Megadja Gábor nevét első ízben Ofi álnevű barátomtól hallottam. Vagy olvastam. Olyan fura a név hangzása, hogy először azt hittem, Ofi hülyéskedik, majd pedig azt, hogy a vezetéknév becenév. Egyik sem volt igaz, tényleg ez a neve. 

Megadja Gábor csupán négy évvel idősebb mint az új, kelet-európai tejben-vajban fürdő világ. Vagyis idén harminchét éves. Középkorú. (Én idén lettem ötvenöt. Én is középkorú vagyok. Vagyis száztíz évig fogok élni.) Bevallottan jobboldali. Szociológiát és történelmet tanult, eszmetörténész, a Századvég munkatársa, a Mandiner, a Kommentár, az Origó. újságírója, a Kontra főszerkesztője. Hogy csupán a legfontosabbakat említsem a tevékenységei közül. Mindebből kiderül, hogy nem kormányellenes. Bár ez így bizonyos körökben már szitokszó, részemről úgy értékelem, különösen e könyv elolvasása után, hogy az eszmei hovatartozásában Megadja a számomra elfogadható és logikus oldalon áll. S ezen semmiképpen sem a pártpolitikát értem. 

Így ránézésre szimpatikus a fickó. A könyv előszavából kiderül, hogy humora is van, képes az öniróniára. 

Legutóbb átvertem az olvasót.
Teszem hozzá, szándékom ellenére. Úgy érzem, hiába hangsúlyoztam, hogy nem éppen könnyed publicisztikák gyűjteménye „A szabadság reakciós harcosai” című könyv – enyhén zsurnalisztikus és hatásvadász címe ellenére – sorra panaszkodtak régi ismerőseim, hogy úgy a hatodik oldal környékén adták fel a küzdelmet. (Tisztelet azoknak, akik nem ismerik ugyan a beavatottak nehezen követhető nyelvét – sajnos a dolgozat szabályai ehhez a nyelvhez kötötték a szöveget – mégis átverekedték magukat rajta.)
Emiatt mindig volt bennem valami hiányérzet és rossz érzés is, és mint köztudomásúlag nagy adakozó hírében álló valaki, ezt az űrt ki akartam tölteni valamivel.

Tehát a Dac egy átverés miatti bűntudatból és hiányérzetből született. 

Van alcíme is a könyvnek: 

„KÉZIKÖNYV ERETNEKEK SZÁMÁRA”

Ez az alcíme. Ez némi magyarázatra szorul. Eretnek ugyebár alapvetőn a vallásban van. Ott az az eretnek, aki nem vallja, nem hiszi azt, amit vallani és hinni kötelező. Aki eltér a Tanítóhivatal által képviseltektől, s ezáltal téves tanítások, nézetek rabja lesz, távol kerül az üdvösségtől. Mert lelépett az Egyedül Járható Útról.  

Napjainkban az eretnekség a mainstream nézetek mellőzését jelenti. A konzervatív nézetek vállalását és a mellettük való kiállást. 

De persze ironikus az alcím: ez a könyv semmiképpen sem kézikönyv. Csak azt mondja magáról, bár meg sem próbál úgy tenni, mintha az lenne. Valójában itt-ott megjelent és meg nem jelent cikkek, blogbejegyzések, tanulmányok összessége. Egyetlen összekötő kapocs van az írások között: a témájuk. Az, hogy egytől egyig szembemennek a ma kötelező polkorrektséggel, a liberális baloldali nézetekkel, viselkedésmódokkal, -formákkal, -nézetekkel, -tanításokkal, -mindennel. 

NÉZD CSAK MEG MÉG EGYSZER A BORÍTÓT! 

• A címlap központi alakja az arcát a kezébe temető, csörgősipkás udvari bolond. Röhög, azért van a keze az arca előtt. Az arc a kézben arra utal, hogy a hülyeség roppant fájdalmasan röhejes. Ez a bolond az, aki mi vagyunk, akik dacolunk, akik eretnekek vagyunk. Mindenki más fekete-fehérben a fene nagy egyetértés ktelező egyenruhájában, csak a bolondnak van színe: sárgás aranybarna. 
• Az udvari bolond mögött egy éltes hölgy tartja felfelé mindkét kezének a középső ujjait. Ő is nevet. Azt sugallja hogy „Menjetek már a véreres pébe, röhejesek vagytok mint az atom, ti nagyon marhák!” artozhatna az udvari bolondhoz, de ő is fekete-fehér, ezért az ujjai a bolondot jellemzik, neki merednek az ég felé. 
• Alattuk egy szócsöves figura mulatságosan eltorzult arccal mondja a magáét.
• A jobb sarok felé egy elszállt űrhajós lebeg. Ott, ahol nincsen levegő, nincsen talaj, nincsen mibe kapaszkodni, nincsen viszonyítási pont. Ahol légüres a tér. Nincsen kapcsolatban az alatta levőkkel. 

Ha megfordítjuk a könyvet és a hátsó borítót vesszük szemügyre, akkor itt a dolgok másik oldala látszik.

• Balra a bekötött szájú amerikai szabadságszobor. 
• Alatta egy testes, negyvenes hölgy cumizza az ujját, nyuszifülecskéit lóbálva.
• Kettejük között egy öltönyös raptor várja az áldozatát. 
• Jobbra fent egy rettentő dühös hölgyemény mondja a magáét, mindjárt leharapja a fejünket.
• A nyuszika és közötte egy harmadik, napszemüveges, szőke hölgy feltartott kezekkel hirdeti a Sátán jelét.
• Jobbra fent egy TGM-dizájnú hozentrógeres figura ugrik kiterjesztett tagú boldogsággal a magasba. Talajtalan. 

Egyértelmű a szimbolika, akár elölről, akár hátulról szemléljük a borítót. A címlap arra utal, hogy nincsen más józan út, csak az, hogy kinevetjük az eszement, minden realitástól, józanságtól elszakadt liberalizmust. Mert kétségtelen, hatásaikban tragikusak a nézetei, de részleteiben szemlélve irgalmatlanul röhejes az egész. Hát, figyeld már, még az udvari bolond is röhög! 

A hátulsó képösszeállítás meg arra, hogy a liberalizmus nem nevet. Kövér, az ujját szopja, beköti a szabadságszobor száját, rohadt dühösen ordibál, és az ördögöt hívja segítségül. Öltönyös ragadozó, ellenállhatatlan pusztítója mindannak, ami mozog. Ennyit tud. Lebeg a magasban, a való élettel semmi kapcsolata nincsen. 

Na, erről szól a könyv, és kábé ilyen stílusban. 

A politikai korrektség paradox logikája a következő: a kiindulópont a relativizmus, tehát az a nézet, amely tagadja az objektív igazság létezésének lehetőségét. Az igazságot felváltja a konszenzus, a megegyezés fontossága: helyes az, amiben megállapodunk. Ám ezt a konszenzust kiegészíti a kizárás motívuma. A konszenzus a mi konszenzusunk, amit semmiféle pozícióból nem lehet megkérdőjelezni – igazság nincs, a kívülállók konszenzusa pedig nem a miénk. (E »modell« kidolgozásában elévülhetetlen érdemei vannak Richard Rorty filozófusnak.) A »mi« pedig: liberálisok, feministák, melegjogi aktivisták és mindenféle radikálisok; ezen kívül helyezkednek el a konzervatívok, keresztények, tradícionalisták. Nincs igaz-hamis, lesz viszont »igaz konszenzus« (a miénk) és »hamis konszenzus«. A relativista elmélet, amely teljes nyitottságot ígér, így vezet intoleráns abszolutizmushoz, amit a politikai korrektség cenzúrájaként ismertünk meg.

A radikális baloldalt az tartja mozgásban, hogy mindig akadnak új ügyek. Valahogy így juthattunk el a munkásosztály felszabadításától a gendersemleges mosdókhoz.

(236–237.; kiemelés MG)

TÉMAKÖRÖK

Harmincnégy írás kapott helyet a könyvben. Meg sem kísérlem az egyes részeket bemutatni, parttalan vállalkozás lenne. A borítóról írtak egyébként tényleg pompásan összefoglalják a könyv tartalmát és stílusát. 

Miről van szó a könyvben? Mindenről, ami jellemzi a mai nyugati világot. Összefoglalva arról, hogy a balos, liberális, agresszív ideológia hogyan szorítja ki a józan észt a közbeszédből, a politikából, a mindennapokból, hogyan forgatja ki magából az értelmet és a természetet, és miképpen készteti önkiherélésre a nyugati országokat. 

Valójában nem  liberalizmus van válságban, hanem a liberalizmus maga a válság. 

Sorrendben. Szó van a MUSZLIM-nyugat konfliktusról, beleértve Izraelt és a migráció problémáját is.

(Tényleg csak zárójelben. Elképedek rendre a balos gondolkodáson. Olvasom a „168 óra” e heti [XXXIV. évf., 10. szám], mocsokul trágár vezércikkét, amelynek a bevezetőjében arról van szó, hogy végre észhez tért a társadalom, kerítésépítés helyett végre a menekültek megsegítésére összpontosít. Kétszer olvastam el, és közben azon tűnődtem, az újságíró, aki ezt leírta, tényleg ennyire hülye vagy tényleg ennyire aljas? Mert ha nem látja az alapvető és lényegi különbséget, akkor simán nagyon ostoba. Ha látja, és mégis ilyen baromságot ír, akkor, hogy a saját szavaival éljek, akkor „húzzon el a f@szba” [sic!]!

Olvashatunk néhány cikket A VALLÁSRÓL, A HITRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL. Megadja nem elfogult, de reális. Hit és valláspárti, de nem dogmatikus, és ha kell, nyíltan beszél a klérus tagjai között előforduló pedofíliáról és a pápa ebben vállalt felelősségéről. Amellett, hogy azt mondja, Európa egyetlen reménysége a kereszténység. 

Egy gondolati egység A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁRÓL beszél. Számomra ez volt a legérdekesebb rész. (Talán azért, mert a liberális polkorrekt agresszív gyalázatosságáról mostanság többet olvastam.) A középpontjában elsősorban a Facebook és Google áll. Ennek a résznek a mondanivalója és az üzenete remekül összecseng McNamee Zuckolva című könyvével. Arról olvashatunk, hogy a közösségi média mára politikai tényezővé vált, határok nélküli álammá, felügyeleti hatalommá, főcenzorrá. S természetesen a Szilicium-völgy nem konzervatív. Sőt, sőt! (Hogy mást ne mondjak, ennek a blognak a linkje sem osztható meg rajta, mert „ellenkezik a közösségi alapelvekkel”-gumiszabállyal, amikbe az fér bele és azt zár ki, akit ők akarnak. Például ezt a blogot.) Viszont cserébe az elsődleges célja a pénz, a másodlagos a hatalom. Ennek érdekében kiforgatja a törvényeket, mindig azt alkalmazza magára, amelyik a pillanatnyi érdekének a legjobban megfelel, és amelyikkel a legkönnyebben kibújhat bármilyen ellenőrzés és korlátozás alól. És nincsen ország, állam, amelyik képes lenne kordában tartani. 

A legfontosabb mondanivaló azonban a szétszórt cikkek tömkelegében, hogy A MŰVELT, KULTURÁLT, DEMOKRATIZÁLT ÉS LIBERALIZÁLT NYUGAT MIKÉPPEN HERÉLI KI, MIUTÁN TÖBBSZÖRÖS ALAPOSSÁGGAL LÁBON LŐTTE ÖNMAGÁT, s miképpen adja fel minden bástyáját és önvédelmi képességét. Akár akkor is, amikor a fizikai létében fenyegetik. De van jó hír is: ugyanez a Nyugat meglelte a legfőbb, legádázabb, legsátánibb ellenségét, amely ellen mindent meg kell tennie, és meg is tesz: a fehér, hetero, keresztény férfit, e világ legacsargóbb, legveszélyesebb, legpusztítóbb ellenségét. Pusztítja is, ahol éri, mindenki mást elé helyezve. S közben tökéletesen szem elől téveszti, hogy a liberális demokrácia jelenleg egészen a szája íze szerint működik, de amint kalifátussá változik, bizony komoly nehézségekbe fog ütközni. 

LEHET FANYALOGNI

Megadja Gábor nézetein, kritizálni, hogy nem egy esetben odaáll az Orbán-kormány mellé (helyes kifejezéssel: talpnyaló, pincsikutya, szellemi inas, elvtelen holdudvar, mert olyan nem létezik, hogy egy politikai erővel egyet lehessen érteni elvi szinten, érdek és megvásárolt szolgaság nélkül, ha az nem baloldali), de azt nagyon nehéz tagadni, hogy egyértelműen művelt ember, jó stílusa van, és logikusan érvel. 

Én inkább azon gondolkodtam, hogy mennyire örvendetes, hogy egyre több olyan könyv, internetes oldal, folyóirat van, amelyik magas nívón űzi ugyanazt, amit Megadja is ebben a könyvben. De adta magát a kérdés, vajon mire mennek azok, akik egyetértenek a hasonló mondanivalóval? Olvassuk ezeket a könyveket, össze-összebólogatunk, mennyire logikusak vagyunk, milyen ostoba, beteg és ésszerűtlen, aki velünk szemben áll, milyen egyértelmű, hogy végeláthatatlan az alagút, amelyben haladunk, és a sötétben hamarosan elkezdődik a kaszabolás, de vajon az elvi összehangolódáson, a valóság összefüggéseinek a felismerésén kívül jutunk-e bármi másra? Van-e akármilyen reményünk a liberális gyűlölettel szemben? Bár azt mondják, sok kicsi sokra megy... 

A Dac a Századvég Kiadó Furor Politicus című sorozatában jelent meg. (Ha nem nyúlok nagyon mellé, azt jelenti, a politika szenvedélye.) Amely sorozatban, ahogy néztem, izgalmasabbnál izgalmasabb címeket találtam. Nézd csak! A kép egyben link is, rákattintva a moly.hu oldalára jutsz, ahol közelebbi ismerettségbe kerülhetsz a sorozat köteteivel. 

Századvég, 2020,, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164699

8/10

2022 márciusának háromnegyede. Ismét egy semmittevős hétvége: sehová nem mentünk, és nem is hiányzik. Igaz, még csak vasárnap reggel van, ez változhat. A konyhában ülök, a karosszékben, ami éppen befér a tűzhely és a pult közé, Kansas szól (ősrégi együttes, de most fedeztem fel magamnak). Olyan nagyon nyugis minden, hogy végteleníteném a pillanatot. 

A sorozat mint vállalkozás

A reklámja végett azt hittem, a sorozat Mérő László munkája. Ugyanis ő az egyetlen arc, akit hozzáadtak. De aztán kiderült, hogy arc ugyan, de reklámarc. 

A sorozat eredetileg a barceloniai EMSE Publishing vállalása volt. A magyar nyelvű változatot is Spanyolországban nyomták. Itthon a Líra Kiadóval karöltve jelent meg, honosítva. Nem tudom, ez a külső-belső megjelenésre nézve is igaz-e? Ennek a későbbiekben lesz jelentősége.

A sorozatban helyett kapott filozófusokról

Nem szándékom reklámot csinálni neki, de pár szót mégis ejtek róla. Az elképzelés tetszik. Egyfelől az újságosoknál lesz megvásárolható, másfelől némi kedvezménnyel, ingyenes szállítással, utólagos fizetéssel meg is rendelhető. Nem részletezem, ha érdekel, itt vannak az infók.  

Ami egy kicsit rémítő, hogy hatvan kötetre tervezik, míg teljessé lesz. Lemértem ennek a kötetnek a vastagságát és felszoroztam: kábé kilencven centi helyre lesz szüksége a könyvespolcon, ha valaki az összes kötetre igényt tart. 

Ez utóbbi kérdéses. S nem csupán anyagi kérdés. Lehet, hogy alábecsülöm a gyűjtőszenvedélyt, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy a sorozat első köteteinek filozófusai iránt (Nietzsche, Kant, Descartes, Arisztotelész, Szent Ágoston, Wittgenstein, satöbbi) ugyanakkora érdeklődés nyilvánul majd meg mint mondjuk Hanna Arendt, Habermas, Plotino, Gramsci és Althusser vagy Juan Escoto Eriúgena iránt.

Az utóbbiakról, szégyen, nem szégyen. én még nem is hallottam. S a számomra ismeretlenek listája ezzel egyáltalán nem teljes. A hatvan kötet hatvanöt filozófusról szól (mert van olyan kötet, amelyben kettő is szerepel), három kötet pedig egy-egy kort foglal össze. A hatvanöt névből nekem tizenöt teljesen ismeretlen, s van pár név, amely ismerősen cseng ugyan, de elsőre nem tudom hová tenni. (Itt egy link a tervezett kötetekről, böngészgesd, ha érdekel.) 

Nehezen tudom elgondolni, hogy ugyanannyi példányszám eladható például a Hanna Arendt-ről írt kötetből, mint amennyi a Kant-ról, Descartes-ról vagy az Arisztotelészről szólóból. Hacsak nem az előfizetésekre és a már említett gyűjtőszenvedélyre alapoz a kiadó, amit én ezek szerint alaposan alábecsülök. 

Akkor mutatkozzék be a tartalom!

A könyv száznegyvennégy oldalas. Mindenestül. Van kronológia, név- és tárgymutató is. Dicséretes. Az oldalszám önmagában árulkodó: nem egy mindenre kiterjedő, átfogó, teljességre törekvő Platón-bemutatásról van szó, hanem egy, a filozófiában és a filozófiatörténetben járatlan nagyközönségnek. Amilyen én is vagyok. Viszont nem csupán egy szösszenetnyi információ-csokor, mint amilyen például a 30 másodperc filozófia, amely valóban azoknak való, akik csakis a lényeget szeretnék megkapni. Ez a sorozat nagyobb elmélyülést biztosít. 

Vagyis a könyvben elhelyezett információk mennyisége teljesen elégséges, a mélysége pedig teljesen befogadható.

Nem csupán a történelmi háttér adagolása példaértékű, hanem jelen esetben Platón filozófiájának a megismertetése is. Volt amikor fonalat veszítettem ugyan, de ilyen sokszor előfordul velem, különösen a filozófiában és a logikában. Döntő részben azonban ülepedett is az információ.  

Ami nem mindegy: lehet még mosolyogni is olvasás közben, mert a szerzőnek van humora, és nem fél használni. Annak ellenére sem, hogy a téma nem indokolná a humort. Viszont határozottan jót tesz neki. 

A tipográfiáról

A könyv külső megjelenése, értem ezalatt nem csupán a külsejét, hanem a kiadvány egészét, nagyon ellentmondásos. Annyira, hogy az értékelésem első verziójában egy alcímmel előbb írtam róla mint ahová most került. Azért szerkesztettem át a sorrendet, mert féltem, hogy a negatív kritika a könyv egészétől elveszi annak a kedvét, aki olvassa, holott ez, a tartalom ismeretében nagyon sajnálatos lenne. 

A könyv ránézésre igazán és teljesen lenyűgöző. Zseniális. Ahogy van. (Az már csak szőrözős kérdés, hogy a kötet szerzője miért nem szerepel a címlapon, de erre borítsunk fátylat.) A karikatúra, a cím elhelyezése, elforgatása, a színek foltszerű elrendezése, a szellősség, az egyszerűség több mint pompás. 

Az mindössze szubjektív hökkenet, hogy én a hirdetést látva szimplán zsebkönyvnek képzeltem el a kiadványt. Hát nem az. Az aranymetszés szabályaihoz közelítő 16,7x23,6 centis méreteket kapott.

A külső megjelenés után igazán nagy elvárásaim voltak a belső tipográfiával szemben. Amikor tegnap a ház alatt még elszívtunk egy cigit, kikaptam a bringástáskából a könyvet, feltéptem a ráhegesztett nylonborítót, kinyitottam és megdöbbentem. Már az első pillanatban. Mert a belső teljesen semmilyen. Semmi ötlet, semmi látvány, semmi különlegesség.

A kolofon (a kiadási adatok, kiadó, fordító, felelős szerkesztő, ISBN, stb.) a szennycímlap páros oldalára került, a címlappal szemben. És nem annak hátoldalára. Egyet lapozva: a tartalomjegyzék az oldal harmadánál kezdődik és annyira szellős, hogy kínosan széthullik. 

