Már a borító meghökkentő! Persze csak azoknak, akik legalább egy normál Dampyrt olvastak már. 

Mert mit is látunk? Tesla fájdalmat üvöltő testtartását a sírfelirat indokolja: Kurjak. Meglehetősen szokatlan, hogy egy háromfős, visszatérő hős-team egyik tagját kivegyék a buliból és eltemessék. S ráadásul mindezt a borítón spoilerezik péppé. Ha egy élőszereplős filmsorozat egyik szereplője hirtelen meghal, érthető, hogy rögvest ki kell írni a sorozatból. De egy képregényhős likvidálását ugyan mi indokolhatja?

Ám az igazi döbbenet akkor ér minket, kedves olvasókat, amikor kinyitjuk a kötetet. Többesszámban még helyesebb a hatás: nem a döbbenet jön, hanem döbbenetek vágnak mellbe. 

1ső számú döbbenet: a rajzstílus

Az első belelapozásnál nm tudtam, mi olyan furcsa számomra. Az összhatás azt sugallta, izé, valahogy üresebbek a rajzok. Hogy oda van a Dampyr-ban/tól megszokott részletesség.

De aztán szembesültem ilyen és hasonló rajzokkal. Kérlek, bár nem szoktam ilyet kérni, ezúttal, nyiss rá a galéria összes képére! Valami megdöbbentő a részletesség. Nem egy esetében szinte féltem, hogy beesek a jelenetbe. Szinte hallottam a jelenetek hangjait. Nézd csak a piac elképesztő zsufiját! Hallod a hangkáoszt? Az autók motorhangját, a mozgatott rekeszek műanyagsikkanását, az árusok harsány áru-önreklámját? A hídon átmenő Harlan cipőjének kopogását, a Moldva folyó vizének komor hangjait.

Az első, amire felfigyeltem az alábbi galéria kezdő képe volt. A bal oldalt, a fák takarásában parkoló autón megcsillanó fények ragadtak meg. Aztán kezdtem sorra venni a kép részleteit. Például a fák törzsét védő vasrácsot. Vagy a faágakat. Vagy a jobb oldali épület stukkói formálta arcokat. Amik ránagyítva egyébként nem is arcok... Szóval nézegesd csak a képeket, gyönyörködj bennük!

De a kötet nem csak ilyen rajzokból áll. Mi több, jobbára nem ilyenekből. teret, helyet kapott egy, a Dampyrtól eddig idegen rajzstílus. Az a furcsa üresség-érzet ezek miatt ért. 

A figurák rajzai megfelelnek a Dampyrnak, de az alakoknak nincsen háttere, csak valami furcsa, pixeles maszatolás, vonalkázás jelzi, mi van körülöttük. Vagy éppen a maszatolás, vonalkázás van az előtérben, és a figura pillanatnyi helyzete ebből a szempontból értelmezhető. 

S van, ahol a két technika, a részletesség és az elmosás ötvöződik. Ha megnézed az első galériában a hídon átcaplató Harlan képét, s azon az égre pillantasz... Ugye, hogy ugye? 

Vagyis a rajzstílus enyhén szólva sem egységes. Ez kezdetben zavaró, aztán az ember gyereke gondolkodni kezd, vajon van-e koncepció a váltakozásban, az elkülönülésben és a vegyítésben, vagy esetleges az előfordulás. Aminek vajmi kevés esélye van, ugyebár. 

A történet segít. Azáltal , hogy még nagyobb lesz a káosz. 

2dik számú döbbenet: a kicsit sem lineáris történet

A Dampyr megszokottan és kiszámíthatón lineáris, ok-okozati sztorikkal dolgozik. A linearitás mind a történetvezetésre, mind az időkezelésre igaz. 

 Nos, kivéve ezt a történetet. 

A kezdet olyan, amilyennek lenni „kell”. Harlan Draka, a dampyr (vámpír és emberszülő vámpírokra végzetes vérű gyerrmeke) ül a prágai könyvesboltjában, este van, és egyszerre látogatót kap. Aki egy igen figyelemreméltó könyvet ajánl neki. A könyv... De ez már spoiler lenne, nem is mondom. 

A linearitás innentől borul. Történetmorzsákat kapunk, innen-onnan, földrajzilag is, az időben is szökelléseket téve. Nem ide-oda szökellünk, csak Harlan idejében és előre. De a káosz úgy a könyv közepéig fokozódik. (Különösen, ha nem ismerjük a Dampyr-történeteket, az előzményeket. Vagy ha, mert ilyen is lehet [khm, khm, bizony lehet!], vacak a memóriánk, és olvastuk, csak nem maradt meg...) Mert belelesünk egy dzsungelháborúba, aztán Harlan egy kamaszlányt nevel, aki szerelmes lészen belé, majd, egy fekete hajú nőt támadja meg egy furcsa ködalak, aztán... Mi meg csak pislogunk, hogy rendben, rendben, de... És már jön is a következő etap, hogy egy kicsit több legyen a kérdésünk. 

A könyv közepén felnéztem, hogy akkor ez most mi a tehén tőgye, merre vagyok arccal, és hány éves a kapitány? Bár kétségtelenül volt varázsa az addigiaknak, csak rohadtul nem állt össze, hogy minek van, mihez, miért köze? Egyetlen dolog tűnt csak fel: Harlan, ahogyan fogytak a lapok, szemmel láthatón öregedett. Feltűnt, de ennek magyarázata nem adta magát. 

S megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a kettős ügynök, mert alapvetőn a sötétséghez tartozik, de mégis Harlan és az angyal Caleb mellett harcoló Nikolaus alakja feltűnt. (Ó, igen, nem mondtam, bár a képekből kiderülhetett, újra Prágában vagyunk! De jó!)

A történet végső soron a búcsúzásokról szól. Harlan gyakorlatilag mindenkitől búcsúzik. Nikolaustól is. (Ha visszanézed az előző galéria képeit, van ott egy ködben távolodó ördögszarvas, -farkas alak... Nos, igen.) De ahogy a borító spoilerezi, Kurjaktól is. Meg sok mindenki mástól. Öregszik, tehát megy ki az időből. 

A történet az utolsó jelenetig viszonylag értelmetlen, bár látványos mozaiknak tűnik. Aztán az utolsó jelen által ha nem is minden, de sok minden értelmet kap. Meg egy adag metafizikai, életvezetési ízesítést. (Leírnám, mire gondolok, de akkor túl sok mindent mondanék el, és ezáltal nem lennék közkedvelt.) Nem tesz neki rosszat. Finom a sült csülök, de a lányom párja, unokám apja mézzel, s valami egyébbel bolondította meg, hát valami isteni karácsonyi eledel lett belőle, egykettőre nyoma is veszett a terített asztalról. Ha érted a példa összefüggését.

Ez az utolsó jelenet annyira helyretette a sztorit, hogy a Kőhíd alatt című történet után ez lett a második kedvencem.

Frike Comics, 2019, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891076 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10

2021 decemberének végső csücske. Még két napot kell dolgoznom ebben az évben, de most volt öt napom karácsony körül. Ma jót tettem Szerelmetesfeleségtársammal, elmentem vele vásárolni az Asia Centerbe, táska és pénztárca kellett neki. Mondtam már, hogy szeretem őt? 
Vacak idő van. S megúsztuk, hogy kedvenc, szeretett a Yaris márkájú, Füsti nevű kisautónk motorja besüljön: még éppen volt benne olaj. Nekem pedig Foxposton megérkezett az utolsó, eddig még hiányzó Dampyr-kötet, „A velencei baba”.
Az unokám születéséig pedig már visszaszámolunk, csak kábé két hét van már! 

Írta: 
Mauro Boselli – Bruno Brindisi

Rajzolta:
Roberto Recchioni – Giulio Antonio Gualtieri – Daniele Bigliardo

Az ilyen „vegyesházasságokat” mindig gyanúval közelítem meg. (Vegyesházasság ez esetben: két, minden más esetben egymástól függetlenül létező hős összevegyítése egy történetben.) Az alkotói tanácstalanság, és ötletfogyás gyanújával. Nekem a fúziók arról szólnak, hogy lendület hajtóereje elfogyott, újdonság nincsen, de a fúzió két oldalán álló alanyok népszerűsége még simán eladja egymást.

Mondjuk nem tudom, ki kíváncsi igazán egy Aliens vs. Predator-ra... Mondom ezt úgy, hogy nem is láttam a filmet; pedig az ilyesmit, a látatlanban való kritikát nem viselhetem.) A kérdés tehát, hogy Harlan Draka és Dylan Dog egy történetbe vegyítve/sűrítve erősítik-e vagy kioltják egymás?

Nehéz lesz megítélni. Az eredeti sorozatban ugyanis ez a kétszázkilencedik Dampyr történet. Ellenben magyarul maximum a tizenharmadik kötetről beszélhetünk. Ha duplán vesszük az eredeti lapszámokat, mert a magyar kiadásban kötetenként jobbára két eredeti számot fűznek össze, akkor is csak a huszonhatodik.

Itthon még nem fulladhatott ki, ami amott már simán. Bennem meg, ugye, még nyilvánvalón az első szerelem lángjával él a Dampyr-mánia. 

Vagyis ami a földrajzi csizmában szükségszerűségként jelentkezhetett az eladási adatok fellendítésére és a lelkesedés felkeltésére, nálunk csupán érdekesség, hogy ilyen is van, lássátok!

A tartalom egyben 

A kötetben két képregény kapott helyet. (Ami voltaképpen egy, de felosztották maguk között a szerzők.) Gondolom, az egyiket a Dylan Dog-, a másikat a Dampyr-istálló alkotói készítették.

Az első rész alkotói nem tipikusan Dylan Dog-osak. Ám nem is Dampyr-osak. Konkrétan az első kaland szerzőit egyik sorozat alkotói között sem találtam.

A második résznél ott áll Mauro Boselli neve, aki, ugyebár, a Dampyr-képregények egyik atyja, tartóoszlopa, ötletgyárosa. A rajzoló pedig Bruno Brindisi a Dylan Dog rendszeres alkotója.

Érdekes felállás: az egyik sztorit tacskók, a másikat bejáratott nagyágyúk kapták meg. 

A kérdés az, vajon a kétfelé vágott történet együtt kiad-e egy egészet, eggyé válik-e, s ad-e bármit a fő- és egyéb szereplők eddigi alakjához?

Ja, igen, mert arról van szó, hogy a kötet a sztorit tekintve teljesen egy. Az elején kezdődik a cselekmény, amely a füzet végére jut teljességre. Középen meg van a szerzőváltás. Illetve még csak nem is középen, a „tacskók” úgy húsz oldallal több teret kaptak, mint a két főhős történeteinek nagy öregje. 

A két rész alcímei eléggé, hm, nyomik. Az elsőé: Jön a dampyr!. A másodiké: A rémálmok nyomozója. Egyik cím rosszabb és tartalom nélkülibb, mint a másik. Igazából semmit nem fednek le, semmit sem mondanak, semmire sem mutatnak rá, csak egymásra. Az alkotók ezen bizony egy percig sem töprengtek. Jön a dampyr!

Ezen a képen, bár jön, valójában megy

Harlan és a barátai nem jönnek, hanem ott vannak. A második rész minden szellemességet, ötletet nélkülöző címe meg fittyet hány arra, hogy fúziós-sztoriról van szó, mintha a dampyr nem is lenne benne sehol sem. Legyintsünk mindkét kényelmességből fakadó otrombaságra, és merüljünk mélyebbre!

A rajzok milyenek?

Az első félidőben a „tacskók” újítanak. Egyfelől a rajzok még realistábbá válnak, másfelől kapnak egy eddig nem létező szürkeárnyalatos színezést. Ez leginkább akkor válik egyértelművé, amikor a viking múltban járva a rajzok festménnyé lesznek. 

A nem régmúlt esetében pedig az aprólékosság roppant szembeötlő. 

Vagyis az eddig is jellemző részletgazdagság még inkább érvényre jut. Természetesen az arcok, mimikák is így járnak. 

A borítót megint nem értem. Mondjuk nem is szoktam érteni. A történethez nagyjából semmi köze nincsen. Az elején Dampyrok és Dylan Dogok sora küzd a láthatatlan ellenség ellen, a hátán ugyanez, csak fordítva. Mármint úgy fordítva, hogy nem Dampyr, hanem Dylan Dog van az előtérben. S ezt, olvasom az előszóban, a Facebook-on szavaztatták meg az olvasókkal. Hát, (mondom Jiří Menzellel), nem tudom... A hátsó belső borítón ott van az eredeti olasz kiadás borítója is. A koncepció hasonló a többpéldányos hősökkel, de azokon legalább a rajz egyéb részleteinek van köze a történethez. Képtelen vagyok felfogni, vajon Olaszországban külön fizetnek a borítók tervezőinek, rajzolóinak, hogy mindent megtegyenek azért, nehogy tetszetős legyen egy-egy füzet és tartalmilag véletlenül se kerüljön a közelébe? 

Kivel küzdenek főhőseink és a barátaik?

Vikingekkel. Vagyis egy viking éjúrral. A történet érdekes is, meg sablonos is. Egyáltalán nem unalmas, s persze még izgulni is lehetséges, de újításokra nem törekedtek az alkotók. A kiszámíthatóság biztos kapaszkodó.

A sztori egyértelműen a dampyr sztorija. Mármint az alapkonfliktus. A mindenféle éjurakkal való küzdelmet ugyanis ő stopizta le magának, Dylan Dog egyebekkel szokott küzdeni. (Ha egyáltalán küzd, és nem csupán egyfajta, tét nélküli filozófiai csatába bonyolódik.)

A páros küzdelmének végső kimenetel nem kétséges.

Ismét lesz gigasárkány, aki eddig ember volt... Mondjuk ezeket a hálivúdi befejezéseket a magam részéről simán kihagynám. Úgy negyven évvel ezelőtt még csak-csak elment. Szódával, ahogy manapság mondani kell. De mára már csak a részletekben, a halálos helyszínekben és a végső csatával járó pusztítás mértékében van különbség. Az aktuális übergonosz pedig emberből mindig valami nagyon félelmetes, nagyon gigantikus valamivé válik, majd a halálos sebe megkapása után újra emberré, mintha ennek kötelező lenne így történnie. És kikerülhetetlen, hogy a pozitív hős(ök) az elbukás(uk), a pusztulás(uk) közvetlen széléről tornázzák győzelemmé a történetet. Mintha ennek kötelező lenne így történnie. 

Van-e bármi új a fúziós történetben?

Van. Harlan és Dylan Dog permanens egymásnak feszülése Dylan Dog tiszteletre méltó, de tökéletesen értelmetlen következetessége, erkölcsisége miatt, amibe majdnem belepusztulnak mindahányan. A mentalitáskülönbségre építenek még a folyton poénkodó Groucho (talán minden ízében a legszellemesebb Bonelli Editore-figura) és a volt szabadcsapat harcos Kurjak egymásnak feszülései is, amik a végén szintén kölcsönös szimpátiába torkollnak. Barátságnak ezért még nem mondanám. Ez sem egy eredeti megoldás, de mindig beválik, és még erkölcsi tanulsága is van ha akarom. Nem akarom. 

Vagyis a történet ereje ugyanaz, ami egyben a hátránya is: a kiszámíthatóság. De tény, hogy az ábrázolás részleteiben nagyon el lehet merülni. Tény, ami tény, a Dampyrt mindig is elsősorban emiatt kedveltük, nem annyira a sztorik ereje miatt. A Dylan Dog történetei kevésbé kiszámíthatók, de ott meg éppen a hisztis kiszámíthatatlanság a hátulütő. Ember legyen a talpán, aki igazságot tesz!

Végső soron azt mondhatom, igazságtalan azt mondani, semmire sem volt jó a fúzió, ám kelletlenül ugyan, de elismerem, az olvasás idejére biztosított szórakozáson túl sokat nem ad. Persze, voltaképpen ez sem kevés. Mert ez a szórakozás viszont önfeledt. Akkor is, ha  a tartós hatására dőreség számítani. 

Frike Comics, 2018, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891045 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes

9/10

A fülemben a Karfangen nyomja. A „Magican's Theater” albumot nyomtam be. A Karfangen Anton Kalugin egyik projektje a szólólemezei, a Hoghwash és a Sunchild mellett. Előtt. Játékos, izgalmas, változatos muzsika. Egyébként eléggé reggel van, karácsony másnapja, ülök a pici konyhánkban, meleg pokrócba csavarodva, megittam már egy manduka-kókusztejes kávét, és csuda jól érzem magamat. Ma találkozunk a gyerekeimmel és a párjaikkal. Várom a randit. 
Utóirat: a randi megvolt, másnap van, minden másnaposság nélkül. Szeretem a gyerekeimet. És hálás vagyok a párjaiknak hogy szeretik őket. Jó volt velük lenni. Régen röhögtem ennyit. S Lilinek még két hete van az anyja hasában, hogy kézben tarthassam az unokámat. 
A fiam pedig bőven kiadhatósági szinten rajzol képregényt. 

Továbbra is az előző, a Prágában játszódó, A kőhíd alatt című rész a lieblingem. De ez a mostani sem rossz. Mi több! A prágai misztikum után most a fekete mágiába ugrunk fejest egy sorozatgyilkosos krimi cselekményével.

Az alapszituban semmi meglepetés nincsen, tulajdonképpen némi ráhagyással előttünk áll A rózsa neve alapötlete, csak pepitában. Mert mi történt abban a könyvben? Volt egy kötet, amely miatt egy világtól elzárt helyen, egy apátságban következtek be sorozatos, erőszakos halálesetek. Ahogyan kiderül, ott Isten nevében, az üdvöt féltve sorozatgyilkolt valaki egy könyv miatt. 

Emitt meg éppen nem az Ő nevében, hanem a sötét hatalmak irányítása, birtoklása érdekében történik a sorozatgyilok. De egy könyv áll itt is a középpontban. Az mindenek oka és kiváltója, és van egy megszállott itt is, aki monomániás, és akadályt nem ismer a könyv megszerzésével kapcsolatban. Összeáll a kép. 

Csak bólintani lehet arra az állításomra, hogy azt a történetet, amelynek egy könyv áll a középpontjában nem megírni nehéz, hanem a megírását elrontani. :-) 

A TÖRTÉNET ALAPJAI

Harlan Draka a freiburgi egyetemen oktat ebben a részben. Mi mást, vampirológiát. Mekkora ötlet már! :-D

Nem végzett ehhez sehol, semmiféle tanulmányokat, mindössze az élet sulijának felsőfokú tanulmányútjait járta szorgosan ebben a kérdésben. Az előadásait az egyetem rektorának személyes kérésére tartja, nem győzik titkolni, hogy Harlan nem néprajzos, csak tapasztalt. 

Harlan közkedvelt tanár. A diákok szeretik az óráit, érdekli őket, amiről beszél. A lányokat nem csupán az, amiről beszél... 

De vannak, akik odafigyelnek arra, amit mond. S vannak, akik nem csupán arra. Három diáknak, két lány, egy fiú, összeáll a kép az utóbbi idők egyetemi gyilkosságaival kapcsolatban. Meg gyanús nekik Harlan is, mint egyetemi előadó. A nyomába is szegődnek. 

Közben több jelre fefigyel a rektor is. Aztán sorba rakja őket, és összeáll neki a kép, miről van szó: adva van egy könyv, amellyel megidézhetők a sötét hatalmak. Ha minden jól megy. Ha nem megy minden jól, akkor bizony nagyon rosszul fog menni, arra nem érdemes indulni. Ezt a könyvet többen keresik. Immár a rektor is, Harlannal karöltve. Aztán lesznek a keresésnek csúnya, döbbenetes pillanatai. Lehet izgulni, bár a végső kimenetel nem lehet kétséges. 

