A bejegyzés eredeti megjelenési helye koncert.hu,
bár a két szöveg nem teljesen azonos.

Magyarul három könyv jelent meg a Pink FLoydról. Ürmös Attiláé, Nick Masoné és Glenn Povey-é. Mason könyve, aki ugye a Pink Floyd tagja volt, elképesztő árakon bukkan fel a Vaterán és az antikváriumokban, a Bookline éppen most ajánlotta nekem 49.900 forintért megvételre. (Hát, nem...)  

Világszerte nem néztem utána, hány könyvborítón áll az együttes neve. S akkor itt van a magyarul negyedik, egyébként ki tudja hányadik Pink Floyd-könyv, a Behind the Wall. A fal mögött. Beszédes cím. De erről majd kicsit később. 

HUGH FIELDER, A KÖNYV SZERZŐJE

nem kezdő a rockújságírásban. Írt már könyvet (önállóan vagy társszerzőként a Led Zeppelin-ről, a Beatles-ről, Hendrix-ről, a Genesis-ről, a Police-ról, a Queen-ről, Lady Gaga-ról, a punkzenéről. Nem a netről csemegézve állítja össze az írásait.

A következőket olvashatjuk róla. Tréfás lesz.

Hugh Fielder emlékszik az 1960-as évekre, annak ellenére, hogy ott volt. Emlékszik az 1970-es és 1980-as évekre, mert írt a Sounds magazinnak (RIP). Az 1990-es évekre is emlékszik, mert a Tower Records TOP magazinjának a szerkesztője volt.

Megosztott egy spliff-et* Bob Marley-val, egy pohár bort David Gilmour-ral, egy korsó sört Robert Plant-tal, egy csésze teát Keith Richards-szal és egy fagyos pillantást Axl Rose-zal. Nézte, ahogy Mike Oldfield sztriptizel, és ahogy Bobby Womack elaludt, miközben interjút készített vele.

* spangli, marihuánás cigi

Forrás

Karrierje legfontosabb elemei: spliff megosztása Bob Marley-val, egy csésze tea Keith Richards-szal, egy pohár ásványvíz Edge-el, egy korsó sör Robert Plant-tel, egy Jack Daniels Slash-sel és egy fagyos pillantás Axl Rose-zal. Nézte, hogy Mike Oldfield meztelenül előtte áll, és Bobby Womack elalszik az interjú közepén. Két lánya elfogadja, hogy soha nem fog felnőni ... bár a felesége még mindig reménykedik.

Forrás

A KÖNYV KÜLSŐ MEGJELENÉSE

impozáns. Nagyon képes. Méretében még éppen kezelhető. Szép és megnyerő. Ahogyan azt manapság egy ilyesfajta kiadványtól megszokhattuk. Semmi méltatlanság nincsen benne sem a könyv típusához, sem a tartalmához képest. 

A szöveg és a képek arányával sincsen semmi baj. A szerző vagy a képszerkesztő gondosan ügyelt arra, hogy a képek illusztrálják a szöveget, legyen közöttük kapcsolat, s nem csupán garmadával hányták a szövegbe a fotókat, jó lesz, örüljenek, hogy kapnak valamit-alapon. 

A TARTALOM

Mármint nem a tartalomjegyzék, hanem hogyan szól miről a könyv. Tűnődöm... Nem azért, mintha nem tudnám. Most olvastam, persze, hogy tudom. Azon tűnődöm, jól olvastam-e? Mármint az olvasatom megfelelő-e?

Azt tudjuk, te is, én is, hogy egy átadott történet, regény, novella, riport, újságcikk, monográfia teljesen és abszolút szerkesztésfüggő. Ha a buszon körömollóval elvágom az ujjamat és megfelelő felbontásban, távolságból felvéve dramatizálom az eseményt, akkor a mondanivaló arról szólhat, hogy tegnap délután vérfürdő volt a 196-os buszon az Újpest-Központi megálló előtt. 

Minden attól függ, hol állok, hogyan nézek, és főleg attól, mit akarok átadni. Mert szavakkal és képekkel bármilyen összefüggés megtalálható, felfedezhető és létrehozható. Az is, ami valóban ott van, egyértelműen jelen van, meg az is, aminek köze sincsen semmihez, csak a fantáziámhoz vagy az elérni kívánt céljaimhoz. 

Nem tudom, Fielder, a szerző van-e bármilyen kapcsolatban a Pink Floyd tagokkal, vagy valamelyikkel egyáltalán. Azt sem tudom, egyeztette-e a szöveget velük. Mert a könyv problémás. Olyan értelemben, hogy valamiképpen a világ egyik legnagyobb rockegyüttesének a történetében a problémák kerülnek leginkább előtérbe. (Másodsorban a technika, s csak aztán a zene.) 

Vagyis kérdés az, a Fielder által meglátott, érzékelt problémák valósak voltak-e, és tényleg ekkora balanszot jelentettek a Floyd sorsában, vagy csupán Fielder láttatja így az eseményeket. 

Kérdés, egy bármilyen művész, alkotó története miről is szól elsősorban: az emberről vagy a zenéről? Mert az ember sorsa, bemutatása óhatatlanul esetleges, sosem lehet tökéletesen komplex. Ezért jobb esetben anekdoták tarkítják, rosszabb esetben pletykák színezik a bemutatását. S kérdés, a közönségnek, bár követeli, de van-e joga az ismert emberek magánéletében turkálni? (Az már más kérdés, hogy mit nyer az egyszeri ember akár az anekdoták, akár a pletykák által az alkotás befogadását tekintve? Én mindig úgy véltem, bár érdekesek lehetnek az alkotóról szóló információk, magyarázhatják a mű megszületését és tartalmát egyaránt, ám ha az nem áll meg magában, akkor megette a fene az egészet. A Folyd-ra vetítve: voltaképpen felesleges bármilyen könyv: az együttes muzsikája simán megáll magában, és az önmagában megálló zenét hallgatva voltaképpen ki a fenét érdekel akár csak a tagok neve is? Nemhogy az egymáshoz való viszonya... 

Fielder nem teljesen így gondolkodott. Írt tehát egy roppant olvasmányos, érdekes, információgazdag könyvet a Pink Floyd-ról, amelyben kissé túlsúlyba kerülnek az emberi tényezők okozta konfliktusok. Amik nyilván szerves részét képezték az együttes történetének. Végülis: Behind the Wall.

Kronologikusan, kezdetektől meséli el a Pink Floyd történetét, ebben nincs hiba. Nem maradnak ki a lemezek sem, amikor a kronológiában odaér, beszél azokról is. persze. Még a borítók is szóba kerülnek. A dalszövegek csak nagyon átabotában. Nem maradnak említés nélkül a filmek sem, a Live in Pompei  és a The Wall. Mi több, még a szólólemezekről is szó van, még a diszkográfiába is bekerültek. Vagyis meglehetősen átfogó a spektrum, amit vizsgál.

S mondom, vizsgálja bőven azt is, milyen volt az együttesen belüli hangulat. Hogyan kellett az elviselhetetlenül hektikus és megbízhatatlan Syd Barrett-et mintegy a háta mögött kipakolni a Pink FLoyd-ból, hogy aztán soha vissza ne engedjék, de gyakorlatilag mindörökké tagnak tekintsék. S bőven beszél arról is, hogyan csapta szét az egoja és kétségtelen zsenialitása oltárán Roger Waters az együttest, hogy aztán igazán nagy sikert, de olyan giga nagyot, amit csak a Rolling Stones és a U2 überelt, csak The Wall-lal érjen el. (Ami, rendben van, kétségtelenül, egy dal, a Comfortably Numb kivételével mindenestül az ő gyereke, de azért mégis csak a Pink Floyd zenélte lemezre.) S szó van arról is, milyen elkeseredett küzdelem zajlott a Floyd nevéért Waters és Gilmour között, hogy aztán az utóbbi jöjjön ki győztesen, és Wright-tal, Mason-nel újra Pink Floyd néven kezdjenek zenélni és alkossanak meg még két és fél lemezt. (A The Endless River-t már nem tekinthetjük igazi Pink Floyd lemeznek, hiszen csak maradék felvételek hasznosítása az elhunyt Wright emlékére.) 

S ha finoman is, de bemutatja, az egyébként humánus és emberszerető Gilmour-nak egyszer és mindenkorra mennyire tele lett a faxsza az egykori zenésztárssal. Meg oda-vissza. Ha visszafelé nem is annyira érthető. 

S akkor kimondom: Fielder annyira rámegy a tagok egymással való konfliktusaira, hogy valahogy ez marad meg alapélménynek a könyvvel kapcsolatban. Meg az, hogy emiatt érdekes. S mégsem tekinthető intimpistaságnak ez a rámenés, mert Fielder nem érdektelen infókkal fáraszt, hanem elénk tárja a történések szomorú lényegét. Ami lényeg nélkül érthetetlen, csonka lenne a Pink Floyd története. Cserébe viszont nem ítélkezik, a problémás viselkedés mögött is az alkotókra és a művekre koncentrál. 

Vagyis mindent összevetve informatív, érdekes és korrekt a könyv. Az alcímét hagyjuk, nem is értem, miért és minek... „A teljes pszichedelikus történelem 1965-től napjainkig” Több sebből vérzik. A Pink Floyd úgy a Medle című lemezig volt pszichedelikus zenekar. Vagyis 1971-ig. A pszichedelikus zene nem merül ki a Pink Floyd hat éves ilyetén muzsikájában, rajtuk kívül természetesen voltak más hasonszőrű zenekarok is. Az alcím tehát bombasztikus: hülyeségnek is az. De ez legyen a legnagyobb baj. 

Álomgyár, Budapest, 2021, 240 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635701384

8/10

2022 február dereka felé. Hétvége ismét. Vagyis korán keltem, írogatok, The Flower Kings-et hallgatok a meleg takaró alatt, kávét kortyolgatva, és némileg dühöngve, mert egy másik értékelést most élesítettem a Molyon, de formázás közben (kb. húsz perc) egyszer csak újra indult a gép. Szerintem én voltam a hibás, a ventilátort eltakarta a szőrős takaróm, hűtés nélkül túlmelegedhetett a procija. De enélkül is olyan érzésem van, soha nem érem utol magamat az olvasás-írás versenyben. 

J. Goldenlane magyar. Ahogy P. Howard is. Meg ahogyan Vavyan Fable is. Jelenleg az utóbbi a jobb példa. Nem csupán azért, mert P. Rejtővel szemben ő is kortárs, akár Goldenlane, hanem azért, mert ő is nő. A „J” ugyanis Jane. Jane Goldenlane a személyi igazolványa szerint Goldman Júlia az íróhölgy neve. 

1974-ben született, eddig tizennégy könyve jelent meg. Fantasy és sci-fi mindahány, habár ő maga nem szereti a műfaji besorolásokat. Habár azok ettől még léteznek, és jobbára érvényesek. 

A moly.hu-n a könyvei értékelési arányában a 85% a legrosszabb, 94% a legjobb. Vagyis kedveltek a könyvei. Az olvasottságuk eltérő, 14–192 olvasójuk akadt. Ez azért nem egy rossz arány a Molyon. A 14 igen, de a 192 nem. Vannak könyvek, ó, mennyi, amit senkisem olvasott. 

JG és MZ

Na, ezt hogyan is fogalmazzam meg?

Van egy számomra nehezen meghatározható könyvkategória. A tudatomban azok a könyvek tartoznak ide, amelyek egyfajta szubkultúrát képviselnek. De nem önmagukban, hiszen a fantasy nem szubkultúra, sokkal inkább a szerzők és a kiadóik viszonylagos ismeretlensége miatt.

Mondjak példákat, kikre gondolok? Ilyen szerző például Raana Raas vagy Tarja Kauppinnen, Akiket valószínűleg nem túl sokan ismernek. (Ám akik megérdemelnék a nagyobb ismertséget.) A nem túl nagy ismertség viszont azt jelenti, hogy akik ismerik a műveiket, azok teljesen kapituláltak az íráskészségük előtt. (Csak halkan teszem hozzá, hogy Raana Raas alias Görgey Etelka Csodaidők című, négy részes sorozatával magam is így jártam. Világszínvonalú sci-fi, cizellált részletességgel kidolgozott társadalommal, remek cselekménnyel, alakokkal, családi drámákkal, ahogy kell.) 

Az ilyen szerzőkkel szemben van bennem valami előítélet. Nem pozitív. Az az érzésem, hogy a táboruk azért csillagozza felfelé a könyveiket, mert tagok a moly.hu-n ők is, vagyis mintegy havert szapul, aki kritizál, és milyen jó már egy íróval jóban lenni! 

De ez csak az én teljesen alátámasztatlan és kikutattalan prekoncepcióm. Már csak azért is ostoba, mert ahogy mondtam, Görgey Etelka könyvei valóban igazán remekek. (Kauppinnent még nem olvastam.) 

Ebbe a csoportba soroltam magamban J. Goldenlane-t is. A többiekkel ellentétben neki volt/van kiadója. Olyan kiadó, amely nem magánkiadásokat preferál, és nem is csupán az adott író könyveit adja ki. Bár lehet, hogy volt köze a kiadóhoz azon túl is, hogy a szerzőjük volt. Nem, nem úgy gondolom, hanem üzleti szempontból. Komplikáltan fogalmazok: lehet, hogy maga is tettestárs a Beholdernél, amely kezdetben kiadta a könyveit... De nem, mégsem! Most ugrott be, hogy házalt az írásával. Történetesen éppen ezzel a könyvvel. Éppen a Beholdernél járt a kézirat. Ott hevert olvasatlanul. Míg egy este vagy sötét délután áramszünet lett a kiadóban. A szerkesztő unalmában felvette az Isteni balhé kéziratát, hogy csináljon valamit és olvasni kezdte. Gondolom, gyertyafénynél. És nem tudta letenni. Ezért kiadta, majd sorban a többi Goldenlane-könyvet is. Mostanság a Delta Vision a hölgy kiadója, amely nem csupán az új írásait jelenteti meg, de sorra kiadja a régi könyveket is. 

A lényeg: J. Goldenlane is levett a lábamról, ahogy Görgey Etelka is. Nem, nem úgy... Eh! 

A könyv azért is jó, mert ügyesek az alappanelei

Az alapszitu unalomig ismert. Csak éppen nem lehet megunni. Végy két teljesen eltérő karakterű embert, zárd össze őket valahol, valamilyen élethelyzetben, ahol nem tudnak egymástól elszakadni, amelyben kénytelenek együtt lenni, tán együtt is kell működniük.. Ha tréfásra veszed, végigröhögöd, ha tragikusra végig elképeded, műfajától függőn. Tuti nyerő alaphelyzet. Függetlenül attól, hol, milyen körülmények között játszódik a sztori. Ezek a filmek jutottak eszembe: A vadon foglyai, Hat nap, hét éjszaka, Négybalkezes, Pofa be!, Női szervek, és  a sor bőven folytatható. Ezeken a címeken nem kellett gondolkodnom.

Egyszóval az alaphelyzet az Isteni balhéban nem spanyolviasz: adva van egy fegyelmezett, a rendje szabályai szerint élő nagyon lovag, meg egy nagyszájú, fegyelmezetlen, hazudós utcakölyök lányka, akiket a nagyon lovag istene összezár egy halálos küldetés teljesítésére. A szópárbaj folyamatos, a lányka nehezen viselhető, a nagyon lovag permanensen a megmentő pesztra szerepében találja magát, és persze egyikük férfi, a másik nőkezdemény...

A történet poénjai jobbára a lányka, a neve Thani beszólásaiból fakadnak, aki állandóan csicsereg, fűnek-fának beszól, kötözködik, nem mérlegel, és pillanatok alatt képes mindent összekuszálni.

A küldetés sem spanyolviasz, már a borító árulkodik róla: le kell győzni a csúnya sárkányt. Amihez persze el kell jutni, meg haza is kellene onnan jönni, már persze, ha összejön a győzelem.

Itt nem is sorolom a viszonyítási pontokat. Tény, hogy a sárkány-motívum önmagában félsiker. Akármilyen is a sárkány. 

Aztán persze meg lehet sózni, borsozni a cselekményt a nagyon lovag családi problémáival is: apuka olyasféle, akár a Trónok harcában Tywin Lannister, akit mindenki fél, de senki sem szeret, és nagyon lovag fiacskával van valami antagonisztikus konfliktusa, de odáig ám, hogy apu annyira vacak apu, hogy gyerekét is megölné, ha az a nagyon lovag. 

– És milyen gyakran szoktál igazat mondani?
– Ó, izé, napjában többször is! – biztosítom, teljesen őszintén, bár kissé talán zavartan.

A könyv jó, mert az író nyelvezete, stílusa, a könyv szerkezete

remek- Mint később meglátod, ez nem jelenti azt, hogy hibátlan, amit olvasunk. De azt mindenképpen, hogy nyoma sincsen a prózájában az elsőkönyvesek sutaságának. Nincsen egy rossz párbeszéd, nincsen felesleges oldal, a könyv letehetetlen, igen, vécén, vonaton, buszon, kádban, főzés közben, alvás előtt, alvás után...

A szöveg nem irodalmi szöveg a magas kultúra értelmében, de nem is annak készült. Még imitálni sem akarja. Ez egy vidám kalandregény. J. Goldenlane deklaráltan szórakoztatni akar. 

Nem tudom, igaza van-e Gionnak. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy vélem, az égvilágon semmi baj nincsen azzal, ha egy könyv, egy film csupán szórakoztató. Csak tegye színvonalasan! Azért is gondolom ezt, mert Vörösmarty kérdése:

Ment-e a könyvek által a világ elébb?

semmit sem veszített az aktualitásából. Ha körülnézünk, ha önmagunkba tekintünk, jobbára azt kell mondanunk, hogy olvasni nagyon jó, de a legtöbb olvasmányunk voltaképpen szórakozás. Mármint, ami nem munka. Ami pedig nem az, azt megette a fene! Hiszen, ha nem szórakoztat, nem gyönyörködtet, akkor az nem is fog igazán megérinteni. Ami persze nem biztos, hogy fordítva nem ugyanígy történhet: vagyis lehet, hogy akkor sem érint meg igazán, ha szórakoztat és gyönyörködtet. Mondom, Vörösmarty kérdése teljesen aktuális. 

Goldenlane nem fog életeket megváltoztatni, eszébe sincsen a spanyol viaszon gondolkodni, nem ő a bölcsesség kútforrása, és életvezetési tanácsokért sem érdemes kuncsorogni nála. Amit érdemes vele tenni: olvasni kell, mert szórakoztató. Nem több. 

S mielőtt kifelejtem: igen, valóban, mosolygósan szórakoztató. Mindenhol azt olvasom, ajánlókban, véleményekben, értékelésekben, hogy fetrengve röhögős. Nem, nem az. (Vagy nincsen humorérzékem. Szerintem van.) Még csak nem is kuncogós. Nyugodtan lehet a BKK járművein olvasni. Én csak hébe-hóba mosolyogtam rajta. De az egész olyan kis derűs, ez kétségtelen. 

Még valami, ami látszólag apróság, de nekem nagyon tetsző megoldás volt: a könyv cselekményvezetésének a szerkezete. Ami következőképpen történik. Thani és Q felváltva mesélnek. Előbb az egyik, majd a másik, majd újra az egyik, újra a másik, és így tovább. De nem pusztán arról van szó, hogy az egyik elmondja, ami vele történt, a másik meg ami ővele, mert egy kis csavarintás van a dologban. A következőképpen: Thani elmondja, ami vele történt. Majd Q bekapcsolódik és Thani történetének a végétől kezd mesélni, úgy, hogy amit mond megmagyarázza, kiegészíti Thani történetét. Amikor Thani visszaveszi a szót, ugyanígy tesz. A közösen elmondott részeket az, aki másodszor mondja, nem szószátyárkodja el, szinte csak összefoglalja. Valahogy így hogy érthető legyen. 

A könyv azonban nem annyira jó, mert...  És most lehet sorolni. 

  1.  
Azt mondtam, hogy a poénok kivétel nélkül abból fakadnak, hogy Thani beszól mindenkinek. Ez idáig igaz. A baj csak az, hogy miközben beszól, aközben a nyelvhasználatával ki is szól a történetből. Mert Thani messze nem a középkorban fogalmaz. A szófordulatai egészen konkrétan teljesen maiak. Értem én, hogy ez nem történelmi regény, hanem fantasy, tehát ebben az értelemben az abban használt beszédmódnak nem kell kötődnie adott történelmi korhoz, csakhogy a beszédmód, amit Thani használ, konkrétan a XX–XXI. századi kamasz-szlenghez kötődik. Ami még mindig nem lenne baj, ha a történet egyéb pontjain is kikacsintana a fantasy-klisék korából, de nem tesz ilyet. 

[Thani könyvet olvas]
Hallottál már olyat, hogy „szívének minden rezdülésével óhajtván”? Azt hiszem, azt jelenti, hogy az illető izomból bukik rá. Vagy, hogy „szerényebb képességekkel megáldott', ami annyit tesz, hogy balfasz.

*

…avagy feminizmus ide vagy oda, néha kell egy fickó.

  2.  
Aztán hiányérzetem volt amiatt is, hogy huzatos a történet, Goldenlane asszony nyitva felejtett itt-ott ajtót, ablakot. Vannak utalások, vannak történések, amelyek nem kapnak értelmet, legalábbis kétséges az értelmük, és nem kapnak befejezést. Ha zavar, három bekezedéssel alább folytasd az olvasást, mert két ilyet most elspoilerezek.

SPÓÓÓJLER
Az első, hogy egy városban egy idős koldus Mae-nek, vagyis a tiszteletre méltó asszonyok előnevén szólítja Thanit, a porbafingó korú tolvajlányt. Egy rendes csavart vár erre az ember, valami olyasfélét, hogy Thani tulajdonképpen varázslócsemete, vagy valami hasonló, de aztán nem lesz magyarázata az öreg próféciájának. Hacsak az nem, hogy a nagyon lovag (álljon már itt a neve, és igen, ilyen fura: Q al Aquim-nek hívják) idővel viszonozza Thani egyre egyértelműbb vonzódását. Csak az meg teljesen adja magát a találkozásuktól fogva. 

A sárkány a harc során kifekszik. Aztán még rápislog Thanira. Utoljára. Gondolná az ember. Mert aztán kiderül, hogy persze, ha agyveleje kifolyt, az éppen annyira tuti halálok, mintha levágták volna a fejét (egyfejű, akár Süsü, csak nem olyan jóindulatú, jámbor). Azonban ha nem így múlandott el, akkor ha időbe kerül is, de olyan akár a Terminátor, képes önmagában, önmagától regenerálódni. Márpedig nem így múlandott el, Thani a kifolyt agyvelőt csak hazudta, mert nagyságrendekkel látványosabbnak gondolta mint a sima, utolsó pislantást. Aztán különös hangsúlyt kap, hogy a rusnya férge csak az előbbi módokon (agyvelő, fej le) nyilvánítható döglöttnek. Meg az is, hogy Q-nak támadnak kétségei, hogy vajon mi is történt valójában a sárkány barlangjában (mert ő addig már elájult a harc és egy barlang-omlás következtében), tényleg teljesült-e a küldetés? S aztán ez a kérdés jól nyitva is marad... 