A serif, talpas törzsszöveghez talpatlan, sans serif alcímeket szedtek. A szövegbe iktatott, keretes kiegészítő-szövegek szintén talpatlanok. Maguk a keretek olyanok mintha valaki, minimális ismeretekkel, a kreativitás majdnem teljes hiányával, ám boldogan rászabadult volna valamelyik szövegszerkesztő programra, és nem is tudta, hogy kiadványszerkesztő programok is léteznek már. Vannak a könyvben képek is, azoknak pedig aláírásaik. A képek fekete-fehérek. Ez még indokolható a felmerülő költségek és a fizetőképes kereslet mérlegelésével. A képek amatőr elhelyezése már nem. Például: a kép páratlan oldalon van, fele akkora mint a belső tükör. Az oldal közepére tették, mellette, a kép síkjában balra fent a kép szövege. Alatta pedig egy felsorolást olvashatunk. Teljesen széthullik az oldal...

Ahogyan a képaláírások állandó jobbra zártsága sem indokolt, mert a legtöbb esetben igen faramuci kinézetet eredményez: Van, hogy az oldaltükör-széles könyv alatti szöveg többsoros, de a kép felénél, háromnegyedénél megáll a szöveg és lekéredzkedik a következő sorba, a kép jobb oldalán indokolatlan fehér foltot hagyva. 

Utóirat

Csak a fentiekkel szembeni miheztartás végett: megrendeltem a sorozatot.

 *

EMSE / Líra, Barcelona, Budapest, 2022, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788413544465 · Fordította: Balássy Fanni

8/10

2022 március dereka: rövid munkahét 15-e miatt, de még így is hosszúnak tűnt. Az égből afrikai homokot cipelő eső hullott. Két nap alatt két céges kocsit kellett autó-állapotba hoznom, úgy, hogy a mosókba nem fértem, mert annyian álltak sorba. Érdekes, mindenkinek afrikai-homokos az autója. 

Jelenleg éppen Polyphia metál dallamzenél a fülemben, mert SzFT online angolkodik. Jó kis muzsika. Mármint a Polyphia. 

A történet ezúttal szinte említésre sem méltó. Nagyjából a szokásos: adva van az alvilág ura, aki ezúttal egy afrikai gyémántbánya ura (ez egyébként rámutat arra, hogy még a cím is, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam mondaná, zs-kategóriás. S akit persze le kell győzni. S akinek persze vannak démonlégiósai, ha már Afrikában vagyunk, meg van egy halottakból álló törzs, meg van egy másik alvilági úr is, aki alakváltó (láss csodát: amikor nem csúnya párducdémon, akkor egy néger férfi: egyáltalán nem polkorrekt ábrázolás!), és aki nincsen jóba a gyémántos fehér alvilági úrral. S így ketten fújnak Harlan Drakára, a dampyrra. (Ha még nem olvastál egy Dampyrt vagy annak tőlem való értékelését, akkor a dampyr félvér lény: vámpír apa, normál anya, és a vére ezáltal kiváló vámpírölésre. Két elválaszthatatlan barátja van, az egykori Jugoszlávia szétesésekor szabadcsapat-vezér Kurjak, és a vámpírlány, Tesla.) 

S ezzel nagyjából el is mondtam mindent. Mert még a rajzokról is írtam már a Vérvörös szonáta című epizódnál. Amit ugyanaz a Maurizio Dotti rajzolt, miképpen ezt a mostani epizódot. Az írója pedig a Dampyr-sorozat atyja, Mauro Boselli. Mindketten oszlopos tagjai a Sergio Bonelli Editore-nak, az olasz képregény-kiadónak, és ők az alkotói a Tex című vadnyugati sorozatnak is. A képek sorrendjében a kopasz az író, a zilált hajú pedig a grafikus.

Dotti rajzai jobbára és többnyire nem olyan részletesek, mint a többi Dampyr ábrázolásai, viszont pazarul ábrázol akciójeleneteket. Ezt elmondtam a Vérvörös-nél is, és erre a kettő az egyben történetre is igaz.

*

A sorozat magyar kötetei, legalábbis mióta a Frike Comics, a Bonelli Editore magyar kiadója jelenteti meg, egy kötetben két dampyr-sztorit ad ki. Ebben az esetben a két sztori ugyanannak a történetnek két, folytatólagos része. A Csontvázak partja mellett itt a Tiltott terület került a kötetbe, de ez esetben a szerkesztés adta magát, mert az utóbbi az előbbi szerves folytatása. S ahogy e kötet befejeződik, úgy fest, lesz még ebből folytatás. Vagy lett is már, hiszen a Dampyr Olaszországban húsz éve jelenik meg (bár nem leltem arról infót, hogy ott eddig összesen hány kötet látott napvilágot). 

Mondjuk a címadó rész címét nem értem. Oké, van benne tenger, van part, de döntő többségében nem ott zajlik a cselekmény, és a parton nincsenek csontvázak. 

*

Csak meg kellene fejtenem, mi a csuda tetszik például ebben a történetben is! Mert az, hogy tetszik, kétségtelen.

Az kétségtelen, hogy filozófiai, erkölcsi, morális kérdésekkel soha nem fáraszt, nem traktál. A metafizika boncolgatása sem a sajátossága. 

A képlete csontegyszerű: vannak a jók, a dampyr Harlan Draka, a barátai és a pillanatnyi szövetségeseik, meg vannak a rosszak, az alvilág két ura, akik még egymással is harcban állnak, annyira gonoszok. A normál emberre nézve mindketten veszélyesek. Harlanékra nézve is, de ott már legalább vannak esélyek, ha halványak is. 

Az egyik alvilági úr egy kapitalista szemétláda, a másik egy, ahogyan írtam, egy vérengző alakváltó. Az előbbi hatalmat és pénzt akar, az utóbbi csak ősi, afrikai területét. 

A történet, ahogy mindegyik Dampyré, alapvető okkult és spiritiszta. Az ilyen sztoriktól kapásból, csípőből, világnézetileg távol tartom magamat. A Dampyr-kedvelésem tehát alapból megalkuvás eredménye. És még pénzt is adok ki rá. Ezt kellene megfejtenem. 

Ám bármi indokot találok, nem elégséges.

Kevés az, hogy a rajzok, bár kötetről kötetre, történetről történetre eltérők (a vissza-visszatérő grafikusok jellemzői természetesen nem változnak), ha belelapozok az ágyon mellettem heverő kupacba, igen komoly stíluskülönbségeket látok, mégis egységesen Dampyrosak. Máshogy és máshogyan nagyon klasszak, nagyon bámulhatók. (A borítók viszont rendre vacakok, valahogy gagyi-érzetet keltenek. De erről is írtam már.)

Az sem igazi indok, hogy a karakterek és a kapcsolataik is nagyon jól kitaláltak. Akkor is ha nincsenek Bergman-i kapcsolatmélységek, elemezgetések, de azért jóval túlmutatnak egy horror-képregény viszonyain. Mind a három főszereplő, mind a mellék- és a vissza-visszatérő szereplők viszonylatában. A képregény el tudta azt érni, hogy például a Prágában játszódó gólem-sztori két szimpatikus, túlvilági mellékalakja közül (itt már sikítanom kellene, tekintettel a keresztény múltamra) az a szimpatikusabb, aki alapvetően a rossz oldalt szolgálja. S tényleg, Nikolaus alakja olyan csuda jól sikerült, hogy az csuda. :-) Caleb, aki megjelenésében is angyali, szintén szívközeli figura, de éterisége miatt nem kerül annyira közel mint Nikolaus. De például a vámpírnő, Tesla alakja kimondottan zseniális. Mert vámpír, nem lehet jó, de mert gyűlöl vámpír lenni, hát renegát mód a maga oldala ellen harcol. A napfény megölné, földi fegyver nem fogja, emberen túli képességekkel bír, s permanensen flörtöl a trió harmadik tagjával, Kurjakkal. 

Az is tény, hogy minden történetben vannak olyan mellékszálak, amelyek valamelyest árnyalják a fekete-fehér sztorikat. Ebben a történetben például a sivatagban magányosan élő látó személye ilyen. 

S talán még a történetek hangulatát tenném hozzá a sorhoz. Nem tudom pontosan miért, de Lukjanyenko Őrség sorozata jutott most eszembe. Ami szintén vámpírtörténet. Egy szintén jól kitalált világgal. S aminek több ízben nekifeszültem, de minden esetben cserben hagyott az érdeklődésem. Annak ellenére, hogy a klasszikus vámpír-sablonokat Lukjanyenko is jócskán kitágítja, és a történeteit egy komplex világban építi fel. 

Végül a filmszerűség nagy erénye még a Dampyrnak. A rajzok realisztikussága, a nézőpontok, perspektívák váltakozása, a távolik és premier plánok, alul- és felülnézetek, a fény és árnyék játékai szinte filmet csinálnak a képekből. S nem mellékes, hogy a szereplők karaktere konzekvens, mindvégig egyértelmű, felismerhető mindenki.  

Ezek érvek egyike sem lenne elégséges a tetszési indexem fenntartására és a világnézeti megalkuvásom feloldására. Az összességük viszont, úgy tűnik, már egyértelműen. 

Frike Comics, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067768 · Fordította: Ludmann Ágnes 

9/10

2022 március 15. Amiről ma tökéletesen megfeledkeztünk és a lustaságnak adtuk a napot, olvasással, írással, evéssel-ivással, tanulással és Szerelmetesfeleségtársam némi munkával. Mivel részemről egész nap helyet változtatok, semmi lelkifurdim nincsen emiatt. Simán képes vagyok egy helyben ülni egész nap. :-) ”

A friss szám eredetileg 1987-ben jelent meg. A történet írója, Lo Hartag Van Banda. Bármilyen furcsa neve is van, valós személy. A Lo a Louis rövidítése. Holland képregény- és televíziós műsorok írója volt. Ha jól rostáltam az adatokat, három Lucky Luke-füzet történetét írta ő.

*
Refrén: a Lucky Luke-füzetek többsége valós történeteket, eseményeket, személyeket, intézményeket, mutat be, természetesen lákilúkosítva. Nem mindegyik füzet, de elég sok. 

 A történet  egy valós alaphelyzetből indul ki. Két vasúttársaság, a Central Pacific (CA) és az Union Pacific (UP) verseng az új vasútvonalak építéséért. A versengést a piac farkastörvényei határozzák meg, nem pedig a fair play erkölcsisége.

A versengés annak ellenére zajlik, hogy a transzkontinentális szakasz építését a döntéshozók felosztották a két társaság között. Azonban ha valamelyik nem képes teljesíteni a feladatát, a másik sokkal nagyobbat kaszálhat. A történetben az UP felismeri, hogy rásegíthet a természetnek a nehézségek, akadályok létrehozásában. Különös tekintettel arra, hogy a CA-nak alagutat kell robbantania, hogy a Serra Nevadán áthaladhasson az épülő vasparipa. S a UP egyik prominense, felismeri, hogy robbanószer nélkül alagutat építeni a sziklába lehetetlen. Nincsen is más feladat: meg kell akadályozni, hogy a robbanóanyag eljusson a céljához. Ami a hatékonyság végett nem más, mint egy nagy láda, ütésre robbanó nitroglicerin. A füzet címét ezzel tehát meg is oldottuk. 

A baloldali, nagy cserpákú pasas az UP bajkeverője

A nitroglicerint egy ládában egy vasúti kocsira rakják. A szállítmányt Luky Luke kíséri. A vasútépítéssel sajnálatosan kapcsolatos robbantás következtében az aktuális büntetésüket töltő Daltonok kiszabadulnak, és nyomára bukkannak a szállítmánynak. Igaz, ostobaságukban úgy vélik, a ládára festett Nitro felirat a célállomást jelöli. Úgy következtetnek, hogy ha Luke kíséri a ládát, akkor abban nem lehet semmi más, csakis arany. A nyomába erednek hát a szállítmánynak. 

A szállítmányt egy hajóskapitány, Red Buff és a segédje vezeti, ők állnak a mozdonyon. A hajójukat ugyanis felrobbantották, a vonatot viszont nincsen, aki vezesse, mert hogy, hogy nem, hirtelen az összes vasutas beteg lett, amikor kiderült, mi lesz a szállítmány. 

Kezd összeállni, mi lehet ebből? 

Elementáris burleszk lehet belőle, jól gondoltad, igen! A Lucky Luke önmagában ironikus, burleszkszerű, de ebben az esetben teljesen elszabadulnak a lovak, féktelen, pillanatnyi pihenő nélküli mulatsággá válik a szállítmány útja. A szerzők biztos kézzel tartják a kezükben a forgatagot, a forgandó szerencsét, kinek, mikor kerül a kezére a vonat, s hogyan veszíti el, vagy éppen hogyan nyeri meg újra. Hol ez, hol az, hol amaz van nyerő helyzetben vagy éppen áll vesztésre. 

Külön tréfás a csendre és békességre vágyó, szüntelenül menekülő állomásfőnök, akit kivétel nélkül mindenhol utolér a heves, zajos kalamajka. S hozzá hasonlóan minden helyszínen felbukkan az eseményekből fakadón busás bevételt remélő temetkezési szakember, mérőszalaggal a kezében, vállán a a madarával a keselyűvel. 

Alapvetőn egy burleszknek nagyon jónak kell lennie, hogy tessen nekem. Mert a burleszk mindig túlzásokra épít. S van, amikor a túlzás már túlzás, s inkább fárasztó mintsem mulatságos. Már nem nevetséges, a képtelensége nem derűt fakaszt, hanem taszít, eltávolít. 

Én úgy látom, a burleszkbe mindig kell egy olyan alak, aki közel áll az olvasó/néző szívéhez, különben meghal a történet, az elvész az üzenet. Csak halkan, az ajtó mögé bújva mondom, a magam részéről, ezért nem vagyok képes élvezni Louis De Funes filmjeit. Sem maga a színész, sem az általa formált alakok nem szimpatikusak nekem, ezáltal a csetlés-botlása is untat. Hogy enyhítsem a feszültséget: a Jákob rabbi kalandjait el tudtam viselni, még tetszett is valamelyest.  

A burleszk nagyjai, Chaplin, Oliver Hardy, Stanley Laurel, Buster Keaton vagy Latabár Kálmán kiválóan tudtak lavírozni ezen a keskeny mezsgyén.

Az ő munkásságukon túl burleszkből emlékezetes még számomra a Napoleon Boulevard Burleszkje. Vagy éppen Vonneguté, ami, ugye, könyv, és az a címe, hogy Börleszk. Vagy még a nyolcvanas évekből a Suli buli című, jól sikerült, magyar iskola-burleszk rövidfilm-sorozat. S még egy magyar regény, Vavyan Fable Mesemaratonja. 

A Lucky Luke füzetek történeteiben mindig van egy kis burleszk, gegekre épülő poén, de ez a füzet teljes mértékben a burleszk gyorsaságára épül. A középpontjába tett vonat ennek a permanens pörgésnek a fő aktivátora: mert a vonat nem áll meg, mert versenyt futunk az idővel, s mert van, aki nem tudja, mit is szállít a vonat, s mert van, aki bármilyen áron szeretne visszaélni azzal, amit szállít, s bárhol, bármikor a levegőbe röpítené, csak el ne érje a célját... Mindez egy ekkora terjedelmű képregénynek, sejtheted, bőven ad muníciót. 

Éppen ezért a magyarul most megjelent Lucky Luke képregény, ez a Nitroglicerin egy igen jól sikerült darabja lett a sorozatnak. Én nagyon élveztem. Akkor is, ha Lucky Luke kalandjait képtelen voltam bármilyen más formában élvezni, sem rajzfilmben, sem más képi adaptációban. Amikor nem képregényben látom Luke-ot, életbe lép az, amit az élvezhetetlen burleszkekről írtam. De a képregény nem nagyon múlható felül. Erre ez a füzet is remek példa. 

Pesti Könyv, Budapest, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699511 · Fordította: Szenes Renáta 

10/10

2022 márciusának közepe, mikor is hiány van a benzinkutakon. De ezt a saját bőrünkön még nem érzékeltük, a múlt héten teletankoltunk kis családi kedvencünket, a szürke kis Yarist, aki Füsti névre hallgat, és aki olyan, mint Szerelmetesfeleségtársam, nem méretes, de megbízható, kiszámítható, kényelmes, elegáns, és olyan nagyon, mmm, fogható, széles, de arányos feneke van, és szereti a törődést. És meg is érdemli. 

JEAN SÉVILLIA újságíró, író. Konzervatívan teszi a dolgát. Mert konzervatív. (Az okosok és tapasztaltak azt mondják, a konzervativizmus nem ideológia, hanem életszemlélet. Ezért nehéz definiálni. jobbára csupán körülírni lehetséges. Mindenesetre nem a múlt konzerválása a fő célja, ahogyan az a balos szemlélet szerint rögzül az agyakban.) Vagy jobboldali gondolkodó. 

Eddig öt könyve jelent meg magyarul. Kettő történelmi személyekről, Zita császárnéról és IV. Károlyról. A másik háromból az egyik a most tárgyalt. A másik kettő témája is a liberalizmus. Az egyik a francia liberális értelmiség szellemi terrorizmusának a gyakorlatával, a másik a liberalizmus szellemi vetületeivel foglalkozik. (A moly.hu-n az utóbbi három könyv egyikéről sem született még szöveges értékelés.) 

Sévillia könyve, ha akarom, történelemkönyv. Górcső alá vesz tíz témát. Azt mondja, ezek a témák alapvetők a liberalizmus történelemszemlélete és a belőle fakadó, közgondolkodás számára. Mármint abban az értelemben, hogy ami belőle fakad, azt a baloldal közgondolkodássá tette.Az eseményeket, az összefüggéseket, az értelmezést a saját képére formálta és az eredményt kizárólagossá, kánonná tette a baloldali értelmiség és politika. Manapság e kérdésekről nem szabad másképpen gondolkodni, másképpen vélekedni, máshogyan értelmezni a múltat, mint ahogyan az a kánonban szól. 

A tíz téma

Sévillie a következő eseményeket fejti ki a könyvében. Azt mondja, ezekben a kérdésekben Nyugaton mára egy, a valós eseményekkel csak köszönőviszonyban levő, politikailag korrekt  múltértelmezés uralkodik. Amely éppen politikai korrektségénél fogva torzítja, hazudja, másítja meg, helyezi valótlan összefüggésekbe az eseményeket. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa

Ha figyelmesen átolvasod a fenti pontokat, azonnal meg tudod mondani, melyiknek mi a tartalma. Na, jó, a két utolsóról nem biztos. De ez nem a te hibád. Franciaország messze van és annyi minden történik, hogy nem követelmény az ottani szellemi mozgások nyomon követése. Ám elolvasva mégsem lesz ismeretlen e két fejezet tartalma sem. Illetve a témák liberális üzenetének a követelménye.

A kilencedik téma például arról szól, hogy Franciaországban sokak szerint nincs is nemzet, hiszen ki tudja már manapság, ki a francia, ki nem, s kiben nincsen valami idegen vér? „Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv, nem egy terület, nem egy vallás, hanem olyan népek halmaza, amelyek együtt kívánnak élni. Nincsenek tőzsgyökeres franciák. Franciaország kevert etnikumú ország.” – bírta mondani 2010-ben Éric Besson, bevándorlásért, integrációért, nemzeti identitásért felelős miniszter. Mondom, miniszter! Arc leszakad, szem kerekedik, körmök húzzák lefelé az arcbőrt. Világ liberálisai egyesültek a tartalmatlan nagyot mondásban és a másság ájult tiszteletében a saját nemzetük kárára. Ami szerintük egyébként nincs is...

Ezekben a kérdésekben manapság kötelező egyetérteni. Aki erre nem hajlandó, az maga teszi önmellére a fasizmus, a nácizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus pecsétjét, jelét, bélyegét. Vagyis kizárja magát a felvilágosult, modern, demokratikus, humánus emberek közösségéből. Veszélyessé válik a társadalomra, az egyénre, a békére, és a biztonságra nézve.

Ha megnézed a listát feltűnhet, hogy hiányoznak belőle prioritást élvező liberális témák. Itt van mindjárt és azonnal az LMBTQ vagy a feminizmus kérdése. Ám vedd figyelembe, hogy Sévillia nem a mainstream témákkal, hanem a félreértelmezett történelem kérdéseivel, eseményeivel foglalkozik. Amikor át kell írni a múltat, hogy a kötelezően elvárt eredményekre jussanak. 