A RAJZOKRÓL

Később akartam erről írni, még nem akartam kitérni rá, de itt minden adja magát, hogy mégis megtegyem. A vámpírvadász-sorozat ismét új rajzolót kapott. Immár a negyediket. Úgy hívják az úriembert, hogy Nicola Genzianella. 

Az úr egyidős velem, idén ötvennégy éves. Lám, kopasz, szemüveges, szakálla is van. A Zacher Gábor hasonmás-versenyt mégis én nyerném meg, bár esélye neki is lenne. Amíg nem vagyok ott. 

A pályafutását a Sergio Bonelli Editore-nél kezdte, borítókat rajzolt, majd kiruccant egy másik céghez. Aztán mégis visszajött, és a Dampyr-ral mindent vitt. 

Genzianella rajzai önmagukért beszélnek. Én nem is fogok róluk semmit mondani. Nem azért, mert semmitmondón beszélnek önmagukért, hanem azért, mert remekek. 

S hogy egy kicsit haza is beszéljek, nekem senki ne mondja, hogy alkotónk soha, semmikor nem látta Korcsmáros Pál rajzait,, mert az tuti kamu! Miért mondom ezt? Nézd csak például ezt az arcot! Vagy nagy szellemek, ha találkoznak... Más magyarázat nincsen. A reinkarnáció kizárt, mert szerzőnk és Korcsmáros éltek párhuzamosan, voltak közös éveik az időben. 

Mutatok egy harmadik képet is. Mert kifejező, nyugis és szép.. 

 VAN-E ÚJDONSÁG A TÖRTÉNETBEN?

Van és nincsen.

A katedra mondjuk nem annyira Harlan természetes közege. Meg az sem mindennapos (mindentörténetes?), hogy szerelmessé legyen. Ezúttal pedig ez vár rá. Tanár-diák viszony. Lehet-e egészséges?

Volt már ilyen, de ez a sztori sem vámpírtörténet. Egy darab vérszívás sincsen benne. Fekete mágia az van, meg túlvilági lény is, csúnya is, mint a rohadás, de vámpír az nincsen. Egy darab sem.

Erről jutott eszembe, hogy két füzet óta Harlan állandó társai, a német nevű, cseh vámpírlány, Tesla, és a balkáni harcos, Kurjak, úgy fest, szabadságon vannak. 

Az előző, prágai történet finom misztikáját felváltja egy durvább, brutálisabb horror. A fekete mágiának, Faust óta bizton tudjuk, ára van. Az alvilági doktor a lelkét adta el. Itt más történik a sötét erővel üzletelővel. Miközben veszett a lelke is. Lehet, Faust jobban járt. Nem mondom el, miről van szó, csúnya spoiler lenne. 

 De rajzolónk tud nyomasztót is rajzolni. Akarsz egy ilyet is látni? Tessék! 

Van ennél sokkal rosszabb is, ez csupán a kezdet. Nem terhellek vele. De a lényeg tehát az, hogy egy könyv kerül a küzdelem középpontjába, amiért érdemes ölni is, s amiért még a túlvilági hatalmak is beszállnak a buliba. 

Ami még újdonság az előző kötetekhez képest, hogy eddig a főhős és a társai csupán küzdöttek, de itt Harlannak konkrétan nyomoznia kell. Mozaikról mozaikra kell összeállítania a képet. Ez valamelyest meg is haladja a képességeit, de szerencsére nincsen magára hagyva, akadnak másoknak, akiknek ez jobban a személyes profiljába vág. Az összmunka vége persze nem lehet kétséges. 

A nyomozás egyébként érdekes, izgalmas. Főleg mert sikerült olyan plusz alakokat kitalálni, bevetni, akik ide-oda terelik a gyanúnkat. 

Fumax, Budapest, 2008, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861145 · Fordította: Benes Attila

9/10

2021 decemberében, hat nappal karácsony előtt, vasárnap hajnal, The Winter Machine-t hallgatva. A 2021-es „Kites” című remek lemezt. Két napja hallgatom. Kiművelt, dallamos, kellemes és izgalmas. A kávé finom, a LIdlben vettem bele ilyen kis fémdobozos kávéízesítőt, Szamóca lányomtól és a párjától kaptunk ilyet tavaly karácsonyra. Igaz, azóta nem vettünk. Nekem bejött. Most mandulás és narancsos lett a repertoár. 

Az interjú műfaját mindig szerettem. Azt hiszem, Mester Ákos egykori könyvével kezdődött, majd Friderikusszal folytatódott. Nem vagyok mániákus a műfajt illetőn, de a jó interjúkat szeretem. Könyvben is, folyóiratban is.

A jó interjúnak több feltétele van. Az alap, hogy az alany nyitott legyen, legalább kommunikatív. A másik alap, hogy a kérdező, a riporter felkészülten kérdezzen, tapintattal, de célratörőn, bizonyos értelemben gátlások nélkül. 

  Miért olvastam el ezt a könyvet?  

Az interjúkötetekben mindig akadt olyan beszélgetőalany, akit nem ismertem. Volt, akinek még a nevét sem. De jobbára nem ugrottam át a számomra ismeretlen személyeket. Ahhoz azonban, hogy egy számomra ismeretlen, soha nem hallott nevű emberrel készített interjúkötetet elolvassak, még nem volt példa. Nos, ez a kötet az első ilyen. 

Miért? Ó, nagyon egyszerű!

EGYFELŐL, ahogyan mondtam, a kötet címe. Mert az, hogy valaki magyarként három pápa alatt is szolgál, nem tűnik kis dolognak. Mert persze az írnokot úgy képzelem el, hogy ott ül a nagy ember mellett (majdnem azt írtam, a lábai előtt) és szorgalmasan jegyzi, amire utasítást kap. Persze, ha elszakadok a belém égett sztereotípiától. (Nyugodtan képzeld az írnok mellé az udvaribolondot és az udvari főkóstolót, meg az alabárdos őröket, s máris pontosan láthatod, milyen kép él bennem egy írnokról.) 

A MÁSIK ok Somorjai Ádám arca. Szimpatikus, nyitott embernek tűnik, nem igaz? Minden bizonnyal benne van a tudatalattimban az is (illetve immár nem ott), hogy emlékeztet Czakó Gáborra. Remélem, ez egyikük számára sem dehonesztáló! 

Van HARMADIK OKOM is. A Római Katolikus Egyház maga. Ami elképesztőn ambivalens a tudatomban. Erről tehet a neveltetésem is, a szocializációm is, a vallásos múltam, és az olvasmányélményeim is. Akarok róla beszélni! 

Igen sokáig a vallás és az egyház, ami számomra egyazon dolog volt, az elmaradottság és a bigottság megtestesítője. Mondjak hívószót? Quasimodo és Esmeralda, meg tudod, az a gazember Frollo. Meg az ezer hasonló történet. Amikben mindig az egyház és a papok voltak a negatív figurák. Ne felejtsd el, hogy mikor nőttem fel! (Ha nem tudod, a hatvanas évek végén születtem.) 

Aztán egy katolikus család elcipelt egy félig legális, félig zártkörű filmklubba, ahol a Napfivér, Holdnővért vetítették. (Igen, sziasztok, Hórvölgyik, ti voltatok azok! :-) ) Elvesztem. Vagyis inkább megkerültem. Nem vehemensen, nem látványos megtéréssel, csak kicsi kapu nyílt bennem. Ami a múló idővel egyre tágult. S mintegy jöttek a véletlenek: Mika Waltari és Az emberiség ellenségei, de főleg Az ország titka. Meg a Joni című könyv, a fejesugrástól lebénult, később megtért lánnyal. Ez igaz sztori. Meg a Sztárcsinálók, meg a Jézus Krisztus Szupersztár. Meg a jáki templom egy szobra. Meg Rajágh Laci a katonaságnál, a maga katolikus családi hátterével, piarista gimnáziumával, széles körű műveltségével, és a feleségével, Picurral. Általuk jött C. S. Lewis és Chesterton. Meg Hamvas Béla. Laci szimpatikussá tette II. János Pált is.

Nem sorolom tovább a kis lépcsőfokokat, túl hosszú lenne. 

De '90-ben jött egy evangelizáció a KEK-en, annak következtében meg tizenhét év aktív keresztény élet, Biblia-körök, előadások tartásával, folyóirat főszerkesztésével, Az adventisták tanításában a római egyház szerepe nem dicsőséges. A próféciamagyarázatukban egyenesen lutheri nézeteket vallanak Rómáról. Semmi bajuk a katolikus emberekkel, de a katolicizmust elutasítják, és azt vallják, a Jézus Krisztus visszajövetele előtti időkben igen csúnya szerepe lesz. S hogy a pápaság intézménye, és nem egy tanítása teljesen Bibliátlan. 

Ezzel együtt a katolikus egyház nemzet-megtartó ereje például vitathatatlan. Ha voltál már Erdélyben, mondjuk a Szent Anna-tó partján, a búcsú napján, és hallgattál már magyar nyelvű misét, tudhatod, miről beszélek. Ahogyan a tudomány és a lelkiség életben tartásának az ereje is köthető a katolikus egyházhoz. Elképedsz, ha utána nézel hány tudós, feltaláló került ki a katolikus egyház berkeiből! Tényleg lélegzetállító ám! 

Meg persze a pedofil-ügyek, tudom. eszemben sincsen relativizálni őket. Ahogyan az inkvizíció borzalmait sem.  De azonnal ott van például, hogy Teréz anyára ne is gondoljak, Böjte Csaba példája. Ami nem oltja ki az előző bűnöket, csak mintegy ellensúly az egyoldalúság ellen. (Gyorsan teszem hozzá, nem az adventisták védelmében, hanem szintén az egyensúly érdekében: amikor Rómát nem tartják Krisztus képviselőjének, nem a római egyház tagjainak a személyes bűneire alapoznak, hanem a hivatalos teológiájára és a történelmi szerepére.)

Nem sorolom tovább a nézőpontokat. Van itt innen is, onnan is látnivaló, gondolkodnivaló rendesen. 

S van itt egy Somorjai Ádám nevű, rendkívül szimpatikus ember, aki a római egyház három feje mellett is írnokoskodott. És szimpatikus, meg hasonlít Czakó Gáborra. 

Hát ezért.

Somorjai Ádám és II. János Pál pápa
(a fotó a könyvből való)

  Beváltak-e a reményeim?   

Igen és nem. Inkább nem. Alapvetően semmi baj nincsen a kötettel. Csak valahogy teljesen célját tévesztett. Pedig Isten látja a lelkemet, nagyon akartam szeretni. De tényleg! 

Somorjai Ádám egy csuda kedves, értelmes, okos ember. Aki végtelenül diplomatikus is. Elmer István pedig nagyon jól kérdez, és szemmel láthatón jól ismeri a beszélgetőpartnerét és a katolikus egyházat is.

S ebből ered a kötet gyöngéje. Mert Elmer István arról kérdezi Somorjai Ádámot, amit nem tud. Csakhogy ez a nemtudás közel nem azonos az olvasó nem tudásával. Ohó, mondhatnám! Mert ugyanebből ered a kötet megdöbbentő aránytalansága is. 

A könyv címe remek. Felhívja a figyelmet a „főszereplőre”. Maraggyá' már, egy magyar, három pápa alatt is írnokoskodott az oroszlán barlangjában...? Apám, miket tudhat ez a manusz? 

AZ ÍRNOKSÁG
Csakhogy mire eljutunk az írnokságig, eltelik úgy kétszázhúsz oldal! Miközben kétszáznyolcvannyolc oldal a szöveg.

S az írnokságról kiderül a maradék hatvan oldal alatt, hogy közel sem arról van szó, ami az embernek eszébe jut a szóról. Tudniillik, hogy a pápa írni akar valamit, gyorsan ugraszt Somorjaiért, aki ezáltal olyan dolgokba lát bele, hogy az csak csuda. Mindebből csak a csuda igaz, de Somorjai a keresztre esküdött, hogy arról meg hallgat. A manóba!

Somorjai Ádám csakugyan írnok volt a Vatikánban, s igen, a pápa írnoka. Csak nem úgy, abban a rendszerben, ahogyan elképzeltük: Somorjai egy volt a többi között, ahogyan ő fogalmaz: csavar a gépezetben. 

Ezzel nem fikázom azt a pályát, amit bejárt, mert azért az nem semmi. Csupán iparkodom eloszlatni a félreértéseket, nehogy úgy járj, ahogyan én jártam ezzel a könyvvel. 

A kötetből csak néhány morzsányit tudsz meg a Vatikán működéséről, a tevékenységéről, a hatékonyságáról, a három pápáról (II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc). Persze az ember egy szerzetestől nem is arra számít, hogy miután huszonhat évet ott dolgozott, majd jól leleplezi az anyaszentegyházát, de azért annál mindenképpen többet, ami ebben a könyvben áll.  Ha már a könyv címe erre fókuszál. 

A BENCÉSEK
Ahol még visszaüt Elmer István ismerete: mondd, mennyit tudsz te a bencésekről? Aham, ez az! Hát én is nagyjából annyit... Érdekelt volna, hogy kik is ők, mit is akarnak, mennyiben mások a többi rendtől. S ha már interjú, akkor a beszélgetőalany miért pont őket választotta? 

A SZEMÉLYES HITÉLET
S még egy ordenáré hiányérzet-ok: semmit nem tudunk meg Somorjai személyes hitéről. Hogy volt-e megtérés-élménye, hogyan éli meg az Istennel való kapcsolatát, vannak-e kétségei, miként bizonyos abban, amiben bizonyos.  

Viszont a gyerekkoráról, a rokonairól nagyon sok mindent megismerünk. Nagyon-nagyon sok mindent. Ami, bevallom, annyira nem nyűgözött le. Ahogy, amikor bárkinek az életrajzát olvasom, a gyerekkor érdekel legkevésbé. Hacsak valami nem annyira lényeges, hogy általánossá nyílik.

Persze, a magaméról én is szeretek beszélni, mert önmagunknak nagyon fontosak a gyökereink. De amikor akárki valakivé lesz, akkor jobbára az a közeg érdekli az interjúi, az életrajza nézőit, olvasóit, amelyben akárki valakivé lett, amiben ismertté és fontossá vált. A gyerek- és ifjúkorának meg maximum azok a vetületei érdekesek, amelyek kapcsolatba hozhatók az ismertsége közegével. Ugyan kit érdekel Eric Clapton kedvenc plüssmackója, hacsak nem írt róla egy dalt is?

NAPI TÖRTÉNÉSEK
A beszélgetés néha bele-belecsippant a történelmi eseményekbe (ami valamikor napi politika volt, csak az idő történelemmé érlelte). Érdekessé is válnak ezek a beszélgetés-részek.

Aztán Somorjai rendre elköti ezeket a szálakat. Mintha az egyház története függetleníthető lenne a politikától és a történelemtől. A Vatikán maga a politika, annak minden pozitívumával és negatívumával, elkerülhetetlenségével és kísértéseivel. Ugyan politika-e, hogy II. János Pál támogatta a Szolidaritást? Hát persze! Elítélhető? Ámde másik oldalról a katolikus egyháznak rendre felróják a második világháborús passzivitását (ami egyébként nem igaz; erről említés szinten szó van a kötetben is). Ámde ha zsidó-ment, az meg bizony aktív politika. Vagyis politizáljon vagy se az egyház?

A kérdés kicsit olyan, mint a kereszténység általános megítélése. Ha már szóba került a pedofília: a katolikus egyház gyerekekhez való viszonyát miért néhány beteg állat, miért nem Néri Szent Fülöp (tudod: „Az az egy fontos / Legyetek jók most / Már nem kell túl sok a holnaphoz...”) határozza meg? Koncepció kérdése az egész. Anélkül, hogy bagatellizálni akarnám, ami köztörvényes. 

Egyébként az ilyen és hasonló kérdéseket is messze elkerüli a könyv. Sajnos. 

  Az össz- és a végső hatás  

Sajnos csalódás. Pedig ahogyan mondtam, volt bennem kíváncsiság és nyíltság. Még úgy is, hogy Somorjai Ádámról nem hallottam ezelőtt, így semmit nem is tudtam róla. De ahogy mondtam, a könyv címe, Somorjai arca, meg az egész pozitív prekoncepciót épített bennem. Amit a könyv egésze viszont nem teljesített. 

Somorjai Ádám ettől még érdekes személyiség, jó beszélgetőpartner, a könyv alapján szimpatikus ember. Talán ha a riportere (vagy micsodája) jobban karban tartja a beszélgetés arányait, és empatikusabb azokkal, akiknek az interjú készült, egészen más lenne az összhatás. Talán akkor jó lenne a könyv, informatívabb a beszélgetés. Azok számára is, akiknek a például a katolikus egyház felépítése, liturgiája, belső nyelvezete tökéletesen ismeretlen. (Sajnos amikor ilyesfélék előfordulnak, semmi magyarázat, egy-egy láb- vagy végjegyzet nincsen sehol.) 

Persze az is lehet, hogy alapvetően az aktív, teljesen képben levő katolikusoknak készült a beszélgetés. Meg a családtagoknak, barátoknak. (Ez tréfa volt...) Ami szerintem nagyjából halálra is ítéli a könyvet. Nagyon nagy kár érte. 

 Somorjai Ádám és Ferenc pápa 
(a fotó a könyvből való)

Kalota Művészeti Alapítvány / Napkút, Budapest, 2021, 312 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156283191

7/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 decemberében, egy héttel karácsony előtt. 

PRÁGA

Nem mondom, hogy különösebben rajongok az utazásért. De az sem igaz, hogy ne lenne bennem kíváncsiság más helyek megismerésére. Ha nem jutunk el nyaralni (ilyen talán kétszer fordult elő családfői pályafutásom során), az nagyon komoly hiányérzetet kelt bennem. S hosszú évek után csupán jövőre megyünk ugyanoda, ahol tavalyelőtt voltunk. Eddig minden évben máshová utaztunk.  

Kevés hely van, ami abszolút bakancslistás a számomra. Az egyik, s talán legfőbb Prága volt. Ez az a város, ahová bármikor visszamennék. Ezt nem mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, de a napokban szóba került Prága, és ezt mondta nekem:
– Prága... Megint el kellene oda mennünk, Morzsám!

S minden különösebb háttérinfó nélkül mondom, laknék is ott. (A másik ilyen Gyula, bár itt vannak háttérinfók.) Bár nem tudom, milyen magyarként a csehek között?

Prágára már gyerekkoromban is kíváncsi voltam. De csak 2015-ben, negyvennyolc évesen jutottam el oda. Természetesen Szerelmetesfeleségtársam ezúttal is csodásan megszervezte az utunkat. Autóbusszal mentünk. A szállodánk úgy három percnyire volt a buszpályaudvartól, tíz perc sétára a Vencel tértől és úgy tizenötre a Belvárostól. 

Csak pár napot töltöttünk ott, vagyis Prágából csak a legnevezetesebb dolgokat láttuk. A mindennapi Prágába nem jutottunk el. A történelmi Prága teljesen lenyűgözött.

Sokan írtak már sok mindent erről a városról. Számomra kedves, szép, elegáns, mégis otthonos. S ha Prágára gondolok, SzFT jut azonnal az eszembe. Nem csupán azért, mert ő szervezte az utunkat, még csak nem is azért, mert vele voltam ott. S nem is az az evidencia, hogy szerelemes vagyok belé. Mármint nem Prágába (bár tulajdonképpen belé is csak máshogyan.) Az ok az, hogy van valami közös SzFT-ban és Prágában.