Aztán: az egyik végső jelentben egy fekete mágiához is értő szerzetes farkasa üldözi Thanit. Majd amikor utoléri, bár rátelepszik, de mégsem bántja.Ezt igazából sem Thani, sem jelentet végignéző szerzetes sem érti. Az utóbbi csodálkozva nézi, hogy Thani minden előzetes és utózatos nélkül, visszakézből szájba vágja a farkast. Aminek aztán semmi vérvicsorgó következménye nem lesz. S nem is lészen magyarázat arra, hogy a farkas, ahelyett, hogy ordas bestiaként viselkedett volna, miért volt ilyen jó fej, megszeppent bárány egy női pofon után? Lehet, hogy bátor, de nem vakmerő? (Én is kétszer nősültem, tehát bátor vagyok, de nőnek ellentmondani, az vakmerőség. „Ha egy nő el akarna csábítani, akkor is ezt mondanád?” – kérdezte egyszer Szerelmetesfeleségtársam. „Bátor vagyok, nem vakmerő!” – feleltem, és ő nem örült ennek a válasznak tiszta szívéből. Nagy szerencse, hogy mindketten tudjuk, amit tudunk.) Tehát nem derül ki, mi is van farkaskoma és Thani között. 
SPÓÓÓJLER VÉGE

  3.  
A szerzőnk nem törekszik tehát a mindent lezárás teljességére. Vagy azért, mert elfelejtette, hogy le kellene zárnia, vagy azért, mert a terveiben szerepelt a sorozat folytatása. Ami, mellesleg aztán meg is érkezett, a címe: Pokoli balhé. Tehát ez a kötet önmagában állva hagy maga után kérdőjeleket. Engem ez zavart. De sokkal jobban az, hogy olyan kis semmilyenül lett vége a történetnek. Semmilyenül találják meg, győzik le a lángszórós, pikkelyes borzalmat, pitty-putty, ugyanígy helyre teszik Q családi drámáját is, aztán jöhet is a happy end, 

No, és olvasmányélménynek milyen?

Talán éppen ez a lényeg. Ugye, tudvalevő, hogy egy könyv akkor tetszik igazán, ha az ember mindig, mindenhol olvasni akarja. Ez olyan. Mindig, mindenhol olvasni akartam, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Nem azért, mert annyi poén van benne. Nincsen benne. Nem azért, mert annyira izgalmas: nem annyira izgalmas, az egyetlen izgisebb részt, a sárkánycsatát szerintem elkapkodta Goldenlane asszony. Nem is azért, mintha annyira izgalmas gondolatokat, problémákat, erkölcsi dilemmákat, akármiket, valamiket vetne fel a történet, mert dehogyis történik benne ilyen. 

Mondjuk a karakterek tényleg jók. A két főszereplő is, apu is, a nagyon lovagja főnöke is, meg mindenki is. A cselekmény mindig élvezetes, s az élvezet szerves része, hogy jó a megfogalmazás, pörgősek a párbeszédek, elevenek a leírások. (Önkéntelenül is Vavyan Fable regényeivel hasonlítottam össze. Goldenlane jobban ír. Fable egy idő után számomra erőltetett, ezáltal unalmassá válik. Goldenlane-nél csak Thani lazaságában éreztem néha egy-két izzadtságcseppet, de összességében nem. Ha nem volt rá szükség, simán mert nem tréfás lenni. Erre Fable képtelen. Az ő könyveiből, ha egyet elolvasok egy évre elég is volt, bár akkor nagyon kikapcsol. Úgy látom, Goldelane simán olvasható akár zsinórban is. Majd kiderül... 

A címe ellenben eléggé erőltetett és hatásvadász. Még ha valóban valami ilyesmiről lenne szó, mint Pretchett Kisistenek című könyvének az esetében, de ha Goldenlane rájuk akart volna valami jelentősebb fejreflektort irányítani, hát nem sikerült, jobban kellett volna iparkodnia! A cím, mondom újra, így nincsen összhangban a valós tartalommal. 

Nem tudom, milyen lesz a szerző többi könyve, de egyfelől immár nyitottabb vagyok rájuk (annak ellenére, hogy úgy fest, a nagyszájú csaj mindenhol központi figura, annak ellenére, hogy nem mindenhol hívják Thaninak. De az alak uszkve ugyanaz: kár... 

A könyv mint tárgy

A mérete pompás, kicsit nagyobb zsebbe simán bevágható. Ezzel nincsen baj. De aki a Beholder kiadónál kitalálta a betűméretet, azt legalább egy év tipográfiai képzésre ítélném. Nem rossz a szemem. Illetve nagyon vacak és ritkaság, mert az egyik -4-es, a másik +3-as volt utoljára, amire egy szemész azt mondta, ilyen nincsen, hogy a francba nem vagyok szédülős és fejfájós. Pedig egyik sem vagyok. De az a helyzet, hogy közelre, szemüveg nélkül jól látok. Nos, ezt olvasni kényelmetlen volt. Kicsit rázós útszakaszon a 196-os busz vonalán pedig lehetetlen. Meg, ha nem volt verőfény, akkor is. 

Gondolom, az új kiadással már nincsen baj, a Delta Vision könyvei, amikkel eddig találkoztam, mindenféle szempontból nagyon klasszak. 

*

– Arról nem akartál írni, hogy mennyire rossz ez a borító? 
– Nekem annyira nem visszataszító. Bár a sárkány valóban nem fehér rajta. 
– Hát nekem annyira gagyi, hogy biztosan kézbe nem venném magamtól!
– De legalább volt valami egységes arculata a Goldenlane-könyveknek. 
– Egységesen ilyenek voltak...? 
Fitymáló szájmozdulat. 

Beholder, Budapest, 2001, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639047856

8/10

2022 február eleje. Ma tudtam meg, hogy egy számomra nagyon kedves, közvetlen kolleganőm pocakos, és már csak két hónapig dolgozunk együtt. Egyrészt gratuláltam neki, másrészt leteremtettem (persze csak tréfából), hogy mert ilyet tenni? 

A héten, igaz állig betakarva, babakocsiban, de láttam az unokámat, Lilit. Eszter alias Szamóca lányom lehozta sétálni, a munkahelyem pedig pár percre van onnan, ahol laknak, és én meg éppen bent voltam, tudtunk kicsit beszélgetni, és ami fő, meg tudtam csodálni a kicsi leányt. Igen nagyon tetszett. 

Utolértem magamat a magyarul megjelent Dampyr-képregények beszerzésével: ez a szám volt az utolsó, ami eddig hiányzott.

Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam karácsonyra tíz darabot, előtte a már birtokon belül volt az először megjelent hat, s mondom, már csak ez hiányzott. 

A Fumax útnak indította sorozat megszűnése után ez volt az első Frike kiadású Dampyr, amit a hazánkban tevékenykedő olaszok jelentettek meg.
Dicsérjük őket ezért!

A kötet előszavát a főszerkesztő, Giovanni „Jo” Gallotta írta.

Az a szép ezekben a Dampyr-történetekben, hogy miközben mindegyik ugyanolyan, egytől-egyig más és más, ahogy a más-más szerzők nyúlnak hozzá az alaptémához. 

Ebben a kötetben két történet kapott helyet. A két történet az eredeti kiadásban a 142. és a 179. A magyar verzióban a két történet egymás mellé helyezését két dolog is indokolja: egyfelől a történeteknek van közös írója, Samuel Marolla, és a rajzolójuk is egyazon személy, Alessio Fortunato. Ez a páros együtt dolgozott mind az öt, általuk alkotott Dampyr-köteten.  

A címadó sztori mellett ott van a vele teljesen egyenértékű A kísértetkórház című történet is. Ugyan számomra tökéletesen érthetetlen, miért csak az egyik sztori címe került a borítóra, de ez legyen a legnagyobb probléma. 

A Dampyri-történetek alapjait nem ismétlem most meg. Az előző értékelésekben meglelheted, ki kicsoda, nagyjából mi történt eddig. Az összes, eddigi Dampy-linkemet bemásoltam neked e bejegyzés aljára. Lássuk tehát in medias res A velencei baba című történetet. 

A VELENCEI BABA

Kellemesen beteg történet. Bár voltaképpen melyik Dampyr nem az? Igen hosszú ideje tudjuk azonban, hogy az őrült beszédben is lehet komoly rendszer. 

E történet szerzői csavartak egy cseppet a vámpír-alapokon. A vámpír, ugyebár, embervérrel él. Különben elfonnyad, meghal. Ezért a brutálisra nőtt szemfogaival torkon harapja a kiszemelt táplálékát, és a mély likakon kiszippantja annak vérét. Azt a több litert. De nem is ez az igazi szívás, hanem az, hogy a vámpírharapással a vámpírság úgy terjed, hogy azt a koronavírus is sírva irigyli. Aki vámpírharapott, az azonnal tuti maga is nyakra megy. Ez ugye, a normál sablon. 

Nos, ebben a Dampyr-sztoriban tekertek egyet a sablonon. A következőképpen. Titkokat árulok el a történetből, ha úgy gondolod, ez piszokság, ne olvass tovább. Ez esetben csak annyit mondok: ez a kötet a legjobb Dampyrok egyike. Oké, mehetsz, a következő blogbejegyzésemnél találkozunk, Isten veled!

Ha maradtál, akkor mondom is tovább.

Velencében vagyunk. Fogynak a turisták. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, a karnevál idején vagyunk. Egy fiatalember kezdetben a kedvesével, majd hamarosan egyedül élvezi a forgatagot. Megismerkedik egy gyönyörű hölggyel, majd az égvilágon semmit sem képes már élvezni: leszúrják, a holtteste csak napok múlva kerül elő. Nem ő az egyetlen, aki így jár. Rendszeresen tűnnek el emberek. 

Nikolaus és Harlan (ő a dampyr, ember és vámpír gyermeke, akinek a vére halálos a vámpírokra) megidézik Casanovát az Elveszett Léptek Színházában. Casanova elmesél egy történetet, ami fénykorában esett meg vele. Élt Velencében egy hölgy: Barbara Navager. A hölgy, hiába járt az ötvenes éveiben, gyönyörű volt. De még nála is szebb a társalkodónője, a hallgatag és hideg szépség, akit úgy hívtak, akár az úrnőjét: Barbarina. Casanova elcsábítja, vagyis Casanovát elcsábítja Barbarina. A gróf másnap meglátogatja Barbarát és elmondja neki, hogy szerelmes lett. Barbara egy szobába vezeti, és megmutatja neki Barbarinát. Barbarina nem élőlény, mindössze egy pompásan mozgó, de néma gépezet. Casanova döbbenete teljes.  

De többet ő sem tud Barbaráról és Barbarináról. A főhős trió, Harlan, Kurjak és Tesla nyomozni kezdenek a halálesetek ügyében. Mondjam? Nem mondom, csak felcsillantok: Barbara részben Barbarina által élt. Ami Barbarinával történt, azt Barbara is átélte. Barbarinának nincsen lelke, nincsenek érzései, nincsen benne szenvedély. Ami él benne, az Barbara. De Barbara ember. Ha lassan is, de öregszik. S azért lassan, mert mágiát használ. Mások vére akadályozza az öregedését. De azt, hogy meggyilkolhassák, azt nem akadályozza meg mások vére. Barbara halála után a babát befalazzák, őt magát egy tömegsírba helyezik. 

Aztán jó pár évtized elteltével valaki megtalálja a babát, megjavítja, mozgásra bírja. S ezáltal Barbara is öntudatra ébred, mert a mágia tovább működik. Barbara a babán keresztül irányítani tudja a megtalálót. Egy férfiembert. Barbarának vérre van szüksége, hogy ne csak a tudata, hanem a teste is felépülhessen. Barbarinán keresztül gyilkolásra bírja a férfit... A kedvenc triónk pedig egyre szorosabban a nyomában van. 

És így tovább... Marhaság? Persze, hogy az. De mennyire kifinomult tálalású marhaság! A képeket pedig nézegesd bőszen, ám megfontolt alapossággal! Lesz még róluk szó!

KÍSÉRTETKÓRHÁZ

Már a címe rossz! Aztán mire az értékelés végére érek, kiderül, csak a címe rossz. Majd meglátod! 

A sztori alapja: Skócia partjainál a nagy viharban zátonyra fut egy utasszállító hajó. A kimentett utasokat jobbhíján egy közeli, használaton kívüli kórházban szállásolják el. Az épületnek rossz híre van. Azt mondják, kísértetek lakják. De nincs más választás, nem tudják hová máshová elhelyezni a hajó utasait. 

Akik közül van, aki bóklászni kezd az épületben. És soha nem tér vissza a többiekhez. 

Az egyik helyi közeg, előre, rosszat sejtve, meghívja Harlan egyik ismerősét, aki otthon van a kérdésben. Az pedig Harlant. (A baloldali képen levő bajuszos a fent említett rendőr.)

Harlan és az ismerőse, egyébként hölgyről van szó, tehát elindulnak körülnézni az épületben. Anélkül, hogy elmerülnék a részletekben, elégedj meg azzal, hogy roppant különös dolgok történnek velük. A valóság valahogy kifordul a sarkából. De úgy, hogy nem idegesítően és öncélúan, hanem nagyon izgalmasan. 

A fenti képen például Harlan, kilépve egy ajtón a következő labirintusban találja magát. Ami, könnyű belátni, nem egy megszokott, kórházi környezet. De történnek itt meglehetősen hátborzongató dolgok is, szerencsénkre Harlan nem az a típus, aki ezektől összeroppan. De azért jócskán meglepődik. 

Ez a nem éppen bizalomgerjesztő bácsi a gyengébb eresztésű rémség a kórház alagsorában tett séta, majd életben maradási kísérlet során. 

A történet érdekessége, hogy a szerzők ezúttal nem elégedtek meg azzal, hogy túlvilági lényeket vonjanak be a történésbe, bevontak egy... Á, de ezt  inkább el sem mondom, miért lőjek le egy jókora metafizikai poént? 

TÖRTÉNETMINŐSÉG-ÖSSZEGZÉS

Keresgélem, mi is a véleményem. Nem azért, mert nem tudom, hanem azért, mert ócska ömlengéssel nem megyünk semmire, se te, se én. Ennél egy kicsit többre van szükség, nekem az önbecsüléshez, neked, hogy legyen valami valós információd erről a Dampyr-számról. 

A jó könyvekkel az a baj, éppen ma olvastam erről Gion Nándor gondolatait az új, posztumusz kötetében a Könyv könyv mellett címűben, hogy nehéz írni róla. Ha egy könyv vacak, abban az esetben nagyon részletesen ki lehet elemezni a hibákat. De ha jó, akkor elég könnyen átcsaphat a kritika tömjénezésbe. 

Nos. Ami nem tömjén, csak tény. Mindkét történet ötletes, ismert sablonok mentén gyárt új megoldásokat. Ezáltal nem válik egyik sem unalmassá. Az alapsémát, a vámpír-vérszívást és a kísértetkastély témát ezek a új metódusok érdekessé, kiemelkedővé teszik. Persze ettől a Dampyr még Dampyr marad, vagyis egy horrorképregény, de jó ideje tudjuk, hogy bár mindkét műfajnak meg kellett küzdenie az elismertségért, mára, nincs kétség, már nem kell kételyünknek lennie, hogy lehet-e bármelyiket művészi szinten művelni. Tehát nem csak magas minőségi, hanem művészi szinten. Jelentsen ez bármit. 

Úgy gondolom, hogy a Dampyrra általában is igaz, de erre a kötetre különösen: olyan magas színvonalú szórakoztatás, amelynél már lehet studírozni, hová is tartozik. Ha érdemes ezen egyáltalán studírozni. Ahelyett, hogy élveznénk, amit nyújt számunkra.

A RAJZOKRÓL

Az alkotójuk  Alessio Fortunato. Ahogy láthattad fentebb, nem éppen részletszegényen alkot. Simán hosszú ideig el lehet merülni egy-egy képkocka nézegetésében is, éspedig van rengeteg. A Dampyr rajzaira soha nem volt jellemző a felületesség vagy az elnagyoltság, ám amit Fortunato úr művel, az valami elképesztő még a többi Dampyros grafikushoz képest is. 

Ahogy fotót kerestem róla, nézegettem egyéb rajzait is. Szembe jött velem egy Harlanos grafikája. Lenyűgöző, mondhatom. Nézd csak! 

Az úriember fizimiskája pedig a következő. Csak azért, ha szembe jönne veled az utcán, gratulálni tudj neki. Megérdemel minimum egy kézszorítást!

Frike Comics, Budapest, 2016, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631254365 · Fordította: Lakatos Zsuzsanna

9,5/10 

2022 február első napjai. A legfontosabb: tegnap végre élőben is láttam Lilit, az unokámat. A találkozás alatt mindvégig aludt, tehát nem is volt igazi találkozás. Az majd a jövő héten...
Kanadában eközben ötvenötezer kamion konvoja tüntet a covid-intézkedések ellen. Egy tegnapi hír szerint itthon várják a fertőzésen átesett, de oltást nem kapottak vérplazmáját. Az oltottaké nem jó. De, ezt meg a miniszterelnöktől tudjuk, az immunrendszer nem véd annyira mint a három oltás (négy, öt, hat...)

1959-ben Kubában megalakult a Forradalmi Kormány, pár hónap múlva Fidel Castro átveszi a hatalmat és hosszú évtizedekre ki sem engedi a kezéből. XIII. János pápa összehívta a II. vatikáni zsinatot, amely nagyon sok szempontból megváltoztatta, modernizálta a római egyházat. A Kossuth rádióban megkezdődött a Szabó család. A Luna-3 fényképeket készített a Hold túlsó oldaláról. Megjelenik Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon. Ebben az évben született Falusi Mariann, Galla Miklós, Kiszely Tünde, Rudolf Péter, Áder János és Kövér László. Sajnos ekkor hunyt el Mario Lanza, Gerard Philipe és Buddy Holly és Ráth-Végh István. Ebben az évben végezték ki Mansfeld Pétert, az '56-os forradalom legfiatalabb vértanúját. Salvatore Quasimodo ebben az évben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat.

És ekkor jelent meg a tizenharmadik Lucky Luke-füzet, Goscinny tollából és az ötletgazda Morris rajzaival.  A címe: A bíró. 

A Lucky Luke-füzetek kezdetben sorra vették a Vadnyugat híres, hírhedt alakjait, és a fiktív történetbe ágyazva szereplőkké tették őket. Így jelent meg Lucky Luke mellett a négy Dalton fivér, Billy, a kölyök, Jesse James, Rutherford B. Hayes, Elliot Belt, Calamity Jane, Sarah Bernhardt, Horace Greely, a Daily Star alapítója, Joss Jamon, meg ki tudja még, ki mindenki.

Illetve egy valakit még tudok mondani: az elképesztő bírót, Roy Beant. 

Ki volt Roy Bean? 

Először is tisztázzuk: létezett Roy Bean! Valóban élt valamikor. Kocsmáros volt a Vadnyugaton. Előtte rabló. Majd rájött, hogy az italmérésének a bevétele remekül kiegészíthető, ha bíróként rendszeresen büntetéseket szab ki városkájának a lakóira. Ezért, mivel volt a birtokában egy soha ki nem nyitott törvénykönyv, úgy döntött, nem és csak csupán kocsmáros, de bíró is lesz. S lőn!

Mivel a törvény nem ismerte, s nem is nagyon törekedett rá, hogy megismerje, kénytelen volt a törvénykezését hasra ütéssel, ad hoc jelleggel, saját kútfőből megoldani. Meg az emlékeire hagyatkozva felidézni, hiszen volt mire emlékeznie. Hát megoldotta.

Mivel pragmatikus lélek volt, egy épületet megtakarított városkájának: a bíróságát a kocsmájában működtette. A kocsma volt a bíróság helyszíne. Ez így volt logikus. Nemdebár! 

Roy Bean, ahogy mondtam, mielőtt kocsmabíró lett, tulajdonképpen rabló volt. Bizonyos értelemben az is maradt. Morris ezt írta például a Lucky Luke képregény utolsó oldalán, ahol egy oldalnyi írásban tisztázta, hogy e történet címadója valós személy volt. 

A kocsma a vasútvonal közelében helyezkedett el, ahol a vonatok megálltak tíz percre vizet vételezni. Az utasok kihasználták az alkalmat, hogy gyorsan legurítsanak egy sört. De amint a sietős vásárlók loholva igyekeztek visszatérni az indulást sípolással jelző vonatra, a nagy bankókkal fizetni kívánó vendégek pórul jártak... Beannek sohasem volt váltópénze. Egy nap egy utas 20 dolláros bankjeggyel akart fizetni a 30 centes 19 dollár 70 cent pénzbírságot szabott ki a Pecostól nyugatra uralkodó törvények megsértéséért...

[...]

Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy az igazságot palackban áruló bíró kemény külseje érző szívet takart, így nem tagadta meg a második esélyt azoktól a vádlottaktól, akik erre érdemesnek bizonyul-tak. Egyszer kötél általi halálra ítélt egy fiút, aki megölt egy lovat egy revolveres csetepaté során (egy ló megölése megbocsáthatatlan bűnnek számított ebben az időben). Jó szívű királyhoz méltóan a bíró engedélyezte a fiúnak, hogy búcsúlevelet írjon az anyjának. Miután a bíró elolvasta a levelet, visszavonta ítéletét, és ezekkel a szavakkal kegyelmezett meg neki: „Bírói tévedés történt. Ez az új tanúvallomás feketén-fehéren bizonyítja, hogy a fiú a lovasra célzott, nem pedig a lóra. Ezért a ló halálát baleset okozta, a vádlottat pedig felmentem. Ez a bíróság döntése a tények ismeretében. A tárgyalást ezennel berekesztem. Egészségünkre!

Roy Bean személye a filmeseket is megihlette. Készült róla egy huszonnégy részes, félórás részekből álló sorozat a húszas években, illetve 1972-ben egy játékfilm is, Paul Newman és Victoria Principal főszereplésével. Roy Bean élete és kora a címe. Bár nem egy sorsformáló alkotás, határozottan tréfás és nézhető. 

Az egykori kocsmabíróság helyén ma egy emlékház áll, a nem mindennapi figura tiszteletére. 

Akarsz látni néhány képet a bíróval kapcsolatban? Érdemes végiglapoznod ezt a kis galériát! 

Roy Bean képregényben

Voltaképpen egy ekkora fazonra csak rá kellett találni és össze kellett hozni Lucky Luke-kal. Jó, kerítettek neki a bemutatáson kívül egy kis történetet is. De semmi valós jellemző ki nem maradt a képregényből: szó van arról, hogy Roy Beant egyszer kötél általi halálra ítélték a banditaságáért, szó van az ítélkezési módszeréről, arról, hogy volt egy félelmetes kinézetű, de jámbor medvéje, a kocsmabíróságról, arról, hogy ő a törvény a Pecostól nyugatra, s itt van a törvénykönyv is, amely egy ízben Lucky Luke-kal szemben válik fizikai fegyverré. 

Vagyis mindent látunk, hallunk és élvezhetünk, ami a valóságban jellemző volt Roy Beanre. A rajzolt alak is vastagon hajaz az eredeti fizimiskájára, figyelted?

