent, amikor utoljára ott jártam.
 
Kerepesi úti Meki
Valóban dolgozott, vagy talán még mindig dolgozik a Kerepesi úti gyorsétteremben egy mindenkivel közvetlen, szorgalmas, a tisztaságra nagyon igényes takarító, aki a könyvben szereplő „főúr” karakterét ihlette. Hangosan köszönt mindenkinek távozáskor, jó étvágyat kívánt, és az ógörögök 
tisztasággal kapcsolatos elveit emlegette. Itt is igaz, hogy bármilyen teljes azonosság a valósággal a véletlen műve. 

Fogasház
A Fogasház az egyik első budapesti romkocsma volt, de ennél sokkal több is. Kulturális befogadótérként funkcionált az első években, kiállításokat, workshopokat, filmklubokat, beszélgetéseket szerveztek. Én is emiatt vettem részt a Pamlényi Pál Postás Panoptikum nevű előadáson még 2011-ben, amit főleg a színművészeti egyetemistákból álló Dinamó Művház társulata álmodott meg. A nézők postásokként járták be a házat, és a lakásokban színészek fogadták őket.
 
Várkert Bazár
A Vízhordó lépcső alatt induló katakomba ma már kivilágított, de az átadás után évekig egy tökéletesen sötét járatban sétálhatott, akinek volt bátorsága belépni ide.  

A Zwack család egykori háza
A Minerva és a Pipacs utca találkozásánál, az egykori svéd nagykövetség épületével szemben egy ma már társasházként funkcionáló, korábban a Zwack család tulajdonában álló épület található, ahol a regényben megírt történet – Lars Berggel és a nyilasokkal – szintén megesett a valóságban is. Az épületet valóban kitakarja a Google Maps. A valós alaprajz nem egyezik a könyvben szereplő elrendezéssel. 
 
Habsburg nádori kripta
A Magyar Nemzeti Galéria csak 1975-ben költözött a Budavári Palota épületegyüttesébe. Az 1790-es évektől a palota nádori rezidenciaként működött, és József nádor 1847-es halálát követően ez a kripta lett a Habsburg-ház magyar ágának temetkezőhelye. Sértetlenül átvészelte a második világháborút is,
sírrablók azonban többször is megfordultak benne, és megrongálták.
 
Wünsch híd
A Városligetben, a Szépművészeti Múzeum és a Városligeti-tó között található ez az aprócska  vasbeton híd, amely korábban a
Széchenyi fürdőig közlekedő kisföldalatti felszíni sínjei felett
biztosított áthaladást, mostanra azonban teljesen funkció nélkül
maradt.

6/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

 2025 augusztusának az eleje. Vasárnap reggel. Itthon. Mintha még el sem indultunk volna a nyaralásra, aztán, lásd, már vissza is jöttünk. És Gyula létezik most nélkülünk is tovább. Még hihetetlenebb, hogy mi is létezünk tovább Gyula nélkül. 

– Ha mi nem a magunk életét éljük, ki éli helyettünk azt? 
Ezt kérdezte Szerelmetesfeleségtársam, és helyre kattintott bennem néhány dolgot a felelősségről, a döntésekről, a személyek és dolgok súlyozásáról. Pedig még katona voltam, amikor Szabó Lőrinc már üzente nekem: „Ha mindig csak megértek, hol maradok én?” Ugyan a egésze másról szól (ha érdekel az egész, itt megtalálod), de ez a két sor rávilágít: ha a körülmények megváltozására várunk, a büdös életben ki nem mozdulunk a lakásunkból, Budapestről. Egy permanens vágyakozássá válik a hátralevő életünk. 

– És te, kedvesem, simán itt hagynád a lányodat akkor is, ha közben szüle neked egy unokát? 
– Nem nekem szülne, hanem saját magának! – tiltakozott SzFT józanul. – Bármikor jöhetnének hozzánk ők is. 
– Az első három évben. De aztán az óvoda és a suli miatt csak a szünetekben.
– Vagyis negyedévente... 
– Igen, negyedévente. Nem én akarom élni az ő életüket. 
Hm... Tiltakoznék, de ha jobban belegondolok, nem tudok. 

– És különben is: megcsinálhatnánk, hogy nem eltépjük a szálakat, hanem csak megpróbáljuk, milyen itt élni. Veszünk valamit idelent, és havonta egyszer-kétszer lejárunk egy-egy hosszú hétvégre. 
– Az nem fog menni. Egy út oda-vissza kocsival most huszonkétezer volt benzinben. Ha kétszer jövünk, akkor a duplája. Aztán ha le is jövünk egy hosszú hétvége, abból mit tudunk meg többet, mint amit most is tudunk? Az csak egy-egy rövidebb nyaralás lenne, nem itt élés. Ha jövünk, jönni kell. Ingázás nélkül, itt élésre. Ha csak egy-két évre is. Na, az már kipróbálás lenne. 

Kezd összeállni a kép... 

Mert sokat jártam könyvesboltba, antikváriumokba, rengeteg könyv van, amivel találkoztam már, de sohasem olvastam őket. Ilyen ez a Nyakigláb Apó is. El nem tudom mondani hányszor futottunk már össze, de soha kezet nem fogtunk, csak elmentünk egymás mellett. Pedig a borítója, az a kislány abban a rettentő széles karimájú kalapban a férfilábak között (nem félreérteni, megnézni hogyan férfilábak között!) mindig szimpatikus volt. A könyv ezért is volt már évek óta a többségében olvasatlan Pöttyös Könyveim között. 

Mielőtt eljöttünk nyaralni valahogy összefutottam Webster nevével és ezzel a könyvével. Időben ahhoz, hogy kiássam a már minden polcon duplasorban áll-fekvő (jó, szégyellem magamat, de ezt teszi a helyszűke egy lakótelepii lakásban. („Morzsám, ezen olyan könnyű lenne segíteni!”, „Nem, Zsákom, ezt te nem érted!”, „Valóban nem...” – mélázik el SzFT, de nem kíváncsi a kifejtésre.) 

Hát így. Közel a hatvanhoz elolvastam egy klasszikus lányregényt. Tetszett. 

A képek a regény anime rajzfilm-változatából valók. (Az eredeti címe: Watashi no Ashinaga Ojisan.) 
Állítólag ez a legjobban sikerült, a regényhez leginkább ragaszkodó adaptáció.

*

Tényleg olyan kis Pöttyös Könyv. S nem nehéz az eszembe jutnia róla Lucy Maud Montgomery-nek az Anne-könyvek írójának. A könyveinek. Már csak azért is, mert közel egy időben, két év különbséggel  születtek, alkottak. Montgomery 1974-ben, Webster két évvel később. Akkor úgy hívták: Alice Jane Chandler Webster Csak aztán hiába a hosszú neve, életből neki sokkal kevesebb idő jutott, szegénynek: negyven évesen gyermekágyi lázban hunyt el. Mongomery majdnem harminc évvel túlélte, ő '42-ben hunyt el. S még a témájuk is nagyon hasonlított: árvaházi lányok előre jutása, felemelkedése. révbe jutása.  

A könyv történése tehát a huszadik század elejére tehető. Ez nagyon fontos, hogy ne furcsálkodjunk egyes dolgokon, ahogyan azt a Molyon sok olvasója megtette. Mert nagyon más korban íródott, nagyon más korban élő embereknek, akik nagyon más körülmények, erkölcsiség között éltek, egy nagyon más szabályokkal és elvárásokkal működő társadalomban. 

* 

Mennyit mondjak el a történetből? 

A főszereplő a nevét is az árvaháztól kapta. Mindkettőt. Úgy hívják: Jerusha Abbott. A keresztneve, ami ugyebár a Jerusha őt magát is elképeszti, annyira ritka, és ő annyira ocsmánynak tartja. Szívesebben nevezteti magát Judiynak. Az egyszerű, nem feltűnő, szép név. 

Judy tizenhét éves a történet kezdetén. Már kijárta az iskoláit, mintegy kegyelemkenyéren maradhatott az árvaházban. De mert jó tanuló, felfigyelnek rá, és az egyik támogató jóvoltából kollégiumba kerül, tovább tanulhat. Mert jól fogalmaz. A támogatásnak egyetlen feltétele van: minden hónapban írnia kell a támogatónak egy levelet a sorsa alakulásáról. Aztán ezeknek a havonta megírt leveleknek a sora adja ki a regényt. Mert ez egy levélregény. 

Jerusha/Judy levelei egy a felnőttkora küszöbén tétovázó, tapogatozó, műveltséggel és tapasztalatokkal igen szűkösen ellátott, naiv, alapvetően jóindulatú, vidám, bár nem kissé szemtelen fiatalfelnőttnek maximum csak a biológiájában mondható bakfis kapcsolatteremtési kísérletei egy a személyét eltitkolni akaró pénzes pasassal. Nem a pénz és nem a pasas a lényeg, hanem az, hogy Judy addig nem volt kölcsönös emberi kapcsolata, az árvaházban nemek szerint voltak elkülönítve a gyerekek, így a lány férfival gyakorlatilag szinte egész életében nem beszélt. 

Judy a jótevőjét mindenképpen idős embernek képzeli el. A kép nem alaptalanul adja így magát. A háttérben tevékenykedő, és ott maradni akaró mecénás személye minimum a Monte Cristo grófja című Dumas-, vagy A púpos című Féval-regény megjelenése óta ismert és közkedvelt, és azóta tudható, hogy előbb-utóbb úgyis lebukik ez a jótevő. 

Judy tehát írja a leveleit az iskolai mindennapokról, a világ és az élet számára eleddig teljesen ismeretlen, apró-cseprő dolgairól. És minden levélben iparkodik érzelmi kapcsolatot teremteni a jótevőjével. Az érzelmeit soha nem titkolja, ahogyan a cselekedeteit sem. Szorgalmasan ír, mesél, rendre kérdez és magyaráz. Folyamatosan hálás, és amikor hálátlan, azt nagyon hamar megbánja és bocsánatot kér miatta. 

A helyzet tulajdonképpen az, hogy igazi, összefüggő cselekménye a nagy részében nincsen a regénynek. Legalábbis onnantól, hogy Judy bekerül a kollégiumba, egészen odáig, amíg szerelmes nem lesz. Addig csak ez-az történik vele, tapasztalatokat szerez, megismeri a világot, a működését, kicsiktől a nagyobb dolgokig. A szerelem azonban a regény háromnegyedénél következik be. És a végső csavar sem annyira bonyolult, s pláne nem kiszámíthatatlan, mintha valaki az XP utáni oprendszeren akarna otthoni hálózatot beállítani. (Win7-en is működött jó darabig, majd egy frissítéssel tönkre vágták, a 11-es meg eleve..., á, hagyjuk, rohadt idegesítő!)

*

Kicsit értetlenül olvastam néhány, a könyvről szóló értékelésben, hogy mennyire elítélték Nyakigláb Apót azért, amit tett. Tudniillik, hogy kitenyésztett magának egy feleséget, aki kezesbáránnyá idomított. Ezt mondták. Én meg csak lestem. Értetlenül.

Mint ma reggel, amikor az MI-t kértem, hogy keresse meg nekem, melyik oldalon tudnék megnézni egy magyar filmet, mire ő felsorolta az oldalak neveit, ahol rákereshetek. Ahogy mondta, ezt neki is keresnie kell. Bakker mint egy lusta alkalmazott! Mondtam, hogy akkor hajrá! Mire ő Kicsit dacosan, megsértve közölte, hogy ő nem egy böngésző keresősáv. majd magyarázkodott, hogy ezeken az oldalakon hű, de gyorsan változik a tartalom („Miért, tizedmásodpercenként vagy mi a szent szar?”), meg a streaming jogok, meg nem annyira egyszerű, meg ez, meg az... A legjobb érve az volt, hogy erre nem tud teljesen pontos választ adni. Mondta ezt azután, hogy így 2025 júliusában közölte velem, hogy ne akarjam még online nézni a filmet, mert csak 2025 január 25-én mutatják majd be! Aztán a végén nagy nehezen kinyögte, hogy na, konkrétan itt megnézhetem, valószínűleg fent van. Kösssz! Egyébként nem volt fent...) 

Azért lestem értetlenül a könyvről írt véleményeket, mert nagyjából teljesen figyelmen kívül hagyták a könyv tartalmát, a megírásának az idejét és a célcsoportot. (Csak a rend kedvéért. A tartalom: nem Frankestein épít magának műembert, sokkal inkább Henry Higgins professzor döbben rá Eliza Dooolitle mindennemű értékességére. A Nyakigláb Apó megírásának, pontosabban az első megjelenésének az ideje 1912. Ami több mint száztíz éve volt. Ugye. A célcsoport akkor nem tudom, ki volt, de mai napság, ugye pöttyös a könyv, tehát a bakfis lányok. Micsoda anakronisztikus zavara a koroknak, ha mai elvárásainkat alkalmazzuk olyan korra, amely mit sem tudhatott a miénkről! Minden író (jobb esetben) a maga korának ír. (A rosszabb eset, amikor önmagának.) 

Kérjék már számon Karoli Géspárt, miért van olyan marha sok „vala” a Biblia-fordításában! Vagy akár kérjék már számon, mennyire érthetetlen, hogy „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk”! 

De persze azt ne hidd, hogy nyelvezetében valami ócskaság a Nyakigláb Apó! Nem az. Csak nem mai. Vágod? Én adom! (Hjaj, de rühellem ezt a műmagyart!)

*

Viszont ha már nyelvezet... 

Azt írtam, Judy mindenféle mindennapi semmiségekről ír Nyakigláb Apónak. (Mondtam már miért Nyakigláb? Amikor első és nagyon-nagyon sokáig utolsó alkalommal látja az arctalan és névtelen támogatót, akkor csak a hátát, az alkatát és valamelyest a mozgását látja néhány pillanatig. A férfinak hosszú lábai, karjai vannak, sovány, és meglehetősen frissen mozog. Olyan kis nyakigláb. De mert pénzes támogató, adja magát, hogy nem valami sihederről van szó. S a kamaszoknak mér egy harminc éves ember is vénember. Amikor Pipi barátommal tizenéves korunkban Óbudán, az Ezermester- és Úttörő Bolt előtt számolgattuk hány évesek is leszünk 2000-ben, elképedtünk: „Én harminchárom, te harmincnégy? B...meg, annyira öregek? Ne má'!” Immeg közel hatvan vagyok, Pipi meg már soha nem lesz negyvenhatnál idősebb. Bameg, Pipikém'!) 

Ezek a semmiségek neki akkor a komplett életét jelentik. De ettől persze nekem, az olvasónak lehetnének felettébb unalomgerjesztők is. Mi több, az események maguk unalomgerjesztők is. Csakhogy Judy (értsd Webster) stílusa ugyancsak feldobja azt, amiben tulajdonképpen semmi érdekfeszítő nincsen. Figyeld csak például ezt a majdnem random kiragadott semmiséget!

Ha látnád az eget! Minden különös, narancsvörös fényben tükrözik. Vihar készül.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már itt is van az első esőcsepp, akkora, mint egy tallér, és minden reszket. Futottam, hogy az ablakokat betegyem, míg Carrie egy csomó tejessajtárral a padlásszobába rohant, hogy a
tetőn levő lyuk alá állítsa. Én éppen írni kezdtem, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy egy párnát, egy korsót, egy kalapot és Matthew Arnold verseskötetét künn felejtettem a gyümölcsösben egy fa alatt – repültem, hogy megmentsem kincseimet, de csak teljesen átázva jutottam hozzájuk. A verseskönyv vörös födelének festéke belefolyt a lapok közé. „A Doveri-öböl”-ben ezentúl piros hullámok tornyosulnak.

(117.)

Könnyed, beszélgetős, mosolygós, átélhető. Ha semmiség is. Vagy annak ellenére, hogy semmiség, ilyen. S egyébként a levelekből nagyon szépen, nagyon finoman és nagyon gyorsan összeáll Judy személyisége. Ami ezzel a gyorsasággal szimpatikus is lesz. Mert egyszerre tisztelettudó, ha megérdemli az alany a tiszteletet és egyszerre lázadó, amikor nem. Egyszerre engedelmes és egyszerre rugalmasan mielőbbi megoldást kereső. Érdekli Apó véleménye, de képes önállóan is cselekedni. Megérti, hogy rászorul a segítségre, de nem hagyja el magát, nem lustulja az egész életét az eltartottságra. Nem önmagától fedezi fel az íráskészségét, de amikor rádöbbentik, hogy van neki olyan, hát műveli, gyakorolja magát, és ki is próbálja, mit tud: az elbeszélései megjelenése nem csupán pénzt jelent a számára, bár azt is, hanem visszajelzést, hogy jó az út, amin jár. És így tovább. 

Szóval ifjúsági, meg lányregény, meg múlt századi, annak is az elejei, de a főszereplő személyiségét tekintve sem ócskaság a regény. Egyáltalán. 

 *

Mit mondjak még róla, ha az eddigiek nem keltették fel a figyelmedet? Tudom már! A grafikái. Azokat a szerző maga követte el. Nem rosszak, de annyira nem jók. Engem annyira nem győztek meg. Akkor sem, ha a levélregény írójának a ceruzájából kerültek ki a szöveg szerint. Megmutatom azért. 

*

Jó, azt elfogadom, elismerem, hogy a slusszpoén, ha nem is váratlan és kikövetkeztethetetlen, kicsit valóban elhirtelenkedett. S hogy a regény azonnal véget is ér, az csakugyan meghökkentő. De védhető. Már ha támadja bárki is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának a vége, Szerelmetesfelségtársam névnapja, Még négy teljes és egy fél nap napunk van itt Gyulán. 

Tegnap olyan kis érdekes idő volt, de tulajdonképpen ez lenne az ideális. Pólóban, rövid naciban éppen jó volt. Megint olyan kis semmittevős volt a nap. SzFT reggel, délelőtt dolgozott néhány órát, aztán bementünk Békéscsabára, a Hádába. SzFT elválogatott, öltözködöttnem is tudom, mennyi időt. Három óra felé jöttünk ki. 
– Menjünk itt Csabán valamamerre vagy menjünk haza ebédelni? 

Hazamentünk. Ébredés után szívem szerint mentem volna egyet bringázni, de SzFT-nek munkája lett. Aztán kiderült, hogy nekem is, mert a Colonnade biztosító visszautasította mind a két kárigényünket (kádszerelés, elveszett iratok), mert amikor leadtam őket, az itthoni, rossz iratmentésünk miatt rossz kötvényszámot adtam meg nekik. De elvileg tizenöt napra vállalják a kárrendezést. Több mint egy hónap telet el, és csak azért válaszoltak, mert SzFT buldog-stílusban hívta fel őket, és nem eresztette el az ügyintézőt, amíg ki nem nyögte, hogy mikorra várható bármiféle válasz. 
– Azért inkább add be újra mindkettőt, Morzsám! Ha már ilyen balfasz a rendszerük is, meg ők is, hogy képtelenek jelezni, ha az ügyfél elszar valamit. De tényleg, nem látják a rendszerben, hogy oké, rossz az ügyfélszám, egy régebbi biztosításé, de van egy újabb, az ügyfél nevén levő, nagyon hasonló biztosítás? És nem tudnak szólni, hogy, hahó, balfaxkám, figyelj már oda, erre a biztire jó lesz, ha csekkolunk? 

Na, aztán le akartam sitty-sutty adni a kárigényeket az új kötvényszámú biztire. Mire kiderült, hogy a lementett számlák, számlakivonatok sehol sincsenek meg a gépemen. Meg a felhőben sem. Keresgéltem jobbra-balra, gondolkodtam, hogy a fenébe is voltak a kifizetések. Vagy három órám elment a szarakodással, számlaböngészéssel. Egy tételt sehogyan sem leltem. Aztán csaptam a homlokomra: bakker, persze, hogy nem lelem magamnál, azt SzFT fizette, az ő számlakivonatán kell keresni. S még nincsen vége, mert még Csemetét is dolgoztatnom kellett: szerencsére éppen nálunk volt, Kaszásdűlőn, és meg tudott keresni egy másik, nyomtatva kapott számlakivonatot. Aztán amikor már elindult tőlünk, rájöttem, hogy még egy kell. Csemete akkor már a kocsijánál volt, és készségesen visszament volna, de mondtam, ráér, majd intézem, ha hazamentünk. Mire ő meg azt, hogy holnap úgyis jön megint. Köszi! 

Mire mindennel végeztem, kilenc óra volt. Még egy órán át keresgéltem valami élő linket Hattinger Gáborról, meg a zenekrától valami muzsikát. Gábort a Gion-bejegyzésben említettem meg. A felesége három napja dobott fel róla egy képet. Gábor kilenc éve, majdnem ezen a napon halt meg. Azon tűnődtem, hogy milyen keveset találkoztunk, pedig lehetett volna sokkal többet. Szerintem nem Gáboron múlt. 

Nem mondom, hogy kivétel nélkül tetszik minden, amit  Gion írt. A mindenben benne van az is, hogy az életmű-sorozatnak csak első négy része maradéktalanul szépirodalom, a többi meg minden más is.

Ami viszont szépirodalom, annak élvezetében viszont maradéktalanul ott van a csettintés. Hogy Gion az Gion, összetéveszthetetlen, egyedi, emberi, és felettébb élvezhető. A Latroknak is játszott első három része pedig önmagában való csoda, kétségtelenül a mindenkori legkedvencebbjeiim között van a helye. 

*

Júliusban, a nyaralásunkra készülve az volt a legkomolyabb feladat, hogy összekészítsem az olvasnivalóimat. Tébláboltam rendesen a könyvespolcok előtt, között. Aztán szembeötlött a legszembeötlőbb: az előszobából a nappalinak használt szobába nézve azonnal két dolog vonja magára a tekintete: az egyik Lili unokám három, nagyméretű festménye a falon. Amiket azonnal, vita nélkül a falra szerkesztettünk Szerelmetesfeleségtársammal, amikor tavalyelőtt (2023) karácsonyán megkaptuk.(Lili most, 2025 nyarán három és fél éves.) 

A másik szembetűnő dolog: a könyvespolcok, a temérdek könyvvel. Lakásszerte van még belőlük három. A képen látható jobboldalin, szemmagasságban ott a Gion-életmű. Az IKEÁ-s állólámpa búrája mögötti/alatti polco, azok a fehér gerincűek azok. Amiből, ugye, csak ezt, az össznovellásat nem olvastam még. Heuréka! 

Eltettem még a nyaralásra ezt meg azt, de ahogy Asimov Űrvadász-sorozatával végeztem, azonnal belefogtam Gionba. (Meg egy másik, réges-régi tartozásomhoz, de azt az e-könyv olvasón: Lénárd Sándor Völgy a világ végén című gyűjteményéhez.) S aztán a nyaraláson a Gion elbeszélések háromnegyedéig jutottam el, utána félretette, és csak most vettem újra elő. Jó munkához idő kell.)

Gion felfrissítette, amit Updike Nyúlcipő-ből fedeztem fel: amikor Nyúl egy idegen fürdőszobában a szekrényt kinyitva a gyógyszereket nézegeti, és konstatálja, milyen nyavalyái vannak a háziaknak: az élet apró részletei többet  elárulnak néha az egészről, mint az egész komplex szemlélése. Giontól tanultam meg azt is, hogy az életünk tele van kész novellákkal. Csak éppen nem tudjuk, mikor kezdődnek, mikor érnek véget, és nincs, aki kiszerkessze a lényegtelen momentumokat. Ezzel a leglényeget tulajdonképpen meg is fogalmaztam Gion novelláiról. De vannak még lényeges szempontok. 

Ahogy Márquez számára Macondo és Faulkner számára Yoknapatawpha, úgy Gion számára a vajdasági Szenttamás a világ leképzése. A Latroknak is játszott első három kötete (nekem a negyedik mind témájában, mind a stílusával nagyon kilóg az egészből) is itt játszódik. Meg még ezer más története is.

Egy alkalommal, amikor a szenttamási Gion Nándor Emlékház novellapályázatára küldött, szerintem nem is annyira sikerült novellám bekerült a győztes novellákat tartalmazó kötetbe, a szervezők meghívtak a díjátadó ünnepségre, majdnem eljutottam Gion szülőhelyére. Csak kevésszabadsági és anyagi okokból nem jutottam el oda. 

Az elbeszélések jó részét azonban Gion már itt, Magyarországon írta. 

*

– Figyelj csak, van egy szavazás: tértől és időtől függetlenül ki az a szerző, akivel szívesen leülnél beszélgetni? 
Szerelmetesfeleségtársam azonnal rávágta: 
– Szabó Magda! – majd csöppet tűnődve hozzátette: – Illetve... nem is tudom... olyan idegesítő hangja volt... meg azt sem tudom, miről beszélgetnék vele. De legalább neked egyértelmű! 
– Egyértelmű? 
– Hát Gion! Nem? 
Most én tűnődtem el. Majd rábólintottam. 
– Igen, Philip K. Dick kiesett, nagy eséllyel arcból arcba tök idegesítő lehetett. Felmerült Wass Albert is, de aztán mégsem... Vonnegut jött és maradt. De igen, valóban, Gion, igen, igen! 

Igen!

Mondom ezt úgy, hogy igen, Gion életében, a kapcsolataiban, a személyiségében voltak olyan momentumok, mozzanatok, amik némi megtorpanásra késztetnek. Például a szabadkőművessége, meg bizonyos, hm, alvilági kapcsolatai... Az utóbbiakra adnak némi magyarázatot az elbeszélések: nem azért voltak meg ezek a kapcsolatok, mert Gion alvilági figura volt, hanem mert így hozta a történelem. 

*

Gion írásaiban semmi misztikus nincsen. Kivéve, amikor misztikus. De azt meg olyan finoman adagolja, hogy nem is vesszük észre. Nem él vele sűrűn. Mégis, még a leghétköznapibb történéseiben is van valami finoman... hm, hogyan is mondjam, hogy túl ne dimenzionáld, nem túlvilági, az csámborgó lelkeket idéz, hanem, hm, valami felvilági.

Miközben az alakjai jobbára nagyon is evilágiak, itteni gondokkal, érzésekkel, indulatokkal, fájdalmakkal, görcsökkel, indulatokkal, érzelmekkel, vágyakkal és ideákkal. 

*

A vadkacsák talán észre sem vették. Az egyik legszebb története: néhány kisfiú rendszeresen meglesi a méhész lányát, a gyönyörű Szent Erzsébetet, ahogy mindennap meztelenül fürdik a tóban. Semmi sincsen ebben a Zsuzsannát megleső vének kéjsóvárságából. A meglesés egészen másról szól a fiúk számára.

Szent Erzsébet szemmel láthatón földöntúli békességgel élvezi a vizet és a meztelen testét szárigató napsugarakat. Nincsen rajta más, csak egy, a napfényben meg-megcsillanó kis arany nyaklánc. Egy kereszt lóg rajta..

A képek az MI segítségével készültek, hol ezzel, hol azzal. Az a baj, hogy pont ebben a képben nem is vagyok bizonyos, hogy azzal készült-e egyáltalán, vagy csak úgy találtam a neten. De a többit garantáltan én csináltam. Illetve én kértem az MI-t hogy csinálja. Néha katasztrofális hülyeségeket művelt. nézd meg mondjuk a villamosos képeket: faltól-falig ülés van mindegyiken. Rája adásul azt kértem, hogy a fiatal nő hajoljon be a két férfi közé, és kínálja meg őket egy papírba csomagolt, de kibontott felvágottal...
Egyébként ezek a jobban sikerült képek. Nem csupán a felvágottasra, illetve a felvágott hiányára gondolok, hanem simán mindegyikre.
:-))))))

Egy nap azonban az idill megtörik. Úgy kezdődik, hogy a meglesők egyike, a soha semmit végleg el nem készítő feltaláló, a Berger fia elmondja, hogy a felnőtt Rozmaring Bandi szerint Szent Erzsébet teljesen elkurvult. Szent Erzsébet már a vízben úszik, amikor a feltaláló Berge fia ezt elmondja. 

A többiek úgy néznek rá mint aki vérlázító hitgyalázást követett el. A Berger-gyerek azonban azt mondja, hogy Szent Erzsébetet a villanyszerelővel látták bemenni Váryék házába. Váryné kiadta pároknak az egyik szobájukat. Azért, hogy legyen helyük és alkalmuk egymás testére. 

A fiúk számára egy pillanatra megfakul ugyan a glória Szent Erzsébet felett, de ténylegesen kurvává csak akkor lesz a számukra, amikor az általuk emelt kis növénysátorban, ahová szemlélődni  és gyönyörködni bújtak el, megtalálják Szent Erzsébet leszakadt nyakláncát.  

Olyan gyönyörű, tiszta, fájdalmas megmutatása annak, milyen az, amikor egy gyerek rádöbben a felnőttvilág mindennapos dolgaira,  hogy a lélegzetem elállt tőle. Szinte hallottam az illúziók földre hullásának idegszaggató, rozsdás csörömpölését. Az a gyors váltás, ahogy a fiúk egyöntetűen szidni kezdik az egykori szentjüket, mindennél jobban rávilágít arra, hogy a felnőttség egyik legbiztosabb jele az illúziók elvesztése miatti fájdalom és az azt közvetlenül követő harag. 

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem. 