(Mellesleg sokat gondolkodtam, miért szeretem a kis Toyota Yarisunkat. Ugyanezért: sok mindenben SzFT-re emlékeztet. Például van feneke, de szép, gömbölyű. És megbízható. Részleteiben és összhatásában egyaránt kellemes.)

Minden otthonossága, kedvessége és kellemessége mellett Prágában van valami lehengerlőn misztikus. Talán amiatt, hogy árad belőle a középkor. Talán a Belváros zegzugos utcácskái, vagy a Károly-híd kőszentjei... Mindenesetre az utcákat róva az emberben támad olyasféle érzés, hogy a múlt és egy másik valami különös, nem csupán tárgyakban, épületekben megmutatkozó módon ott settenkedik a nyomában. Mintha egy óvatlan lépéssel simán átléphetne, áteshetne, átzuhanhatna amoda. 

A fenti mondat lehetne egy csupán hatásvadász bevezetés is a jelen Dampyr-kötethez. De nem az.

Tényleg, konkrétan volt ilyen érzésem Prágában. Három esetben is.

1. Először a Szent Vitus katedrális láttán. A rengeteg apró tornyocskájú, csipkés, pikkelyes épület egy kis utcából kifordulva úgy állta az utunkat, mintha a földből nőtt volna ki. Volt benne valami lélegzetállító, ahogyan fölénk terebélyesedett. Mordor nevét mormoltam magamban, de csak halkan, nehogy felingereljem az épületet. Tudom, hogy az a Notre-Dame, de azonnal a Fazekas Attila rajzolta Frollo alakját társítottam az épülethez. Nem tudtam szabadulni a kényelmetlen gondolattól, hogy az épület él. Lenyűgözött, de egyben a hideg rázott tőle. 
2. A másik hasonló érzés akkor tört rám, amikor Kampa szigetének kis hídján, az azóta végleg bezárt Cafe Bar Nad Čertovkou feletti kis hídon állva a szerelemlakatok tömkelegét nézegettük. Talán a malmot őrző vizimanó az oka. Ami, ott állva a helyszínen, valahogy még hihetővé is válik. Egyébként ez a Dampyr történet itt, Kampa szigetén kezdődik
3. A harmadik eset, amikor úgy éreztem csak egy kis lépés, és máris nem a turistáktól nyüzsgő Prága Fő terén, a Régi Városháza nevezetes Asztronómiai órája, az Orloj alatt ácsorgok, várva a bábúk óránkénti előadását az óra feletti kis ablakokban (a táncot a Halál nyitja). És nem a nyári melegben, hanem valamikor a középkorban vagyok, vagyunk, vacogva a hideg ködben, valami oszlophoz kötve a Fő tér közepén. Komor, fáklyás szerzetesek állnak körbe, a bakó már élezi a pengéjét, a tömeg csúfondárosan köpköd, rohadt zöldséggel dobál minket...

Ezek után ki kételkedne abban, hogy a hatalmas agyagszobor, a zsidók védelmében a rabbi által alkotott gólem*, amelyet emberi lélek kelthet életre. Valahol még itt rejtőzik a városban, és arra vár, hogy újra életre kelhessen?

Kétség nem fér hozzá, hogy Mauro Boselli járt Prágában. 

* Nem véletlen, hogy a történet több írót is megihletett. A leghíresebb feldolgozása a gólem történetének Gustav Meyrink és Isaac Singer nevéhez kötődik. Mindketten a tömör Gólem címet adták a regényüknek. 

A DAMPYR PRÁGÁBAN

Harlan Draka, a dampyr, vámpír apa és ember anya szülötte, akinek a vére halálos a vámpírokra, Prágába megy.  Moszkvában volt, amikor kapott egy üzenetet, hogy jöjjön Prágába és keresse meg Kampán az Elveszett Léptek Színházat. A levél aláírója Caleb. (Kiderül majd, hogy ő egy angyal. Meg az is, hogy Kampán soha nem volt színház.)

Harlan körül hamarosan besűrűsödnek az események. Jó ismerősévé (és a Dampyr-sztori visszatérőjévé válik Nikolaus. Aki voltaképpen a rossz oldalon álló angyal, de csuda szimpatikus figura. Kinézettre nem éppen démoni. Sokkal inkább úgy fest, akár a Vas- és Acélárú-gyár esztergályosa.

S Nikolaus figurája tulajdonképpen jellemzi az egész történetet. Mert ellentmondásos. (Ha bibliai szempontból nézem, zavaros marhaság az egész, az irodalmi dramaturgiára tekintettel zseniális megoldás.) Nikolaus úgy harcol a jók oldalán, hogy közben nem marad a rossz oldalon. Mint a Dampyr-kötetek egyik legszimpatikusabb figurája. Összetűzései Calebbel, a jó oldalon álló angyallal finoman árnyalják a kapcsolatok rendszerét. Fizikailag nem bántják egymást, de plasztikusan érződik, hogy nem állnak azonos oldalon, fogható a kettejük közötti feszültség. Csuda jó megoldás, hogy Caleb figurája megjelenésében nem annyira szimpatikus mint Nikolausé. Csakhogy ő a jót képviseli. 

A történet lényege a következő: adva van egy rejtőzködő alkimista, aki egy emberi lélek felhasználásával életre akarja kelteni a híres prágai gólemet. Természetesen rossz fiú, és a saját céljaira akarja felhasználni annak erejét és sebezhetetlenségét. 

A történetben van egy párhuzamos Prága. Ahová minden fontos szereplő átkerül, s ahonnan mindenek végeztével bizony érdemes kijutniuk. 

Mesebeli, elvarázsolt Prága ez. Vonzó és taszító, nyomasztó, félelmetes és hívogató. Áthatolhatatlan falú labirintus. Harlan is majdnem benne reked. 

Mennyire zseniális már ez a rajz, nem gondolod?

Minden más már spoiler. Nem is megyek bele a részletekbe, engem te ne utálj! 

MILYEN EZ A PRÁGAI DAMPYR-TÖRTÉNET?

Tömören? Szemtelenül jó! sikerült! Mindenféle szempontból. Nekem külön tetszett, hogy kivételesen egy fél vámpír sincsen benne. Persze méltó ellenfél azért akad, naná! Ahogyan az is megelégedésemre szolgált, hogy most több volt a misztikából fakadó csavar mint a küzdelem-következménye áldozat. 

Még az is bólogatásra késztetett, hogy bár Prága, meg szívem-csücsök, de ezt sem tolták túl, finoman megtorpantak egy kellemes lélektani felhasználási-határon. Viszont remekül hozták azt a hangulatot, amit én is éreztem Prágában, s amit pár bekezdéssel fentebb ecseteltem neked. 

Egyszóval az egész, ahogy van, telitalálat. 

A kötet grafikusa az a Luca Rossi, aki a nekem eddig legkevésbé tetsző Dampyr-epizódot, a Tengerparti fantomokat is rajzolta. Tény, ami tény, nem a rajzokkal volt bajom annál a történetnél sem. Rossi nem veszik el a részletekben, nem annyira cizellál, mint Majo, nem annyira az akcióra koncentrál, miképpen Dotti teszi. Rossi a hangulatok rajzolója. Akkor is, ha nincsen semmi szégyenkezni valója a mozgalmasabb jeleneteknél sem. 

Külön jó pont, hogy a befejező kép egy bődületesen jó poén. Ezt látnod kell!

Fumax, Budapest, 2008, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861022 · Fordította: Kálovics Dalma

10/10

 2021 decemberének dereka, karácsony előtt egy héttel. Nem így terveztük a szombatot, sikerült jól átvásárolgatnunk (nesze neked, exadventistaság!), majdnem öt óra volt, amikor magunkba tudtuk tenni a disznótoros ebédet, némi „Szívek szállodájával” fárasztva közben magunkat. A második évad végén járunk. Egyre rosszabb. 

Ma reggel kaptam az értesítést, hogy a moly.hu szerint 2021-ben elolvastam száz könyvet. Ha jól értelmezem, amit látok, amióta tagja vagyok az oldalnak, összesen 1286-ot.

Az ünnepek arra valók, hogy megálljunk, visszatekintsünk, elgondolkodjunk. 

Nincsen min. Olvasok, másként nem tehetek. Akkor is, ha leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a könyvek által előrébb megy a világ. Nem megy. A világ arra megy, amerre mennie kell. Annyi lehetséges, hogy a könyvek által nem megy olyan gyorsan arrafelé. Voltaképpen ez sem kevés. Nem túlélés, csak haladék. 

Nem vagyok olyan okos és művelt, hogy az olvasás biológiai, pszichológiai, szociális, és egzisztenciális hasznáról beszéljek. Különösen így összefoglalón: az olvasás. Mintha mindegy lenne, mit olvas az ember. A konzerveken is betűk vannak. S olvashatok akár Wittgensteint is, ha egy szót sem értek belőle. 

Vagyis a kitüntetésem semmi más, csak egy statisztikai adat: ennyi könyv adatlapján jelöltem be a moly.hu-n, hogy elolvastam. Még az se biztos, hogy mindet olvastam (de), lehet, hogy csak unalmamban kattintgattam (nem). De a számon túl mást nem mond ez a kitüntetést. 

S ezzel nem a Molyt fikázom, tőlük udvarias, kedves gesztus, hogy kitüntetéssel hívják fel a figyelmemet arra, amit az algoritmusban beállítottak. 

De akkor játsszunk. Feltételezve, hogy van még húsz évem, s megérem Lili unokám érettségijét, meg még egy kicsit, és túl leszek addigra a hitelünkön is, amit a lakásra kellett felvenni (áááámeeeen!) évi száz könyvvel az még kétezer könyv. Szép szám. 

Az elkeserítő az, hogy valószínűleg okosabb és szebb nem leszek tőle. Talán tájékozottabb. S talán lassabban lassul majd az agyam. 

A csuda, vagyis inkább a jó Isten tudja. Mindenesetre olvasni jó, barátaim! 

A két könyv közül, nem is figyelve a műfajra, olvasásban előre vettem a friss, idén kiadott kötetet. Kötetecskét. Mert a Három tucat alig száz oldal. Mert szuvenír. Harminchat. Ilyen-olyan utakról, utazásokról. A szuvenír pedig nem nagy ajándék, csak amolyan emlékeztető ajándékocska. Figyelmesség másoknak. Ajándék, ugye. 

Az alcím műfaj megjelölés. Ami elgondolkodtató és zavarbejtő.  Azért az, mert akkor lehet studírozni, mikor melyiket olvassuk? Mert a kettő nem ugyanaz. 

A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot.

Forrás

Ezzel szemben az elbeszélés: 

A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. 

Forrás

A jelen kötetben nehéz eldönteni, melyik írás, melyik műfajhoz tartozik? Ugyan az egyik jobbára a valóság lenyomata, a másik a fantázia terméke. De az igazság az, hogy jelen esetben volta- és tulajdonképpen teljesen mindegy melyik-melyik. Mondom is, miért. 

Egy-egy írás egy-három oldalnyi. Nyúlfarknyi. Vagyis bármelyik megfelel bármelyik meghatározásnak. Viszont a stílusában annyira egységes, hogy csak akkor töprengünk el, milyen műfajt is olvasunk, ha nagyon akarjuk tudni. Azonban az a helyzet, hogy ezen eszünkbe sem jut töprengeni. Azért nem, mert a legtöbb kis nyúlfarknyi íráska simán magával ragad. 

S most kellene harminchat történetet összefoglalnom... 

UTAZÁS

Az ember jobbára azért utazik, gondolhatnánk naivan, hogy új helyeket, szokásokat, embereket ismerjen meg. S hogy pihenjen, kikapcsolódjon. Ja, ezek miatt is. Meg a lópikulát ezért! Lehet más oka is valakinek, hogy útra keljen. Például a felvágás. Meg a másik felé érzett kötelesség. Meg ezeregy egyéb is. 

A magam részéről otthonülő vagyok. Hétközben sofőrködöm, a csudának sincs kedve a maradék időben is folyton menni. (Kivéve Tibor kollégámat, neki gyárilag van beszerelve a rakéta a fenekébe: bio perpetuum mobile.) De nyaralni szeretek, ha nem kell folyamatosan ott is menni, ha van lehetőség a leülésre, hanyatt dőlésre. Szerelmetesfeleségtársam szerencsére hasonlóan működik, s ő a privát utazásszervezőm. 

Szanyi Ildikó könyvéből is ez az ezeregy indok derül ki. Mert Szanyi Ildikó történetei egy idegenvezető történetei. Ahogyan egy idegenvezető látta azokat, akik utaznak. Meg ami velük történt. 

Mert könnyen belátható, hogy utazás közben történnek dolgok, amik helyben maradva nem. Különösen, ha az utazás társasutazás.

Amire a magam részéről kevésbé vágyom. Egyszer voltam ilyenen, nem volt rossz, de ha választhatok, nem kétséges, nem erre indulok el. 

AMI TÖRTÉNIK

Tragédia. Komédia. Tragikomédia. Az élet. A halál. Kicsiben. (Nem kis halál, az a spanyol nyelvben a női orgazmus. Bár egy utazáson persze az is történhet. Csak ebben a könyvben nem történik.) Mert a történetek kis történetek. Bár több esetben csak a külső szemlélő és az olvasó számára. Tenyérben tartott víz. Ami könnyen elfolyik, de simán az életet is jelentheti. 

Van itt nagyon sok minden, kiemelni is nehéz valamit. Vannak nehéz emberek, akiket még az idegenvezető sem szívlel. Van megcsalt jegyes. Van özvegy férfiember, aki a felesége miatt utazik el Feszty-körkép nézőbe, hogy majd el tudja mondani neki, milyen is; az asszony már nem juthatott el megnézni. Van tériszonyos idegenvezető. Van szoborszempontból (brüsszeli pisilős kisfiú) monomániás utas. Van olyan történet, ami elmondja, hogy a technika, a kamera megölheti az utazást. Aztán megtudhatjuk, mit gondol az egykor a családja tulajdonában levő kastélyába látogató, az idegenvezetőt hallgató Andrássy-lány. Meg ezer minden, de legalább harminc másról. Nézve innen is, onnan is, látva ezt is, azt is. Hol nevetve, hol elszoruló szívvel, hol dühöngve, hol lemondón, hol csudálkozva, hol mosolyogva, hol sírva, hol sóhajtva könnyebbülten és fátyolos szemmel. 

AHOGYAN SZANYI ILDIKÓ ÍR

A szöveg nem csupán elmesél. Hanem szépen mesél. Irodalmian. Nyugodtan, ahogyan mesélni kell. Mert érdemes tudni, hogy Szanyi Ildikó szépíró is. Ezt persze tudjuk, mert ez a könyv is novellák és karcolatok sora. S itt harap a farkába a kígyó: mert nem eldönthető, hogy melyik-melyik. Mert összefolynak a stílusok. De az előző bekezdés tekintetbe véve, vajon van-e jelentősége, igaz vagy fikció, amit olvasunk, ha egyszer hat ránk? 

Az egész olyan kis pasztell. Mert ahogyan hat, az nem reveláció, csak olyan csendes kis hatás, ahogyan jólesik a teraszon ülve egy jó szivar füstje a vastag habú kávé mellé, konyakkal. Emberi. Nem akar megváltani, üdvözíteni. A maga módján valahogy mégis jobbá tesz. Csak úgy suttyomban, kis mellékesen. 

Aztán pár hónap, fél év múlva lehet újra olvasni. 

A minap.hu cikke a szerzőről és a könyvéről

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

  SZÍNHÁZ   Érdekes ez a dolog. Szeretem a színházat. Élőben. Meg olvasni is. Felvételeken annyira nem. Keresgélem, mi lehet ennek az oka. A színészek természetesen nem rosszabbak, mert kamerára vették őket. A darab mondanivalója sem lesz mássá.

Talán a látvány. Meg a hang. A felvétel megtekintése eszközön keresztül zajlik (tévé, monitor, projektor). Az eszköznél megszoktuk a jó hangot, a profi látványt. Ami a színházban nem feltétlenül adott. Vagy ha igen, akkor is másképpen. Így lehetett például, hogy ami a Királydombon egy fergetegesen látványos István, a király előadás volt, az Koltay Gábor filmjében verejtékszagú erőlködéssé vált. 

Szóval szeretem a színházat. Ennek ellenére mégsem vagyok egy megrögzött színházba járó. Valamikor a kamaszkorom végén, a húszas éveim elején, akkor igen. Ezért volt szerencsém például Darvas Ivánnal látni az Equus-t és A nagybőgő-t. De még akkoriban sem mentem minden héten színházba. 

Meg nem mondom, mi volt az első dráma, amit olvastam. Talán Shakespeare? De a rákattanás, ez biztosan tudom, Dürrenmatt-tal, Fizikusokkal és Az öreg hölgy látogatásával kezdődött. Talán Mrožekkel folytatódott. De ebben már nem vagyok annyira bizonyos. Az biztos, hogy Peter Schaffer az Equus-szal és a Sartre-Dumas páros a Kean, a színésszel a befutók között volt. (Az utóbbi esetében a darabot láttam előbb, Haumann Péterrel a főszerepben: lenyűgöző volt. Olvasva nem is volt akkora élmény.)

Ma sem vagyok nagy színházba járó. Vannak anyagi okai, vannak időbeli megokolások. Nem arról van szó, hogy kevés az időm. Sokkal inkább arról, hogy a színház időigényes. S volt jónéhány csalódásom, ami miatt a ráfordított idő kidobott idővé vált. De mert nem vagyok rendszeresen színházba járó, ezért nem is vagyok tájékozott és naprakész. (Nem úgy mint az anyósom, Márta néni! Na, őt bizony kérdezhetnéd!) 

De olvasni azért szoktam drámákat. Ha nem is szekérderéknyit. Az esetükben valahogy nem fáj annyira a kidobott idő. Akkor sem, ha nem érte meg a ráfordított egységet. A fene se érti ezt! 

  DRÁMÁK  
Ne keverjük a dolgokat! A dráma színpadi előadásra szánt irodalmi mű. Ami színpadon jelenik meg, az dráma. Mert a dráma fajtái: tragédia, komédia, tragikomédia. Vagyis mondjuk a Játszd újra, Sam Vígszínházi bemutatója is drámabemutató volt. Miközben a darab vígjáték. 

  KI A KORTÁRS?  
Hát én. Mármint az én generációm. Ahogy az kiderül ennek a kötetnek az életrajzi adataiból. A hatvanas évek második felétől születettek. Akik megélték még az előző rendszert, akik a kommunizmus bukása (hahaha, ugyanúgy itt van velünk, csak másképpen!) idején eszméltek, és a kétezres évek elején értek meglett emberré. 

 * 

Azt hiszem, nagyjából összeáll a kép, miként került ez a kötet a látóterembe

 * 

Lehetne ugyan sok az egyben is véleményt mondani a kötetről, de úgy gondolom, összességében nem mondanék vele semmit. Mert ha azt írom, hogy „jó könyv, többnyire jó drámákkal”, vagy azt, hogy „vannak benne jó drámák is, de a gyengébbek az összhatást nagyon lehúzzák”, én leszek az a lánynak nem túl szép mesehős, aki vitt is a királynak ajándékot, meg nem is.

Ráadásul ha elképzelem, hogy én vagyok a kötet egyik szerzője, főleg az utóbbi vélemény miatt ugyancsak megorrolnék a recenzió írójára. Mer' voltaképpen a vacak dráma az enyém rovására vacakoskodik, és szó sem esik arról, hogy a vacakkal szemben az enyém jó lett.