A történet pedig a következő. Luke-nak egy marhacsorda terelgetése során lehetősége van megismerkednie Roy Bean sajátos törvényértelmezésével és ítélkezési rendszerével. Mire ez megtörténik, bizony félhet egy kicsit (medve), el is fáradhat, és megismerheti a rabságot. 

Alig van ideje ráocsúdni, miféle slamasztikába is került, amikor egy másik önjelölt bíró, Bad Ticket jelenik meg a színen, és ezzel kezdetét veszi a két önjelölt bíró csatározása, vetélkedése a hatalomért. Luke pedig hol ezen, hol azon az oldalon találja magát. 

Szembesültem valami olyasmivel, amivel Lucky Luke képregényben még nem nagyon. A történet nem csupán bemutatja Roy Bean-t, hanem árnyalja is a személyét. Kezdetben nem túl szimpatikus a figura. Aztán egyszerre csak azon kapjuk magunkat, amin Luke is: menet közben valahogy mégis azzá vált. Nem tudom, hogy a két alkotó számára ez tudatos törekvés volt-e, vagy ők is csak rajtakapták magukat, hogy nem csupán rötyögnek a figurán, hanem lassan már kedvelik is? De a történet végére Roy Bean, ha nem is haver lesz, semmiképpen sem antipatikus figura. 

Vagyis tök jó, hogy a szerzők engedtek az érzéseiknek, és hagyták azokat átfolyni a történet alakításába. Nagyon jót tett ez az egész epizódnak. 

Barátom, régen vigyorogtam ennyit olvasás közben, én mondom neked! S aztán tessék, a végén még az is kiderül, hogy műveltebb is lettem, meg tájékozottabb is. 

Arról nem beszélve, hogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szerzők egy kicsit ki is beszéltek a történetből. Vagy csak rossz, aki rosszra gondol. Mára mindenesetre duplán lett aktualitása Roy Bean történetének. Egyfelől mintha az igazi bíróságok is nagyon hasonlóan, a bírók pillanatnyi, ilyen-olyan érdekének, vagy tőlük megkövetelt kötelezettségeknek megfelelően működnének. Erre ezeregy példát lehetne hozni.

De nem tudott nem eszembe jutni a Facebook politika-formáló diktatúrája, amellyel bizonyos tartalmak jelenlétét megerősíti, illetve bizonyos vélemények létét ignorálja, így tiltja. Ez a másfelől. Az önbíráskodás elképesztő arroganciája, és a saját törvények mindenekfeletti érvényesítése.

Vagyis megfelelő szemszögből nézve a rengeteg poénon és kedélyen túl A bíró tökéletesen aktuális, és igaz egy születése után majdnem ötven évvel létrejött monstrum cégre is. Vagyis a mondanivalója prófétikus. 

De nem kevés az élvezeti értéke akkor sem, ha hátrébb lépek, és megmaradok csak az eredeti történetnél. S akkor a végső poénról még nem is beszéltem... Nem is fogok, mindent azért nem lövök le, gyorsabban mint az árnyékom. 

Fuss, rohanj, olvasd, szerezd be gyorsan (a luckyluke.hu-n rendelve ingyen postázzák, igaz, emilben kell rendelni, és átutalással fizetni, szóval kicsit fapados, ellenben tényleg ingyen küldik és ezt gyorsan teszik), élvezd és terjeszd! És tudd, hogy ez a reklám nekem semmiféle bevételt nem jelent egyszerűen csak nagyon tetszik ez a 43. szám. 

Ja, a két bíró csatározását nem mesélem el, mert poéngyilkosság lenne. De jó poén, én mondom neked!

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699474 · Fordította: Szenes Renáta

10/10

2022 január vége felé, péntek délután, egy számomra új, egyébként 2016-os HP laptoppal. Kaptam ingyen, Szerelmetesfeleségtársamon keresztül. A telepítésével volt egy kis gondom, de ez nem a laptop hibája, hanem a Microsoft érdekessége. Na, ezt elmondom: ha a hivatalos oldalról letöltöd a szoftverükkel a telepítőkészletet, és felhúzod a masinádra, akkor egy aktivált Win10 Home lesz a gépeden. Ebből az aktivált szó az érdekes. Mondjuk a bűvészet az volt, hogy ebből Pro-verziót bütyköljek. Látszólag pofonegyszerű, a valóságban egy délutánom ráment. De ma délutánra már van egy eddig pazarul működő gépem! Köszönöm, Barbi, köszönöm SzFT!

Jómagam nagykamasz koromban tudatosítottam a sorozat létezését, miután megesett a nagy szerelem a Száz év magánnyal, és érdekelni kezdett minden. ami Márquez. (Persze a legjobbal semmi nem ért fel, kellett nekem azzal kezdeni!)

Az antikváriumokat járva, bújva futottam bele a sorozat Interjú – Nagy írók műhelyében című kétkötetes könyvébe. A meginterjúvolt szerzők névsora igen impozánsnak tűnt. Többek között a mikrofonvégre kapottak között volt André Maurois, Robert Merle, Csingiz Ajtmatov, Jevgenyij Jevtusenko, Saul Bellow, Truman Capote, Norman Mailer, Graham Greene, Jorge Amado és Asturias, No, meg Márquez, persze.

Rávetődtem a kötetre, azzal a vággyal, hogy ha betekinthetek a nagy írók kulisszatitkaiba, talán megragadhatom az irodalmi Szent Grált, de legalább Salamon tökeként* fényt hozhat éretlen elmémbe, és a tudás birtokában magam is íróvá lehetek.

* Nem, ne kajánkodj, semmi LMBTQ, a mondás nem Salamon herezacskóiról szól. Salamon az ezres évek elején élt magyar király volt, akit a trónviszályok következtében Visegrádban egy toronyba zártak. Mivel a mostani Salamon-torony csak úgy kéccá évvel a Salamon-események után épült meg, nagy eséllyel nem oda. Két verzióban ismerjük a kifejezés eredetét: az egyik, hogy  a tornyot világították meg töklámpásokkal, hogy ellenőrizhető legyen, van-e ott mozgás. A másik verzió, hogy Salamon ablaka volt mindig világos a töklámpásoktól. Az első verzió hívei ezt azzal cáfolják, hogy nem is volt ablaka, mert azt befalazták neki. Hitelt érdemlő mobilfotókat a toronyról még nem sikerült találniuk sem a régészeknek, sem a történészeknek. 

Az interjúk jók voltak, az írók ilyenek is, olyanok is de se Grál, se tök, és nem lettem író. (Na, majd most, hónapok múlva, ha a jó Isten, pártunk, népünk, a csillagok, az Ég, a sors és főleg az NKA is úgy akarja!) Még akkor sem, amikor az Interjú előző két kötetét is elolvastam. Mert volt neki ilyen. Az interjúvoltak abban sem voltak kis nevek, sőt, de általuk sem lettem író. (Mondtam már, hogy na, majd most?) 

De ez a találkozás felcsillantotta előttem a sorozatot. Nem vetődtem annyira rá, hogy az összes kötet iránt érdeklődés gyúljék bennem, de érdeklődés támadt, és ezentúl nem mentem el mellette szó nélkül. 

Amikor 2007-ben újra indult a sorozat, akkor jelent meg ez a kötet, az Oxfordi sorozat. Ebben a borzasztó és nem kicsit félrevezető Barbie-rózsaszín köntösben. De nem csupán a külseje megtévesztő a kötetnek, hanem a tartalma is. Mármint a sorozat tekintetében. Vagyis kettős kakukktojás. Ha úgy akarom. 

Mire gondolok? Nos, itt már a lényeghez jutottunk el. 

A regényből készült film plakátja

Krimi vs. szépirodalom?

Mert a kérdés adott: mit is olvasunk tulajdonképpen. A sorozat azt sugallja, hogy szépirodalmat, a szónak a művészi értelmében, nem pusztán a kitalált és elmesélt sztorit illetőn. A fülszöveg azt sugallja, és ha megkérdeznéd, miről szólt a könyv és én elmesélném neked, akkor azt a hinnéd, krimit olvasol. Mert van benne gyilkosság, tehát van áldozat(ok), van nyomozás, tehát vannak, akik nyomoznak, akad köztük rendőr is. Vagyis minden adott, hogy integessünk Agatha Christie-nek, Gardner.nek, Simenon-nak, McBain-nek, Ellery Queen-nek meg a többieknek. 

De a helyzet az, hogy bár részben igazunk lenne, ez kétségtelen, mégis, az integetés ugyancsak felületes megítélésről tanúskodna. Mert leginkább Umberto Eco-nak és Dürrenmatt-nak kellene integetnünk. Meg sokaknak másoknak. 

Mert mi a krimi? Hatalmas falat ez a kérdés! De leginkább egy vagy több gyilkosság elkövetéséről szól, illetve annak bemutatásáról, hogy az aktuálisan nyomozó főhős (legyen ő rendőr, vagy kötögető, de végtelenül elmés öregasszony, vagy bárki) hogyan jut el a rendelkezésére álló tények birtokában a gyilkosig.

Ezen a végtelenül leegyszerűsített képleten keresztül elindulva aztán rácsodálkozhatunk, a megvalósításnak mennyi, de mennyi elágazása lehetséges. 

S vannak írók, akik számára a krimi-keret mindössze eszköz valami másnak az elmondásához, bemutatásához. Ilyen például Eco vagy Dürrenmatt. Akik használtak krimi keretet, krimi sablonokat, de amit megírtak, mégsem krimi lett. Vagyis nem csupán krimi. Mert simán olvasható ugyan annak is, de nem csupán az. Ezt például A rózsa neve filmváltozata mutatja legjobban: a filmkészítők megtartották a cselekményt, ezáltal a krimi vonalat, és kikerült a filmből minden, ami különben is nehezen lett volna képpé konvertálható.

S ezzel mintha ledegradálnám a krimit, és fölé építeném a magas irodalom panteonját, hogy ápolja és eltakarja. Azonban eszemben sincsen ilyet tenni! Mert persze lehet esztétikai, stilisztikai, szerkezeti meg mindenféle egyéb úri huncutságokra hivatkozva elkülöníteni a két csapatot. Dragomán György balra, Réti László jobbra, de ennek az égvilágon semmi értelme sincsen. Illetve értelme van, de különösebb gyakorlati következménye nincs. Nem is haladok tovább ezen a csapáson. 

Csak azt mondom, hogy vannak művek a határmezsgyén is. Mint amilyen Ecoé vagy Dürrenmatté. Vagy Martínezé. Az ő számukra az élet mesterséges elvétele nem a cél, hanem eszköz. Eco A rózsa nevében meglehetősen komplex kultúrtörténeti, történelmi, filozófiai körképet tár elénk, hogy csuda. S teszi mindezt olyan érdekesen és szellemesen, hogy az a másik csuda. S közben, nem elfelejthető, a főhősünk, Vilmos egy beteg sorozatgyilkos után nyomoz.

Mert azért a sorozatgyilkosok önmagukban is csuda izgalmasak. Éppen mert sorozatban gyilkolnak. Amit meg kell tervezni, össze kell szervezni. Izgalmasak a sorozatgyilkosok, mert normál lelkivilággal, logikával, egészséges érzelmekkel érthetetlenek. Aztán Martínez könyvének már a címe is árulkodó: Oxfordi sorozat. Tehát mihelyst kiderül, hogy itt van egy gyilkosság, a cím jelentése máris adja magát. Ha sorozat, akkor az csakis a halottak többszörösére vonatkozhat. 

Martínez, a csaló, avagy micsoda a krumlileves? 

Guillermo Martínez nem az, akinek látszik. Ő nem író. Illetve nem csupán író. Matematikus is. Egyébként argentin, de ennek itt és most nincsen jelentősége. Annak, hogy matematikus, rengeteg. Például a könyv hősei is matematikusok. Hogy mást ne mondjak. 

A matematika meghatározható mint a kauzalitás és a logika művészete. Ha innen nézem, jaj nekem, mert alapvetően logikusnak tartom magamat és kauzálisnak a viselkedésemet és a reakcióimat. Viszont matekból mindig legendásan gyönge voltam, annál rosszabban csak a fizika és a kémia ment. 

Azt gondolhatnánk, hogy a matematikai és az irodalom semmiképpen nem tesók, egészen másfajta gondolkodás kell az egyikhez, mint a másikhoz. S persze, hogy igen. De Martínez-ben, lám integrálódott a kettő. Mert tudtak ilyet tenni. 

Vagyis a kádári axióma, miszerint a krumplileves legyen krumplileves, nagyon jól hangzik, de mindenképpen egy szocialista, kommunista leegyszerűsítése a valóságnak. Mert kérdezem én: melyik krumplilevesről beszélünk, a paprikás-babérlevelesről vagy a tejfölös-tárkonyosról? S lám, máris azt látjuk, hogy a valóság sosem annyira egyszerű, hogy krumplileves-axiómákkal pikk-pakk rendet vághassunk. 

Az Oxfordi sorozat ereje éppen a szerző kétlakiságában rejlik. Mármint a gondolkodásmódja kétlakiságában. 

Szóval, krumplileves az nem csak egyfajta lehet, viszont a matematikai gondolkodás és az irodalmi alkotás integrálható egymásba. Méghozzá homogén módon. Úgy, hogy sehol nem lóg, egy jókora képzavarral, a lóláb. 

Rendben, konkrétabb leszek. Ahogy olvasom, Martínez matematikai logikát tanít. Jelentsen ez bármit. Logikus sem vagyok különösen, mégis elképeszt mások eszement logikátlansága. Bármiben. Mindenhol. 

Martínez története a logika csődjéről beszél. Arról, hogy a logika logikus ugyan, de az agyunk simán képes átvágni a szabályait, és ott is sziklaszilárd összefüggéseket talál, ahol semmi kapcsolat nincsen. Ha belegondolsz, úgy nagyjából az összes krimi, legalábbis a klasszikusok, fordítva dolgozik: a nyomozó (tudod, aki nem feltétlenül rendőr) az eseményeket, részleteket logikai láncba állítva jön rá arra, ki is a gyilkos. Ejnye, majdnem elszóltam magamat, nem is fejtegetem tovább ezt a vonalat, mert a végén még szénné szpojlerezem a történetet. 

Vagyis a történetben elindul a nyomozás. Akik nyomoznak a nyomokat követik. Fő részben azokat, amiket tudatosan otthagynak a számukra. Egy-egy mondat, három jel. Ami elvezethet a jelek hagyójához, ha jól értelmezik a jeleket. Ebben bíznak a történet főszereplői. Mert szeretnék megakadályozni, megakasztani a sorozatos haláleseteket. 

S ahogy Eco esetében, úgy a jelen történetben is van egy mester, akinek van egy így-úgy tanítványa. Egy fiatal argentin matematikus, aki Oxfordban vállal állást. S az idősebb matekos tanítja, vezeti a fiatalabbat. Például és elsősorban a jelek értelmezésében. Ez adja a könyv, hm, értelmiségi pluszát. Ami ezen felül, ez alatt van, az sem érdektelen. Nem lélegzetállító, ahogyan jobbára Agatha Christie sem az, de semmiképpen sem érdektelen, vagy unalmas. Próbáltam együtt nyomozni a mesterrel és a tanítvánnyal. (Szokásom szerint teljesen sikertelenül: én vagyok az, aki semmit ki nem találok előre. A gáz az, hogy amikor másodszor nézek vagy olvasok ilyesmit, van, hogy még akkor sem lelem meg a gyilkost.)

A történet sava-borsa a befejezés. Nem általában, hanem konkrétan ennek. Mert barkácskönyv. (Aki nem tudja, annak mondom: Szerelmetesfeleségtársam a csavaros könyveket hívja így.) Nem csupán abban az értelemben, hogy furmányos a gyilkosság elkövetése. Sokkal inkább abban, hogy miben is áll az oxfordi események lényege.

Nekem eddig két kedvenc krimi volt: a mára idióta módon teljesen antipolkorrekt cíművé vált Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient expresszen. Minden bizonnyal azért, mert ezekben a megoldás enyhén szólva sem szokványos. S egyik jobb, mint a másik. Ez nem jelenti azt, hogy a szokványosabb krimiket ne kedvelném. Tele van például az egyik polcom Perry Mason eléggé egy kaptafa, mégis megunhatatlan bírósági krimijeivel. Úgy gondolom, érlelnie kell még az időnek, de harmadiknak ez a könyv iratkozik fel. S ez azért mond valamit.  

 *

A regényből 2008-ban film is készült, Álex de la Iglesia rendezésében. A főszerepet Elijah Wood és John Hurt játszotta. 

Papp Attila Zsolt írása a könyvből készült filmről

Európa, Budapest, 2007, 250 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630783934 · Fordította: Kutasy Mercédesz

9/10

2022 januárjának agóniája. Szombat délelőtt. Tegnap nálunk járt egy barátosnénk. SzFT tudott önmérsékletet tanúsítani, mi nem, elfogyott egy üveg whiskey. Részemről esélye sem volt, hogy megemésszem. Ezért csak fáradt vagyok, másnapos nem. Viszont azért így eljutottam 2022 első túlivásáig. De a hajnali írogatást most sem hagytam ki, SzFT csudálkozott is: 
– Hánykor keltél? 
– Ööö... Aludtam azért!
– Szóval hánykor?
– Ne már, olyan indiszkrét vagy!
– Szóval...? – az ujjai már dobolnak a mellkasomon. Türelmetlen.
– Negyed hatig úgy aludtam mint a bunda! 
– Hjaj! 

A bejegyzés eredetileg a koncert.hu-n jelent meg.

Másodlagosan a zenei blogomon is olvasható.

Elefánt könyve ha nem is grandiózus, de elegáns, szép kiadvány. Kemény fedlapos, színes fotók tömkelegével, plusz védőborítóval. Külön erénye a lábjegyzetek sokasága, amivel megmagyaráz fogalmakat, bemutat személyeket, megismertet intézményekkel, amik, akik manapság már nem kézenfekvők a frissebb generációk számára. Ez nagyon tetszett. Ahogyan a kötet végi, részletes diszkográfia is. Bár ebből hiányoltam

1. a nem itthon megjelent,
2. az utólag, nem a maga idejében kiadott lemezeket (200 évvel az utolsó háború után)
3. és a feldolgozás albumokat (Rapszódia, Szimfónia,, Oratórium), amelyek szintén szerves részei az Omega munkásságának. A Volt egyszer egy Vadkelet bekerült a listára. A másik három nyilván azért, mert azokon Molnár György nem játszik. 

Semmi sem lehet tökéletes. Viszont tökéletlenségében árulkodó. De erről majd később. 

*

Mondom is a lényeget azonnal. Annyira kikívánkozik. S mert teljesen értelmetlenek látom, hogy összefoglalását adjam az Omega pályafutásának. Még annak is, hogy az együttes tragikus aktualitásairól beszéljek. Bár minden tiszteletem az elhunyt tagoké, Mihály Tamásé, Benkő Lászlóé és Kóbor Jánosé. Az utóbbi, ahogyan azt az együttes egyik első számú fanjától tudom, a zenekar fő motorja volt. Akkor is, ha nem volt éppen könnyű ember. 

Szóval az Omegának a jelek szerint sajnos vége, a Testamentum volt az utolsó lemezük. 

*

Elefánt könyve azonban nem zenekar-temetés. Elefánt könyve, és itt jön a kettővel ezelőtti bekezdésben említett lényeg: nem tudom, micsoda. Csak azt, hogy mi nem. Közelítsük hát meg erről!

Nem visszaemlékezés. Nem az együttes története. Nem élet- vagy önéletrajz. Nem kibeszélés. Sokkal inkább sztorizgatás, történetmorzsák az együttes és Elefánt életéből. Kronologikusan ugyan, de semmiképpen sem a teljesség igényével. A kötet ugyanis ugyancsak vékonyka. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire tele van képpel. Mondtam, hogy szép album. 

Szóval sztorizgatás. Ahogyan az alcím ígéri. 

 *

S akkor egy kellemetlen észrevétel. Az Omega utolsó évei minden zajos siker ellenére meglehetősen békétlenek voltak. Szekeres Tamás mellett a színpadon feltűnt egy basszeros hölgy, Szőllösi Kati. Miközben Mihály Tamás meg eltűnt onnan. Ötven év után. Vagy negyvenhét. Még ez is kérdéses. Misi 2014-ben lépett fel utoljára az Omegával, de Kóbor csak 2017-ben jelentette be a kilépését a zenekarból... Még ez sem volt egyszerű. 

Mihályban egy felcsúti koncertezés politikai mellékhangja verte ki a biztosítékot. Elefánt számára pedig a templomi koncertezés nem fért össze a rockzenével.

Aztán Elefánt, bár tag maradt, nem vett részt a komolyzenével megtámogatott Omega-lemezek készítésében. Amik, ugye, nincsenek is benne a könyv diszkográfiájában. Mondtam, hogy árulkodó a hiányuk. 

Elefánt ezekkel a feszültségekkel nem foglalkozik a könyvben. Deklarálja is, hogy azért nem, mert többre becsüli az Omegát annál, hogysem az utolsó idők konfliktusait emelje ki az ötvenkilenc év történetéből. Méltányolható és tiszteletre méltó törekvés. Aztán meg valahogy mégsem.

A helyzet az, hogy a könyv egészének a felületességét ez méltányolandó és tiszteletre méltó törekvés aztán végképp tönkre teszi. Azért is, mert ez a törekvés például annyira nem erős Presser és Laux '71-es kilépésével kapcsolatban. Akkor sem, ha azóta már többször álltak egy színpadon, és Presser számokat is írt az Omegának.  Az ötven évvel ezelőtt történteket szemmel láthatón még mindig nem sikerült feldolgozni. 

Másfelől pedig azért csupa szépet elmondani egy házasságról, amely a válás állapotában ért véget az egyik fél halálával, annyira nem fair dolog. Mert ahogy Saul Bellow állítja az Augie March kalandjai-nak az elején: 

Ha egy valamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik. 

Vagyis az elhallgatás is egyfajta hazugság. S mert sajnos jelen esetben halottak is vannak a történetben, velük szemben is érvényesülni kellene az „igazat vagy semmit”-elvnek. 

A véleményem ellen állítható, hogy igazam lenne, ha ez a könyv az Omega története lenne. Miképpen nem az. Csak egy ahány kép, annyi történet, sztorizgatós album. De még azt sem várhatjuk, hogy a képek és a szöveg között szoros legyen az összefüggés. Van nem egy kép, amiről egy sor szöveg sem sincsen. 

Aminek, éppen ennél fogva, voltaképpen se füle, se farka. Bevallom, minden tiszteletem ellenére megcsapott a kihasznált konjunktúra gondolata. A magam részéről a könyv megjelenéséig bekövetkezett két Omega-tag halála tényét tekintve az udvariasság és az elhallgatás számomra valahogy tiszteletlenebb, mintha Elefánt beszélt volna a konfliktusukról. Még akkor is, ha azokat a maga szempontjából mesélte volna el.

S akkor, bár erről a szerző(k) természetesen mit sem tehet(nek), mire a könyv megjelent, elment Mecky is. 

*

Vagyis a könyv ellentmondásos. Semmiképpen nem tekinthető AZ Omega-könyvnek.