A vé­kony ör­dög­cér­nák a föld­re ha­jol­tak, va­la­ki sá­ros láb­bal rá­juk ta­po­sott, és a sá­tor­ban a puha, zöld le­ve­lek is sá­ro­sak vol­tak. Két­ség­be­eset­ten áll­tak a sá­tor előtt, gya­na­kod­va néz­tek egy­más­ra, az­tán megint a be­sá­ro­zott, zöld le­ve­le­ket néz­ték, egy­szer csak le­ha­jolt a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek, és a le­ve­lek kö­zül egy vé­kony arany­lán­cot emelt fel. Elő­re­nyúj­tot­ta a ke­zét, az arany­lánc a te­nye­ré­ben volt, a há­rom kis­fiú pe­dig össze­dug­ta a fe­jét az arany­lánc fö­lött. Vé­gül is Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia mond­ta ki: 
– Szent Er­zsé­bet nyak­lán­ca.
To­vább­ra is moz­du­lat­la­nul áll­tak, fe­jü­ket össze­dug­va a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek te­nye­re fö­lött. Nem mer­ték fel­emel­ni a fe­jü­ket, és nem mer­tek egy­más­ra néz­ni.
– A bü­dös kur­vá­ja... – mond­ta egy­szer csak az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. Most már Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia is tűz­be jött. 
– Itt hen­ter­gett va­la­ki­vel a sát­runk­ban. Nem elég neki a Vá­ry­ék szo­bá­ja, ide­jön, és be­mocs­kol­ja a sátrun­kat. Biz­tos a vil­lany­sze­re­lő­jé­vel bújt ide, ne­hogy meg­áz­za­nak. 
– A bü­dös kur­vá­ja! – mond­ta az idő­seb­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek sír­va fa­kadt. 
– Ne bőgj – mond­ta a báty­ja. – Ne bőgj egy bü­dös kur­va mi­att!
Ki­kap­ta az arany­lán­cot a fél­hü­lye Se­bes­tyén gye­rek ke­zé­ből, és a fo­lyó­ba ha­jí­tot­ta. Az­tán meg­ra­gad­ta az egyik sá­tor­ka­rót, és ki­rán­tot­ta a föld­ből. Ber­ger­nek, a fel­ta­lá­ló­nak a fia a má­sik ka­rót tép­te ki a föld­ből. A sá­tor te­te­je elő­re­bu­kott, és rázu­hant a puha, zöld le­ve­lek­re. Ki­tör­del­ték a töb­bi ka­rót is, be­le­rúg­tak a gallyak­ba és a le­ve­lek­be, és ők is ke­resz­tül­gá­zol­tak a föld­re haj­lí­tott ör­dög­cér­na­cser­jé­ken. A fi­a­ta­lab­bik Kiss Ku­rá­nyi gye­rek még ak­kor is az or­rát tö­röl­get­te és sírt.

Valószínűleg neked is eszedbe jutott az a felettébb szalonképtelen, nőgyűlölő vicc, hogy persze, alapvetően minden nő kurva, de vannak büdös kurvák, akik mindenkivel, meg a rohadt büdös kurvák, akik mindenkivel, csak velem nem... Vagyis nincs férfi, aki ne úgy lenne ezzel a kérdéssel, hogy egy nő akkor nagyon jó, ha a privát szférában kurva. Nem a kurvákra van szükségünk, hanem a párkapcsolatban a kurvák mentalitására. Tudod, másik vicc, ami nem is vicc: Milyen az ideális nő? A konyhában séf, az ágyban kurva. 

De teljesen egyértelmű, hogy Gion elbeszélésben, abban meg a kamasz fiúk gondolkodásában egyáltalán nem erről van szó.

A fiúk tehát nem lucskos képzetekkel bámulták Szent Erzsébet mezítelen testét és arcát, hanem szentségimádandó ikonként. Az, hogy az ikon éppen az ő sátrukban mutatta meg, hogy emberi érzései, vágyai, ösztönei vannak nem féltékenységet, hanem a hitük elvesztését szülte meg. Innen jött a haragjuk. Nem az volt tragédia, hogy Szent Erzsébet mással, hanem az, hogy egyáltalán...

Gyönyörű! Mármint tényleg gyönyörű! 

Eszembe jutott erről egy fantasztikus dal.

Gion ilyen, Gion írásai ilyenek. Most nagyon fellengzős leszek: a humánum, az emberszeretet átsüt minden során. Miközben nem idealizál. Sem el nem kerüli, sem nem szépíti, hogy az életben van mocsok, van gyűlölet, irigység, előítélet, testi, lelki nyomor, korlátoltság, hogy van erőszak, van vér és van ebből fakadó mocskos, brutális halál. Eszébe sem jut ilyet tenni. Csak minden esetben meglátja ezek mögött az embert is. Az események, történések mindkét végén. 

Nem ehhez a könyvhöz kapcsolódik, csak Gionhoz. A Latroknak is játszott harmadik kötete kemény regény. A második világháború után a Vajdaságban szörnyű, kegyetlen népirtás zajlott. Az áldozatai különös kegyetlenséggel, válogatás nélkül megkínzott, kivégzett, lefejezett, kettéfűrészelt, karóba húzott, agyonvert magyarok voltak. Nők, gyerekek, férfiak, válogatás nélkül. A becslések szerint úgy negyvenezren (!) haltak meg és kerültek jobbára tömegsírokba.

Erről beszélni sokáig tiltott dolog volt itt is, ott is, Magyarországon is, Jugoszláviában is.. Magyar oldalról a rendszerváltás előtt egyedül a Hideg napok című könyv és film érintette a témát. Szerb oldalról meg senki és semmi sem.

Gion regénye is megrendítően szól erről a borzalomról. Nem a részletekbe menő leírásokkal operál, ezt akkoriban nem is tehette, de ott van a regényben minden, amit akkoriban el lehetett mondani. De a megdöbbentő az, hogy egyvalami nincsen ebben a regényben sem, pedig teljes joggal lehetne: gyűlölet. Ez Gion.

*

Ez is Gion. Mert nem egyszer szinte szenvtelen realitással írja le az „Isten ver bottal” állapotot is. A jogosnak tartott szenvedést is, amikor valaki gonosszal történik rossz: az gyakorlatilag isteni jóvátétel. S ha a nem gonosz segítette hozzá a gonoszt ahhoz, hogy rossz legyen neki, az nem gonoszság, hanem furfang, vagy jóvátétel.

Mondok erre példát: a Március című darabban egy asztalos egyedül él egy házban, ahol dolgoznia kell egy egész télen át. Bútorokat csinál a házigazdának, aki feltöltötte a számára a kamrát, a hűtőt, használhatja az egész házat,, a remek, Németországból hozott szerszámokat. Bár tény, túl sok minden nincsen a házban, a tulajdonos mág nem lakta be. Például szék sincsen. Mármint amíg az asztalosunk nem csinál párat. 

A fürdőben hatalmas kád terpeszkedik. A házigazda elmondta, hogy a helyiekkel szemben ő nem negyven, hanem nyolcvan méterre fúratott le vízért. Remek ásványvíz jön fel, bár kicsit vasas ízű, és tavasztól valami gáz is jön vele, akkor folyamatosan szellőztetni kell, és nyílt tüzet nem szabad gyújtani, mert akkor robban. 

Aztán a tél derekán egy fiatal nő fondorlata által három férfi költözik be a házba. Így már öten élnek ott. A készletek azonban nem öt emberre szabottak. 

Közeledik a tavasz. Mondanom sem kell, ugye? Igen, a fürdőszoba, a hatalmas kád, amibe négyen is beleférnek, a zárt ablak, ajtó, a gáz, és az asztalostól rabolt szivarok, amiket a házigazda készített be az asztalosnak a hosszú téli estékre. 

Az embernek egy pillanatig sincsen olyan érzése, hogy ne lenne jogos a következmény, sőt, az asztalos hallgatása a gázokról. Különösen, hogy éppen előtte megfenyegették őt, és két, életfa faragásás székét szét is törték és a kandalló tüzére nem hajították. Na, szerinted jogos vagy nem jogos az asztalos hallgatása a gázokról? Írd meg kommentben és ne felejt s el lájkolni! :-D

Enyhíti a Gion szerint tökéletesen jogos bosszú súlyát, hogy nem hal meg senki, sőt, inkább egy kicsit börleszkbe fordul a történet: a házfoglaló négyek tetőtől-talpig kormosan, ámde de csak a koromba öltözve jönnek ki a fürdőből, némán összeszedik a dolgaikat és eltakarodnak. 

Ismét elképedve nézegetem az MI logikáját. Megkértem, hogy csináljon egy képet. A következő meghatározást adtam neki: „Vidéki ház belső tere, nagy nappali, boltíves plafon, a nappaliban csak egy hosszú asztal van, négy, faragott székkel, a nappaliból nyílik egy nagy fürdőszoba, amiben éppen most robbant fel valami, viszonylag kis robbanás volt, az épület egyben maradt, csak a nappali és a fürdőszoba közötti ajtó szakadt ki, kilátszanak a csupasz téglák, füst gomolyog a fürdőből, a fürdő ajtajában négy meztelen ember tolakszik kifelé, három férfi és egy fiatal nő, semmi sincsen rajtuk (nem kell látszania a szemérmüknek), de a lábuktól a fejük búbjáig kormosak, a nappaliban egy negyven év körüli, munkásruhába öltözött férfi nézi őket közömbösen, a kezében kézi gyalu, éppen dolgozott valami faanyagon.”

Négy képet csinált. Amiből hármat ő maga cenzúrázott ki, „Maybe not safe!”-felirattal. Vagyis csinált négy képet, majd hármat meg sem mutatott, mert, mert gondolom, sérti a közösségi irányelveket vagy a közszemérmet. 

*

Mit lehet összefoglalóul írni egy 722 oldalas, ráadásul novellás kötetről? Már ami nem sekélyes, nem túl általános, nem önlengős és főleg nem közhelyes? Hogyan lehet elkerülni a pátoszteli mellébeszéléseket és a súlytalan, általánosító semmitmondásokat? S hogyan is lehetne átadni egy írói stílusát, mondanivalójának a megérthető, felfogható teljességét? 

Meg sem kísérlem: mire a végére érnék, az hosszabb lenne mint Gion összegyűjtött novelláinak a könyve. S annak meg mi értelme lenne? Nekem egyszerűbb, neked szórakoztatóbb ha az eredeti művet olvasod. Már csak azért is, mert eszembe jutottak az elemzésekről a borkóstolók elképesztő megfogalmazásai, amiken mindig röhögnöm kell, arról, miképpen ölelkezik tökéletes harmóniába az adott borban a keleti tajgák zsurlófüveinek szélfútta magánya a mediterrán naplementék tengervégtelen halszagú energiájával. Ugyebár... 

De van még mit mondanom.

*

Az egyik az, ami például az Ezen az oldalon kötetből nyilvánvaló. (Az összegyűjtött novellákat az eredeti kötetbe-sorolás szerint gyűjti csokorba ez a héccások oldal. 

Gion elbeszélései úgy elbeszélések, hogy van bennük egymással összefüggő koherencia. Ezt az összetartó erőt a közös helyszín és az azonos szereplők adják. Az Ezen az oldalon vagy a Történetek egy régi forgópisztolyról ciklus elbeszélésekből áll, a szereplők és az események elbeszélésről elbeszélésre vissza-visszatérnek. Gion ezt a módszert egyes regénynek nevezett művében is alkalmazta. Csak azokat regénynek nevezzük. 

*

Ha már itt tartok: az elbeszélések és a regények összevetésével kitűnik, hogy minden és rengeteg erénye mellett Gion regényben volt erősebb. Ez nyilvánvaló a Molyra feltett olvasói értékelésekből is. Végigfutottam novelláskötetenként a felhasználók értékeléseit. Alig volt mit olvasnom. Van olyan könyve, több is, ahol egyetlen hozzáfűzött bejegyzés sincsen. Ennél, az összegyűjtött kötetnél van a legtöbb: három! Vagyis jóformán semennyi. Tény azonban, hogy ez a három ugyancsak elismerőn ír az olvasmányélményről, felettébb dicsérőn ír Gion írásművészetéről. 

Az egyikük azt írta nekem, hogy minden egyes novella egy egyedi kincs, amit ebben a kötetben olvasott. S én itt megtorpantam. Azért, mert ezt semmiképpen nem mondanám. Azért nem, mert volt jó pár, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Részleteiben teljes mértékben Gion volt mindegyik, de amikor véget ért, csak lestem. Hogy jó, de akkor most merre hány éves a kapitány, úgy egyáltalán...? S hogy miért is az olvasott pár oldal? 

Ez valahogy megmutatkozott abban is, hogy nem haladtam túl gyorsan az olvasással. Az első harminc százalék sitty-sutt, pitty-putty magam mögött volt. A következő tízhez napok kellettek. Aztán elmúlt a nyár, el az ősz is, a tél derekán járunk, most, hogy újra elővettem, de még így sem a maga jogán került újra homloktérbe, hanem  egy bizonyos élethelyzet miatt.

Nem lényeges, de a tények miatt: szabin vagyok, Szerelmetesfeleségtársam még, ha itthon is, de dolgozik. Ő fáradtabb mint én vagyok. A hálószobánkban levő ágy szivacsától már nagyon fáj a derekunk, ezért esténként a nappaliban, a régi ágyunkon ágyazunk meg. SzFT szinte azonnal le is fekszik, én meg le szoktam menni el-elszívni a szokásos szivaromat. S hogy az alvás előtti olvasásomhoz ne kelljen lámpát kapcsolnom, SzFT álma miatt csak az e.könyv olvasót nyitom ki.

Mondjuk jót tett az olvasmányélménynek a pihentetés. Olyan lett a helyzet, mint a kelttészta készítése: kell az a kelesztési idő, hogy minőségi legyen a végeredmény. 

Aztán mégis eltelt egy év mire ténylegesen befejeztem egy újabb gyulai nyaraláson. Most is kint ülök a kertben, este tizenegy van, némán duruzsolnak a csillagok, iszogatom az utolsó sörömet, szívom a szivarkáimat egy jó kis maradék sült hagymás-májas vacsi után. 

*

Az utolsó etapban vagyok, ami a Mit jelent a tök alsó? címet viseli. Ezeket a novellákat Gion már Magyarországon írta. Ide kellett menekülnie az alant levő országokban zajló, embertelen polgárháború miatt. 

Próbáltom megkeresni a konkrét szöveget, de nem találtam, hiába van meg e-book formában is a kötet, a keresés valamiért nem működik. Egy helyen Gion leírja, hogy amikor polgárháború borzalmait részletesen, reálisan leírta, a szemére vetették, hogy miért kell feltupíroznia vérfröcsögéssel a valóságot. Amikor szépítette, enyhítette, ami valójában megtörtént, megdicsérték, hogy na, ez már hihető, ez valóban megtörténhetett... 

A Tök alsó történetei nem gyengédek. Vér is folyik bennük, még felrobbantott autó is van, aminek a vezetője a járdán ég szénné. Ártatlan áldozat, nem őt akarták felrobbantani, csak elvitte egy próbakörre az új autót. Ez a kötet címadó novellájának a hidegrázós befejezése. A slusszpoén az, hogy még ebből a horror-rettenetből is jó sül ki. Mert az élet ilyen. Ha így nézzük. Az autó felrobbanása következtében előkerül az eltűnt műfogsor, a robbanás hozza elő. Erre mondja az egyik szereplő, hogy a járdán szénné égő áldozat elküldte az égből. 

S bár a novellák önállóan is élvezhetők, mégis koherensek. állandó és vissza-visszatérő szereplőkkel. Az állandó szereplő maga a Budapesten élő író. A visszatérő szereplők Ágnes, az író atomfizikus barátnője, Dominika az egyetemista kurva, aki az író alatti üres üzlethelyiségben él, Leonyid az ukrán bérgyilkos, Palotás Ferenc, a rendőrtiszt vagy Zavarkó András az idegesítően unalmas, lúzer mindent-vállalkozó. Mindegyikük önálló. hús-vér személyiség, a novellák meg érezhetőn megtörtént esetek, események, mégis irodalmi egésszé állnak össze. A kötet legélőbb része ez a szakasz, különösen élveztem. Valószínűleg azért, mert hiába novellák, egyben már regényt adnak. 

Mondom, Gion ilyen. Úgy realista, hogy közben teljesen irreálissá lesz minden, mégis a valóságot látjuk. Szóbűvész a jófajtából. Úgy tiltakozik az erőszak ellen, hogy közben teljesen természetes, hogy vannak helyzetek, amikor nincsen más megoldás. Mégis teljesen erőszakellenes. 

Noran Libro, Budapest, 2011, 722 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639996366

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2024 nyara és tele, majd 2025 júliusa. Nem tól-ig, hanem megszakításokkal. Ez eleddig a legszűkebb költségvetésű nyaralásunk. Jócskán azért, mert szeretem a munkahelyemet, csak azt nem, amennyit ott keresek. Hallgatok is érte rendesen és jogosan. 

Néztem a professon.hu-n mennyit keresnek mások átlagban egy hasonló állásban. Hát úgy nagyjából egyötöddel-egyharmaddal többet mint én. Egy hét telt el, de ahogy nézem a számláim fogyását, lesz itt baj, pedig nem mentünk étterembe, nem autókáztunk, nem múzeum-látogattunk, csak kifizettük a szállást, bevásároltunk, és kétszer beültünk visszafogottan sörözni a legolcsóbb gyulai sörözőbe (Hídfő; ha itt jársz keresd meg őket, érdemes, csuda hangulatos hely az Élővíz-csatorna partján a fő tér közvetlen közelében!) Olyannyira szűk a költségvetésünk, hogy kölcsön is kellett kérnünk egy utolsó pillanatban beesett vízvezeték javítás miatt. 

*

Tegnap azért nem mozdultunk ki, mert árnyékban volt negyven fok, a napon ötvenöt. A házigazdánk osztotta meg a Facebook-on a hőmérőt, azért vagyok ilyen pontos. Ma meg azért voltunk a házhoz kötve, mert majdnem egész nap esett az eső. Mondjuk vihar már tegnap este is volt. Szerelmetesfeleségtársam mutatta, hogy Vecsésen kemény jégzuháré volt. Megriadtunk, rá is terítettünk egy helyi pokrócot Füstire, a kis Yarisunkra, hogy ne fázzon, és ha jég lesz, ne üsse meg annyira. Nem volt jég. A pokrócot rajta hagytuk. Hiba volt. Éjszaka Füsti kiabálással jelezte, hogy valami mozgás van a neki belül. A pokróc jól megszíta magát vízzel, és a gravitációnak engedelmeskedve, az ajtóval becsukott pokrócról az akkor is zuhogó esőben csöpögött befelé a víz. Én fel sem ébredtem Füsti kiabálásra, SzFT úgy ébresztett, hogy mentsük meg az autónkat. Megmentettük, de mindvégig nem ébredtem fel teljesen. 

S mert még reggel is több etapban zuhogott, hát nem mozdultunk. Ültünk, olvastunk, írtunk, tanultunk, ettünk, aludtunk. Most pedig elmegyünk sétálni és nem éppen égető kíváncsiságból megnézzük, mit tud manapság koncerten Szikora Robi  és az R-GO a Gyulai Végvári Napok záróeseményén. Elsétálunk a koncertre, a Vár itt van tőlünk kábé tíz perc sétára. :-)

Ez annyira személyes, hogy itt tényleg olvasó-NAPLÓ

Azért is bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert soha nem voltam szégyellős, meg zárkózott sem. A blogom meg ugye olvasó-NAPLŐ. De ha erről beszélek, óhatatlan, hogy kiadjam azokat a lányokat, nőket, akikkel valaha együtt voltam. Még akkor is ha a számuk egyáltalán nem számottevő.

Mert amellett, hogy a női test világéletemben a figyelmem középpontjában volt, mindig szélsőségesen monogám voltam. Akkor is, amikor kamaszkorom nagy szerelmével az utolsó fél évben semmi sem volt közöttünk (természetesen nem miattam), akkor is, amikor életem második leghosszabb kapcsolatában három évig (!) nem volt sehol, senkivel semmi. „Te komplett hülye vagy!” – mondta akkoriban valaki. Amikor meg valakim lett, akkor is ezt mondta, mert akivel lett, az meg férjnél volt. (Mondjuk abban, hogy akkor lehülyézett az a valaki, abban teljesen igaza volt: ha pszichológiai szempontból érthető is volt, ami összejött, minden más szempontból beteg dolog volt, rettenetesen megbántam, hogy volt ami volt.)

*

Arról nagyon is beszélve, hogy még a nem számtalan kapcsolatomból is csak azoknak volt igazi jelentősége, amikor szerelem is volt az összképben, nem csupán a testek vágya. Nem akarok hazudni: a szex aktusa, legyen az petting bárhogy, legyen koitusz, nos, az minden esetben élvezetes volt. Hát hogyne lett volna az. A női testet, mondom, mindig díjazta minden érzékszervem. Csak, amikor a vágy köde feloszlott, na, akkor lettek bajok...Mert legyen akár érzelmesebb, lassúdad, illedelmesebb szeretkezés, akár egy jó kis lucskos, gátlástalan mindentbele, nekem szerelem nélkül egyik sem az igazi. A pillanatnyi enyhet mindig elementáris hiányérzet követi. Még nagyobb hiányérzetem csak akkor van, ha nincsen pillanatnyi enyh se. 

Szerelmetesfeleségtársam egyébként ezért is életem nője mindenféle szempontból. Akkor is, ha már öregszünk. Na, jól kibeszéltem legalább őt. De ennél többet nem mondok, tényleg! 

*

A kultúránk egyfelől való szemérmességét nem igazán értem. Másfelől a beteg szemérmetlenségét sem. De azért vannak nyögvenyelős helyzetek. A lányom óvodás volt, amikor a metró mozólépcsőjén fennhangon megkérdezte tőlem: 
– Apu, mi az, hogy fasz? 
– De azt kérdeztem, hogy mi az, hogy fasz? 
– Csillagom elmondom, de nem most, nem itt. 
Elmondtam
Ugyanő pár évvel később az egri minaret tövében tette fel újfent fennhangon a kérdést: 
– Apu mit jelent az, hogy szopjál le? 
Mindig finnyás volt, a nyers májat például meg nem fogta volna. Na, Moha, ezt old meg, hogy válaszoljál is, de el se riaszd egyszer, s mindenkorra. Pontosan már nem emlékszem miképpen de megoldottam. Ebben azért vagyok bizonyos, mert bizonyosságot kaptam róla. De nem adom ki őt sem. 

Aztán amikor eljött az ideje, Csemetével, a nevelt lányommal alakult ki, éppen itt, Gyulán, éppen itt, a kertben, ahol most ülök, éppen ebben a napszakban, ami most is van, éjjel egy két-három órás, több mint őszinte beszélgetésünk. Amiben aztán annyira mindenről volt szó, hogy akadt pillanat, amikor még belém is belém akadt a szó, hogy  miképpen és hogyan válaszoljak egy-két kérdésére, mennyire adhatom ki magamnak neki a legapróbb részletekig, és: 
– Figyelj, ha erre válaszolok, éccsanyádat is teljesen kiadom? Tényleg akarod?

Akarta. És hihetetlenül egészségesen kezelte. Nagyon meglepődtem, és nagyon örültem neki. Pedig volt itt szó orális szexről, kinyalásról, szopásról, lenyelésről, anális megközelítésről, mindenről. Fura is volt, hogy én beszélgettem vele erről . (A beszélgetés egyébként annyira jól sikerült, hogy Csemete megkért, hogy beszélgessek már el a barátnőjével is, akiknél éppen hosszú hétvégéztünk. Elállt a lélegzetem és mondtam, hogy oké, de bemegyek és azért néhány kérdést felteszek erről a beszélgetésről a barátnő szüleinek. Akik egyébként rábólintottak a beszélgetésre. Akkor is vagy két órát beszélgettem, már a két kamaszlánnyal. Mellesleg a barátnő sem volt gátlásos a kérdéseivel, de a lányom és Csemete által, ugye, már volt tapasztalatom.)

*

De a szex olyan dolog, hogy csinálni sokkal jobb mint beszélni róla! De beszélni sem rossz róla. Sőt, nézni sem, mások hogyan csinálják. Inspiráló lehet. Meg elképesztő. Meg gyomorforgató is. 

*

Mondjuk erről eszembe jutott egy tréfás sztori. Kamasz voltam. Szerelmes. Nagyon. Akkori életem legnagyobb szerelmével egymáson tanultuk a másik nemet. Volt egy barátom, Prof, aki négy évvel volt idősebb nálam. A barátnőmmel fent voltunk nála. Valahogy szóba került a nő punájának a férfiszájjal való megközelítése. Ebben még nem volt tapasztalatunk. Voltunk annyira barátok Proffal, hogy beszéljünk róla, és a szerelmem is volt ennyire nyitott és érdeklődő, és nem volt egyáltalán prűd sem. A beszélgetés után alig vártuk, hogy hazaérjünk. S bizony, Prof tanácsai mind nagyon remekül beváltak! Elégedettek voltunk. Egy év múlva derült ki, hogy Prof, amikor a tanácsokat adta, még szűz volt, de annyira, hogy semmilyen formában nem volt nővel, amikor a tanácsokat adta 
– De akkor hogy a francba, Profka? 
Röhögött. 
– Hát némi anatómiai ismeret és adja magát! Nekem is bejöttek a tanácsaim! – mutatott az akkor már feleségére, aki mosolyogva, hevesen bólogatott. 

Beszéljünk a könyvről is? :-D

Jó, beszéljünk! Például arról, hogy a címe sokkal több mint túlzás. Ez a viszonylag vékony nem az, mert egyszerűen ennyi oldalon nem lehet a bujaság története. Csupán érdekességek momentumok, pillanatképek a bujaság történetéből.

Szerintem a teljes történetét lehetetlen is megírni, annyira szerteágazó, annyira dús anyag. Pláne, ha a komplett történelem a mintavétel helye.

Azonban a könyv nem csupán a sokat markol kérdésben túloz. Ha valami valaminek atörtéete, akkor azt gondolnám, hogy a legkezdetektől eljutunk a máig. De a könyv ebben a tekintetben sem mond igazat: csak nagyjából a huszadik század elejéig jutunk. A század közepén szexuális forradalmáról, vagy a pornóiparról például már szó sincsen benne. Talán mert ott már fényképek kellettek volna, és az tutira kiveri a biztit. Vajon egy női szervben levő akttus, vagy egy szájban levő férfi nemiszerv miért tűnik durvábbnak fotón mint rajzolva? 

*

Engem a kereszténység szexualitáshoz való viszonyának az ábrázolása akasztott ki. Mert tény, hogy a kereszténység elferdült értelmezése a nyugatot prűddé, képmutatóvá, mi több beteggé tette. Vitathatatlan. De ebben nem a kereszténység, hanem a kereszténység félreértelmezése volt a ludas. 

Keresztény koromban egy Biblia-körön hangzott el, nagyon vegyes életkorú résztvevők jelenlétében, hogy.
– Számomra egyfajta Isten-tisztelet, ha bármilyen formában együtt vagyunk a felségemmel! 
A mondatra a feleség is magától értetődőn bólogatott. Nem az én feleségem volt, nem én mondtam a mondatot. Belém is akadt a szó, vajon hogyan reagálnak a gyülekezet idősebbjei. Elgondolkodtak, és egyetértettek! Ismerték a párt, tudták, hogy nem valamiféle félresiklásról, a szexualitás félreértelmezéséről van szó, hanem egymás és Isten szeretetéről. 

Az azóta sajnos elhunyt Szigeti Jenő fogalmazta meg egy előadásában (a válásról volt szó, a témát gyülekezetvezetőként én kértem tőle), hogy a 

A SZEX A HÁZASSÁGHOZ KEVÉS,
DE A VÁLÁSHOZ TÖKÉLETESEN ELÉG.

Teszem hozzá, ugyanekkor ugyanő azt is mondta, hogy a házasság akkor ér véget, 

A HÁZASSÁG AKKOR ÉR VÉGET,
AMIKOR AZ EGYIK FELET ELKEZDI NEM ÉRDEKELNI
A MÁSIK BÁRMIFÉLE IGÉNYE.

„Kemény mint a kád széle!” – ahogyan a sógorom szokta volt mondani. 

Szóval a Biblia egyáltalán és kicsit sem testellenes, nem veti meg, nem tartja gyűlöletesnek, legyőzendőnek a testi vágyakat. Tény, hogy a zabolátlan, korlátok nélküli kiélését sem támogatja. Hát hiszen a Tízparancsolatban is ott van, hogy ne paráználkodj (ne törj házasságot) és aaz is, hogy ne kívánd a te felebarátod feleségét. („Aham – töprengett el egyszer egy házi Biblia-körön egy ifjú barátom. –, de ezek szerint ha nincsen férje a lánynak, nőnek, akkor miért ne lehetne házasságon kívül is? Hiszen akkor nem a másét kívánom, hanem egy független embert!”) Adott határok között azonban uccu neki van. Hát hiszen a nő a férfinak szép, nem önmagának vagy a másik nőnek. Mármint optimális helyzetben. 

Összességében mi derül ki a könyvből?

Ne viccelj már! Most komolyan kérdezed? Ugyan mi derülne ki? Semmi új, csak amit te is tudsz, én is tudok, mindenki tud: a testünk szereti ha szeretik, babusgatják, használják, mi meg szeretjük, amit a testünk szeret. S mint mindent úgy ezt is ki tudja forgatni az ember agya, mert a hülyeség elképesztően leleményes. (Igen, gondolj bátran az LMBTQ ökörségeire, én is arra gondolok!) Meg az, hogy amivel élni lehet, azzal lehet visszaélni is. Meg a társadalom szerepéről, a kényszerítő erejéről, az adott kultúra bárminemű és mindenféle befolyásáról.

Vagyis majdnem az élet, a világmindenség meg minden. Amire a válasz, tudjuk nagyon jól: negyvenkettő. De mond csak, egy különösen jól sikerült együttlét orgazmusában nincsen-e ott az egész univerzum? 