Persze, el lehet mondani, hogy milyen egy adott piac kínálata, de az összegzés evidens módon elsiklik afelett, hogy ugyan a piac vacak, de ott árul Bözsi néni, az ő tojásánál és almájánál ízletesebb a világon nincsen, meg ott áll a standja mögött Alfi bácsi, akinek meg a füstölt szalonnája olyan, akár a vaj, és a városban nincsen párja, még magában is királyi csemege, hát még pörkölt vagy lecsó alá!

Ezért, bár nem tartom túl elegáns megoldásnak, de darabról darabra írok majd pár sort véleményként. 

  A KORTÁRS CSEH DRÁMÁKRÓL PÁR MONDATBAN  

Nem vagyok színházi szakember. (Nem vagyok szakember, még ezen a blogon is jobbára csak szakbarbár.) Vannak benyomásaim a színház eszmei és anyagi körülményekből adódó változásairól, de rálátásom igazából nincsen a kérdésre. 

A cseh drámairodalmat nem ismerem, ezért azt sem tudom megmondani, a kortárs cseh drámák milyenek a csehek eddigi színpadi műveihez képest. Maximum Havel és Kundera neve ugrik be, ha cseh, és ha dráma. Ám késsel a torkomon se tudnék több címet mondani, mint a Largo Desolato-t. 

A Csokifalókat olvasva támadtak benyomásaim a viszonyítási pontokról. Ezekről az adott drámáknál írtam is. De hogy összességében mennyivel másabb a kortárs cseh dráma mint a nem kortárs, nem tudom megítélni. Igazából azt sem, van-e benne valami jellegzetesen cseh? Hrabalt és Menzelt jellegzetesen csehnek gondolom, de nem vagyok bizonyos benne, hogy igazam van. Csak, ha Hašek az összehasonlítási alap.

Gondolná az ember egyszerű, blogger gyermeke, hogy a könyv fülszövege, ha már éppen erről szól, majd ad némi eligazítást. Hát, biza nem tesz ilyet. Ehelyett az utószóból vett, meglehetősen lila szöveggel fárasztja az olvasót. Aminek a szerzője cseh, Jitka Pavlišova. A tanulmány címe, amely a kötet utolsó írása: A kortárs cseh dráma – egy, a jelenkori színházi írásokon való elmélkedéshez vezető paradoxon. Nem mondom, hogy értelmetlen, mert vannak földi halandó számára értelmezhető sorai is. De azért a következő mondatokkal szerintem a nagyközönség ugyancsak akadnak értelmezési gondjai. 

A ​cseh drámairodalom leglényegesebb jelenségének azt tarthatjuk, hogy lassacskán lerázza magáról a „tiszta” irodalom béklyóit. A legsikeresebb kortárs színházi szövegek ugyanis gyakran színre állításukkal, vagy legalábbis az őket létrehozó konkrét team ötletelésével párhuzamosan keletkeznek, tehát ezek a színházzal és a konkrét megvalósítás céljával szorosan összefonódó színházi szövegek. Az úgynevezett kollektív alkotás folyamata révén ezek a színházi szövegek gyakran sokkal inkább egy nyitott jelenetsor formáját nyerik el, mely szemben áll az emberek közötti dialógus mimetikus illúziójával, elbúcsúzik a szintézistől, és a dramatikus formát teljesen dekonstruálja. A legtöbb alkalommal ugyanis nem a történetről van szó, sokkal inkább a tulajdonképpeni játékról, illetőleg a különböző metaszínházi jelekkel való játék elveiről. Ezenfelül ezek többnyire egy konkrét társulathoz és színházhoz köthetők, melyek keretében létrejön a színházi szöveg. Nem utolsósorban mindez az egész társulat részvételével történő, a mai társadalom szimptomatikus jellemzőinek keresésében keletkezik, és az autentikus, újabb kori történelmünk sötét oldalát leleplező dokumentumok vizsgálatában, ami révén egy olyan egyedülálló művészi kijelentés születik meg önmagunkról, cseh mentalitásunkról és identitásunkról, mely a közönségben korosztályra való tekintet nélkül visszhangra talál, és ezáltal a kortárs cseh színházművészet per se egy jelentőségteljes módon alakul tovább.

Bravúros! Részemről irigykedem! Azt is irigylem, aki ilyen mondatokat képes megfogalmazni, de azt is, aki ezt megérti. Mert az tudja, mik a kortárs cseh drámák jellemzői. 

De olvasóként nem dolgom ezt tenni. Olvasóként a dolgom, hogy olvassak, bloggerként, hogy elmondjam, nekem mit adott, rám hogyan hatott, amit olvastam. Megtettem a dolgomat. Távozni még nem szándékozom. Csak a végére érve ebből a bejegyzésből. 

  A DRÁMÁKRÓL PÁR MONDATBAN  

Nem a kötetben szereplő sorrendben szólok a darabokról, ennek úgy sincsen jelentősége. Úgy teszek, akár a tévévetélkedők végén, amikor érzelmi fokozásnak gondolt, rettentő unalmas időhúzással a ripacs műsorvezetők az utolsóktól az elsők felé haladva jelentik be, ki mire jutott. De én időhúzás nélkül teszem, bár bevallottan a saját, szigorúan szubjektív értékítéletem szerint. Mint a teljesen átlagos közönség egyik tagja. 

  Lenka Lagronová: CSILLAGPOR  és  Ondřej Novotný: ÖSSZEOMLÁS  

Ezt a két darabot minden további nélkül egyben tudom kezelni. Azért, mert számomra se füle, se farka nem volt egyiknek sem. Pedig címében csuda ígéretes mindkettő. Rendesen, böcsületes olvasó-blogger módjára nekik is álltam. Aztán azon kaptam magamat (innentől egyes számban fogalmazok, de mindig mindkettőt értem alatta), hogy egy szót nem értek abból, amit olvasok. Vagyis az adott mondatokat igen, de semmi összefüggést nem találtam sem az előttük levőkkel, sem az utánuk jövőkkel. Ahogy története sem volt egyiknek sem. Az elsőből úgy öt oldalt olvastam el, a másodikból tízet. Majd visszalapoztam, megpróbáltam újra értelmezni. Aztán előre lapoztam, hátha onnan legalább farka lesz, ha füle nincs is. 

Aztán mindkettőnél feladtam. Nem szívesen tettem. De megfogadtam, gyötrelmesen kötelességből nem fogok olvasni. Még akkor sem, ha én kértem a könyvet, és kaptam is szívesen. 

  Milan Uhde: CSODA AZ ELÁTKOZOTT HÁZBAN  

Jól indul. A dán Thomas Vinterberg filmje, a döbbenetes Születésnap ugrik be róla. A drámában a meglett csemeték hazamennek, a család szembesül egymással, önmagával, a kapcsolataikkal, a viszonyaikkal és a belső lehetőségeikkel. Nem állnak túl jól. 

A cselekmény semmitmondó, ahogyan a mindennapjaink cselekményei jobbára semmitmondók. Jelentőségük azonban van. Ahogy a mindennapi cselekményeinknek is van jelentősége. Mert a kapcsolatok nem mindig kataklizmával érnek véget. A legtöbb esetben nem kell tornádó, nem kell cunami, elég megbotlani a szőnyeg alatt gyűlt feszültségekben, vagy csak simán a le nem hajtott vécédeszka fullasztja ki a további lehetőségeket, mert ötezredszer is fent maradt. Vagy a hajszálak a lefolyóban. Vagy a sokezredik önzés, annak csöndes arcba hányása, hogy voltaképpen piszokul nem érdekel a másik, az igényei, az állapota, a betegsége, a fáradtsága, hogy mit szeretne és mit nem. S ebbe nagyon bele lehet fáradni. Annyira, hogy belehalhat egy kapcsolat. 

Hálás a téma, ügyes a darab, mindvégig lekötött, érdekelt. Csak a befejezésével nem tudtam mit kezdeni. Mert nem fejeződött be, mindössze véget ért. De az elrontott, félresikerült, elcsúszott kapcsolatok fájdalmának a fílingje megmarad. S nem tudtam nem gondolni a saját ilyenolyanságaimra. 

  Tereza Verecká: A KÖVES, A KÖVES PUSZTÁBAN (JÓB) 

Apu, anyu, gyerek, meny, nagypapa. Az utóbbi épül lefelé, úton van a teljes demenciához. Ennek megfelelően a darab elején a kormeghatározása a következő: „hat és száznegyven közötti”. 

A család meglehetősen egyszerű. Ahogy manapság mondani kell, egyikük sem a legélesebb kés a fiókban. Apu munkája, hogy a síneket takarítja napi tizenórákban.

A nagypapának, ahogy szintén mondani kell manapság, nagy bajok vannak  a toronyban. Az élet meg folyik, jönnek a reklámok, a hivatalos értesítések.

Tisztelt Svatojánská utca 26-os szám alatti lakos, sajnálattal értesültünk róla, hogy ön nem rendelkezik tévékészülékkel. Feltéve, hogy ellenőrizhető bizonyítékokkal tudja alátámasztani, hogy a tévékészüléket, amelynek nincs birtokában, valóban nem nézi, csökkenteni fogjuk a tévékészülékek üzemeltetéséért fizetendő díj mértékét. Amennyiben ön nem bocsátja rendelkezésünkre a szükséges bizonyítékokat, azt a szerződés megszegésének fogjuk tekinteni az ön részéről...

(394.)

Ezúton értesítjük, hogy az egészségkárosodással élő személyeknek járó juttatásokról szóló, 28/b/3,14 számú törvény érvénybe lépése folytán a súlyos egészségkárosodással élő személyek számára rendkívüli előnyöket biztosító igazolványa érvényét veszti. Az igazolvány érvényességének megújításáért személyesen folyamodhat a munkaügyi hivatal illetékes kirendeltségén, feltéve, ha bizonyítani tudja, hogy valóban képtelen bármiért is személyesen folyamodni.

(387.)

A drámának, jól meggondolva, nincsen története. Hacsak a nem túl előtérbe állított végrehajtás nem az. Sokkal inkább hangulata  van. Fílingje, hogy értsd! A kisember értetlensége, a tudatlanságból fakadó nemtörődömsége. Meg a kapcsolatai, viszonyulásai. De még abban is az ahogy esik, úgy puffan érvényesül. 

Erről meg az jutott eszembe, hogy most vettük meg a lakást, ezer év hitel a nyakunkban, én meg tavasszal leszek ötvenöt, és a tavalyi infarktusom miatt hitel biztosítást sem tudtunk rám kötni. Szerelmetesfeleségtársamra igen: tök egészséges és egy tízessel fiatalabb. Mondtam is neki, hogy viselkedjen rendesen, semmi fejfájás, mert főzök egy gombapörit, és még hitel nélküli kecóm is lesz! 

  Petr Zelenka: ÁLLÁSINTERJÚK  

A kortárság számomra ebben a darabban értelmezhető leginkább. A főszereplője egy casting cégnél dolgozó, arrogáns, menedzser. Aki nőből van. S aki az állásást elvesztve megindul a lejtőn, megalázó, méltóságvesztő dolgokra kényszerül. Nem egy szívközeli jellem, mégis, a történetben ő legszimpatikusabb figura. Erre varrjál gombot! 

A főszereplő hölgy próbál visszakapaszkodni, de a világnak, amely azelőtt az ő világa volt, eszébe sincsen visszafogadni őt. 

A darab számomra a képmutatásról, az érdekről és az igazi kapcsolatok fájdalmas hiányáról szól. Amelyek nélkül nem ember az ember. 

  David Drábek: CSOKIFALÓK  

A cím kapcsolódását nem igazán értem tetten a történetben. Sebaj, láttunk már ilyet, vö. A kopasz énekesnő. A darab óriástesó viszonyítási pontja, ahogyan ezt az utószónak beillesztett kis esszé is elmondja, Csehov A három nővére. De nem ám csak úgy, hanem vastagon abszurdba, mi több, morbid groteszkbe tolva a világ folyásának közepette nagyon megrekedt három nővért.

Akik, a háromból három, egytől-egyig nem normálisak. Az egyik évek óta nem lépett ki a lakásból, mert depis és fóbiás. Tulajdonképpen a másik sem tett ilyet, de ő meg azért, mert tonnácska, akkora akár egy ház. Gyermeke halála miatt van baj a harmadikkal is. 

A darab abszurditásából fakad, hogy a tragédiájában is meglehetősen tréfás. Ezáltal, bár az alakok, az élethelyzetek távol tartanák az olvasótól, mégis közelebb kerül. 

LUDVÍK A feleségem az alakja miatt nem akart gyerekeket. Sosem voltak túl extrém vonalai, de extrémnek tartotta őket. Folyton lefaragtatta meg felfújatta meg gyalultatta meg reszeltette őket. Aha. Guminő lett belőle. Én egy szilikonfigura mellett aludtam, jóemberek. Egy reggel ránéztem a sarkára, ami kilógott a takaró alól. és vonalkód volt rajta... A feleségem a kínai robotok előfutára. Lassan elvegyülnek közöttünk.

VAL És a szex jó volt?

LUDVÍK Kicsoda?

VAL A szex.

LUDVÍK A szex a mai magányos világban...az inkább asszisztált onanizálás, nem? [...] Bevallom, hogy sokáig kerestem a G-pontját.

VAL És megtalálta?

[...]

LUDVÍK A bankkártyám volt a G-pontja.

A darab a jelenetek és nem a mondanivaló vagy a cselekmény által él. Viszont érdekes, hogy a szerző simán eléri, hogy miközben a mindennapi életben roppant gyorsan menekülőre fognánk a darab bármelyik szereplőjének a közelében, addig olvasva mégis simán szimpátiát érzünk irántuk. És drukkolunk a nem mindennapi párkapcsolataiknak. 

S mert ebben a kötetben ez divat, ez a darab sem fejeződik be, csupán egyszerre véget ér. 

  Olga Šubrtová – Martin Glaser: ÁRAMSZÜNET  

A kötet legtisztább, leghagyományosabb darabja. Például van története. Követhető. Az én egyszerűségemnek ez nagyon jót tett. Messze a legjobb a hét dráma közül. Nem újít, nem kísérletezik, nem liláskodik, hanem mesél. Igaz, a meséje nem mindennapi. Vagy sajnos igen. 

Áramszünet lesz mindenhol. Annak minden disztópiás következményével. Ahol, amiben, tudjuk, ember embernek farkasa. (Ami mondás nem igaz: a farkasok nem tépik szét egymást, védik a sebesültjeiket, a falka a leggyengébbhez igazodik. És még Mauglit is felnevelték.)

A városból kimenekülve apu, anyu és nem sokkal később a fiuk az erdőbe menekül, ahol van egy kis telkük, lakókocsival. Amibe már lakik valaki. Aki a csetepaté közben, tényleg véletlenül, meghal. S nemsokára megérkezik a felesége, a holttestet el kell rejteni. Aztán jön még két férfi, akik egymásba szerelmesek. (Ez nagyon kell már világszerte, úgy fest, Csehország sem kivétel. De ha akarom, dramaturgiai kényszer, mert lesz jelentősége.) Majd kapunk még egy újabb szereplőt, egy valóban alvilági figurát, a beteg gátlástalanság képviselőjét. 

Gyűlnek tehát a népek, mikrocsoportokban, a mikrocsopik érdekei mentén szerveződve, megölve ezt-azt, összefogva mikor ki ellen szükséges. És az áramszünet egyre csak tart. Se élelem, se meleg, se rend, se szabályok. Kint meg a jeges fagy. 

Jó, nem új az ötlet. Láttunk már ilyet ezer változatban. Amikor egy embercsoport együttélésre kényszerül, és hiába a külső fenyegetettség, képtelen az összefogásra. A személyes unszimpátiák, érdekek sokkal erősebbek a közös szükségszerűségeknél. Szóval persze találkoztunk már sok hasonló kiindulásra épülő történettel. Csak kettőt hadd említsek: Az erőd és A bunker. Illetve egy modern harmadik: a Walking Dead első tizensok része. Amikor van halál, de teljesen értelmetlen és céltalan, és simán lehetne helyette élet is. 

Ez a darab igencsak megdobja a könyv egészének az élvezeti értékét. Mondhatnók, nélküle (valamint az Állásinterjúk és a Csokifalók nélkül) bizony eléggé feledhető lenne. 

  ÖSSZEGZÉS  

Nem tudom, mennyire reprezentatív a válogatás a kortárs cseh drámákból. Vélem, kerülhetett volna hét másik darab is a kötetbe. Ha más szerkeszti, más szempontok érvényesülnek. Igazságos, objektív válogatás nincsen. 

Az én olvasatomban a színházat még mindig a viszonylag hagyományos dramaturgia, problémafelvetés és cselekményvezetés jelenti. Elfogadom, konzervatív, kispolgári álláspont. Hm.. [széttárt karok]

Úgy vélem, a hét darabból három mindenképpen figyelemre méltó. Ha akarom ez nem rossz arány. Ezeket szívesen látnám színpadon, vagy akár filmváltozatban is. 

A másik négy esetében meg sem mozdulnék értük, nem hogy pénzt adjak ki rájuk. Tudomásul vettem, hogy az útkeresésnek vannak zsákutcái és tévútjai is. Amik nem feleslegesek, de semmiképpen sem a végeredmény tükrözői. 

Napkút, Budapest, 2017, 432 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632637426 · Fordította: Csoma Borbála, Forgács Ildikó, Gál Róbert, Hanzelik Gábor, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Peťovská Flóra

7/10

A negyedik kötetnél szerzőt is váltunk meg nem is. Maurizio Colombo ott volt a Dampyr születésénél, Bosellivel ők fektették a történetek alapjait az első két számban.

Maurizio Dotti új fiú a pályán, de nem a semmiből érkezett, régi motoros a Sergio Bonelli Editore-nál: a kiadó két legnagyobb példányszámú képregényének, a Zagor-nak és a Tex-nek az alkotója. (A két Maurizio akár tesó is lehetne, és Zacher Gáborral én is bevehetném őket a családba.) Előbb az író, Colombo, majd a rajzoló Dotti fotóját láthatod. 

Hol vagyunk, mit csinálunk?

(Én itthon és értékelést írok. Te olvasol, nem tudom, hol. Hehehe...!)

A dapmpyr (tudod, emberanya, vámpír apa öszvér-gyermeke, akinek a vére halálos a vámpírok számára) Harlan Draka és barátai, Tesla Dubcek, a cseh nevű, német vámpír, aki a saját állapota miatti dühtől vezetve átállt a jó oldalra, és Kurjak, az egykori szabadcsapat-vezető most az orosz maffiával és egy, az ő területükön gonoszkodó sötétség urával, Grigor Vurdalakkal kűzdögetnek. 

Én mondom, Vurdalak az eddigi legjobban megformázott ellenfél. Emberi annyira, hogy a démonisága még inkább félelmetes legyen. 

Ahogyan mondtam, a volt Szovjetunióban vagyunk, a birodalom szétesése után. Az országot maffiavezérek és véreskezű oligarchák uralják. (S miért, nem így van?) Őket meg Vurdalak. Van tehát tennivaló rendesen, kicsit tán több is, mint az lenni szokott. Tempóban olyan, mintha egy Szállító filmet néznénk. 

A történet részleteibe nem is megyek bele. Ahogyan például _A szállító_ filmek történetét sem érdemes mélyen elemezgetni. De voltaképpen nem is az a lényeg. Van itt más, amire felfigyelhetünk. 

Változások

A rajzok hozzák a Dampyr-dizájnt. Nem annyira részletgazdagok mint Majo rajzai voltak, de az ő ábrázolásmódjával szemben van egy nagy erényük. Nem mintha bármi baj lett volna velük, mert ha lett volna, nem habarodok bele a sorozatba. (Tudod, horror, vámpír, nagyon pfúj a számomra. Erre másról sem írok hetek óta.) 