Az IGAZI Omega-könyv még megírásra vár. Olyan embernek kellene megírnia, aki soha nem volt az Omega tagja. Elefánt könyve egy jóértelemben vett melléktermék az Omega történetének. Külső megjelenésében impozáns, tartalmában érdekes, összhatásában felemás melléktermék.

Amikor véget ért, csak lestem magam elé: mint amikor a film vége felé elmegy az áram, úgy ért véget a könyv. Olyan semmilyenül, sehogyan sem . Éppen Elefánt gitárjairól beszélgettünk, aztán csatt, ennyi volt, csácsumi... 

S emiatt el is kezdtem gondolkodni, vajon az eddigieknek volt-e valami, bármi koncepciója? Vagy mindössze annyi volt a koncepció, hogy senkit (mármint Lauxon és Presseren kívül) meg ne bántson a történetek felidézésével? Az, hogy a könyvben fel sem merül az összegzés szándéka, egyértelmű. Megjelenhetett volna az együttes bármely korszakának idején, amolyan kis színesként. Aminek meg van a maga funkciója, a maga értéke, főleg a maga élvezeti értéke, de a helyzet az, hogy nagy hiányérzet akkor sem lenne, ha nem lenne. 

Van egy elefánt a borítón. Molnár György meg Elefánt névre hallgat. Az összefüggés. a kauzalitás nem derül ki. Pedig Csehov óta tudjuk, ha az első színben feltűnik egy pisztoly, annak legkésőbb az utolsóban el kell sülnie! 

A képek a könyvből származnak

Alexandra, Pécs, 2021, 152 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635822423

6/10

2022 januárjának utolsó előtti hévégéje, vasárnap hajnal. Ülök a szűk konyhánkban, egy fonott karosszékben, egy meleg paplan mögöttem és az ölemben, bolyhos, barna takaró a lábamon, a fülemben az Omega Oratóriuma szól, egy kávé már belülről melegíti a bendőmet. Hajnalodik. Mellettem két képregény, amiről még írnom kellene. Ezek a hajnalok a szívem csücskei. Annyi lehetőség van bennük, és annyi békesség. 

S a Mandiner oldalán megjelent egy cikk, amely arról szól, Bill Gates azt mondja, hamarosan igazán pusztító járvány érkezik. Mivel Gates a kérdésben nem szakember, viszont részvényes Vuhanban, igazán félelmetes a hír. A Mandiner pedig nem pletykalap... 

..., hogy amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, én csak lestem ki a fejemből.

1.

Mert EGYFELŐL büszke voltam, hogy magyar író kapott irodalmi Nobel-díjat. Azért az nagyon nem semmi!

2.

MÁSFELŐL, már bocsánat, de azon töprengtem, ki a franc az a Kertész Imre? De komolyan, minden rosszindulat nélkül... Vajon hány ember volt Magyarországon, aki legalább egy címet tudott mondani az addig megjelent könyvei közül? 

Én tudtam. Kettőt is: Az Összkomfortos Robinsont és a Farkasűzőket. Aztán kiderült, hogy azoknak a szerzője nem Kertész, hanem Kőszegi Imre. S máris nem tudtam Kertész Imre könyvcímet mondani. A Sorstalanságról soha nem hallottam. A környezetemben más sem. A Nobel-díj előtt nyolc magyar kiadása volt ennek a könyvnek. Előszőr '75-ben jelent meg. Huszonhét év múlva megkapta az irodalmi Nobelt. (Mi van? Huszonhét év múlva?) 

Egyébként nem kell szégyenkeznem, az ismeretlenségéről ebben a kötetben is van szó. Nem én találtam fel a tök ismeretlen, magyar irodalmi-Nobelest. 

Az viszont minimum elgondolkodtató, hogy miközben persze, a médiától természetes, hogy rácsap az aktualitásokra, de az irodalmi életről azt gondolná az ember, hogy nem ennek megfelelően működik. Azonban egy rövid keresés a moly.hu-n, pár kattintgatás és egy érdekes ténnyel kell szembesülnünk: 2002 előtt senki nem foglalkozott könyv-szinten Kertész Imrével. Miután 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, minimum nyolc könyv jelent meg róla. Ez egyrészt érthető, másfelől hányinger kerülget tőle. Erről természetesen nem Kertész Imre tehet. 

A kép egy képernyőfotó a moly.hu-ról. A kitörölt könyvek (barna foltok) tanulmány-szempontból indiferensek voltak.

Vajon azok, akik ezeket a könyveket írták, a Nobel-díja előtt nem tudták mekkora író Kertész Imre? 

3. 

HARMADRÉSZT, bevallom őszintén, akkorra már rettenetesen besokalltam a Sorstalanság témájától, s bár még mit sem tudtam Rácz András könyvéről, mégis mélységesen egyetértettem vele. A téma unos-untalan forszírozása egyszerűen túlcsordította minden ingerküszöbömet. 

4.

NEGYEDRÉSZT (mert ki nem figyel egy irodalmi Nobel-díjasra, az ember meg akarta tudni, hogy ki az, akiről az égvilágon semmit sem tud, még egy könyvcímet sem) olvasgattam Kertész Imréről/től. (Nincs ellentmondás, könyvet nem.) Az olvasgatások során szép lassan kiderült, hogy Kertész Imre szégyelli és rühelli a magyarokat, és saját magyar mivoltát. Olyannyira, hogy konkrétan képes emiatt, néhány kivételtől eltekintve, a komplett magyar irodalmat is a kukába hajítani. Azért ettől a gyomrom fordult fel, hiába kutakodtam magamban empátia után. Annak ellenére, hogy ez semmit nem mond arról, milyen író (volt) Kertész Imre. 

5. 

ÖTÖDRÉSZT tisztáznunk kell, sokadszorra hogy: a mondás, miszerint a halottakról vagy jót vagy semmit, nem így  szól! Nem is szólhat így, mert akkor nincsen, nem lehet történelem, nem lehetne naponta két-három dokumentumfilm Hitler és a fasizmus gonoszságáról a különféle tévéadókon és nem lehet semmiféle őszinte visszaemlékezés. Ha erre utasítana a mondás, hazudni kényszerítene. A mondás helyesen így fest: halottakról vagy IGAZAT vagy semmit! Óriási a különbség!

*

Hát, bizony nem úgy indult a kapcsolatunk Kertész Imrével mint egy nagy barátság kezdete. Még az sem adta a kezembe a Sorstalanságot, hogy a szerzője Nobel-díjas lett.

Tavaly nyáron aztán történt valami, ami komoly önszembenézésre késztetett. Ofi álnevű barátom a kezembe nyomott úgy nyolc kiló Mandinert. 
– Előfizettem online, és kapom papírformában is. De mire hozzájuk jutok, már idejüket múlták, és a neten úgyis olvastam mindent, ami érdekelt. 
Ofiék nem Magyarországon laknak. 

Vittük magunkkal a nyolc kiló olvasnivalót Tapolcára, a nyaralásunkra. Egyik este egyedül álltam a bérelt házunk teraszán, szívtam a szivaromat, kortyoltam egy nagyjából helyi száraz fehérbort és olvasgattam. A Mandinert. És hirtelen félrenyeltem attól, amit olvastam.

Azt olvastam ugyanis, hogy Budapesten Kertész Imréről múzeumot neveztek el. A múzeum alapítója Schmidt Mária. Vele készült egy interjú. Ami Kertész Imréről szólt. Sejtheted...!

Ha Schmidt Mária múzeumot alapít, ami Kertész Imréről szól, az azt jelenti, a legkevésbé sincsen vele baja, semmiféle szempontból. Ez már önmagában meglepő. (Vagy ha mélyebben belegondolok, mégsem.)

De Schmidt Mária ennél sokkal többet mondott. Például azt, hogy Kertész Imre csuda jó író. Meg azt hogy a Sorstalanság egy jócskán félreértett könyv: maga Kertész mondta, hogy alapvetően nem a zsidók második világháború végi kiirtásáról szól, hanem a Kádár-rendszerről. Mert hogy minden diktatúra mintáját rejti magában.

Ezt azóta emésztgetem. Nem tudom elhinni, hogy igaz. Amikor olvastam, akkor sem tudtam elhinni. De úgy tettem.

Aztán a töprengésem során be kellett látnom hogy el nem viselem, amikor valaki határozott, ráadásul ellenséges véleményt mond valamiről, valakiről, pusztán hallomás alapján, saját tapasztalata nélkül. Ahogyan én tettem Kertész Imrével és az írásaival kapcsolatban. Miközben úgy harminc évvel ezelőtt én magam is végtelenül kiakadtam egy Hit Gyülekezetes kolléganőmön, aki tüntetésre hívott Scorsese akkoriban bemutatott (egyébként zseniálisan sikerült) Krisztus utolsó megkísértése című filmje ellen. 
– De drága kollegina, hiszen nem is láttad!
– Jó, de Sándor mondta, hogy milyen! 
(Sándor = Németh Sándor.)
Erre én meg, harminc év elteltével... Embert ex-kolléganőjéről?

*

Ez a könyv mélyinterjú. Kertész Imre beszélgetőpartnere Hafner Zoltán, Kertész Imre szerkesztője. Aki szemmel láthatón behatón ismeri Kertész Imrét, az életét, a munkásságát, s aki tiszteli őt, de mégis simán mer kérdezni is tőle. Ez jót tesz a kötetnek. Akkor is, ha a tájékozatlan, tudatlan és Kertész Imréből nem annyira felkészült olvasó néha kívül marad a beszélgetésen. Mintegy felhívást kap a kultúr-lékeinek, Kertész Imre műveinek önhiány bepótlására. 

*

Milyen ember Kertész Imre? (Ha már azt nem tudom megmondani, milyen író...) A könyvből számomra a következők jöttek le. 

Őszintén válaszol a kérdésekre. Amik közül, nem utasít vissza semmit. Hofner Zoltán bátran kérdezheti a zsidóságáról, a holokausztról, Kertész nem kerülgeti a kérdéseket, és ájult nagy véleménnyel egyikről sincsen.

Miközben élete alapvető élménye volt a koncentrációs tábor. Véleménye szerint, ha jól értem, a zsidók kiirtására tett náci kísérlet példa nélküli, a jövőt mélyen meghatározó esemény volt, ám rögtön és azonnal mellé teszi a kommunista diktatúrát, annak erőszak-megoldásait, majd későbbi mélységes léleknyomorítását, -torzítását. Ebben az értelemben, mondja (amit Schmidt Mária is mond) a Sorstalanság messze nem csupán egy adott történelmi eseményről való beszámoló, sokkal inkább egyfajta allegóriája bármilyen, az erőszakot alapjaiban eszköznek tekintő politikai hatalomnak.

Meglepő kijelentés. Heller Ágnestől és Kőbányai Jánostól tudjuk, hogy messze nem minden zsidó gondolkodik így a holokausztról. Számukra annak kizárólagossága, történelemfelettisége, egyedisége mindenekfeletti, és a szenvedés ezzel kapcsolatban kizárólag a zsidóságra vonatkoztatható. Kertész Imre ennél sokkal tágabban értelmezi történelmet és a személyes élményeket is. 

Talán azért, mert sorsában, privát történelmében bizonyos értelemben mindig kívülálló maradt. Ahogy mondja, a koncentrációs táborban is mintegy kívülről nézte önmagát, ahogyan aztán később az irodalmi életben sem volt bennfentes, soha nem volt például tagja az Írószövetségnek, nem kereste a kapcsolatot az irodalmi élet nagyjaival, a kultúra irányítóival. 

*

A beszélgetésből egy dolog világosan kiderülni látszik: Kertész Imre permanensen a maga sorsát, tapasztalatát vetette papírra, amikor írt. Majd mindezt viszonylagossá tette. Azt mondja, a saját élettörténete és a regényei, novellái közé nem tehető egyenlőségjel, az alakjai alapvetőn fiktív alakok, a történetei fiktív történetek. Aztán kiderül, hogy ami ezekkel a fiktív alakokkal történik, legyen az valós vagy allegorikus, mindaz Kertész Imrével történt meg.

Ez akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor Hafner Zoltán belekérdez a részletekbe és Kertész lereagálja, hogy „nem, az nem úgy volt”, vagy éppen „igen, pontosan ezt éltem át”. 

Az már más kérdés, hogy az őszinteség, amit fentebb említettem, akkor voltaképpen mit is jelent? Más részben a valós-fiktív magyarázatának a viszonylagossága nekem kicsit modorossá tette a beszélgetést. 

Ahogyan az is, hogy egyes történések részleteibe Kertész nem volt hajlandó belemenni, mondván, hogy az csak anekdota. Mintha az anekdota önmagában értelmetlen és semmitmondó lenne, és semmit el nem árulna. S mintha az ördög nem a részletekben lakna. S mintha mindaz, amit mond nem éppen a részletekre való személyes reflexióinak a tömkelege lenne. 

S itt kell elmondanom, hogy számomra többször megbicsaklott az interjú íve. Nem, ez nem is igaz. Nem az interjú íve bicsaklott meg, csupán az az érzésem támadt, hogy riporter és alanya összekacsintottak és kicsit liláskodtak. Lehet, ha műveltebb lennék és ismerném a könyveket, amiről beszéltek, nem lenne ez az érzésem. Nem tudom. 

*

Ezzel együtt számomra sokkal szimpatikusabb lett Kertész Imre, mint amilyen a kötet elolvasása előtt volt. Nem mondom, hogy teljesen kapituláltam, de adtam fel jelentős harcálláspontokat. Azzal együtt olyan hatalmas inspirációt mégsem kaptam a könyvei olvasására, csak apró impulzusokat. 

Ezek közé az impulzusok közé tartozik, hogy Kertész nem tekintette feladatának az adott rendszerek elleni harcot, így identitását sem a harcok adták. Ennél többet szeretett volna elmondani. 

Összességében az jön le a kötetből, hogy Kertész Imre őszinte, értelmes, de derűhiányos ember volt. Ám tény, hogy ezt az embert a beszélgetésnek sikerül egy kicsit közelebb hoznia az olvasóhoz. De közel nem. S ezt nem a dafke mondatja velem. 

*

Ó, igen, majd elfeledtem: a könyv borítója nagyon szép, és nagyon elhibázott. A fotó roppant sokat mondó. Csak éppen az ellenkezőjét mondja, mint ami a szöveg célja. Vagy ha ez a cél, akkor meg Kertész Imre komplett munkásságával van baj. A földön egy papírkupac hever. Némileg rendezetlenül. Az ajtórésből fénypászma vetül a papírkupac egy részére. Ha nem lenne, akkor a kupac egésze sötétben heverne a földön. Elfeledve, ismeretlenül. 

Ha ez a kötet a fénypászma, a papírkupac meg az életmű, akkor vannak bajok. A fénypászma nélkül, ami nem világítja meg, csak a kupac mintegy harmadát-felét, az életmű teljes sötétben maradna. Ez egyfelől túlbecsüli e könyv értékét, másrészt eléggé élvezhetetlennek állítja be az életművet. De kétségtelenül látványos. 

Magvető, Budapest, 2006, 262 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631424987

6/10

2022 januárjának mellmagassága, szombat délelőtt. Idén először esik rendesen a hó. Reggel van, a konyhában ülök, csend lenne, ha nem a frissen megismert Ghost zenélne dallamos, pompásan hangszerelt progmetaljával két órája a fülemben, immár a második, kompletten végighallgatott albumával. Ami zene és zenekar nem teljesen harmonizál ugyan a firtatott könyv témájával, de ez valahogy mégsem zavar. Talán mert úgysem értem a szöveget. Mármint a zenéét. Remélem, csak az nem!

[MOST ROBBANOK FEL! Nagyjából készen voltam ezzel a bejegyzéssel. Már csak a képeket kellett volna elhelyeznem benne. Erre most, amikor rányitottam, semmi mást nem látok, csupán a bevezető szakaszt... Nem értem. Csak utálom. Na, akkor nekiveselkedem újra!]

A JÁRVÁNY KEZDETÉN

persze, hogy én is összecsináltam magamat. Ki nem? Mind meghalunk, a város kiürült, üres utak, utcák, terek, olyan érzésem volt, hogy nagyjából egyedül én dolgozom egész Budapesten. Nem lepődtem volna meg túlságosan, ha valamelyik sarok mögül előcsoszog egy tétova, rothadt fejű zombicsapat. Ugyan nem szedtem nyugtatókat, nem fordultam agyturkászhoz, de volt benne valami nyomasztó. Azon kívül, hogy élveztem, lehet haladni a városban. Megtudtam például, hogy Kaszásdűlőről hét perc alatt elérhetek az újpalotai munkahelyemhez, úgy, hogy minden szabályt kínosan betartok. Nem gondoltam volna. 

De egy telefonbeszélgetésünk alkalmával kérdeztem is Nórit, a főnökömet, ugyan nem lehetne már, hogy én is home office-ban dolgozzak? Nyomkövető van a kocsiban, veszek otthonra egy  joystick-ot vagy egy kormányt a számítógéphez, elirányítgatom a fotelből a Transitot... Elcsüggedtem, mert valamiért nem kultiválta az ötletemet. 

Aztán teltek a napok, lassan-lassan teltek megfelé az utcák is. 

Az empatikus ember sok mindent megbocsát. S mert élő ember nem volt a harmadik hullámig, aki a környezetemben beteggé lett, ne adj Isten, elhunyt volna a covid következtében, a félelem oszladozni kezdett.

Hallottam a halálesetekről, persze, nem is vontam/vonom kétségbe, hogy voltak, de közvetlenül ismert ember nem volt egy sem a pakliban. Ilyen a harmadik hullámig nem is akadt. Tehát elmaradt, amire kezdetben számítani lehetett: az utcán, közlekedési eszközökön, boltokban összeesett haldoklók, holtestek tömege, amiket a túlélők már csak rezignáltan átlépnek... Nos, ilyen nem volt. 

AZ INTÉZKEDÉSEK

annyira, de annyira összevisszák voltak, meg ma is azok, hogy némileg komolytalanná tették az egész cécót. Nem csupán az a tény, hogy önmagukban értelmetlenek, bár sokszor ez is igaz, hanem sokszor az egyszeriségük is érthetetlen. Ami tegnap véresen megkövetelt védelmi intézkedés volt, az mára sehol sincsen, már szót sem ejtünk róla.

Például a maszkviselés kezdetben egyértelműen a veszélyeztetettekről szólt, az egészségeseket óvták tőle. Aztán már az utcán is kellett mindenkinek viselni. Talán ez volt a legnagyobb idiotizmus: senki sehol nem vehetett rendesen levegőt, csak ha renitens volt, és levette a maszkot, vagy ha otthon tartózkodott.

S vajon ki nem hányt fittyet arra, hogy egy maszk meddig, hány órán keresztül véd? (Különösen, hogy az ára a tíz-húszszorosára emelkedett.)

Illetve a levételekor ügyeltünk/ügyelünk-e arra, hogy csak a zsinórt fogjuk, és ne érjünk hozzá a maszk testének a külső feléhez? Tudod, ami elvileg felfogta a vírusok tömkelegét. S vajon miután jól megtaperolva zsebre tettük,  idővel visszahelyezzük-e a szájunk és az orrunk elé? Miközben a taperolás közben, ugye, hozzányúltunk a külső részéhez is... S így persze mindazokat a vírusokat, amik esetleg megtapadtak a maszk külső felén az első hordás alatt, jól odakenjük a belső részhez. Bár persze, ha összehajtogatva vágtuk zsebre, és hogyan máshogyan, akkor már... Tehát a használt, újrahasznosított, össze-vissza hajtogatott, egyenletesen vírusított maszkot lelkesen csatoljuk újra a szájunk és orrunk elé, és hajrá, lélegezzünk!.  

Én egy darab bemutatót, oktatófilmet, képregényt vagy ilyesmit sem láttam a helyes maszkviselésről, a maszk tulajdonságairól, védelmi képességéről. De lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan. Ha maszk van rajtunk, mindenki, mindenhol békén hagy. Függetlenül attól, hogy milyen az a maszk. Akkor is béke van, ha csak egy összetákolt, textil rongydarab, ami lópikulát sem ér... De maszk? Az hát!  

Láttam viszont a maszk hasznáról egy kis filmecskét. A szereplője nagyot szívott a cigarettájába, felvette a maszkot, a szokásos, kéket, majd a kifújta a cigaretta füstjét. Ami a maszk összes résén boldogan, látványosan szabadult. Vajon miért gondjuk, hogy a kifújt levegővel (a maszk ugye, az ebben levő vírusokat lenne hivatott megfogni), amely ugyanilyen boldogan távozik a maszk alól, nem távoznak a vírusok is?

Nagyon hamar bekövetkezett, hogy mindazokat, akik bármivel szemben a kétségüket fogalmazták meg covid-ügyben, rémhírterjesztőnek nevezték.

Mi a rémhír a covid esetében? Lássuk, mi nem az! Nem rémhír, hogy egy világjárvánnyal állunk szemben, nem rémhír, hogy potenciálisan mind az áldozatai leszünk, ha nem tartjuk be maradéktalanul az intézkedéseket. 

Rémhír viszont az, hogy a covid halálozási százalékai messze nem olyan szörnyűek, mint amit egy világjárvány esetében prognosztizálni lehetne. Rémhír, hogy mennyien nem kapták el egy nap a betegséget. Rémhír, hogy kis szerencsével simán ki lehet gyógyulni belőle. Rémhír, hogy rengetegen vannak, akik észre sem veszik, hogy megfertőződtek, mert nem betegszenek meg, vagy csak nagyon enyhe tüneteik lesznek. Rémhír, hogy a covid előtti influenzák halálozási arányszámai messze magasabbak voltak mint a pandémia alattiak. 

Számok. Ahogy jött a covid, megszűnt minden más betegség. Bezártak a rendelők, nem fogadták a betegeket. Zártak a kórházak, halasztódtak nem életmentő műtétek. Haltak az emberek. Valóban elképesztő volt, amikor azt hallottuk, hogy tegnap meghalt x számú ember. De nekem egyből az volt a kérdésem, hogy nagyon szomorú, de amikor nincsen világjárvány, hányan halnak meg egy nap. Mert az emberiség járvány nélkül is halandó, tehát egy normál időszak lehet csak viszonyítási alap ahhoz, hogy az x számú halott sok-e vagy sem. Arról nem beszélve, hogy még a világjárvány kikiáltása sem hasraütéssel történik, a fertőzéseknek (nem a betegeknek és a halottaknak) el kell érnie egy adott számot, hogy az valóban pandémia lehessen. (A járvány kikiáltásakor nem érte el.)

Vagyis AZ VOLT A RÉMHÍR, hogy nem halunk meg mindnyájan, hogy túl lehet élni a covidot, hogy a járvány messze nem annyira pusztító mint amennyire azt a média és a kormányok tálalják, hogy a fertőződési és halálozási számok nem érik el a WHO által meghatározott értékeket, hogy pandémiának lehessen nevezni, ami történik. Tehát ez és a hasonló vélemények lettek rémhírré. Rémes dolgot akkor állítottam tehát, ha azt mondtam: kis esélye van, hogy elkapd a világjárvány vírusát, s ha elkapod, akkor is jelentős esélyed van arra, hogy egy komolyabb influenza-tünetekkel, plusz egyes speciális tünetekkel megúszd. 