Ez a megfogalmazás nagyon tetszett, annyira igaz: 

Buja föld. Buja rét. Ami buja, az szapora. Dúsan tenyésző, mint a csalán. Kiirthatatlan, mint a gyom. Aki buja, az túlfűtött. Élvhajhász, kicsapongó. Kéjsóvár és szemérmetlen. De legalábbis érzéki. A bujaságra való hajlam talán a legemberibb tulajdonságunk. Bujálkodni jó, tehát bujálkodni akarunk. Minél többször, minél tovább, minél hosszabban. Aki buja, azzal tulajdonképpen minden rendben van.

Ez nem egy kép, lapozz bátran!

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, Gyula. Néha úgy érzem, csak visszahúzom Szerelmetesfeleségtársamat. Mindenféle szempontból. Tegnap elmentünk a Várfürdőbe. Jó hely. Csak én nem szeretek fürödni. Mármint zuhany alatt, kádban dehogynem, de pancsolni, úszni nem. Ezt tudja SzFT is. Csak nem érti. Mert ő meg olyan, hogy tavasszal beteszed a medencébe, ősszel úgy kell kiimádkozni. Én meg ebben (sem) vagyok neki partner. 

Tegnap bementünk a hullám-medencébe. Óránként indul a hullám. A két indulás között teljesen olyan a medence mint bármelyik másik. Ha kolompolnak, a nép megindul, hogy heringként élvezze azt, hogy mozog a víz. SzFT naná, hogy a beúszott a mély részre, közvetlenül a fal mellé, ahonnan a hullámok indulnak. Hívott, hogy menjek. Nem mentem. Tudok úszni. Csak nem szeretek. Ráadásul a klór is úgy marta a szememet mint a franc. Nem akartam újra és újra alámerülni. Meg különben is... Fóbia? Nem tudom... Vagy negyven éve egyszer szólóban átúsztam a budakalászi tavak egyikét. Azt amelyik mellett nudizni lehetett. Akkor még négy tó volt egymás mellett, mint a dobókocka pöttyei. Valahol a tó közepén jártam, amikor bevillant, mit mondott a Kajla nevű osztálytársam, akinek az édesapja a kitermelést vezette a tavaknál. Azt mondta, hogy egy-egy tó olyan harminc méter mély. Harminc méter az egy tízemeletes ház. (Ezért is hihetetlen, hogy a kaszásdűlői kémény kétszáz méter!) A baj az volt, hogy elképzeltem az alattam levő harminc métert. Mintha százhetvenkettő felett nem lenne mindegy mennyi az annyi... Közben, és ez volt a marhaság csúcsa, eszembe jutott a „Cápa” zenéje is. Azonnal a logikus érvek is, biológia, sós víz, földrajz, távolság, de ott a tó közepén valahogy nem ültek az érvek. Apám, olyan gyorsan úsztam ki a partra, hogy az csuda!

Nem vagyok jó úszó. Irgalmatlanul vacak sem. Csak nem kapok levegőt a víz alatt. S ez gátlásokat okoz. Oktalan félelmeket kelt. Ilyen félelmek az úszómedencében naná, nincsenek. De akkor sem szeretek úszni. 

Szóval ebben nem vagyok partnere SzFT-nek. Csalódott is volt. Én meg ingerült a szemem fájdalma és a tömeg miatt. 
– Köszönöm, Morzsám, hogy eljöttél velem strandolni! 
Nem tudtam azt mondani, hogy: „Nagyon szívesen!”, csak azt, ami az igazság: 
– Nagyon szeretlek, Zsákom! 
– Akkor ez most neked nagyon szar volt? 
– Nem, mert veled voltam! 
– Vagyis szar volt. 
– Tavaly mondtam: a részemről 2030-ig kifürödtem, kiúsztam már magamat. Na, most már 2035-ig. De legközelebb is elmegyek veled, mert szeretlek téged. Nem tudod, miért szeretlek ennyire? 
– Hát mert aranyos is vagyok!
– Igaz, az is... 
– Miért, még milyen? 
– Hát, tudjuk, hogy....
Na, innen nem folytatom, nem adom ki őt és magunkat ennél jobban.

HARRY MULISCH neve nem árulkodik a nációjáról. Az életrajzában ezt olvasom: „Apja, Harry Kurt Victor Mulisch 1892. július 10-én született az Osztrák–Magyar Monarchiában, Gablonzban, a mai cseh  Jablonecben, tehát tulajdonképpen osztrák volt. Az első világháborúban harcolt az orosz, olasz és a francia frontokon. A háború befejeztével Hollandiába emigrált. Mulisch édesanyja 1908. március 16-án született egy zsidó bankár lányaként Frankfurtban. Német hivatalnokokkal való baráti kapcsolataiknak köszönhették, hogy a Schwartz család Flandriából Hollandiába szökhetett.”

Tény, hogy a fiuk már Hollandiában született. A nevelőnője lengyel volt. A család hollandul és németül beszélt vele. Ugyancsak vegyes felvágott nációjú az írókám! 

Aki nyolcvanhárom évet élt, 1927-től 2010-ig. S mára a holland irodalom egyik legnagyobb alakja. Képzeletbeli triumvirátust alkotva, két másik szerzőtársával, Gerard Reve-el és William Frederik Hermans-al . 

Mulisch legismertebb műve ez, A Menny felfedezése. Azért, mert mindenről is szól. Gondolná az ember gyereke, hogy azért ez nem kis falat. Az élet, a világmindenség, meg minden. Ami a Nagy Számítógép szerint is rossz kérdés, így a válasz rá 42. 

Azt hiszem, meg van, miért tettem két évtizeden át privát indexre: Mulisch azt tartotta magáról, hogy

   ŐT NEM ÉRINTETTE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ,   
    HANEM Ő MAGA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ.   

Vélem, hogy nem a lelkére, a természetére, az indítékaira, és még csak nem a jelenléte következményeire gondolt, hanem a mindenféle személyes körülményeire. Magyarul három könyve jelent meg, ebből kettő közvetlenül foglalkozik a fasizmussal. Ez nem közvetlenül. 

A helyzet viszont az, hogy engem a második világháború témája meglehetősen fáraszt, untat és nem köt le. Az irdatlan dömping miatt nem. Amit, meggyőződésem, a saját jelentőségén túl elsősorban a zsidó holokauszt-identitás pumpált ilyen gigantikusra.

Mire gondolok? Ha a televízióban esténként „zongorázok” a csatornák között, minden nap minimum egy, de inkább több ilyen témájú dokumentumfilmbe botlok. Ha megnézed mondjuk az egyébként remek Rubicon folyóirat témáit, a 20. század első fele vasragon túlteng benne. 

Viszont az is tény, hogy Mulischnak minimum megbocsátható, hogy megírta ezt a könyvet: az édesapja kollaboráns volt Hollandiában, az édesanyja meg zsidó, aki lágerben halt meg. Vagyis az egyik szereplő, Max voltaképpen ő maga. Ez az tragikus, drámai háttér nem csoda, ha kikívánkozik az emberből. (Hm...Nem szoktam aktuálpolitizálni, de azért most nem tudott nem eszembe jutni a magyar közélet egyik jelenlegi kulcsfigurája, aki a politikai karrierje érdekében simán feláldozta a feleségét. Még ha nem is haláltáborba küldve.)

*

Ahogy mondtam, bár SzFT foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy egyáltalán nem kötelező elolvasnom, amiket tőle kaptam, hajítsam ki nyugodtan, ha szarok (mármint nem én, hanem a könyvek), de természetesen ezt nem tettem meg. Csak nem olvastam el őket. Mondom, nem a minőségi kifogás végett.

De mert nagyon szeretem SzFT, a másik felemet, oldalbordámat, aki húst a húsomból, vér a véremből, csont a csontomból, ezért még mielőtt végleg elmegyek (és ő akkor végleg megszabadulna a könyvtárunk nagy részétől) dafke bepótlom a majd' két évtizedes elmaradásomat. Nem miatta, ő tényleg egy vállrándítással elintézné a dolgot, ismerem, hanem önmagam miatt.

Neki ezzel semmit sem bizonyítok. Úgyis tudja, hogy testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül, tetőtől talpig, reggeltől-estig oda is vagyok érte, meg vissza is. Ugyanúgy, amiképpen az első napokban. De tényleg. (Csak a testem nem úgy reagál már... Ahogy az övé sem...)

Szóval Harry Mulisch, meg az ő gigantikus regénye. 

ELSŐ JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 34%

A százalékos érték azt jelenti, ahol ebben a pillanatban tartok a könyvben. Mert e-bookban olvasom. Azért is, mert könyvformában több mint marha nehéz. Meg azért is, mert a nagysága miatt félő, hogy valami baja esne a hosszú ideig tartó olvasás alatt: kávé, gyümölcsjoghurt, utazási mocskos kéz, gyűrődés a táskában, ilyesmik. És SzFT-től kaptam.

Aztán most nézem, önkéntelenül el is szóltam magamat: Jelentés az olvasás FRONTJÁRÓL. 

A front szónak háborúban van értelme. Ahol x valaki és y valaki harcolnak egymás ellen. Mert nézetkülönbségük van, mert mások az érdekeik, mert kiterítve akarják látni az ellent, hogy ne kelljen vele foglalkozni. 

És bizony... 

MERT A REGÉNY ÚGY KEZDŐDIK, hogy egy mennyei lény beszámol a mennyei felettesének, egy adott, bizonyos cél érdekében mennyire megforgatta az emberi történelmet. Még az első világháborút is kirobbantotta. Mert nem volt máshogyan elérhető a cél. 

Cinikus hozzáállás. Egy cél érdekében felhasznált biomarionettek a Menny kezében. Ne már! Nesze neked megváltás, nesze neked minden egyes emberi élet értéke! 

Tehát van egy transzcendentáils szál. Az alárendelt mennyei pasas úgy mesél, hogy nem kommentál semmit. Csak elmeséli, ami történt. Másfelől teljesen lineárisan halad. Ilyen szempontból szerencsére semmi posztmodernség nincsen ebben az egész téglányi regényben. 

A VOLTAKÉPPENI TÖRTÉNETET az alárendelt mennyei lény meséli a feljebbvalójának. S a történet egyszerre bonyolult  és egyszerre nagyon egyszerű. Két férfi férfias barátságáról szól. Amiben vannak nők is. Tehát semmiképpen sem LMBTQ történet. Dobtam is volna a francba, hiába SzFT-könyv. 

Mind a két férfi értelmiségi. Egyikük csillagász, másikuk kriptográfus. Ne a számítástechnikára gondolj, a regény a hatvanas években játszódik. A csillagász, Max egy zsidó anya és háborús bűnös, fasiszta apa gyermeke. Az apa simán feláldozta az anyát. (Jó, ez majdnem felér az LMBTQ-mondanivalóval, már ami a „tele van a padlást” illeti. Csak sokkal érdekesebb. A kriptográfus nyelvzseni, Onno apja pedig a Quist-kormány miniszterelnöke volt, a holland királynő feltétlen híve. Vagyis politikai nézetét tekintve jobboldali. 

A két férfi, Max és Onno egy éjszakai stoppolásból fakadón talál egymásra. Mintegy véletlenül. De mert a bevezetőből tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, a Menny akarata szerint. 

A barátságuk hihetetlenül szilárd, játékos, értelmiségi. Nem lesznek mindenben részei egymásnak. Például a családjukat kölcsönösen nem mutatják be egymásnak. De sülve-főve együtt vannak. És fontosabbak egymás számára mint a másik nemhez fűződő kapcsolataik. 

Kicsit marha hosszú a következő idézet, de érdemes időt pazarolni rá. Persze, értem én, magam is jobbára csak átfutom az ilyen maratoni idézeteket, ha bárhol találkozom velük. De ez egyfelől pompásan bemutatja Mulisch stílusát, másfelől a két férfi kapcsolatát. 

– Elakadtam! [mondta Onno]
Helga [Onno barátnője] két oldal közé tette a mutatóujját, és behajtotta a könyvet.
– És mi az oka, hogy ennyire elakadtál? – kérdezte éneklős hangon.
– Nem tudom – felelte a férfi megjátszott siránkozással –, nem tudom. Lehet, hogy az ember csak egy valóban fontos felfedezést tehet életében.
– És nem lehet, hogy az új barátoddal átvirrasztott éjszakák is közrejátszanak ebben?
Onno arcáról egy csapásra eltűnt a póz; felegyenesedett ültében, és a lányra nézett.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolom. Tisztában vagy vele egyáltalán, mennyire túlfeszített állapotban  élsz?
– Helga! – kiáltotta a férfi döbbenten. – Mégis, mire gondolsz?
– Nem tudom, te mire gondolsz, én csak azt tudom, hogy egy helyben toporogsz, amióta ismered.  Fogalmad sincs, mennyire megváltoztál az utóbbi időben.
– Mégis milyen szempontból?
A lány letette a könyvet, és összefonta a karját.
– Szerintem sokkal jobban leköti a gondolataidat ő, mint a munkád. Mindig akkor érsz haza, amikor én már indulok az intézetbe. Tényleg, ő hogy bírja? Csillagász, vagy nem?
Éjszakánként nem a csillagokat kellene néznie?
– Nekem sem kell elmennem a heraklioni múzeumba, hogy megnézzem ezeket a jeleket, nem? És ki tudom aludni magam, vagy nem?
Felállt a díványról, és az ablakhoz lépett. Hát persze, hogy valamivel kevesebbet foglalkozik a munkájával, de olyan nagy baj ez? így legalább elkerüli, hogy a gondolkodás tépelődéssé csenevészesedjen, ami jóval veszélyesebb a gondolkodásra nézve, mintha az ember egyáltalán nem gondolkodik. Maxszal való kicserélődése bizonyos értelemben mindaz a „más”, amihez egykor hozzáfogott. Helga nyilvánvalóan féltékenykedik.
– Mi van, csak nem vagy féltékeny?
– Azt szeretném, hogy neked jó legyen. A férfi mélyet sóhajtott, és megfordult.
– Figyelj ide. Ami Max és köztem kialakult, az sohasem alakulhat ki közted és köztem; ami pedig közted és köztem van, az sohasem lehet Max és köztem. Ez napnál is világosabb, szerintem nem is érdemes rá több szót vesztegetni. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, már így is túl sok szót vesztegettünk rá.
A lány felállt, tett néhány lépést, aztán megtorpant, és így szólt:
– Onno, vigyázz.
– Mire vigyázzak, az isten szerelmére? – kérdezte a férfi csodálkozva. A lány tétova mozdulatot tett.
– Azt nem tudom.
– Aha – mondta a férfi, és odalépett hozzá –, a híres női megérzés! – ügyetlenül magához szorította a lányt.
– Sajnálom, de jobb, ha tudod, hogy a nőkben minden megvan, értelem, érzelem, akarat, de megérzései csak a férfiaknak vannak. Ezért van az, hogy egyetlen valóban fajsúlyos alkotás sem fűződik nők nevéhez, aminek nem az az oka, hogy szegény nőknek mindig a konyhában kell helytállniuk, hiszen a legjobb szakácsok is férfiak. Ha tetszik, ha nem, ezt le kell szögeznünk. De a nők  tudnak egyvalamit, amire a férfiak képtelenek: férfit szülni. És ez bőségesen elegendő. Helga kibontakozott az ölelésből.
– Miért kezdesz mindjárt összevissza locsogni, amikor megpróbálok komolyan beszélni veled?
– Tudod, mit mondott Napóleon? Hogy az összes hadjárata bagatell ahhoz a háborúhoz képest, amely egy napon a férfiak és a nők között fog kitörni. Épp ezért itt és most szentül fogadom, hogy amint elkezdődik a harc, én leszek nemem első árulója, noha tudom, hogy drágán fogok fizetni
érte.
– Jól van, Onno. Elég. Lehetetlen alak vagy. – Két kézzel a tarkójához nyúlt, hogy visszagyömöszölje a csatok alá az elszabadult tincseket.
– Nem megyünk ki a Vondelparkba?
Ebben a pillanatban hangos kiáltás hallatszott kintről:
– Héj, Onno, hallihallihó!
Egymásra pillantottak, aztán kihajoltak az ablakon – Onno az egyiken, Helga a másikon. Max zsebre dugott kézzel, hóna alatt összehajtogatott újsággal támaszkodott a víz szélén álló telefonfülkéhez.
– Asszonyom – kiabálta mímelt, nyafogó gyerekhangon Helgának –, kijöhet az Onno játszani?
Onno és Helga megint egymásra pillantottak, most a homlokzat mentén, az ablakon kihajolva. A katasztrófa. Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy ez a vég – hogy Max, bár nem ez volt a szándéka, feltárta kapcsolatuk lényegét.

* 

Onno csak jó negyedóra múlva jött ki a házból.
– Mi van, előbb még be kellett fejezned a házidat? – kérdezte Max. Onno rá se nézett. Mérgesen lépdelt mellette.
– Amilyen az adjonisten… Vége. A te hibád. Kitettem a kulcsot az asztalra.
– Az én hibám? Te jó ég, mit vétettem?
– Semmi közöd hozzá. Nem beszélek veled többet. – Aztán megállt, és mélységes megvetéssel nézett a barátjára. – Tudod, mi a te bajod? – Max kérdő tekintettel meredt vissza rá, úgyhogy folytatta: – Nem tudod?
– Nem tudok róla, hogy tudnám.
– Tehát nem tudod. Akkor majd én megmondom: nem tetszik az intuíciód. Egyáltalán nem tetszik az intuíciód!
Maxnak fogalma sem volt róla, mire céloz a barátja; alig tudott valamit Onno Helgához fűződő  viszonyáról. Soha nem beszélgettek a nőkről, ahogy autókról, pénzről vagy sportról sem. Legfeljebb a nőről mint olyanról, das Weib an sich, ahogy Onno szokta mondani – a tulajdon barátnőikről viszont végképp nem. Max sem a maga nőiről, mert sosem pazarolt rá időt, hogy megismerje őket, nem beszélve arról, hogy tudta, Onno mennyire undorodna, ha végig kellene hallgatnia a történeteit – és Onno sem Helgáról, mert az ember nem beszél ilyesmiről, ugye. 

Na, ugye, hogy nem volt vészes, csak nagyon érdekes? 

Aztán az történik, hogy Max megismerkedik egy csellista hölggyel, Adaval. Aztán meg az, hogy mert nem becsüli kellőképpen Ada-t, szakítanak. Ezután meg az, hogy Ada és Onno egymásra néznek, de nagyon komolyan. S ez a momentum mutatja meg igazán a barátságuk mélységét. 

Max és Onno a csillagvizsgálóban

Onno és Max barátsága csont nélkül túléli Ada „tulajdonosváltását”. De aztán jó idő múlva, amikor Onno nincsen jelen, éppen másban van, bekavarodnak az események. De alaposan. 

Onno első találkozása Max kedvesével, Adával

*

Ahogyan mondtam, a szöveg lineárisan halad, tulajdonképpen nem is nehéz az emésztése. Semmiképpen sem pacal vagy marhapörkölt, még csak nem is gomba. Sokkal inkább csirke, de annak is a mellehúsa. 

Viszont a történet felettébb ráérősen halad. Elidőzik apró részleteknél, párbeszédeknél, érzéseknél, indokoknál, ilyesféléknél. Ezért is olyan piszok sok oldal. 

S bár akad, hogy az ember gyereke türelmetlenül dobol az ujjaival az asztallapon, várja, hogy történjen már valami, de hiába a huszonegyedik század felpörgött elvárásai (ki néz mannapság végig egy Bergmann-filmet, ha még én sem?), a szöveg mégsem ereszt, vissza-visszahúz. Még akkor is, ha két olvasása között kiolvasok még egy-két könyvet. 

Ennyit adott eddig az első harmincvalahány százalék. 

INTERMEZZO

Volt néhány komoly pillanat, amikor fontolgattam, SzFt ajándéka ide, SzFT ajándéka oda, hogy egyszer s mindenkorra felfüggesztem A Menny felfedezése olvasását. 

Az egyik ilyen momentum az volt, amikor Onno javaslatára Max elmegy BIrkenauba, szembe nézni az édesanyja sorsával. Hjaj! 

A másik ilyen, ez nem is pillanat, hanem eseménysor volt, amikor a barátok elmennek Kubába, és Kuba csodás, Kuba jó, bár igen, azért, csak óvatosan, mert könnyen semmivé lesznek itt az emberek, de Fidel Castrot már messziről látni is egyfajta intellektuális orgazmus, az új ember, a karizmatikus vezető, akinek az uralma alatt, ahogy haverom, a Gemini mondja, több tízezer halálos áldozata volt Castro fennkölt és dicsőséges hatalmának egy nyolc-tízmilliós országban. 

Az volt a szerencséje Mulischnak, hogy ügyesen oldotta meg a feladatot. Nem tudtam eldönteni, hogy maga is osztja-e a barátok lelkesedését, vagy csupán a szájukba adja a szavakat és a szívükbe az érzéseket? Ahogyan azt sem tudtam eldönteni, és ez Mulisch érdeme, hogy maga is balosan gondolkodik, vagy csak a szereplői lelkesek, és náluk is csak a korból, amelyben élnek adódik a lelkesedés. Che Guevara (akinek a tetteihez, hatalmához tengernyi kubai áldozat halála köthető) akkoriban félisten volt. De a legendája gyakorlatilag  a mai napig nem halványította el, hogy gyilkos gazember volt. 

És Kuba a szereplők életében meghatározó: az élet szeretete és a szabadság érzése kötődik hozzá. 

Bah! 

Csoda-e, hogy itt kezdett kicsit rázni a hideg? Azzal együtt, hogy anakronisztikus a mából megítélni az akkor élt emberek viszonyulásait. Könnyen lehet, hogy akkoriban jómagam is lelkesedtem volna Castro és Guevara iránt. Egyszerűen mert más volt légkör és akkoriban sok minden nem került nyilvánosság elé, ami évekkel később igen. 

Nem kedvelem én sem a szélkakas embereket én sem. De azokat sem, akik képtelenek belátni, ha rossz sorba álltak be. Abban pedig nem látok semmi rosszat, ha valakinek változik a politikai, világnézeti alapállása. Ahogyan a többféle változatban elterjedt, és több személyhez (Churchill, Disreli, Clemenceau) köthető mondás tartja: aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve; aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze. (Egyébként a legvalószínűbb tulajdonosa a gondolatnak Clemenceau. Ő így fogalmazott egy alkalommal: „Ha húszévesen nem vagy köztársaságpárti, az azt jelenti, hogy nincs szíved; ha harmincévesen még mindig az vagy, az azt jelenti, hogy nincs ítélőképességed.”) 

Sőt, még arra is van lehetőség, hogy megtérjen az ember, és hitetlenből hívővé legyen. Mi több, éppen tegnap olvastam, még arra is, hogy homoszexuális LMBTQ élharcosból heteró, keresztény lelkésszé legyen, mintegy élő példájaként annak, hogy a homoszexualitás nem genetikus kérdés, hanem szocializációs. (Michael Glatznak hívják az úriembert, és itt olvastam róla.)

Mondanám, hogy Max személyén keresztül Mulisch alkalma van nem kicsit perverz kapcsolatokat is bemutatni, és hogy na, még egy intő jel, hogy mi is ez a könyv, de nem mondom. Azért nem, mert bár a mondat eleje igaz, igen, van rá lehetősége, de a második fele nem. Ahogy meséltem, olyan is van, hogy az ember a legjobb barátja feleségébe szeret bele (vagy azt hiszi, hogy beleszeretett). De az ismerettségi körünkben ég cifrább dolgokkal is találkoztam. De igazán cifrákkal. És nem beteg emberekről van szó. Vagy igen, csak piszkosul jól titkolják. 

Na, egy szó mint száz, Mulisch csuda ügyesen elkerüli, hogy bárminek a propagandistájává váljon. Még áttételesen sem tesz ilyet. Nem kampányol semmi mellett, nem üzenget világnézetet. Csak bemutat, hogy volt/van ilyen. Mentségére legyen mondva, azért például amikor Max megdugja a maga volt, és a barátja jelenlegi nőjét, legalább lelkiismeret furdalása van utána. És szar helyzetnek találja játékosság és pozitív izgalom helyett, hogy a nő nem tudja, ki is a méhében fogant gyermek apja. Szóval jelen van józan ész. 

Ez van harminc-negyven százalék körül. Ja, a lényeget nem mondom: az ellentmondások ellenére, s valószínűleg köszönhetőn annak, hogy Mulisch egyáltalán nem akar sem modernkedni, sem orrba toltan hajdeművelt lenni, a történet folyamatosan fenntartja az érdeklődést akkor is, ha nem éppen akciósűrűséggel zajlik a cselekmény. Reménylem, így is marad! 

Onno elmesélte, hogy elbocsátott kollégái és párttársai most elkeseredett hangulatban ülnek a parlamenti frakcióirodában, ám ő inkább megkímélte magát ettől a gyászszertartástól. Ő inkább visszanyert szabadságát ünnepli, csak egy hónapja múlt negyvennégy éves – még előtte az egész élet! És végre több ideje jut majd Quintenre [a fiára] is.
– Mondd, kit akarsz becsapni? – érdeklődött Helga [Onno élettársa]. – Engem vagy magadat? Onno hallgatott, és mélyet sóhajtott.
– Milyen kiállhatatlan egy asszonyi állat vagy te! Természetesen magamat próbálom becsapni. Adhattál volna rá egy kicsikét több időt.
– Pontosan tudom, mikor jön el a pillanat, amikor felemeled a kagylót, hogy felhívd az elkeseredett elvtársaidat.
– Éspedig?
– Amint nemsokára hazaérsz, és megpillantod a falon a korongod elsárgult papírjait.
Onno néhány másodpercig szigorúan nézte a nőt.
– Te tulajdonképpen illendőnek tartod ezt, ennyire jól ismerni valakit? Ez egyáltalán nem kívánatos dolog férfi és nő között. Férfi és nő között kizárólag félreértéseknek kell uralkodniuk, amelyek fölött aztán testi kapcsolat révén győzedelmeskedhetnek.
– Bocsáss meg.
Onno megfogta a nő kezét, és csókot nyomott rá.
– Mihez kezdenék nélküled?

MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 73%

A történet csordogál. Max nem kis lelki nagyságról vagy perverzitásról tanúbizonyságot téve a barátja, Onno feleségének az anyjával magához veszi a volt szeretője fiát és ketten nevelik fel a két q-betűs névvel bíró srácot. Quinten Quiset-et. QQ. Kuku. Ahogy egyesek szólítják. Azért a perverz kényszerhelyzet, mert Adát végzetes baleset éri. A balesetor már a méhében hordozta Kukut, aki aztán pár hónap múlva császermetszéssel születik meg a mit sem tudó édesanyjából. 

A baleset (többé-kevésbé jól sikerült képe: a kocsiban ülő férfi felesleges, a kidőlt fának az autó előtt kellene lennie): az úton keresztben fekvő fa miatt megállt autóra egy másik fa dől rá, a baloldali férfi arra mutat

Nem mindennapi felállás. Onno nagy ritkán meg-megjelenik Kuku életében, de valahogy úgy mintha távoli nagybácsi lenne, nem az édesapja. Max és Sophie megegyeznek abban, hogy a hosszú évek óta kómában fekvő Adát csak akkor mutatják meg Kukunak, ha a fiúban ébred rá kíváncsiság. 

Kuku első találkozása az édesanyjával, mellette Ada édesanyja, Sophie, a háttérben Max

Max Sophie-val (barát feleségének az édesanyja) évekig szerető-kapcsolatot tart fent. Szerelem nincsen. Édeshármasban költöznek egy vidéki kastélyba, amelynek a szobáit bérlakásokká alakította a tulajdonos nemes. 

Kuku nem mindennapi gyerek. Ami érdekli, abban zseniális. Úgy egyébként nagyjából tojik az iskolára. Viszont meglepő álmai, gondolatai vannak. Mármint a korához képest meglepők. Van benne érdeklődés az építészet, a filozófia iránt, de nem magáért az építészetért, nem önmagában a filozófiáért, hanem mert álomban többször is látott egy Várost, és meg akarja fejteni, mi is az, miért tér vissza újra és újra. 

Max látta, hogy Quinten hasra fordulva Onno lábára feküdt, félig a változatlanul pucolatlan, szakadt fűzős cipőre hemperedve. Ez nagyon különleges volt, vele sohasem ragadtatta magát ilyen intim cselekedetre a gyerek; Quinten nem volt oda érte. A látvány megnyugtatta. Az apaságtól való félelme csökkent valamelyest az évek során, akárcsak a tarkóján lévő kopasz folt; ám a folttól eltérően a félelme sosem tűnt el teljesen – ahogy az, aki felgyógyul egy infarktusból vagy a rákból, soha többé nem érezheti magát százszázalékos biztonságban, és soha többé nem feledheti, hogy a betegség egyszer már elkapta, még ha olykor előfordulhat is, hogy akár hónapokig eszébe sem jut a kór: élete hátralévő részében mindig ott leselkedik sötét vermében a szörny.

Ez a szöveg azért fogott meg, mert elevenembe vágott. Nem az apaság, hanem az infarktus miatt. 
Nem volt egyáltalán tragikus, a Szerelmetesfeleségtársamtól való egyhetes távolléten kívül, amíg kórházban voltam, semmi tragikus, félelmetes, nem volt benne. Nem volt semmi klasszikus tünetem, semmi fájdalom, semmi zsibbadás, semmi halálfélelem: csak iszonyatosan fájt a torkom, meg hánytam egy hatalmasat. És egyszer rettenetesen kivert a víz, minden bizonnyal akkor volt a Nagy Esemény. De azóta a zabszem nem fér be a hátsómba. 
Az eset tudatosította, de úgy igazán és végérvényesen, hogy rohadtul halandó vagyok. S ha van valami, ami nem úgy működik bennem, ahogy megszoktam, egyből arra gondolok, hogy oké, finito. 
A hétvégén hajnalban keltem, elmentem vécére, amíg lefőtt a nulladik kávém. Olyankor ülve végzem a dolgomat, hogy ne kelljen villanít kapcsolni, ne ébresszem fel SzFT. Éppen ezért nem is szoktam lehúzni a végeredményt. De nem sokkal később ülnöm is kellett. Mármint nagydolgoznom. Akkor már kapcsoltam villanyt, lesz ami lesz. És döbbentem lestem a fajanszba. Teljesen vörös volt, ami benne volt. 
Na, mondok, akkor ennyi volt, véreset húgyoltam, úgy fest, a cukorbetegség végleg betett a vesémnek., agyő, világ, szerelem, olvasás, írás! 
Aztán lassan esett le a tantusz, hogy frászt: előző nap céklalevet ittam. De amíg leesett, én már eltemettem magamat. 
Isten bizony kicsit és egyáltalán enm vagyok hipochonder, csak volt már infarktusom...