Dotti elismerésre méltón erős az akciójelenetek megjelenítésében. Úgy tűnik, ezzel az író, Colombo is tisztában lehetett, mert eddig ez a Dampyr sikeredett a legakciódúsabbra. Kevés benne a beszélgetés, megérteni sem kell túl sok mindent. Vurdalak személyén keresztül persze jelen van a normális esetben láthatatlan világ, de a misztika is kevesebb teret kapott az eddigiekhez képest. Van helyette egy mindenkire mindennel lövöldöző, folyamatosan mozgásban levő maffia. 

A dinamikán túl a rajzoló erénye még az arcok, arckifejezések plasztikus, roppant beszédes megjelenítése. Vissza-visszalapoztam, hogy újra láthassam őket, annyira tetszettek a rajzok.

De fikarcnyi panasz sem lehet az életképek ábrázolására sem. A részletgazdagság viszonylagos hiánya ellenére sem. Mert ami Dotti esetében Majoval összevetve ennek a hiánya, azért más rajzolók kisebbségi érzéstől gyötörten sírdogálnak, Dotti munkáit nézegetve.

Vörös szonáta

Szonáta: 
Zenei forma, amely két v. több témából és azok visszatéréséből áll. A ~forma általában valamely nagyobb lélegzetű zenei műforma (pl. szimfónia) egyik tételére jellemző. Szokásos felépítése: bevezetés (témák bemutatása), kidolgozás, visszatérés.

kislexikon.hu

 S akkor most lehet gondolkodni, agyalgatni, miért ez a címe ennek az epizódnak. 

Azt, hogy ez az epizód egy nagyobb egész része, ahogyan a fenti meghatározás mondja, nem kell magyarázni. Azt sem, merre tart az egész, mert ezt ez a rész is hangsúlyozza: Harlan Draka egyre inkább magára talál, miközben egyre mélyebben kutatja, végső soron kicsoda is az, akire rátalál magában. S közben pusztítja a Sötétség Urait. Nem kár értük. 

De vajon mi lehet az ismétlődő téma a volt SZU-történetben? Hacsak nem az öldöklés maga. De nem valószínű, hogy ez lenne a megoldás. Hacsak nem az, hogy Harlan egy vámpírral csatázik a kötet elején. S persze a végén is, csak akkor már a rész remekül sikerült főgonoszával. 

A vörös színt ebben az esetben nem kell nagyon fejtegetni. A vörös a vér színe és a kommunizmusé is. Ami így vagy úgy, a szocialista országok bukása után vastagon tovább él. Kelet-Európában az egykori urak hatalmon maradásával. Az Európai Unióban pedig a birodalmi eszmén túl a központi irányítás, az  elosztás és elsősorban a neoliberalizmus eszetlenségének egyre vaskosabb diktatúrájában. Erről persze egy szó sincsen ebben a kötetben, ezt már csak én toltam össze.

A történet, ahogy szóltam már róla, simán akciótörténet. Az orosz oligarcha felvillantásával, hogy cinkosan összekacsintsunk, így megy ez, meg az egyik a mellőzött, bosszúért lihegő, meg a másik, hatalomképes fia, aki akár apu hátán és vére árán is, aztán majd döbben... De semmi részletgazdagság, a szükséges dramaturgiai sablonokon túl! Mondom, akció-képregényben vagyunk. Mindenki mindenki ellen, az elejétől a végéig. Unatkozni nem fogsz, az bizonyos. Igaz, ebben az esetben más sincsen, kizárólag a fejkapkodás a pörgő csatározások miatt, meg elismerő cöccintések a rajzok okán.  

Fumax, Budapest, 2007, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638760630 · Fordította: Puller István

9/10

2021 december közepe felé, huszonnégy órával a fizetésnap után. Egy internetes kalkulátor azt mondta, olyan húsz-harmincezer forinttal keresek kevesebbet mint amennyit sofőrként keresnem lenne illendő. S vagy százezerrel ahhoz, amennyi a normál megélhetéshez kellene a brutális drágulások miatt. De „ha nem fázom és van ebédem / s valaki lefekszik vélem / én már jól érzem magam!”.

Mert, vess meg, erről van szó. Nem szeretem sem a fantasyt, sem a mai kamasztörténeteket. A fantasy számomra Tolkien babójával (hobbitjával) és Ende Végtelen történetével kezdődött és nagyjából ott is ért véget. Persze, olvastam más olyat is, ami ebbe a kategóriába tartozik, igen, naná, meg volt a Trónok harca is (az első három rész fenntartás nélkül tetszett), de hirtelen nem is jut eszembe más, amit olvastam volna. 

A mai kamasztörténetekkel az a bajom... Ezt nehezen fogom tudni megmagyarázni. Nem csupán az a probléma, hogy nagyon nem vagyok már kamasz. Drága Nagyi azt mondta nekem úgy a nyolcvanas évei közepén, hogy ő még mindig tizennyolc évesnek érzi magát, csak akkor döbben meg, amikor a tükörbe néz, mert egy vénasszony néz rá vissza. Én nem érzem magamat kamasznak, lúdbőrzik a hátam, attól az egyre terjedő trendi kijelentéstől, hogy „nem akarok felnőni, gyerek akarok maradni”. Miért nem? Miért ne akarnék? 

Most nézzük a „Szívek szállodája” (ismét egy alaposan félresikerült címmagyarítás) második évadját. A kezdetben pompás karakterű anyuka alaposan lecsúszott karakterileg. Lorelai kezdetben egy jó humorú, viszonylag határozott, bohókás, de felelősségteljes nő és édesanya. Most a második évad közepén tartunk. Van, hogy Lorelai a valóságtól már nem hagyja magát zavartatni, megállás nélkül beszél, poénosan, de hülyeségeket, úgy viselkedik akár egy tini, a lánya Rory irányítja őt, mintha ő lenne Lorelai édesanyja. Vagyis a kezdetben nagyon jól kitalált karaktert átírták egy infantilis, fárasztó felnőttkamaszra. Kár érte. 

Számomra a felnőttség a felelősségvállalást jelenti. Önmagamért és azokért, akiket szeretek. Nem pedig a nyitottság, a lelkesedés elvesztését. Szerintem a kavar legtöbbször itt van. Mert aki gyerek akar maradni, úgy fest elfelejti, hogy a gyerekség jellemzője az önállótlanság, a vezetettség vágya (miközben csikóként tiltakozik, hogy vezessék), a felelőtlenség, az alkalmazkodás hiánya, az empátia hiánya és az énközpontúság. (Mondjuk most eszembe jutott két ember, aki többször deklarálta számomra, hogy bizony ők nem akarnak felnőni. Hát, nem is fejlődtek semmit évek óta: önállótlanok, felelőtlenek, képtelenek alkalmazkodni és mások helyébe beleélni magukat. Csak ők léteznek. Hm...)

Ha mai kamasztörténetről hallok, egyből egy bizonyos (jobbára amerikai filmekből, sorozatokból ismert) beszédmód, gesztusnyelv jut eszembe. Túl lelkes, a száját befogni képtelen, poénkodó, hűdelaza, egyéniségmentes. Fárasztó. Szóval ez jut eszembe. Olvasni erről végképp semmi kedvem. Ötvenes férfi vagyok. Aki nyitott, de a hülyeségre, a műhisztikre és a műproblémákra kicsit sem az. 

Nos, és mindez fantasy pulcsiban... Brrr!

Moira történetei

Ahogyan mondtam nem magamnak leltem ezt az olvasnivalót. S ahogyan mondtam, volt előzménye. Akkor is tartottam tőle. E könyv első részéről írt értékelésében ki is fejtettem, miért. S azt is, hogy Benyák Zoltán könyve pozitív csalódás volt, nem teljesítette be az előítéleteimet sem fantasy-, sem kamaszsztori-ügyben. 

Egy újabb fenntartás-adalék: amikor egy könyvről azt olvasom, hogy fő eszköze a szabadon szárnyaló fantázia, akkor elkerülhetetlenül a belső törvényszerűségek hiánya jut eszembe. Meg Caroll Alice-történetei. Amikor bármi megtörténhet és meg is történik. De akár történhetne az ellenkezője is, és ugyanott lennénk. Én meg ezzel piszokul nem vagyok kibékülve. Esetlegesnek tartom, becstelenségnek az olvasóval szemben, aki kényre-kedvre kiszolgáltatottá válik. Mert ha egy regény a szárnyaló fantáziára épít, akkor mindenképpen szigorú keretekre van szükség. Csak így lehet teljes az élmény. 

Ha nincsenek meg ezek a keretek, bennem riasztócsengő szólal meg. Mert valóban nagy vétség a létezés és a világ ellen a fantáziahiány, ezt elismerem. Manapság azonban úgy fest, hogy mindenné lett a szárnyaló fantázia. Nekem viszont egyre inkább úgy tűnik, a realitás hiánya is képes problémákat okozni az olvasóknak. Csak másképpen. Mert ki a jobb, ki a rosszabb: a világot teljesen elfeledő álmodozó vagy a kizárólag csak szabályokban gondolkodni képes hivatalnok? Egyik rosszabb mint a másik. Nemde? De!

A belső szabályok, keretek nélküli történet nem különbözik a narkós tripptől. Aminek jobbára se füle, se farka.

Szóval Moira történetei. A fantázia világában játszódnak. Moira. A moirák a görög mitológiában a végzet, a sors istennői. E regényben Moira a velünk élő valóság gyermeke. Már amennyiben egy képzelt alak a valóság gyermeke lehet. Mindenesetre a mi világunkban él, úgy ahogyan az Benyák druszám fejében létezik. Az édesapja író, amíg élt (mármint Moiráé, nem Benyáké), és Moira kedvenc időtöltése is az írás. 

Előre bocsátom: Benyák világában szárnyal a fantázia, bármi megtörténhet, és meg is történik. Ami miatt a részemről több mint kibékültem vele, az főleg két dolog miatt eshetett meg. 

1. Ahogyan írtam Moira kalandjainak első részénél is: Benyák profi író. Most nem a történetekre gondolok, hanem a stílusára. (Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy baj van a történettel, de erről majd később.) Értem ezalatt, hogy nincs egy suta mondat, nyelvtani szerencsétlenkedés, bicegő párbeszéd, dramaturgiai kátyú. Ettől persze a regény még lehetne rossz. Viszont így élvezetes és könnyű olvasni. 
2. Fantáziája világának vannak belső szabályai. Nem túl sok, de pont elég ahhoz, hogy ne váljon szertelenné és ötletszerűvé a történet. S nem mellesleg pompás humorral fűszerezi a cselekményt. 

Van még egy apró szempont. Pozitív volt számomra az a visszafogottság, amellyel dolgozott a szerző: nem élt vissza azzal, hogy Moira irodalmi világba csöppen. Nem sorjáztak az irodalmi alakok, ahogyan Lundwall esetében. Ez már csak azért is jó pont, mert meglehetősen olcsó fogás lett volna, ha megteszik. A tér elég tág és hívogató volt ehhez, mintegy adta magát. Dicsérjük együtt a szerzőt, hogy felismerte a veszélyt!

Moira második története

Voltaképpen egy olyan történet, amiről nem illene sokat mondanom. Nem a meglepetésekre van kihegyezve a történet, de azt hiszem, bizonyos spoiler elsütése sokat elvenne az élvezeti értékéből. Legyen elég annyi, hogy Moira ismét elhagyja a mindennapjainkat, és akaratlanul átruccan a fantázia világába. Nem csak úgy általában, hanem a megírt történetek világába. 

S itt álljunk is meg egy pillanatra! Benyák Zoltán bátor író. Azért az, mert olvasó ember legyen a talpán, vagyis inkább felettébb feledékeny olvasóembernek kell lennie, akinek nem jut azonnal eszébe erről az új Benyák-kötetről Michael Ende Végtelen története! Amelyben, ugye, Atráskó és Barnabás... S azért több mint merész dolog egy könyv- és filmváltozatban egyaránt ennyire ismert, világhírű mű kistesójával kilépni a nagyérdemű elé. Nem igaz?

De azért nézzük csak a főhős, Moira két történetének a címét! Képtelen történet és Féktelen történet. Ende könyve: Végtelen történet. Ez nem lehet véletlen! Vagy nagy szellemek, ha találkoznak... Gondolkodtam, mi lehet még a folytatás? Vértelen történet? Szélkelep? Vértelep? Péktelen? Még veled? (A végbelem azért na, ne már...!) Inkább befejezem a töprengést...!

A párhuzam és a hasonlóság kétségtelen. Ahogyan a különbözőség is. Nekem az elsőség nem zárja ki, hogy a másodikság ne lehetne élvezhető. Feltéve, ha valamit hozzátesz az elsőhöz, nem csupán a farvízen konjunktúrázik. Bizonyára tudod: Shakespeare-nek nincsen egy eredeti története sem. De ugyan ki tud megnevezni egyet is azok közül, akik a történet eredetijét szállították számára? (Na, jó, persze Marlowe. De mindenki másról csak az irodalomtörténészek tudnak.)

Lássuk az utóbbit, miben különbözik Ende és Benyák regénye? Benyák lényegesen rövidebben ír és nem veszi olyan komolyan önnön mondanivalóját, mint Ende. Ezáltal mer humoros is lenni. E két tulajdonság nagyon jót tesz a Féktelen történetnek. Ráadásul bennem olvasás közben ott sugdolózott a kisördög, hogy ez az egész paródia is. Nem olcsó kiforgatás, nem egy olyan Heli Kopter és a Ritkák Genyája-típusú baromság, hanem míves munka. Mint mondjuk Szikora Róbert zenei stílusparódiái, amelyek zenei szempontból simán elmennek az eredeti együttesek zenéinek. Vö. Karinthy Így írtok ti. 

Hátra fordultak. Három fickó állt mögöttük. Egy hordóhasú, akinek a borostája úgy nézett ki, mintha sündisznót hordana a szájában. A második egy vézna ficsúr buggyos ingben, olyan rémisztő vigyorral az arcán, mintha magát Jokert keresztezték volna egy másodosztályú kalózzal. A harmadik pedig egy klasszikus féllábú, aki csak annyiban szakított haramiaszerű karikatúrájával, hogy nem fatuskót kötöztek a térdcsonkja alá, hanem egy horpadt kályhacsövet.
– Mi születik a papíron? – hőbörögte a vigyorgó.
– Az öreg kiscsaj és a tenger?
– Nem – tette hozzá a féllábú. – Piri Potter utolsó kalandja.
Röhögtek. A saját viccükön. Ahogy a ponyvagonoszok csinálják.

(131.)

Moira, barátai és ellensége

Vagyis Benyák alakjai. Plasztikusak. Tréfásak. Aki kell, az visszataszító, de nem az undorig, csak a regény szellemében. Nekem különösen az tetszett a megformálásukban, hogy a szerző nem vette teljesen komolyan őket, mégsem lettek felületesek, sematikusak és fekete-fehérek. Túlírtak sem. Egyszóval simán egyensúlyban vannak a történet egészével. Van bennük fantázia, de nem esnek túlzásba. 

– Ez egy friki – suttogta Moira Marknak.
– Egy micsoda?
– A friki a kitalált történetek legkomiszabb lénye. Imádja a gonosz tréfákat, megrögzött gyűjtögető.
Moll nagyanyó egy citromsárga luftballont fújt fel éppen. Alaposan megküzdött vele. Mire a lufi ember- fejnagyságú lett, az anyó már alaposan lihegett, arca paprikaszínű lett. A lufira egy cérnát kötött, a cérna végét a hintaszékhez csomózta. Mark hunyorgott.
– Egy haverom nagymamájára emlékeztet.
– Átlátnak a füllentéseiden, és isteni diósbejglit sütnek.
– Ezek is stimmelnek.

(130–131.)

A könyv külső megjelenéséről

Ez az a szakasz, amihez neves druszámnak talán semmi köze nincsen, hiába is beszélek az ő könyvéről.

Részben írtam erről az első kötettel kapcsolatban. Akkor nyávogtam miatta, mert úgy gondoltam, a tartalom és a forma nem találtak igazán egymásra.

De a hátsó borítójával kapcsolatban lelkesebb voltam. A rajta levő rajz miatt. Ahogy a borítóé miatt kicsit se nem. 

A rajzoló most is ugyanaz: László Márk. Grafikus. Képregényeket rajzol. De most kapaszkodj meg: rajzolt már hivatalosan Hellboy-t is, méghozzá Mike Mignola ajánlására. Erről leltem egy interjút is. Nem semmi, ugyebár!

Érdemes egyébként beütni a nevét a keresőbe, a Képekre kattintani, és ránézni a rajzaira! Pazarul rajzol az úriember! Na, és ezek után mondom: ennek a második kötetnek jó a borítója. Csak Moirának ne lennének olyan pajzsmirigy-túlműködéses kidülledt a szemei! 

Más. A tipográfia. A könyv mérete, betűtípusa jól van kitalálva, és teljesen konzekvens az első kötettel. Ugyan talán jobb, hogy nem változtattak rajta, de nekem azért egy dolog szúrta a szememet. Már az első kötet esetében is, csak elfelejtettem leírni. A fejezetcímekre gondolok. Az összes betűmérete megegyezik a törzsszöveg betűméretével. Az, hogy az összesé nem baj, az, hogy megegyezik, fura. Hasonlót a Püski és az Angyali Menedék kiadók tudtak elkövetni. De legalább félkövérrel szedettek a fejezetcímek.Ha már ugyanakkorák.

Viszont akár páros, akár páratlan oldalra esik, kivétel nélkül jobbra szedett a szöveg. Ami páratlan oldalon elég sántán mutat. Mert a törzsszöveggel megegyező betűméret miatt a gerincoldali szedés szinte észrevehetetlenné teszi. Arról nem beszélve, hogy a nagysága miatt a gondolati egységeket elválasztó, sok esetben alkalmazott kis díszmütyür simán elnyomja ezeket a rosszul szedett fejezetcímeket. 

Amiket egyébként csak lapozgatva lelhetsz meg, mert tartalomjegyzék nincsen a könyvben. :-(

*

De ne már ez legyen a végszó! Sokkal inkább arra futna ki ez az értékelés, hogy Benyákot olvasni jó. Mert kellemes szórakozás. Mind a két szó roppant hangsúlyos. 

Főnix Könyvműhely, 2021, 248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155999376

7/10

2021 decemberének közepe felé. Hétfőn meghalt Mecky, az Omegának annyi. A múlt héten pedig Szerelmetesfeleségtársam közvetlen főnöke hunyt el. Három évvel volt idősebb nálam. Covidos volt, de előtte teljesen egészséges. Gyakorlatilag békésen, otthon aludt el. Egyikük sem volt beoltva. Én sem vagyok. Egy kicsit elgondolkodtam, de Szamóca lányom elgondolkodtatott. Még ha támadható is a logika. De ebben a kérdésben mi nem támadható. Ausztriában és Németországban az oltatlanok lettek a közellenség, miattuk van járvány, drasztikusan korlátozzák a lehetőségeiket, brutális pénzbüntetést helyeztek kilátásba a számukra. 

 „

Azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos.
De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második,
hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan«.
Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.

Pár nappal a halála előtt Pipi barátom azt mondta nekem a kórházi ágyán: azt szeretné, ha én mondanám a temetésén a búcsúbeszédét.

Azt hittem, hülyéskedik. De teljesen komolyan gondolta. Néztem rá, nem tudtam röhögjek vagy sírjak. Mi a büdös francról beszélgetünk? De Pipi nem tágított. 