Az intézkedések között volt sok minden. Például a sávos vásárlási idő, amikor az üzletekbe egyes időszakban csak a megfelelő korúak mehettek be. Akik egyébként az utcán, a közlekedési eszközökön, a lépcsőházban meg mindenhol máshol együtt voltak a többiekkel. De a sávos vásárlás elmúlt. Talán azért, mert már nem csupán az időskorúak a veszélyeztetettek. 

Meg voltak buzdítások az otthon maradásra. (Manapság hallasz még ilyet?) Ennek érdekében kijárási korlátozást is vezettek be. Csak komolyan meghatározott cél érdekében lehetett kilépni a lakásból. Egy hosszú lista mutatta, mik azok az indokok, amik miatt ezt meg szabad tenni. Gyakorlatilag bárki bármikor szabadon közlekedhetett, ha olyanja volt. S ha nyitva volt, ami miatt közlekedni akart. (Manapság se tilalom, se korlátozás nincsen, szóba sem kerül.)

Viszont ekkoriban tudtam meg, hogy a covid sötétben ülve sokkal jobban fertőz mint állva/sétálva. Ez volt az az esemény, ami miatt kezdtem kevésbé komolyan venni a megelőző intézkedéseket. 

Majd jött a nyár, mindenki szabad lett, akár a madár. Senki sem bánta. Mi Gyulán nyaraltunk, egy csuda kedves házaspártól, Mirtilltől és Tibortól béreltünk egy házacskát, kijártunk rendszeresen a Várfürdőbe, voltunk a Várszínházban, meg mindenfelé. Mindenki volt akkoriban mindenfelé. Bár a hírek már jöttek, hogy a vírus ősszel tutira újra kezdi.

És így is történt, újra kezdte. Minden bizonnyal előre szólt az illetékeseknek. Novemberben bevezették este nyolctól reggel ötig a kijárási tilalmat. Erre ember nem volt, aki épkézláb magyarázatot tudott volna adni. 
– Hát, hogy a fiatalok ne tömörüljenek a szórakozóhelyeken!
– Amik zárva vannak? Hát megveszik a piát a boltban, és tömörülnek otthon! Tuti bénák, ha nem ezt csinálják!

Majd érkeztek rekordsebességgel az oltások, és a propaganda az oltakozásra. Kezdetben hurráoptimistán. Aztán egyre agresszívebben, mert nem fogyott eléggé, nem volt elég jelentkező. Majd egyes szektorokban kötelezővé tették.

Érkeztek a védettségi kártyák, s vele az első zsarolások, hogy akinek nincsen, az bizony alig mehet valahová, nincsen utazás, mozi, színház, koncert. Számtalan ismerősöm ekkor oltatta be magát. Nem azért, mert tartott a covidtól, hanem mert félt attól, hogy nem mehet sehová... 

Majd jöttek a hírek, hogy a védettek is hordozzák a vírust, és át is tudják adni másoknak. Majd a tapasztalatok, hogy akár meg is halhatnak, de azért általában az oltás enyhíti a tüneteket. Különösen, ha felvesszük a másodikat. A harmadikat. Immár a negyedik propagálásánál tart a kormányfő, bár már óvatosabban fogalmazott: ha valaki úgy érzi, hogy szüksége van rá (?), mindenképpen kérje ki a háziorvosa véleményét! Akkor oltasson az állampolgár, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá? S mit tud vajon mondani a háziorvos, milyen eszközei vannak arra, hogy bármi konkrétumot mondjon a sokadik oltás hatásáról az adott páciens számára? 

Vagyis a védettséginek hazudott kártya csak az elnevezésében véd, valójában csak az oltottságot igazolja. (Most 2022. február 15-től így változik az elnevezés. S rengeteg embernek érvényét veszíti a kártyája, mert azt már az első oltás után osztogatták. Amit aztán nem feltétlenül követett második, harmadik... 

S az oltások terjedésével (bár lassan és nem eléggé aktívan terjedtek) megjelent az oltásokkal való zsarolás is. A kormány a munkáltatók kezébe tette a kötelezővé tételt. Vagyis hozzá nem értőknek, laikusoknak lett lehetősége mások egészségügyi kérdéseiben döntést hozni. A munkáltatók döntő többségükben józanabbak voltak, minthogy ezt bevállalták volna. Sajnos nem mindnyájan tettek így, volt, aki az állása elvesztésével fenyegette/fenyegeti a dolgozóit. 

Akkor jelent meg az új közellenség: az oltatlanok sokasága. Mert az oltatlanok az oka, hogy nem állt meg a járvány. Ők azok, akik miatt ez az egész cirkusz nem érhet véget. Akik miatt még mindig ennyi halott van. Mert nem vigyáznak az oltottakra. Mert az oltatlanok veszélyesek az oltottakra. 

Az a még nagyobb baj, hogy a rádióban hallott hirdetés által, tudod, az immunrendszerünk nem véd annyira, mint a három oltás (ami szintén nem véd, csak enyhít, ha egyáltalán) a kormány maga szítja a teljesen értelmetlen feszültséget. Az értelmetlenül védettséginek hazudott kártya bevezetése után ismét két részre osztja a társadalmat: a veszélyesekre és a védettekre. 

 Lehetne még sorolni a dolgokat, a tényeket, az ellentmondásokat, a dühítő eszetlenségeket. Például most, hogy mindenféle számok emelkednek, mégsem kell bezárni a szórakozóhelyeket és az éttermeket. Miután egy csomó vállalkozás teljesen bevégezte. Vagy hogy mi a fenéért volt teljesen nyitott a vadászati kiállítás, a békemenet, miközben tudták, hogy jön a negyedik hullám? De koncert, színházba nem lehetett menni, csak igazolvánnyal... 

Nem is folytatom... 

Részben ezekről a kérdésekről szól a Hihetetlen Magazin különszáma. Meg az alábbiakról.

A HÁTTÉRHATALOM

a másik mondanivalója. Az, hogy van ilyen, és az, hogy célja az emberiség létszámának drasztikus csökkentése. Úgy ötszázmillió körül szándékoznak megállni. Annyi robot elég lenne nekik, hogy a Föld túlélje, és ne kelljen változtatniuk az életmódjukon. 

A háttérhatalom a kezében tartja a pénzvilágot (Rothschildok), ezáltal a gazdaságot. Az övé az egész agymosott és agymosó, manipuláló média, az informatikai szektor legnagyobbjai, tagja például Bill Gates is. Gates-nek érdekeltsége van a vuhani labor tevékenységében.

S igen, Gates 2019 végén egy bemutatóban demonstrálta, mi történne, ha pandémiába borulna a Föld. S lőn! (Legyen vígaszunk is: Gates 2022-re jósolta a járvány végét. S már Rusvai úr is arról beszél, hogy bár az átoltottság nem lesz meg, de a fertőzőképesebb, ámde gyengébb tünetekkel járó omikron az átfertőződést elhozza nekünk, így kialakul a hőn áhított nyájimmunitás.) Pandémia konyec! Virus go home! 

Ausztria ennek ellenére most akarja bevezetni a kötelező oltást. Igaz, a csehek meg most hátráltak ki belőle. S egyre több ország nyit, enyhít a védelmen.

Mondjuk egyre vehemensebbek a tiltakozások is Európa-szerte a pandémiás rendelkezések ellen. A múlt héten beszéltem Örök Sógorommal. Ő Németországban él. Azt mondta, elég nagy a fekália: a rendőrségi egységeket cserélgetik egymással városonként, falunként, mert a sajátjait senki nem akarná ütni. S ott tartanak, hogy esetleg szükség lesz rá. ÖS nem nagyvárosban él, hanem egy kb. Abony nagyságú városkában.  

Visszatérve a háttérhatalomra: mert a média is a kezében van, ezért az ellenvéleménynek semmi teret nem hagy. Azokat a szakértőket, akik nem azt mondják, amit mostanság mondani kell, karaktergyilkolják, tönkre teszik a jó hírét, esetleg az egzisztenciáját, netán börtönbe is zárják. Tény, hogy aki bármilyen kérdést tesz fel, hamarosan vírus- és/vagy oltástagadó lesz. Tapasztalat. Gondolom, nem csupán az enyém. 

S van nagy baj, mert például az amerikai Müller Cecília, Anthony Fauci egy szélkakas gazember, aki hosszú évek óta hazudik, csal, hatalmasokat téved és elhallgat, s mégis, töretlenül a helyén maradhat. Mondom Amerika egyik első egészségügyi emberéről van szó, figyelsz? (Az összehasonlítás Müller asszonnyal csupán a pozíciójának a belövésére szolgált, további analógiát nem szándékoztam a mondatban elhelyezni.)

Sajnos nagyjából ugyanez, vagy még súlyosabb a helyzet a WHO első emberével, Tedrosz Adhanom Gedrejeszusz-szal, aki azon kívül, hogy szakmailag megkérdőjelezhető, politikusként a saját országában Etiópiában népírtó politikát folytatott. 

Kezdek fáradni, a bejegyzés meg egyre nőni, növekedni. Rövidebbre kell fognom. 

Van még itt szó a nagyüzemi állattartás veszélyeiről és virológiai összefüggéseiről, az 5G esetleges veszélyeiről a terrorizmus és a pandémia összefüggéseiről, az oltásba bújtatott nano chippekről (a cikkíró határozottan elutasítja a lehetőséget, a lehetetlenség okából), Afrika viszonylagos immunitásáról, az oltások veszélyeiről, esetleges hosszútávú hatásairól, az általános, hivatalos pánikkeltésről, a védettségi igazolványról, vakcinaútlevélről, a keletellenességről, a népességcsökkentési stratégiáról, a kereszténység mostani és leendő szerepéről, és ezzel még nem soroltam fel mindent. (A valóban agyament és minden logikának, a természetnek, az evolúciónak,  az ellentmondó LMBTQ+, a politikai korrektség és a fehér faj öngyilkos térdre ereszkedése a BLM tiszteletében valóban méltó arra, hogy szót ejtsenek róla, csak éppen nem tökéletesen világos, miképpen kerültek ezek az aktuális és égető témák a covid-terítékre?)

A FOLYÓK EGYBETERELÉSE

Mármint összegzés. Mit ad ki a rengeteg téma? 

A Hihetetlen! Magazinra nem annyira jellemző a korrekt állásfoglalás. Jobbára világnézeti állást foglalnak, de utána abba minden belefér, a fekete is, meg a fehér is, a jobb is, a bal is, az ég is, a föld is. Persze állítható, hogy nem tesznek mást, csupán alaposan körbejárják a témát, és magyarázat-lehetőségeket kínálnak az olvasóknak. Ez persze óhatatlanul vezet oda, hogy az embernek az az érzése támad, hogy egyik marhaságot követi a másik. 

Nos, ez a lapszám nem ilyen lett. Ugyan vannak benne olyan cikkek, amelyek csak a téma farvizének legutolsó hullámain fértek el benne, de összességében egy összeszedett, inkább döntő részben egységes mondanivalójú kiadvány lett. Tény, hogy a nem sokat pepecselt sem a tudományos részletekkel, sem a statisztikákkal, ahogyan az is tény, hogy mivel covid-téren nap mint nap történnek változások, nem tudott naprakész maradni, de összességében érdekfeszítő, érdekes, szokásosan a mainstreamtől meredeken eltérő szempontból foglal állást. 

A lényeg: a mondanivaló ez esetben kiegyensúlyozott lett. Nem tudom, hogy ez a szerkesztés érdeme vagy a témáé, de ezúttal így lett. Valahogy nem bántam. 

 A Jövővilág Alapítvány megbízásából kiadja a Jövővilág Lap és Könyvkiadó Kft.
Főszerkesztő: Szúcs Róbert
HU-ISSN: 1587b5970

8/10

2022. januárjának háromnegyede. Az egész hét álmos volt, hideg, és olyan kis rosszkedvű. Az egyetlen vígaszt a reggeli kávé, a napfény és a még mindig csak fényképről ismert Lili unokám jelentette, akiről Szamóca lányom nap mint nap jelentett. 

Kezdjük az elején! CSEPELLA OLIVÉR, a zombis magyar képregény írója, rajzolója fiatal ember. Azon kívül, hogy rajzol, énekel is, a Csaknekedkislány nevű zenekarban. (Nem ismertem, rákerestem. A Férfi Album három számát hallgattam meg. Dallamos alternatív zene. Vagy mi a neve... Olyan zene, ami nem zavar, nem rossz, de magamtól nem kapcsolnék rá. Indiferens, csak viszonyításképpen: most, vasárnap hajnalban éppen Universal Hippies-t hallgatok, a Road To Delivarence című 2020-as albumukat.) 

Olivérünk gondolt egyet hosszú évekkel ezelőtt és a nyilvánosság elé tárta, hogy szeretne megrajzolni egy képregényt, amely arról szólna, hogy a Nyugat prominensei miképpen küzdenek a zombik ellen. Karakterterveket, némi szinopszist is mutatott. Az ötlet annyira megtetszett a nagyérdeműnek, hogy az előre megcélzott célösszeg több mint KÉTSZERESE gyűlt össze a kiadás költségeire és a szerző túlélhesse az alkotás időszakát.  

A képregény befejezése azonban késett. Majd megint késett. Aztán ismét. Sokan már le is mondtak arról, hogy valamikor el fog készülni. 

Aztán, türelem zombikat és nyugatosokat terem, lám 2017-ben mégis nyomdába és a boltokba került az első, közönség-finanszírozású magyar képregény. 

Lám, így is lehet könyvet kiadni! Vagy csak egyszer volt Budán zombinyugatos-vásár? 

HOGY KERÜL A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALRA?

Mert lássuk be, a párosítás nem mindennapi. Mert veszettül semmi, de SEMMI KÖZE nincsen a kettőnek egymáshoz. Ez annyira evidencia, hogy nem is taglalom a miértet. Számomra csípőből és kapásból a MARHASÁG szó jut eszembe. 

Nem, nem azért, mert mintha MEGSZENTSÉGTELENÍTÉSNEK gondolnám. Nem gondolom annak. A Nyugatnak, persze, nagyon komoly szerepe volt a magyar irodalomban, és ugyancsak prominens nevek kötődnek a folyóirathoz. (Bár említsük meg: vannak, akik az akkori magyar irodalom teljes lenyúlásával vádolják a lapot. A jelen téma szempontjából ez annyira nem érdekes, nem is merülök el benne.) 

Szóval nem gondolom, hogy egy-egy írónak, költőnek kijár a katolikus szentek státuszának megfelelő irodalmi glória. Azt sem hiszem, hogy személyükben az általuk letett értékek miatt sérthetetlenek lennének. Vagy hogy emberileg hibátlanok lettek volna.

Ennek megfelelően nem azért szaladt a tarkómra a szemöldököm, amikor első ízben hallottam erről a képregényről, mert irodalmi PROFANIZÁCIÓNAK tartom a Nyugatos szerzők akcióhőssé tevését. Sokkal inkább azért rohangált a szembozontom, mert képtelen voltam kapcsolatba hozni a két szereplőtábort. Csizma az asztalon, Trabant a gyorsulási versenyen, pacalpörkölt a Michelin-csillagos asztalon. Gyerekfirka a Dali-kiállítás falán. Eunuch a pornóforgatáson. És így tovább. 

Az a bajom, hogy a szereplők egyik fele, hm, kicsit túlozva, magasztos. A másik meg közhelyesen populista. Fény és sötét. Keserű és édes. Ég és föld. Tűz és víz. Moha és a matematika. (Ez utóbbinál elképesztőbb össze nem illés nem jut eszembe.)

Ahhoz, hogy harmónia alakulhasson ki a két összetevő között, piszok nagyot kell szólnia vagy a történetnek, vagy a rajzoknak. De leginkább mindkettőnek. 

A történet egyfelől csontegyszerű: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Ady egy este ülnek a New York kávéházban. Éppen önfeledten froclizzák egymást, főleg Adyt, amikor a kávéház közönsége zombivá válik. Ukkmukkfukk. Egyszerre. Minden átmenet nélkül. Magyarázat sem sincsen, miért. S a nyugatosok azonnal tudják, hogy a zombik ellen küzdeni kell, el is kezdik pusztítani a számtalanul népes ellenséget. S ha tudják, teszik is, mint jó muszáj-Herkulesek. Erről szól a képregény kétszázhatvan oldala. 

De ez eddig semmit sem mond. Ettől még lehet bármilyen. Akár még a szereplőknek is tetszhetne. Na, jó, Karinthynak. 

MILYEN A ZOMBICSIZMA A NEW YORK KÁVÉHÁZ-ASZTALON?

Okos, tréfás, mulatságos, elképesztő, művelt, polgárpukkasztó és hasonlók. 

Egyértelmű, hogy Csepella OTTHON VAN a Nyugat szerzőinek a műveiben. Sőt, az életében is. Az is egyértelmű, hogy nem hord magánál IMAZSÁMOLYT a nevük kimondásának esetére. Ha nem így lenne, Babits nem tenné magáévá a pincérnőt az igazgatói asztalon a képregény viszonylagos elején, a pucér fenekét mutogatva, és nem poénkodnának a szereplők Ady szifiliszével sem.

(Szerintem ezzel a mondattal nagyjából helyre is tettem, az értékelésem olvasói közül kik fogják kézbe venni és kik hajították máris a kukába Csepella művét/kreálmányát.)

Kétségbevonhatatlan, hogy használt nyelv, az irodalmi-áttétek alkalmazása, a dramaturgia nem mindennapi.

Csepella nem szakralizálja a szereplők BESZÉDMÓDJÁT. Mi több, eszébe sincsen megfeleltetni a huszadik század elejének. De még az irodalmiasságnak sem. Nem nyakra-főre, de művében a magyar irodalom héroszai adott estekben olyan trágárak, hogy attól koldulsz. Aztán még: ki-kiszólnak a korukból. Illetve az irodalmat tekintve nagyon mélyen kotornak a saját korukban. Csak győzze az olvasó felismerni, beazonosítani a szövegeket, életrajzi elemeket. 

Nos, úgy van az, kérem, hogy az ember csoda gyorsan belehelyezkedik a történetbe. Az első oldalak az ismerkedéséi, szokjuk egymást a történettel. Aztán a következő lapok olvasását, nézegetését az élvezkedés uralja. Aztán kicsit besokallunk. Néha nem értjük, mit miért mondanak a szereplők. Néha az sem teljesen világos, ki mondja. S hogy merre hány méter. S az a helyzet, hogy egy idő után már nem is érdekel, mert mintha mindig ugyanaz történne: akció akció hátán minden képkockában. Mint a Mátrix harmadik részében: annyi minden történik, hogy piszok unalmassá válik az egész. Folyton-folyt tömegjelenetek, hol ez, hol az folyik, mindenesetre van borzalom, rendesen. S már az sem köt le, hogy itt az akcióhősök irodalmunk prominensei. 

Ráadásul a minden fejezet elején elhelyezett betéttörténet a sámánról talán csak nekem zavaros. De nekem nagyon az. A rajzai viszont kiválóan sikerültek. Ezeket nem Csepella készítette, hanem egy Felvidéki Miklós nevű úriember. Van egy másik segédrajzoló is: László Márk. 

S hogy válaszoljak a fejezetben feltett kérdésre. Az ötlet ha furcsa is, mégis briliáns. A képi kivitelezéssel sincsen semmi baj. Ha tudomásul vesszük, hogy ez egy akcióképregény, és úgy nézegetjük, meg kell látnunk, hogy ilyen szempontból hibátlan. A tömegjelenetekben nincs egy felesleges részlet sem, minden a káosz, a megállás nélküli mozgás érzékeltetését szolgálja. De olyan jól, hogy a nézegetése közben még a csata hangjait is hallottam. A nyugatosok ábrázolása is nagyon tetszik. 

Azonban amikor a fogyasztó unatkozni kezd egy akció-művön, ott valami nagy bibi van. S talán itt tévesztett Csepella Olivér. Az irodalmárok beemelése a történetbe bizarr, de zseniális ötlet. Azonban ha feltesszük a kérdést, miért pont ők, akkor két válasz adódik. Egyrészt, hogy mert a mondanivaló kiemeléséhez pont rájuk van szükség. Másrészt a válasz lehet egy nemesen egyszerű „Csak!” is. Nem csakis, hanem külön, csak is. 

Vagyis van valami mondanivalója az egész kétszázhatvan oldalnak, vagy nincsen. Szerintem a „Csak!” volt az indok. Mert szimpatikus a korszak, karakteresek a karakterek, egy kupacban ennyi zseniális magyar, csinálni kellene velük valamit. S aztán elindult az agy, s aztán az elhúzódó munka közben egy kicsit berozsdált. A lendület vitte a sztorit, de ad hoc jelleggel, semmi különösebb, mélyebb koncepció nélkül. 

Majd egyszerre csak, hopp vége! S nem is bántam. 

Összhatásként az maradt bennem, hogy nagyon majdnem sikerült. Valahol ott csúszott el a dolog, hogy kétszázhatvan oldal után sem lett világossá, miről is szól a történet. Akar valamit mondani vagy csupán egy piszok hosszú, egyetlen alapötletre épülő („Képzeld el, a nyugatosok a New York Kávéházban zombikkal küzdenek, mekkora már, Ady láncfűrésszel rohangál, Babits meg itt baszik az asztalon! Hahaha!”) geg az egész?

Fenntartva a tévedés jogát, én az utóbbira tippelek. Csakhogy ehhez meg kicsit hosszú a történettelen történet. Közhelyesen: a kevesebb több lett volna. De inkább a poén-alapon túli mondanivaló lett volna a megoldás. 

Van nekünk is tehát horror-képregényünk, ami zombis. Többen mondták, hogy az irodalom és a zombik összehozása nem Csepella ötlete, mert ott van, ugye, a Büszkeség és balítélet meg a zombik, és az sokkal jobb. Nem tudom megítélni. Aziránt még ekkora érdeklődés sincsen bennem, mint amekkora eziránt volt. Mert ez olyan, akár a magyar narancs, ami kicsi is, savanyú is, de a miénk. 

Corvina, Budapest, 2017, 264 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631364743 

4/10

2022 január dereka. Hideg van nagyon, de ragyogóan süt a Nap. Lili unokám már egy hetes. Illetve az lesz két és fél óra múlva. S a covidról a héten a rádióban hallottam Magyarország Kormánya hirdetését: az, aki átesett a betegségen vagy az erős immunrendszere miatt el sem kapta a betegséget, nincs annyira védve mint az, aki mindhárom oltást megkapta. Hogyan is mondta Ford Fairlane: „Eszem, f@szom megáll!”

S akkor máris és azonnal egy kultúrbunkó tévedésem: a tudatomban Haui József totálisan összekeveredett Gugi Sándorral. Amikor Porspero a kezembe nyomta A kupolavárost, én belelapoztam és picit megdermedtem: egész mások voltak a rajzok mint amire számítottam. Mert Haui József nem Gugi Sándor. 

Haui-nak a Fülesben mindössze három képregénye jelent meg, azok is a kilencvenes évek közepén. Feldolgozta Vagyiim Sefner A négylábú tyúkját (irodalmi eredetije A szerény zseni című kötetben jelent meg magyarul), Kipling A magányosan sétáló macskáját (amiből, és ebben egészen biztos voltam, volt egy Dargay-féle verzió is, csak éppen semmi nyomát nem találom). 