Ha figyelmesen újraolvasod a listát, felfedezheted, hogy itt áll előttünk a manapság tematizált kérdések mindegyike, amit történelmi eseményekkel megfelelő kontextusba helyezésével alá lehet támasztani. 

Sévillia nem a jelenlegi nézetekről beszél, nem azokat fejti ki és cáfolja meg. A könyve fejezeteiben azt mondja el, hogyan is történt valójában mindez, és miért nem arról szólnak a dolgok, mint amikről a véleményformáló hangadók akarják, hogy szóljanak. 

Egy-egy témára húsz-negyven oldalt szán a szerző. Vagyis nem felületeskedi el a témáit. Éppen ezért nem is fogom most sorra venni a felvetéseit, meglátásait. De egy állatorvosi lovat kiemelek. 

Galilei, az egyház és a tudomány

Vajon mi a kérdés ebben, nézhetsz rám értetlenül. Mindenki tudja, miről szól a történet. Az egyház mindig is tudományellenes volt, a tudományellenességét a Biblia határozta meg, és Galileo halhatatlan utolsó szavai tűpontosan rámutattak az egyház gőgjére. Mert a „mégis mozog a Föld” mondat ékesen kiáltja: hiába is akarná a vallás a tudomány fölé helyezni magát, a természeti törvényekkel, eseményekkel szemben végeredményben tehetetlen. 

Aham...

Van azonban egy kis gond, hölgyeim és uraim! (Azon túl, hogy manapság már ezt a hölgyem-uramozást sem illik mondani, mert az emberi faj nem csupán két, ránk erőltetett biológiai nemre tagolódik, hanem ezer másik társadalmira is... De ezt a témát most hanyagoljuk!) Hogy mi a gond? Figyelj csak!

Általában véve az olvasható ki belőle [Sévillia egy filmet mutat be], hogy maga a katolikus vallás ellentétben áll a tudománnyal. Ez a gondolat tartja magát a legmakacsabban azok közül a klisék közül, amelyek egy az Egyházat beárnyékoló ügyből marad ránk, amely ügy jelentése egészen más, mint amivel az antiklerikális legenda szeretné felruházni

A Galilei-ügy nem a középkorban zajlott, hanem a XVII. század elején. Nem is egy elmaradott vidéki városkában került rá sor, hanem Rómában, az európai kultúra egyik fellegvárában, ahol a pápa alkalmazásában dolgozott Bernini, Borromini, Poussin vagy Claude Lorrain is, és ahol a zenekedvelő bíborosok ösztönzésére megszületett a barokk opera. Nem Galilei fedezte fel, hogy a Föld gömbölyű: ezt már a görögök is tudták, és Galilei kora sem felejtette el. Szintén nem ő volt az, aki elsőként megértette, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Az író Arthur Koestler, akit nem lehet reakciós szellemiséggel vádolni, annak idején gúnyosan megjegyezte, hogy »ez a zseniális elme hírnevét elsősorban olyan felfedezéseknek köszönheti, amelyek nem tőle származnak, és olyan tetteknek, amelyeket sohasem vitt véghez«. És így folytatta: »Galilei sem a távcsövet nem találta föl, sem a mikroszkópot, sem a hőmérőt, sem az ingaórát. Nem fedezte fel a tehetetlenség törvényét, még kevésbé az erők vagy mozgások paralelogrammáit, sem a napfoltokat. Nem járult hozzá semmi- vel az elméleti asztronómiához. Nem dobott le súlyokat a pisai ferde toronyból és nem bizonyította be a kopernikuszi rendszer igazságát. Nem kínozta meg az inkvizíció, nem sínylődött annak kazamatáiban és sohasem mondta: eppur si muove. És végül nem volt a tudomány mártírja.« Bizony, még a legendás ,»És mégis mozog« (Eppur si muove) kijelentés is csak apokrif. Több mint egy évszázaddal a csillagász halála után, 1757-ben találta ki Giuseppe Baretti, egy Londonban letelepedett olasz pamfletíró, aki angol olvasói pápa-ellenességének akart hízelegni.

(74–75.)

Erre mondhatjuk, te meg én, ugye, hogy a többi stimmel... Azt, hogy mi történt és miért történt Galileivel, Sévillia viszonylag részletesen kifejti az erről szóló fejezetben. Érdekes tényeket oszt meg velünk...

A Galilei-ügy ugyebár, azt iparkodik bemutatni, hogy az Egyház (amely jelen esetben a Római Katolikust jelenti) mennyire haladás és tudományellenes. Ezt még nekem is így tanították az iskolában, és éppen a Galilei-per volt a példa rá. Ezért hatalmas döbbenet volt számomra, amikor felfedeztem, hogy tudományos berkekben mennyi, de mennyi egyházi ember volt a tudomány története során. Néhányat Sévillia is említ. Tudtad például, hogy Kopernikusz is pap volt? Roger Bacon ferences szerzetes volt. De említhetjük Mendelt, aki a gentika alapjait fektette le, vagy Marconit, aki a távíró feltalálója volt. S mindketten beöltözött katolikusok voltak. További felsorolás helyett itt van egy igazán impozáns lista katolikus tudósok hosszú-hosszú soráról. Különös tekintettel arra, hogy nem csupán új- és legújabb kori tudósokról van szó. Sőt! No, egy különösen meglepőt azért csak megemlítek: 

AZ ŐSROBBANÁS-ELMÉLET
Robert Grosseteste (1175-1253), lincolni püspök. A fényt tanulmányozva – filozófiai és teológiai alapokon – megfogalmazott egy egyszerű ősrobbanás-modellt.
*
TÁGULÓ UNIVERZUM
Georges Lemaitre (1894-1966), belga pap, fizikus és csillagász. Már 1927-ben kimutatta, hogy az általános relativitáselmélet egyenleteiből következően a világegyetem vagy tágul, vagy szűkül. Ő adta meg elsőként a táguló világegyetem használható matematikai számítását is. Előre megmondta, hogy az űr nem lehet stabil, és ezt Hubble és mások bebizonyították. Az ún. Hubble-törvényt és a Hubble-állandót Edwin Hubble cikke előtt két évvel ő már levezette, és az ősrobbanás-modellt is előterjesztette, amit ő »ősatom hipotézis«-nek nevezett.

Csakhogy kiderül, az Egyház nem volt tudományellenes. Egészen más volt a gond. (Ahogy egyébként a valóban máglyára vetett Giordano Bruno esetében sem a tudományos nézete volt, ami miatt élve elégették, hanem a teológiai eretneksége. Az sem elfogadható indok ugyan, de a tudomány- és egyháztörténet meghamisítása, ha mégis ragaszkodunk a bevett, megszokott magyarázathoz.) 

Galileről megtudhatjuk, hogy a bajt nagyjából ő kavarta önmagának a stílusával, a mentalitásával. Az Egyház nem volt ellenséges vele, a pere következtében sem történt vele semmi különös. Maga a per pedig nem a tanításáról szólt, hanem arról, hogy nem volt hajlandó a bizonyítékok nélküli állítását csupán elméletnek nevezni, ahogyan azt az Egyház kérte tőle. Ennyi. 

Ám Galilei pere a mai napig precedens értékű. Annak ékes bizonyítéka, hogy a kereszténység és elsősorban a Római Katolikus Egyház képtelen a saját korában élni, s hogy mindent megtesz a hatalma fennmaradása érdekében, még a tudományos haladást is képes megakadályozni. (Egyébként ezt a látószöget a protestáns egyházak sem restek kihasználni, hogy a teológiai vitákban a nagy tesó orra alá dörgöljék. S nem veszik észre, hogy önfájuk ágát is lelkesen fűrészelik.)

Ám azok, akik a Római Egyház tudományellenességét képviselik, egy pillanatig sem jönnek zavarba a nézetüket minden porcikájában tagadó tényektől. Valószínűleg mert annyira jól hangzik, amit a nézetük mellett felhasználhatnak belőle. 

Mi van tovább? 

E pillanatban éppen csak felvillantottam valamit Sévillia könyvének egyetlen fejezetéből. Galilei esetében a tények pofátlan átcsoportosítása és az átcsoportosított tényekből leszűrt abszolút hazug következtetések állnak a középpontban. Több esetben a történelem szemléletének a tökéletesen elhibázott alapállásával kell szembenéznünk. Az anakronizmussal, amely korunk nézeteit vetíti egy az egyben vissza valamely másik korba, s ez alapján mond ítéletet az akkori rendszerekről, emberekről, politikáról és mindenről. 

Mondanom sem kell (de hátha mégis, ezért mondom), bizonyos történelmi eseménysorokat mi már lezárt egészként vizsgálhatunk (például a világháborúkat), de az eseményekben benne levő emberek, kormányok még csak részfolyamatokat láthattak. Ráadásul azt is a saját koruknak megfelelően.

Az első világháború innen nézve egy tökéletesen értelmetlen mészárszék, amelynek lezárása vezetett az újabb világháborúhoz. S mondjuk ma ezt úgy, hogy Európában és nem nemzetekben gondolkodunk. Ez világos. De az akkori emberben volt hazaszeretet, és ennek érdekében hajlandó volt felállni a karosszékből, és fegyvert ragadva védeni a hazáját. A szenvedés vagy a halál árán is. S ezt ma már nem értjük. 

Ahogy azt sem, hogy a második világháború mából nézve kardinális kérdése a zsidók elhurcolása és meggyilkolása lett. De akkor nagyon mellékes szempont volt. Apróság. Amit a legtöbben el sem hittek. S még ha el is hiszik, és a mai jelentőségét tulajdonítják neki, akkor sem nagyon tudtak volna mit kezdeni a Harmadik Birodalom közepén levő táborok felszabadításával. Sem katonai, sem logisztikai szempontból. 

Vagyis a mai tudásunkat, világszemléletünket, érzéseinket, elvárásainkat a múltba vetíteni hatalmas baklövés, mellényúlás, és semmi, pusztán a tudatos múlthamisítás indokolhatja. Amely múlthamisítás a jelenünk, ezáltal a jövőnk miatt történik. 

A 10 történelmileg inkorrekt téma

felvezetése, tárgyalása világos, érdekes, logikus és izgalmas. Sévillia jól teszi a dolgát.

Nekem csak egyetlen szempontból volt hiányérzetem a mondanivalójával kapcsolatban: egyik kérdésnél sem vezeti le, miért is beszél róla egyáltalán. Nem azt mondom, hogy nem utal rá, hanem azt, hogy nem vezeti le. Például a holokauszt kérdésénél is érinti a zsidó nép kiirtási kísérletének ma divatos egyediség-hangsúlyozását, illetve annak erkölcsi, morális tarthatatlanságát és önmagában való rasszizmusát, de nem lépi végig a logikai utat, hogy ez miért tarthatatlan, erkölcstelen és rasszista szemléletmód.

Amiképpen más kérdések taglalásánál is érezzük, tudjuk ugyan, hogy miről van szó, de a szerző nem segít egy világos kifejtéssel, hanem simán bízik az ismeretünkben és az ösztöneinkben.

Azonban ne felejtsük el, hogy ezt a könyvet francia írta elsősorban franciáknak. Nekünk magyaroknak például még múltba nyúló tapasztalatunk sincsen, milyen az, amikor egy országnak gyarmata van. Ezáltal fogalmunk sincsen, hogy egy gyarmatosító ország polgára hogyan is viszonyul a gyarmatokhoz, azoknak lakóihoz. Amit ebből ismerünk az jobbára és mindössze sztereotípia. Ami ellen ez a könyv is küzd. 

Mit akarok mondani? Azt hogy hasznos lett volna a történelmileg korrekt történelemszemlélet és -ismeret céljait felfedni, és az inkorrektséget megindokolni. Mármint az igazság ismeretén túli okokat. Mert az világos, hogy többről van szó ezekben az esetekben mint egy-egy történelmi esemény, folyamat igazságának a szemléletből fakadó félreértése. S az is rendben van, hogy teljesen világos, amit Orwell mondott a múltról, a jelenről és a jövőről. De az nem teljesen tiszta, ezek a kérdések hogyan, miképpen és miért járulnak hozzá a polkorrekt világ teljesebbé, átfogóbbá tételéhez, és a diktatúrájának a kiszélesedéséhez. 

Kairosz, Budapest, 2013, 400 oldal · ISBN: 9789636624026

8/10

2022 márciusának dereka. Hideg van reggel, de tizenfok dél körül. Mindjárt dél, sütjük a hagymás törtkrumplihoz a rántott húsit, aztán megyünk bringázni egyet, mielőtt újra visszahűl az idő. 

S ahogy nap mint nap kapom a fényképeket Szamóca lányomtól, unokám anyjától, az apró kis csemete egyre többet és egyre tudatosabban mosolyog. 

Na, jó, átvágtalak! Az utolsó mondat nem teljesen igaz. Ezzel a mondattal: „ha Papa nincs, vagy nem olyan, amilyen, nagy eséllyel ezt a bejegyzést nem olvashatnád.”. 

Mert ugyan honnan tudhatnám, miképpen alakult volna az életem a képregényekkel kapcsolatban, ha Papa nincsen? Különös tekintettel arra, hogy állítólag a könyvek mindenképpen megtalálják a maguk olvasóit. De félre a lila képzelgésekkel, lássuk, ami miatt belekezdtél ennek a bejegyzésnek az olvasásába!

Kertész Sándor tanár, újságíró-képszerkesztő, a képregény történetnek kutatója, szakíró, grafikus. Több könyve is megjelent a képregényekről. A két fő munkája a magyar képregénytörténet összefoglalása, a Comics szocialista álruhában és a Pókember generáció.  (Az első kötethez sajnos még nem nem volt szerencsém.)

A szerzőt ábrázoló rajz Sváb József munkája

Vagyis Kertész Sándor nem most nyúlt első ízben a magyar képregény témájához. Már csak azért sem, mert van egy blogja, Privát képregénytörténet címmel. A blog pedig a jelen kötet tárgyalásakor azért fontos, mert a könyv tulajdonképpen arra épül. A szerző ezt nem is titkolja, hiszen kiemeli a könyv előszavában, hogy már megjelent írásokról újra megjelenéséről van szó. Nincsen ezzel baj. 

A könyv, ahogyan a címlap és a szennycímlap belső oldala elárulja, a Privát képregénytörténet című sorozat első kötete. Nem meglepő, hogy a sorozat szerkesztője ő maga, azzal sincsen semmi baj, kíváncsian várom a további köteteket (füzeteket)!

A kiadvány ugyanis nincsen száz oldal sem. S mivel gazdagon szórt illusztrációkkal, a tényleges szöveg bizony nem gyűri maga alá az olvasót. 

A tartalomjegyzéket szemlélve könnyedén konstatálhatjuk, hogy a nagyjából száz oldalon kilenc fejezet és a szokásos könyvrészek osztoznak (szennycímlap, címlap, kolofon, tartalom, stb.). Vagyis egy fejezet nagyjából kilenc oldal, aminek a fele (nagyon helyesen!) kép, illusztráció. 

A kötet arról szól, amit a sorozatcím mond: a képregény mint műfaj története. Döntő részben a magyar képregényé. De privát története. Vagyis olyasféle mint az én blogom. Csak jobban ragaszkodik az alapvető témájához mint én: ami privát benne, az is szorosan a képregényhez kapcsolódik, nem nagypapákhoz, meg piros csíkos nylon-pulcsikhoz. 

Propaganda képregények, avagy Porbafinogenov elvtárs vonalas útmutatásai

A címben szereplő szovjet kulturális elvfőisten-elvtárs neve: Finogenov. Az elvtárs a Szovjetunióból érkezett küldöttség vezetője volt. Festőként. Vonalas festőként. Nem azért vonalas, mert vonalakkal festett. S alacsony volt, ez a tutit tudó akadémikus művészember (például határozottan nem ajánlotta a grafikusoknak a szén- és puha ceruzával való alkotást, mert mindent is tudott), ezért ragadt a nevéhez a magyar előtag. 

A magyar képregény története, bármilyen furcsa, nem a Zorád-Korcsmáros-Sebők-Cs. Horváth quartettel kezdődött. Nem csupán azért nem, mert Cs. Horváth (illetve akkor még simán Horváth) nem is e három jeles művésszel, hanem Gugi Sándorral vágott neki a magyar képregény klasszikus korszakának, hanem azért is, mert volt élet képregényiában Cs. Horváth előtt is. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem tudunk róla semmit sem. Még ha formailag némileg voltak is eltérések. A háború után, úgy '49-ig nem is volt baj a rajzolt történetekkel. 

Aztán de. Az elvtársak a Nyugat mételyének tartották, a sekélyesség és a métely forrásának. Mert rettentő panelesek voltak a történetei, erőszakosak a sztorik. Féltették tőle a gyermekeket és a munkásosztályt. Amelyet felemelni akartak, nem a kulturális porban tartani.  

Szóval az elvtársak annyira nem kultiváltak semmit a magas kultúrán kívül. Mármint, amit ők tartottak magasnak. Magas az a kultúra volt, amely előremozdította a proletáriátus ügyét. Hahhh...! Mert ami viszont ebbe a kategóriába esett, az jobbára egyszerűen xar volt, na! Ha nem hiszed, járj utána, itt van pár építő, eklatáns példa a tiltás utáni képregény időkből. Ha felépültél, folytatom a könyvbemutatót... 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tény, ami tény, az amerikai képregény kiadással valóban volt baj. Ezt a műfaj kinti története is bizonyítja. Sok pszichológus vádolta a képregények erőszakosságát azzal, hogy negatívan befolyásolja az ifjak lelki folyamatait. Szó mi szó, ha igaz az input-output-elv, az jön ki, ami bemegy, akkor volt/van min gondolkodni. 

S az is tény, hogy úgy a rendszerváltásig a magyarul megjelenő képregényekben egészen más formában jelentkezett az erőszak és a bűnözés mint a nyugati társaikban.  

A magyar képregény klasszikus korszaka

'56 után az elvtársak rájöttek, hogy a gondolkodó munkásosztály csináljon bármi mást, csak ne gondolkodjon, terelődjék a figyelme akármire, ami nem politika, legyen Trabantja, telke, Balatonja, lángosa, gulyáskommunizmusa, képregénye. 

Ami úgy indult ugyan, mint azt fentebb láthattad, de aztán bizony elképesztő magasságokba jutott. A magyar képregények történetének klasszikus szakasza Gugi Sándorral kezdődött. És Horváth Tiborral folytatódott. Aki aztán egy azonos nevű kolléga miatt felvette a „Cs” előnevet. S hamarosan híres-hírhedt mintegy menedzserévé vált a magyar képregény kiadásnak. 

Érdekes egy hibrid korszak volt ez! Ami egyébként nagyjából a rendszerváltásig tartott. S amit egyértelműen Cs. Horváth neve fémjelez. Aki kézben tartotta és nagyjából lenyúlta magának a műfajt. Rájött ugyanis, hogy az elvtársak torkán a kultúra terjesztésének eszközeként le lehet nyomni a képregényt, ha az irodalmi művek adaptációjaként ölt testet. 

Cs. Horváth elkezdett tehát képregény forgatókönyveket írni. Kezdetben Gugi Sándorral dolgozott, de Gugi lassú volt, megbízhatatlan tempóban alkotott. Vagyis inkább megbízhatóan csúszott minden leadási határidővel. Cs. Horváth szertenézett, hogy grafikusát nyerje a hazában. S jöve Korcsmáros Pál. Aki bármit, bármikor megrajzol, egyéni stílusban, mindenki kedvére. S követte őt Zorád Ernő és Sebők Imre.  

Majd sokan mások: Elsősorban Sarlós Endre, majd Fazekas Attila. Róluk e kötet nem beszél. 

Nem tudom megállni, el kell mondanom. A Sergio Bonelli kiadó köteteit magyarul megjelentető Fumax Kiadó egyik darabja a Zagor. A/4 nagyságú, vastag kötetben adja ki a vadnyugati szuperhős kalandjait. Ha jól tudom, eddig kettő jelent meg. Ugyan az első kötet annyira nem jött be nekem, de azért a könyvtárban belenéztem a másodikba. Apám, egy az egyben Fazekas Attila rajzai néztek velem farkasszemet! Az összképet némileg árnyalja, hogy a Zagor első ízben '61-ben jelent meg Olaszországban. 