Én meg nem győztem töprengeni. Mondjuk kettőnk közül az enyém volt a könnyebb feladat. Én csak töprengtem, Pipi halni ment... (Már nyolc éve ennek, Egek!)

Azért vállaltam el a feladatot, mert Pipi a barátom volt. S mert iszonyatosan méltatlannak éreztem volna, ha valaki olyan mond róla marhaságokat, aki azt sem tudja, ki volt ő. Az egészen más, ha én mondok róla marhaságokat. De igazolva, hogy van értelme az olvasásnak, az alapállásom az volt, hogy én leszek a Holt Szószólója. Mert a mondás nem úgy van ám, hogy a halottakról vagy jót, vagy semmit, hanem úgy, hogy:

A HALOTTAKRÓL VAGY IGAZAT VAGY SEMMIT.

Komoly mondanivaló-különbség, lássuk be! Az utóbbinak van értelme, az első csak vaskos hazugságokhoz, pacsmagoláshoz, elkenéshez, mosdatáshoz vezet. S a magam részéről ezt is méltatlannak éreztem Pipihez. (Mondjuk volt tévedés a beszédemben. Erre Pipi húga, Móni hívta fel a figyelmemet a lakásukban rendezett toron.) 

Tehát amikor megtudtam, hogy Pipi meghalt, felhívtam Mónit, elmondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, de az volt a bátyus akarata, hogy én... Aztán meg ültem a klaviatúra felett, s vakargattam az államat, hogy na, akkor mit is mondjak Pipiről?

Utálok papírból beszélni, szinte soha nem tettem ilyet (volt alkalmam bőségesen előadások tartására), de ezúttal nem voltam benne biztos, hogy ez menne papír nélkül. Ha nem is felolvasni akartam, csak kellett a mankó.

Minél tovább töprengtem a Word üres oldala előtt, annál világosabbá lett, hogy a legméltóbb, ám elmondhatatlan beszéd, amiben minden, de minden benne lenne, így szólna: „B@...d meg, Pipi!”  Telis-tele szeretettel, kétségbeeséssel, megrovással, dühvel és rengeteg könnyel.

Mert, hogy Pipi igen-igen sokat tett azért, hogy az történhessék, ami történt. Felülmúlhatatlanul aktív volt saját életének a kioltásában.

De persze ennél lényegesen hosszabb részletgazdagabb volt, amit a ravatalozóban és a sírjánál elmondtam. 

Mi köze Pipi halálának és temetésének Presser Gábor második könyvéhez? Szerintem sejted. 

Fotó: Kaiser Ottó

Mondjuk tény, valóban idemásolhatnám az akkori szöveg jó részét, hiszen amit a szerkesztőtől nem várok el, azt nem várhatom el az olvasóktól sem. Ugyan miért kellene bárkinek is emlékeznie arra, mit írt tavaly Mohácsi Zoltán Presser Gábor első könyvéről? Na, erről beszélek! De a ctrl+C–ctrl+V-cseles megoldását mégis méltatlannak gondolom.

Ezáltal viszont kicsit pácban vagyok. Mert valamit mégis illendő lenne mondanom, írnom. Csak hát ugyanazt kell másképpen megfogalmaznom. Bár nem idegen tőlem az önismétlés, azért iparkodom minden írásomba valamit mondani is, nem csupán ezer más alakban ugyanazt ismételgetni . 

S így rohantam önként a kutyaszorítóba. 

Hjaj, Picibácsi! Neked csak a könyved második kötetét kellett megírnod, de nekem ugyanennek a könyvnek a második kötetéről kellene valami újat írnom. 

  Elevenítsünk! Röviden!   

Mert azért leleményesen felfedeztem az egérutat: magam mondtam ki a megoldást. Ugyan ki emlékszik arra, mit írt Moha bácsi egy évvel ezelőtt Presser Gáborról? S csakugyan...

(1) Elmondtam, a személyes érintettség nem tart vissza attól, hogy Presser könyvéről írjak. A személyes érintettség annyit takar, hogy Szerelmetesfelségtársam után az LGT járt legközelebb ahhoz, hogy rajongó legyen belőlem. Bár elérni ők sem tudták. Mindig iparkodtam független személyiségnek tudni magamat. Ha a gyakorlat kérdéses is volt némely esetben, legalább annak tudtam magamat.

Presser munkássága majdnem minden tekintetben lenyűgözött. Az utóbbi idők produktumai, a Rúzsa Magdinak írt dalok kivételével egyre kevésbé, de ami előtte volt, no az többnyire káprázatos. Annyi szépség, játékosság, energia van a dalaiban, hogy az öt másiknak is elég lenne. Az LGT zenészeivel pedig igen ritka konstellációt alkottak: a négy zenész valami hihetetlenül felerősítette egymás zenei előnyeit. 

(2) Elmondtam azt is, hogy számomra meglepő volt, hosszú évek alatt jöttem rá (hol volt még akkor az internet, úgy kellett kutakodni cikkek után, öröm volt bármi, ami megjelent, interjúkat keresgélni, visszanézni meg egyenesen lehetetlen volt egy közember számára), hogy Presser remekül kommunikál, pompásan mesél, tréfásan szóalkot. Akár szóban, akár írásban. Nem elhanyagolható szempont, hogy még dalszövegeket is ír, nem is akármilyeneket. Valamiért én ezt nem gondoltam. 

Réges-régen valamiért nem gondoltam, hogy ez így van, aztán szép lassan utolért a felismerés. megértettem, mekkorát tévedtem. 

(3) Szó volt arról is, hogy soha nem érdekelnek a sztárpletykák. Nem úgy a sztárok történetei, ha közük volt az alkotásaikhoz, az előadói, szerzői pályájukhoz. S Presser ezt majdnem kiválóan hozza. A magánéletéről gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Nincsen egy női név, nincsen megismerkedés, szakítás, gyerekek. Annyi kiderül, hogy az érdeklődés homlokterébe voltak nők, de nagyjából itt stop van. 

Aztán ott is, hogy gyakorlatilag senkiről nem pletykál. Van, hogy kritikusan fogalmaz, de ezt elsősorban a hatalom embereivel kapcsolatban teszi. Meg Somlóval, de ott tengernyi szeretettel (vö.: „B@...d meg, Pipi!”).

A könyve tehát nem pletykakönyv.

Utóirat ehhez a ponthoz. Jelentem, tévedtem. Pletyka bármiből is lehet, és a pletyka manapság már nem pletyka, hanem vezető hír. Beütöttem Presser nevét a Google-ba, mert tudni akartam, mikor született. Ez a kép fogadott. A hír forrása egyértelműen ez a könyv, mert benne, és honnan máshonnan? Olyan kis visszataszító, nem, hogy hányni kell tőle? Ez volt a legfontosabb Picibácsi könyvéből és ilyen tálalásban... Ilyenkor kezdem kapisgálni, miért nem a médiában dolgozom... 

(4) Ott áll feketén-fehéren az előző Presser-cikkemben: amit olvasunk semmiképpen sem életrajz, sokkal inkább tanulságos, érdekes, tréfás, néha érdektelen életszilánkok. Amiknek szerves köze van a magyar rock történetéhez, így egy csomó híres emberhez és a történelemhez is. Igen, hiszen Magyarországon Presser életének az első negyvenegy éve komcsizmusban (ahogyan ő fogalmaz) telt. 

(5) Azt is leírtam, hogy mindeközben a könyv veszettül olvastatja magát, de úgy, hogy mindenhol, mindenkor olvasni kell.

(6) S közben meglehetős feszélyeket okoz a könyv időkezelése. Vagyis inkább a tökéletes hiánya. Presser sztorijai talajtalanul, szertelenül követik egymást. Ami eszébe jut, amit eszébe juttatnak Picibácsinak, azt írja. Úgy, ahogyan jön. Ha kell (ha nem), x oldal után akár vissza is térhetünk egy már lezártnak hitt sztorira. Így olvashatjuk a(z első) könyv harmadánál az LGT Nyugatis búcsúkoncertjéről írtakat, miközben Pressert még be sem vette Laux az Omegába...

Fotó: Kaiser Ottó

(7) Ugyanilyen zavarba ejtő a könyv dramaturgiájának a hiánya és a műfajtalansága. Az, hogy nem csak és nem pusztán sztorikról van szó, hanem gondolatsorokról is. Vagy benyomás-rögzítésekről. Bármiről és akárhogyan, ahogyan, ami Picibácsinak az eszébe jutott. Mert, hogy igazából nincsen egységes besorolási lehetősége a semmire sem felfűzött szösszenetek egybesorolásának. Ez kezdetben nagyon zavaró volt, „aztán megszokjuk már”.

Azért zavaró ez a koncepció (amiben a koncepciónélküliség a koncepció), mert a könyv nem fut ki semmire. Nincs bevezetés, nincsen tárgyalás, nincsen befejezés. Vagyis voltaképpen csak tárgyalás van. 

Ám ha ebbe beletörődünk, és megelégszünk a pillanat hedonista élvezetével, akkor egy idő után ellazulva megmarad az édes élvezkedés. S annak a békés, buddhista tudata, hogy nem kell mindig a világot megváltani, elég néha csak jobban megismerni, és élvezni, mindazt, amit ad nekünk. Például Presser könyveit. 

(8) Presserről az emberről úgy tudunk meg egy csomó mindent, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róla. De tényleg. Még az édesanyjához való viszonya is érzékeltetés szinten van jelen, leginkább az előfordulásának a mennyisége tényezője húzza csak alá az asszony jelentőségét és szerepét . Asszony más nem is szerepel a kötetekben. Nem jól mondom: olyan asszony, akihez a szimpátián, a munkakapcsolaton és a kaland futásán kívül Picibácsi kötődött volna. De Presser a barátságairól sem igen beszél. (Az LGT tagok és Mihály Tamás az Omegából kivétel.) Zenészkapcsolatokról, példaképekről igen.

Elolvasva úgy kilencszáz oldalt, némileg tétova lenne a válasz a kérdésre, tudtam-e meg valami lényegeset Presserről? S persze, hogy igen, de nem heves bólogatással, csak elgondolkodó fejingatással. 

(9) Presser rengeteg mindenről nem beszél, ami érdekes lehetne, ám pár dologról mégis, ami viszont teljesen érdektelen. Bizonyára nem tudatosan azért, hogy hiányérzet maradjon az olvasóiban. Engem például érdekelt volna, miért, hogyan választotta ki, kikkel dolgozik együtt. Katona Klári, Kentaur, Hevesi Tamás, alig kerül megemlítésre. Míg mások Zalatnay, Kovács Kati, Rúzsa Magdi de. Oláh Ibolya, Falusi Mariann és Zorán pedig részletesen, Kíváncsi lettem volna A padlás születésének a körülményeire, az egykori vitákra körülötte (vö.: Doctor Herz). Meg egy csomó minden másra. Kár, hogy Presser nem konzultált velem, mielőtt kiadta a könyveit!

(10) A QR-kódok. Esetenként egy-egy QR-kódot lelünk a lapszélen. A kódok tartalmazta linkek a YouTube-ra visznek. Zenei aláfestést kaphatunk általuk az éppen olvasottakkal kapcsolatban. Zseniális ötlet! 

*

Úgy nagyjából ez volt a lényege az első kötetről szóló benyomásaimnak. S ugye, tudjuk, mert Presser nem is rejti véka alá, hogy ez a kötet nem a második könyve, hanem az első második része. S itt akár be is fejezhetném a második kötet értékelését, ugyebár. Mert semmiben nem különbözik az elsőtől. Csak persze a sztorik mások. 

De mindent tudunk előre, azt is, hogyan nemszerkeszt Picibácsi könyvön átívelő dramaturgiát, hogyan hagyja ezt rá a lektor, és hogyan nem a frankót akarja megmondani (bár a magam részéről a sok frankó között már kételkedem abban, hogy van-e egyetlen és valóban célravezető frankó).

  Presser könyve 2. – a hozzáadott értékek  

Nincsen. Vegyük már komolyan a mottót! Vajon mit ad hozzá A gyűrű szövetségéhez a második rész, A két torony? Ööö.... Nem jó példa, mert A Gyűrűk Ura regény, klasszikus, lineáris időkezeléssel... Jó, akkor mit ad hozzá például... Bármi jut eszembe, mindig az a vége, hogy az más, mert... Nincsen az ismereteimben olyan első és második kötet, amelyik megfelelne a Presser könyvének. Ha akarom, ez máris hozzáadott érték, csak nem a második adja az elsőhöz, hanem a két kötet minden máshoz. 

Azt kellene számításba és tudomásul vennem, hogy miért született meg a Presser könyve. Mi az, amit Picibácsi hozzátesz az emberiségnek a könyve nélküli sorsához? 

Vannak ötleteim. 

(1) Részletekben lakik az ördög. Meg az angyal is. Egyszer írtam egy verset arról a kis kelletlen szájmozdulatról, amit egy lány arcán láttam, miközben udvaroltam neki. Romba is döntött mindent az a kis mozdulat. Ördög. De sokszor írtam már Szerelmetesfeleségtársam első, általam konstatált mosolyáról, ami megváltoztatta a sorsomat, és ezáltal még minimum tizenkét emberét (de ez nagyon-nagyon alulbecsült szám). Presser apróságai sok mindenre világítanak rá, a sokszor hiányzó háttérinfók, magyarázatok nélkül is. 

(2) Árad belőle a medve-derű. Nem a Micimackó-féle bugyuta, hanem az ereje teljében levő, alapjában mégis békés medvéé. Sőt, nem csupán derűről van szó, igen sok esetben a könnyes röhögésig emelkedünk a jókedvben. 

Ilyen történet például, amikor Pressert 92%-os alkohollal itatták meg Lengyelországban. Egy slukkra vagy két deci csúszott le. A következmények több oldalas taglalása vetekszik Leonardo Di Caprio pályafutásának egyik, ha nem a legzseniálisabb alakításával, A Wall Street farkasának azon jelenetével, amikor Caprio bedrogozva autóba száll és hazamegy. Ha tudod, miről van szó, értesz, ha nem, már csak emiatt az egy jelenet miatt is érdemes megnézned a filmet. Illetve elolvasnod Presser könyvének a második részét. A könyv- és a filmbeli humor igen közel jár egymáshoz.

De nézd csak az alábbi fotót, és olvasd gyorsan hozzá a képaláírást. Ez volt az első, amit megnéztem a könyvben, és vagy fél óráig spontán kuncogtam utána. 

Egy indiai herceg vékony sorompóval hegedül egy trombitán 
(Fotó: Kovács Antal, 1974)

De az a másik leírás a Presserék aprócska, jéghideg nyaralójába szervezett születésnapi buliról, na, az is vinnyogósan fergeteges. 

(3) Van a könyvben egy leírás az LGT és az SBB közös turnéjának az utolsó koncertjéről. Nos, eddig meg voltam győződve, hogy Picibácsi csak nagyon visszafogottan, mintegy magában befelé tud csak lelkesedni. Hát, ebben sem volt igazam. Ebben a koncert-beszámolóban annyi szenvedély és érzelem, amennyit sokan az egész életük alatt nem élnek át. A zene, a barátság és bizony az alkohol keverékének a szenvedélylángja kicsap az oldalakról. Nagyon komoly élmény volt a beszámolót olvasni. 

(4) Presser intézmény a magyar rockzenében. Az egyik oszlop. A könyvekből kiderül, hogy az ikon mégis ember. A szónak bármelyik értelmében. Az esendőségében, a sebezhetőségében, a tanácstalanságában, az eseti ismerethiányában, az útkeresésében, a hedonizmusában és a tökéletességre törekvésében is. Bármiben és mindenben. S, tudjuk, ahogy mondani szokták, a leggyönyörűbb, legcsinosabb nő is büdöset kakál. (Presser ráadásul nagyon csúnya lenne nőnek.) Miközben marhára és egyáltalán nem adja ki magát, tulajdonképpen nagyon őszinte. Meg sem próbálja magát nem esendőnek leírni. 

Hadd mondjak egy példát! Nem konkrétat, hanem egy általánosat. Pressernek vannak konfliktusai. Hogyne lennének. Amikor még Istennek is vannak. Ha mással nem, az ördöggel. De szerintem nap mint nap, mindegyikünkkel. Hát akkor kicsoda Picibácsi, hogy neki ne lennének? Van egy csomó ember, akiről nincsen jó véleménye. (Ilyenek nekem is vannak. Neked akadnak?) De soha nem sikerült gyűlölködésen kapnom. Lehet, hogy csak piszok jól kozmetikázik, de kilencszáz oldal alatt csak-csak kicsúszott volna valami, ha lenne. Feszültségek, viták, összetűzések, veszekedések naná, hogy vannak. eltávolodások is. De gyűlöletet nem leltem. Remélem, nem csupán figyelmetlen vagyok!

(5) Ez a második kötet, úgy érzem, szakmaibb lett. Sokkal több bepillantást enged az alkotásfizikai, lelki  folyamataiba. S ez jó. Mert Pressert azért, nem nehéz belátni, a zenéiért szeretjük, nem másért. De nekem a könyv alapján az a benyomásom, lehet másért is.

S nem, annyira nem érdekelnek a mára is még megszokhatatlan, gyűlölködő ellenvélemények! Csakazértsem! Nem akarok reálisan látni! Ennyire hadd legyek rajongó! Mert vajon kiről nem lehetne dicstelen történeteket mesélni, vagy kinek a viselt dolgait ne lehetne kiforgatva, gyalázatként előadni? Például a tiédet? Ugyan, menj már!

Fotó: Kaiser Ottó

*

Egyszóval az van, sajnáltam, hogy véget ért a könyv. Még olvastam volna. De biztató, hogy úgy ért véget, ahogyan manapság egy sorozatnak véget kell érnie: akár folytatható is. Főleg a felsorolt érvek és ellenérvek miatt. Azért, mert ebben a felfogásban ez a könyv akárhány részes is lehet. És háromszáz év munkásságában kétségtelenül több ilyen kötetnyi információ van még. S akkor miért ne? Még a lexikonoknak is előfordul kiegészítő kötete. 

Hiába olyan kócos, dörmögős a könyv, akár a szerzője, mégis lehet szeretni, élvezni, nevetni rajta, elgondolkodni felette, bosszankodni miatta, örülni neki, legyinteni rá, katarzisba esni. S nem hittem volna, de a második kötet több lelkesedést csalt ki belőlem mint az első. Szóval Pressert olvasni is jó. 

Helikon, Budapest, 2021, 424 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634796541

8/10

2021 decemberének eleje. Az oltatlan kolleganőm szerencsésen és minden további nélkül, pár nap cefetlét után felgyógyult a covidból. Viszont Szerelmetesfeleségtársam kollégája másfél hét betegség után az otthonában, teljesen váratlanul elhunyt. Nem volt túl jól, de nem volt nagyon rosszul sem. Tizenhat évig dolgoztak együtt. Mindenki le van döbbenve. C. Z., nyugodj békében! 

SzFT cégének (martassist.hu) van új mini PC-je, legális Win10-e, nekem meg munkám vele. Használtan vettük, idő volt, mire rájöttem, hogyan indul el a telepítés. A cd-rom meg nem is akar működni...

S ma elmegyünk SzFT új munkaasztaláért is a Mömaxba. Elmentünk, az összerakással és a szobarendezéssel el is ment a vasárnap. 

Amikor olvastam ezt a harmadik részt, azt hittem, mégsem veszett el belőlem a horror/vámpír témák iránti fenntartásom. Belecsaptam a lecsóba rendesen, mi? Az van, hogy vannak problémáim ezzel a kötettel. 