Az érdeklődése dolgok iránt soha nem önmagában való érdeklődés, mindig valami megfejtendő titok motiválja. Kuku számára a tudás csupán eszköz, soha nem önmagában a tudásért akar tudni, hanem valamiről konkrét valamit. Ilyenkor egyértelművé válik a zsenialitása. 

Kuku és a szobrász, Theo Kern a kastély kertjében álló műteremben

*

A történet csordogál. Mulisch néha nézőpontot vált, hol Max, hol Kuku, hol Onno középpontba állításával szerkesztget. Egyikük sem „a” Főszereplő, hanem mindhárman azok. 

A lassan csordogáló cselekményt, aminek tulajdonképpen önmagában nincsen fő szála, a mennyei jelentek tartják össze. A két felsőbb lény beszélgetése. Amiből mindig csak annyi derül ki, hogy mire miért volt szükség a cél érdekében. De azt, hogy tulajdonképpen mi is a cél, nem tudjuk meg. Legalábbis idáig. (Akkor válok majd feszültté, ha a végére sem. Kinézem Mulischból ezt a tréfát.) 

Szóval a történet háromnegyedére eljutunk odáig, hogy Kuku uszkve felnőtté válik, Onno kivonul az eseményekből, valahová eltűnik a világból, de senki sem tudja hová, Maxot pedig kiiktatja a Menny. 

 MÁSODIK JELENTÉS AZ OLVASÁS FRONTJÁRÓL: 100%

A harmadik nagy egység a fiúról, Quintenről szól. Otthagyja a nagyanyját és elmegy aput keresni a nagyvilágba. Akivel teljesen véletlenül aztán Olaszországban össze is fut. Négy éve nem látták egymást. Ismerten is ismerkednek. Onno konstatálja, hogy a fia nem mindennapi ember. 

Onno Velencében, amikor találkozik Kukuval.
(A képeket innentől a Seart.AI készítette)

Ebben a szakaszban, szorosan a cselekményhez kapcsolódva viszonylag részletes ismertetés kapunk arról, mi zajlott az ószövetségi szent sátorban a ceremoniális törvényeknek megfelelően. Posztkeresztény mivoltom előtti keresztény mivoltomban erről részletes információkat kaptam, nem volt benne meglepetés. De azért érdekes volt így is. 

Rómában a Szentek Szentjének nevezett templomban Quinten kilogikázza, hogy a Tíz Ige kőtáblái ott vannak a több lakattal, vasráccsal ellátott oltárrészben. Mondom, Dan Brown. Mert Quinten hajthatatlan: hozzá kell jutni a két kőtáblához. A miértre nincsen válasz. (Tényleg csak zárójelben: képet akartam csináltatni az MI-vel, ezért utána néztem, hogy a regényben említett kápolna hogyan is néz ki. Nem tudom, hol a hiba, de a Szent Lépcső kápolnájában, amit én találtam, nincsen annyi vasrács, lakat kinyitására mint A Menny felfedezésében. Nincsen arra sem lehetőség, hogy Onno bent felejtse a botját a rácsok mögött, ahogyan a történetben van. A lelt képeken a bot bárhol elérhető puszta kézzel. 

Onno és Quinten az oltár rácsának a feltörésére készülnek a Szent Lépcső kápolnában

Innentől jön a krimi: hozzájutnak a két kőtáblához, menekülnek, Jeruzsálemben kötnek ki. Még mindig nem világos, minek kellett Quintennek a Tíz Ige két táblája. Nem is derül ki. Ahogyan az sem, mi történik Quintennel, mennybe megy vagy mi? És miért menne? 

Majd az Epilógus visszatér a kezdetekhez, keretet ad az olvasottaknak. Csak értelmet nem. Mert ugye, Quinten születéséért mozgatott meg mindent a mennyei lény, miatta volt az első világháború, hogy mást ne mondjak. Csak éppen az nem derül ki, miért is volt annyira rohadt fontos, hogy megszülessen. Jó, oké, a Tízparancsolat táblái miatt... Na, de azokkal is mi lett...? Akkor meg? De az epilógus ezt is nyitva hagyja. 

Ezt a képet a Microsoft Designer készítette, mert a Seart.AI közben meghülyült: jeruzsálemi repülőteret kértem tőle, és rendre izraeli tájakat dobott fel, emberi alakok nélkül, majd közülte, hogy oké, az ingyenes periódusom lejárt. 

A barátság-történetből valami misztikus, ám céljában és eseményeiben számomra végső soron értelmezhetetlen krimibe keveredünk. A még nagyobb baj, hogy az utolsó lapon... izé... e-könyv... a legvégére sem kap lefordítható befejezést a történet. Vagyis az egész olvasás miértjének az értelme kérdőjeleződik meg. 

No, de hát nem megfelel-e ez így Onno gondolatmenetének, miszerint ha van is értelme az életnek, mi értelme, hogy értelme van? 

Nem mondtam: olvasmánynak a stílusa miatt remek választás Mulisch gigantikus regénye. S bár erősen a lába nyomába lépked, de ezt az összkultúrális szépirodalmárkodást Umberto Eco sokkal jobban csinálta. Legalábbis A rózsa nevében. Úgy minden mása azért hajadzik Mulisch agymenésére. 

De vajon ki fedezi fel, mikor, hogyan a Mennyet? És mit fedez fel benne? Azért kellett Quintennek megszületnie, hogy a kőtáblák visszakerüljenek a Mennybe? Miért kellett visszakerülniük? S miért kellett ehhez egy ember? Ha senki sem tud a táblák létezéséről, újra a Mennybe kerüléséről, a Mindenhatónak nem volt elég hatalma a kápolnából a Mennybe transzferálni vagy megsemmisíteni őket? A kőtáblák megtalálása miért akkora érdem, hogy Qiunten élve a Mennybe kerül? (Eleddig, ugye Énokh és Illés érdemesült erre a Biblia szerint. De ők érdemeik szerint.) 

S azt már csak csüggedten, szomorúan említem meg, hogy Jézusról szinte csak azért esik a történetben, hogy értelmet kapjon Pilátus palotájának a Rómába került lépcsője, és Jeruzsálem néhány keresztény emléke. De Isten Fiának a könyvben semmiféle üdvtörténeti szerepe sincsen. Pedig a Biblia az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben elmondja, hogy a mennybe menetele után elkezdte a főpapi szolgálatát, annak is az utolsó fázisát. Ami, ugyebár, szorosan kötődik a Szent Sátorban és a jeruzsálemi templomban végzett szolgálathoz, hiszen emezek amannak a jelképei voltak, ahogyan az egész zsidó ünnepkör a megváltás történetének a földi, hm, lejátszása, előrevetítése, szimbóluma. 

Azt hiszem, ez a legfájdalmasabb hiány számomra a könyvben. Lehet, hogy Jézus nélkül valóban minden értelmetlenné válik, s csak emberi tévelygés lesz belőle? 

5/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, még mindig Gyula. Vaze, most érkeztünk, jóformán még ki sem pakoltunk a kocsiból és máris eltelt öt nap és a hatodik reggelén vagyunk! Körül se nézünk, és máris vége is lesz... 

Szerelmetesfeleségtársam rendületlenül nézi a gyulai eladó ingatlanokat. Rengeteg van. Itt, a környéken is kettő. Az egyiknek alig van kertje és vályog ház, meg is van repedve az utcafrontos fala, de belül gyönyörűen felújított. A másik alapanyag és kert tekintetében rendben van, még az elosztás sem rossz, csak erősen retro az egész, járólapok, tapéta, minden, nagyon hozzá kell nyúlni hogy a házból otthon legyen. És belekerül mindkettő az óbudai lakásunkba. 

Egyre az jár a fejemben, amit Szerelmetesfeleségtársa mondott az ember életéről: ki élje helyette, ha nem a sajátját éli? Nem csupán a felelősség tekintélye mögé rejtem-e a lustaságomat és a gyávaságomat, amikor nem akarok mozdulni Óbudáról, miközben minden sejtemmel ide vágyom és miközben tizennégy éves koromtól negyvenéves koromig oda vágytam, ahol immár tizenhét éve lakunk a szerelmesemmel. 

[...]

No, közben elmentünk gyümölcsért a piacra. Ami nem volt nyitva  Illetve nyitva volt, csak éppen árúsok nem voltak. Egy kofa probálkozott mindössze. Ezért elmentünk a Tescoba. S közben nézegettük az eladó házakat. Nagyon sok van. Most merült fel bennem, hogy vajon mi baj lehet Gyulával? 
– Neked vagy nekem? 
– Az itt lakóknak, kedvesM, az itt lakóknak! Vagy csak a mi szemünk éleződött ki az „eladó”-táblákra, és egyébkánt minden városban ennyi van, csak máshol nem figyeltük? 
– Lehet... Nem tudom. 
Hát én sem. 

Kellemes meglepetés a dedikáció is, de még kellemesebb az előttem befejezett rajz. Köszönöm, Dávid!

Ha egy alkotás jól sikerül, szinte adja magát, hogy folytatni kell. A folytatás azonban veszélyes. Nem önmagában, nem harap, nem karmol, nem támad, csak az összehasonlítási alap , ugye, létezik. S a második résznél az újdonság már lehet megszokás. A stílusban, a kinézetben, mindenben. S ha megszokott, akkor akár egyfajta önplágiummá válhat. 

Azt mondják egy zenekar első két lemeze nem meghatározó, mert azokon az addig összegyűlt anyagok kapnak helyet. Az igazi kreativitást a harmadik album mutatja meg. Ha van. (Mondjuk például az LGT esetében nem teljesen így volt. Az első két lemezt más felállás követte el mint a harmadikat és ez sílusváltással is járt. Az első két lemez progresszívabb volt. Nehezebben fogyasztható, de valamelyest összetettebb. A harmadik, a Bummm! viszont klaszikussá vált. Könnyedebb, slágeresebb zene. Nem rosszabb, csak befogadhatóbb.) Sokak szerint onnantól az LGT el is veszítette az igazi értékeit. Szerintem az igaz, hogy könnyedebb lett a muzsika, de nem lett értéktelenebbé. Nem nyitok vitát.) 

Az is igaz, hogy például a Balázs Fecó-Som-Debreczeni-Pásztor-Galácz-féle Neoton a gyors átalakulások után gyorsan, a harmadik lemezen eljutott A disco-királynő-ig. Az is tény hogy ezzel az irányvonallal, és a kommunista kultúra-terjesztésével jutottak külföldi sikerekhez. De ez már nagyon messze visz. 

Azért kritikus a harmadik lemez, mert ha nagyon hasonló az első kettőhöz, akkor mondható, hogy az együttes, az előadó beleragadt önnön születésébe. Ha meg más, akkor ennyi volt bennük, elfogyott az eredeti ötlet. Nesze nekik, semmi se jó. A fikázáshoz mindössze megfelelő mennyiségű, ötletes fanyalgásra van szükség! 

A kérdés az, hogy egy jól sikerült könyv első részének a folytatás ihletből vagy inkább az első siker lendületéből táplálkozik-e? Mivel ez, a jelenleg tárgyalt könyv-folytatás majd tizenöt évvel az első kötet után jelent meg, az első lendület teóriája, ugye, minden tépelődés nélkül elvethető. A kérdés, úgy tehető fel, hogy az első rész rutinja vagy az ihlet szülte? 

A kiadója ugyanaz a Cor Leonis nevű kiadó, amely az első könyvét is világra hozta. A kötet külső megjelenése is stílusosan megfelel az első kötetének. Ugyanazok a méretei (csak emez vaskosabb, ez már nem füzetszerű, hanem igazán könyv), a papírja is ugyanaz a kicsit fényes, nehéz papír, és hála az égnek az illusztrátora is ugyanaz a Cserkuti Dávid, aki az első kötetet is képbe álmodta. S az alkotásai itt is színesek, elevenek, humorosak, és úgy jók, ahogy vannak. Mint mindig. Nomen est omen.

Ráadásul mert folytatás, a szereplők jó része már ismert. És nem veszített semmit az első részben felettébb remekül bemutatott, egyedi személyiségéből. A stílus is ismert, szerencsére az is maradt a régi. A helyszín, legalábbis ahonnan kiindulunk, ugyanaz. 

Vagyis A tizenharmadik garabonc külső megjelenésében teljesen következetes az előzményével, dizájn tekintetében tökéletesen egymás mellé tehető a két kötet. Minek változtatni azon, ami tökéletes és jól bevált? Köszönet és dicséret érte!

Lezsák Levente – Cserkuti Dávid

Vagyis nagyon sok minden ismerős. Ha akarom, túl sok minden. Ami, mondom, lehet veszélyes is. Mert simán fennáll a rutin, az önplágium veszélye. A beleragadás egynekelmegy megszokása. 

*

Lezsák Levente alapvetően nem író. Az első kötet értékelésben annyira az illusztrátorra koncentráltam, hogy az ő személyét méltatlanul mellőztem, ha a produktumát a kedvencemmé is tettem a Molyon, és a lelkemben. Amikor volt szerencsém az illusztrátorral beszélgetni egy kicsit, ő említette meg, hogy Levente alapvetően lovas kaszkadör. Bizony ám! Ezt találtam róla: 

Lezsák Levente 1993 óta kaszkadőr, több mint száz filmes és színházi produkció alkotó részese.

Dolgozott többek között Brad Pittel, Robin Williamssel, Glen Close-al, Whoopi Goldberggel, Michael Yorkkal, Franco Neroval, Kate Beckinsale-el, Kate Winslettel, John Cusackkal, a magyar színházi és rockénekes világ kiválóságaival – Sinkovits Imrével, Konc Gáborral, Dörner Györggyel, Vikidál Gyulával, Varga Miklóssal, Sasvári Sándorral.
Dublőre volt többek között Szabó Győzőnek, Kamarás Ivánnak, Stohl Andrásnak, Christopher Lambertnek, s három évadon keresztül a BBC Robin Hood című kalandfilmsorozata főszereplőjének, Jonas Armstrongnak.

Lovaival fellépett az Apassionata – a magyar lovaskultúra karácsonyi gálája című lovasshowban, bejárta Európát az Apassionata európai turnéjával (Apassionata Hommage), több alkalommal szerepelője volt a Xenophoniának, a Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapoknak, a Komáromi Lovasszínháznak, az OTP Lovas Világkupának.

Tanít a Testnevelési Egyetem Lovaskultúra Oktató Szakán, kutatási területe a világ és a magyarság lovaskultúrájának története.

Első könyve, az „Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset” 2009 tavaszán jelent meg.

Lovas bemutatók – trükklovaglás, lovak szabadidomítása – illetve lovas szakmai előadások és bemutatók (a klasszikus lovaglás – természetes lovaglás története, elmélete, gyakorlati bemutatóval egybekötve) rendelhetők a 06–30–222–9509–es telefonszámon, vagy az l.lezsak@gmail.com e-mail címen.

Forrás
(Ez is jellemző: a lovas.hu oldal „Büszkeségeink lapján jelent meg a szöveg)

Nem semmi, igaz? Micsoda nevek mindenhonnan! Az a csoda, hogy Lezsák Levente tizentöveként egyáltalán ír egy remek mesekönyvet!  Viszont így még inkább érthető, hogy a második könyvében már van egy beszélő táltos is. :-)

De az, hogy alapvetően nem író, messze nem azt jelenti, hogy nem tud írni. Mert nagyon tud. Vagyis a helyes megfogalmazás ez: elsősorban nem író. Elsősorban kaszkadőr. Aki remek meseregényeket ír. Szerencsére már többes számban.

A „szerencsére” szó előrevetíti az összhatást. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném az értékelést, mert ezzel a szóval a lényeget elmondtam. De a zsigeri íráskényszerem és A tizenharmadik garabonc ennél sokkal többet követel. 

*

Na, és akkor lássuk, konkrétan milyen is ez az új történet! 

Nem is tudom, milyen jelzőt tegyek a mellé a tény mellé, hogy a hatvanadik oldalig kétszer is szemebsülhetünk azzal, hogy a szerzőnek nagyjából halvány fogalma sincsen, mit is akar írni, merre kanyarog majd a története.   Ha akarom, rossz ómen. De mert azért a hatvanötödik oldal már nem az első lapok valamelyike, az ómen kifejezés azért nem is enyhe csúsztatás. S az izzadtságszag addig nem csap ki az oldalak közül. 

Vagyis nem annyira az íráskényszer, a történetmesélés motiválója. Ahogyan Lezsák úr megfogalmazta az előszavában (előtörténetecskéjében), a mese maga ott motoszkált benne. Mindenképpen meg akart születni. Követelte,, hogy kerek egész, mások elé tárható, kézbe vehetőn olvasható legyen. Úgy tűnik azonban a születéshez nem csak a jócskán túlhordásra volt szükség, hanem a szülés mesterséges megindítására is. 

A kérdés az, izzadtságszagú-e ettől a végeredmény, avagy ha az, mennyire az? 

Szó, ami szó, Félix már volt jobb hangulatban is, mint amikor az istállóból kisétált a palotaudvarra. Fogalma sem volt, hogy most mihez kezdjen, merre induljon. Már éppen azon volt, feldob egy szerencsepénzt, hogy az döntsön helyette, amikor váratla- nul vágtató paták dübörgését hallotta a háta mögött, majd heves fékezést. Már ha a lovak fékeznek egyáltalán. Hátranézett, és Táltos Paripa állt mögötte.
– Ööööö... Izé. Asszem, inkább mégis veled megyek – mondta a ló.

Félix kérdően felvonta a jobb szemöldökét.
– És a cirkuszi karrier?
– Kicsit ráér.
– És a film?
– Az is.
– Mégis mi történt?
– Attól tartok, az emberiség egy része még nincs felkészülve egy beszélő lóra.
Kiderült, hogy amikor Táltos Paripa végre rátalált egy lovászra az istállóban, és udvariasan némi abrakot kért tőle, a gyenge idegzetű lovászlegény először elájult, majd amikor magához tért és a ló udvariasan megismételte a kérését, hétszer keresztet vetett, háromszor átköpött a bal válla felett, ami tudvalevőleg egy gonoszt elhárító varázslat, azután pedig „Távozz tőlem, sátán!"-felkiáltással felkapott egy vasvillát, és néhányszor a ló felé döfött, aki csak a vakszerencsének köszönhetően kerülte el a végzetes vasvillahegyet. Ezután döntött úgy, hogy abrak ide, abrak oda, jobb, ha a távozás mezejére lép. Azaz jobban mondva a távozás mezejére vágtázik.
– Szóval? Mehetek veled?

– Na jó, gyere!
– És hová megyünk?
– Megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Hogy micsoda?! – Táltos Paripa megrázta a fejét. – Azt hiszem, valami baj van a hallásommal... Képzeld, azt hallottam, hogy azt mondod, megkeressük a sárkányt, aki elrabolta Viola királykisasszonyt.
– Nincs semmi baj a hallásoddal. Megkeressük a sárkányt, legyőzzük, és kiszabadítjuk Violát.
– Hát te nem vagy normális! Egyáltalán tudod te, hogyan néz ki egy sárkány? Nem, biztosan nem tudod, mert ha tudnád, azonnal kivernéd a fejedből ezt a butaságot. Legyőzni egy sárkányt???! Előbb égsz el vagy lapít palacsintává. Keressünk inkább egy szép legelőt. Vagy egy lucernást. Na, mit szólsz?
– Sajnálom – mondta eltökélten Félix. – Márpedig én akkor is megkeresem a sárkányt. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem.
– Hm... És tudod, merre kell indulni?
– Nem – rázta meg a fejét Félix. – Sajnos, nem.
– Hála istennek! Akkor megyek.

(81–82.)

Nem szeretek fanyalogni. De az Ég áldja meg Lezsák Leventét, hogy nincsen is rá szemernyi okom se rá!

 *

Az első részben, az Emerson & Tsa.-ban Jones a botcsinálta mesterdetektív, Emerson segítője. A történet végére kiderül róla, hogy királyfi. Aki annak a történetnek a megoldását is nyújtja. Király is lesz belőle, aki egyesíti a két országot, Mordiát és Vidoriát egy perszonálunióban.

Ebben a második részben a mordiai konzervatív erők, akiknek túl kevés Mordiában a mordság, „Mordia a mordoké!”, államcsínyt hajtanak végre és a Fekete Vezér előlépésével megszerzik a hatalmat. Jones királynak és Cilla királynőnek menekülnie kell. 

– Hopp! – Ez már megint a bűbájboltos volt, aki lekanyaritotta a köpönyeget magáról, és lássatok csudát! – ismét láthatóvá vált. – Itt vagyok, ragyogok, fenséges uram, nem tűntem én el sehova, merthogy a köpönyeg teszi. A Láthatatlanná Tévő Köpönyeg. Ha ezt fenségtek a nyakukba kanyarítják, úgy sétálnak át a határon, mintha az ott se lenne, hiába a kettőzött őrség, ahogy már mondottam volt.

– Hűha! – mondta Jones csillogó szemmel. – Hát ez nem semmi. És nincs belőle még? Mondjuk vagy úgy tízezer darab. Annyival már átcsempészhetnék egy egész hadsereget is magammal, hogy visszaszerezzük a trónt.

– Sajnos nincs, felség. Ezt az egy darabot is kéz alatt szereztem Dárius perzsa király kincseskamrájának végkiárusításakor.

– És a birtoklása nem törvénytelen véletlenül? Az emlékeimben úgy él, mintha a Nemzetközi Varázslóügyi Egyezmény kamarai tagsághoz kötné az ilyen varázserejű tárgyak birtoklását és használatát.
– De – mondta tekintetét szemérmesen lesütve a bűbájbol-tos. Az. Felséged jól tudja. Törvénytelen.

– Akkor nagyon sajnálom, de nincs mit tenni. Vissza kell szolgáltatnia a Varázslókamarának. Talán megússza valami enyhébb büntetéssel.

– De...

– Én vagyok a király. Nem tehetem meg, hogy pont én szeghetem meg a törvényt. Hiszen akkor hogyan is várhatnám el bár- kitől, hogy betartsa?

– De akkor hogyan jut át a határon felséged?

– Sajnálom. A törvény az törvény.

– Drágám... – Cilla szólt közbe, aki eddig csendben nézegette a többi holmit.

– Igen?

–  A törvény az törvény, valóban. De az a helyzet, hogy mi már csupán csak egyszerű törvényen kívüli csavargók vagyunk.

– De hiszen én vagyok a király – tiltakozott erőtlenül Jones –, a törvény legfőbb őre.

– Nem akarlak elkeseríteni, drágám, de valójában csak egy trónfosztott valaha volt király vagy, én pedig egy valaha volt királyné. Ahogy mondtam: két törvényen kívüli csavargó.

– Igazán? – kérdezte felderült arccal Jones. – Két törvényen kívüli csavargó?

– Igen, drágám. Két törvényen kívüli csavargó. És a törvényen kívüliekre nem vonatkoznak a törvények.

– De hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Jones. – Ebben az esetben minden lelkiismeret-furdalás nélkül felvehetjük a Láthatatlanná Tévő Köpönyeget! Drágám, te egy zseni vagy!

Cilla szeretettel nézte a férjét, és arra gondolt, hogy néha a férfiak olyan bonyolultak tudnak lenni. És hogy nők nélkül már alighanem rég kihaltak volna.

(95–96.)

Ugyanakkor Félix, Jones és Cillla fia első lesz a Nemetközi Királyképző Kollégium végzős évfolyamában és még az ünnepi záróalkalommal el is tűnik. Szó szerint. Eltünteti őt Fortunátusz Kereke, aki az évfolyam legrosszabbját szokta eltűntetni. 

Fliéx egy idegen földöre (ezen a Földön, csak nem általa ismert részén) találja magát és nincsenek emlékei. Az hamar kiderül, hogy Bákomföldre kerül, ahol III. Ákom a király. Az emlékeztvesztés nem akadályozza meg Félixet, hogy azonnal szerelmes ne legyen az ottani király lányába, az addig kilencvenkilenc kérőt kikosarazó Violába. Akit szinte rögtön és azonnal elragad egy egyfejű sárkány. Félix a nyomába ered, hogy visszaszerezze tőle. Segítségére van egy, az istállóban haldokló táltos, akit eleven parázzsal magához térít. Ám a Táltos öntudatos, kényes, misz, lusta és nagyszájú. Mert tud beszélni. A történet végéig társak maradnak, barátok lesznek.

Ugyanakkor Mordiában egy szűk kisebbség fellázad az új rend ellen és akcióba lendül. Ez a kisebbség Emersonból, a félelmetesen agresszív, harcias Dadusból, az udvari kertészből, Mezsgyéssy bácsiból, az udvari varázslóból Arbad Akarbából és egy melléjük állt katonából, Baltazárból áll. 

S még ugyanakkor Burkusföld királya, XII. Burkus hadjáratot indít a Perszonálunió ellen. A király fia, Burkus Királyfi nagyon nem ért egyet a hadjárattal, és úgy tűnik, ő az egyetlen épeszű abban a táborban. Viszont ő volt a legrosszabb tanuló a Nemetközi Királyképző Kollégiumban. 

Úgy nagyjából ezeken a szálakon, Félix története, a kis mord lázadók, a burkus hadjárat, valamint a Jones-Cilla vonalon párhuzamosan fut a történet. Vagyis nem annyira egyszerű, amennyire az első rész az volt. 

De minden követhető, világos, konzekvens...

Illetve az nem, hogy ugyan mit várnak az Egyszer Nyíló Oleandertől amikor az egyszer már kinyílt az előző történetben, és belőle életre kelő tündérkétől kívánták azt az egyet, amit teljesít, és teljesítette is, meg is oldódott az probléma.  

S mondom, végigvigyorogtam az egészet. 

*

Amíg az Emerson & Tsa. mesekrimi, addig A tizenharmadik garabonc a népmesék, csecséből táplálkozott. Elsősorban a magyarén, de nem csak azon. De ahogy amott, az első kötetben a krimi, úgy itt a népmese is csak díszlet, ékítőelem. Nem merülünk el bennük, csak momentumok köszönnek vissza belőlük. Boszorkány, sárkány, Rézfánfütyülő Rézangyal, Kapanyányi Monyók, megcsókolt béka, mézeskalács ház, üveghegy, ilyesmik. De egytől-egyig kifordulnak magukból, és mosoly lesz a vége. 

*

Lezsák Levente nem találta fel a spanyol viaszt, A kiforgatott mese nem az ő eredeti ötlete volt, van rá száz másik példa. Kezdve Méhes György Szikra Ferkó-jával, ami nem forgat ki semmit, de mégis a magyar népmesék kliséivel, szüzséivel született benne autentikus magyar műmese. Vagy itt van Kolozsvári Grandpierre Emil Csillagszemű--je, ami szintén népmesén alapuló, vaskos meseregény. Vagy Adorján Viktor zseniális, méltatlanül süllyesztőbe került Világváltó Nevenincs-e. Vagy Petőcz István Óbudai mágusképző-je. De akár A palacsintás király is citálható viszonyítási alapnak. A Süsü, a sárkány is. Meg mondom, száz, ezer másik, hasonló játékosság is.  

Ezek azok, amik gondolkodás és utána nézés nélkül jutottak az eszembe. 

S abban sem első, hogy a történeteiben korok keverednek. Erre talán elég csak Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában-t, vagy Bogáti Péter Halló, itt Mátyás király!-át említenem. Bár ezek története nem mesealapokra épül.

Gondolkodom, mi az, amiben Lezsák e hatalmasságok mellett is hatalmas? Mert oké, a könyvei szépek, kitaláltak, a grafikák pont olyanok, amilyen a szöveg is, de ez még kevés lenne az üdvösséghez. Úgy gondolom, két dolog teszi egyedivé.

Az egyik a humora. Talán egyetlen szójátékot találtam kilógónak, de tulajdonképpen még az is tréfás volt (olyan finom a Táltosnak az eledel, hogy az zab-álom, és rögtön jön, hogy zabos leszek, zabolátlan...) Szinte kivétel nélkül minden oldal megmosolyogtat. Jóízűen, kedvesen. 

– Összepakoltad már az uzsonnástáskádat?
– Igen, mama.
– És a meleg alsónemű? Ki tudja, milyen hideg időben fogtok menetelni.
– Igen, mama.
– És a sáladat is vidd el magaddal. Még meghűlsz nekem ebben a nagy hódításban. Nagyapád mindig vitt magával sálat, amikor hódítani indult.
– Igenis, mama.
– És a csukamájolaj? Ne felejtsd el bevenni a napi egy kiskanál csukamájolajadat.
– Nem, mama. Nem felejtem el.
– És vigyél C-vitamint is. Ki tudja, lehet-e ott C-vitamint kapni.
– Igenis, mama. Viszek, mama. - A körmeidet levágtad? A hosszú körmök nagyon veszélyesek. Még a végén betöredeznek, ha csatára kerül a sor. Nagyapád csata előtt mindig gondosan levágta a körmeit. Igen, mama. Levágtam, mama.
– Jól van, kisfiam. Aztán haza ne gyere meghódított ország nélkül!
– Igenis, mama. Nem, mama.
Nem tudom, indultatok-e valaha idegen országot meghódí- tani, de akik már igen, mindannyian egybehangzóan állították, hogy a hódítás legnehezebb része az indulás előtti nap.