Az első elképzelésem az volt erről a kérdésről, éppen most fejtettem ki Szerelmetesfeleségtársamnak, hogy megtaláltam a bizonyítékát a párhuzamos világok egymás mellett létezésének, és én tuti, hogy jártam egy másikban valóságban. Ugyanis hiába kerestem akár Kiss Ferenc „Füles képregény biográfiájában”, akár az mkte.hu Füles képregénytárában, sehol nem leltem a Dargay-féle verziót. Pedig még a rajzait is láttam magam előtt, a belső vetítésben. 

Aztán egyszerre, hopp, elém toppant egy Dargay-rajzos verzió a neten. Arról meg beugrott, ezt a szégyent, hogy talán meg kellene néznem a saját, 3D-s Füles-képregény gyűjteményemben is, hátha meg van. És ott van... Lám, ilyen gazdag vagyok, és nem is tudok róla. Szégyen!

Viszont a párhuzamos világos elméletem csúfosan megbukott. Ellenben a memóriám néha meglepőn pozitív dolgokat is produkál. Az „IS” nagyon lényeges. Sajna. 

A fenti kettőn kívül volt még Hauinak egy Hauff adaptációja (A gólyakalifa) és egy színezett verzió a Magányos macskából.  Oszt ennyi. Mármint képregényben. Mert egyébként tengernyi könyvet illusztrált (ezek annyira nem jönnek be). De ami sokkal fontosabb: ott sertepertélt a Vizipók csodapóknál, a Kérem a következőt! epizódjainál, a Magyar népmesék háza táján, a Vakáción a Mézga család készítésénél. Sőt, még a Vacak, az erdők hőse, az Idők urai és a Téli mese (igen, az amerikai film!) készítésében is részt vállalt. Szégyenkeznivalója nincsen. 

A képregény rajzai

engem nem győztek meg. Egyfelől mert az alakok csak viszonylag konzekvensek. Még szerencse, hogy a szereplők nincsenek sokan, és a három főszereplő jellemzőn eltérő karakter: egy fekete fiú (a rajzverziója mikrofon-fejű hajjal bír és barna bőrrel, bár az arca egyáltalán nem negroid), egy hosszú hajú srác, akit a hosszú hajáról mindig bizton megismerhetünk és egy apródfrizurás gömbölyű cimbora.

Nehéz eltéveszteni őket, mert amikor nem hasonlítanak önmagukra, a fő karakterjegyek akkor is pontosan tájékoztatnak: barna bőr, hosszú haj, apród-frizura. 

Általában igaz a rajzokra hogy az ábrázolás a részletekkel nem pepecselget, bizonyos, hogy el nem veszünk bennük.

Ám valami részlet azért mindig akad, hogy fel ne adjuk. Akkor is, ha gyakorlatilag egy darab olyan kép nincsen az egész füzetben, ami emlékezetessé válna, ami miatt érdemes lenne visszalapozni. (A vicces az, hogy ennek érdekében többször átnéztem az egészet.)

Milyen részletekre gondolok? Nézd csak az első képen a fekvő srác nadrágján azokat a Nepp Józsefes árnyékokat! Vagy a következő képen a szobába belépő fiún megcsillanó fényfoltot, és a szoba sötétkék kuszaságát!

Aztán ez az élet a legtöbb képen teljesen semmivé lesz. Mintha Hauinak hol lett volna kedve rajzolni, hol a háta közepére kívánta az egész projektet, és mint az egyszeri mesterember, legyintett, jól van az úgy...! S otthagyta a tökéletesen semmilyen, minden harmónia, látnivaló nélküli rajzokat is. Amiknek még a színezése is olyan, mintha Painttel nekiesett volna, csak legyen végre készen, ne kelljen foglalkozni vele. 

Az egyedüli, ami nem menti ugyan meg összességében a képi megfogalmazást, de enyhít a negatív összhatáson az az esetlegesen jól sikerült perspektívák alkalmazása. 

Az érdekes az, hogy Haui rajzai egyébként, szerintem, máshol sokkal jobbak. (A Grimm-sorozatát inkább nem veszem tekintetbe, nekem Füzesi Zsuzsa jut róla eszembe, és nincs érv, ami ezt mentse.) Ha megnézed ezt a galériát, talán egyet fogsz érteni velem. 

Viszont az a tény, hogy más rajzai teljesen rendben vannak, ezt a képregényt nem teszi számomra meggyőzővé. A végösszeg: kár, hogy nem Fazekas Attila rajzolta meg ezt is, ahogyan az Úrkalózokat!

Álljon itt egy fotó a rajzoló-szerzőről.

A történetről

Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az Űrkalózok fogságában-t nagyon szerettem. Meg a regényt is, amiből készült. Sőt, akkoriban úgy nagyjából mindent, amit Nemere írt. Még a Rejtélyes elődök is tágította a látókörömet. Dänikenről akkoriban Magyarországon még nem lehetett szó. 

Szóval a srác-trió első két kalandját roppantul kedveltem.

Nem is értem, a többit hogyan és miért vesztettem szem elől később. Volt bennem valami redőny lezuhanás Nemerével szemben. Talán ízlésbeli, talán pszichés (többször meséltem már, hogy édesapám egy polcnyi könyvét adta kölcsön, vagy itta el, az én polcomról; hogy melyik, soha nem derült ki), soha nem nyomoztam utána. Ezért lehetett az, hogy ennek a képregénynek a borítóját láttam, mégsem vetődtem rá. Vagyis e feldolgozásból tökéletesen szűz voltam. Ami azért is érdekes, mert amikor a Vaterán két részletben megvásároltam vagy öt kiló Füles-képregényt, az egyik legnagyobb bánatot az Űrkalózok hiánya okozta. (A legnagyobb örömöt pedig A Coquillardok kincse.)

Ezzel együtt az első két kötet (mert van összesen hat, bár az utolsót igen sokan fittymálják) tartalma annyira nem, csak a fílingje maradt meg bennem. Így amikor a Szepes-Nemere beszélgetős könyv végett szörföltem Nemere-könyv ügyben, és megláttam a borítót, átabotában tudtam miről van szó, bár a sztorit ad hoc fel nem tudtam volna idézni, ha fojtogatnak se. 

A sztori voltaképpen roppant egyszerű: a három jóbarát, Lars, Don és Ariel vizsgázni indul egy másik égitestre, de meteorrajzás miatt idő előtt le kell szállniuk az űrhajójukkal. S amint annak talpa bolygót ér, furcsábbnál furcsább események veszik kezdetüket, nem győzik kapkodni a fejüket, és megpróbálják megérteni, ami körülöttük történik, s iparkodják minden helyzetből kivágni magukat.

Vagyis a történet, mondhatnánk, a szokásos: űrhajósok egy elhagyott bolygón, keresik a kapcsolatot az előlük bujkáló, de fel-feltűnő intelligenciával. Ha ennél többet mondanék, megérdemelnék egy brutális kokit, meg egy elefántpuszit. Ezért hallgatok. 

Interjú Nemere Istvánnal a 758 könyvéről és egyebekről

A képregény olvastán eszembe jutott Lem Pirx pilótájának az első fejezete. Az alapsztori párhuzamossága miatt. Ha tudod, miről van szó, akkor jó, ha nem tudod, akkor, látod, már két olvasnivalód van. :-)

A sztori egyébként érdekes és izgalmas, érdekesek a kalandok, frappáns a történetvégi megoldás is. Ugyan nagyon alapos jellemrajzoknak, -fejlődéseknek nyoma sincsen, a srácok simán felcserélhetők, csak a külső jegyeik különböztetik meg őket, de mert ifjúsági történet, mert sci-fi, ebben semmi különösebben zavaró nincsen. 

Vagyis Nemere alaposan beletette a maga részét, igazán nem az ő hibája, hogy a képregény nekem annyira nem tetszett, arról meg pláne nem tehet, hogy semmiféle nosztalgiafaktor nem emelte a tetszési indexemet. Nem unatkoztam, amíg olvastam és nézegettem, de nem is gyönyörködtem, és az extázis valaki másnál volt éppen.

Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1985, 48 oldal · ISBN: 9632214323 

6/10

2022 januárjának a közepe felé. Lili unokám már otthon van az édesanyjával és az édesapjával, és úgy fest, mindnyájan nagyon élvezik egymást. Nagyon hideg lett, s bár hangoztatom, hogy a hideget jobban bírom, mint a kánikulát, azt hiszem, már ez sem igaz. Az infarktusom óta a tavasszal és az ősszel vagyok csak kompatibilis. 

Szcientológia. Ofi barátom szerint, és ő nagyon sok mindent tud (és rengeteg mindent sokkal jobban), a szció a rengeteg, bugyuta marhasága mellett mond egy csomó minden nagyon klassz dolgot is. Csak ki kell szőrözni a tengernyi irodalomból (már amelyik egyáltalán a kezünkbe kerülhet), hogy melyik-melyik. Nagyjából ugyanezt mondta egy volt főnököm, aki egy protestáns kisegyház tagjaként vezetett egy informatikai vállalkozást. 

Számomra a szció mindig egy érthetetlen, légből kapott, amerikai csilivili volt, aminek se füle, se farka. Soha nem merültem benne nagyon mélyre, a marhaságai annyira fáraszottak. Az embertelen rendszerével csak később szembesültem. 

A tanításaik marhaság-szintje akkor lett Csimborasszó-magas számomra, amikor egy nagyon kedves, szciós ismerősömet a szcientológia egyház-mivoltáról kérdeztem. Fel nem foghattam ugyanis, és azóta sem, hogy mi a fenétől egyház valami, aminek semmi köze nincsen semmihez, ami egyház?

Nos, a kedves ismerősöm sem tudott erre válaszolni. Csak nyökögött. Ráadásul a beszélgetésünk közben (ami nem szemtől-szembe, hanem e-mailen zajlott) szembesültem valamivel, ami végre utalt valami némileg transzcendensre.

Viszont ez akkora ufós-agyamentség, hogy még fárasztani sem akarlak vele. Ha érdekel, klatty IDE, olvass, csodálkozz, aztán keresd meg az álladat! De a helyzet az, hogy még ez a Xanu-ökörség sem magyarázza meg az egyház mivoltot. (Bónyai Péter az ő könyvében igen.)

Az már csak hab volt a tortán, hogy a Xanu-dologról az én ismerősöm nem is tudott. Vagy csupán felém nem akart tudni. Ezt nem tudtam eldönteni. A beszélgetésünkbe én emeltem be a témát, am véletlenül jött velem szembe, ő pedig igyekezett mihamarabb kiemelni. 

Gyorsan hozzá is teszem, Dudás Diána bennfentesként, öt év alatt sem jött rá, miért egyház a szcientológia. (Pedig pofon egyszerű: a társadalmi státusz és elsősorban az adózás miatt. De ezzel egy kicsit előre futottam.)

Ami rabság és ami nem az

Tisztázzuk: van, aki nyitott a transzcendens dolgok felé, és van, aki nem. Aki nem, azt jobbára ateistának vagy szkeptikusnak hívjuk. Ő pedig azokat, akik nyitottak a transzcendens felé, hülyének. Fordítva ez nem feltétlenül igaz, bár valószínűsíthető. 

Hinni aztán persze bármiben lehet. Gondolj csak Pataky Attisra vagy azokra, akik meredten bámulták a tévé képernyőjén megjelenő Gyurcsok Józsefet! Van, aki ásványok erejében hisz, van, akik a csakrákban, van, aki a gyógynövények transzcendenciájában, van, aki ingákban, a kártyában, van, aki az ősiségben, a halhatatlan lélekben, a reinkarnációban, a szellemekben, az angyalokban, bármiben és akármiben. Van, aki Istenben. Van, aki mindenben egyszerre, mintegy tökéletesen bebiztosítva önmagát. 

Ateista szempontból minden önbecsapás, ami túlmegy a realitáson és a tudományon. Viszont a szélsőségtől és a rabságtól az ateizmus sem véd meg.

Hinni ugyanis nem csupán a transzcendensben, hanem gyakorlatilag bármiben lehet. Innen nézve az ateista is simán lehet hívő. A tények, a realitás és az objektivitás teljes félretételével. Mondok példákat. Gondolj a nagynak hazudott, brutálisan véres és ésszerűtlen francia forradalomra, ahol Istent lecserélték az Értelemre, majd annak a nevében kezdtek brutális gyilkolászásba. Manapság minden modern jó kezdetének ezt a forradalmat jelölik meg.  Vagy gondolj Marxra, aki már csirájában is diktatúraként vázolta a kommunizmust. Majd gondolj azokra, akik komolyan vették, amit mondott: Lenin, Sztálin, Kun Béla, Rákosi, Kádár, és a többi, köztörvényes társuk, szerte Kelet-Európában és Ázsiában. Az eszmében való hit...

De gondolj csak manapság a történelem és a társadalom értelmezési lehetőségeire! A liberálisokra és a konzervatívokra. Orbánra és Gyurcsányra, Trumpra és Bidenre. A családra. A férfi-nő kapcsolatokra és az LMBTQ(XYVWZZS)-irányzatokra. A covid-oltás eredményességére és az oltás esetleges hatásaira és mellékhatásaira. Vagy az iPhone-Android pártiak érveire. Vagy a sportcsapatokra. Az autómárkákra. A zenei irányzatokra. A generációs különbségekre. A gyereknevelési elvekre. A kutyásokra és a kutyátlanokra. Bármire és bárkire. 

Csupa ellentétpárral van tele a világ, és egyre inkább úgy fest, az ellentétek nem kiegészítik, hanem legyilkolják egymást. Bármiről is legyen szó, és bármekkora valós jelentősége legyen is a bárminek. A hit, hogy kardinális kérdésről van szó, minden indulatot, személyeskedést, érvtelenséget igazol. 

S azt mondod, hinni a templomban kell? Hahaha...! Kacagnom kell! 

*

Baj nem akkor van, ha valaki elköteleződik valamilyen eszme, nézet vagy vélemény mellett. Ez egyáltalán nem baj. Baj akkor van, ha az ember identitását az eszme, nézet, vélemény melletti elköteleződés adja. Mert akkor már nem lesz képes szabadon, kritikusan gondolkodni. Azért nem, mert akkor a saját identitását kell megkérdőjeleznie. Azt a komplett rendszert, gondolkodás- és viselkedésmódot, ami az énazonosságát adja. Amibe időt, pénzt, energiát fektetett. Ami mellett kisebb-nagyobb plénumok előtt kiállt, érvelt, ágált, agitált. Ami ha megszűnik, érvényét veszíti, szűnik, tűnik vele a személyiség, az egzisztencia, tehát az önazonosság is. 

Azonban az igazi baj még csak nem is ez, bár ez sem apróság. Erő és alázat kell, hogy az ember azt mondja, tévedtem, rosszul csináltam, félrevezetődtem, ezáltal félrevezettem magam is másokat.

Ám még ennél is jobban ég a ház, amikor nem csupán az egyén lett része a rendszernek, hanem amikor a rendszer tart rá kizárólagos igényt, és nem engedi ki a markából. Azért nem, mert minden kieső ember jelentős presztizs- és/vagy anyagi veszteség a számára.

Vannak rendszerek, amelyekben szabad a gondolkodás, a kérdések feltevése. Amelyekben létezik a szabad akarat. Tény, a rizikó sokkal nagyobb a széthullásra, és látszólag sokkal kisebb a kohézió ezekben a rendszerekben. Viszont sokkal kevesebb a droid-létforma is, sokkal szabadabbak, boldogabbak azok az  emberek, akik ilyen közösség tagjai. 

S még egy apróság: az a közösség, amely önmagával kapcsolatban (a múltja, a rendszere, a működése, a tanítása, a pénzügyei) titkolózó: piszok gyanús. Őrizkedj, menekülj tőle!

Egy új, személyes sztori

Amikor becsuktam Diána könyvét eltöprengtem. Azért, mert hiányérzetem volt. Most félre fogsz érteni. Nem volt elég szörnyű a sztori. Mármint viszonyítva. Más szciós történetekhez viszonyítva. Kezdve ott, hogy a szerző életben marad. Folytatva ott, hogy a vesztesége elsősorban anyagi veszteség és az elfecsérelt időé. Öt évnyi időé. S ezzel, bizonyos értelemben szerencséje van. 

Most akadozva fogalmazok. Azért mert a katasztrófa-turista szempontjából mondom a magamét. Annak az eléggé el nem ítélhető olvasónak a szempontjából, aki látványosságra, szenvedésre vár egy ilyen könyv olvastán. Két okból.

Egyrészt, hogy megveregethesse önnön vállát, hogy ő milyen f@sz@ csávó, mennyire önálló, erős egyéniség, milyen tisztán gondolkodik, mennyire jellemes, erős és tisztánlátó. Mert, hogy ő soha ilyen bagázs hálójába bele nem  kavarodna, az hétszentség. (Természetesen Diána is ezt gondolta magáról, mielőtt meg nem történt az ellenkezője.)

A katasztrófa-turista a fröcskölő vért várja azért is, mert az ingerküszöb manapság, az internet korában igencsak megemelkedett. Pár millió kicsalása, egy megroggyant önkép, egy összeomló fizikum viszonylag kevés látványosságnak. 

Figyelj, kérlek! Eszemben sincsen lefikázni azt, amit Diána átélt!

Diána történetél sokkal tragikusabb sztorik is olvashatók, láthatók. Teljesen széthullott házasságok, családok, elvett gyermekek, abszolút nincstelenség, a szció intézményeiért összeesésig végzett rabszolgamunka (ezt Diána érinti az amerikai útja leírásában). 

Diána „csak” anyagilag és emocionálisan omlott össze. (Mi kell még?) De mert erős nő, az összeomlásból is felállt. De az alcím odahelyezése a főcím alá, nagyon okos ötlet volt. 

Milyen a könyv?

Dudás Diána nem író. S ezzel, ebben az esetben az ég adta világon semmi baj nincsen, mert nem szépirodalmat olvasunk. Diána a saját történetét írja le, egyértelműen azért, hogy kiírja magából, mi történt vele, és persze azért, hogy felhívhassa mások figyelmét arra, micsoda is a szcientológia, hová vezet, ha valaki belekeveredik a hálójukba. 

A könyv mindazonáltal egyáltalán nem dilettáns mű. Megerősítem az olvasói vélemények többségét: a történet megkapó, olvastatja magát, nem szívesen szakadunk ki belőle. (Mondtam már, onnan tudom, hogy egy könyv igazán érdekel, hogy mindig, mindenhol olvasni akarom. Ezt akartam.) 

A szerkesztés is jó, a hangsúlyok is megfelelők. Nem tudom, mi maradt ki belőle, Diána miről nem beszélt. Ami bele került, az nagyon őszinte, szembenézős, önfeltáró történet. 

Kívülről nézve van néhány olyan pontja Diána történetének, amit nem ért az ember. Mert nem érthet. Mert nincsen benne a rendszerben, amiben ő benne volt..

Számomra felfoghatatlan volt például, hogy vajon miért nem kapcsolt Diána már az Amerikában történtek után, szciós pályafutása viszonylagos kezdetén, hogy miről szól igazából a szció-történet. A vaskos, ugyancsak szembeötlő jelek már ott tolongtak előtte. A részletekbe direkt nem megyek bele, legyen annyi elég, hogy nagyjából rabszolgamunkára fogták, semmiért, szabadidő nélkül, egy csótányos szálláson tartva. Minden normál esetben ilyenkor szakad ki az emberből, hogy „meg az anyátok *csáját, azt!” De ez más rendszer, s Diána csak a rendszer keretein belül lázadt: annyi józan esze volt, hogy nem konzerválta az ott felálló helyzetet. 

Aztán érthetetlen még, hogy a sorozatos pofára esések után, a szakadatlan, semmire se jó, semmi eredményt nem hozó, egymást megállás nélkül követő képzések, a zsebéből az utolsó filléreket is kivevő, nevetséges büntetés-ülések után hogyan tudott újra és újra nekifutni a semminek? Ennek magyarázatára, érzékeltetésére valahogy kevés volt a szerző tehetsége, ehhez segítségre lett volna szüksége. Vagy ennek megértéséhez benne kellene lennünk a rendszerben.

Diána könyve az eddigi legszemélyesebb, legrészletesebben feltárt történet a szció háza tájáról. Mármint a magyar viszonyok között. Ő avat be legrészletesebben a szció belső dolgaiba, a rendszer működésébe, abba, hogy mi történik egy-egy képzésen, hogy mennyibe is kerül a tagoknak az, hogy egyre feljebb lépjenek a ranglétrán (anélkül, hogy bármi tényleges történne velük egy-egy piszok drága képzés során), s hogy voltaképpen mennyire semmi másról nem szól a szcientológia, mint a pénzről, a pénzről, a pénzről és az emberek feletti hatalomról. S hogy ehhez mindent és bármit képesek felhasználni. 

Kiderül, hogy a szcientológiában nincsen demokrácia, nincsen se szólás- se semmilyen szabadság, nincsen kritikai lehetőség. Csak a klasszikus megfogalmazás létezik, annak eredeti, cinikus értelmében, ahogy a koncentrációs tábor kapuján állt: „Arbeit macht frei!”

 LÁSS ÉS HALLJ! (Klattyolj, ha érdekel.)

Erről szól Dudás Diána könyve. 

Amit a szció tud

Tömören annyit mondhatnék: manipulálni a pénzért. De ennél azért sokkal többről van szó. A szció istenként tisztelt atyja, a sci-fi író L. Ron Hubbard volt. Ő találta ki az egész rendszert. Ő a szció messiása, egyedüli és abszolút vonatkoztatási pontja. Olyan volt, amilyen. A saját életének minden eseményéről, kezdve a gyerekkorától, egyszerűen hazudott. Ezt dokumentumok bizonyítják. 

Az átlag szciós erről nem tud, vagy nem vesz róla tudomást. Ahogy arról sem, hogy szciós ranglétrán felfelé haladásnak nincsen semmi konkrétuma. Mármint azon kívül, hogy egyre vadabbul ürül a pénztárcája. Adott esetben annyira, hogy elúszik a családi otthon, és/vagy hosszú évekre hiteladóság kerül a tagok nyakába. 

De egy valamit be kell látnunk: A szció tanításának minden agyament blődsége ellenére Hubbard egyvalamit elképesztően zseniálisan talált ki: az embereket befaló, önfenntartó és öngerjesztő, agymosó rendszert.

Mert ha nem veszünk tudomást a rendszer céljáról, a működésének az eredményességét akkor  is mindenképpen el kell ismernünk. Démoni? Igen, teljes mértékben az, de minden kétséget kizárón, elképesztő hatékonysággal működik! . 

S ahogyan Diána megfogalmazza a szció budapesti központjával kapcsolatban: mindazok, akik benne vannak, fenntartják és működtetik, voltaképpen mindnyájan droid-áldozatai ennek a rendszernek. Nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek, csak dolgoznak. Mert félnek. Félnek egymástól (mert a mechanizmus a besúgás fegyelmére épül), a mechanizmustól, a büntetésektől, az újabb kiadásoktól, a megaláztatásoktól. Ember embernek farkas-szciósa. Ezért áldozatok mindnyájan. 