Kertész jelen kötete Korcsmárosra, Zorádra és Cs. Horváthra fókuszál. Elmondja, hogy a Nagy Csével (bakker, tényleg, a róla szóló képregényről még nem írtam értékelést, pedig....) valóban és tényleg voltak bajok, de nélküle nem lett volna magyar képregény. Vagy csak sokkal később és sokkal visszafogottabban. 

A Nagy Csé, ugye, kitalálta az irodalmi adaptáció elvtársak által is elfogadható lehetőségét, aztán ebből nem is engedett. Elképesztő munkatempója volt. Írta a képregényeket, szerezte az új megjelenési helyeket, szédítő tempóban írta a forgatókönyveket, szervezett be új rajzolókat, hozta-vitte a rajzaikat, az értük járó pénzmagot. 

De az adaptációkkal volt baj. A képregény lényege a kép. A Nagy Csé az adaptációra tette a hangsúlyt. Így a forgatókönyvei annyira szövegesek voltak, hogy arányait tévesztette a műfaj. Emiatt leginkább Zorád Ernővel támadt konfliktusa a Nagy Csének. Zorád volt az, aki aztán a kezébe vette a szövegek megírását is. Miután jó pár Csé-szövegbe beleturkált. Ami Csé számára csak a megjelent anyagra tekintve derült ki. Volt is komoly morgolódás. De Csé nem engedett. Így a magyar képregény aránytalansága is megmaradt. 

Evégett egy egykori képregény-konferencián a Nagy Csével Kuczka Péter komoly konfliktusba is keveredett. Csé bizony egyedül maradt. 

Kertész könyve kiemelten foglalkozik az általa személyesen is ismert Zorád Ernővel. Meg Korcsmáros Pállal. Elemzi a művészetüket, ejt szót a képregényhez való viszonyukról és a műveik sorsáról. (Rengeteg nem maradt fent, mert maguk az alkotók sem tartották becsben őket, a nyomdák meg vagy megőrizték őket vagy leginkább nem. 

Megtudjuk, hogy amíg Zorád elsősorban festőnek tekintette magát, addig Korcsmárost az Ég is képregényre teremtette. Hogy Rejtő leghivatottabb képi tolmácsolója miért Korcsmáros volt, s hogy még Zorád is azt mondta, neki Rejtő nem megy, ez egyértelműen Korcsmáros sajátja. Pedig jelent meg Rejtő-képregénye: Bradley Tamás visszaüt, A Néma Revolverek Városa, Tigrisvér. Egyik jobb mint a másik, de Korcsmáros azért valóban teljesen más.

Megtudhatjuk, hogy Zorád montázs-technikája képregény-szerte egyedülálló, s hogy a montázsokban nem fotók vannak: Zorád mindent megrajzolt, azt is, amire az hisszük fotó. 

Aztán van olyan is, hogy egy képregény, a Grant kapitány gyermekei előbb jelent meg oroszul mint magyarul. A történetet Sebők Imre rajzolta. 

Nem is folytatom. 

Bár vékonyka a kötet, mégis igen tömör áttekintését adja a magyar képregény történetének. Eszébe sincsen átfogónak lenni, mégis kicsit azzá válik. Egy ültőben elolvasható, és olvastatja is magát. Hagy maga után hiányérzetet, de nem tudtam eldönteni, a terjedelme vagy a tartalma miatt tesz ilyet. A terjedelemre tippelek. 

Illetve fogalmam sincsen tesz-e hozzá bármit is a Comics szocialista álruhában című kötethez. Hiszen a címe alapján az pont ezzel a témával foglalkozik, pont ebben a korszakban. (Egyre kíváncsibb vagyok rá!)

Összességében:

kicsit ad hoc-nak érzem ezt a kötetet, füzetet. Olyan adjunk ki valamit, mert már régen jelent meg a nevem alatt valami. S aztán az ad hoc-ból érték lesz, mire elhagyja a nyomdát. Ami olvasmányélménynek kiváló, összefoglalásnak is elmegy, formailag nem nyűgöz le, de a képanyaga jó minőségű, informatív. Nem hajtok rá most azonnal, hogy itt legyen a polcon, de ha szembejön velem, nem állok félre. 

Képregényáruház, 2021, ISBN: 9786155823022

8/10

2022 március közepe, négy napos, hosszú hétvége, erre, elképesztő, 3:45-kor kipattant a szemem, s képtelen voltam visszaaludni, mert azért az már mégis csak képtelenség, hogy ennyire hajnalban ne tudjak aludni. Olvasgattam egy kicsit, megittam két kávét, s megírtam ezt az értékelést, miközben gyönyörű párom még a túlszobában szuszog. 

Nincs semmi különös, csak szeretek élni. Lilim eszik, iszik, alszik, kakál, pisil, növekszik, mosolyog, nyunnyog, nyüszög, kis édesem. Az ukrán háború tart, a benzin ára napokon belül az égben lesz. A fiamra meg büszke vagyok, amiért nagyon képes önmagával szembenézni, és utána változtatni, ha úgy látja, kell. 

S közben most a Yes zenél nekem, a csodálatos Yessongs album. Nem kerestem, a YouTube dobta be az új Jethro Tull után. S mivel nagyon régen hallgattam, bent is maradt, és újra rácsodálkozom, mennyire jó. 

A helyzet a rendszerváltással gyökeresen megváltozott. J. Kati érett nőként is roppant csinos, legalábbis egy pár éve tartott osztálytalálkozónkon az volt, hiába telt el közben harminc-negyven év. Valami aerobic-stúdiója van, ha jól emlékszem. Mindenesetre olyanja, ahol mozogni kell. S ő az egyik, aki vezeti az órákat. Tehát ő is rendszeresen mozog. Szóval nem vele kapcsolatban változott meg a helyzet. Makacs és megrögzött kapcsolati monomániám és Szerelmetesfeleségtársam bruttó imádata ellenére a férfiüzemmódom esztétikai érzékelése azonnal aktívvá válna, ha Kati ma produkálná az egykori fényképen látható pózt. Nem, ez egyáltalán nem változott. 

A lehetősége annak, hogy alternatív szemléletű könyvek, videók jelenhessenek meg, hogy előadók olyan dolgokról beszélhessenek, amelyek nem részei a mainstream történelemszemléletnek, oktatásnak, nos ez ma már egészen másképpen működik. 

Több ilyen alternatív történelmi munkát olvastam. Azt hiszem, Badiny-Jós professzor Jézus-könyve volt az első. Nem tetszett, nem győzött meg. 

Az a helyzet, hogy eddig voltaképpen és teljesen még egyik sem. 

A Pilissel kapcsolatban Gönczi Tamástól első ízben valamit. A Magyarságtudományi Füzetek-sorozatban jelent meg egy tanulmánya, Pilisi titkok, pálos barátok címmel. Mint megtudtam, a füzet kivonatolása volt a Piliscsillag, Napcsillag című kötetnek. Amit a könyvtárban meg is találtam, rögtön vittem is magammal, el is olvastam. Nagyon megragadott a mondanivalója. De bármennyire vaskos is a kötet, még azután is bőven maradt bennem kérdés, kétely.

Amikor első ízben találkoztam a ténnyel, hogy létezik egy Herceg Ferenc nevű szerzőnek egy könyve a Pilisről, azonnal vadászni kezdtem rá. Évekig nem jártam sikerrel. Két hete tette fel az ajánlatot egy Moly-társ, hogy van egy fölös példánya belőle, eladná. Akadtam rá vevő. 

(Gönczi könyve 2013-ban, kibővített tartalommal, iszonytatóan, ijesztően pancser tördeléssel is megjelent az Angyali Menedék kiadó „gondozásában”. A pancserségen valamelyest enyhített az 2020-as, javított, bővített, negyedik kiadás, de tipográfiai szempontból még mindig elképesztőn gyalázatos munka. Készül arról is egy bővített értékelésem, csak győzd kivárni!)  

ALTERNATÍV TÖRTÉNÉSI LEHETŐSÉGEK 

Van egy történészi berkekben manapság közmegegyezéses múltkép a magyarság őstörténelméről.

Nagyon leegyszerűsítve így fest: jöttünk valahonnan a sztyeppékről, leuraltuk a Kárpát-medencét, minden népek tartottak a pogány hordánk nyilaitól, miközben kalandozva legyalultuk mindazt a földrajzi területet, amerre jártunk, míg végre Augsburgnál a fenekünkre ültetett minket a Nyugat hadereje, és a péppé vált haderő visszafogó kényszere miatt kénytelenek voltunk a további kalandozó hordázás helyett államot alapítani, felvenni egy kulturált vallást és aláállni a nyugati kultúra áldás-esőinek és nem ellenállni a népei barátságának, s a barátságból fakadó áldásoknak. S közben a finntesók elbarangoltak fel, északra, de mivel közösen ugorkodtunk, idővel, a XIX. század közepe felé, figyelmes és hatékony Habsburg segítséggel felfedeztük, hogy közünk van rokonságilag egymáshoz. 

Vagyis semmi dicsőséges, semmi előremutató nem volt a középkori magyarkodásban, merevtekintetű, kőagyú banda voltunk, amely sátrakban lakott, a lóval és az íjjal kétségtelenül remekül bánt, de ez volt minden érdemes. A magyarok kisebbségi érzésük miatt kétségbeesetten kapaszkodtak/nak Attilába, és eszükbe sem jutottak a halszagú finn tesók. S akik a vallásukban teljesen és tökéletesen pogány rítusokat követtek. Ideje volt végre egy fegyelmezett, ésszerű és valóságos vallás keretei közé kényszeríteni az egész bandát. 

Nos, az alternatív szemlélet homlokegyenest mást állít.

A magyarságot a szkíták rokonainak tartja. S a szkítáknak birodalmuk volt a kora középkorban. Attila és a hunjai nem csupán eszménykép volt a számunkra, akinek, akiknek a nagyságába a farvizükön utazva kétségbeesetten kapaszkodtunk, hanem vérrokonok. 

S ne feledjük, hogy Európában ez a kultúra nélküli pogány banda hordott először alsónadrágot. A művelt, kulturált nyugat csak jóval később szokott rá. S azt is vegyük tekintetbe, hogy micsoda felsőfokú logisztikai ismeretekre volt szükség a honfoglalás lebonyolításához az akkori viszonyok között! 

Kis kutatással simán felfedhető, hogy a magyarok nem voltak pogányok. A zoroasztriánus monoteizmus vallását követték. Tisztelték, de nem tartották istennek a Napot, a földet, a vizet és a levegőt. A táltosaik magasabb szintet képviseltek mint a más népeknél ügyködő sámánok. 

A magyarság választott nép volt, s minden szellemi céltévesztése ellenére a mai napig is az: a világ spirituális apokalipsziséből való kiemelkedésében ez a választottság döntő szerepet fog játszani. Csak fel kell fedeznünk, meg kell ismernünk a múltunkat. 

Amelynek bizony szerves része volt, hogy a Nyugat, amelyhez olyan állhatatosan igyekszünk törleszkedni, többet tud nálunk: a napóleoni gondolat értelmében igyekszik/igyekezett gyökerestül elpusztítani minden múltunkra vonatkozó információt, elvenni tőlünk a nyelvünk eredetiségét és a valódi rokonságát más nyelvekkel. A Habsburg-ház élen járt ebben a múltírásban. Például amint tehette, lehetősége lett rá elpusztította, feloszlatta az egyetlen magyar szerzetesrendet, a fehér ruhás pálosokat. Akiknek rendjét a tatárjárás után, egy látomást követve Boldog Özséb alapította, és a székhelyüket a Pilisbe tette.

A pálosokról sok különös dolgot állítottak, adtak tovább a régiek. Például, hogy Özséb egy látomás alapján fogott neki a munkának. S hogy ez a munka arról szólt, hogy megőrizze a magyarság szellemi értékeit, életben tartsa a választottság eszméjét és főleg annak az eszközeit. 

Helyben vagyunk...

A KÖNYV ÉS A SZERZŐJE 

Ez a Herceg Ferenc nem az a Herczeg Ferenc. Ezt maga is hangsúlyozza az előszóban. Ahogyan azt is, hogy nem képzett szakember, csak a maga jogán lett kutató, de inkább életben tartó és ismeretátadó. Előre bocsánatot is kér, ha a szavai nem lennének gördülékenyek... Jól teszi! 

Egy órája keresgélek a neten, de semmi különösebb, érdemleges információt nem találok Herceg Ferencről. Életrajzi adatokat sem. Videóit lelem, amelyeken előadásokat tart, a tényt, hogy Pilis-kutató, meg néhány kritikai weboldalt, ilyen-olyan hangnemben, hangnemmel, amely vastagon megkérdőjelezi Herceg Ferenc állításait. Amitől persze még simán lehet igaza. Ha akarod cinikusan mondom, ha akarod vérkomolyan: a karaktergyilkosság az egyik legjobb módszer egy mondanivaló megsemmisítésére. S ha a Pilis fontos dolgokat rejt magában, ha mind a múltunkról mind a jövőnkről van mondanivalója, hogy a viharba hallgatnának azok az erők, amelyek nem akarják, hogy mindez kiderüljön, felszínre kerüljön? 

 A Történelmünk ősi gyökerei a Pilisben már a címében egyértelműen állást foglal: a magyarság szakrális területe, Óbuda (nem a mai, hanem egy sokkal régebbi) területe volt itt. A Pilis szakrális vidék, amely az Árpád-ház idején lezárt terület volt, nem léphetett be ide bárki. (Hogy pontosan hová, arról nem szól a fáma. Nyilván nem az egész Pilist zárták le, mert hogyan tudták volna ezt megtenni?)

Herceg Ferenc az állításinak a döntő többségét Sashegyi Sándor kutatásaira, felfedezéseire alapozza. Sashegyi a XX. század harmincas-negyvenes éveiben tevékenykedett. Amatőr kutató volt ő is, aki viszont a felfedezései miatt hivatalos kutatási engedélyt is kapott. Aztán fordult a kocka, a végén azt állították, hogy Sashegyi az eszét vesztette.. 

Sashegyi úgy vélte, a Holdvirág-árok ősi temetkező hely volt. Az útjai, a barlangjai mesterségesek, az árok végi hatalmas sziklafal köve mesterségesen hasított. Sashegyi talált egy sziklasírt, amelyről úgy vélték akkoriban, Árpád fejedelem sírja. Több egykori újság cikke is ebben a megközelítésben számolt be róla. 

Sashegyi kutatásait, illetve a feltárt sírban levő csontokat Dr. Gallus Sándor a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályának a vezetője, Dr. Nemeskéri János, a Magyar Nemzeti Múzeum antropológusa és Dr. Mészáros Gyula, turkológus, antropológus azonosította. 

Vagyis mondhatjuk, hogy Sashegyi kutatásai és a levont következtetései akkoriban nagy visszhangot keltettek, és a következtetései egyetértésre találtak. 

Sashegyi nyomán Herceg Ferenc is szakrális helynek tartja a Pilist, ősi temetkezési helynek a Holdvilág-árkot, a pálosok munkássága kiindulópontjának az árok barlangjait. 

S természetesen elutasítja a később érkezett kritikákat arról, hogy szó sincsen szakrális temetkezési helyről, az árok mindössze egy római korból származó kőbánya. Ahogyan a kritikusai pedig simán lehazugozzák Herceget. Mármint amellett, hogy légből kapott ostobaságokat beszél. 

MENNYIRE EZ AZ A KÖNYV, AMIT KERESTEM?

Is.

Úgy a feléig, háromnegyedéig azt gondoltam, nem véletlenül keresem évek óta, ez lesz az első olyan, az ősmagyarsággal foglalkozó írásmű, amely végre kielégítő érvekkel, tényekkel szolgál. Úgy a feléig-háromnegyedéig meglehetősen konzekvensen halad és logikus a felépítése.

Majd a Sashegyi Sándor kutatásairól írtak után elfogy a lendület, s véget ér a koherencia. Nagyobb baj, hogy a lényegi mondanivaló is. 

A pilisi barátok küldetésének a mibenlétéről, az üzenetükről, arról, hogy sikeres volt-e a munkájuk vagy sem, semmit sem tudunk meg. 

Egyébként ez nem is lenne feltétlenül baj, ha a könyv címe nem ígérne sokkal többet. Illetve ha megmaradna a tényeknél. Vagy ha mégsem, akkor legalább valami magyarázatfélét tehetne a történetek mellé.

Mert csuda érdekes ugyan, hogy egy dobogókői közösségi alkalommal a már elbújt Nap újra előjött, hogy a később zuhogni kezdő eső a résztvevőkre nem hullott, ám azon túl, hogy ez a Pilisben történt, mit mond ma mindez nekünk? A csoda tényén kívül mond egyáltalán valamit? 

Ahogy az is csuda érdekes, hogy a mongol tudósok, akik soha nem jártak még Magyarországon, a temetőben egyből Sashegyi Sándor sírjához mentek. Mintha tudnák... Izé..., a mit is? De mert nem tudjuk, mi ennek a jelentősége, azon kívül, hogy szájtátva hallgatjuk a történetet, azt kell kérdeznem: na és, akkor mi van?

Bár alapvetőn szkeptikus vagyok a csodákkal kapcsolatban, nem zárom ki, hogy vannak. De az is itt van bennem, hogy a csoda soha nem öncélú, valamire rá kell, hogy mutasson. Rendben van, hogy ez a saját elvárásom, de fogalmam sincsen, a dobogókői társasággal történtek itt, ebben a könyvben ugyan mit húznak alá, mit erősítenek meg? Azt, hogy vannak csodák? Azt, hogy Dobogókőn van valami? De mi van ott?  Miért van ott? S mit üzen a ma emberének, ami ott van? 

Koronás Kerecsen, 2018, 182 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155775017

6/10

2022 márciusának az a napja, amikor megszülettem. Reggel Szerelmetesfeleségtársam első mondata az volt: 
– Jó reggelt, Morzsám, boldog születésnapot neked!
És írt nekem a lányom is, azt mondta, ma jön meg a meglepetésem, majd délután felhívott a fiam is, pedig ő magasról tesz a születésnapokra, és mégis, elsősorban amiatt hívott. Csuda jól esett mindhármuktól. Meg attól a száz embertől, aki még felköszöntött így vagy úgy. 
Bakker, ötvenöt éves vagyok. Immár kétségtelenül középkorú. S akkor jóindulatú voltam. Mert ha ötvenöt a közép, akkor száztíz a vég. Az pedig több mint optimizmus!! S a fene se tudja, kellene-e. 

Próbálom felidézni, mikor, hol, hogyan találkoztam első ízben PKD nevével. Szerintem a Szárnyas fejvadász volt a randevú oka. Persze az irodalmi alapanyag a film bemutatásakor magyarul még nem állt rendelkezésre, csak évekkel később jelent meg a mi nyelvünkön. De akkor lecsaptam rá. Majd azzal a lendülettel le is tettem. Tudod, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal című opuszról van szó. Ami piszokul csak távoli köszönő viszonyban van Ridley Scott filmjével. Első nekifutásra hatalmas csalódás volt PKD. 

Majd nekifutottam Az ember a fellegvárban című regénynek. Ha már alternatív történelem, akkor legyen kövér... izé, alapmű! Hát, barátom, valahogy nem került hozzám közelebb PKD! Egyáltalán nem az volt ez a regény sem, amire számítottam. De már legalább kezdtem kapisgálni, hogyan is ír PKD.

Máshol már leírtam, de elmondom újra, ne kelljen keresgélned. Amilyen kis jó fej vagyok, látod!

Egyáltalán nem ragaszkodik a következetes szerkezethez. Meg a szereplőihez se. Könnyen megesik nála, hogy elkezdi a történetet X szereplővel, N városban/korban/térben/valóságban, s aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy X nem is azonos önmagával, ő voltaképpen Y, egy másik városban/korban/térben/valóságban. Vagy éppen elindul a történet X-szel, aki N városban/korban/térben/valóságban él, cselekszik, és egyszerre csak azon kapod magadat, hogy jé, X-et elfeledtük, már Y a főszereplő, jó esetben N városban/korban/térben/valóságban, de az is lehet, hogy valahol egészen máshol. 

PKD-t nem érdekli a szereplői kinézete. Voltaképpen megelégszik a nemükkel és a hozzávetőleges életkorukkal. Esetleg a családi állapotukkal. Meg persze a társadalmi szerepükkel, helyzetükkel. Ez utóbbiak akár komolyan változhatnak is. 