(173.)

A másik, amiben Lezsák nagy, hogy a szereplői többsége személyiség. A Táltos Paripa, a Burkus Királyfi, a Alfonz, a sárkány, a Dadus, Emerson, majdnem mindenki. Nem lihegi túl, hogy személyiségük legyen, és mégis van nekik. 

*

Oké, hogy kettedik kötet, oké, hogy hozza az első kötetben megírt alapokat, oké, hogy szereplők is visszaköszönnek, de például a krimi mesére váltása nagyon jót tett ennek a történetnek, mert a elkerülte vele a megszokást. Erről meg Pratchett jutott eszembe, aki minden könyvét ugyanabban a stílusban írta meg, de nagyjából mindegyik vagy társadalmi jelenségeket vesz alapul, vagy kétvállra fektető parafrázis. 

Ahogy az utóbbi mondatokat leírtam, beugrott egy harmadik eszköze is. Ami ebben a kötetben talán még erősebb volt mint az elsőben. Nem is tudom, hogy eszköz-e egyáltalán? Az író szereti az alakjait. Minden mondatában. Az esendőségeikben is. Vagy azokban igazán. S ez átsüt minden mondatán. Mert van-e annál szomorúbb, hogy a Rézfánfütyülő Rézangyal mennyire magányos, és milyen igazságtalan, hogy a mindenhol előforduló sárkány mindenkit jobban érdekel mint ő, akiből pedig csak egyetlen egy van? 

*

Nem tudom, lesz-e, és belátható időn belül lesz-e folytatás? Azt sem tudom, hogy akarom-e hogy legyen, mert féltem. Tudod, az lesz a harmadik. Vagy annak drukkolok, hogy legyen még Lezsék könyv, de szakadjon el Mordiától és Vidoriától? Illetve az nem kérdés, drukkolok, hogy a magyar és a világsztárok dublőrsége mellett legyen idő, több idő írni is. Mert annak drukkolok. Szeretem a meséket. Az ilyeneket meg főleg és pláne. 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, nyaralás, Gyulán vagyunk. Megint és megint végre. Hazajövünk, holott nem a sajátunkban lakunk. Mégis itthon vagyunk. Nem az ingatlanban, bár egy kicsit ott is, pár perc sétára a Várfürdőtől, hanem a városban. Ülők az izzófüzérrel kivilágított kertben, a Ti és Mi vendégházban, este tíz van, iszom a sörömet, szívom a szivarkákat, és jó itt.

Szerelmetesfelségtársam most ment be a házba, mert kicsit már fázott. Ma elviselhető idő volt, elkerekeztünk Szanazugba (a bringákat a háziak a mi javaslatunkra szerezték be pár éve, mi nagyon hálásak vagyunk érte, jócskán kihasználjuk): Szanazugban találkozik a Fekete- és a Fehér-Kőrös, van ott egy strand. Sajnos a mellette levő étterem tavalyra bezárt, pedig kifizethető volt, és nagyon-nagyon finom ételei voltak. A strand büféje nem annyira jó. De szeretünk ott lenni. Ott is lenni. Mindenhol itt lenni. Lenni.

Ha este kiülünk a kertbe és nem gyújtunk világosságot látjuk a csillagokat. 

2. JELENTŐSEN JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT KIADÁS!
MÁRMINT AZ ÉRTÉKELÉSEM
JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT.

Egyfelől és főleg a kötet méltán címoldalra is kiemelt grafikusának, Cserkuti Dávidnak, vagy inkább CSERKUTI DÁVIDnak köszönhetőn.

Már a borító megkomponáltsága levett a lábamról. Amikor belelapoztam, és szembesültem a színes grafikákkal, amiknek mindegyike, ha akarom, karikatúra, ha akarom, illusztráció, ha akarom teljesen egyedi műalkotás. De bármelyiknek is nézem, kidolgozott, lendületes, elegáns, lendületes, dinamikus, játékos, tréfás, pazar, egyedi, művészi, profi. s. És ha már, akkor még egy viszonyítási pont: engem utoljára Rusz Lívia rajzai fogtak meg ennyire. De eszembe jutott Zorád Ernő világa is.

Ahogy mondtam, a könyvön belül is a színesek az illusztrációk.

Igaztalan, de úgy voltam vele, hogy a történetet nagyon el kellett baltázni, hogy ne tessen nekem. Pozitív diszkrimináció, belátom. De egyáltalán nincsen bennem miatta szégyenérzet.

*

Évekig össze-össze futottam Lezsák Levente történetével. A könyvtárban nem volt meg, s ha árulta valaki, ismeretlenül túl borsosnak találtam az árát. Míg a múlt héten a kedvenc könyvbögrekocsmás, hihetetlenül kultúrált, kedves és figyelmes cigány antikváriumosomnál, a Puskás Stadion metróállomása előtti nagy téren megleltem a 300 HUF-os oldalon. Jött velem, magától. Igaz, valószínűleg szaunában olvasta valaki, mert hiába a relatíve vastag papír, az egész könyv kicsit hullámos. Sebaj, de birtokon belül van. (Jelenleg, 2025 júliusában több helyen is megvásárolható, teljesen emberi áron, jó állapotban. Csak nézz körül a Molyon4.)

*

Elolvastam. Jelentem: tökéletesen jogos volt a pozitív diszkrimináció! .

A könyv negyedénél tartottam, amikor rájöttem, hogy felidézett bennem valamit a stílus, a történet fílingje és műfaja is: Filamér nyomozására gondolok, Bogdán István roppant sajnálatosan egyedüli könyvére, az Őfelsége magánnyomozója című remeklésre. 

Mert az is mesekrimi. Mert ott is király van, meg nyomozás, meg humor, meg rötyögés, meg mesealakok (ott sárkány, itt tündér, meg varázsló), meg összeesküvő udvarmesterek.

De egyáltalán nem a nagy lelkemnek köszönhető, hogy Lezsák Levente nem került az ügyes plagizátorok sorába. Minden párhuzam (vagy ahogy ő mondja a mesében a párhuzam ellentéteként: egyhuzam), absztrakció, felidéződés ellenére sincs olyan érzésem, hogy lenyúlta volna Bogdán István ötletét. Vagy ha igen, rettentő ügyesen, mondhatnók megbocsáthatón tette.

Jó a történet, szerethető, ungonosz alakokkal, élesen formált karakterekkel, pergős, filmszerű cselekménnyel, jó humorral, kellő adag groteszkkel. Bogdán mesekrimijével ellentétben ez kortalan (hogy az nem: amannak sem hátránya), Az NKA nem nyúlt mellé a támogatással. 

*

Ja, hogy a történet... A fülszöveg (amibe kénytelen voltam picit belenyúlni, mert például fényes égitestünk neve, rendre kis betűvel került a szövegbe, hiába tulajdonnév, az utolsó mondat pedig úgy értelmetlen, ahogyan van) ezt mondja:

Van egy ország, Mordia, ahol sohasem süt ki a Nap, ahol mindig borongós az idő, és ahol az embereknek soha sincsen jókedvük. De még egy árva huncut pillanatra sem. És igy megy ez már emberemlékezet óta.

Egészen addig, amíg valami szörnyű dolog nem történik: IV. Burgum, Mordia királya egy reggel JOBB LÁBBAL kel fel!

No, mit szóltok? Hogy semmit? Hát persze, hiszen nem ismeritek Mordia királyi udvarának tizenöt kötetes „Etikett- és protokollszabályzatát”, amelynek második kötetében feketén-fehéren ez olvasható: Mordia mindenkori királya köteles minden reggel BAL LÁBBAL felkelni az ágyból, hogy ezzel is rossz példát mutasson hűséges alattvalóinak."

Most pedig az amúgy mord király kedvesen viselkedik, vicceket mesél a szolgálóknak, vödör- számra eszi a fagylaltot, és még a Napot is kisütteti az udvari meteorológussal.

Hát csoda, hogy az alattvalók rémülten szaladnak szét a szélrózsa minden irányába? Lássuk be, hogy nem csoda. Fő is Mordia föudvarmesterének, Bikacsöki Balambérnak a feje, hogy mitévő legyen.

Végezetül nem tud mást kisütni, mint azt, hogy csakis bűntény történhetett: valaki előre megfontolt szándékkal ellopta őfelsége rosszkedvét. Ezért felfogad hát egy magándetektívet, hogy az a tettes nyomára jusson akadjon, s visszaszerezze Őfelsége megszokott, régi, jól bevált rosszkedvét. És Emerson, a világhírű magán- és mesterdetektív nyomozni kezd.

Szökésben lévő királylány, száműzött álruhás királyfi, rejtélyes szabószámlák, valamint a világ legpechesebb magándetektivje Lezsák Levente mesekrimijében, ahol természetesen minden jó, ha jó a vége, és persze a sárkányok sem maradnak éhen.

Mondjuk a fülszöveg egy negyed mondat teret sem enged a történet voltaképpeni főszereplőjének, a Emerson segédjének, akit „a Detektív Főfelügyelőség varrt a nyakába”. (A főfelügyelőség neve, hiába tulajdonnév, az első megjelenésekor, ahogyan a fülszövegben életadó égitestük neve, nemecsekesítve lett. A második előfordulásánál már nem. Van ez így.) A fickót Jonesnak hívják. Jones, Emersonnal ellentétben tud gondolkodni és nyomozni is. Ő azzal foglalkozik, Emerson pedig azzal, hogy a nyomozás ürügyén minél kényelmesebben éljen a királyi palotában, és minél több pénz sajtoljon ki a nyomozásból. 

S közben bonyolódnak a dolgok. Például Vidoria hadat üzen Mordiának. 

HADÜZENET!!!!

Reszkessetek!!!!

Én, a győzedelmes IV. Hugó, Vidória királya

ezennel háborút hirdetek Mordia ellen!!!!

Jobb, ha megadjátok magatokat, mert különben...

Reszkessetek!!!!

Hát ki ne sz...ná össze magát egy ilyen üzenet olvastán? Ennyi felkiáltó jel láttán! A hadüzenetnek aztán meg is lesznek a természetes következményei. Például a két ország közötti határ, ami eddig tulajdonképpen jelképes volt, immár tényleges, félelmetes átkelővé vált. 

Megebédelt hát, és csak úgy, gyalogosan nekivágott az útnak, hogy át- keljen a határsorompónál Mordiából Vidóriába. Talán egy félórácskát kutyagolhatott mindössze, amikor megpillantotta az őrbódékat és az utat keresztező sorompót. Egyenest odaballagott hát, és...

... és ebben a pillanatban, rászegezve a dárdáját Jonesra, egy őr ugrott elő az őrbódéból:
– Állj, vagy döfök! – kiáltotta harciasan a határőr.

,,No, ennek már a fele sem tréfa" – gondolta magában Jones, és megállt.

– Kezeket fel!

Jones engedelmesen feltette a kezét.

– Te kém vagy? – kérdezte a határőr.

– Nem válaszolta Jones.

– Nem kém! – kiabált be a kalyibába a határőr, ahonnan egy basszus zengett vissza:

– Azt akárki mondhassa!

– Azt akárki mondhassa – ismételte meg a határőr.

– De én nem vagyok akárki – mondta Jones. – Én Jones vagyok – azzal megmutatta az útlevelét a határőrnek.

– Az más – mondta szigorú hangon az őr. – Ha nem akárki, akkor az már mindjárt más. Mer teccik tudni folytatta egy kissé megenyhült hangon –, itten háború van. És ilyenkor a legfontosabb az éberség. Mer sohasem tudhassa az ember, hogy kifélék-mifélék mászkálnak errefelé.

– Aha - mondta Jones. – Tudja, én csak Vidóriába szeretnék átjutni.

A határőr erre ismét ráfogta a már leeresztett dárdáját, és összeszűkült szemmel mondta:

– Szóval mégiscsak kém!

Nem mondok többet a tartalomról. elsősorban azért nem, mert ez a meseregény tulajdonképpen meseregénymeskete. Olyan vékonyka, olyan karcsú, mint Vidoria királyának a lánya, aki Jonesre néz, az meg őrá és... na, de azt mondtam, nem mondok többet! 

*

Hogy egy kicsit rosszmájú is legyek, és megmutassam, Lezsák Levente is csak emberíró, egyetlen, tökéletesen lényegtelen következetlenséget találtam a könyvben: a királynő külföldön tartózkodik, pedig jó lenne, ha nem ott lenne, hanem emitt. A főudvarmester megállapítja, hogy mire odajut a hír, meg mire vissza a királynő, hű az mennyire hosszú idő, mert lóval, szekérrel, ugye... Aztán a főhős úgy utazik, hogy bebújik egy teherautó ponyvája alá... 

Spongyát rá, mert ez csak felületes kukacoskodás, horpadás keresése a gömb felületén. Hiszen még a Föld sem tökéletesen gömbölyű! Mégis úgy tökéletes, ahogyan van!

*

No, megyek, utánanézek, van-e még valami a két szerzőtől valahun. Akarok még Lezsákot olvasni és Cserkutit nézni. 

Kiss Ferenc Füles bibliográfiá-jában egyetlen egyetlen képregényt találtam (A Tranai), ami Robert Shecley művéből készült, a Molyon pedig egyetlen könyvet szerzőként (Unicum illusztrációk), és tizenöt másikat illusztrátorként. És persze a weboldala, ahol elég sok minden más is van.

Lezsák Leventének pedig ez a két, meseregénye jelent meg, a Mordiáról szólók. 

10/10

(2014 + 2025. július)

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa, Gyula városa. Már szinte hazajövünk. Pedig nem az otthonunkban lakunk, hanem máséban. De olyan-pitty-putty, sitty-sutty pakoltunk ki, hogy csuda: mindennek meg van a bejáratott helye, tudjuk, mi hol van, mi merre. 

Egy kicsit éppen ezért tartottammagamban ettől a nyaralástól: a megszokás végett, az újdonság hiánya miatt. 

De tegnap este teljesen elmúlt a félelmem. Tegnapelőtt érkeztünk. A házigazdával vagy két órát beszélgettünk a kertben ülve. A párja Erdélyben van, szülőápolóban. Vele képtelefonáltunk. És közben elég sűrűn kaptam a pálinkákat. 

Ami nem lett volna baj, ha nem kellett volna még elugranunk a Lidlbe. És Szerelmetesfeleségtársam azt mondta, bringázzunk. Kicsit már törtem a magyart, de a térkordinációval nem volt baj. Össze is szedtük, ami kell, a fizetésnél volt csak rövidzárlatom. Odatartottam a OR-olvasóhoz a telefonomat. Szerencsésnen megleltem a Lidl-alkalmazást, meg is tudtam nyitni, ott volt előttem a QR-kód, de az olvasó nem boldogult vele, nem olvasta be. 

A pénztáros sztoikus nyugalommal mondta: 
– Fordítsa meg a telefont, úgy jó lesz! 

Hát ja, összekutyultam az NFC-vel. 

Szóval tegnap este besétáltunk a városközpontba, a Hídfőnél megittunk két sört, megnéztük, nem tették-e odébb a szökőkutat, leltároztunk egyet a vár környékén, meg van-e minden Gyulán? Meg volt, Gyula önazonos maradt. 

Amikor kimondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy lám, tizennyolc éve nem tudom őt megunni, s bár persze, igen van egy csomó minden, ami rutinból történik, vannak bevett párbeszédeink, cselekedeteink, de mégis, minden reggel megcsodálom őt, és boldog vagyok, hogy ő a feleségem. 
– Hát én sem tudom elképzelni, hogy ne legyél. Senki más nem te vagy, és én senki mást nem tudnék elviselni, mindenki idegesítene. 
Valahogy így vagyunk Gyulával is. Minden misztifikáció nélkül. 

*

Ültünk egy padon a Fő utcában, kicsivel a könyvtár után, a vár felé. Előttünk szökött egy kút, meg másik három is a kis tér négy sarkában. 

– Az a baj, hogy a fenntartásaim Gyulával szemben csak olyan sokára nem lesznek igazak, hogy akkor már nincs értelme költözni, mert olyan öregek leszünk, hogy úgysem bírnánk megtenni. 
– Mire gondolsz? 
– Hát a gyerekeinkre, az unokáimra és édesanyásra. Ezek a dolgok, a távolság, a segítségünk hiánya úgy sem változik. És melyik a fontosabb, az, hogy itt itthon érezzük magunkat, vagy az hogy ott jelen legyünk? 
– Én azt gondolom, hogy vagy mi éljük az életünket, vagy nem éljük. Más nem élheti helyettünk? 
– És az nem önzés? 
– Akkor nem mi éljük az életünket. Más nem fogja megvalósítani az álmunkat. 

Bakker, és nem? 

Hogy egyből cáfoljam magamat, mármint, hogy a bejegyzés nem rólam szól, azonnal elmondom, hogy nekem is volt mamikám. Csak én Nagyinak hívtam. A gyerekeim meg Dédinek.

NAGYI

Tizennyolc éves voltam, amikor elmenekültem Apu harmadik házasságának a közeléből. Akkor már veszettül ivott. A harmadik feleségével pedig nagyon nem bírtuk egymást. Akkor sem, ha egyszer én mentettem meg attól, hogy Apu kést mártson belé. Meg akkor sem, ha látogatóba visszamenve vele többet tudtam beszélgetni mint Apuval. Ezt add össze! 

Szóval én nem gyerekként kerültem össze Nagyival. Valamiért mégis úgy emlékezett, hogy ő nevelt fel engem. Pedig nem. Az utca tett ilyet, meg a barátok, barátnők. Az tény, hogy Nagyi már a középiskolám első évében mondta, hogy hozzá bármikor mehetek. Dolgozott a Harmadik Anyámnak, érzékelte a viszonyokat. Aztán Nagyival együtt éltünk nyolc évet. Akkor újra férjhez ment. A második férjével leéltek, hűha mennyit is, tizenhárom évet. Majd Nagyi még pár évet ott élt a bácsi házában, ami az övé lett. Aztán volt egy pillanat, amikor azt mondta, a kicsi ház, a kicsi kerttel is sok már neki, és élne az ajánlatunkkal, hogy hozzánk költözzön. Hozzánk költözött. Úgy három-négy évet éltünk együtt, akkor már Szerelmetesfeleségtársammal, az én két gyerekemmel és SzFT kislányával. Ja, nem is, Szami lányom akkor már nem IS lakott velünk, hiszen Nagyi az ő szobájába költözött. 

Szóval volt nekem is Nagyikám. A másik nagymamámról inkább most egy szót se, jó? Nem érdemli meg.  De Nagyi tényleg különleges asszony volt. (Jó, értem én, vajon kié nem?)

Vidéken, Abádszalókon nőtt fel. Hat elemi iskolája volt. Ott, Szalókon ismerkedett meg a nagypapámmal, akivel '57-ben költöztek fel Budapestre. Papa egy ideig a szakmájában dolgozott, cipész lett, maszekban. Aztán mindketten elhelyezkedtek a Mino-ban, az akkori egyik legnagyobb cipőgyárban. Nagyik szabász lett, Papa felsőrész-készítő. Már itt, a fővárosban született meg a lányuk, Anyu, Etuka. Aki életvidám, mosolygós teremtés volt. Nincsen fotó, ahol teljesen komoly lenne. Még a nagyon kari halála, huszonhét éves volt, előtti fényképen is mosolyog. Pedig tudta, hogy meg fog halni. Leukémiás volt. Én meg hét éves, amikor ez bekövetkezett. 

Nagyi tehát egyedül maradt. Anyu a frissen kapott óbudai lakásból ment utoljára a kórházba, meghalni. Nagyi a Klinikáknál lakott. Úgy nagyjából azóta, hogy Papával Pestre jöttek. Én is oda költöztem az érettségi után, oda születtek a gyerekeim, Eszter és Gergő is. Azt a lakást akkor hagytuk ott, amikor összeköltöztünk Szerelmetesfeleségtársammal, egy nagy óbudai, Flórián téri lakásba. De ez másik történet. 

Nagyi és Papa eredetileg a földszinten laktak, ott az Örökimádó Templom épületében. Egy szobájuk volt. A vécé a folyosóról nyílt, de csak az övék volt. Ahogy a konyha is a folyosóról nyílt, külön bejárattal, semmi köze nem volt a lakáshoz.

Nagyi ezt a lakást cserélte el Bolond Marival, amikor annak meghalt az anyja. Ennek kisebb volt a rezsije. Nagyinak így lett egy szoba, komfortos, ötven négyzetméteres lakása. Ráfizetett Marinak a spórolt pénzéből. Ez a lakás sem volt ideális, különösen amikor oda költöztem. Eredetileg külön volt a konyha és a fürdő a vécével, de aztán az eredeti konyha lett az én szobám, a fürdőt meg ketté választottuk, az előszoba felöli része lett a kis, csányi konyha, az ablakfelöli meg a fürdő a vécével.

Nagyi aztán innen ment férjhez hetven évesen Vecsésre egy nyolcvanegy éves bácsihoz. 

Nagyi nem volt túl művelt. Nem tudta volna megmondani, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. De tudta hogyan kell csirkét vágni, kolbászt tölteni, pacalt főzni és pogácsát meg olyan sós, sima tésztát sütni, azt a hosszút, aminek a receptjét elvitte magával, mert nekem lukas az emlékező részem. Tudott spórolni és tudott dolgozni. De el is tudta engedni magát. Amíg létezett a SZOT, ő bizony kihasználta a majdnem ingyenes nyaralások lehetőségét akkor is, amikor Papa már nem volt. Nem volt kikapós asszony, nem adta könnyen magát, de mindenhonnan úgy jött vissza, hogy egy „legény” ott loholt a nyomában. Akit valamelyest kihasznált, ki ezt  csinált meg a lakásban, ki azt, aztán lekoptatott. Közel magához egyiket sem engedte.

Legutoljára kiderült, hogy még a nyolcvanegy éves bácsit sem. Aki eljött hozzánk, és megkérte tőlünk Nagyi kezét. Akkor még nem SzFT-vel éltem. A vasárnapi ebéd után, tyúkhúsleves, nyammm, sült oldalas, hagymás törtkrumpli, párolt káposzta volt a menü. A desszert után, azt már nem tudom mi volt, de Nagyit ismerve tuti, hogy volt, Anti bácsi előhúzta a virágcsokrot, illendőn megkérte Nagyi kezét, és hozzátette: 
– Higgyétek el, gyerekek, én nem csak a szex miatt akarom elvenni Etuskát! 

Amikor a bácsi meghalt, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Nagyival a temetését intéztük, amikor kibukott belőlem a kérdés. Pedig ennyire intim témákról soha nem beszéltünk.
– Nagyi, amikor Anti bácsi megkérte tőlünk a kezdett, mondta, hogy nem csak a szex miatt... Csak a szája járt? 
Nagyi somolygott, aztán nemet intett a fejével. Nem mondtam ki, de magamban ujjongtan: tehát van, lehet olyan, hogy még nyolcvan felett is tettre kész a férfiember! Aztán nagyi ugyanúgy somolyogva, hozzátette: 
– De én nem hagytam ám! 
Elképedtem. 
– Egyszer sem? 
Nagyi ismét tagadólag ingatta a fejét. 
– Vénségünkre? Minek az? 
Csóró Anti bácsi! Mondom, tizenhárom évig voltak együtt. És tudom, nagyon szerette Nagyit. Amikor levittem Nagyit Abádszalókra, haza, majd három nap után visszavittem, olyan szeretettel ölelgette és olyan őszintén köszönte meg, hogy hazahoztam neki, hogy az szinte könnyesen megható volt. 

Aztán Nagyit magunkhoz vettük a Flórián téri bérlakás második emeletére. Ami lift nélkül úgy a negyediknek felelt meg. Mert nem volt lift. Azóta sem tudom eldönteni, jó ötlet volt-e, vagy csupán kényszerűség, és mi lett volna ha nem tesszük. A vecsési házból fizettük ki az összeköltözésünkkor felvett hitelt. Ami aztán ment a levesbe a teljes összegében. Ez is másik történet, egy lakás akkori árát adtuk a banknak, aztán lakásunk se lett belőle... 

Volt még egy-két jó év, aztán Nagyi rohamosan leromlott. Először fizikailag, majd szellemileg is. Volt, hogy Gergő fiamat bottal akarta elverni, mert az elvette tőle a Nagyi által zsebre vágott lakáskulcsát és Gerinek indulnia kellett otthonról. Nagyi másnap az egészre nem is emlékezett. 

Egyre több mindent felejtett el. Csak egy dolgot nem, az inzulinját beadni magának. De azt minden körülmények között megtette, a kötelesség az kötelesség. Akkor is, ha semmit nem evett. Az akkoriban hét-nyolc éves Csemete kivételével minden családtag legalább egyszer visszahívta őt a kómából. Még Geri fiam Vandája is, aki egy alkalommal kettesben maradt vele a lakásban. Úgy csörgött rám. 
– Moha, elvitettem a nagymamádat a mentőkkel!
– Backi, nem fértetek el ketten a száz négyzetméteren? Mi történt?
– Éppen készültem a fürdőben, amikor hallottam, hogy Eta néni szobájában valami leesett. Bementem, hát ő volt az. 
– Mire te? 
– Láttam, hogy Márti [ez SzFT böcsületes neve. Legalábbis az egyik, de másikon senki sem szólítja] a múltkor mit csinált vele ilyenkor, cukros vizet itatott, kis kortyokban, aztán amikor magához tért, hívta a mentőket. Ezt tettem. 
– Imádlak, Vanda! Megtartunk! 
(Szerencsére, szerencséjére ezideig a fiam is így gondolta.)

A sok kómaközeli állapot nem tett jót Nagyinak. Egyre gyengébb, passzívabb lett. Aztán egy enyhe infarktussal kórházba került. A belgyőgyásza mondta, hogy állandó felügyeletet igényel, meg tudjuk-e oldani? Nem tudtuk... Elintéztem a Margit kórházban, hogy kerüljön be az elfekvőbe. Az intézés után sírva jöttem ki, hogy oda az én Nagyimat...? A következő hét hétfőjén került volna át. Pénteken hívott a dokija, hogy nagyon sajnálja, de nem kerül át... Leszálltam az 1-es villamosról, valahol a Pongrác út környékén, az Árpád-hídig (képtelen vagyok a mai nevén, Göncz Árpád Városközpontnak nevezni) kibőgtem magamat. Ott úgy szálltam fel a villamosra, hogy hálát adtam az Égnek, hogy így történt: Nagyi az ébrenléteinek úgy a felében teljesen a tudatánál volt. Teljes tudattal az elfekvőben tölteni az időt, tudva, hogy a tuti végállomás... Brrr! 

Szerettem Nagyit. Nem volt pallérozott elme, de a magához való, józan, paraszti esze megvolt. Megmondta a véleményét, de nem akart bántani senkit. Meg elhallgatni sem amit látott. Aztán persze utólag többször kiderült, hogy a tapintat többször hallgatásra bírta. Amikor a kritika, az ellenvélemény már csak sebekben turkálás, lelki rugdosás lett volna. 

Majd tíz éve, hogy meghalt, de ugyanúgy hiányzik most is. Isten veled, drága nagymamám!  Majd azon az új világon, amiben te nem hittél, majd ott... Mert jó ember voltál. Ember voltál. Nagyon hiányzol ám!

MAMIKA

Azt mondod, beszéljünk végre a regénykérő is? Beszéljünk! Tulajdonképpen eddig is arról beszéltünk. Mert részemről komoly hasonlóságokat találtam Nagyi és Mamika között. Például ahogyan kezdődik a történet, az majdnem szó szerint ugyanúgy volt Nagyival is. 

– Zoli, soha ne öregedj meg!
– Jókor szólsz, Nagyi, negyven éves vagyok!
– Akkor most állj meg vele! Vagy úgy jársz mint én: tizennyolcnak érzem magamat, csak aztán amikor belenézek a tükörbe, akkor egy vénasszony néz rám vissza! 

Sokan azt állítják, hogy aki hatvanhét éves, az már öreg. Mamikának nem ez a véleménye. Ő világéletében azt állította – és vele együtt egy csomó öregember –, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Márpedig Mamika meglehetősen fiatalnak érezte magát. Mondogatta is gyakran, hogy kívülről ugyan vénasszony vagyok, de belülről kislány. (5.)

Na, ugye! 

Kallénak meghalnak a szülei. (Jó, nekem „csak” az anyukám halt meg, Apura tizenöt év múlva került sor. Mondjuk ő is csak negyvenhárom éves volt, amikor egy lakótelepi lépcső széle összefogott az alkohollal és kettesben összezúzták a koponyalapját. (Ezt is Nagyitól tudtam meg. Valahol, valakinél voltam, este mentem haza. Nagyi az utcán állt, a ház előtt, a Klinikáknál. Ott mondta el, hogy meghalt az apám is. Nem tudom, miért ott várt rám, ez nem derült ki számomra. Én akkor már huszonkettő voltam, Akkor lettem szülőárva. Tény, hogy Nagyi volt nekem.) 

Kallét Mamika ellentmondást nem tűrőn veszi magához. Úgy dönt, hogy innentől ő neveli a fia fiát. Közben persze fő a feje, hogy persze, igen, naná, nem is adja az unokáját senkinek! De közben szorgosan küzd az árvasági ellátásért, mert igen kevés a nyugdíja, de nem érkezik az a fránya segély, mert komplikált ez az ő Kalléjának az ügye, mert ugye, rokon vette magához a gyereket, egészen más lenne, ha nem lenne rokon... Az ész megáll még Németországban is. 