Pedig nem panaszkodhatom, a történet ugyanaz a Mauro Boselli írta, mint eddig. A rajzoló menet közben kicserélődött: Majo ment, Rossi jött, a minőség majdnem semmit nem változott. A borítót ebben az esetben is felejtsük el gyorsan! Nagyon nem jól sikerült. S bárcsak ennyi lenne a baj...!

Ha már itt tartunk: a Dampyr külső borítói jobbára nem sikerültek jól. Nem tudom mi az oka. Azon túl, hogy nem az szokja rajzolni, aki magát a képregényt. De bár annak a stílusában készülnek a borítók, valahogy mégis lesír az egészről, hogy nagyon nem ugyanaz. Mind a rajzok stílusa, mind a kompozíció vacakabb. Vajon miért kellett ezt, ráadásul kötetről kötetre?

Ami még fontos, mielőtt utat vágunk a lényeg felé: a történetet ugyanaz a Mauro Boselli írta, aki az első két kötetet. A grafikus Majo itt viszont búcsút int nekünk, helyét Luca Rossi veszi át. Fogunk még találkozni Majo nevével.

Rossi nagyon jól veszi át Majo stílusát. Bár nem voltam annyira elbűvölve, mint az előző három kötet esetében, de könnyen lehet, hogy van már némi hozzászokási effektus is a dologban. Azonban nyomatékosítom: kétségtelen tény, hogy a grafika szempontjából nem okozott csalódást a harmadik rész. S azért ez nagyon nem kevés. Illetve de, volt elképedés egy alak megformálása miatt, de erről picit később. 

Harlan, Tesla és Kurjak újabb története

(Hogyan is kell manapság szinte kötelezőn fogalmazni?) Ja, nem, Tesla és Kurjak sehol sincsenek, szabira mentek, vagy Harlan megunta őket. Mindenesetre a képregényben nem szerepelnek. Hiányoztak. 

Kurjak elhagyja a Balkánt, sehol a polgárháború, sehol a szabadcsapatok, sehol Kelet-Európa. Hirtelen Cornwall megyében találjuk magunkat. Vagyis Harlant Cornwall Nagy-Britannia dél-nyugati csücske. Egyetlen nagyobb városa van, a megyeszékhely, Truro.

A helyszínváltástól, s attól, hogy pont ide váltunk, olyan érzésem lett, hogy közelebb kerültünk a klasszikus horrorhoz. Hogy ez jót tett-e a Dampyrnak, ízlés kérdése. Nekem mondjuk éppen ezért nem jött be, de a nem-emmel meglehetősen magányossá váltam a moly.hu-n ezt a történetet értékelők között. 

Mintha Stephen King írta volna a forgatókönyvet. De komolyan! (S én többnyire nem kedvelem King írásait, kivéve, amelyik zseniális. Ebbe most nem megyek bele.) Ettől az érzéstől egész egyszerűen nem tudtam szabadulni.

A cselekmény egy elhagyott tengerparti vidámparkra összpontosul. Már ez is olyan Kinges. Elhagyott... Vidámpark... Elszabaduló pokol... King...

A felvezetés jó. Apa és fia sétálnak a tengerparton, és egyszer csak ott állnak a deszka létesítmény előtt. Apuban feltolulnak az emlékek, járt ő már itt fiatal korában. 

Bár nekem már itt volt bajom. Nem tűnik túl logikusnak, hogy egy sok-sok éve elhagyott épületben, amely tárva-nyitva áll bárki előtt, nagyjából minden épen megmaradjon. A körhinta figurái, a tükörlabirintus, ajtók, ablakok, minden. Jó, persze, ha arra gondolok, hogy az egész csapda, akkor talán van értelme, elfogadom. 

Az apa-fiú duó keresésére indul a helyi kocsma nagyarcú törzsközönsége, a helybeli rendőrfőnök, és persze megjelenik Harlan is. A fenti házat keresi. Térül-fordul és hamarosan megkapja a figyelmeztetést, nehogy találkozzon a Siralomemberek Fekete Rémével. Így hívják. Komolyan. Siralmas. Az a gáz, hogy a Rém olyan, akár a neve. Ezt egyszerűen nem akartam elhinni. Miközben a rajzok, látod, egyébként nagyon klasszak, a Rém meg olyan, amilyennek a decemberben-januárban megszülető unokám. Lili fogja rajzolni három év múlva. 

Néztem a Fekete Rémet. Ez most komoly? E történet fő gonoszát tekintheted meg ebben az óvodás pacában. Tényleg azért hihetetlen ez a megfogalmazás, mert, ahogyan eddig is láthattad, Rossi csuda jól rajzol. Még rémet is. Nem is értem... 

Kicsit előre szaladtam. A Rémmel csak sokára találkozunk, addig mindenféle borzalmak történnek a vidámparkban. A tétován ide-oda betérő szereplők, az apa-fia és a nagypofájú, -mellényű kocsmai törzsközönség válogatott rémségekben és halálnemekben részesül. Nem jó nekik. 

A történet szereplői az előzményekhez képest leegyszerűsödnek. Az egyetlen árnyalt figura a gonosz oldalán álló, de nem egyértelműen gyilkológép női démon, Amber. De a jó oldalhoz csatlakozó vámpírnő, Tesla után ez csak jólesik, de nem hat reveláció erejével. (Ráadásul a figura-prototípus sehol sincsen ebben a történetben. Talán Tesla azért maradt távol ilyen tapintatosan, hogy ne oltsa ki Amber figuráját. 

A Fekete Rém egykor Kostacki (marad Kelet-Európa, lengyel?) névre hallgatott, Harlan apja, a sötétség egyik nagy fejedelme győzte le, darabokra tépte és a tenger aljára szögezte. De Kostacki összeszedte az erejét (önmagát nem tudta, szögezzük le, érted, ugye, szögezzük!), és a gondolataival képes alakokat megidézni. Így lett a horror-vidámpark és annak rémséges lényei. Nekem ez is King-esen erőltetett. Olyan „engedjük el az agyunkat, és majd lesz valami”, lesz, ami lesz.

Mert tudjuk, hogy King kezében akár a nagyi angyalkás, antik borsőrlője is véracsargó túlvilágisággá lépes lényegülni, hogy a végén hatalmassá növekedve, átalakulva, óriási csinnadratta közepette kerüljön, ahová való, a másvilágra. S az ember utána gyanúsan méreget minden ártatlan, köznapi konyhai eszközt. Vajon mikor ugrik a torkának a sajtszelő, mikor cafrangolja apróra a kézfejét a kávédaráló?

S persze a vége, hogy Harlan győz, mi más lenne, a vidámpark... De csitt, ne többet, még lesz, aki megharagszik. 

Mivel olvastam a további két kötetet, meg már még egyet, ami bent volt a könyvtárban (Dampyr 5., Elveszett lélek), azt mondhatom, Boselli felismerte, kirándulásnak jó a cornwall-i hangulat, erre is jártunk, ilyen kaland is volt, de szerencsére visszatér az eredeti koncepcióhoz. 

Szóval nekem, nem és nem, na! Nem mondom, hogy mindenestül rossz, mert nem az. Csak a szüzséje miatt nekem olyan átlagos horror-marhaság. S itt be is fejezem. Valahogy olyan kurtán-furcsán, ahogyan Harlan is eljut ebben a történetben a megoldásig.  

Fumax, Budapest, 2007, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638760616 · Fordította: Puller István

4/10

2021 novemberének a vége. Két részletben megírt bejegyzés. 

Péntek. De jó, hogy véget ért ez a hét! De tegnap megkaptam az új Presser könyvet, szerencse, ha az embernek vannak szerkesztő ismerősei, akik szeretik dolgoztatni! 

Bogyóka boldogon vándorol fel s alá az édesanyjában, a lányom nagyon boldog, én meg az ó apja vagyok, s jó, hogy boldog. Én meg büszke nagyapa vagyok. :-)

S aztán máris szombat hajnal van, negyed hét, csend és nyugalom. Írás közben egy Ars Nova nevű, japán szimfonikus progrock együttes nyomja nekem a fülesben az igen minőségi muzsikát. A Csemete ágyába ültem be, takaróval, forró kávéval, hogy a másik szobában Szerelmetesfeleségtársam hadd szuszogjon még háborítatlanul. (Félreértés ne legyen: Csemete nincsen az ágyában, máséban van így hajnalban.) Szeretem ezeknek a reggeleknek a nyugalmát. Meg azt is, amikor Szerelmetesfelsgétrásam felébred, kimegy a mosdóba,, majd álmos szemekkel,  széles mosollyal benéz Csemete szobájának ajtaján. 
– Miért nem alszol ilyen véres hajnalon? Minek felkelni, ha nem muszáj?

Úgy gondolom, minden embernek joga van a változáshoz. Nem csupán az elkerülhetetlen biológiaihoz, hanem a szellemi, nézetbeli változáshoz is. A változás önmagában előjel nélküli, tehát aki változik, nem minden esetben kell szégyenkeznie. A kérdés a változás iránya. 

Marha jól hangzik nem? Csak akkor szégyenkezz, ha a változásod inegatív irányba történnek. Mintha ez mindig egyértelmű lenne! De fityfenét egyértelmű.

Emlékszem, amikor váltunk, mekkora frusztrációt okozott nem csupán saját érzéseimmel, csalódottságommal, vágyaimmal szembenéznem, ott volt még az egykori keresztény közösségem is. A soraikból voltak kábé ketten, akik megértették, mi történik valójában. (Köszi utólag is Wolfika és Kari, nagyon sokat jelentettetek akkor, abban a helyzetben!) Ott volt még a helyi gyülekezet is. Aki a hozzám való viszonyában totálisan leszerepelt, élén az akkori lelkésszel. 

Akkoriban a Republic „Kirúgjuk magunk alól a földet” című száma volt a kedvencem. A dal a változásról szól. Arról, hogyan változtat minket az Isten. Hogy mindig jön egy tőle küldött hajó, mindig megy tovább az élet, csak tudni kell változni. Ugye... 

De akkoriban nagyon-nagyon nem tudtam, hogy amikor elhagyom a közösséget, az vajon jó változás, tényleg szükségszerű-e, tényleg lehetne-e változás nélkül élni? Fogalmam sem volt, mi a jó irány? Változtam. 

Boldog lettem tőle és általa. Másképpen, de nagyon. De a változás hagyott maga után hiányérzetet is. 

Van változás, ami felemelkedést jelent, van, amelyik lealacsonyodást. Pozitívnak az számít, ha valaki tartja magát az értékeihez. Még inkább pozitív, ha az értékszint tartja az irányt, de emelkedik. Így lesz az ember emberebbé. Mármint abban az esetben, ha az irány pozitív. 

A szellemi talajtalanság, az elvtelenség, a nézetbeli csélcsapság nem érték. Simán a bizonytalanság, a meggondolatlanság, a felületesség megnyilvánulása. Az az ember, akinek nincsenek elvei, nincsen erkölcsi minimuma, aki nem pozitív elvek mentén él, megvetendő. Képtelenség felnézni rá. 

Nos, hm... Ugyanis az előző három értékelésemben (Szedd össze magad, Jessica Jones, Dampyr – Transylvania Expressz) azt állítottam, a könyvtárban járva eszemben sem volt darabolós, trancsírozós, vérfröcsögős borzalmat keresgélni, kihozni, elolvasni.

Erre ott járok, hogy zsinórban a hatodik Dampyr-kötetet olvasom. S ezek mindegyike darabolós, trancsírozós, vérfröcsögős. Ráadásul vámpíros. Amikor is blogomszerte teljesen közismert, hogy nem szeretem a vámpíros történeteket. Legjobb esetben is tökéletesen hidegen hagy akár Lukjanyenko Őrség-sorozata, akár Stroker-klasszikusa. Az Alkonyat-könyvek sora egyenesen taszít. Erre most... 

Van rá magyarázatom. Ha mindenképpen tudni akarod, miért a nyilvánvaló, megvetendő, és elképesztő módon teljes mellszélességgel felvállalt elvtelenség kirakata, hát figyelj! A Dampyr-könyvek témája a továbbiakban is teljesen hidegen hagy. Sem a vámpírok, sem a horror nem került hozzám egy fikarcnyit sem közelebb. De egy millimétert sem. Viszont a rajzok minősége, összekapaszkodva a figurák karakterével és viszonyainak messze nem magától értetődő bonyolultságával, simán fenntartja az érdeklődésemet. Ugyan ez engem is meglep, de ez nem alacsonyodás, hanem emelkedés. Azért az, mert kiléptem (mi is a most divatos szókapcsolat?) a komfortzónámból és lám, kilépve is jól érzem magamat. Tehát nem elvtelen, hanem nyitott és rugalmas ember vagyok. Aki nyitott a bármilyen formában megmutatkozó, megnyilvánuló értékek iránt.

Ennyi! Kerek a magyarázat, nemdebár? :-D

A Dampyr-kötetek számozásáról: tudja a franc, avagy fény az alagút végén...

Amikor próbáltam felfogni a mi merre hány métert, idő kellett, amíg valamennyire leesett a tantusz. A dolgot a moly.hu-n megjelenő információk is bekavarták. Az információkat a felhasználók töltik fel ugyan, de ők meg nyilván a könyvekből/ről veszik az adatokat. S az a helyzet, hogy a magyarul megjelent Dampyr-könyveken valóban ellentmondásos a számozás és hiányos az információ. 

Több kötetnek van ugyanis ugyanolyan száma. Legalább hatnak. Mert van egyfelől ez A Sötétség Gyermeke-sorozat. Hat kötetes, és állítólag a hatodik résznél lezáródik. A számozása arab számmal egytől-hatig tart. Ugyanakkor egytől-hatig számozással jelent meg más is a Dampyr-sorozatban, amiken viszont nincsen ott A Sötétség Gyermeke cím és más az alcím tipográfiája is. 

Vagyis magyarul két első kötete van a Dampyr-könyveknek. De ha van egy másik első kötet is, akkor vajon melyik az elsőbb? Minden kötet egyenlő, de melyik az egyenlőbb? 

Ez, itt, amiről szó van. Illetve mert egyből két kötetet citáltam a címbe és képen is, ezek itt. De a kettő közül az egyes számot viselő a leges-legelső. Harlan Draka, a dampyr története ebben a kötetben kezdődik el. Ebben mutatkozik be, ebben döbben rá arra, hogy kicsoda is ő és mire is képes.

 A titok nyitja: anno a Fumax kiadó kezdte el kiadni a Dampyr köteteket. 2007–2008 között tett így. Aztán csönd lett magyar viszonylatban Dampyr vonalon több évig. A Frike Comics 2017-ben folytatta a sorozat kiadását és jelentetett meg azóta nyolc kötetet. Voilá, ennyi a megoldás. A Fumax konzekvensebb volt az eredeti kronológiához mint a szerzők földijei. A Frike alapítói ugyanis olaszok. Ennyi a megoldás, feleim! A számozás rendje ettől nem áll helyre, de érthetővé válik a káosz. 

Lépjünk tovább bátran!

A Dampyr-sorozat alapállása

Legelsősorban a külső megjelenésről. A könyvek A5 formátumúak kényelmesen olvashatók, egy kézben is tarthatók. A rajzok fekete-fehérek, szürkeárnyalatosak. 

Érthetetlen okból a színes borítókat egy esetben sem az adott történet rajzolója készítette. Sajnos olyanok is lettek: gagyik. Erre nézve a kiadó tehát mindent megtett azért, nehogy valaki a kezébe vegye a könyveit. Nem jók a rajzok, túl színesek, csiricsáré a hatás, a rajzok hangulata csak távoli köszönőviszonyban van a beltartalommal. Amikor ezt írom, akkor hangsúlyos, hogy a Fumax sorozatáról beszélek. A Frike Comics sokkal ügyesebb lett ebben. 

Érdemes tudni még, hogy a sorozatot nem egy szerző vagy nem mindig azonos szerzők alkotják. Az alapvető szülőatyja Mauro Boselli, Maurizio Colombo és a grafikus, Majo volt. Aztán az alkotók személye körül, közül később mindig volt valami változás, jöttek-mentek. A grafikusok iparkodtak Majo stílusában tovább vinni a történeteket. Nagyon jó, hogy ezt így tették!

A történet alapja röviden. A szerb Harlan Draka szélhámos. Vámpírvadásznak adja ki magát, és a falusiak hiszékenységéből él. Addig a napig, amikor a bosnyák szabadcsapatok egyik vezetője, Emil Kurjak érte nem küld, és el nem viteti egy kis faluba, Yorvolakban ahol valódi vámpírok pusztítják az embereket. Harlan megy, mert viszik, és szép lassan rádöbben, felismeri, megtudja, hogy a szélhámosságának valódi alapja van: valóban veszélyes a vámpírokra nézve. A vére pusztítja őket. Az apja a sötétség egyik fejedelme, aki magáévá tette Harlan anyját. Így fogant Harlan. Aki ezáltal lett dampyr. Aki veszélyes a vámpírokra. Igen, mert a vére...

A Yorvolakban történtek során ismerkedik meg Harlan és Kurjak, és találkoznak a szép és csinos, de vámpírrá lett, cseh nevű, de német lánnyal, Tesla Dubcekkel. Tesla a saját fajtája ellen fordul, mert gyűlöli a saját vámpírvoltát. De mert szabadulni képtelen tőle, továbbra is embervérrel képes csak életben tartani önmagát. 

Amiért az első két számot együtt kezelem

Minimális tapasztalatom alapján úgy tűnik, egy-egy füzet egy-egy komplett epizódot tartalmaz. Ami az epizódokat összeköti, az a három főszereplő. Érdekes az egymással való kapcsolatuk. Nem egyértelmű. Nem borulnak egymás nyakába, nem a nagy érzelmek tartják őket együtt. A közös cél, és az elérése érdekében felhasználható egyedi tulajdonságaik tartják őket együtt. Bár kétségtelen, hogy a körbementik egymást életveszélyes helyzetekben, és ez a mentegetés egyre jobban összebilincseli őket. Annyira, hogy aztán az első kaland után is együtt maradnak. A trióból Kurjak a kakukktojás, hiszen Harlannak és Teslanak nincsen sok választása. Tesla bosszút akar állni az állapotáért, Harlan az apját keresi (vámpírvadász a vámpírt). Kurjak meg velük van. 

Ügyes húzás, hogy voltaképpen egy faj három „alfajához” tartoznak: egy dampyr, egy vámpír és egy ember. Tekintettel kell lenniük egymás erősségeire és gyengeségeire is. 

Az első kötet a hegyekben a kis faluban játszódik, a második bent a városban. A délszláv háború kellős közepén vagyunk, szabadcsapatokkal, lakosságot irtó mesterlövészekkel, állattá vált emberekkel (miért szidom az állatokat?), kínzással, lángszóróval, halállal, szenvedéssel, értelmetlen pusztítással és pusztulással. S mondhatom, pompás ötlet a valóság és a képzelet szerves összekotyvasztása! Van benne egy őrült katonai vezető (ez az agyament vadbarom alkalmazza fázó emberek felmelegítésére a lángszórót), ő például vámpírrá lesz. És nem igaz, hogy már emberként is az volt? Így folyik össze a valóság és a képzelet. 

Ahogy figyelgetem, egy füzet jobbára egy kerek történet. Egy-egy epizódban Harlan és a társai a nyakára hágnak egy-egy sötét úrnak. Kivéve ezt a bevezető sztorit, mert az ebben szereplő eltüntetéséhez, Gorkának hívják a nem úri embert lényt, két, szorosan összefüggő kötet kellett. Íme, az indok. 

Fejtegetem megfelé önmagamat, 

de nem jutok igazán dűlőre, egyre csak vitatkozom. Kivettem, ugyebár, a könyvtárból azt a számomra első (a Frike kiadásában megjelent sorozatban második, az összmagyarországi kiadásokat tekintve hetedik) Dampyr kötet, a Transylvania Expresszt. Írtam róla, amit írtam. 