Ez a lazaság kezdetben marhára zavart. S ha valami marhára zavar, nem nagyon szoktam újabb esélyt szavazni egy szerzőnek. Annyi minden van, amit szeretnék még elolvasni, az idő meg vészesen fogy. Pláne, hogy nem elégszem meg az olvasással, még írogatok is róla. S az kellene még, hogy olyanokról írjak hosszan, amik nem is tetszettek egyáltalán! Szép is lenne! Dupla időpocsékolás!

De PKD nem eresztett el. A könyvei újra és újra a kezemben kötöttek ki. A Figyel az ég után, ami pontosan olyan időpontban talált meg, amikor erre és éppen erre volt szükségem, nos, mindent megbocsátottam neki, és válogatatlanul olvastam a könyveit. És be is szereztem őket. Holott nem méltó rá minden egyes könyve, de ezután mégis. 

A Vulcanus kalapácsa arról szól, 

hogy adva van egy társadalom a káoszban, amit stabilizál és uralma alatt tart egy Egység nevű diktatórikus képződmény. Amit mert diktatúra, kapásból utálunk. De mert minden relatív, hamarosan rájövünk, hogy az Egység világszintű stabilitást hozott létre, és ugyan nagyjából minden tagja paranoiás, de valóban stabilizálták a világot. S ugyan mindenki retteg, hogy bekerül az intézményeibe, különösen az atlantai központba, ahol tuti várományosa lehet egy jó kis agymosásnak, de a káosznál még az Egység is jobb. 

Ezt persze nem gondolja így mindenki. A diktatúrákban mindig van valami földalatti mozgalom, egy titkos ellenzék, amely a diktatúra megdöntésére törekszik. Az Egységgel szemben a Gyógyítók mozgalma áll. Akik elég jól állítják maguk mellé a csőcseléket, amely mindig kapható egy jó kis lincselésre. Annak ellenére, hogy a vezetőjüket atyának szólítják. 

S ezzel nincsen vége a hatalmi játszma résztvevőinek. Ez túl fekete-fehér lenne PKD-től, még egy korai, 1960-ban, ötödiknek (vagy hatodiknak, mert abban az évben kettő is a polcokra került tőle) megjelent regényében is. Nem spoiler, ha elmondom, mert pillanatok alatt kiderül a regényben, ki az, mi az a Vulcanus. Mert jelen esetben, ugye, nem a mitológiai alak. Tudod, az, aki a tűz és a vulkánok római istene (a görögöknél Hephaisztosz), és az istenek fegyvereinek készítője, kovács. Ebben a regényben persze Vulcanus nem ő. Hanem egy szuperszámítógép. Egy olyan masina, aki mindenek felett van. (A regény, ahogy mondtam, '60-ban jelent meg. Nézzük el neki, hogy a számítógép szoba nagyságú és lyukkártyás.) S mint ilyen, ez a harmadik. Vulcanus 3. 

Adva van az Egység fő-fője, az egyik igazgatója, a Gyógyítók vezetője, annak a lánya, és a szobányi szuperagy. Meg persze PKD. Sejtheted... 

A regény nem olyan mint

az író későbbi regényei, sokkal inkább olyan a többi korai. Vagyis meglepően lineáris, a szereplők maradnak azok, akiknek megismertük őket, van izgalom, kaland, harc, feloldás, miegymás. A szereplők is mindvégig azok, akiknek megismerjük őket, az egyetlen változás az esetükben az, hogy árnyaltabbá válnak, mint ahogy azt PKD-től megszoktuk. Az, hogy nem fekete--fehér senki, később is bevett evidencia, azonban a jellemek, illetve a motivációk árnyalása nekem e regény esetében kellemes meglepetés volt. A két nagy szervezet, az Egység és a Gyógyítók sem egyértelműen jók vagy rosszak. Sem céljaikban, sem a tetteikben.

Pedig úgy indul a történet, hogy van az elvakult, diktatórikus Egység, és vannak a szabadságért küzdő Gyógyítók. Az egyszeri olvasó-emberfia aztán csak később gondol vissza a történet-indító jelenetre, és utólag látja be, hogy PKD már a legelejétől relativizálja a célokat és az elérése érdekében használt eszközöket. 

S igen, a könyv címe. Ahogyan említettem, Vulcanus egy számítógép-sorozat. Ami, aki a küzdelemben a harmadik legveszélyesebb féllé válik. Azáltal, hogy a programozása végett iparkodik átvenni a hatalmat. Nem azért, mert gonosz, hanem azért, mert a belé programozott célt mindenáron el kell érnie. Nem el akarja érni, hanem nem képes másként cselekedni. S ha a cél érdekében embert kell ölnie, hát nincsenek erkölcsi fenntartásai. Nem ismeri az Asimov által megfogalmazott három robotikai törvényt. Csak azt ismeri, amit belé tápláltak, amit meg kell oldania. S azt igyekszik is mindenáron elvégezni, elérni. Így lesz belőle a legkegyetlenebb, legkíméletlenebb ellenfél. Mintegy kalapácsos gyilkos. (Hogy szavamat ne feledjem: evégett a borító is fenomenális!)

Ismétlem, 1960-ban jelent meg első ízben a regény. Ugyan Asimov 1941-ben, az Astounding magazin májusi számában, a Te hazug! című novellájában lefektette a a robotika első törvényét, Lem már megírta A vadászat című történetét, de ugyan hol volt még akkor a Terminátor robotháborúja, és pláne hol a Mátrix?

A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE

1.   A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2.   A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3.   A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

De a Vulcanus kalapácsának korántsem a téma kronológiai dobogós helyezésének elsőség a legfőbb érdeme. Minél többet írok róla, annál inkább fontossá válik a küzdő felek tetteinek a mérlegelése. Majdnem azt írtam, relativizálása, de mert erkölcsi kérdésekről van szó, ez nem lenne igaz. Az Egység egyik főszereplője, Barris igazgató ki is mondja magában, hogy aki öl, azt ő nem hajlandó követni, legyen az ember vagy nem ember. Ezáltal aztán magára is marad. Akkor is, ha kénytelen az általa választott cél elérése érdekében érdekszövetséget kötni. 

S belátom, szép lassan ez lesz a regény legfontosabb tulajdonsága. Mármint hogy nem abszolutizál, ám amikor igen, akkor pedig a legfőbb erkölcsi elv mentén teszi. S közben nem válik szájbarágóssá. S mindvégig megmarad érdekes, izgalmas politikai krimi-sci-finek. 

Agave Könyvek, Budapest, 2022, 172 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634199793 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2022 márciusának az eleje. Hamarosan ismét megöregszem egy évvel, az ötvenes éveim közepén leszek. S akkor kétszer és egy évvel többet éltem mint az anyukám. És tizenkét évvel többet mint az apukám. Pedig én akartam félévesen meghalni valami torokgyík-szerű frincfrancban. De ez az egész születésnaposdi nem is aktuális. 

Inkább ezt figyeld: egy Krokodil nevű progrock együttest hallgatok, ami nem is progrock, hanem nem is tudom mi, blues is, jazz is... de valami csuda jó. 

De leginkább ez a fontos: ma megint láttam a kis nyüszögő-bajnok kicsi unokámat, Lilit. Hét hetes, egyedül tartja a fejét és az alkarjára támaszkodva felemeli a fejét, hogy nézelődjön. 
– Apa, maradj már, azt képzeld, hogy le akartam tenni a pelenkázóra, erre kinyújtotta a lábait, letette a talpát, és ott állt büszkén imbolyogva, hogy nézzem már mit tud! Persze tartottam, de akkor is...!
– Nagyapja unokája! Szerelmetesfeleségtársammal megittunk a hétvégén Szihalmon egy-egy keserűlikört, meg egy jó néhány pohár bort igen gyorsan, hát én is imbolyogva álltam, és büszke voltam, hogy úgy is maradtam!

Szerintem ez lesz az egyik legrövidebb értékelésem. Majd meglátod, miért. 

Leszögezem, nem olvastam az eredeti regényt. Ezáltal szándékomban sem lehet elmerülni a nagyjából általános fikázásában. Ugyanis, akik szeretik Frank Herbert eredeti, hatkötetes sorozatát, azok jobbára veszettül rühellik azokat a regényeket, amiket a fia, Brian Herbert írt, Kevin J. Andersonnal. 

A Dűne az írófi és a munkatársa jóvoltából univerzummá nőtte magát. Ahogy említettem a sorozat atyja, Frank Herbert hat eredeti könyvet írt. A csemetéje és az írótársa ezt a hatot kiegészítette még kettővel.

Aztán nem bírtak magukkal és univerzumot csináltak a Dűnéből. Három kötetben megírták a Dűne legendái sorozatot. Majd újabb háromban az Előjáték a Dűnéhez címűt. Majd a két kötet jelent meg A Dűne hősei címmel. Sőt, volt egy vegyesvágott kötet is, A Dűne ösvényei. S ne feledjük, a 2020-ban megjelent Caladan-trilógia első kötetét sem, amely már magyarul is olvasható. 

Van egy képregény feldolgozása Herbert alap-Dűnéjének. Aztán meg itt van ez az album, Az Atreides-ház című könyv képpé-dolgozásának az első része. Vagyis önmagában nem teljes a kötet. S mivel az Előjáték a Dűnéhez-alsorozat első kötete alapján készült, ezáltal még önmagán túl sem teljes. Vagyis azt várni tőle, hogy a képregény kiadja a teljes élvezeti értékét: balgaság. Nem adhatja ki. 

Beláttuk, hogy nem egyszerű az élet! :-D

Úgy általában

Mivel az alapművet nem olvastam, viszonyítani nem tudok. Így a képregényt csak önmagában tudom megítélni. Ez akár elsülhet így is, úgy is. 

A cselekmény nem lineáris. Abban az értelemben nem, hogy több főszereplője van, akik azonban egymástól függetlenül cselekszenek, kik-ki a maga bolygóján. A két szerző biztosra ment: az alakok nem ismeretlenek, kapcsolódnak az eredeti, Frank Herbert-féle sorozathoz. Konkrétan, hogyan máshogyan is, az egész miskulancia arra épül. 

Ez egyfelől jó megoldás, mert a rengeteg ismerős név, kapcsolódási pont miatt otthonosan érezhetjük magunkat a közegben, a szereplők, a fogalmak, a későbbi események előzetes ismerete miatt. Tényleg jó érzés. De azért átfutott az agyamon, hogy ugyanez lehet a halála is ennek a képregénynek. Ugyanis ha valaki nem ismeri az előzményeket (amik ebben az esetben, ugye, utózmányok) annak úgy lesz lila az egész, ahogyan van. Ugrálunk egyik bolygóról a másikra, nézzük egy kicsit ezt a szereplőt, majd egy másikat, majd egy harmadikat, közben csapkodnak a semmit se mondó fogalmak is (melanzs, homokféreg, Bene Gesserit Rend, fremenek, stb). Tehát senkiről és semmiről nem tudjuk meg igazán, hogy kicsoda, micsoda. 

Nem tudom, hogy aki teljesen Dűne-szűz, annak ez a képregény mond-e így bármit is, s főleg, csinál-e kedvet, hogy kézbe vegye a folytatást is? (A második kötet már megjelent magyarul.) 

Az tény, hogy aki túl van már néhány Dűne-könyvön, -filmen, abban a kapcsolódási pontok megbizgetik a beavatottsági érzést. Ismét mondom, nem tudom, milyen a képregény a könyvhöz képest. Nekem, aki nem ismerem ennek a képregénynek az eredeti regényét, kimondottan tetszett mind a szereplőváltásos szerkezet, mind maga a történet. Vagy inkább a történetek. Képzeld, kedvet csinált az eredetihez! Most mondd! 

 A rajzok

önmagukért beszélnek, úgy gondolom. A tetszési indexem minden bizonnyal emiatt is szól a kötet mellett. Jellegzetesek, következetesek a karakterek, dinamikusak a mozgások, nagyon jók a terek és a látószögek, érzékletes a színezés. Szóval semmi baj nincsen vele. Mutassam, milyen? 

Vagyis nem csupán a történet, a látvány is kézben tartatja a könyvet. Ami egy képregény esetében, ugyebár, nagyon nem mellékes. 

Mivel egy regény adaptációjáról van szó, nem fenyeget az a veszély, hogy parttalanná, majd egy idő után lapossá válik a történet, mint ahogyan az a nem lezárt történetek esetében lenni szokott. 

Összefoglalva tehát bevezetésnek nagyon jó, amit láthatunk, nézhetünk, s a teljes élvezet feltétele annyi, hogy legalább valamelyik Dűne-film már mögöttünk legyen. De leginkább Herbert alapregénye. Némi előismeret nélkül, úgy gondolom, teljessé válhat a káosz és a tanácstalanság. Alapismerettel kimondottan élvezetes. 

GABO, Budapest, 2021, 112 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635662180 · Fordította: Tamás Gábor

8/10

2022 március legeleje. Lili unokám hét hetes, emeli a buksiját, gügyög, mosolyog és szép és kedves. Én meg büszke vagyok rá is, az anyjára is. És amennyire xar most a helyzet az ukrán-orosz balhé miatt, aggódhatok is értük. Értük is. De inkább imádkozom. Bármit is ér. 

Többször leírtam már: Gion Nándor írásaival, konkrétan a Virágos katonával Szerelmetesfeleségtársam ismertetett meg. (Akit azóta sem tudtam rávenni, hogy több Giont olvasson. Elképesztő!) Olyan kedvesen lelkes volt, hogy csak rövid ideig álltam neki ellent. Aztán felfaltam a teljes tetralógiát (bár az utolsó rész nekem egyáltalán nem passzolt az első háromhoz, nem is tetszett). 

S aztán pár könyvét még kivettem a könyvtárból, majd beszereztem az egész életművet, és amennyire lehet, kiemelt helyre tettem a könyvespolcra. S ami újonnan megjelent, azonnal beszereztem, elolvastam. Az utolsó, eleddig három kötetet (ez a mostani a negyedik) a kiadótól kaptam. 

Az életmű ötödik részétől olyan írások kerültek a gyűjteménybe, amelyeket Gion élete során kötetben nem jelentek meg. Vagyis a mostani a negyedik utólag szerkesztett könyve az írónak, amely ha nem is posztumusz, de mindenképpen irodalomtörténeti jelentőséggel bír. Az első ilyet, a Véres patkányírtás idomított görényekkel címűt még a Noran jelentette meg. Azt a kötetet Gerold László szerkesztette. Az utána következőket Kurcz Ádám István. Az utóbbi szerint az előbbi meglehetősen nagyvonalú, de inkább hanyag volt (ő nem így fogalmaz) például az összegyűjtött elbeszélések-kötet esetében. Ha hihetünk neki, akkor mi, olvasók jobban jártunk a kiadó és szerkesztőváltással. Természetesen ezt én fogalmazom így. 

S most gondolkodom... 

Egyrészt azon, hogy ennek a kötetnek van egy általános, a Gion-életmű előző négy részére is vonatkoztatható mondanivalója. Mondanivalóm. Ez az író halála után összegyűjtött, -keresgélt, -söpört és -kapart írásokra vonatkozik. Mivel ezt már leírtam az életmű ötödik, de leginkább az hatodik köteténél, most nem teszem meg újra. 

A lényegét azonban elmondom. Az a lényeg, hogy van ugye, az életmű. S vannak az életműnek hozadékai, járulékai. Az olyan írások, amelyek alkalmiak, esetiek, újságba, folyóiratba valóként születtek, a pillanatnak szólnak, vagy csak félig kidolgozottak, befejezetlenek. Ezek jobbára (jobbára, mert például a Švejk is befejezetlen, mégis a világirodalom egyik alapműve) csonkák, bicebócák, részben élvezhetők. S mivel a szerző nem él, nincs lehetőség megkérdezni, egyetért-e a megjelentetésükkel. A szerkesztő, a kiadó pedig úgy dönt, hogy a szerző jobb megismeréséhez joga van az olvasóknak, rajongóknak, tisztelőknek, az irodalomtörténészeknek. S ha már dolgozott, legyen valami emlékműve az ő munkájának is. :-) 

Az ilyen kötetek jobbára sokkal érdekesebbek, mint amennyire olvasmányélmények. De az író írásainak a szeretete végett a felsoroltaknak mindenképpen kincs. Mindenki másnak jobbára ha nem is élvezhetetlen, de minimum érdektelen. 

Gion Nándor eddig megjelent ilyesféle kötete, az életmű 5–7. része a határeset kategória. Azért, mert többnyire drámákat, hangjátékokat olvashatunk bennük. Vagyis szépirodalmi műveket. Amikért az olvasók szeretik Gion írásait. Ezzel a hetedik kötettel keményedik a helyzet. Ebben „kritikák, fordítások, átdolgozások és más művek” kaptak helyet. Lássuk miről van szó!

A kötet tartalma

• 8 oldal a mindenek előtti időből, Gion színre lép címmel. Vagyis a legelső megjelent írások. 
• 209 oldal Kritikák, méltatások, jegyzetek. 
• 33 oldal mese. Nem Gion saját meséi , hanem fordítások és átdolgozások. 
• 265 oldal hangjáték: ezek sem sajátok, hanem fordítások, feldolgozások
• 17 oldal abszolút ifjúkori írás és vers

Vagyis teljesen vegyesvágottat kapunk, ha elmerülünk a könyvben. Már akit felcsigáz ez a tartalom. Engem, ahogy nézegettem, leginkább a hangjátékok csigáztak fel. Különös tekintettel, hogy az egyik Joseph Heller kisregényének, a másik Hemingway regényének az adaptációja. 

A kritikák

Nem, nem vagyok nagyvonalú, illetve nem felejtettem el, hogy a sor nem ezzel indul. De ezt az első nyolc oldalt, illetve a harminchármat, illetőleg a tizenhetet  nemes egyszerűséggel átlépem. (Az olvasásban nem tettem meg.) A meséket azért, mert a fordítást megvizsgálni több okból nem tudom (viszonyítási alap és nyelvismeret hiánya. A Gion színre lépet és a Zsengéket azért, mert úgy érzem, ezek valóban méltók az irodalomtörténészék és a Gion-kutatók figyelmére. De leginkább e két csoportéra. 

A kritikákról viszont szólok.

 A kötet, ha jól számoltam, kilencvenkét kritikai írást tartalmaz. Jól olvastad, kilencvenkettőt! Írjak mindegyikről részletesen? :-D

Mivel a kilencvenkét kritika kétszázkilenc oldalra szorult, nem túl nehéz kiszámolni, hogy egy írás átlagosan két oldal hosszú. Vagyis egyik sem túlságosan részletes. 

A kritikák élvezetét a magyar olvasó számára, számomra biztosan, igen megnehezíti két dolog: az idő és a földrajz. Az idő olyan értelemben, hogy a legfrissebb írás 2002-ben született, vagyis húsz éves. De találunk ötven-hatvan éves sorokat is. És attól a dátumtól haladunk a korunk felé.

Vagyis az ezekben írtak nagyon távol vannak tőlünk időben. S itt jön a földrajz: nem csupán az időben vannak messze ezek a gondolatok, hanem térben is  Ráadásul egy másik országban.

Mit akarok ezzel mondani? Egyértelmű: egy délvidéki amatőr színjátszó-csoport előadásának az elemzése, akik olyan művet adtak elő, akinek a szerzőjét és a munkásságát itt nem ismerjük, annyira nem csigázza fel az érdeklődési faktort. Ahogyan egykori, vajdasági folyóiratok egyes számainak a nem túlságosan elmélyült elemezgetése sem. Sőt, még akkor sem, ha odaát neves, de nálunk tökéletesen ismeretlen szerzőket elemez, akiknek a műveit itthon beszerezni mára lehetetlen. Bármilyen nyelven. 

Kicsit fellélegeztem, amikor olyan íráshoz értem, aminek a tárgyát ismerem. Szerencsére akadt ebből is jó néhány. Az első, a magam részére igazi olvasmányélményt jelentő írás az Esterházy Péterről szóló focis beszámoló volt. Talán azért, mert ebben ott volt teljes vértezetében az író, leíró Gion.   

Bár persze az is elmondható, hogy a kritika nem feltétlenül a kritizálásról szól. Akkor is célt ér el, ha értékekre mutat rá. Gion kritikája által így lettem kíváncsi Bálint Tibor írásaira. 