A szció kapcsolatai viszont lélegzetállítók itthon is, világszerte is. Nem csupán azért, mert Tom Cruise és John Travolta szciós. Meg sokan mások. Hanem azért, mert mára nyilvánvalóvá lett, mennyi pénz, mennyi személyiségi jogtalansággal él, mégis mindenhol megúszik mindent. A szció él és virul. Vélem, egyértelmű, hogy nem azért, mert a clear-univerzum összefog az érdekében. 

Azonban, most fogom fel, össze-vissza beszélek. Mert a bejegyzésemnek Dudás Diánáról és a könyvéről kellett volna szólnia, nem pedig a szcientológiáról, amiről, a jó Istennek hála, semmi személyes tapasztalatom nincsen. Csak mondtam itt a bölcsességeket, ahelyett, hogy feltartottam volna Dudás Diána könyvét a magasba: „Tessék, tessék, ő belülről látta, élte át és szenvedte meg az egész francos ufó-egyházasdit! Hiteles és hihetetlenül olvasmányos, vegyétek, vigyétek, emésszétek és terjesszétek! Megérdemli és megérdemlitek!”

S közben töprengve drukkolok, hogy akik belül vannak az őrületen, vajon kinyitják-e, kinyithatják-e a szemüket egy belülről való kívülálló tapasztalatainak a hatására? De már megint az előtérbe tolakodtam. Diána megtette a magáét, tiszta lehet a lelkiismerete, rajta nem múlik. 

Clarus Animus Alapítvány, Budapest, 2019, 354 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150047058

10/10

2022 januárjának első harmada. Tegnap, 8-án megszületett kis unokám, Eszter (Szamóca) lányom és a párja gyermeke, Lili. Csuda pofás baba! Tegnap óta csak nézegetem a fotóit és a videóit, amiket Szami átküldött nekem.

Kurt Vonnegut amerikai író volt. Német-amerikai. Alapvetőn baloldali, ateista, cinikus, szarkasztikus egy fráter. Nem mellesleg zseniális egy nyakigláb, gyűrt arcú, állandóan bagozó manus, akinek fél szavára megteltek a legnagyobb egyetemi oktatótermek. Aki képtelen volt vérkomoly könyvet írni, és aztán a röhögés valahogy mindig vigyorgó zokogásba fullad, miközben közhellyé válik minden, amit valaha leírt. 

Vonnegut sajnos már elment közülünk. Meglepő módon nem a covid végzett vele. Lehet, ennek az az oka, hogy 2007-ben hunyt el, és akkor még nem a covid volt a halál oka akkor is, ha a villamos ütött el.  

Az alapmű mint a mű alapja 

Vonnegut hatodik regénye, 1969-ben jelent meg, s Vonnegut egy csapásra ismert íróvá lett általa.

Fura egy könyv. Bár biztosan tudod, de azért csak ide lökök pár szót róla.

Vonnegut harcolt a második világháborúban. A vége felé hadifogságba került, s a németek Drezdába szállították. Egy tábor után a szállásuk egy vágóhídon lett. Innen a könyv címe. A vágóhídon élte át és túl Drezda teljesen felesleges, tét és cél nélküli, bombák általi elpusztítását.

A Szövetségesek első tömeges gyilkossága, népirtása volt. (A második a Japánra ledobott atombombák, majd a másfélmillió német, táborokban történt kvázi kivégzése volt.) Nürnbergben csak a németek voltak a rossz fiúk, meg azóta is szakadatlan csak ők azok. Drezdában több mint kétszázezer ember halt meg. Bár ez a képregény rendre húszezres nagyságrendről beszél.

Az egyik erről szóló cikkben volt egy érdekes kitétel, még ízlelgetem: a jobboldaliak beszélnek kétszázezer áldozatról. Egy Drezda város általi vizsgálat huszonötezer áldozatot nevesített. Más források szerint negyvenezer áldozatot azonosítottak Vagyis számháború itt is van. A fene se érti ezt... 

Mivel konzervatívan is liberális vagyok, nem teszek igazságot. Azért sem, mert mindnyájan tudjuk az örök igazságot: „aki egy életet ment meg, az egész világot megmenti". A logika szerint, ennek a fordítottja is igaz: aki egy életet elvesz...

Nesze neked Szövetségesek és számháború! 

Valahogy olyan érzésem van ezekkel a számokkal, mint a lopással. Lopni csak gigantikus tételben szabad. Úgy semmi büntetése nincsen. Ellenben egy bolti óvszerlopásnak is komoly következményei vannak. Tehát gyilkolni is tömeggyilkolni érdemes: a kutya se tudja megmondani, hány embert is ölünk meg valójában. S amíg megy a rugózás a tízezrek és százezrek felett, addig tömeggyilkosként vígan élhetjük az életünket.

Egyvalami nagyon fontos: horogkereszt semmiképpen se kerüljön a képbe! Az főbenjáró bűn! Sokkal nagyobb mint a tömeggyilkosság ténye. Horogkereszttel semmiképpen sem ússzuk meg. Vagyis ha tömeggyilkosként élni akarunk, tartsuk távol magunkat a nácizmustól! Meg bármiféle fasizmustól is. A nyilasoktól is. Bármi más belefér. 

Viszont ha csak egy szál embert gyilkolunk meg, várhat ránk az életfogyt. Amíg vissza nem vezetik a villamosszéket. 

A lényeg: Vonnegut alapvető élménye volt Drezda emberileg felfoghatatlan, borzalmas pusztulása. Huszonöt évig hordozta magában az élményt. Ahogy a könyv elején fogalmazza: „Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv."

Vagyis a Vágóhíd egy háborúellenes kiáltás. Tréfásan megfogalmazva. Meg szívszorító. Meg cinikus. Meg sci-fi is. Meg plattyant egyet az amerikai életformára is. Meg a hivatalos véleményekre. S úgy szorul össze a szívünk, hogy közben három lépés távolságban vagyunk még a megfőtt, megsült végül a rájuk szakadt épületek barlangjaiban cseppfolyóssá váló, egykor drezdai polgárok hulláitól is.

Szóval egy zseniális rendszerű katyvasz az egész, amit elolvasva csak fogjuk a fejünket, hogy van-e marhább dolog az emberiségnél, van-e embertelenebb az embernél, s van-e szánandóbb lénye az univerzumnak mint az emberiség. Amit a tralfamadoriak jobban teszik, ha egy szálig kiirtják. Ja, nem biztos, hogy tudod: ők azok az űrlények, akik a regény főhősét megtanítják erre-arra, magukkal viszik őt tanulmányozni, majd egy nőt is hoznak neki, mert végtelenül kíváncsiak az ember szaporodásának a technikájára. 

Aztán az egész egy szerves egésszé áll össze. Egy döbbenetesen jó regénnyé. Ami megfilmesíthetetlen. Próbálkoztak vele, de számomra sehol nem volt az alapanyaghoz képest. Úgy fest, Vonnegut regényét nem lehet igazán adaptálni. 

„Az ötös számú...” képregényben

Vannak írók, akik adaptálhatatlanok. Mármint a műveik. Ilyennek tartom például Rejtő Jenő regényeit. De Umberto Eco regényeit is. (A rózsa neve nem volt nézhetetlen filmen, Sean Connery alaposan feldobta, de inkább csak a regény történetet hozta. Igaz, azt remekül.) Márquez műveiből sem láttam még igazán jó feldolgozást. Nem sorolom tovább. 

Viszont: Rejtő történetei képregényben pontosan annyira élvezhetők mint regényben. Tény, ehhez kellett Korcsmáros Pál. 

Vonnegut leghíresebb regényéhez pedig a Ryan North–Albert Monteys páros kellett. 

Magyarul a Vágóhídon kívül mindössze egyetlen kiadványban szerepel North neve, de ott sem a borítón. Monteystől eleddig semmi sem jelent meg magyarul. 

A képregény-adaptáció több okból is zseniális. A legfőbb ok: a rajzok lavíroznak a karikatúra és az élethűség között. De olyan könnyedén teszik ezt, hogy egy csepp izzadtság sincsen rajtuk. Vagyis tökéletesen hozzák Vonnegut stílusát, ő is ugyanezt csinálta. Olyan könnyedén, humorosan ír a háborúról, hogy az ember két nevetés között nem érti, miért is szorul ökölbe a keze, rándul görcsbe a gyomra. S nem akar hányni sem az ízléstelenségtől. Mitöbb!

A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azon- ban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, amely olyan, amilyen.

Ha jól számolom, minden egyes halott emberen kerestem két vagy három dollárt.

Ez aztán a jó bolt.

Ez jön át pompásan a képregényből is. S nem csak, nem elsősorban a szavakon át, amelyek lehetnek, ugye Vonnegut teljesen azonos szavai is, hanem a rajzokból is.  

A szerzők nem akartak semmi mást, mint Vonnegut pompás regénykéjét képekbe öltöztetni, és hozni annak mondanivalóját és stílusát. Nem tettek hozzá, elvenni óhatatlanul vettek el belőle, de közben szolgai alázattal hozták a mondanivalót a stílussal egyetemben. S az utóbbi a lényeg. Mert a fentebb felsorolt írók műveinek az adaptálhatatlansága a stílusukban rejtezik. Ha a stílus nincsen benne a feldolgozásban, minden elveszett. Ezért volt a több mint remek színészgárda ellenére is szúrós szagún izzadt például A három testőr Afrikában filmváltozata. 

Két szerzőnk tehát remekül elkapta, megragadta Vonnegut stílusát, hozta a regény szerkezetét, és a képi megformálásban nincsen semmi ellentmondás az eredeti alkotással, nincsen esetlegesség, sehol semmi inkompetencia, Minden képkocka a helyén van, mindegyiken van mit nézni, és érdemes is ezt tenni. 

S most bajban vagyok, mert elfogyott a mondanivalóm. Mert amit mondanék, az nem a képregényről szól, hanem az eredeti műről. Viszont én most a képregényt olvastam, néztem. Totálisan meggyőzött és lenyűgözött,  Úgy jártam vele mint az 1984 képregényváltozatával: ugyan eredetileg sem volt messze tőlem, de még közelebb hozta az eredeti művet, kedvet csinált az újra olvasásához. S megerősítette mindazt, ami az adott témával (amott: kommunizmus, emitt: háború, a szereplők eredeti szerepe) kapcsolatban amúgy is bennem él, de leírni hivalkodón közhelyes lenne.  

Vajon mi lehet más egy feldolgozás célja mintsem, hogy az eredeti műre terelje a figyelmet? S ha közben voltaképpen önálló alkotás születik, csak a vastaps marad.  

Helikon, Budapest, 2021, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634797111 · Fordította: Szántó György Tibor

12/10

Megkezdődött a lányom vajúdása az unokámmal! S hajnalban kettétört egy fogam, arra ébredtem. Vajon van-e spirituális összefüggés a kettő között? 

Talán mondanom se kell, a könyvpiac tele van agyament baromságokkal. De amíg van fizetőképes kereslet, miért is ne adnának ki bármit és akármit? A barátom ajánlotta például az Urantia könyvek-et: 
– A Csillagok háborúja kompletten ott van benne, Lucas állítólag innen vette az alapötletet. 

Az Urantiát letöltöttem, beleolvastam, majd azonnal jegeltem is, és még mindig fogom a fejemet. Pedig az érdemi részig el sem jutottam benne. 

nem tudom, mi a véleményem. A Vörös Oroszlán-t, amit bátran nevezhetünk a fő művének olvastam. Semmi sem maradt meg bennem belőle, csak valami asztrológiai kalandregény benyomás. De semmi maradandó, sem a cselekményből, sem az üzenetből. A Surayana élő szobrai évtizedek óta a polcomon van. Ahogyan a Varásztükör és a mágiákról szóló könyvei gyűjteményes kiadása is. Mitöbb, a Raguel hét tanítványa is. Olvasatlanul. Talán méltatlanul birtoklom őket. Mármint, ha megfelelően beilleszkedek a szellemiségükbe. 

sem nagyon tudok mit kezdeni. Ebben a könyvben is említi, a dolgozószobájában ott sorakoznak az eddig megjelenet könyvei: mind az ötszáz. Ezt 2007-ben állítja. Azóta eltelt tizenöt év. Vajon hol tarthat most a kiadott kötetek számában?

S főleg: hogy a viharba lehet ennyi könyvet megírni? Anyagot gyűjteni, rendszerezni, megfogalmazni, lektoráltatni, miegymás... Persze az igazi kérdés nem is ez, hanem az, hogy egy-egy könyv milyen minőséget mutat. Legyünk igazságosak! 

A nyolcvanas években nagyon szerettem a könyveit. Volt belőle egy polcnyi. Főleg a sci-fijeit kedveltem. Aztán édesapám kölcsönadta őket egy kollégájának. A megkérdezésem nélkül. Állítólag. De simán lehet az is, hogy alkohollá tette őket. Dühített, de csak fékezett habzással, s ezen magam is csudálkoztam rendesen. Soha nem vadásztam az eltűnt kötetek után.

Mostanság akadt az utamba a Műkincsrablók-sorozat három kötete, jöttek velem haza, de még azokat se vettem sorra az újraolvasásban. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára Nemere-könyvet.

Vagyis igazából egyik szerző sem mozgatott volna meg önmagában. A jelen értékelés tárgyán, Az élet örökön meglepődtem. Mármint Szepes Mária beszélgetőpartnerén, Nemere Istvánon. Vagy fordítva. A tudatom szerint a két személy inkompatibilis. Teljesen. Aztán mi derül ki: egyáltalán nem az, sőt, mi több, dehogyis! 

A kötet beszélgetés. Szepes Mária utolsó interjúja, interjúi. Mert, hogy több hónapon keresztül zajlott a beszélgetés. 

Amely részben Szepes Mária

szólt. Ez a rész csuda érdekes volt a számomra.

Az írónő a huszadik század elején született, s tanúja volt majdnem az egész századnak. Olyan embereket ismert személyesen mint például Herczeg Ferenc, Rejtő Jenő, Karády Katalin, Márai Sándor, Hamvas Béla. Ott volt a magyar film születésénél és megerősödésénél, ő volt több Karády-film forgatókönyv-írója.

Az írásai hol megjelentek, hol nem, teljesen betiltva és elhallgatva soha nem volt, mint például Herczeg Ferenc. 

Ami érdekesség: Szepes Mária irodalmi tevékenységéről alig esik szó. Pedig írt sci-fiket, gyermekmeséket, ezoterikus könyveket, illetve szépirodalmi-ezotériát is. 

Ugyan nem viszonyítási alap, csak tájékozódási pont, de körülnéztem a moly.hu-n, mi is az olvasó nép véleménye Szepes Máriáról. Azért nem viszonyítási alap a moly.hu, mert több okból sem kiegyensúlyozott, amit ott találunk. Egyfelől mert nem lehet az, másfelől mert vannak olyan szerkesztési elvek, amelyek nem teszik lehetővé a kiegyensúlyozottságot. (Dúró Dóra fizikailag darált könyvet, emitt virtuális, digitális könyvégetés folyik: a magam részéről nem látok különbséget.)

Szóval Szepes Mária a moly.hu-n nem nagyon olvasott, s ha olvassák is, annyira nem közkedveltek a könyvei. Ez szólhat egyfelől az irodalmi, tartalmi minőségnek, de a mondanivalóját tekintve akár lehet természetes is, hiszen sokak szerint egyfajta próféta volt, és ugyan kicsoda próféta a maga hazájában? 

Az általánosan elfogadott és szeretett „Pöttyös Panni” könyveken kívül két könyve van, amit a közönség kiemelten kedvel: a legismertebb írása, „A Vörös Oroszlán” (87%-ra ítélte a Moly népe) és a spirituális regény, a „Raguel hét tanítványa”, amely a tiszteletre méltó 92%-on áll. A többi könyve sehol sincsen, több olyan van, amelyikről még egy darab szöveges értékelés sem született. S több olyan, jobbára a sci-fi regényei, amelyeket nagyon lehúzza az olvasó nép. 

Nagyon érdekes a könyvnek az a része is, amelyben Nemere István Szepes Mária egyik mindennapi segítőjét, Terikét kérdezi a múltról, konkrétan arról az időszakról, amikor a Szepes-lakásban szabadegyetemet tartottak. Ne feledjük, hogy mindez a kommunista időszakra esett, amikor minden ilyesmi és hasonló tiltott volt.

Ebből a könyvszakaszból tudjuk meg azt is, hogy A Vörös Oroszlán szövegét Hamvas Béla mentette meg a teljes eltűnéstől, (Bár ennek valóságossága kérdéses, hiszen 1984-ben, vagyis még bőven az elmúlt rendszerben, húzott terjedelemben ugyan, de megjelent a regény. Ha csak a Hamvas mentette példány állt rendelkezésre, akkor vajon hogyan? Vagy az alapján jelentette meg Kuczka Péter a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban? Ebből a könyvből nem derül ki.) 

Más részben a könyv Szepes Mária

szól. S itt kerülök bajba. Mint általában is a hasonló témájú, mondanivalójú könyvek esetében. 

Szepes Mária beszélgetőpartnere, és az a néhány ember, aki hol ott volt, hol nem a beszélgetéséken mind egyértelműnek és magától értetődőnek tekintette, hogy Szepes Mária az ezotéria magyar nagyasszonya. Jelentsen ez bármit is. Maga Szepes Mária sem kételkedett abban, hogy neki üzenete van ehhez a néphez, ehhez a generációhoz, hogy őt ide küldték, már többször is. Neki a szeretet kell hirdetnie. E küldetésnek az eszköze a reinkarnáció, amely által már többször járt itt. 

Nem merülök el a cinizmusban, ezért nem kérdezem meg, vajon miért magyarként küldték az üzenettel, amikor magyarul alig beszélünk néhányan ezen a Földön? Azt sem kérdezem meg, ha küldték, s ha írni küldték, hogyan nem lett, nem is tudom hogyan fogalmazzak, minőségibb íróvá? Aki pazar íráskészségű bestsellereken keresztül szórja az igét? Miért a gyerekkönyvei a legismertebbek és legszeretettebbek? 

Ám ami Nemerének is, meg a többi körülöttük tüsténkedő evidencia, nekem nem volt az. S emiatt nagyon komolyan hiányzott számomra az, ami a többi hasonló könyvből is: a viszonyítási pont. Az a pont, az az igazság, ami cölöp, s amihez hozzá tudom mérni, amit olvasok. Mert valahogy kevés, hogy csak arcba kapok ezt-azt, és el kell fogadnom, mert L. Ron Hubbard, Joseph Smith, Ellen G. White, David Koresh, Szepes Mária mondta. (Bár a példák nem annyira jók, a felsoroltak mind vallásalapítók, amig Szepes Mária nem volt az.) 

Így minden a levegőben lóg, és semmi sincsen, ami tartja. A mondanivaló nagy vonalakban a következő: halál nincsen, az élet örök (értsd: a halállal nincsen mindennek vége, a tudat, a szellem nem hal meg, ezért aki meghalt, azzal továbbra is lehetséges a kommunikáció). A meghaltak a reinkarnáció által újra kezdhetik az életüket, jobbá lehetnek és új csatornákon adhatnak, terjeszthetik a szeretetet. A reinkarnáció csak embervoltra vonatkozik, állatként nem születünk újjá. 

Az a probléma nyitva marad, hogy ha a meghalt szellem más testben (időben, térben) újjászületik, akkor vajon, hogy a viharba lehetséges továbbra is a régi formájával kommunikálni? Szepes Mária ugyanis ezt állítja (meg sokan mások). De a kettő, nekem úgy fest, kiüti egymást.  Vagy tovább él az eddigi tudat (s akkor tud Szepes Mária beszélgetni a családtagjaival, ahogyan állítja, vagy reinkarnálódik az ember, az előbbi életeinek a tudata nélkül, más emberként, más személyiséggel. 

Szepes Mária és Nemere István beszélgetésének spirituális része nem ad kapaszkodót. Nemere néha kérdez, de kérdéseit a rendszeren belül teszi, maga a rendszer nem kérdéses a számára. Szó sincsen arról, hogy a magyar ezotéria nagyasszonyával a kályhától indulnának. Mindketten az életük során összegyűlt végső következtetésektől kezdenek. A körülöttük ülők pedig csak hevesen bólogatnak mindarra, amit hallanak. 

A kívülálló számára azonban semmi sem evidencia. Amikre Nemere hivatkozik, az elvétve előhúzott történeteket sem teszik viszonyítási ponttá: sajtósztorik. Ránéztem a barátunkra, és Google cimbora nem fukarkodik a reinkarnációs történetekkel. (Hányat írjak, mondd?) Amit vagy elhiszek, vagy nem. Ami vagy valóságos, vagy nem. Ami vagy fentről jött, vagy lentről.

S ha már itt tartunk: a beszélgetésben szó esik Istenről, Krisztusról, a Bibliáról is, bár jobbára annak alternatív értelmezésével, Jézus esszénus voltával, többszöri küldetésével, Júdás megbeszélt, előre tudott, betervezett árulásával. Bűnről, megváltásról szó sincsen. 

De hogy tényszerű maradjak, igen komoly kritikát kapnak Szepes Máriától a spiritiszták és a spiritiszta szeánszok történései is. Ez számomra pozitívan meglepő fordulat volt, nem is illett a képbe. Mégis így van. 

Az igazsághoz tartozik az is, hogy van egy szakasza a könyvnek, amelyben sokkal inkább Szepes Mária interjúvolja Nemere Istvánt Atlantisszal, az emberiség korával, a múlt feledésre ítélt kultúráival, a Bibliából kiolvasható anakronisztikus technikai eszközökkel kapcsolatban. Rövid, de érdekes rész. 

Szóval a bajom az, hogy semmi konkrétumot nem olvasok, semmi kapaszkodóm nincsen ahhoz, amit kapok, semmi viszonyítás pont nincsen a szerzők, a beszélgetőpartnerek kinyilatkoztatásain túl. A beszélgetőpartnerek lelkesen igenelnek, örülnek egymásnak. De ez számomra kevés. Mert mondani bárki tud bármit. Bármilyen nagyot is. Még én is tudnék, csak komolyan kellene vennem, amit mondok, hogy ne röhögjem el magamat. 

Édesvíz, Budapest, 2007, 284 oldal · ISBN: 9789635289578

5/10

2022 legeleje. Ezt a 2022-őt most írtam le első ízben. Elvileg azzal telik az év, amivel az első napja. Rossz és jó ómen. Nem volt egyikünk sem jól, köhögés, gyengeség, láz nincs, de trutty állapot volt. Ergo ki sem mozdultunk a lakásból, feléltük a hűtő kapott tartalmát, olvastunk, filmeztünk („Ne nézz fel!”), írtam, aludtunk, felváltva kádaztunk, gyógyultunk. Ha ezt így nézem, akkor 2022 a lankadt befelé fordulás éve lesz. Amivel úgy egészében nincsen bajom. De az intimitáshoz nem volt erőnk, így kedvünk sem. Hiába is volt passzív, csak cirókakívánó bújhatnékom egész nap. Na, ez viszont csüggesztő!
A lányom ma írt: „Már csak egy hét, apci!” Mármint, hogy Lili unokám napvilágot lásson. Szóval már csak egy hét! 

totálisan szubjektív,

évvégi válogatás 

                            Moha (azaz én) 

2021-es olvasmányaiból

  Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai   

Egy nagyon remek könyv az egyik kedvenc írómról, pontosabban a műveiről.