S akkor itt meg is állok a regényke stílusbeli leglényegénél, a realitásnál. A mindenféle szempontból való realitásnál. Peter Härtling egyáltalán, egyetlen szóval sem gügyög. Nevén nevezi a dolgokat. A halált is, az öregséget is, a magányt, a félelmeket, az alkoholt is. Mi több, egy hetven éves ember belső tépelődéseit is. És teszi mindezt úgy, hogy mégsem teszi nyavalygóssá Kalle és Mamóka történetét. Ráadásul megmarad a története ifjúsági regénynek. Arról nem is szólva, hogy észre sem vesszük, de laza bravúrral megoldja, hogy erőlködés nélkül a tízéves gyerek, és a hetven éves asszony szempontjából is lássuk a dolgokat. Erre az egyik legjobb példa, amikor azt meséli el, mennyire másképpen látta Kalle az édesanyját mint Mamika a menyét. (Mármint Mamika nem menyét, hanem Mamika a fia feleségét. Egyébként milyen jó mesecím már: Mamika, a menyét)

Ráadásul úgy, hogy sem a gyereket, sem az asszonyt nem mutatja hibátlannak. Egyáltalán semmit sem idealizál. De pokolnak sem mutatja az életet. Bizonytalannak, küzdelmesnek igen. A két egészen más generáció szemléletét, stílusát sem ütközteti mindenáron, és nem próbál tanmesét sem rittyenteni a mai huligánok és/vagy a tegnapi ósdi vackok nézetei, cselekedetei köré. 

S nagyon bölcsen nem ad igazat egyik generációnak sem, hanem látja mindkettő értékét és bölcsességét. 

A Mamika nem egybefüggő történet, bevezetéssel, tárgyalással, abban konfliktussal, majd befejezéssel, ami a feloldást adja, sokkal inkább életképek egymás mellé illesztése, egy nagymama és az unokája összeszokásának a történetecskéi. súrlódásokkal, veszekedésekkel, összezördülésekkel. Ahogy az a mindennapokban különben is van. Mert az életünk filmje bár folyamatos cselekmény, de nem a filmművészet vagy az irodalom dramaturgiája szerint alakul. A történeteinket nekünk kell összeállítanunk. S ahogy egy rendező vagy egy író szelektál a részletekben, ahogy a mozaikokat történetsorrá alakítja, úgy alakítjuk mi magunk is, ami szerintünk velünk történt. 

S bár a könyv kicsit váratlanul ér véget, valahogy szerencsére nem a várható módon. Mamika nem hal meg. De az utolsó fejezet arról szól, hogy bizony áll a zászló neki is. Ahogy mindannyiunknak. Éppen most olvastam az ezzel a könyvvel szinkronban fogyasztott A Menny felfedezése című könyvben, az egyik szereplő édesapjának a váratlan infarktusával kapcsolatban olvashatjuk: 

Nyilvánvaló, hogy bármikor bármi megtörténhet; mindenki egyik napról a másikra él valamiféle isteni 
szerencsében bízva, hogy mindig minden úgy marad, ahogy van, aztán egy pillanat alatt minden megváltozik. 

Mondjuk erről az eszembe jutott, hogy tulajdonképpen egészen másképpen is történhetett volna a saját infarktusom is. Így tulajdonképpen tréfásra sikeredett az egész, fájdalom, félelem, aggódalom nélkülivé. Nem is tudtam, hogy infarktusom van/volt. Igaz, ebbe belepusztult a szívem egyötöde, de még ezt sem érzem különösebben. (Mia francot kezdett a szervezetem a döglött szövetekkel? Ott erjedt bennem semmivé? Jó, legyek nem lepték be, meg kukacok sem zabálták, de akkor hogy, miképpen?)

Ahogy belegondolok, senkim sem halt meg váratlanul.

• Azt, hogy Anyu meg fog halni, mindvégig tudtam, a család nem titkolta előttem, hogy nagyon beteg.
• Apu gyakorlatilag halálra itta magát, várható volt, hogy előbb-utóbb történik valami.
• Anyai nagypapám szintén ivott. A végén szeme fehérje nem volt, csak mint egy tojásnak: sárgája lett.
• Apai nagypapám szívbeteg volt, a háborúban civilként egy téli éjszakát egy vizes árokban töltött, miközben a feje felett jobbról-balról záporoztak a mindenféle kaliberű lövedékek. A szívére ment a több mint alapos megfázás.
• Apai nagymamámmal alig volt kapcsolatom: néha-néha meglátogattam, ő mindig csak pénzért jött, nem hozzám, hanem Nagyihoz. Mohácsi papa összes könyve, de főleg a saját festményei az enyészeté lettek. Vagy tudom is, kié... Az enyém biztosan nem. A nagymamám meg sem kérdezte, akarom-e őket. Minden bizonnyal pia lett belőlük.
• Nagyi pedig szép lassan épült le.
• Ahogy aztán Pipi barátom esetében is várható volt, hogy az alkohol egy ponton átveszi az irányítást a szervezete felett. Ő negyvenhat volt, amikor meghalt. Bakker! S már mennyi ideje az is! Bammeg, Pipikém!
• De nem váratlanul ment el SzFT édesapja
• és a nagybátyja sem. Mindketten betegek voltak.
• Ahogyan SzFT nagynénjében, Nénjében is évek alatt csökkent nullára az aksi szuflája. 

Szóval senkik sem váratlanul tűnt el az életemből. Mindenkinek a halálára rá tudtam készülni. Nem élek permanens halálfélelemben, de az infarktusom óta a saját elmúlásom is jelentősen a látóterembe került. 

C'est la vie.

Ha akarom, szólhat még nekem arról is, hogy magam is nagypapa vagyok. Olvasás közben bevillant, ha ne adja az Ég, hogy a lányommal és a párjával történne valami, mit kezdenék a két unokámmal, Lilivel és Danival?  Szívszorító kérdés. E könyv szerint a jelenlevő gyerek fiatalít. S ők olyan kicsik, hogy ismét nagyon fiatal lennék. :-D 

S van egy anyósom is. Figyelem egy ideje. Soha, egy napot sem fiatalodott még! Nem voltunk kezdettől fogva jóban. Pár éve meg nagyon de. Remélem, ő is így érzi! 

Ápoltam a kertem, hogy nőjön a sok virág!
Szeressük egymást!
Olyan rövid az élet és nagyon hosszú a folytatás!
Jó éjszakát!

Ne vacakolj annyit! Elmúlik az életem!
Ne vacakolj annyit! Mindegyik kell nekem!

Republic: Jó reggelt kívánok!

Szóval ilyesfajta könyvecske ez. Van benne egy csomó gondolat, mindennapi, fájdalmas, szép, gondolatok. Az a fajta, amit semmiképpen sem nevezünk nagy könyvnek, de mindenképpen a legkedvesebb olvasmányok közé soroljuk. Mert szeretjük a szereplőit, szeretjük, ahogyan egymást szeretik és szeretjük az elbeszélő stílusát, ahogyan ő szereti az alakjait. S nem azért mert megmondja a Tuti Nagy Frankót, hanem mert az mondja, nidd' a itt vagyunk mi mindannyian egymásnak, játszunk szépen a magunk játszóterén a magunk pajtásaival és játékaival! 

*

 Van még néhány képem a könyvből. Párat egy kispajtás megkísérelt kiszínezni. Nagyon kicsi pajtás lehetett. :-D

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusa (bameg, MÁR július; hát hová rohan az élet ennyire?). Vasárnap hajnal van. Ötkor arra ébredtem, hogy nagyon üres mellettem az ágy. Szerelmetesfelségtársamnak hűlt helye volt csak. Az ágyneműjének is. Úgy látszik, nagyon horkoltam, és nagyon aludtam, mert ilyenkor szólni szokott, hogy forduljak meg hanyattról oldalra, és meg engedelmesen, fel sem ébredve megteszem, és alszunk is tovább. Úgy látszik, most nem reagáltam. Átmentem a nappaliba a laptopomért. SzFT csuda mélyen és békésen aludt a heverőn. Alszik még most is. 

Megint egy olyan hétvége mint ezer másik. Szombat: hajnali írogatás, olvasás, összebújás (hogy van az, hogy majdnem hatvan évesen is fel tud izgatni ugyanaz a nő, aki majdnem húsz évvel ezelőtt is megtette?), kávé, reggeli gyümijoghurt, banán, főzés (most nem csesztük el mint a múlt héten mindent is), film, alvás, közben apróbb házimunkák (mondjuk SzFT kitakarította a vizes blokkot, az nem annyira apró), olvasás, internet bámulás, semmittevés. Szóval teljesen a szokásos. 

A mai nap sem nagyon lesz más. SzFT elmegy úszni, én kiporszívózok, felmosok, bekészítem az ebédet, megebédelünk, film, alvás... Holnap meg munka. 

Bámultam kifelé ma hajnalban a konyhaablakon. Néztem a szemközti, szürke raktárépületet, ami elveszi előlünk a Hármashatárhegy látványát, és azon tűnődtem, mennyire nem kívánok a hétvégeken kimozdulni a kis panel vackunkból. Bezzeg, ha vidéken laknánk, minimum a kertbe ki akarnék ülni, de ott lehet, hogy sétálni is akarnék. Vagy bringázni. Kitolni a cíngát, felülni rá és csak egy kicsit, a semmibe, sehová, csak tekerni egyet. De itt nincsen hozzá semmi kedvem. 

Na, majd szombattól Gyulán! 

*

Nyavalyás lett mindkét unokám, pedig fel sem vittem nekik a privát nyavalyámat, amit hetekkel ezelőtt, szigethalmi gyerekutaztatás alatt a céges kocsi légkondija okozott. 

Nem is tudom, hány hete nem láttam őket. Mi kenne, ha utaznom kellene, hogy felmenjek hozzájuk? Már ezen is többször gondolkodtam. 

REFRÉNJEIM

Van néhány refrén, amit ilyenkor kötelező önismétlésként meg szoktam említeni. (Az ilyenkor azt jelenti, hogy akkor, amikor fantasyt, tehát/és/vagy Pratchett-et olvasok.) 

Például azt, hogy különösebben nem kedvelem a fantasy-ket. Persze, van néhány, amit de, ám úgy összességében a fantasy zsánere számomra nem vonzó. Azért nem, mert nekem jobbára nagyon egykaptafa. Sommás ez az ítélet nem vitatom, és minden bizonnyal vannak, akik legszívesebben egy présgép hengerei között látnának miatta, de minek vitassam a vérvalót? 

De (és ez a másik refrén) bár Pratchett ízig-vérig fantasy, piszkosul nem egykaptafa! De nem ám! Elsősorban azért, mert jobbára önmagát sem veszi komolyan. Meg amit ír, azt sem. Miközben az egyes könyvei többnyire mégis csak bírnak üzenettel. Mert úgy fantáziál fantasyt , hogy valami ismert társadalmi jelenségből, ismert kulturális alapból (értsd: irodalmi mű) indul ki, azt önti nyakon, árasztja el pratchett-i fantáziával, forgatja ki alapjaiban, teszi röhejessé a végeredményt és idézhetővé a fél könyvet. 

Aham, ő Terry Pratchett. Nem, nem a jobboldali! :-P

...elhatározta, hogy ha egy néhány békésen lehörpintett sör nem teszi lehetővé számára, hogy a dolgokat más megvilágításba helyezze,  akkor valószínűleg néhány további sörre lesz ehhez szükség. Mindenesetre érdemes megpróbálni.

(30.)

Meg azt is refrénelni szoktam, hogy bár egyáltalán nem elvont a szövege, Pratchett mégis tud (illetve sajnos csak tudott) olyan tréfás-nyakatekerten fogalmazni, elvonatkoztatgatni, hogy vannak mondatok, amiket nem elég egyszer elolvasni. Legalábbis az ember panelproli gyerekének, aki én vagyok több alkalommal vissza kellett olvasni a nyakatekert mondatokat. Most is. Viszont nagyon simán bele lehet jönni a pratchettizmusba, és utána elképesztő önfeledtséggel lubickolhatunk benne. 

Azt hiszem, nincsen más röfrén... (Ha mégis vanna, utólag majd jól ide írom, hogy olyan legyen, mintha veszettül összeszedett, konzekvens és intelligens lennék, mint aki fejből fel tud sorolni háromnál is több dolgot.) 

MIBEN ÁLL PRATCHETT REGÉNYEINEK A TITKA?

Keresgélhetném, sorolhatnám, listázhatnám, hogy mi mindenben, de nem vagyok egészen biztos abban, hogy érdekelne téged. Még abban sem, hogy engem érdekelne. 

De az tény, hogy valami veszett, fenemód nagy svunggal adagolt cinizmussal kezeli az egész Korongvilágot. Ja, mert, hogy a regényei elsöprő többségének a Korongviilág a helyszíne. Ami azért Korong, mert korong. Tudod, lapos föld. Csak ezt négy elefánt tartja a hátán. Azokat meg egy teknős, a Hatalmas A'Tuin. 

Persze, hogy marhaság, ebben ne is kételkedj! 

A nő előre szökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.
– Gyorsan, velem kell jönnöd! – mondta. – Nagy veszélyben vagy!
– Miért?
– Mert megöllek, ha nem jössz.

(62.)

A szereplői pedig legyenek akár varázslók, akár boszorkányok, akár utazóbőröndök, varázslósüvegek, akármik, minden fantasyságuk ellenére tulajdonképpen mindennapi emberek. Ismered őket: hibáik vannak, meg gyengeségeik, gyávák, akik az első komoly akadályig bátornak hiszik magukat, kényelmesek, hedonisták, beképzeltek, önteltek, lusták... ésígytovábbak. Emberek, mondom, mit nem értesz rajta? Akkor is, ha akármik is. Jó, oké, az utazóbőrönd nem ember... Hjaj, persze, a varázslósüveg sem! De a varázsló, a boszorkány, a képzelt hős, a harcos amazon, na, az az! 

S Pratchett képes arra, hogy miközben kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

S röhögtet mint a fene! 

Ja, és társadalomkritikus is. Jelenségekre bontva a valóságunkat. Egy jelenség: egy könyv. 

Na, hogy képben légy, mutatok egy példát arra, miközben Pratchett kívül állva mutatja a szereplőit, aközben meg belülről nagyon szereti őket. 

SZÉLTOLÓ

A Korongvilág-regényfolyam alsorozatokra osztható. Alapvetően hétre. Ne izálj már, tudom, hogy vannak még más regényei is, de azok nem Korongvilág regények! És különben is sokkal kevesebben vannak. Na, ülj a helyedre! Ott tartottam, hogy alapvetően hét alsorozata van a Korong-pakknak. 

És azt képzeld el, hogy az egyik alsorozat névadója ugyanaz az elba...tt fickó, aki ennek a regénynek is a főhőse. Széltolónak hívják.

Varázsló köntösben mászkál, a fején varázsló sipkával, amire a gyöngébbek kedvéért rá is van írva, hogy Varrázsló. Így. Szó szerint. Nem elírás a felirat. Illetve elírás, de nem a szerző és nem általam, hanem az, aki  a kalapra hímezte a szöveget. Gondolta, ha már varr... 

Széltoló olyan varázsló, aki nem igazán tud varázsolni. Néha ez-az összejön neki, de azért ez nem jellemző rá. Meg gyáva is. Az élet egyik, ha nem leghasznosabb dolga, ez életelve, a futás. Mert Széltoló túlélésre játszik. Azt mondja a halálát senki sem éli túl. Mármint nem Széltolóét, hanem a sajátját. (Egyébként Széltoló fenti mondatát ebben a pillanatban találtam ki, de tök jól hangzik, és egyébként tök autentikus a botcsinálta varázsló teljes jelenségéhez. És ha nem mondom, még a végén elhiszed, hogy ilyet mondott a ficak. 

Széltoló irigyli az egyik szereplőtársát, mert annak az volt élete legizgalmasabb eseménye, hogy petrezselymet darabolhatott. 

Széltoló mégis, valamilyen szinten beavatott. Bejáratos varázslóberkekbe. Amikről nincsen jó véleménye. Egyszóval egy igazi, hamisítatlan, tökéletes lúzer. Még csak nem is túl okos, hanem síkhülye. 

De egyébként meg full szimpatikus a csóka. 

EGYÉBEK FŐBB SZEREPEKBEN

Ott van elsőnek Corina, Cohen a barbár lánya. Aki méltó az apjához: szíve szerint jobbára mindent erőszakkal oldana meg, és sok-sok esetben teljesen helyénvaló szerencsés megoldás. Corina a szíve vágyai szerint sokkal szívesebben lenne inkább fodrász. Ja, úgy bizony. 

Meg ott van mindjárt Corina pasija, Nijel, akivel nagyon-nagyon egymásra néztek. De aztán a fickó megszólalt, meg viselkedett, és Corina kezd kihátrálni az egymásra nézésből. Amikor Nijel belép a történetbe, akkor már három napja szuppperhős. Ezt bátran ki meri jelenteni magáról, hiszen elolvasott egy önfejlesztő könyvet a témában, amit igyekszik minden helyzetben pontosan alkalmazni is. Egyszóval tejbegríz a csávó, de legalább jóindulatú.

Bejön aztán a képbe, és ő jön be elsőnek, Kóin. Ő a bűbájos. Nem, nem varázsló, hanem bűbájos. Mert a bűbájosok  magasabb rangúak. Csak általában nem gonoszságtalanok. Kóin a nyolcadik fiú nyolcadik fia nyolcadik fiának a fia. Biztos befutó arra, hogy bűbájos legyen. És még van hozzá egy varázsbotja is. Ami nagyon varázsteli. A regény vele, Kóinnal kezdődik. 

Meg van egy királyfink, aki már csak serif, a nagy Krözótus, a dúsgazdag  exfelség fia, aki egyszercsak azon veszi észre magát, hogy ott van Széltoló, Corina és Nijel oldalán. Krőzótus legfőbb gondja, hogy vészesen kezd kijózanodni.

A Poggyászt ki ne felejtsem már! Hogy őt Pratvhett valami gombapöri után találta ki, az hótziher! 

Mert egy utazóláda rengeteg foggal és száz lábbal, ami aki kegyetlenük képes bárkit, bármit félresöpörni, ha az útjában van, azért ahhoz már kell valami, ami felpörgeti az unalmas írói szerda délutánt! (De, csakazértis szerda! Lehetne bármilyen nap, de most és itt szerda van, azért szerda a szerda!)

– Figyelj! – mondta.– Van egy hosszú szó, tudod, egy öreg boszorkány tanított meg rá... nem jut eszembe... de ti, varázslók ismertek hosszú szavakat. 
Széltoló hosszú szavakon kezdett gondolkozni. 
– Kelkáposzta-főzelék? – vetette fel. 
Conina ingerülten megrázta a fejét. 
– Azt jelenti, hogy a szüleidre hasonlítasz. 
Széltoló a homlokát ráncolta. A szülők témájában nem mozgott túl otthonosan. 
– Kleptománia? Visszaeső? – találgatott. 
– H-val kezdődik. 
– Hedonizmus? – csapkodott Széltoló vaktában. 
– Hereditás – felelte Conina.

(81–82.)

MIRŐL SZÓL? HA MÁR AZ ÖSSZES PRATCHETT-REGÉNY SZÓL VALAMIRŐL...

Hááát, varázslók esnek egymásnak, a csetepatéban az a négy balfék, a varrázsló, a fodrászboxer, a képzelthős és az alkesz kőgazdag, akinek már semmilye sincsen meg ott ténfereg mindig, ahol történik valami. Vagy azért történik valami, mert ott téblábolnak. S a végén az apokalipszis nem kis részben azért marad el, mert annak a négy lovasa alaposan bebaxva ül egy kocsmában, de annyira, hogy fel sem fogják, hogy az van, hogy nincsen semmi, nélkülük nincsen apokalipszis. Már ami a világvégét jelenti, az nincsen. Mer' amúgy meg városok lesznek semmivé. 

De azt hazudtam, hogy minden Pratchett-regény szól valami ismert társadalmi jelenségről. Vagy irodalmi adaptáció. Ha az utóbbi, akkor csak egyvalaki van, akire gondolni lehet, és az nem a nyomtatógyártó cég, meg nem is az ostoba nő vulgáris rövidítése. De ahhoz kevés az analógia, Pratchett ennél egyértelműbb szok' lenni. A világvégéről egyértelműen szól, csak abban meg sehol a metafora. A világvége az annyira azonos magával, hogy teljesen önmaga. Vagyis az a helyzet, hogy ez a történet arról szól, amit Pratchett elmesél. Vagy én vagyok felettébb figyelmetlen és műveletlen. Nem kizárt. 

Azonban az, hogy nem tudom, miről szól az egész, nem zárja ki azt, hogy részleteiben ne élvezhetném. Így vagyok valahol az egész életemmel is. Kapizsgálom, keresgélem, néha, villanásnyi időkre valamit érteni vélek, aztán a magabiztosságom úgy omlik össze, mint kártyavár a tegnapelőtti, ordenáré viharban, ami a szomszéd máltai játszótéren gyökerestül fordított ki egy átölelésnyi vastag fát. 

Szóval az, hogy nem látom át Bűbájos bajok egészét, ehhez képest fikarcnyit sem frusztrál. 

Nijel kardja elmosódott a levegőben. Egy bonyolult nyolcast írt le előtte, megpördült a karja körül, egyik kezéből a másikba ugrott a háta mögött, mintha kétszer megkerülte volna a mellkasát, majd felugrott, mint egy lazac. 
Egy-két háremhölgy spontán tapsban tört ki. Még az őrök is elismerően néztek. 
– Ez a Tripla Orkdöfés Extra Pörgéssel – jelentette ki Nijel büszkén. – Rengeteg tükröt összetörtem
gyakorlás közben. Nézd, megálltak! 
– Szerintem még soha nem láttak ilyet – jelentette ki Széltoló erőtlenül, miközben a köztük és az ajtó
közötti távolságot méregette. 
– Szerintem sem. 
– Főleg azt a részt a végén, amikor beleállt a mennyezetbe. 
Nijel felpillantott. 
– Érdekes – jegyezte meg –, otthon is mindig ezt csinálta. Vajon mit csinálhatok rosszul? 
– Fogalmam sincs. 
– Te jó ég, bocsi! – mondta Nijel, amikor az őrök láthatóan ráébredtek, hogy a műsornak vége, és
elindultak, hogy leszámoljanak velük. 
– Ne hibáztasd magad... – vigasztalta Széltoló, miközben Nijel felnyúlt, és megkísérelte kiszabadítani
a pengét, bár hasztalan. 
– Köszönöm. 
– Én helyetted is megteszem. 

(211–212.)

Nos, a helyzet az, ha szól is valamiről, nekem igazából fogalmam sincsen, miről is. Mármint a történetét értem, felfogom. (Most még. Adj két hetet és semmire sem fogok emlékezni belőle! Ahogyan nincsen egyetlen általam olvasott Pratchett-sztori sem, aminek a történéseire emlékeznék. Annak ellenére, hogy mindegyik olvasmányélményem azt mondja, hogy Pratchett üdítő marhaság a társadalomkritikák óceánjában.) De fogalmam sincsen, minek megy most neki az írókám. A világvége sem annyira adja magát. 

Maradjunk abban, hogy fenemód szórakoztató volt olvasni. 

Krull asztrofizikusai egyszer minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy minden hely ugyanaz a hely, és a közöttük lévő távolság csak illúzió, és e hír zavarba hozta az összes gondolkozó filozófust, mert sok mindenre nem adott magyarázatot, így a mérföldkövekre sem. Pár évnyi vitatkozás után az
egész átkerült Sü Ke Telhez, a Korong egyhangúan legnagyobbnak kikiáltott filozófusához²¹, aki némi gondolkodás után kijelentette, hogy bár tényleg ugyanaz a hely minden hely, de az egy nagyon nagy hely. 

²¹Ez az egy hang az övé volt.

(285.)

Elmagyarázta – bár a „magyarázat" talán túl nagyvonalú kifejezés, és ebben az esetben azt jelenti,  hogy nem magyarázta el, de azt hosszan tette –, hogy tökéletesen lehetséges átutazni a világon egy olyan lámpában, amit a társaság egyik tagja tart, a) a valóság fraktális természete miatt, ami azt jelenti, hogy mindent fel lehet fogni úgy is, mint ami önmagában van, b) a kreatív PR miatt. Csak arra kell figyelni, hogy a fizika törvényei ne szúrják ki a dolgot, amíg az utazás véget nem ér. 

(289.)

*

8/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusi fizetésnap. A héten a Paskálon soförködtem, Erika kolléganőm szabija végett. Őt helyettesítem ott.

Mivel Szerelmetesfeleségtársam életmódváltása miatt széthulltak az estéink, megszántek a közös vacsorák, filmnézések, egyedül vacsorázok és nézem a filmjeimet (most is éppen úszni van), valamelyik este egyedül ácsorogtam a konyhában. és eszembe jutott egy dal. Meg is hallgattam azonnal. 

Az a baj, hogy most tökéletesen igaznak érzem. És csak 30%-osan zavar. Ez a másik baj. Vagyis eléggé paralelll vagyok Széltoló komával. Ha nem is petrezselyemdarabolással múlatnám el a hátralévő időt. Akkor sem, ha három perc, bár akkor még belefér, és akkor sem, ha harminc év. 

Nem mondom, hogy értettem a filmet, különösen az utolsó fél óra vágott földhöz, de azt sem mondom, hogy nem tetszett.

Köveket követelek rám: én iszonyatosan untam Tarkovszkij Sztalkerét, de csak azért is végignéztem, hogy megtudjam, miért akkora szenzáció. Nem tudtam meg. Viszont nekem végtelenül unalmas és a mai szemmel nézve néha néha mulatságosan és mindvégig erőltetten művészkedő volt  volt. Semmilyen szinten nem fogott meg. Megkérdeztem haveromat, a Geminit, mitől jó film ez a film. Elmondta. Amit mondott, azt is erőltetettnek találom.

Szóval az Expedíció arról szól, hogy a Vibráláson túl valami manipulálja a géneket. A vér zenéje pedig arról szól, hogy egy zseniális, szólista tudós manipulálja a sejteket: megtanítja őket gondolkodni, és ezáltal egyfajta, hm, társadalomban tevékenykedni. 

Aztán mert mindezt titokban, a saját szakállára bütyköli össze a sejtchipekben gondolkodó melóhelyének a laborjában, hát kivágják mint macskát kulázni. De mert nem akarja, hogy a kutatásai mindenestül az enyészeté legyenek, hát befröcsköl magának egy adagot a tenyészetéből. Majd hazamegy. 

Napokon belül azt veszi észre, hogy 

• megjavul a látása
• megjavul az ízlése az egészséges ételekkel szemben
• fogyni kezd
• nem fáj a dereka

Vagyis tökéletesül a teste. Hurrá! A sejtek beszélni kezdenek hozzá. Ha kezdetleges módon is. Idáid nem lenne baj. De azért cseppnyi kétsége van a tudósnak. Megkeresi egy orvos barátját, ugyan vizsgálja már meg úgy mindenféle szempontból. A vizsgálat megtörténik: semmi sincsen rendben. Például a gerinccsigolyái átalakultak egy logikusabb formába rendeződtek a test tartása érdekében. 

A műszerek szerint tudósunk hótt beteg, miközben csuda ilyen egészséges nem volt. Háromszoros hiphiphip a gondolkodó sejteknek! 

Az orvos barát azonban gyanakodni kezd, hátha nem is annyira jó a, ami történik, s hogy jobb lenne véget vetni neki. Véget is vet! De arra nem gondol, hogy esetleg már benne is ott vannak, az övéi is lettek a gondolkodó sejtek. Pedig de. 

Tudod, a lavina beindulhat egy tüsszentéstől is. 

A képeket ezúttal is az MI készítette, és most is az Ideogram oldalán. Ezúttal meglehetősen simulékony volt. Vagy én voltam rugalmasabb, mert magam sem voltam biztos abban, mit akarok végeredményként látni. 

*

A regény nem egységes. Az első felének egy főszereplője van: az a marhára zseniális marha tudós, aki az egész marhaságot a világra szabadítja, marha nagy tudásvágyában és marhára gigantikus hiúságában.

De mert ő a felénél kiesik a történetből, a regény második fele kicsit olyan lesz mint egy Stephen King regény eleje: ugrálunk a szereplők között, és reménykedünk, hogy majd csak összeáll a történet egésszé. 

S a második rész egy disztópia leírása. Vagy micsodáé. 

Placi barátom azt mondta egyszer régen, hogy amit Holywood sci-finek megfilmesít, az valahol már készen van. (A Halálcsillag is, kérdeztem tőle meghökkenten. Nem, annyira ne szaladjunk előre, válaszolta.

Ez a disztópia annyira nem lineáris. El is vette e a kedvemet. Egy író ne akarja a fantáziámra bízni a történetet, amit ő talált ki! És ne is adjon rejtvényeket, egy olyan szabályok szerint játszódó történetben, ami tőle származik, és ami szabályokat csak részben oszt meg velem! Megkérem szépen, ne bízzák az én fantáziámra a történeteiket, amiket azért olvasok, mert a saját fantáziámat ismerem és máséra vagyok kíváncsi! Ne akarják rám lőcsölni azt a munkát, amit nekik kellene elvégezniük, ha már időt és figyelmet fordítok rájuk! 

Különben olyan érzésem támad, hogy elindultak valamerre a saját útvesztőjükben, aztán jól eltévedtek benne, és tőlem várják, hogy mutassak kiutat. Vagy hogy találjam ki a gondolataikat. Az utóbbi végett már váltam is egyszer, bármennyire élre vasaltan monogám vagyok is: nem, nem akarok gondolatolvasó lenni, amikor nem vagyok rá képes! Hasonló módon repülni sem akarok, és egy-két percnél többet a víz alatt tartózkodni sem.