Ezzel együtt a kötet kritikai részének megjelentetése teljes mértékben irodalomtörténeti esemény, semmiképpen sem számíthat általános közönségérdeklődésre. 

Mesék

Konkrétan hat darab. Kettő feldolgozás, négy átdolgozás. Szeretem a meséket. Tetszettek is. Annak megítéléséhez, hogy Gion mit tett velük, viszonyítási alap kellene.

Az első két mese a Sárkányölő királyfi szerb népmeséket gyűjtött egybe, 1987-ben jelentette meg a Forum kiadó. A másik négy mese a Jung Károly szerkesztette, jugoszláviai magyar népmeséket tartalmazó, Szépen zengő pelikánmadár című kötetből valók, amit szintén a Forum adott ki 1986-ban. Vagyis Magyarországon igen nehezen elérhetők már ezek a könyvek is. Hát még az eredeti alapanyaguk! 

Hangjátékok, adaptációk

Nekem ez a kupac volt a legérdekesebb. Minden bizonnyal azért, mert azok a művek, amelyek ebbe a csoportba kerültek, mindenképpen megállnak a saját lábukon. Persze, a négyből négy nem önálló mű, idegen nyelvű hangjáték fordítása, dráma és regény-átdolgozás, s bár a szerzőik ötven százalékban ismertek és simán elérhetők idehaza. 

A dráma átdolgozás eredetije Joseph Heller műve. Egy kevésbé ismert művéről van szó, amely a Megbombáztuk New Havent címet kapta. A másik átdolgozás Hemingway egyik alapműve, az Akiért a harang szól. 

 A két ismeretlen darab Zvonomir Bajšić Nézd, milyen szépen kezdődik a nap! című hangjátékának a fordítása és Guy Foissy Még képesek röpcédulát osztogatni! című darabjának hangjátékká dolgozott változata. A fordítás az utóbbi esetben Bajomi Lázár Endre követte el. Magyarul a Két szerető szív című kötetben jelent meg, amely Foissy hét egyfelvonásosát tartalmazza. 

Bajšić horvát író, rendező volt. Rádiójátékból több mint kétszázötvenet hagyott örökül az utókornak. Nem találtam semmit, ami magyarul jelent volna meg tőle, ezen az egy szem, Gion által fordított hangjátékon kívül. Viszont ez az egy roppant érdekes, szórakoztató és ötletes. Egy férfi, Miroslav és egy nő, Mariola félreértésekkel és füllentésekkel teli találkozását mutatja be egy tréfás, szellemes, kicsit abszurd párbeszéden keresztül. Igen jókat mosolyogtam rajta. Kicsit arckaparós, kicsit megható, kicsit magunkra-ismerős. 

A Heller-darab ismerős lehet azoknak, akik valamilyen formában találkoztak már A 22-es csapdájával. Az Akiért a harang szól-ról nem is mondok semmit. 

A kérdés, ugyebár, jelen esetben nem az, hogy miről szólnak, milyenek az alapművek. Ezekről a maguk helyén kellene beszélni. Itt és most nekünk Gion a fontos. Hogyan viszonyulnak a Gion-kéznyomos végeredmények az eredetihez. Mivel a négyből három esetében a rendelkezésünkre állnak az eredeti művek fordításai, viszonylag könnyű dolgunk van: csak össze kell hasonlítani az eredetiket és a feldolgozásokat. Én ezt most mégsem teszem meg. Sommás leszek, ezáltal felületes. Különös tekintettel arra, hogy mindhármat újra kellene olvasnom ahhoz, hogy érdemit mondhassak. De nem teszek ilyet. (Időben egyébként a Foissey-darab van a legközelebb hozzám, s szerintem Gionnak ennél volt a legkönnyebb dolga.) 

Megállok ott, hogy igen, mind a négy mű megáll a saját lábán, és az általam ismert három a stílus szempontjából sem lett kiherélve, sem gionosítva. Az a tény, hogy az olvasásuk közben semmi fennakadásom nem volt, sokat elmond. 

*

Kellene valamit mondanom összefoglalóként, de amit mondani tudok, azt voltaképpen elmondtam. A Giont szerető emberfia önmaguk miatt szereti Gion szépirodalmi írásait. Mindaz, ami ebben a kötetben van, vagy nem önmagáért való, vagy nem szépirodalom, vagy dicséretesen és mértéktartón nem Gion. Ebből ered, hogy a kötet jobbára inkább gioni desszert, irodalomtörténeti bootleg, semmiképpen sem főétel vagy „stúdióalbum”. Ha e megkötöttség figyelembe vételével olvassuk kiadja a zamatait. 

Napkút, Budapest, 2021, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156283931

?/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 februárjának utolsó előtti napja. Ma megyünk haza Szilhalomról. Hajnal van. A jakuzziban melegszik a víz, még utoljára beülünk habzani egyet. 

Tegnap este óta azon gondolkodom, többet meg nem osztok semmi olyasmit a Facebook-on, ami az olvasókat és engem szembe fordíthat. Már ha egyáltalán van ilyen téma... Semmi értelme. Vagy mit tudom én... Hiszen tulajdonképpen, ami miatt most is lett egy kis pezsgés, azt én is úgy találtam. De elképesztő, hogy értelmes emberek is mennyire kizárólag érzelmi megközelítésből fakadó projekciójuk által képesek reagálni, s mennyire úgy gondolják, ha legyőznek valakit, változik bármi is. Illetve, hogy nem kérdeznek, biztosak abban, hogy jól értik, értelmezik, amit olvastak, és máris mennek torokra. S kezdődhet a karaktergyilkosság is. 

Írom a szavakat szakmányba, de ha jól belegondolok, igazság szerint nem hiszek bennük. Illetve a szavakban igen, csak abban nem, hogy hatékonyak lennének. 

Aztán az Iwiw becsukta a kapuit, jött a Facebook, a közösségi oldal, amely mára leuralta a világot. Ott már nem találtam meg Évát. (Most ránéztem újra: a nevét beütve elsőre őt dobta be a Facebook.) De nagyon sok mindenki mást igen. Szintén viszonylag az indulásakor regisztráltam az oldalra.

Azok közé tartozom, akik fent vannak, rá-ránéznek, többségében célirányosan el-elolvasnak ezt-azt, de nem töltenek vele sok időt. Annyira nem érdekel a kapcsolatépítés lehetősége sem, a lájkok pedig végképp nem.

Nem mondom, volt idő, amikor képes voltam elmerülni némely poszt alatti hozzászólás-hegyekben, sőt aktívan részt is venni bennük, de amióta majdnem mindenkin eluralkodott a két mondat utáni minősíthetetlen minősítési kényszer, ha rá is nyitok a komment szekcióra, igen gyorsan tovább is lépek. Sőt, tudatosan iparkodom minimalizálni a FB-on töltött időt, és a kommenteket minél kevésbe olvasni. 

Már csak azért is, mert egyre unalmasabb az oldal is, a kommentek is. Az ételfotós-, cica–kutyus-fotós megosztások kevéssé érdekelnek. Benne vagyok több csoportban, de rendre csak kettő-háromnak a megosztásait dobja fel az oldal. Ahogyan igen szűk a köre az ismerőseimnek is, akiknek a megosztásai szembejönnek velem. A hozzászólások pedig jobbára (rosszabbára) kioktatók, minősítők, agresszívek. Mindenki mindent jobban tud, mindenki szakértő, és mindenkinek úgy csattan a bulldogfoga az övétől eltérő véleményekre, mintha az élete múlna rajta. 

Mindezzel együtt én is okos és hasznos plattformnak tartom a FB-ot.

De már gondolkodtam, mi lenne, ha törölném a profilomat? Az lenne, hogy felszabadulna némi időm, erről-arról nem értesülnék a nagyvilág híreiből, az ismerőseim életéből. És néhány közösségi alkalom kimaradna az életemből, mert kiesnék bizonyos alkalmi csoportokból, vagy be sem tudnának újakba venni. Meg elveszne a Messenger mint kapcsolattartási eszköz. (Bár úgy tudom, az működhet FB-regisztráció nélkül is. Ennek nem néztem még utána.)

Ugyanis ha a FB-nak semmiféle ügyfélszolgálati kommunikációja nem létezik, ebből az fakad, hogy a felhasználók csak eszközök a program tulajdonosai számára, nem emberek. Vagyis a Facebook-alapító Mark Zuckerberg álma a globális kapcsolatépítésről semmi más, csak piszok jól hangzó üzleti rizsa. 

Zuck (Mark Zuckerberg beceneve): Ja, szóval ha bárkiről bármit tudni akarsz a Harvardon

Zuck: Csak szólj.

Zuck: Tobb mint 4000 e-mail-cím, fényképek, címek, SNS

IA barát neve kitakarva): Hogy mi van? És ezt hogy csináltad?

Zuck: Az emberek egyszerűen csak regisztráltak.

Zuck Nem tudom, miért.

Zuck: „Biznak bennem"

Zuck: Szerencsétlen faszok

(178–179..)

Ebben a kis semmi párbeszédben lényegében benne van, mi a baj Facebookkal Roger McNamee szerint. De persze kétmilliárd emberrel hogyan is lehetne foglalkozniuk? Ugorjunk nagy fejest? Foglalkoznak ők a felhasználókkal, legalábbis az adataikkal, de ebből fakad a fő probléma: a felhasználók jogainak a semmibevétele és az adataikkal való teljes visszaélés. S a rendszer arra épül, hogy még több adat érkezzen.

 A SZERZŐ NEM (TELJESEN) OUTSIDER

Alapvetőn kockázati tőke befektető. (Magabiztosan használom a kifejezést, jól is mutat, de mert a közgazdasághoz is zöld vagyok, fogalmam sincsen mit jelent. Úgy első hallásra azt, hogy van pénze, amit induló projektekbe pakolhat, hogy ezáltal megerősíthesse őket, megadhassa nekik a kezdő löketet. Valahogy úgy, ahogyan az az RTL Klub Cápák között (egykor Ecopoly) című műsorában történik néha.

 Ahogyan dicséretes önmérséklettel elmondja, ilyen minőségében, de egyáltalán nem kulcsfiguraként ott volt a Facebook indulásánál. Befektetőként, valamint Mark Zuckenberg, a Facebook ötletgazdájának, későbbi fő részvényesének és teljhatalmú urának gazdasági mentoraként. (Érdekességképpen: Bono a U2 énekese is arrafelé sertepertélt. Kettejük kapcsolata pedig akkor kezdődött, amikor Bono fontolóra vette a Universal Music megvásárlását.)

 Aztán idővel McNamee elkerült a Facebook tüzének a közeléből. De teljes értékű Facebook-fan maradt. Majd kétségei támadtak a céggel kapcsolatban, gyanúsak lettek neki bizonyos folyamatok. De nem csupán gyanúsnak tűntek neki, hanem társadalmi szinten veszélyesnek is. Adatvédelmi és mentálhigiénés szinten.

S McNamee munkába kezdett. Szövetségeseket keresett, akikkel aztán kormányzati szinten próbálkozott. A tét nem volt kicsi.

S mindemellett basszusgitározik egy Moonalice nevű zenekarban, amelynek eddig négy albuma jelent meg, de mert az az első három albumban 3-3-4 lemez volt, ez összesen tizenegy lemezt jelent. 

BAJOK A KÖZÖSSÉGI MÉDIA DINOSZAURUSZÁVAL

McNamee a következő problémákat észleli. 

1. Az amerikai választások
McNamee és a társai úgy látták, a Facebook igen vastagon befolyásolta a 2016-os választásokat, s komoly része volt abban, hogy Donald Trump ülhetett az Egyesült Államok elnöki székébe. (Aminél nagyobb tragédia, úgy fest McNamee szavaiból, nem érhette Amerikát.) 

Mindez nem azért következett be, mintha a Facebook republikánus lenne, hanem azért, mert a Facebook mindenekfelett a növekedés és a profit pártján áll. Nem közvetlen ráhatása volt a szavazásra, mondja McNamee, hanem az üzletpolitikája és a nemtörődömsége miatt a rendszer kihasználható és visszaélésekre ad okot. Amivel a Facebook semmilyen szinten nem foglalkozott, érte felelősséget csak átabotában és elsősorban szlogenekben vállalt.

Konkrétan, bár szemtelenül lecsupaszítva: az oroszok befolyásolták az amerikai választást azáltal, hogy a Facebook révén kampányba fogtak a demokraták ellen, és a kampány révén mintegy hárommillió szavazott vesztettek a demokraták. Vagyis ha nincsen Facebook, akkor az oroszok nem tudnak mivel visszaélni, így nem Donald Tramp nevétől lett volna hangos a világ hanem Hillary Clintonétól.

Vagyis a Facebook, ha közvetve is, de a hányavetiségével történelmet írt.

2. Tömeggyilkosság 
Sajnos nem csupán ebben az esetben. McNamee elmeséli, hogy milyen tragikus hatással volt a Facebook Mianmar történelmére. Az ország elmaradott. Az internet drága, a lakosság számára megfizethetetlen.

A Facebook kitalált egy Free Basic nevű rendszert, amely, ahogyan a nevében benne van, korlátozott hozzáférést biztosít az internet használatához. Vagyis bejön rajta a Facebook. Ezáltal az ország legfontosabb médiafelületévé a Facebook lett.

A kormánypárt ezt használta ki, hogy a rohingya kisebbség ellen hergelje a tömegeket, aminek aztán tragikus vége lett, tömeggyilkosságba torkolt a lehetőség.

3. A személyes adatok
A Facebook kezdettől fogva, rendszeresen hozzáférést biztosított harmadik félnek a felhasználók adataihoz. Nagyjából semmit nem tett, hogy ezek az adatok biztonságban legyenek. Illetve de, a Felhasználói szerződésben néhány mondattal levédte önmagát jogilag.

Személyes adat alatt ez esetben nem csupán a szokásos személyi adatokat kell értenünk (név, születési hely, idő, anyja neve, lakcíme, stb.), hanem sokkal inkább egy, az interneten való szörfölgetésből kinyerhető érdeklődés- és személyiség- és kapcsolattérképet. Ami a metaadatok megfelelő értelmezésével az egyén reakcióinak a kiszámításához is vezet. (A telefonokon keresztül még [nem feltétlenül] hallgatják le marketing céllal a beszélgetéseinket, de az internetes szokásaink alapján ezek az adatok odavezetnek, hogy olyan konkrét célreklámot kapunk, amely adott esetben óhajtott szolgáltatások, eszközök megvásárlását ajánlhatja fel.

Vagy éppen a történelem befolyásolását.

S a Facebook (Google, Twitter, Amazon) nem őrzi féltve ezeket az adatokat. Azért nem, mert a XXI. század fő értéke az információ. S mert érték, pénzt jelent. A Facebook a világ egyik leggazdagabb, legnagyobb bevételt produkáló cége. S ez az egyik legveszélyesebb jellemzője.. 

4. Egészségügyi károkozás 
A Facebook rendszere arra épül, hogy figyeli a felhasználók reakcióit, és a reakciónak megfelelő további információkat ajánl fel a számukra. Ez látszólag jó, mert nem indifferens információk tömegét kell nap mint nap átlapozgatni, mire olyanhoz érünk, amely tényleg érdemes a figyelmünkre, de ez sajnos nem így van, mondja McNamee. A miénkkel megegyező információk tömege egyfajta véleménybuborékba zár minket (McNamee preferenciabuboréknak hívja), és a folyamat spirálisan erősödik: minél több hasonló vélemény érkezik, annál agresszívebben ragaszkodunk a permanensen megerősítést nyert információkhoz. 

Ez két okból káros. Egyfelől azért, mert a véleménybuborék miatt nem találkozunk más nézetekkel, nem lesz lehetőségünk mérlegelni az ellenvéleményeket. Másfelől azért, mert a Facebook minimálisan alkalmaz szűrőket a konteo-oldalakkal szemben, és így, mondja a szerző, alaptalan,* ellenőrizetlen, légből kapott nézetek sulykolódnak a felhasználók fejébe. 

E két dolog egyre árnyalatlanabbá teszi a felhasználók nézeteit, agresszivitáshoz és intoleranciához vezet. 

Amihez hozzáadódik még a kedvelések (like-ok) rendszere. Ez utóbbiról sajnos nagyon keveset olvashatunk a könyvben, szinte csak megemlítés szinten jön elő. A like-vadászat igen komoly önértékelési zavarokhoz, identitásproblémákhoz vezethet, és veszélyes mértékben elsekélyesíti a személyiséget. 

Mindezek együtt pedig függővé tesznek a Facebooktól. Ami annak jó. 

5. A Facebook reakcióhiányai
A gigaplatform hosszú éveken keresztül egyetlen stratégiát alkalmazott: a passzív időhúzásét. A problémákra nem reagált, csak úgy tett, mintha megtette volna. A reakciója a permanens mea culpázás volt, miközben semmi érdemi döntést nem hozott senki, és a bocsánatkérése mögött semmiféle valós tartalom nem volt.

Megtehette, mert egyeduralkodó a piacon, mert a törvényhozók számára érthetetlen és átláthatatlan a infótechnológiai piac, s mert a progresszív növekedése, a szociális médiában betöltött egyértelmű piacvezető szerepe, a hihetetlen bevételi mutatói mintha mentesítették volna a működéséből fakadó károk felelősségének a vállalása alól.

Mark Zuckenberg és a Sheryl Sandberg, a Facebook két mindenhatója

*

McNamee nem azzal vádolja a Facebookot, hogy mindezt akarja. Szerinte nem akarja. A Facebook bevételt akar, és ennek érdekében simán nem törődik a tettei, pontosabban a passzivitása következményeivel. McNamee éppen ezzel, a passzivitással vádolja a Facebookot. Hogy nem veszi tudomásul a társadalmi felelősségét, meg sem próbál változtatni a stratégiáján, és ha változtat valamit, az jobbára csak kényszer hatására történik.

A Facebook körüli problémák döntő többségében érintett a Google és az Amazon is. S a hozzáállásuk is veszélyesen hasonló.

A KÖNYV A FACEBOOK VESZÉLYÉRŐL

Milyen is ez a könyv? Érdekes. Figyelemfelkeltő. Hosszú. Informatív. Négyszáz oldal. Viszont ennyi tartalom nincsen benne. Ezért bizony elég sűrűn ismétli magát. McNamee úgy háromszázsokadik oldalon elmondja, hogy mindenre nincsen bizonyítéka, csak nagyon erős gyanúja van. (Ez nem az oroszok által befolyásolt választásokról szól, arra ugrottak kormányzati szervek is, és beigazolódott.) 

Észrevettem még egy érdekességet. Nem tudom, hogy ellentmondás-e? McNamee azt állítja, hogy az orosz hackelés a republikánusok mellett, vagyis a demokraták ellen zajlott. Vagyis a liberálisok ellen, a konzervatívok mellett. S nem azért történt ez így, mintha a FB konzervatív lenne, hanem azért történhetett meg, mert a platform értéksemleges, csak az érdekli, jöjjön a zsé. 

Itt tűnődtem el. Először nagyon kicsiben: a blogomat illetőn. Egy internetes szerkesztő azt mondta, szerinte nem moderálás történt, csupán vacak az algoritmus. Már éppen elfogadtam volna az érvelését, különösen, mert egy ismerős is büntibe került valami teljesen semleges téma megosztása végett, amikor egyszer csak kikapcsolták a tiltásomat. Örömködtem, hogy lám, meghallgattattam végre, belátta a FB, hogy ez egy kulturális blog... Egy hétig élt a feloldásom. Utána megint jött az üzi, hogy valaki jelentett, megyek megint a levesbe. Mentem, és azóta sem jöttem ki. De az én blogom nagyon kicsi blog, egyetlen százötvenezres látogatottságú bejegyzésem volt, mert voltak benne nagyjából meztelen hölgyek, de jobbára csak pár száz klattyintásig juttatom el az írásaimat. 

Azonban ne feledjük, csúnya dolog a választások befolyásolása. A Twitter Trumpot iktatta ki. A Facebook-ról anno eltűnt a Pesti Srácok minden anyaga. Ahogyan a Mi Hazánkos Toroczkayét is, mert, hogy terrorista. Miközben polgármester volt abban az időben is. (A per, tudtommal a mai napig zajlik, a magyar bíróságon is történtek érdekes dolgok, bár ez most tényleg nem tartozik ide.) Szóval úgy tűnik, azért a FB kapja a füleseket, hogy kiknek nem annyira érdemes felülethez jutni a platformjukon. Vagy a csuda tudja.  