Mert monográfia, természetesen nem árt valamelyest ismerni és kedvelni Gion valamely írásait. Ha még nem ismernél semmit tőle, mélyen és melegen ajánlom, hogy ismerkedj meg vele, igen remek író volt!

  Dobó Dorottya: A ​zapumai kóbor villamos  

Dobó Dorottya nagyon jól ír. elsőkönyves szerző. Első mesekönyves. Vagyis inkább ifjúsági könyves. A döbbenet az volt, hogy a könyve mindent megtesz azért, hogy ne szeressem, de még csak szimpatikus se legyen. Első blikkre. Mert aztán másodikra minden egészen mássá lesz. 

Önmagában az, hogy elsőkönyves írónő ifjúsági regénye az idei kedvencek közé került, sokatmondó. tényleg nagyon élveztem. 

  Petőcz András: Idegenek  

(Trilógia – Egy évszázad története)

 Azt hiszem, ez volt az év könyve számomra. 
Disztópia? Velünk élő történelem? Érdekes. Borzasztó. Izgalmas. Letehetetlen. Trilógia. Tényleg az. Valóság vagy csak egy elképzelt nép elképzelt tagjainak a története?
A végén csak kibújik a szög a zsákból. Nem reklámszöveg, de szerintem ha belefogsz, nem fogod tudni letenni. Akkor sem, ha nem rövid egyben a három könyv. Ess neki, barátom!

  Jerzy Broszkiewicz: Egész ​héten esni fog?  

Egy teljesen, minden porcikájában retró ifjúsági könyv, a retróság minden pozitívumával, a negatívumok nélkül. 

Öt ifjú, kamaszkora derekán járva a nyaraláson a házba kényszerül, mert odakint folyton folyt csak esik és esik. Egy idő után unatkoznak. Aztán egy újságcikkből kiindulva nyomozni kezdenek, mert minden kétség felett áll, hogy ami gyanús az bizony nagyon gyanús! S ők nem állnak meg, addig nyomoznak, de addig...

A könyv elsősorban humoros. Aztán tréfás. Aztán ötletes. Mérsékelten izgalmas. De mindenképpen felettébb szórakoztató. Ha egyszer azt mondom, hogy benne van a 2021-es legjobbak között. 

  Amélie Nothomb: A gyilkos higiéniája  

Egy beszélgetés az egész könyv. Finoman infóadagolt, mesterien vezetett beszélgetésé. Egy újságíró és egy közismert író beszélgetése. Annyira mesterien vezetett a beszélgetés, hogy tulajdonképpen csak az utolsó oldalakon tűnik fel, hogy eddig valójában nem is volt cselekmény, s nem is nagyon hiányzott. Gondolj bele, hogy így vagy úgy, de krimit olvasol! Ami különösebb cselekmény nélkül is lélegzetállító.

Mondom, úgy príma, ahogyan van! 

  Kockás 91.  

 Mintegy véletlenül lapoztam bele ebbe a lapszámba egy nagyáruházban. Nem tudom, miért tettem ilyet.
Nagy szerencsémre elsőre A pattantyúsok, másodszorra pedig a Franck című képregényhez pergettem a lapokat. Ott helyben olvasni kezdtem, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy félbeszakítsam önmagamat. A Kockás azonnal a kosárban landolt. Hogy aztán alig várjam, hogy olvashassam, majd alig vártam, hogy megjelenjék a következő szám A pattantyúsokkal és a Franck-kal. Persze van benne más képregény is, de e kettő mindent vitt. Van morognivalóm is a meglehetősen fura megoldások miatt, de a szerelem nagy lett. Ügyes, mert minden számban van egy olyan húzósztori, képi megfogalmazás, ami miatt a többi, apró, feledhetőséget simán megbocsátja az ember fia, s még azt is elfedi, hogy voltaképpen csak emiatt az x oldal miatt vette meg a teljes füzetet. 

  Marjane Satrapi: Persepolis 1–2.  

(Gyermekorom Iránban – A visszatérés)

 Mi mindent köszönhet az ember a könyvtárnak! Kicsit már tartok a sikeresnek kikiáltott könyvektől, mert mindig támad valami igen komolynak vélt nyávognivalóm velük kapcsolatban. A Persepolis esetében nem nyávogtam semmit. Meggyőztek a rajzok, mert, hogy képregényről van szó. Meggyőzött a történet, tetszett az egész, na! 

Annyira tetszett, hogy aztán megnéztük a filmet is. Szintén jól sikerült. Tulajdonképpen mozgó képregény. Ezzel eszembe sincsen fikázni, mert dehogy tennék ilyet!

A történetben megismerkedünk a vallási diktatúrába süllyedő Iránnal, a mindennapjaival, az egyre fokozódó élhetetlenségével, az erőszak elszabadulásával. Majd a háború rémségeivel. Majd a külföldre menekülés nehézségeivel és a haza kerülés ellentmondásaival. 

Szerethető, megrázó, többször olvasós történet. 

  Kocsis István: Trianon avagy passiójáték a XX. században  

(Az értékelés első részét itt leled, a másodikat pedig itt találod.)

Azért két részben írtam erről a könyvről, mert így is szóvá lett téve (a macska fel van mászva a fára), hogy nem bírok a grafomániámmal. Ha egyben írtam volna meg a beszámolómat, vége-hossza nincsen a bejegyzésnek. Szerelmetesfeleségtársam javaslatára így kettőbe szeltem a mondanivalót, és ettől fellélegzett még a számítógépem is. 

Kocsis István számára fontos a magyarsága és a Szent Korona tana. Mindig, mindenben ebből indul ki, és ide tér vissza. Trianon tragédiáját, tragikomédiáját is ezen a szemüvegen keresztül nézi. S lehet-e még bármit hozzátenni a Trianon-kérdéshez? Kocsis azt állítja, lehet: a transzcendens tényezőket. 

  George Orwell – Fido Nesti: 1984  

Mennyire bátorságos egy ennyire ismert klasszikust képregényesíteni? S mennyire sikerülhet egy ilyen adaptáció? Meglehetősen. 

Az olvasásba szkeptikusan fogtam bele. Bizonyos voltam a bukásban, s abban, hogy az 1984 nem képregényképes. Kétségtelen, hogy Nesti számára azért jó dobbantót, kapaszkodót jelentett Michael Radford filmadaptációja. De ez a képregény mégsem a filmadaptáció képregény-adaptációja. 

Olvasás, nézegetés közben egyszerre azon kaptam magamat, hogy teljesen és tökéletesen bevonódtam az unásig ismert történetbe, és úgy veszek részt abban, ami történik, mintha bezuttyantam volna a képregénybe. 

Mondjak még róla bármit? Mármint azon túl, hogy remekek a rajzok.

  Dóka Péter: A kék hajú lány  

 Ezt írtam a könyv ismertetőjében: 

„Tudod, vannak könyvek, amikből egyszerűen árad valami nagyon tisztán emberi. Ami nem akar se nagyot mondani, sem elképeszteni, sem mindenáron szórakoztatni, mégis, ahogy ezeket elolvassa az emberfia, magához akarja ölelni a világot. Nem túl sok ilyen könyvet olvastam, az is igaz. Néhányat felsorolásképpen mindenképpen megemlítek, hogy legyen merre elindulnod.”

Itt és most nem is írok mást. Szerintem ennyi elég. 

  Douglas Murray: A tömegek tébolya  

 Nagyon nem vagyok liberális. Legalábbis a szó mai értelmében bizonyosan nem. A könyv mottója lehetne az alábbi mondat. Ami egyébként szerepel a könyvben. 

„A férfiak által tervezett utak nőket gyilkolnak meg.”

Mert az ideológiai idiotizmusban bizony itt tartunk. Meg ott, hogy a bejegyzésemből törlődött a Brian élete megfelelő, Lorettás jelenete, mert a YouTube-ról törölték a jelenetet. Mondjuk az idiotizmusnak azon a szintjén, ahol tartunk, nem annyira csudálkoztam. Csak már fájdalmassá kezd válni. 

Na, erről szól a könyv! 

  Szőnyi Szilárd: Föltámadott a gender  

(Családbarát megfontolások a nemek forradalmáról)

Egy mulatságos, önoldal kritikája is kapható, tréfás, kemény, szellemes cikkgyűjtemény. Kimondottan jó olvasni, csak kár, hogy rövid. Igazán benne lettem volna dupla ennyi oldalmennyiségben! 

Az érvek a család mellett, a gendermarhaság ellen szólnak. Józanok. Respektálhatók. Gyűlöletmentesek. 

  Futaki Attila – Tallai Gábor: 10 – A Puskás  

Szintén a véletlen hozta elém ezt a képregényt. Azt sem tudtam, hogy létezik. Namost, ha valaki anti-sportember, az én vagyok. De a futballban mindenképpen. Soha nem érdekelt, semmilyen formában. Se aktívan végezni, se nézni nem szerettem, nem érdekeltek az eredmények, képtelenségnek tartottam, hogy kilencven percet végigunatkozzak azon, hogy huszonkét ember rohan egy nyamvadt bőrdarab után, és maximum kétszer-háromszor ha történik valami a pályán. 

De az Aranycsapat meg Puskás az más! Nagyon más. A képregény Puskásról és a korról, amiben élt pedig csuda remek. A rajzaiban, a dramaturgiájában is. 

  Kemendy Júlia Csenge: Az ​Anyacsalogató Hadművelet   

 Annyira szépen kérte a szerző, hogy ha megjelenik a könyve, mindenképpen írjak róla, hogy már előre féltem, mi lesz, ha nem fog tetszeni. Illetve nem féltem, mert tudtam: meg fogom írni a véleményemet, és előre sajnáltam Julit. Mert bár személyesen nem ismerem, de írásban beszélgetve, a profilképét látva olyan kis kedves hölgynek tűnik. Akit fájdalmas bántani. Legalább ne lenne szimpatikus!

Aztán elolvastam ezt az ifjúsági könyvet, és megkönnyebbültem. Mert nem kellett Julit bántanom. 

Egyszerűen kedves, tréfás, roppant szórakoztató könyvet írt. Készül a folytatás, csak legyen is belőle valami!

  Mauro Boselli – Majo: Dampyr 2. – Transylvania Expressz  

Nem csupán ez a Dampyr, hanem az összes.

De mert ez volt az első, ami megalapozta, hogy elvesszek a vámpíros hülyeségek elleni tiltakozásom számára, hát ezt emeltem ki. Voltaképpen sok szempontból mázlim volt, hogy ez került a kezembe. Azóta pedig saját birtokban van az összes, eddig magyarul megjelent Dampyr-kötet. Egy raklappal Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam karácsonyra. Én meg vettem ötöt a fiamnak, hátha ráharap. Ezt hívják függőségnek? 

Ja, hogy tudd: a dampyr egy vámpír és egy ember nászából született gyermek, akinek a vére halálos a vérszívókra. A dampyrok így némi faji öngyűlölettel lesznek vámpírvadászok. 

  Presser Gábor: Presser könyve 2.  

Mit lehet elmondani egy könyvről, ami nem egy másik kötet, hanem az előzőnek a második kötete, ami ugyanaz, akár az első, de aztán miközben tényleg, valójában mégse nem. Presser meg Presser, jól ír, érdekesen, tréfásan, aztán meg döntsük el, hogy az egész szól-e valamiről, vagy sem? Bölcsebbek leszünk-e általa, jobbak vagy csak jókat rötyögünk, miközben bepillantunk a magyar rocktörténelem szubjektív részleteibe? A csuda tudja. 

Csak egy valami teljesen bizonyos: jó volt olvasni Presser könyvét!

Jackie Chan, van-e, aki nem tudja, akcióvígjátékokat forgat, nyakra-főre, szakmányban. Összességében minden filmje ugyanaz, bármely korban játszódjon is. Rögtön hozzáteszem, ahogy öregszik, úgy árnyalódnak a művei, s bár marad az adott zsáner szüzséi között, valami plusz jelent meg a szokásos mondanivaló mögött. Mellett. Alatt, fölött.

Mintegy, jót tett a filmeknek, hogy Jackie kománk már nem olyan virgonc, a teste már messze nem enged meg neki annyi mindent. Vagyis nem lehetséges már az akciókkal kitölteni a műsoridőt. Kell valami más is a történetbe. 

A Chan által formált alakok egyformák. Nincsen ezzel az égadta világon semmi baj. Különösen azért nem, mert ezek az egyforma alakok szerethetők. Nem egy világhírű színész van, aki minden filmjében gyakorlatilag egy karaktert hoz, és mégis szeretjük minden szerepében. Bud Spencer, Louis de Funès, Pierre Richard, Johnny Deep, Jack Nicholson, és sokan mások. 

A Chan által hozott karakter némileg bizonytalan kisember, jó szándékú, kicsit tétova, nehezen ismeri fel a helyzetet, amibe került, sebezhető, korántsem mindentudó, mindent átlátó. Ám ahogyan élesedik a helyzet, úgy talál egyre inkább magára, és válik legyőzhetetlen hőssé. S közben valahol minden alakja, éppen a kisember volta miatt tréfás és szerethető. Mert mindnyájan ilyenek vagyunk és szeretnénk ilyenek lenni. 

Kiindulási alapnak ez remek. Mert azonnali kapcsolódási pontot ad a figurához. Melyikünk nem bizonytalan, ki az, aki átlát mindent, minden helyzetben azonnal a topon van? S ugyan ki ne szeretne a jó oldalon állva győzelmet aratni a gonosz felett? S ki az, aki úgy gondolja, mármint III. Richárd kivételével, hogy nem a jó oldalon áll? 

  mit tudunk jackie chan-ről?  

Kinai. Színész. Kaszkadőrként kezdte. Alulról jött, nincstelen családból. Fáradhatatlan. Nem alkalmaz soha dublőrt, minden őrült jelenetet a maga szereplésével forgat le. Gyakorlatilag nincsen olyan testrésze ami még ne sérült volna. Akcióvígjálékokat forgat. Jobbára a maga forgatókönyvéből és rendezésében. Van egy életmű-Oscarja, Tom Hanks adta át neki, Szemtelenül gazdag. 

Ami lejön még róla (vagy piszok jó színész a filmeken kívül is): a jószándék és a csibészség. Meg valamiféle mindennapi bölcsesség. A csuda tudja... Az, hogy nem egy Mariana-árok mély ember, de nem is olyan felszínes, mint egy kerti kapácska, amellyel éppen csak a felszínt karistolhatjuk.

Ez a csipetnyi, a közhelyen túl nem nagyon iparkodó bölcsesség több filmjében is megjelenik, de Chan nem tolja az arcunkba, csak finoman jelzi, hogy persze, akció, meg igazságérzet, de azért van itt más is, mint az irdatlan pofonok lendületes osztogatása. S van, amikor nem sikerül a finoman megmondás, mégis arcba kapjuk a konkrétan megfogalmazott bölcsességet. A helyzet az, hogy ingatjuk ugyan a fejüket, de valahogy könnyedén megbocsátjuk a komának ezt a tapintatlanságot. S betudjuk a keleti gondolkodásának. 

Mit érdemes még tudni róla? Hm... Fontos: nagyjából bármelyik filmjébe belenézel, odaragadsz, konstatálod, hogy szerencse, hogy éppen volt időd megnézni, s aztán a következő filmjénél megint leragadsz, és megint nagyjából ugyanezt gondolod. Szeretjük a cimbit, na! Ez van!

  családi jackie chan-esték és a tanulságaik  

Nem megyek le alfába, nem végzek mélységes pszichoanalízist a miértek után. Már csak azért sem, mert viszonylag egyszerű, hogyan került Chan mostanában a figyelmem fókuszába. 

Régebben talán néhány filmjét, ha láttam. Bele-belenéztem egy-egy remekébe, de soha nem szögezett a képernyő elé egyik sem. Komolytalan bohóckodásnak tartottam. Minthogy voltaképpen az is. De valahogy mégis több. 

SzFT mondta, hogy olvasott olyan véleményeket, hogy van valami párhuzam Chan és Chaplin munkássága között. Miközben alapvetőn más-más műfajban alkottak. Ha belegondolok, csakugyan. Mindketten vérkomoly mondanivalóval bohóckodnak, mindketten a mindennapi kisember figurájába bújnak. Aki gátlásos, fél, nem érti a dolgokat, de aki aztán összeszedi magát és a kisemberségből így-úgy kiemelkedik az Ember.

Chaplin árnyaltabb és filozofikusabb, Chan látványosabb, merészebb. 

Most sem volt szándékomban a munkásságát teljességre törekedve végigpergetni a szemünk előtt. Azért az több mint kétszáz film! Valamiért a későbbi alkotásai kerültek a fókuszba. Amik egyfelől nem annyira sablonosak, másfelől valamelyest érzelmesebbek és komolyabbak.  

Nem mondom, hogy Jackie Chan lehengerelt. De azt sem mondom, hogy hidegen hagyott. A filmek közül egyik sem tett rám sorsdöntő benyomást, nem formálta semelyik sem a gondolkodásomat. Ám azt sem mondom, hogy hidegen hagytak. Valami van bennük (mondom többes számban, anélkül, hogy részletezésbe merülnék), mert bár nem égett egyik sem filmkockáról filmkockára a retinámba (ahogy mondani kell manapság), de pozitív maradt az összhatás. Határozottan a kellemes szórakozás összhatása maradt meg benyomásként. 

  miről szól a könyv, ami jackie chan-ről szól?  

Mert ugye, az a kérdés, mit tesz hozzá a Jackei Chan-képünkhöz a könyv, ami róla szól. Más szóval: érdemes-e egy ilyen vaskos könyvet elolvasnunk erről a színészről? Mert a végtelenségig sorolhatnám, kikről/től nem lennék hajlandó könyvet olvasni, tán, ha fizetnének érte, akkor sem. Hiába, ne is várd, nem vagyok hajlandó neveket sorolni! 

A Jackie Chan-könyv, meglepő fordulattal, Jackie Chanről szól. Elsősorban és mindenek előtt. Totál telibe viszonozva. 

De nem életrajz. Van neki olyan is, egy másik könyv, állítólag az életrajzibb. (Állítólag, mert én nem olvastam, csak olvastam róla.)

Azért nem életrajz a Csúcsformában, mert nem is akar az lenni. A társszerző a rengeteg előszó egyikében (tényleg van belőle négy darab) elmondja, hogy egyszer csak felötlött benne, hogy megosztja Jackie Channel az ötletét: lejegyezné a színész által mesélt történeteket. Mert milyen kis nagyon jók, érdemes lenne őket nagyobb közönséggel is megosztani, nem csupán a nagy létszámú baráti kör tagjaival. Jackie igent mondott. Ebből lett ez a könyv. 

Ami kicsit sem ragaszkodik a kronológiához, az összefüggések megtalálásához, a pálya részletes felvázolásához, meg semmihez sem. A szerkesztése meglehetősen esetleges. Nem mondom, hogy szertelen, de mindenképpen eseti, és csélcsap. (Teljesen simán Presser könyvei jutottak róla az eszembe, az a kettő, az 1. és a 2.) Történetek, anekdoták, poénok, bölcsességek, meglátások, dohogások, miegymások, rengeteg mindenek, de kétségtelenül Jackie Chan által elmesélve. Amikor éppen nem a társszerző mesél Jackie Chanről.

Chan történeteinek nincsen sorrendisége. A könyv bárhol kinyitható, olvasható, majd becsukható, aztán újra kinyitható másutt, olvasható, becsukható és így tovább. Az olvasási élményt nem éri sérülés. (Csak persze egy-egy alcímet azért olvass végig!)

Van, ami kerek történet, csattanóval, megdöbbenéssel, poénnal, van amelyik olyan kis keleti példamese, van itt minden, kérem szépen!

Tehát Jackie története a következő.

„Szó bennakad...” Egyfelől amiatt, amit Chan tett, és amiért tette. Másfelől amiatt, hogy ekkora nyilvánosság előtt beszélni mert róla. Részemről le a kalappal! 

S ilyenkor indulnak el a gondolatok. Mert ezer szempontja lehet Chan történetének is, a mi esetünknek is. Az utóbbihoz egyetlen gondolat. 

De ugyanilyen megdöbbentőn őszinte Chan akkor is, amikor elmondja, kamaszként borzasztó lusta volt tanulni, nem is tanult meg rendesen írni. Kínaiul pláne nem. Ezért ha dedikálás van, sokszor még manapság is (legalábbis a könyv megjelenésének 2015-ös manapságáig) is pánikba esik. Nem azért, mert nem szeret írni, hanem azért, mert nem tud. S ezt leírja! 

Ahogyan arról is szól nem egy történet, hogy nem tudott bánni a pénzzel, hogy szórta, amije volt, eszetlenül, meggondolatlanul kezelte a vagyonát, és simán képes volt bunkó újgazdagként viselkedni. A neveltetéséből, az eredeti társadalmi környezetéből fakadó mentalitás simán felülírta a józan észt még olyan helyzetekben is, amikor jól akart cselekedni. De még ezt is leírja! 

Persze nem csupán ilyen történetek vannak a könyvben. Hanem mindenféle. Mindennapi dolgokról és nagyon nem mindennapi dolgokról. Koldusoknak adott pénzekről, rossz üzletekről, naivitásról, forgatások történeteiről, kulisszatitkairól, pályatársakról, gyereknevelésről, a kulturális kincsek megóvásáról, erről-arról, mindenről. Azt nem mondanám, hogy ezáltal semmiről, mert végső soron összeáll egy Jackie Chan-kép az olvasó emberfiában. Ami kép olyan nagyon nem tér el attól, ami előtte, a filmeket nézve kialakult benne. Csak finomodik, árnyalódik. 

S ami kép így finomodva, árnyalódva kiélesedik, azt mutatja, hogy van itt egy sztár, rohadt sok pénzzel, külvárosi mentalitással, élvezve a hírnevet, az ismertséget, törekedve a sikerre, a tökéletes megoldásokra, az életben maradásra, a még több pénzre, és egyfolytában a jóra, mások életének a megkönnyítésére. Mert jószívű és udvarias is. 

*

A könyv olyan, mint Jackie Chan filmjei. érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, de nem túl mély, a popularitás erősebb benne a művészetnél.

Nem tesszük le, nem hagyjuk ott, mert nem olyan, hogy le lehetne tenni, ott lehetne hagyni, de nem fogja alakítani az életünket, nem válik referenciaponttá.

Csak, izé, ez kicsit hülyén fog hangzani, mintha a barátunk írt volna egy könyvet. Akivel holnap találkozunk valamelyik környéki kiskocsmában, hogy megbeszéljük, hogyan sikerült a műve. Aztán meglapogassuk a hátát, és a teljesítményéért gyorsan fizessünk neki egy Jägert, meg egy jó korsó barnasört, mert tél van, ilyenkor az jobban csúszik.  

A cikk fotói a könyvből származnak.

*

Kossuth, Budapest, 2018, 464 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630992008 · Fordította: Madaras Réka, Papp Melinda

7/10

2021 december vége. Be kellett ma mennem dolgozni. Igaz, egy rövid, törtműszakra. De akkor sem volt kedvem hozzá. Szerelemtesfeleségtársamnak sikerült tegnap meghűlnie, de neki is el kellett mennie ma dolgozni.