És nem, mivel hedonista vagyok, nem vagyok kíváncsi a saját határaimra sem! Merüljön a franc jeges vízbe és másszon a kószáli kecske sziklafalat. Még az sem érdekel, mi van a Mount-Everest tetején- (Mi lenne? Kurva hideg, néhány holttest, meg néhány nemzet zászlaja. Amikor Reinhold Meisnert megkérdezték, miért mászott fel rá többször is, azt felelte, mert ott volt.

Hát, barátom, tőlem ott lehet ítéletnapig! Én inkább kikerülöm, és közben eszem ami finom falat akad, iszom itt-ott néhány korsó sört, néhány pohár bort, elszívok néhány szivart és szeretkezem az asszonnyal, ahelyett, hogy rohadtul fáznék minden pillanatban, össze akarnék esni a fáradtságtól és aggódjak az életemért, mindenféle lavinák, viharok, sziklaomlások miatt, hogy aztán a csúcson a vihartól lópikulák se lássak, és boldogan kitűzzem a zászlót, hogy na, itt is jártam, miközben a fagyos testemről letépi a fejemet a szél. Maraggyá' má'! 

Mert tudom, hol kényelmes, minek hagynám el azt a zónát? Amikor még itt vannak komoly kétségek és megválaszolatlan kérdések? 

 *

Szóval a második résznek több szereplője lesz. egy fő- és négy mellékszereplő. Váltakozó nézőpontokkal. Aztán elveszítjük a második rész főszereplőjének emberformáját. Nem hal meg, csak átalakul, és onnantól úgy kommunikál mint drága Ofi barátom, akit néha még a felesége sem tud ofimagyarról magyarra fordítani. Azt hiszem, én vagyok a második ember, aki értek ofimagyarul, de én sem vagyok pörfekt, csak konyítgatok ofiul. 

Vagyis ilyen szempontjából, mármint a szereplők szempontjából nem egységes és konzekvens a regény. Ahogy belegondolok, voltaképpen semmilyen szempontból sem az. 

Ahogy haladtam előre az olvasásban egyre a 2001 Űrodisszeia járt az eszemben. Amiről a mai napig nem tudtam eldönteni, hogy zseniális regény és film, vagy ordenáré blöff.csupán. Meg azt sem, hogy mi az üzenete. De hogy bármilyen formában maradandó, az hótziher! S ugye, A vér szava, ahogyan a fentebb említett Expedíció című film is, abba a tömbbe sorol ahová a 2001 és a Sztalker tartozik. Jelentsen ez jót vagy rosszat. 

*

Az a bajom, hogy már az alapkoncepcióval szemben is fennakadásaim vannak. Lehet, hogy pusztán a tudatlanságom folytán, és evégett most nagy marhaságokat fogok beszélni innen a sarokgarnitúránk kényelmes részéből, szombat hajnalban. 

Szóval az alapkoncepció az, hogy a deviáns, a következményekkel hangsúlyozottan soha nem számoló tudós gondolkodóvá teszi a limfocitáit.

[Sóhaj]

Nem becsülöm túl sokra embertársaim döntő többségének a gondolkodását. Elég csak kinyitni a Facebook kommentszekcióit (amit a telefonom Facebookja két napja nem is hajlandó megtenni: görgethetek, olvashatok, de a kommenteket nem olvashatom), hogy szertefoszoljon minden bizalmam, amit a saját fajtámba vetettem. És a helyzet az, hogy még ezek az emberek is minimum nyolcvanhat milliárd neuronnal rendelkeznek az agyukban. Amit nyolcszáthatvan milliárd glia, azaz támasztósejt szolgál ki. Ezek a neuronok háttér-, fenntartó- és kulimunkáját végzik. 

És az ember gondolkodása még ezzel a nyolcvanhat plusz nyolcszázhatvan milliárd sejttel is olyan csökevényes, ahogy azt a Facse kommentjei mutatják! 

Mi a fenét várunk hát egy maroknyi limfocitától? Oké, ezek a limfociták összefognak, úgy lesznek erősek, egyfajta társadalmat alakítanak ki, és rohadtul nem ismerik az indiividualizmust, kizárólag mi-ben tudnak gondolkodni. Bár a hierarchiájuk nekik is meg van. De ha az ember közel egy billió sejttel sem képes a normális gondolkodásra, akkor... 

[Széttárt kéz, összevont szemöldök, megcsóvált fej]

És akarja, nem akarja átalakítják a világot. Felülírják a tárgyak, fogalmak jelentését, megszüntetik mindennek a régi formáját, hogy tökéletesítsenek. 

Most mondd, csoda-e , ha a kommunizmus sületlenségei, arroganciája, cinizmusa, iróniája és kíméletlensége jut erről az eszembe? Tessék magatokat jól érezni, rabszolgahad, mert eltöröljük a múltat és holnapra megforgatjuk az egész világot, és hidd már el, hogy nem ártunk senkinek, csak felolvasztjuk a tömegben, megtanítjuk a közösségért végzett személyiségfeloldódás gyönyörének az élvezetére, és a Nagy Sejtcsoporttestvér döntéseinek a kritikátlan elfogadására. Sejtmordor mindent elnyel, de ennek örülnünk kell. Mert csak. 

*

A váltakozó szereplők történeteivel, a velük történtekkel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Önmagukban érdekesek, izgalmasak voltak, de aztán semmit nem tudtam a nagy egészhez csatolni, csak ezer újabb kérdés merült fel általuk. 

Mondjuk az tréfás volt, amikor az első rész Felelőtlen Tudósának az anyja és a két ostobácska kísérője belépnek a Függönyön túlra... Mármint olyan szempontból volt érdekes, hogy az Expedíció is pont ezzel a képpel él. Csak ott a Vibrálásba lépnek be. Tök mindegy. Fal-fal, elválaszt, a túloldal titokzatos és a genetikával történik odaát valami. 

*

Nincs kedvem tovább írni erről a könyvről. Meg nincs is mit. A fentebb említett Ofi barátom kedvenc szavajárása volt, amikor az elmúlt házasságainkról, a volt barátaink kapcsolatairól és a volt közösségünkről beszélgettünk, hogy amikor valamit jobbnak láttatunk, ami egyébként gyehenna rossz, akkor cukrozzuk a taknyot. Hát akkor nem teszek ilyet!

*

Még két dolog van. 

Az első és ez talán a fontosabb: a Molyon a könyv tetszési indexe 86%-os. Simán lehet, hogy bár nem szoktam (Tudod: „Egyszer azt hittem, hogy tévedek. De tévedtem.”). hogy én tévedek a regény megítélésben. Mondtam, Tarkovszkijjal sem tudok mit kezdeni, és ennél nagyobb szégyen talán nincsen is. 

A másik dolog. A könyv a Móra Kiadó 1990–1992 között élő, A sci-fi mesterei című, jól szerkesztett sorozat részeként jelent meg. Az egyes köteteit itt nézheted meg. Tényleg klasszikus darabok. Kár, hogy csak ennyi kötetet és évet ért meg a sorozat! És még a borítók is jók voltak. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának még mindig az eleje. Még mindig nem jutottam el a lányomhoz és az unokáimhoz. A hét elején rohadt meleg volt, aztán mire mentem volna már nekik nem volt jó. 

Olyan kis zsezse hét volt, a tegnapi, a pénteki nap meg feltette az egészre a koronát. 

Úgy hoztam haza ezt a méretes kötetet, hogy végre valami, ami nem szuperhősös, nem horror, és nem fantasy. 

De mondjuk az van, hogy az életrajzok sem igazán érdekelnek...

Jó, nem vagyok híres, meg úgy igazán semmit nem tettem le az asztalra az elmúlt, közel hatvan évben, de ha tegyük fel, felkérnének, hogy írjam meg az életrajzomat, bennem megvannak a fókuszpontok, amiken a hangsúly lenne. Egy csomó embert megsértenék az életrajzommal. És nagy szerepe kapna benne a gyerek- és a kamaszkorom. Ami engem mások életrajzában egyáltalán nem érdekel.

Filmeken végképp nem érdekelnek az életrajzok. Jobbára azért, mert a játékidő végessége miatt az alkotók kénytelenek megtalálni egy élet főbbnek tekintett kulminációs eseményeit, és azokat kiemelni húsz-hatvan–nyolcvan év eseményeiből. Megértem, kénytelenek ezt tenni, és rohamléptekkel haladni. Mert vagy egyetlen eseménysorra koncentrálnak, de akkor nem lesz életrajzi a film, vagy az egészet mutatják, de akkor meg óhatatlanul és kikerülhetetlenül felületes képet nyújt az alanyról az alkotás. Akár játékfilmről, akár dokumentumfilmről van szó. 

Szóval nem szeretem az életrajzokat.

A monográfia azért más, mert ha jól sikerül, akkor nem annyira az alkotó életére, hanem az életműre koncentrál. Egy fokkal könnyebb, egy másikkal meg nehezebb az elkészítése. 

És akkor itt van ez a George Lucas életrajzi-képregény.

Aminek, úgy tűnik, lesz folytatása. Nem tudom, az lesz-e ennyire érdekes, mert azért a csúcspont, ha Lucas, akkor a Csillagok háborúja című film. Ez az első (negyedik) rész, aminek a bemutatásáig, első sikereiig jut ez a kötet. A filmet '76-ban mutatták be. Lucas életében is eltelt azóta, ha picit várunk, ötven év. De bár voltak kiemelkedő események. érdekességek, alkotások, ezek az én panelproli szememben messze nem voltak akkorák, olyan érdekesek mint a Csillagok háborúja. 

Amiért soha nem rajongtam. 

Vagyis egy George Lucasról szóló képregény eleve vesztes pozícióból indult nálam.

EZ A KÉPREGÉNY NEM HIVATALOS KIADVÁNY, VAGYIS NEM REKLÁM, HANEM SZERETET

A kolofon oldala erre ezerrel felhívja a kedves olvasó figyelmét. 

Ez a könyv egy dokumentált elbeszélés, amelynek különböző forrásai a könyv végén találhatók.* A művet a szerzők saját, független kutatásaik alapján készítették. A mű nem hivatalos kiadvány, amelyet sem George Lucas, sem a történetben szereplő más személyek nem hitelesítettek. Hasonlóképpen, sem George Lucas, sem a Lucasfilm, sem a Disney-csoport, sem az említett filmekhez kapcsolódó személyek vagy produkciós cégek nem hagyták jóvá a könyv tartalmát. A könyvben kifejtett nézetek kizárólag a szerzők vélemé nyét tükrözik. Az elbeszélés érdekében a szerzők bizonyos párbeszédeket és jeleneteket kitaláltak. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a „Csillagok háborúja" című film címei, szereplői és univerzuma a Lucasfilm Ltd. tulajdonában lévő bejegyzett védjegyek.

* Két nagyon sűrűn teleírt oldal. Egy oldal nagyjából A4-es méretű, szóval van ott hivatkozás dögivel. 

Vagyis, ha úgy veszem, ez egy független alkotás. Nem azért készült, hogy bármit promotáljon, hanem azért, hogy bemutasson, mert fenemód kedveli azt, akit, amit bemutat. George Lucast és a Csillagok háborúját. 

Lehet, hogy ezért lett piszok jó. Nem kellett külső elvárásoknak, követelményeknek megfelelnie, viszont a az alanyok iránt érzett elfogultság meg jobb minden kényszer-marketingnél. 

A RAJZOK, HOGY EGYSZERŰBB LEGYEN A DOLGOM

Az előbb, az első alcím utolsó mondatában azt írtam, hogy egy George Lucasról szóló képregény eleve vesztes pozícióból indult nálam. Csakhogy belelapoztam ebbe a könyvbe. És a rajzokat azonnal megkedveltem. De rögvest azonnal és rögvest nagyon. Ebben a bejegyzésben szanaszéjjel szórtam egy csomó képkockát, oldalképet, szörfözz egy kicsit, és azonnal megérted, miért lett számomra szimpatikus, amit láttam. 

A rajzok realisztikusak. Mindenki tökre felismerhető, mindenkinek teljesen következetes az ábrázolása. Nincsenek suta mozdulatok, teljesen tudatos és csodálatos a fények ábrázolása, nagyon tetszetős az egyes színek alkalmazása (mert voltaképpen fekete-fehéren színes képregényről van szó). Komolyan bárhová lapoztam, minden oldalon, oldalpáron volt mit nézni, visszanézni és elismerőn bólogatni. 

Másfelől a rajzok karikaturisztikusak. De nem teszik az ábrázolt személyeket nevetségessé, csak összességében vidám dolog nézegetni őket. 

A DRAMATURGIA

Na, ez a másik. Fentebb írtam, miért nem szeretem az életrajzokat. Ez is életrajz. Ha nem is teljes. De amíg eljut Lucas életében,, addig egyszerűen több mint remek. 

 Most azt képzeld el, hogy nem volt olyan, hogy olvasás közben unatkoztam volna! Se Georgi fiú tipródásai miatt, se a film képregényben készülte közben. 

Ráadásul a szerzők bár egyértelműen kedvelik Lucast, de nem olyan szintű rajongói, hogy azt gondolnák, ha szellent abból ózon lesz, s ha szarik is, abból meg aranytojás. Innen a panelból nézve úgy fest, reálisan látják a főhősüket, semmilyen szinten  és vetületében nem keverik össze Supermannel. 

A forgatókönyvre minden szempontból igaz az egyensúlyra törekvés, a harmónia. Ami nem azt jelenti, hogy buddhista semmibe bámulással szórakoztat, hanem azt, hogy az összetevők adagolásának a mértéke, teljesen a végeredményt szolgálja, úgy hogy az összetevők, Georgi személyiségének a bemutatása, a párkapcsolata, a kapcsolatai és a film készítésének a részletei úgy aránylanak egymáshoz mint egy jól készített ételben az egymással tökéletes harmóniában levő ízek vagy egy formás női test arányai: ha valahol túl sok, vagy kevés valami, akkor borul minden. 

Arról nem is beszélve, hogy olvasás közben néha olyan érzésem volt, hogy nem képregényt lapozgatok, hanem filmet nézek. Már csak azért is, mert a szereplőknek egyértelműen volt jelleme. Ami már csak azért is feltánt, mert nem csupán az olyan mellékszereplőknek mit Steven Spielberg, akiről azért tudhat ezt-azt az érdeklődő, és amit tudhat aztán meg belelátja a rajzolt alakba, hanem olyan alakoknak is, mint George Lucas első felesége, Marcia, akinek több szempontból is nagyon komoly szerepe volt a Csillagok háborúja sikerében. (Ő vágta például a Halálcsillag elleni támadás különösen elismert képkockának a filmjelentét.) Feleségasszonyról én azelőtt nem is hallottam, nem volt mit belelátnom az alakjába. 

Megérdemelnek a szerzők egy fotó-idézést! Hát ők azok! [meghajlás, főhajtás, kézfogás]

 Maradt még néhány kifotózott rajz. Megosztom veled, hátha érdekel! Hát nem remek rajzok, most mondd? 

10/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júliusának az eleje. Ismét túl meleg van. Spanyolországban ötven fok feletti a hőmérséklet. Nálunk csak valamivel harminc felett volt eddig, mától harminchat lesz. 

*

Csütörtök van. A hét eleje úgy elrepült mintha nem is lett volna. Olyan kis egyforma napokkal. „Ugyanaz reggel, ugyanaz délben, ugyanaz este mindennap....” De majdnem csontra ugyanaz. Csak mindennap más-más póló volt/van rajtam. 

Nem tudom, hogy baj-e, de valahogy nem is igénylem a változást. 

– Azért nem akarok alkalmazott lenni, mert akkor nagyon egyforma mindennap! – mondta tegnap este Szerelmetesfeleségtársam.
– Mert így olyan változatos. Aham. Hétkor leülsz a gép elé és este hétkor felállsz. 
– De ezt magamnak osztom be.
– Vagyis önnön főnöködként úgy vagy főnök, ahogyan azt mástól el nem tűrted volna. 

Kezdjük ott, hogy külső megjelenésében máris szimpatikus ez a könyv. Máris utal arra, hogy ifjúsági, meg arra is, hogy sci-fi. A rajz, ami egy Jankovszky Iván nevű úr munkája, hajadzik a Műkincsrablók a kisbolygón című könyv borítójára. Tudod, Nemere István kamasz-sci-fi szextettjének első darabja, amiből aztán Fazekas Attila alkotott képregényt. Aztán kiderült, hogy azért hajadzik egymásra a két borító, mert meglepő fodulat következik, ugyanaz az alkotójuk. Emezt is, amazt is Jankovszky Iván alkotta. Meg még egy sor ifjúsági könyvét. Nem fogok bele, hogy mi mindent, annyi van.

Egyébként nem csupán az illusztrátor adja az asszociációt. Nemere opusza híresebb, ismertebb ugyan, de Mányi története simán mellé tehető. Csak öt kötettel rövidebb. 

Egyszóval minden adott ahhoz, hogy egy jó kis kamasz sci-fit olvassunk. 

S ahogyan előttem és helyettem, Mányi László egy másik könyvénél, a Hová tűnt Dorman professzor agya? címűnél egy Fortunata művésznevű felhasználó megfogalmazta, 

Felnőttként ifjúsági regényt olvasni számomra kétesélyes.
1. kellemes, nosztalgikus élmény nyújt
2. túlságosan kritikusan szemlélem

Amikor a könyvet megvettem, azt hittem, mondom, hogy mindkét veszély leselkedik rám. De azt is mondom, a végén fény gyúlt arra, hogy én ezt nagy eséllyel még sohasem olvastam. Vagyis kérdés, hogy felnőtt szűz-olvasásiszem szerencsét hoz-e Mányi Lászlónak? 

A megelőlegezett válasz: összességében igen. 

A TÖRTÉNET(EK)

Nem akarok titokzatos lenni. A könyv voltaképpen két, nagyon-nagyon szorosan összefüggő történet. Az első rész itt a Földön zajlik, a második valóban a Holdon. 

Adva van egy kőgazdag szülő kisfia, akinek nincsen anyja. Mármint van, anya szülte, csak az anyját még ő sem látta. A könyv végére kiderül, miért.

A kismanus, Bill a neve, a tenger alatt lakik egy gyakorlatilag szuperluxus börtönben. Engedelmességre és folytonos ismeretbővítésre kondícionálva. Percre beosztott idővel, szinte nuku szabadidővel. Az apjával is jobbára csak a technikán keresztül kommunikál. Apuci egy holdi projekt főgóréja. 

Vagyis Billnek nem annyira jó, de mert soha nem volt más élete, erről gyakorlatilag mit sem tud. Tökre agyember, kizárólag az ismeretek mozgatják. Az érzelmek jó részéről azt sem tudja, eszik-e vagy isszák? Xar neki Überszuperluxus börtönben él, szeretet, harag, csodálkozás, öröm nélkül. De tény, rengeteg mindent tud. 

Egy napon a kispasas azt kérdi aputól, hogy mi az a kenyér: Mert, hogy találkozott a „kenyeret és cirkuszt” kifejezéssel. Megtudja, mi az a kenyér. Oké. De mi az a a cirkusz? 

Na, erre történik meg, hogy kap egy privát cirkuszt. Oda, a tenger alá. Apu megteheti, tehát megoldja. Két hónapra szerződteti a stábot. Akikkel Bill hamarosan csuda jóban lesz  Olyannyira, hogy még az is kiderül, hogy érzéke van az artistasághoz. 

Billnek van egy robotja, amelyik kezdetben nem tud beszélni. Kiköpött olyan a műmanus mint a kismanus. Ezért is Billbill a neve. Másodlagos Bill. De mondom, beszélni nem tud. Amíg Bill el nem határozza apu pénzén persze, hogy de tudjon már olyat ez a hasonmás robot! Mármint Billbill. Beszélni. És lőn!  Persze Bill hangján. 

Szóval bonyolódnak, kanyarognak a dolgok már ott, a tenger alatt, hogy aztán a második részben még inkább felpörögjenek. . 

A második részben a cirkuszi stábnak a Holdra kell mennie, oda szólítja őket a szerződésük. S bár Bill velük akar menni, helyette Billbillt kapják a cirkuszművészek. Mert Bill komoly barátságba keveredett a cirkuszosok vezetőjével Jurával. (Naná, abban az időben majd valami nyugati piperkőc lett volna a szórakoztatási szakemberek vezetője, mi? Az egyetlen, akkor nyugatinak számító tag, egy török erőművész. Mondom erő... Vagyis ereje van. Ez minden vonzereje. Na, jó, mondjuk nem is rosszindulatú. De a történetének a döntő részében követ keresgél, amit aztán széttörhetnek a mellkasán. Mindenki más a szocialista táborból érkezett. Hát majd naná, hogy máshonnan! 

Na, a Holdon aztán végképp beindulnak a dolgok. Két közösség létezik odafent. Az egyik egy kísérleti, kutatóállomás. Ezt vezeti Bill apja, innen kommunikál meghatározott időkben a sarjával. A másik egy sokkal nagyobb közösség kupolája. A Holdat a rajta levő, bányászható titánium érdekében lakja ez a másik közösség. 

Na, most! Arra derül fény, de csak titokban, zárt körben, hogy a kisebbik csoport előbb a másik nagyobb, majd a Föld felett is át akarja venni az uralmat. Ennek eszköze egy Ac nevű vírus, amely a titánium átalakítása közben keletkező gáz hatására aktiválódik, és pusztítja el menthetetlenül a hordozóját. 

Bill, aki természetesen fellopakodik a Holdra menő hajóra és az apja utasítása ellenére Bilbillt hagyja a tenger alatt maga helyett, tudomást szerez a szédületesen gonosz tervről. Az eseményekbe Bill révén természetesen belekeveredik a cirkuszos bagázs is.

És az események egyre durvább, vadabb fordulatokat vesznek. Inkább el se mondom. A véső csavarokat pláne nem, mert milyen könyves blogger az, aki kedvcsinálás helyett elveszi a kedvet egy csuda jó szórakozástól? Elégedj meg azzal, hogy lesz itt csavar (tudod, erre mondja Szerelmetesfeleségtársam, akibe tizennyolc éve szerelmes vagyok ugyanúgy, majd' húsz éve, mint kezdetben, pedig soha egy percet sem fiatalodott ez idő alatt ő sem, hogy ha csavar, akkor ez egy barkácskönyv!), fordulat, esemény, cselekmény vastagon. Ami csavarnak, fordulatnak, eseménynek, cselekménynek persze Bill, Billbill és a cirkuszosok állnak a középpontjában. 

Ahogyan meg van írva

az jó! A szereplőknek van jelleme, egyénisége. A fordulatok a kalandregény keretein belül nem képtelenek. A párbeszédek valósak. Persze, ezek is az adott keretek között. Vagyis sehol nem lóg ki a lóláb, és a maga műfajának a kereteinek teljesen megfelel minden. Nincsenek suta mondatok, átgondolatlanságok, felesleges vagy hiányos mondatok, képtelen párbeszédek. A szereplőkhöz való viszonyulásunk sincsen a szánkba rágva. Úgy kedveljök meg Bill, Billbillt, Jurát és a a többieket, hogy nem kötelező megkedvelnünk őket: simán látjuk a hibáikat, a korlátjaikat is. 

Vagyis minden a legnagyobb rendben van az égvilágon. 

Vagyis... Igen... Igen, csak... Nem is tudom.. . Szőrszálhasogatok csak. Komolyan. Komolyan komolyan nev egyél már! De azért, na, tényleg... 

Szóval az van, hogy bár nem egy Rubik-kocka a cselekmény, de volt, hogy mégis belekavarodtam, hogy akkor ki-kicsoda, merre vagyok arccal előre, ha a cselekmény szerint akarok haladni? De aztán mindig utolértem Mányi urat. A végső csavar viszont nekem tényleg egy kicsit már túlcsavart lett. 

Ezzel együtt mindvégig nagyon kellemesen szórakoztam olvasás közben. Nem viszem Könyvmegállóba a könyvet. Ez sokat jelent. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

7/10

2025 júniusának az utolsó napja. Vagyis holnap már július lesz. Mi történt az idővel? Most volt szilveszter. Most volt az esküvőnk Szerelmetesfeleségtársammal, aztán a napokban a kezembe került egy megismerkedésünk idején készült fotó, amin SzFT a mai énjéhez képest kislány volt... Nekem meg sötét volt a most teljesen ősz szakállam. És nem csak ezek a csoffadt vackok lógtak rólam, hanem mindenféle izmom volt sokfelé. Most meg... 

*

Szombaton volt a betiltott Pride vonulás. Állítólag minimum százezer emberrel. S most keveredik a szezon a fazonnal mindenhol. Ahogyan a felvonuláson is keveredett a LMBTQ és a rendszer elleni tüntetés. Aki nem ért egyet vele, az gyűlölködik. Aki gyűlölködik, az tevőlegesen is hajlamos lesz tenni a mások ellen. És miért a szivárvány elleni tiltakozás lenne most a legfontosabb, amikor annyi más baj van? – kérdezi valaki, aki egyetért a felvonulással. (Imádom ezt a „tényleg ez a legfontosabb kérdés?” kérdést? Mindenre és bármire ráhúzható. Mert tulajdonképpen mi a legfontosabb? Az amit ÉN a legfontosabb tartok, vagyis amit te annak tartasz, az kutyafaxa, bármi is legyen az. 

Azt írta valaki, soha ilyen elfogadást, összetartozást nem tapasztalt tömegben mint szombaton. Nem tudom, hányszor volt tömegben. De tömegben ugyanazt a nagyot érezni nagyon könnyű. Jean-Michel Jarre felkapcsoltatta a telefonok vakuját, lassúszámozott egyet és kimondta, hogy lávendpísz, és a máris a jóleső hideg futkározott a hátamon. De aztán kimondva már elgondolkodik az ember gyereke, mi is adta az érzést. A tömegben mindenki Jézust kiabál, de hogy miképpen lesz aztán a tömeg hangjából Barabás, azt már csak Karinthy tudja. 

Olvasom a kommenteket, amiket egy ismerősünk kapott egy piktogram-kép alá. A képen egy család áll, nemzeti színű esernyővel a feje felett, az esernyő egy vaskos szivárvány-rétegtől védi őket. Az ismerős nem Fideszes, nem propaganda céllal rakta fel a képet. Ha nem Fideszes, jöhet a következtetés, akkor fasiszta. Mert a Fidesztől jobbra csak egy politikai formáció van, de az szélsőjobbos, cigány és zsidógyűlölő. (Anno SzFT is ezt mondta az akkori Jobbikra. Aztán mondtam, hogy mutasson már erre cikkeket, híreket, képeket. Megdöbbenve mondta legközelebb, hogy jé, soha nem bántottak senkit, viszont árvízben a cigánysoron is hordták a homokzsákokat! Jódarabig a Jobbik volt számára a legszimpatikusabb párt. Aztán már nem. Nem SzFT változott.) 

Néha csak nézek kifelé a fejemből, mennyire ostobák az emberek.

Egyébként magamat sem tartom okosnak. 

Szóval teljesen kellemes olvasni ezt a tipikusan kamaszregényt. Ugyan a történetben nincsen semmi konkrét utalás a korra, amiben játszódik, de például a kütyük és az LNBTQ teljes, tökéletes és örvendetes hiánya utal arra, hogy a könyv gyerekszereplői a boomer-generáció tagjai. Vagyis a nyolcvanas évek kiskamaszai. Ergo a manapság ötven-hatvan évesei. Már akik megérték. 

Vagyis a történet nem egy modern sztori. De voltaképpen nem is avit. Bár lehetséges, hogy a csíny, amiról szó van benne, ma már kütyüvel egyszerűbben megoldható lenne. :-)

No, menjünk csak a dolgok elejére! 

*

Adva van néhány helybéli gyerek, ahogyan az lenni szokott, szorosabb, lazább osztálytársi, lakóhelyi kapcsolatokkal. 

 Aztán a fókuszunkban levő osztályba új lány érkezik. Váradalom, összepusmogás, majd meg is jön. Kiderül, hogy teljesen hétköznapi a hölgykezdemény. Két  különleges van rajta, benne: csillagászkodik és Bogáta a neve. És azt is tudja, hogy ilyen-olyan dolgok miatt éppen a napokban lesz látható valami, a Naprendszer megkérdőjelezett tizedik bolygója az égen, ami egyébként csak sokévenként látható. Ha egyáltalán..

Mint menet közben kiderül, Bogáta belevaló, talpraesett csajszi, nem riad meg, ha gilisztát, békát kell boncolni, attól sem, ha nyílt sebet kell ellátni, ráadásul barátságos és nyílt teremtés. 

Aztán adva van egy magának való, horgászni szerető fiú, Dávid. Aki nincsen rosszban senkivel, de a pecázást szereti a legjobban, az meg magányos időtöltés. 

Meg vannak sokan osztálytársak, ismerősök, mindenfélék. Az osztálytársak közül ketten, Professzor (Profra rövidítve ilyen becenevű fickó a mi telepünkön is volt, pár évig szinte mindennap összejártunk, aztán gyerekek, család, és egyre nőtt a fizikai meg a lelki távolság is) és Karesz arra gondolnak, hogy hozzá kellene segíteni Bogátát a tizedik bolygója megpillantásához. Okoskodnak, szervezkednek, végül a törpölésbe Dávidot is beveszik. Majd együtt kiokumlálják, hogyan kellene megoldani a tizedik bolygó mesterséges megjelenését. Nem is ördöngösség. Kellenek hozzá mindhárman. Meg Dávid horgászfelszerelésének egy része is. Meg kell hozzá két ház, egy világító valami, amit a két ház között áthúznak, meg valaki, aki nem hagyja, hogy Bogáta ne vegye észre a két ház között áthúzott, világító valamit. 