Bár végső soron mindegy is, jobboldali-e, baloldali-e, értéksemleges-e a Facebook. A moderálási elvei átláthatatlanok, a gyakorlat köszönő viszonyban nincsen a deklarált elvekkel, ügyfélszolgálatuk nincsen, jogorvoslatra meg peres úton van lehetőség. Ha egyáltalán. Mondjuk ettől önmagában hányni kell. Vagy elismerni, hogy mennyire ügyesen csinálják. Azt, hogy mennyire fontos egy felhasználó (igaz, a kétmilliárdban...), ékesen tanúsítja.  

Azzal együtt ha nem is zavart, feltűnt, hogy McNamee egyértelműen liberális. Szíve-joga, csak éppen ebben a könyvben valahogy furcsa volt ennek még az attitűdje is. Ennek ellenére a liberalizmusa nem tartja vissza attól, hogy nagyon komoly javaslatai legyenek, lépések a megoldás felé. S ezeket a megoldásokat nem csupán a íróasztala előtt ülve sugallgatja. hanem minden fórumon képviseli is ezeket, beleértve a szenátust is. Van terve és ötlete, ami elvezethet a megoldáshoz is, mind az adatokat illetőn, mind a informatikai giga cégek monopóliumával kapcsolatban. 

Maxim, Szeged, 2020, 416 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634991304 · Fordította: Marczali Ferenc, Márton Róza Krisztina

8/10

2022 februárjának utolsó napjai, Szerelmetesfelségtársam születésnapjának a naptári környéke, meg hamarosan az enyém is; ez okból Szihalmon vagyunk egy hosszú hétvégén. Semmittevés, filmezés, zenehallgatás, jakuzzi, bográcsozás...

S két napja kitört az orosz-ukrán háború.

Semmit sem tudtam eddig erről a könyvről. (Mint annyi mindenről.) Ha nem olvastam volna a múlt héten Bakos Zoltán könyvét a liberális médiáról, ma sem tudnék róla. De olvastam, s így tudok. A könyvtárból kivettem, majd a regikonyvek.hu-n pár száz forintért meg is vettem. Nem bántam meg. 

A mondanivaló szerkezete

Goldberg egyrészt elmeséli, mit élt át, amiért kimondta, hogy a sajtó döntő részben baloldali és mocsokul, aljasul torzít, sőt, simán hazudik is, ha célravezetőnek találja. Ezt nem feltétlenül szavakkal, sokkal inkább a szerkesztéssel teszi.

Másrészt olvashatunk jó pár fejezetet arról, milyen fő témák esetében, milyen módszerekkel élnek (vissza) a médiamunkások. 

A könyv első fele Goldberg saját története. Önmagában ez a történet is érdekes. Nem értek egyet az előszót író Seres Lászlóval, hogy jobb lett volna, ha Goldberg terjedelemben arányosítja a saját esetét vagy az egyéb általa felhozott példáival. Mert hogy jobb lett volna, ha az utóbbin van a hangsúly. Nekem éppen emiatt tetszett a könyv: jóval túllép az általánosságokon. De még az általános esetében is mindig hoz konkrét példákat is. A saját esete pedig átélhető, döbbenetes szál, ami kiemeli az általános témákról bemutatásának a mondanivalóját. 

Egyébként nekem éppen a személyesség és a konkrétumok miatt tetszett jobban, mint Bakos Zoltán könyve. Így olvasmányosabb, érdekesebb lett, mint amaz.

Goldberg saját esete

A média feladata a tájékoztatás. Egy hírt bemutatni, összefoglalni: szerkesztés kérdése. Mert szerkeszteni mindenképpen kell. Ez magától adódik. S nagyon nem mindegy, hogyan szerkeszt a szerkesztő, a riporter, a szpíker. Mert egy hírt a szerkesztés igen könnyen értelmezhet, és ugyanilyen könnyen utat is mutathat az adott esemény értelmezési irányához. 

Goldberg azt mondja, a baloldalivá vált sajtónak eszébe sincsen kiegyensúlyozottan, korrekten tájékoztatni. Amit közöl, az minden esetben a republikánusok, a konzervatívok ellen is van. Míg fordítva egészen más a kép. Mondja a (volt) liberális Goldberg. Tehát nem egy jobboldali prominens, hanem aki odaát van. 

Goldberg számára az utolsó csepp egy átalányadó-tervről szóló tudósítás volt. Az átalányadó propagálója, Steve Forbes a választási kampány egyik arca volt. Az átalányadó pedig a kampányának az egyik fő témája. A témáról egy Engberg nevű tudosító készített összefoglalót a neves Dan Rather Valóságpróba című műsorában. 

Engberg hangja hallatszott, miközben a képeken Steve Forbes láthattuk kampánykörútján: „Steve Forbes gazdasági elixírként dobja be az átalányadós trükkjét, mint ami minden bajunkra orvosság."

Trükk? Elixír? Milyen szöveg ez, a pokolba is? – gondoltam. Ezek a szavak olyan mesteri szélhámosok képét idézik fel, mint Kókler Doktor, aki teherautója platójáról értéktelen holmikat árult a gyanútlan embereknek

Mindez azonban csak csali volt, hogy tovább vigyen bennünket a bozótosba. Ezután Engberg három különböző adószakértőt szólaltatott meg. Mind a hárman ellenezték az átalányadót. Mindegyik, kivétel nélkül! Hol volt ebből a korrektség és a kiegyensúlyozottság, amiről Rather mindig prédikál? Nem akadt olyan szakértő az egész Egyesült Államokban – akár egyetlenegy –, aki elképzelhetőnek tartja, hogy az átalányadó mégis működhet?

Természetesen vannak ilyenek. Ott van Milton Friedman és Merton Miller, két Nobel-díjas közgazdász, mindketten a Chicagói Egyetemről. Aztán James Buchanan a George Mason Egyetemről, egy másik Nobel- kitüntetett. Továbbá Harvey Rosen a Princetonról, William Poole a Brownról és Robert Barro a Harvardról. Mindegyikük nyilvánosan, ilyen vagy olyan mértékben, de állást foglalt az átalányadó mellett.

Engberg egy sereg közgazdászt találhatott volna az átalányadó mellett, ha akart volna. Egy támogató megszólaltatása azonban lerombolta volna az egész riport célját, nevezetesen Steve Forbes kinevettetését a nézőkkel.

Teljességgel elképzelhetetlen – nincs az esély még egy a millióhoz sem –, hogy Engberg vagy Rather az átalányadó riportot ugyanilyen lekezelő kommentárral hozta volna le, ha történetesen Teddy Kennedy vagy Hillary Clinton áll elő az ötlettel. 

(32–33.)

Kiss Ferenc tanítványa, pártfogoltja volt Cs. Horváth Tibornak. S ha Cs. a magyar képregény nagy dojenje, akkor Kiss Ferenc a kisdojenje. Állítólag neki van Magyarországon a legnagyobb képregény-gyűjteménye. Készített egy bibliográfiát a Fülesben megjelent képregényekről, ötrészes képregény-történetet és rengeteg-rengeteg képregényt írt. 

E kötet utószavában elmondja, hogy a Rejtő-életrajz régen dédelgetett terve volt. Azt hitte, mindenki harapni fog rá, ám mégsem volt egyszerű tető alá hoznia. Volt rajzoló, aki a téma érzékenysége miatt mondta vissza. Meg különben és egyáltalán, ahhoz képest, Rejtő írásai mennyire kedveltek, nagyon nem kapkodott az életéről szóló képregény után senki. 

A képregény stratégiája

Leszögezem: eleve túlzás, hogy ez életrajzi képregény. Mer' egy életrajz esetében, ugye, az életének a rajzát várja az ember. Amikortól megszületett, meg gyerek volt, meg kamasz, és így tovább. Iskolák, szerelmek, szülőkhöz való viszony, házasság, válás, gyerekek, első munkahely, ilyesmi. 

Nos, ebben a képregényben, nagyon jó érzékkel, alig van ilyesmi. Lecsóba csapkodunk, amikor összefutunk vele, Rejtő már derék férfiember, aki ír. Vagyis az első évek, jelen esetben nagyjából kukázva. 

Megtudunk azért ezt meg azt. Például a jól ismert adaléktörténetet, hogy a kávéházban írásokkal fizetett, de azért árnyalódik a kép. Jól is teszi, mert amikor ezt először hallottam, gondolkodtam is, hogy mifenét csinált három oldal Rejtővel a pincér? Ma már tudna bármelyik, mert egy Rejtő-kéziratnak mára van értéke, ha töredékes is, de akkor még... Nem is így fizetett, hanem úgy, hogy odaadta a pincérnek a kéziratot, hogy vigye át a szerkesztőségbe, és az érte kapott pénzből vonja le a fogyasztást. Na!

De a történet nagy lépésekben halad, és Rejtőt hamarost, már a hetedik oldalon munkaszolgálatra viszik. Mint zsidót, természetesen.

S itt következik a stratégia: a két idősík, rajzi eltérésekkel. Mert lesz egyszer a reális rajzokkal a jelen idő, vagon, sár, tábor, munka, ostoba őrmesterek, tétova barátkozás a sorstársakkal, majd a tragédia. Ezt rajzolta Németh Győző. S lesz, hogy Rejtő mesél a sorstársainak. Mégpedig úgy (duplacsavar), hogy a regényeiből készült képregények rajzolójának, Korcsmáros Pálnak a stílusában elevenedik meg, amit mond. Ezt rajzolta Podmaniczky Ferenc. 

2001 közepén a Füles szerkesztősége bízott meg a feladattal, dolgozzam fel Rejtő életét képregényben – Hámori riportregénye alapján. Ahogy nekiláttam a munkának, kiderült, hogy akkora lyukak tátonganak Rejtő életrajzában, akár egy-egy bombatölcsér, a képregényt nem tudom lineárisan, időrendben megírni. Somló Tamás filmjének, A halhatatlan légiósnak a szerkezetét vettem át, ahol a munkaszolgálatosok halálmarsa közben Rejtő sorra felidézi klasszikus ponyvaregényeinek egy-egy részletét. A képregény-forgatókönyvben én ezt az író életének egy-egy emblematikus pillanatára cseréltem le, kikerülve azt a csapdát, hogy minden egyes életrajzi elemet fel kelljen kutatnom.

– írja Kiss Ferenc a kötet végén az Egy Rejtő képregény viszontagságai című írásában. Kicsit előrefutok: a magam részéről ezt az írást érdekesebbnek találtam mint az előtte levő képregényt. Az indokok majd jönnek. 

A reális idejű történet rajzai

Amiket, ne feledjük, Németh Győző rajzolt. Reálisak, élethűek, részletesek, dinamikusak, életszerűek. Színezetlenek. Vagyis szépiára színezettek. Ilyenek: 

Meg ilyenek:  

Kell erről még bármit mondanom? Úgy gondolom, ez a két bemutató tábla mindent elmond. 

A Rejtő-mesélés Korcsmárossága

Amit, ugye Podmaniczky Ferenc rajzolt. Az ötlet nem volt rossz. Mármint, hogy amikor Rejtő mesél a többi munkaszolgálatosnak, azt valaki más rajzolja meg, méghozzá a Nagy Rejtő Adaptátor stílusában. Csakhogy akkor az lett volna az igazi, ha nem részleteiben hajaznak Korcsmáros stílusára e részek, hanem teljes mértékben olyanok. 

Azonban Podmaniczky sajnos messze nem hozta azt a szintet, amit Németh. A rajzai ugyan nyomokban Korcsmárost tartalmaznak, de se tréfásságában, se dinamikájában, se semmiben nem tudta hozni a nagy előd kézjegyeit. Nagyobb baj, hogy a saját világába se integrálta be a korcsmárosi jegyeket. Leginkább, mert a saját világa, hm, hogyan is fogalmazzak, meglehetősen... naiv.... egyszerű... Nem is tudom, hogyan mondjam. A képek olyanok, mintha egy tehetséges, de minden ízében kiforratlan gyerek rajzolta őket. Aki még sosem hallott perspektíváról, elrendezésről, se semmiről, ami esztétikussá, izgalmassá vagy széppé tehet egy képregényt. A mesélt szöveg tréfás. A baj csak az, hogy a rajzai izzadtságszagúak. Nagyon érződik rajtuk, hogy Podmaniczkynek úgy kellett rajzolni, ahogyan azt Korcsmáros tette, de ő nagyon nem képes úgy rajzolni. 

Kiss Ferenc leírja, hogy ráadásul Podmaniczky ragaszkodott a rajzok ceruzás színezéséhez. Ami csak tetézi a bajt, mert a különben sem jól sikerült rajzoknak még inkább ad valami dilettáns ízt. 

Szerintem mindenki sokkal jobban járt volna, ha ezeket az oldalakat is Németh rajzolja, csak éppen színesben, és nem erőlködnek a korcsmárosi stílus mindenáron beemelésével. 

Az utóbbi négy kép remekül érzékelteti, amiről beszéltem. A felső két kockában látható korcsmárosi alak szemmel láthatón él. Tréfás az arcmimikája, természetesek a mozdulatai. Viszont az alsó képeken egyfelől nincsen központi alak, nincsen szerkezet és üvölt a stílustalanság. S a Korcsmáros alakoknak semmi integritása nincsen a környezetükkel. A két közeg, Korcsmárosé és Podmaniczkyé nem válik homogén egységgé. Mert hogyan lehetne egyneművé a stílus és a stílustalanság? 

Komolyan, igazán szeretni akartam ezt a képregényt, és utálok nagyon kritikus lenni. De mismásolni és hazudni sem szeretek.  

Ahogy a stílustalanság szót leírtam, kíváncsi lettem, vajon milyen a rajzoló stílusa úgy különben? Rákerestem. És nem jöttem rá.

Arra viszont már megint igen, hogy mennyi mindenről nem tudok. Például a Képregénykedvelők Klubja évek óta megjelenő Reprint című folyóiratáról, vagy a Kalóz című magazinról. De legalább eddig nem sóvárogtam legalább ezek után.

Ahány helyen találkoztam Podmaniczky rajzaival, nagyjából annyi stílussal futottam össze. Meg azzal a ténnyel, hogy a magyar képregény klasszikus rajzolói mennyire remek grafikusok voltak. Egy Korcsmáros-, egy Zorád-, egy Sarlós-, egy Sebők-, egy Dargay- egy Fazekas-rajz azonnal azonosítja a szerzőjét.  S nyoma sincsen egyiken sem az esetlegességnek, a verejtéknek. A kompozícióik természetesek, magától értetődők, a mozdulatok egyértelműek és természetesek. S itt hozzáteszem, nem a nosztalgia íratja ezt velem. Németh Győző rajzairól is simán elmondható mindez. 

S ami fő: nem jut eszünkbe róluk senki más rajzoló. Mert a fő döbbenetem az volt a keresgélés közben, hogy rajzstílusban találkoztam szemérmetlen Korcsmáros-, Dargay- és Fazekas-klónnal. Érdekes, hogy Zoráddal, Sarlóssal és Sebőkkel nem. 

A koncepció

A történet középpontjában a munkaszolgálat, és így egyértelműen Rejtő (Reich) Jenő tragikus sorsa, zsidósága áll. S ezzel együtt az akkori politika zavarosságának, ostobaságának, kegyetlenségének a kritikája.

Ami egyfelől teljesen érthető. Mert Rejtő tragédiája, a teljesen értelmetlen halála elválaszthatatlan a származásától és a kortól, a politikai közegtől, amelyben élni kényszerült. Ebben nincsen semmi hiba. 

De mégis volt valami „ne már”-érzésem, amikor olvasás közben felfogtam, hogy honnan nézzük majd Rejtő-életét. S nem értettem a belső ellenkezésemet. Mert tény, hogy ez történt vele, tény, hogy a zsidósága miatt hurcolták el, tény, hogy munkaszolgálatban tűnt el, s mindez csupán azért, mert zsidó volt.  

Először arra gondoltam, a szokásos jött elő, a torkig létem a második világháború témájával, a holokauszt minden vonatkozásával. Mert a csapból is ez folyik. Hitler és a nácik, Auschwitz. Birkenau. Himmler. A zsidóság mindent meghaladó szenvedése. Mintha a szenvedést privilegizálni lehetne a származás alapján, s mintha az egyedülvalóvá tétel valami heroikus maximumot adna a halálnak, a kínnak, az értelmetlenségnek, s nem lenne önmagában felháborító, gyűlöletes az értelmetlenség. Mintha egy náció fájdalma magasabb rendű, magasabb szintű lehetne mint egy másiké. Mintha ugyanaz az emberi szenvedés súlyozható lenne annak alapján, ki volt az anyám és az apám. S mintha ez a gondolkodás nem lenne maga is faji ítéletté. Olyan faji előítéletté, amelyben a magasabbrendűség tudatát a semmihez sem foghatóvá tett szenvedés adja. 

De még csak nem is erről volt szó. Viszont az ellenérzésem akkora volt, hogy letettem a képregényt. Nyilván nem vártam, hogy egy Rejtő-életrajz móka és kacagás, könnyesre röhögés nyomait hagyja bennem. Rejtő életének és korának a felületes ismerete ezt magától értetődőn nem hagyja úgysem. 

Megértem azt is, hogy Rejtő életének a rekonstruálása meglehetős nehézségekbe ütközik. Ahogyan azt is, hogy egy történet elmeséléshez kell egy külső keret, amelyet a mondanivaló határoz meg. De a keret nem lehet maga a cél, csupán az eszköz. Ez esetben az az érzésem támadt, hogy az egyébként, szükség hozta remek keret (Rejtő a munkaszoláglat során mesél epizódoka az életéből, s ezeket az epizódokat egy másik rajzoló jeleníti meg) egyben meg is határozta, mi lehet a történet végső kicsengése. S csak az. 

Ami felveti a kérdést, miről szól egy emberi élet? Miről szólt eddig a te életed, s miről az enyém? Ha életrajzot csinálnának belőle, mi lenne a fő mondanivaló, amit a készítők kiemelnének? Például az enyémből a gyerek- és kamaszkorom lenne a fő mondanivaló, édesanyám nagyon korai, édesapám későbbi, de ugyanúgy korai halála? Az, hogyan élte túl a hétéves, kulcsossá vált gyerek legbelül a halálukat? 

Sokat gondoltam rád, sok erőt adtál, Moha, nem is gondolod!

Éééén? Mikor? Mivel?

Amikor korán elvesztettem valakit, akkor mindig előttem volt ahogy kicsi gyerekként elmesélted, hogy nincs anyukád. És tényleg kicsik voltunk. És én a máig napig nem tudok azzal megbirkózni, hogy nincs anyu, nincs apu.

(Két nappal ezelőtti beszélgetés egy általános iskolai osztálytársnőmmel)

S persze, hogy az! Bakos Zoltán egykor fotográfus volt, 

majd a médiához kerültem, MTM kommunikáció, Mindent vagy semmit!, Zsákbamacska, stb. Ezekben a műsorokban dolgoztam, és benne voltam a főnökségben. Aztán a TV2-ben operatív igazgató lettem, majd onnan átmentem az igazgató tanácshoz. A Big Brother kezdetekor szűnt meg ez a státuszom, akkor lettem az igazgató tanács tanácsadója. Majd onnan a Magyar Távirati Iroda elnökének lettem a tanácsadója. Ezután a Magyar Televízióban voltam elnöki tanácsadó, majd később a hírigazgató tanácsadója, aztán leléptem....

Interjú a Hit Rádió Gyújtópont című műsorában 

Mivel ezt tisztáztuk, kezdjük a könyvnek és a tartalmának a mérlegelését! 

Bakos Zoltán nem lacafacázik, már a borító arcba kiáltja a tartalmat: a liberalizmus médiában betöltött szerepéről, kritikájáról lesz szó. Ennek hátterén nagyon fontos a fenti interjú-idézet: Bakos nem outsider, belülről látta azt, amiről beszél. 

Liberalizmus, média. Két, kéz a kézben járó, gigantikus téma. Mára szerencsére magyar nyelven is egyre nagyobb és bátrabb kritikai irodalommal. Szerencsére, mondom, mert magam is úgy jártam, ahogyan a mondás tartja: 

Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve, 

aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.