Az is egy dolog, hogy a hatására, minden Szerelmetesfeleségtársamtól eredő figyelmeztetés ellenére („Kaptál egy plusz könyvespolcot, innentől minden könyvnek ott a helye, annyi könyved legyen, ami a polcrendszeren elfér!”), szinte azonnal megvettem öt kötetet belőle. S ez hagyján, tegnap el kellett ugranom a Könyvudvarba egy Rukkolás könyvért, meg a Bookline-ba egy Terry Pretchett-ért, így akkor már benéztem a könyvtárba is... Szerinted? Csak két Dampyr volt bent. Volt. Mert jött velem haza. S bele is kezdtem. 

Pedig itt vannak a polcon a Napkút Kiadótól kapott könyvek, a múlt hét végén megérkezett egy írótól is az alkotásának a példánya, illene ezeket olvasnom. Ha már ilyen kedvesek és küldik...

Egy szó mint több ezer: próbálom szétszálazni magamban, miért is a kattanásom a Dampyr-ra? Jó, persze, a rajzok, igen. De egyszerűen oda vagyok a Blacksad rajzaiért is. Még sincsen a birtokon belül egyetlen Blacksad kötet sem. El tudod ezt képzelni? Pedig amikor nálam voltak, olvastam őket, s nem győztem oda-vissza lapozgatni őket, gyönyörködni a fenomenális részletességükben. Oszt', lásd, mégsem sincsen itt egyetlen darab sem. Szóval persze, hogy igen a Dampyr rajzaira, ám mégsem ez a teljeskörűn kielégítő válasz. 

Aztán ott van még a Dampyr ellen, hogy horror, meg vámpíros történet, ami műfajt egyáltalán nem kedvelek. Meg tele van a halál utáni ilyen-olyan élettel, amiről nem egy esetben kifejtettem már, hogy simán bibliátlan, ördögi félrevezetésnek tartom.

Egyszóval a Dampyr mindent megtesz, felvonultat annak érdekében, hogy ne csupán kiessen a pikszisemből, hanem, hogy bele se kerüljön. Ennek ellenére meg, látod mi van!

A teljes választ nem fogom tudni megadni, előre mondom. Kicsit olyan a vonzalmam, miként az a megboldogult Szigeti Jenő mondta Gyopiról, a feleségéről:

– Ezer okot fel tudok sorolni, miért szeretem. Mert szép, kedves, csinos, házias, logikus, vidám, és még sorolhatnám. De ha képes is lennék arra, hogy minden jó tulajdonságát felsoroljam, akkor sem állna egy teljes egésszé össze a kép, hogy ez itt Gyopi. Még mindig csak részleteket érzékelhetne belőle, akinek mondanám. Alapvetően szeretem mindezek miatt, persze. De nem ezek miatt szeretem. Hanem azért, mert ő Gyopi. Pont.

Ennyire persze nem mély és sokrétű a vonzalmam, és a Dampyr a töredékét sem jelent annyit az életemben, mint amennyit Gyopi jelentett Jenőnek. Mert persze, hogy nem, nagyon sánta és suta a hasonlat. De valahol mégis csak megáll. 

A rajzok minőségén túl még jócskán vannak érvek a képregény mellett. Elmondhatom, felsorolhatom, mi minden tetszik a képregényben. Tessék!

• A valós történelmi idő és hely összekutyulása a fantáziával.
• A valósan megesett mozzanatok beemelése a cselekménybe (például a háztetőkről gyilkoló mesterlövészek).
• A szereplők nagyon nem egyértelmű, finoman árnyalt kapcsolatai (a három főszereplő egymáshoz való, valamint Harlan és az édesapjának több rétegben terhelt viszonya).
• Ügyes nagyon Harlan személyének a kibontása, a képességeinek a lassú felfejtése.
• Nem élvezkedik a borzalmak vizuális kifejtésében. A fájdalom, a szenvedés csak érzékeltetve van, nem a hiperrealista ábrázolásmódban. Ha már egyáltalán...
• Akció-horrort nézünk: elképesztő, de nem egy jelenet volt, amikor meghatódtam. 

Ha nem is vakargatom az agyi barázdáimat tovább, miért is lett egyik kedvencemmé a Dampyr, ezek közül kettő-három gyakorlatilag már elég az indokláshoz. Erre én öt pontot is eléd tártam! Nagylelkűségem határtalan. 

Persze a történet nem lenne az igazi, ha Harlan és a társai ne járnának sikerrel. Persze, hogy azzal járnak. Ám mint minden sorozatban az alkotók ebben az esetben is nyitva hagynak egy tág kaput: a sötétségnek rengeteg ura van még, csak osztoznak a hatalmon. Vagyis a kis vegyesvágott-triónknak van még bőven írtásra való alapanyaga.

Gondolkodom, mi mondanivalóm lehet még Dampyr első két részéről. De azt hiszem, egyelőre ennyi. Hamarosan folytatom a folytatással. 

Fumax, Budapest, 2007, 96 oldal · ISBN: 9789638736437 · Fordította: Puller István
Fumax, Budapest, 2007, 96 oldal · ISBN: 9789638736468 · Fordította: Puller István

10/10

2021 november vége. Tegnap temettük Nénjét, 94 éves volt, nem covidos, csak lemerült az aksija szegénynek.

A sorozatokról, sokadszorra

Az a helyzet, hogy nem nagyon kedvelem a sorozatokat. Ezt nem egyszer kinyilatkoztattam már. De elmondom újra, hátha újszülött vagy a blogomon.

Máris pontosítok: azokkal a sorozatokkal semmi bajom nincsen, amelyeknek egy adott karakter a főszereplője, de az egyes részek nincsenek kapcsolatban egymással, s csak a főszereplő személye köti össze a részeket. Ilyen például Columbo.

Azokkal a sorozatokkal sincsen semmi bajom, amelyek adott x részből állnak, és az x. részben lezáródik minden, slussz, passz, nincsen tovább. Ezek jobbára irodalmi adaptációk. Manapság egy sikerült sorozatnak, ha lezárt is, van második, sokadik évadja. A Csernobil, az Easttowni rejtélyek üdítő kivétel volt. 

Könyvben picit más a helyzet. Amikor például Asimov vagy a Sztrugackij tesók irodalmi birodalmat építettek, a Delelő Univerzumot, úgy tették, hogy a könyveik jobbára összefüggnek, de annyira mégsem, s így kötetenként önállóan is olvashatók. Pusztán csak egy adott Galaktikában játszódnak, de a cselekmény könyvenként önálló. Ha valaki nagyon turkál a sorok között meglelhet könyvek közötti összefüggéseket, de ha nem tesz ilyet, az adott kiadvány önállóan is egész. 

De a rétestészta-sorozatokkal komoly bajom van. Elsősorban az, hogy egy néhány rész után már biztos szemmel észrevehető, melyik rész, melyik konfliktus, melyik fordulat van pusztán azért, hogy legyen, s nem azért, mert dramaturgiailag feltétlenül szükség van rá. Rohadtul utálom a rétestésztát. Csak enni nem. Belőlem biztosan nem élne meg egyik kultúrtésztagyártó sem. Még az elmúlt házasságommal is úgy voltam, hogy csak azért, hogy ugyanazokat a reménytelen, kilátástalan köröket járjuk folyton-folyt, inkább ne legyen.

Hétvégente reggel korábban ébredek mint Szerelmetesfeleségtársam. Szeretem hallgatni a szuszogását, kicsit nézni őt álmában, és nagyon szeretem a reggeli nyugit, hogy nem kell felpattanni, heverhetek és háborítatlanul olvashatok. Ezt a képregényt szombat reggel olvastam el. Tök nyugiban. Majdnem teljesen a végére értem, mire SzFT felébredt. Nem mondom, hogy egy fikarcnyit is bántam, hogy kinyitotta a szemét: annyira nem kellett kiszakadnom az olvasmányélményből. Mi több, csak néztem mint Rozi a moziban. 

Az alkotók: Brian Michael Bendis és Michael Gaydos

Jessica Jones 

ex-szuperhős, noir magánnyomozó nőben. Az egész képregény ezt noir-t nyomja. Ami lássuk be, annyira nem hat az újdonság erejével. Minimum Philip Marlowe, de még inkább Humphrey Bogart óta ismerjük a figurát. Lepukkant iroda, üvegajtóval, név az üveg közepén, vészes depivel kacérkodó, a múlttal valamiért foglalkozni nem akaró, okos, magányos főszereplő, aki adott esetben nem csupán gondolkodni, de ütni is képes. MIközben iszik és cigarettázik. (Ez utóbbit Jessica nem teszi.) Keresni éppen annyit keres, hogy fent tudja tartani az irodát, és rendezni tudja a napi költségeit. A ruhája semmilyen, kopott, régi, ideje volna egy ruhatár felújításnak.

Ami Jessicában új, az, hogy nem csupán noir-nyomozó, hanem levedlett szuperhős, nos az sem újdi. A mindenféle szempontból nehezen überelhető Watchmen tette klasszikussá. 

Vagyis Jessica gyurma-figura. Ami nem baj. Nem lenne baj. Minden művészet az addigi remekekből indul ki, a felhalmozott tudásból, tapasztalatból. Minden a múltra építkezik, és úgy tud újat hozni. 

Jessicában az az új, az a különleges, hogy nőből van és úgy magánnyominger főszereplő. Meg annyiban, hogy mert szuperhős, nyilvánvalón van valami szupi kis képessége. Jessice nőként sújt olyanokat, hogy az csak na! 

De egyébként semmi különösebb ismertetőjele nincsen Jessica-nak. Nem izgalmas egyéniség. Nem lélekakasztó, vérzubogtató, nacikitöltő nő, nem fantasztikus ember, nem egy érdekes személyiség. Sem önmagában, sem rajzi megformálásában. 

A képregény történetéről

Tudod mi van? Ma hétfő este van. Két napja olvastam tehát a könyvet. És fogalmam sincsen, miről szólt. S azt próbáld elképzelni, hogy ezzel már olvasás közben is akadt gondom... S nincs is kedvem utánanézni. Azért nincsen, mert az alcím első öt mondatát két napja írtam le. Akkor elővettem a képregényt, hogy felelevenítsek. Még úgy sem nagyon sikerült. Ezt add össze. Ezért már nem veszem elő. 

Próbáltam úgy megközelíteni a művet, hogy rendben, egy sorozat első része estén nem minden esetben derül ki a merre hány méter, az pedig végképp nem, hány éves a kapitány. Ez nem baj. De egy bevezető rész azért keltse már fel az érdeklődésemet annyira, hogy akarjam kezembe venni legalább az első folytatást! Hogy akarjam tudni, mi is a probléma, merre folyik a Lánchíd, s ki lesz a Fekete Péter. Ez az első rész egyáltalán nem ilyen. Annyira nem, hogy nem is töröm magam a cselekmény érdekében. A képregény sem tett ilyet. 

A rajzokról

Vannak képregények, amelyeket ha kinyitok, lehengerelnek. Van nagyon sok, amelyik jó, vagy nagyon jó. Amelyikben a rajz és a történet összhangja ad ki valami olyat, hogy az embernek csettintenie kell (pl. Persepolis). Én azonban most a rajzukban lehengerlő képregényekről beszélek. 

Ahogy szintén többször írtam már, ilyenek számomra a magyar képregény klasszikusai, Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, Fazekas Attila, Sarlós Endre, Sebők Imre, Dargay Attila képregényei. Mindenképpen ebbe a csoportba tartozik a Blacksad, a Saga, a Sin City, a Morgan Lost és a Dampyr Majo rajzolta kötetei. De akár a Kockás magazinban közölt A pattantyúsok vagy a szintén onnan ismert Frnck. 

A sornak persze nincsen itt vége, de ezek vágtak leginkább mellbe. Bár eszembe sem jutott teljességre törekedni, Ismerve a memóriámat, minden bizonnyal még rengeteg mindent méltatlanul kihagytam.

A Jessica Jones nem nyűgöz le első látásra. Másodikra sem. Később sem. Spongyát rá. Az említett Persepolis sem lenyűgöző. Ám roppant meggyőző. De a Jessica Jones az sem. 

Elintézhetném azzal, hogy egyszerűen a farkasok közé vetem a kijelentést: egyszerűen nem tetszenek a rajzok. De nem leszek ennyire szófukar. Meg is indoklom, miért nem. 

• Elsősorban mert nem találok benne semmi jellemzőn egyedit. Nem rosszak a beállítások, a képi dramaturgia megfelelő. Nekem csak nagyjából élnek a mozdulatok. Számomra nem kelt életre belőle semmi.
• Nem tudom, tudatos volt-e, de Jessica Jones alakja olyan semmilyen, hogy nem csupán nem hasonlít magára, hanem a semmilyenség miatt nem is tud hasonlítani. 
• Talán azért sem, mert olyanok a rajzok, mintha a grafikus elvesztette volna a 0,2–0,5-ös csőtollát, és kizárólag az 1,5-ös állt volna a rendelkezésére. Túl vastagok a vonalak. Zavaróan azok. 

• A rajzoló vagy a főnöke meg volt arról győződve, hogy Jessica életuntsága, a kihallgatások monotóniája semmivel nem érzékeltethető jobban, mint ismétlődő képekkel. De úgy ismétlődő, hogy tök ugyanaz. Ez egy alkalommal még ütős lehet. Két alkalommal elmegy, lehet rá komoly indok. De ebben a könyvben rengeteg ilyen oldal, oldalpár van. Nem számoltam meg, mennyi, de sok. A sokszoros ismétlődés egyszerűen kioltja az eszköz erejét. Mi több, szimplán piszok unalmassá válik. Az eszköz eszköztelenséggé alacsonyodik. 
  • 
  • 
• Az a helyzet, hogy az egész könyvben nem találtam egy olyan rajzot, ami valahogy, bárhogy, akárhogy megragadott volna. Egyszerűen képtelen voltam rákapni az ízére. Vagy azért, mert ízléstelen vagyok, vagy azért, mert ízetlen ez a Jessica Jones. 
• Találtam egy oldalpárt a neten a könyvből. Úgy oldalpár, hogy az egyik oldal az eredeti, színezetlen rajz, a másik a színezett. Hát, jelentem, egyáltalán nem tett jót neki a színezés! 

S meglepő fordulattal el is fogyott a mondanivalóm a Jessica Jones-ról. Részemről a többi része a könyvtárban marad. 

Fumax, Budapest, 2018 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634700432 · Fordította: Galamb Zoltán

3/10

2021 novemberének melltája. Van új nyomtatónk. Reklám: tudtad, hogy egy külső tartályos tintasugaras nyomtatóval kb. 6000-8000 oldalt nyomtathatsz, és egy teljes tintacsere mindössze tizenhat ezer forint? S a nyomtató ráadásul hálózati, tehát nem kell gépnek bekapcsolva lennie, hogy éljen. Ráadásul telefonról is nagyon könnyen elérhető. Majd meglátjuk, mennyire válik be. Egyelőre szeretem. 

A kötet értékelése ez esetben két részes. Ez a második rész.
Az elsőt itt találod.

Előjáték az Alapítványhoz

Miután harminc és pár évvel később Asimov megírta a trilógia folytatásait, újabb kettő-nyolc év múlva megírta az előzményeket is. Az Előjáték negyven évvel később született mint a trilógia. Története szerint közvetlen előzménye a trilógiának. Vagyis arról szól, Seldon milyen erőfeszítéseket tesz az egyre romló körülmények között a pszichohistória fejlődéséért, majd a voltaképpeni fennmaradásáért. 

A könyv más és mégsem más mint a trilógia. Stílusában voltaképpen nem különbözik attól. A stílus bár már nem annyira szikár, amennyire az ötvenes években szikár volt, de még mindig az. Csak egy kicsivel több leírás van benne mint a kiindulási alapban.

Ami más: az alakok már sokkal árnyaltabbak, összetettebbek. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az Előjáték szokásos regény. Oly annyira, hogy egyetlen főszereplője van: Hari Seldon. És ő az elejétől a végéig főszereplő. 

Ez a kötet már valós időben is cselekményes. Nem csupán beszélnek az eseményekről, hanem aktívan ténykednek is a szereplői. Hari Seldon nem mindentudó, hibátlan főhős. Az életét a pszichohistóriára teszi fel, élete célja az emberiség szenvedési idejének a lerövidítése. De bármilyen magasztos is, amiért él, bármennyire okos, előrelátó, jó stratéga és kiváló taktikus, mégis csak emberből van. Képes az aggodalomra, a csüggedésre, a szeretetre, a szerelemre, a barátság  a magány megélésére. Szóval ember, na. De nem szájbarágósan, hanem a fő cselekménnyel szorosan párban derül ki mindez. 

A szereplők között vannak, akik innen-onnan már ismerősek. Seldon maga, ugye, a trilógia fő alakja volt. I. Cleon császár (aki a filmmel ellentétben nem egyszemélyes triumvirátus) egy még személyében és posztjában is tekintéllyel bíró szereplő. Az őt követő császár, még a nevét is csak felvette, hogy valami tekintélyi hivatkozási alapja legyen. Már alig van valami hatalma. Pénze, ami felett rendelkezhet: semmi. De mindezek, plusz jelentéktelen külseje ellenére jó ember. De ebben is látszik, hogy Asimov írói eszközei finomodtak: a pusztuló, omló Birodalom szimbóluma a császár. Aki már a megjelenésével is szemlélteti a romlást, a tekintély és az erő fogyatkozását. 

Ügyes húzás Asimovtól, hogy szerepelteti a nyolc más kötetében is kisebb-nagyobb szerepet kapó kedves ismerőst, R. Daneel Olivaw-ot, a robotot, Seldon barátját. 

A trilógiával való szerves összetartozás, túl Seldon személyén, azért megmutatkozik abban is, hogy bár egy szereplőre koncentrálunk, ám ennek a szereplőnek az ideje nem egy adott életszakaszára vonatkozik, hanem ugrásokkal haladunk előre. Seldonnal negyvenéves korában találkozunk, és hetvenévesen búcsúzunk tőle. Ezért vannak ugrások a könyvben. Ezért, bár nincsenek szereplőváltások, mint a trilógiában, időbeli ugrások előfordulnak. Ezáltal a regény Seldonról szóló történetek füzére. Csak a főszereplő nem változik. Ezáltal tűnik egységesebbnek az olvasmány. 

Miért szeretjük az Alapítvány-sorozatot?

Mert a szereplői szerethetők. Mert bár tisztában van az emberi faj gyarlóságaival, hisz az emberi szellemben és jóságban. Mert nem filozófálja tönkre a cselekményt. Mert nem a technikára, hanem az emberre koncentrál. Mert van könnyen követhető, érdekes cselekménye. Mert hisz a fajunk fennmaradásában. Mert jó. 

Szukits, Szeged, 2003, 690 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441570 · Fordította: Baranyi Gyula, Németh Attila

9/10

2021 november háromnegyede. Ismét maszkviselés a zárt terekben, Orbán Viktor tegnap reggel kijelentette, hogy vagy oltás, vagy halál, más út nincsen. Bexarás. Hatmillió oltott mellett a statisztika rosszabb mint bármikor. S az oltatlanok a hibásak... Tegnap meg jártam a III. kerületi bíróságon, egy barátomnak intézi egy irat-kikérést. Meg Szerelmetesfeleségtársamnak a NAV-nál egy apróságot. Mindenhol lukra futottam. Aztán bevásároltam, két helyre kellett mennem, tankolás, kocsimosás, aztán el is ment a szabadságos péntekem fele.