Ez a csíny. Ami egyébként sikerül. És ami miatt aztán nagyon szégyellik magukat a fiúk. 

Vagyis műbalhé a köbön. Mint a sorozatokban, amikor nem tudják az alkotók, hogyan tovább és nagyon izzadva a töprengésben kitalálnak valami olyan konfliktust, ami nem is az, csak olyan, mintha az lenne, csak hogy történjen valami. 

*

Petrovácz István hatalmas ziccereket hagyott ki a történetben. A történettel. De mert kihagyta, így az egész semerről semerre nem megy, és voltaképpen semmiről se szól. Csak történik benne ez meg az. 

*

Nagyon finom kis jelenet, amikor a horgászó Dávid mellett megjelenik Bogáta. Gilisztát akar kunyerálni a fiútól, mert másnap boncolják bioszórán. Nesze neked környezettudatosság, állatvédelem, humanizmus! 

Dávidnak azonban nincsen élő gilisztája, műcsalikkal pecázik. 

Bogáta az egyik kő alatt talál egy gilisztát, és megkéri DÁvidot vágja ketté, hosszában. De a srác olyan béna, hogy a saját kezébe vágja bele a kést. Elájul. Bakker! 

A lány téríti magához, aki rezzenéstelenül ellátja a sebét. Vagyis a csajszi a férfi a csapatban. 

De mondom, ügyes kis jelenet. Aztán itt véget is ér az egész kis lámúr. Így. Slusszpássz! Kár érte. 

*

Majd jön a csíny, amibe Dávid is beszáll. Részt vesz benne, és nem lebeszéli róla a többieket. De ennek sincs se következménye, se folytatása. 

*

Ahogyan azt sem derül ki, a csíny miért is olyan jadenagyonborzasztó. De mindenképpen el kell hallgatni. Úgy fest, ehhez képest Hasfelmetsző Jack sorozata kutyapénisz, barátom! Csak érteném, ugyan miért...? 

Vagy már én is belélekkeményedtem a finom részletekkel szemben? Jaj, ne már! 

És rendben, a kis csalás is csalás, és aki arra gondol, miközben felesége van, hogy de jó lenne azt a nőt..., az már paráználkodott az ő szívében. Vagyis a Teremtő előtt nincsen kis bűn vagy nagy bűn, csak bűn van. A földi következmények persze nagyon nem másodlagosak. Mert ha csak ránézek egy felettébb kívánatos testre az utcán az következményeiben nagyon nem ugyanaz, mintha este az ágyban végeznénk, vagy, ugye, mennyire nem ugyanaz, hogy azt gondolom valakiről, hogy bár felfordulna, vagy ha én fordítom fel... 

De akkor is, ami itt történik, végső soron súlytalan dolog. Csúnya, de súlytalan. S ahhoz képest, hogy mennyire felfújódik a csúnyaság megoldása újabb csúnyaság lesz: senki nem beszél róla, elhallgatják, eltitkolják, spongyát rá. 

És véget is ér a könyv. 

Komolyan ennyi. 

Pedig itt jött volna a lényeg: annak elmesélése, miképpen vergődött ki Bogáta és Dávid az utóbbi kvázi árulásából, és a kivergődés után mit kezdtek egymással. 

Bár tény, voltaképpen a konfliktus nem annyira komoly, nem annyira érdekes, hogy sok időt, oldalt kellene rá pazarolni. Ahogy belegondolok, tulajdonképpen ez az egész projekt olyan kis felesleges, ötletszerű és céltalan. 

Több billentyűkoptatást sem pazarolok rá, ha a szerző sem pazarolt rá több energiát, alkotókedvet és ihletet. 

*

Ah, tényleg: az idézett grafikák a könyvből valók. Nem mondható, hogy valamelyest is megkapók lennének. Baj van az életszerűséggel, a kompozíciók egészével és a figurák következetességével is. Olyan rajzok, hogy az ember olvasó gyereke felteszi a kérdést, hogy ha csak ez van, akkor kell-e egyáltalán, hogy legyen? Tehát még ez sem billenti pozitív irányba a mérleg nyelvét... A rajzok alkotóját Kiss Tibornak hívják. 

4/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a vége. A köhögés, a takony és a koncertek hete. Az első kettő még a múlt hétről maradt velem, amikor gyerekeket vittem Szigethalomra a kolléganőm kisbuszával, amiben hátul nem működött a légkondi, így kénytelen voltam elölről nyomni nekik, és életemben debütált a légkondi iránti érzékenység. De nagyon vadul, fuldokló köhögéssel és tengernyi, vaskos orrfújással. 

Aztán volt a héten Jean-Michel Jarre jól sikerült ducduc-koncertje. Meg tegnap az Óbudai Nyár című programsorozat keretében Paulina és Charlie koncertje. Nem közös, hanem egymás utáni. Mindhárom eseményre igaz volt, hogy tulajdonképpen nem vártam semmit tőlük. Jarre-tól azért nem, mert az első magyarországi fellépése a Népstadionban nekem csalódás volt. Paulinától azért nem, mert bár hallottam már őt egy Budapest Parkos Honeybeast koncert előfellépőjeként, de a pozitív összahátáson felül mélyen nem hatott rám. Charlie meg úgy harminc éve ugyanazokat a dalokat énekli ugyanúgy, tehát mi újat mutathatna? 

Ehhez képest Jarre rave-ducduca meglepett, a látvány nagyon összeszedett volt. Paulina és a zenekara úgy élt, hogy az csoda, hiába tűzött rájuk a Nap ezerrel, végig tombolták, ugrálták, táncolták a saját koncertjüket. Paulina közvetlen és pozitív értlelemben, természetesen hétköznapi volt, tehát közvetlen, de közben profi, jó torkú előadó. Charlie meg az volt, aki, jól érezte magát, de ezáltal a közönség is. A setlist az ég adta világon semmiféle meglepetést nem tartalmazott, ennek ellenére azt vettem észre, hogy elkapott a fíling az ezerszer hallott, mindenütt játszott dalok hallatán. Csak a zene van... 

Tanulság: elvárások nélkül sokkal jobbak lehetnek az élmények. :-) 

  TRAGIKUS  NYOMOK  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

  NA-HO-MA, A BOSZORKÁNY  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini, Francesco Gamba

  A 6-OS SZÁMÚ HELYŐRSÉG OSTROMA  
Írta: Gianluigi Bonelli
Rajzolta: Aurelio Galleppini

Eddig ezekről a magyar nyelvű Tex kiadványokról írtam a blogomon:  

Vagyis a hatodik Tex Classic kivételével mindegyikről. Mert a Tex egy csuda jó sorozat. Olyan klasszikusan vadnyugati. Az benne a legszebb, hogy a főszereplő Tex Willer tulajdonképpen nem is különleges figura. Hacsak abban nem, hogy fehér ember létére a navahók főnöke. Hogy mikor főnökösködik, más kérdés, mert mindig távol a törzstől csámborog valamerre, hogy rejtélyeket, titkokat, bűnügyeket, háborús helyzeteket megoldjon. 

Egyébként Tex bemutatásával nem fukarkodik a képregény. Ugye, ez már sokadik magyarul megjelenő kötet (kötet, mert nem füzet, ez már ugyancsak könyv!), és mégis, a kiadó következetesen bemutatja a főszereplőket. Sőt, a történetenkénti főbb szereplőket is a fő-főszereplőkön túl. Meg a sorozat idén hetvehhét (!) éves történetének egy-egy szakaszát is. Le a kalappal! 

Érdekesség: most például megtudjuk azt is, hogy a Tex-ért betörni is érdemes: megtörtént, hogy a betörő egy teljes, hiánytalan sorozatot rabolt el. A rablással harminc millió forintnyi euróval lett gazdagabb! Más kérdés, hogy azért mégsem pénz volt a kezében, a tengernyi képregényt a pénzesítés érdekében még értékesítenie kell. Hacsak nem a birtoklásért magáért tört be, 

 Ez a három történet  

nem kapott el. Csak az utolsó, valamennyire. 

Az első, a Tragikus nyomok egy elrabolt aranyszállítmány története: Tex és a társai, a fia és indián barátja miképpen derítik ki és kerítik kézre az elkövetőket. Vagyis vadnyugati krimi. Tény, hogy jó sok verekedéssel. Vagyis akciókrimi, nem olyan kis teszetosza Colombo-s fajta. Egy a sivatagban felborított postáskocsi és mellette két halott férfi a kiindulási alap. A nyomok a közeli városkába vezetnek, ahol kiderül, hogy a kocsi szállítmányáról mindössze két ember tudott, de mindkettő gyanú felett áll. 

A második történet, a Na-Ho-Ma, a boszorkány kimondottan rossz. A fülszöveg ezt mondja róla: 

Az Echo-hegységben Na-Ho-Mah boszorkány sötét fenyegetés érkezését jósolja: Tahzay, Talikay fia, aki a Fehér Bölény Fiainak vezetője volt, bosszút akar állni az apján. A Kőtigris kísérteties romjainál, ahol titokzatos kincsek rejtőznek, zajlik le a végső összecsapás hőseink és a Tahzay vezette Fehér Bölény Fiai között.

A boszorkány az első oldalakon tűnik fel, hogy majdnem azonnal el is tűnjön és soha később fel ne bukkanjon. A történet annyi, amennyit a fülszöveg elmond. Megspékelve egy teljesen logikátlanul víztározóval a Kőtigris belsejében. A Kőtigrist úgy képzeld el, mint az egyiptomi Szfinxet, csak ez tigris alakú. És a belsejében van egy vízzel teli medence, aminek van valami kijárata is. A sivatagban. S ha valaki egyedül marad a medence közelében, annak annyi: csak a vízgyűrűk fodrozódnak. Nem kell túl sok ész és tapasztalat, hogy a megfelelő következtetésre jussunk, mi történik. Csak az a kérdés, amikor éppen nem ostromlott vár a Kőtigris, hanem csak egy kőkupac a sivatag közepén

1. Mit eszik a medence lakója, amikor éppen évekig nem téved arra senki. Oké, hogy a kígyófajták sokáig emésztenek, de azért, na, ne már...! 
2. Hogy a fenébe nem szárad ki az egész a rohadt nagy forróságban, honnan kapja az vízutánpótlást a medence? 

De kicsire nem adunk! Ja, és a támadók támadásának a megszűnte is olyan kis izé... Mert hogy nem megoldás, nem feloldás van, hanem csak abbahagyás... Támadnak, támadnak, támadnak, majd egyszerre csak nem támadnak, elmennek. És Na-Ho-Ma meg továbbra sem sehol... 

A harmadik történet a legjobb. Pedig ez is olyan kis szokványos. Bár a címe kicsit félre megy: A 6-os számú helyőrség ostroma. Azért megy félre, mert nem csupán a 6-os számú helyőrségről van szó, hanem több másikról is.

A rezervátumba kényszerített apacsok kitörnek és pusztításba fognak. Nekem ez már önmagában ellentmondás volt. Ahogyan az is, hogy egy pillanatra szóba kerül Sitting Bull is (csak szóba kerül, nem bukkan fel), és ugyancsak negatív felhanggal. Sitting Bull, azaz Ülő Bika sziú volt. Az indián ellenállás és felszabadítás ikonjává vált. Igaz, kezdetben a lázadás és a káosz jelképe volt. A vezetésével verték pépesre az egyesült indián erők Custer tábornokot és seregét a Little Bighorn-i csatában, hogy aztán a csata a civilizáció és nomád ellentét szimbóluma  legyen, és okot szolgáltasson az indiánok teljességének a rezervátumba terelésére. Ülő Bika tehát abban volt vétkes, hogy védte a törzsét, a tágabb értelemben vett népét, a szabadságot és ellenállt a betelepülő megszállóknak, földrablóknak. Ja, és mondom, nem apacs volt, hanem sziú. 

Szóval itt az apacsok kijönnek, a gazok a rezervátumból és jó taktikai érzékkel nekilátnak felszámolni a kis helyőrségek sorát. Hogy aztán a végén örvendezzünk azon, hogy fehér barátaink megállítják őket, és visszaterelik a maradékot a kvázi fogságba. Mintha bejönne Magyarországra egy soha itt nem élő fajta, jórészt kiirtaná a magyarokat, elvenné az életterünket, majd beterelne a Kiskunságra és azt mondaná, itt lakhatunk, de csak itt és kuss, örüljünk, hogy egyáltalán életben maradtunk. S ha akadna egy magyar, aki az élünkre állna, később az lenne a gaz, primitív lázadó, mert vissza akarja szerezni a földünket, a lakóhelyünket, az életünket. 

De mert Tex és az övéi a szegény fehér katonák oldalán állnak, bármennyire töketlen, szabályzathoz ragaszkodó tisztjeik vannak is (vö.: Híd a Kwai folyón Nicholson ezredesével), hát önkéntelenül mi is vad hordának látjuk az apacsokat. Pedig a soha nem létező Winnetou is apacs volt, és ő nemlétézeésében is milyen jó ember volt! 

De mondom, ezzel együtt vagy ennek ellenére a három közül ez a legjobb történet. Ez sem nagyon erős, de ez jól sikerült. 

  A rajzok  

Na, igen. Nehezen fogom meg a kérdést. Alapvetően a Bonellire igaz, hogy bár minden rajzolójának teljesen egydi, felismerhető stílusa van, mégis, tutaljdonképpen minden Bonell-képregény egyforma. Ööö.. Ez így nem igaz. Nekifutok újra. A Bonelli-képregények azonnal felismerhetők az egységes stílusukról. Na, így jobb! 

Ezért voltaképpen bármilyet nyitod is ki, tudod, mire számíthatsz látványilag. Realisztikus, részletekbe  menő ábrázolásra. Nos, az első még csak-csak, bár volt néhány suta mozdulat, jobban megnézve kétséges összkép, de ami feltűnt: a hátterek üressége. Sok volt a háttér nélküli képkocka. Sok lett a fehérség, hiányoztak a részletek. 

Valószínűleg azért tartom a harmadik történetet a legjobbnak, mert ott kevesebb a háttér fehérje. Vagyis egyáltalán vannak hátterek, az alakok nem a semmiben léteznek. Ez csak most villant be. 

Esélyes, hogy a fehérség az egyik oka annak, hogy ebbe a kötetbe nem tudtam annyira beleélni magamat mint az előzőkbe. De ha a mellékelt rajzokat nézed, kicsit igaztalan vagyok. de akkor sem sikerült mély átéléssel olvasnom, nézegetnem ezt a három történetet. 

 A fordítás  

Amikor egy indián űl a tábortűz mellett és arról beszél, hogy egy projekt (!) működik-e vagy sem. Vagy amikor Tex barátja, Kit úgy fogalmazza meg a kétségét az egyik tiszt szellemi képességét illetőn, hogy az bizony nem a legélesebb kés a fiókban, akkor azért érezzük, hogy vannak bajok a fordítói kompetenciával. (Volt még valami hasonló, de most nem jut az eszembe, mi volt az...) 

A projekt szót akár használhatta is Tex barátja, de... Haverom, a Gemini azt állítja, hogy a szó az 1350–1400-as években bukkant fel az angol nyelvben. Eddig oké. De

fontos megjegyezni, hogy bár a szó már évszázadok óta létezik az angol nyelvben, a „projekt” modern értelemben vett, komplex, időben behatárolt, konkrét céllal rendelkező feladatsorozat jelentése, különösen a projektmenedzsment tudományágában, az 1950-es évektől kezdett elterjedni és egyre hangsúlyosabbá válni, amikor a projektmenedzsment technikák bevezetésre kerültek. Ekkor a szó jelentése kiterjedt a terv végrehajtására is, nem csupán a tervezésre.

A Kit által alkalmazott hasonlat a fiók beli éles késről érdekes felvetés. Mert való igaz, hogy a magyar nyelvben csak úgy a kétezres évektől bukkan fel, de az is igaz, hogy a kifejezés gyökerei, etimológiája Amerikába mutat. Idézem megint a haveromat: 

A „nem a legélesebb kés a fiókban" szófordulat, ami valakinek a korlátozott intelligenciájára utal, valóban létezik az amerikai angolban is, sőt, onnan is származik.

Eredet és előfordulás az amerikai angolban:

Ez a kifejezés az amerikai angol szlengből ered, és a 20. század második felében kezdett elterjedni. Az egyik legkorábbi írásos előfordulása az 1980-as évekből származik, de valószínűleg már előtte is használták a köznyelvben.

• A „not the brightest bulb in the box” (nem a legfényesebb izzó a dobozban) vagy „not the sharpest tool in the shed” (nem a legélesebb szerszám a fészerben) változatai is nagyon elterjedtek, és valószínűleg ezekkel egy időben, vagy kicsivel utánuk jelent meg a „not the sharpest knife in the drawer”.
• Az első nagyobb nyilvános megjelenése, ami hozzájárult a népszerűségéhez, gyakran a politikai humorhoz és a popkultúrához köthető, ahol emberekről vagy karakterekről beszéltek ezen a módon.

Vagyis, oké, kecskeszakállas barátunk földrajzi szempontból akár használhatta volna a kifejezés egy másik verzióját (mert a kés szó a magyar változat terméke, az angolban vagy izzó vagy szerszám szerepelne), de a kor semmiképpen sem stimmel. Anakronisztikus. Mint amikor az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban Merlin egy kútból vizet húzva felsóhajt, hogy milyen kár, hogy még nem találták fel a szivattyút! Csakhogy Merlin a regényben visszafelé élt az időben vagyis lehetett tapasztalata a szivattyúról. A Tex Kitjének viszont nem egy majd száz évvel később megjelenő kifejezésről. 

Akkor ezt a helyére tettük! 

Ugyan igazságtalannak tűnhet, hogy háromszázötven oldalból két kifejezést emelek ki, és arról beszélek, hogy mennyit rontott ez a két kifejezés az összhatáson, de vedd számításba, cimborám, hogy a blogom egy panelproli bevallottan nagyon szubjektív írásait nyomatja neked.  És bár udvarias proli vagyok, de azért akad bennem meggondolatlan tapintatlanság is. 

7/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a vége felé. A múlt héten összeszedett és a hétvége kétvállra fektető autós légkondis xarul-lét még mindig csuda aktív. Legalábbis ami a köhögést és az orrfújást illeti. De dolgozni azért már tudok tőle, nem kell állandóan feküdnöm. Csak jó hurutusan köhögnom, és vadul fogy a  papírzsepi. Egy fújással simán megtöltök egyet... Bocs, ez undi...! 

*

Valahogy most vagy rendre mellényúlok a könyveknek, vagy egyszerűen undok időszakomban vagyok, de amik mostanság a kezembe kerültek, azok mind fanyalogtattak. Mint ez a Tex is. De tényleg. Várj cak..., ez a... negyedik fanyalgós könyvem. A legrosszabb, hogy kaptam egyet ajándékba, és írnom kellene róla. A nyolcvanadik oldalig jutottam el, de akkor egyszerűen nem bírtam tovább. Különösen, hogy még lett volna négyszázhúsz oldal. Csak még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy az ajándékozónak megírjam, hogy jobban jár, ha nem írok a könyvről. Vacak ügy... 

*

De hogy valami negatív passzban vagyok, azt az is bizonyítja, hogy a hétvégeken a vasárnap délutánjaimat rendre valami piszlicsáré számítástechnikai probléma óceánná dagadása húzza bele az éjszaka közepébe. Mint mondjuk, hogy ha egy gépet elküldök aludni, akkor az alvásból visszatérve ugyan miért nem kér jelszót, amikor ez lenne a cél. Akkor sem, ha minden be van álítva rajta, hogy kérjen. Vagy most vasránap: feltettem egy jogtiszta vírusirtót, integrált tűzfallal és vpn-nek. Öt eszközre. Mindenhol konfigurálgattam. Csak éppen a legfontosabb gépen nem nyílt meg az ablaka. Futott a program, de ha meghívtam a kezdőképernyőjét, csak fehérlett, de egy betű meg nem jelent rajta. Végül a program help deskje oldotta meg a problémát, távoli asztallal (aminek annyira nem örültem, de nem nagyon volt más lehetőségem a tudatlanságom miatt). Az Edge-ben kapcsolt be valamit, és erre egy, az Edge-tő független progi megjelenése is megjavult. Hurrá. Da a xarakodással elment két-három óra. 

*

Tegnap volt egy érdekes telefonom. Ebéd közben hívott fel egy volt egyházi tesó, akivel mindig jóban voltunk, de csak baromi felületesen. Úgy igazán nem is beszélgettünk soha. Azért hívott, hogy megkérdezze: az idők jelei veszélyes azt mutatják,  hogy ez a világ véget fog érni, Jézus visszajön. S még mielőtt ő visszajönne, nekem nem lenne-e kedvem visszamenni az utolsó idők közösségébe? Egészen mások már a viszonyok mint amikor eljöttem, nagyon örvendetesek a változások. 

Nem akartam megbántani, de nagyon elutasító voltam. Nem haragszom én senkire, de akkora volt a csalódásom az akkori barátaimban, a helyi gyülekezetemben, a volt lelkészemben, az akkoriban, az egyház eljárásrendjében, hogy egy porcikám sem kívánja újra kezdeni az egészet. Meg újra zsúfolttá tenni a szombatokat, izzadni az öltönyben az Isten-tiszteleteken, tök fölösleges, erőltetett, munkafüzet által irányított kiscsoportos beszélgetéseken  részt venni, sőt, ha én akarom a beszélgetést vezetni, akkor előtte egy tanítógyűlésen is... Brrr! Na, nem, nem, nem! 

Tudom én, hogy van a dolognak egy transzcendentális olvasata is. A közösségben a hetvenes évek derekán volt egy tragikus szakadás. Volt abban minden, teológia, politika, emberi gyengeség, beépített besúgók, pfúj, csúnya volt az egész. A szakadás a mai napig nem gyógyult be tökéletesen. Volt egy hölgy, aki a megtörténtekor a szakadárokkal tartott. Aztán az itteni gyülekezetből konkrétan kirúgták. De úgy vedd, hogy fizikailag kirakták a gyülekezetből. De mi mégis ott beszélgettünk. 
– Akkor hogyan vagy mégis itt? – kérdeztem tőle értetlenül. 
– Mert ha kiraknak az ajtón, Isten gyülekezetéből, akkor én visszamászok az ablakon. Ha megint kiraknak marad a kémény! De az bajosabb! – nevetett. Hölgyről volt szó, aki bőven száz kiló felett volt. 

Nos, akkor én nem vagyok álhatatos. Nem így működöm. Akkor sem, ha a hölgy egy másik mondata azért elgondolkodtatott. 
– Hát hol szolgálhatnám az Urat, ha nem az ő gyülekezetében? 

De magamban nem tudom eldönteni, hogy ez dicséretes, felemelő kitartás vagy az élet elpazarlása méltatlan dolgokra. Nem az Istenre fordított idő méltatlan, félre ne értsd. De nem minden rá fordított idő, amikor róla van szó. Mert lehet, hogy csak külső-belső erőszak, megszokás, formalitás következménye. 

MIndenesetre beleborzongtam, hogy újra kezdjem. Lehet, hogy ez az elkárhozásom borzongása volt. Tényleg nem tudom. 

Az MI-ről olvasgatva jött velem szembe Čedo Vuković sci-fi-meseregénye. Nem volt ismeretlen, kamaszkoromban ott volt a könyvespolcomon. Olvastam is. A t9rténetből az égvilágon semmire nem emlékeztem, csak a benyomás maradt meg, hogy nem volt az igazi. Aztán az idő és az élet megpróbáltatásai elsodorták tőlem a könyvecskét. És el is felejtettem, hogy létezik. 

Méltán. 

De mert az MI-ről olvasgatva az eszembe jutott, futottam pár kört, és az egyik online antikváriumban két automatás kávé áráért ott volt. Most itt van. De nem marad. 

A mese, vagy történet, vagy mi...

Hajnal van, szombat, nem vagyok jól. Köhögök, tele az orrom, hol remegve fázom, hol izzadok mint a ló. Öregszem, nem bírtam két óra fullos légkondit, amikor tegnapelőtt gyerekeket vittem Szigethalomra, a Vadasparkba. A tegnapi napot is kapaszkodva csináltam végig. Kezdek nyavalyás lenni. 

És emiatt írni se nagyon van kedvem, csak hajt a kötelességérzet. 
– Mert mi múlik rajta, ha nem csinálod? – kérdezte Szerelmeteleségtársam. Elgondolkodtam: csakugyan, mi? MAximum a tudat, hogy mennyi könyvvel el vagyok maradva. De ezt rajtam kívül ugyan ki tudja? És mégis...

Szóval nincsen kedvem írni. (Most éppen melegem van, a nyakam majd hatvan éves redőiben áll a víz.) Ezért lustában oldom meg a sztori leírását, avagy mire jó  a fülszöveg? 

Nem mindennapi szerencséje van Željkónak, mert barátjának mondhatja Gépváros zseniális feltalálóját, a tudós Eszesok professzort. Eszesok barát a bajban is, ezért nekivág a kisfiúval, hogy elfogja az emberiség ellenségét, a Gonosz Robotok Urát.

Csakhogy nem könnyű a Robotok Urának színe elé jutni, mert a gonosz cselekedetekre beprogramozott öt félelmetes robot útjukat állja, S a robotokat sem könnyű megtalálni, mert megszólalásig hasonlítanak az állatokhoz – oroszlán, medve, krokodil, sas és róka képében szolgálnak uruknak. Eszesok számos találmányát beveti ebben a nehéz küzdelemben, csodarepülője szárazon, vízen, levegőben egyaránt jól teljesíti feladatát.

S ha mégis bajba kerülnek, segíti őket a jó barátjukká vált utolsó mesebeli sárkány, Nemkapszel.

Minden gonosz robotot legyőztek, de mégse találják meg Eszesok csodálatos találmányát. Hová lett a mindenkit megokosító tantabletta? Aki végigolvassa a jugoszláv író izgalmas könyvét, erre is választ kap.

Lehetne akár beszédes a professzor (Eszesok) és a sárkány neve (Nemkapszel), de nem feltétlenül az, Mármint önmagában beszédes: a prof okos, a sárkány gyors és ügyes, de nem ilyen értelemben gondolom, hogy beszédes a nevük. Ilyen értelemben az. Arra gondolok, hogy olcsó megoldás a tulajdonnevük. Azonban ha abból indulok ki, mennyire jó meseregény a Világváltó Nevenincs, (nagyon-nagyon jó!) akkor minden relatívvá válik. Mert a névadás abban sem tündöklik. 

A műfaj

Na, igen, itt van elakadás. Nem nekem, én nem akadtam el. Čedo Vuković, a szerző akadt el, mert nem tudta igazából eldönteni, mit is akar írni: mesét, sci-fit, ifjúsági mese-sci-fit? 

Persze az se lenne baj, ha egyszerre mindet. Csak ahhoz nagyon fel kell kötni a gatyát. Vuković-é lecsúszott. Nem jól volt felkötve. 

A történet eleje még elmegy. Ott elég jól keverednek a műfajok, vigyorogva tudomásul vesszük, hogy sci-fi-mesét olvasunk. Aztán onnantól, hogy a kisfiú, a prof és a sárkány robotvadászatra indulnak, a mese-jelleg elfogy útközben, a mosolyom meg lehervadt, mert a mese-jelleg nélkül maradt egy vérnaivan arckaparó ifjúsági sztori, ok-okozat nélkül.

Egy történet, amiben a mese szabályai szerint folynak a dolgok, de nincsen benne semmi mesés. Amikor meg van, az végtelenül bugyuta. A Robotok Urának a legyőzése után, s azért lássuk be, minden szempontból ennek kellett volna a csúcspontnak lenni, a prof tanuláskiváltó, okosító tablettájának a keresése, amit egy szarka elragadott és beleejtett a tengerbe, ott elvitte egy hal, a hal a halak királyának adta, annak meg nem ízlett és egy kagylóba zárta... hát, nos, egyszerűen, ám végtelenül fárasztó. Tabletta, ami szájból szájba, nyálból vízbe jár és egyben marad? Kekec vagyok mi? 

Aztán egyszerre hurrá van, beigazgyöngyült a tabletta és vége a történetnek. Miafranc? 

És akkor most...?

Mi a kérdés? Hallgatnom kell a blikkjeimre, az intuíciómra a továbbiakban is. Mert megint nem tettem. Pedig az meg volt, hogy már gyerekkoromban sem szerettem ezt a történetet. Semmire sem emlékeztem belőle, így minden meglepetés volt. Az elején, amikor a mese ügyesen és tréfásan keveredik a sci-fi, még azt hittem, hogy rosszul olvastam úgy negyvenöt évvel ezelőtt. Aztán meg kiderült, hogy dehogy olvastam rosszul, most voltam túl optimista, amikor újra megvetttem. De mondom, szerencse, hogy csak két automata kávé ára volt. 

Ja, és közben szét is hullott, lapjaira... 

3/10

Az alábbi kép egyben link is ám!

2025 júniusának a közepe után pár nappal. Na jó, majdnem egy héttel. Igazság szerint az van, amit fentebb leírtam: cefetül vagyok. Nagyon vacak éjszakám volt: fáztam. Aztán magamra kaptam még egy takarót. Úgy melegem lett. Tele volt az orrom. Köhögtem. Negyed három felé át is jöttem a nappaliba, hogy Szerelmetesfeleségtársamat hagyjam legalább aludni. De se olvasni, se írni nem nagyon volt kedvem, erőm. Zenét hallgattam és Temuztam vagy fél órát, tök feleslegesen. Aztán kerestem egy kifizethető vírusírtót az itthoni gépekre, ami VPN-t is tartalmaz. Találtam, megvettem, most várok egy visszaigazoló emilt legalább, de vagy egy órája nem jön... Kezdek aggódni.