(Winston Churchill)

S azért is jó hír, hogy bővül és bővül a téma magyar nyelvű irodalma, mert a liberalizmus térhódítása valami elképesztő. S ez az elképesztő, diktatúrává fajuló térhódítás jobbára éppen a médiának köszönhető. 

Engem a módszereken kívül mindig az érdekelt legjobban, vajon mi a célja, mire akar kifutni mindez? E könyvvel kapcsolatban: miért akarja a médián keresztül tönkre tenni a demokráciát a liberalizmus? S a tönkretétel után hogyan szándékozik létezni? S egyáltalán: ki az a liberalizmus, aki a szálakat a kezében tartja és a világ nevű marionettet mozgatja? S mi célból teszi ezt? 

A MONDANIVALÓ

A liberalizmus vezette média hazudik, nem csupán bemutat, hanem tudatosan befolyásol, a műsoraival aláássa az erkölcsöt, a hitet, a társadalom általánosan vallott nézeteit, új tanaival semlegesíteni, megszüntetni akarja mindazt, amire a nyugati kultúra épül. Még rosszabb, ahogy Bernard Goldberg (aki huszonnyolc évig dolgozott a CBS-nél) fogalmazza meg a Médiahazugságok című könyvében: a mai liberális média nem bemutat, hanem teljesen nyilvánvalón, politikát csinál.  

Elutasítja Istent, a nemzetet, a család hagyományos értelmezését, relativizálja a bűnt, az erkölcsöt, kiforgatja a nyelvet, a szavak jelentését (Orwell: újbeszél).Ennek érdekében magától értetődőn kétkulacsos, részre hajló és így hazug. Úgy általában is, de a médiában különösen. 

S a könyv a média világszintű liberális túlsúlyáról beszél, s arról, hogy e túlsúlyban levő liberális média hazudik, torzít, elfogult, és bemutatás helyett diktál és követel. Függetlenül attól, mások, a társadalom akarja-e egyáltalán, amit ő akar. Nem kérdez, mert meg van arról győződve, hogy nincs is semmiféle kérdés. Igaza van és pont. Mindaz, ami nem zeng együtt vele, elhajlás, ostobaság és irtandó. Vagyis megint egy kisebbség diktátumai uralkodnak a tömegen. Ezáltal a demokrácia aláásásáról már nem is kell szót ejteni. 

S véresen bünteti azokat, akik nem állnak be a sorba: ők bizony nem kapnak rétest estére, legyen szó akár egyénekről, akár országokról. 

Nagyon érdekes, izgalmasak a felvetések. Ami azonban még izgalmasabb, hogy Bakos, ha nagyon mélyre nem is megy, hogyan lehetséges ez, de párhuzamot von a média, a mögötte álló liberális elgondolás valamint a kommunizmus és a nácizmus között. A párhuzam a felkészületlenek minimum meghökkentő. Mert, gondolj bele, arról van szó, hogy a módszer nem is változott gyökeresen, csak a smink egészen más. Gondolj csak arra, hogy a volt állampárt fenntartói melyik oldalon landoltak a rendszerváltás után! S akkor vajon változott-e bennük bármi lényegi a landolás előtt/után? (Az alapvető kérdés tulajdonképpen az, miért, hogyan landolhattak sértetlenül, ép bőrrel egy diktatúra fenntartói és kiszolgálói a demokráciában?)

S persze a kérdés megint felmerül: ha ugyanaz a módszer, kik azok, akik akkor is alkalmazták, és alkalmazzák ma is? Nem csupán a hazai viszonyokra gondolok, hiszen mind Bakos, mind Goldberg rámutat, hogy a módszer nemzetközi. Vagy csupán véletlen egybeesésről lenne szó? A dolgok belső logikájából fakad hogyan kell a tömegeket hülyíteni és meghülyíteni, és erre a művelt nyugat minden egyes országában rádöbbentek a liberálisok? Vagy inkább arról van szó, hogy a hatalomátvétel tudatos, tervezett, irányított és kézben tartott? 

Még nem sikerült felfognom és logikai láncra fűznöm, vajon Európa urainak miért érdeke kiherélni, legyengíteni, elerőtleníteni a saját kontinensüket? Ha feltételezem a háttérhatalom létezését, akkor pláne nem áll össze a kép. Különösen, ha azt feltételezem, hogy a háttérhatalom zsidó kézben van. Vajon érdekükben állna a saját területükre, minden immunitását elvesztett országaikba muszlim tömegeket szabadítani önnön nyakukra és fajukra? Van valami titkos tervük, módszerük arra, hogy mindvégig a kezükben tarthassák az eseményeket? Egy muszlim hatalomátvétel után is? 

Bakos a kérdésfelvetésig sem jut el. Talán nem akar ilyen messzire menni. Talán csak működési mechanizmusokra akar rámutatni, nem azok működtetőire. Kezdetnek elég nagy falat az első is.

Az a fiú, ott a Tienanmen téren, egyedül, szemben a tankokkal... Ahogy Cseh Tamás megénekelte: 

Százezer hazugságot hegedül a sok ravasz
De te, kamasz, állsz tényeknek elé
Te kicsi Tiennamen tavasz

A cél tehát, amit a szerző kitűz maga elé, nem csekélység. Kérdés, sikerül-e elérnie? Egyáltalán a közelébe tud-e jutni? 

Egyelőre még ki se nyissuk a kötetet, ragadjunk le a borítónál!

 A KÖNYV BORÍTÓJA NÉMILEG ELHIBÁZOTT, 

mert némileg ellene mond a címnek és alcímnek. Ha lényegileg nem is.

A címek egyébként telitalálatok. Lényegre törők és remekül rámutatnak a könyv tartalmára. Amely, jelzem előre, majdnem tökéletesen meg is felel a címeknek. A kötet címe, ugyebár: Szemben a társadalommal. Az alcíme pedig: Hogyan alakítja át a demokráciát a liberális médiaterror?.

Mindkét cím azt sugallja, hogy van egy kisebbség, amely a többséggel szembe menve diktál. Terrorizál. Vagyis erőszakos eszközökkel rákényszeríti az akaratát a többségre. 

A borítón Jeff Widener legendás fotója áll, amelyet "89 júniusában vett lencsevégre Pekingben a Tienanmen téren. Egy fiatalember áll szemben a tankokkal, a kezében bevásárló szatyor. Ikonikus. (A tankok megpróbálták kikerülni, de a fiatalember együtt mozgott velük. Majd felmászott az egyikre és beszélgetett a benne ülőkkel. A mai napig nem tudni, ki volt ő, és mi lett vele. Csak erősen sejthető.)

Pekingben a kommunista vezetés állt szemben a tüntetőkkel. Vagy a tüntetők a kommunista vezetéssel. Ha diktatúra, akkor a kisebbség a többséggel. Vagyis ebben az esetben a kommunizmus, illetve a liberalizmus a kisebbség. Ha a mindennapi életet nézem, akkor úgy tűnik, a liberalizmus mindent vitt. Ugyanúgy, ahogyan a kommunizmus hetven éve alatt, amikor a kommunizmus vitt mindent. Ők váltak többséggé. 

Ám belegondolva, akkor is, most is egy kisebbség erőltette rá az akaratát a többségre az élet minden területén. Az erőltetés hatására ugyan a kisebbség eszméi, elvei válnak ugyan uralkodóvá a mindennapokban is. De ez csak a kényszer hatása, nem a társadalom lényegi, sejtszintű átalakulása. Nem belső változás, csak külső kényszer. Akkor is, ha mindent áthat, ha a hatására meg is változik az egész élet. 

Csakhogy a borító, bár lényegileg azt ábrázolja, hogyan áll szemben a társadalom a hatalmas erejű kisebbséggel, a borítón mégis az egy szem fiú a többséggel: egy ember a több tankkal. Nem kérdés, kinél van az erő és a hatalom. 

Vagyis lényegileg mondanivalójában jó a borító, de a cím szavainak csak némi absztrahációval feleltethető meg. 

A kép alján elhelyezett magyar trikolor végképp értelmezhetetlen. Talán arra akar utalni, hogy a magyar viszonyokról fogunk olvasni, de ez meg szimplán nem igaz, mert nem csak a magyar viszonyokról ír Bakos úr. 

A KÖNYV CÉLJA ÉS MÓDSZERE

egyértelmű. Felhívni a figyelmet arra, amit a címei állítanak: egy kisebbség ránk erőltet valamit, ami nem a lényegünk, ami a valósággal, az igazsággal még köszönőviszonyban is alig van. 

Nem tudom pontosan 2020 melyik hónapjában került a polcokra a kötet. A könyvtári példány, ami nálam van, olvasatlan volt, amikor kihoztam. Legalábbis nagyon úgy tűnt, sajnos én vagyok az első kölcsönzője. 

A moly.hu-n senki nem olvasta még. Ez túlzottan nem is lepett meg, az ilyesmi témák nem tartoznak az ottani felhasználók fő profiljába, más az oldal célközönségének az érdeklődése és az ideológiai pozicionálása.

De jár az agyam, vajon eljut-e ez a könyv azokhoz, akiknek nem tudják mindazt, amit elmond? Vajon hány ember veszi a kezébe azok közül, akik nem is sejtik, mit művel a liberális elvek által működtetett, antidemokratikus média? S érdekli-e őket egyáltalán annyira, hogy a kezükbe vegyenek és elolvassanak erről háromszázhúsz oldalt? 

Ezek a kérdések a könyv lényegére mutatnak rá. Illetve a szerző választott módszerére, amellyel ezt a lényeget át akarja adni. 

Eléggé le tudom egyszerűsíteni a mondandóm: egy praktikákkal, elkábított, bedrogozott, megvezetett, agymosott tömeget elvek szép leírásával, általánosságok és százalékos statisztikák sulykolásával nem lehet észhez- és megtéríteni. 

Bakos Zoltán könyve, bár teljesen és tökéletesen igazat mond, de összességében mégis túl általános. Némileg igaztalan vagyok. Az utóbbi mondat leírása után kinyitottam a könyvet, és már az első oldalakon számokat, statisztikai adatokat látok. Olvasás közben mégis az volt az érzésem, úgy a harmadáig jobbára csak általánosságokkal találkozom. Aztán már nem volt ez az érzésem. De összbenyomásként az maradt bennem, hogy szerencsésebb lett volna a bemutatott machinációkat sokkal több konkrétumhoz, névhez és eseményhez kötni. Színesebbé tenni a mondanivalót. Cölöpöket, kapaszkodókat elhelyezni a szövegben. Sokkal többet. 

Mert nem biztos, hogy a mindennapokban az olvasó eljut az általánostól a konkrétumig. Ha tévét néz, adja Isten, újságot olvas egyáltalán nem garantálható, hogy felismeri, mikor van agymosva és manipulálva.

Ennek a sok oldalnak, gondolom, nem az az elsődleges célja, hogy konzervatív oldalról olvasgassuk, és állunkat vakargatva össze-összebólogassunk, hogy nocsak csakugyan. Mi már úgyis tudjuk, amit tudunk. (Optimista vagyok?) Minket nem kell már megtéríteni. 

Akiket meg kell, azoknak viszont tények, konkrétumok, nevek, esetek nélkül mindez teljesen érdektelen, unalmas. 

Mire gondolok? Csak egyetlen példával: a szerző beszél arról, a műsorvezetők viselkedése önmagában értékítéletet mutat, segít érzelmileg rávezetni a nézőt, ki az, akivel egyet kell értenie, ki az, akit el kell utasítania. Függetlenül attól, amit mond. Ezt el lehet mondani így is. Meg úgyis, ahogyan aztán Bakos kiegészíti: tessenek csak megfigyelni Kálmán Olgát! Hogy milyen készségesen mutatja őt a kamera, amikor interjúalanyai olyat találnak mondani, ami a szerkesztőség által inkrimináltnak talált tartalom. Ez már kapaszkodó. A színes, harsány, pergő képekhez szokott, olvasni amúgy sem nagyon akaró, megtérítendő tömegek számára ebben már van valami érdekes. A média módszereit nem annyira ismerő megtérteknek pedig ott a konkrétum, hogyan dolgozik az ördög. 

De sajnos még itt sem olvashattunk konkrét példáról, hogy amikor az X-én vetített műsorban Y azt találta mondani, hogy Z, hogyan is reagált Kálmán Olga. De legalább közelebb jutottunk a konkrétumokhoz. 

A SZERKEZET

A fejezetcímek csuda érdekesek. Csakhogy nem tűnt úgy, hogy a fejezetek tartalma, teljesen lefedné a fejezetcímeket. Mi több: ha áttekintem a fejezetcímeket, képtelen vagyok meglátni a könyv felépítését, szerkezetét. 

Ezért hiába ír Bakos érdekesen, hiába mond csuda érdekes dolgokat, hiába mutat rá a vérlázító manipulációkra, valahogy nem lett az az érzésem, hogy a felismeréseit, tényeit fel tudom fűzni egy logikai láncra. Emiatt olyan a könyv, mint valami ideológiai leleplező esztrádműsor. Vagyis nem azzal van a baj, amit mond, azzal dehogy van, hanem azzal, ahogyan mondja. 

S így hiába olvasmányos a kötet, hiába mond igazat, nagy eséllyel pusztába kiáltott szó marad, amit mond. 

APRÓSÁG

A szerző hazai pártvonzalma nem kerül véka alá. Már csak azért is, mert a hazai liberálisok működésének a bármilyen bemutatása lehetetlen anélkül, hogy a kormánypárt és a vezetője szóba ne kerüljön. Nincs ezzel semmi baj. Mert miért is kellene egy normálisan működő demokráciában eltitkolni a pártszimpátiát? 

A személyes, eléggé el nem ítélhető véleményem meglehetősen pragmatikussá vált. Vannak kényszerpályák, amit egy kormány sem kerülhet ki. Vannak lehetőségek, amelyeket egyik hagy ki. A végső kérdés mára nagyjából az maradt, ki az, aki többet csepegtet? Ebben kétségtelenül a kormánypárt a jobb. Lehet forintosítva kritizálni a mértéket, de hogy ők jönnek ki ebből jobban az kétségtelen. 

Bakos Zoltán egyértelműen Fidesz-párti. Nekem úgy tűnik, meggyőződésből. Minden gond nélkül elfogadom.

Amin azonban némileg fennakadtam: a médiamódszerek taglalása során úgy tűnt, mintha a politika oldaláról csak a liberálisok, a baloldaliak élnének megkérdőjelezhető eszközökkel. Miközben jobboldalinak, ezáltal konzervatívnak vallom magamat (bár manapság a normális értékeket vallók már automatikusan a szélsőjobban találhatják magukat), a Fidesz hivatalos tömegkommunikációja számomra legalább annyira kiakasztó mint a baloldalé. S pontosan azért kiakasztó, mert ugyanazokat a módszereket alkalmazza, amiket a média: egyszerűsít, torzít, démonizál. Elég csak a koronavírusra és a folyományaira gondolni.

De e könyv szerzője erről nem akar tudni. Viszont sajnos ezáltal némileg maga is kétkulacsossá válik. Bár a könyve mondanivalója nem sérül, élvezeti értéke nem csökken és a mondanivalója nem devalválódik.

Kárpátia Stúdió, 2020, 320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155374562

7/10

2022 február dereka. No, kaptunk fizetésemelést. Immár csak negyvenezer forinttal vagyunk lemaradva a szakmai átlagától. Ha nem lenne olyan a közvetlen vezetésünk, a hangulat és a munkakörülmények, amilyenek...De ami sokkal fontosabb, ma megyünk első ízben unokadögönyözőbe. Pár nappal öregebb csöppem egy hónapnál. 
Reggel van, Santana-t hallgatok, a 2021-es „Blessing and MIracles” albumot. 

Kicsodák a hol vagyunk?

Ugorgyunk a közepébe: ahogy a bejegyzés alcímében is írtam, mintegy műfajmeghatározásnak, ez a huszáros sztori alternatív mesetörténelmi hungarofantasy. De tényleg! 

A főszereplője valóban huszár. Ugyan az még nem derült ki a számomra, hogy miért az utolsó előtti, de még ez is jól hangzik. A huszárunk a Csillagszemű névre hallgat. Itt máris tetten érhetjük a műfaji kutyulódást. A huszár történelmi, méghozzá magyar történelmi figura. A Csillagszemű meg magyar népmesei. Vagyis a történelem és a népmese máris kavarodik. Jó jel! S itt még nincsen vége!

A humor máris szemen csap: Csillagszeműnk, lásd, hogyan csillagszemű! Egyébként van tisztességes neve is: Rózsafalvi Áron. 

Nem ám a ragyogó tekintete miatt, hanem mert fogyatékos a fél szemére! Most mondd! S az ilyen-olyan csavarok itt még nem érnek ám véget!

A képregény szerzői konkrét történelmi időbe, földrajzi térbe helyezik a cselekményt. 1918 januárjában vagyunk, Temesvár közelében. S innentől semmi sem valóságos.

Mert itt '18 januárjában az történik, hogy a híres fekete huszárok, a boszorkányvadászok egy eltűnt huszárszázad felkutatásán ügyködnek. Ja, de figyeld, mivel közlekednek ezek a fekete huszárok!

Ha jól nézed a képet, akkor lásd az arányokat! Bal oldalt van egy házsarok. Vagyis egy ilyen közlekedő micsoda nagyjából ház nagyságú. És ebből van öt! 

A fekete huszárok, hamarost kiderül, mindenféle földöntúli rettenetek ellen küzdenek. Nem annyira a Monarchia ellenségei ellen, igencsak másféle rettenetek ellen. Apró utalásokból kiderül, a fekete huszárokat ismerik és félik hadsereg szerte. Olyasfajta csapat ők, mint a TEK-esek a rendőrségen belül: speciális akciócsapat, ugyancsak speciális feladatokra. 

S itt az ideje, hogy felfigyeljünk némi anakronizmusra. Huszárok. Háznyi tankok. Kardok. Géppisztolyszerűségek. Lovak. Akik néha beszélnek. Mindez olyan ügyesen adagolva, hogy fel sem tűnik, a valós történelemben mi nem fér össze mivel.

Vagyis egy alternatív valóságban vagyunk. Nem népmesei világban, mert ahhoz meg nagyon realisztikusak a figurák és az eszközök. Sokkal inkább egy alternatív történelem alternatív népmesei világába csöppentünk. Az ember itt kezdi nyalogatni a száját, olyan ínycsiklandó az elé helyezett menü. 

S akkor micsodák is az ellenfelek?

Igen, teljesen jogos a kérdés! Mert oksa, teljesen kellemes a borzongás, amikor Csillagszemű bemegy a tök üres faluba, sehol senki, csak az üres házak, a rohadt hideg, meg a tény, hogy eltűnt egy század, illetve immár egy komplett falu is. 

Csak lassan áll össze a kép, miről is van szó. Ha népmese, kezded sejteni, hová lett a század, meg a falu? Biza, jól okoskodsz, ebben a faluban tanyázott le a Kisgömböc. Rettenet! De ez nem olyan ártatlan rettenet, ahogy akkor képzeltem, amikor réges-régen olvastam a népmesét, hanem egy amorf, igen ocsmány féreg, valahol Jabba és az Alien, egy vödör veres takony meg egy kifordult agyvelő fantázia-turmixja. Ne félj, annyira nem undi a rajz, ahogy az utóbbi mondat után gondolod. 

Vagyis néhány igen ügyes húzással simán horrorrá válik a Kisgömböc. Ha nem vagy képben, mi a csuda is az alap népmese, rögvest segítek! (egyébként ez is egy olyan népmese, amit soha nem értettem. Majd Szerelmetesfeleségtársam hátha megmagyarázza, ő végzett meseterápiás tanfolyást!) 

A fél történetben (mondtam, hogy másfél történet van a könyvben?) pedig a híres Hétszünyű Kapanyányimonyók az ellen. De ő csak egy rajzon jelenik meg, valójában nincsen is vele küzdelme. Ha érdekel, mi a csuda is ez az irtó fura név, klattyolj ide a levezetéshez. Ha nincs kedved pluszban olvasgatni, akkor nagyon röviden: egy irdatlan méretű nemiszervvel rendelkező ördögfi. 

Tehát nem csupán a Csillagszemű miatt, de e két förmedvény végett is látszik, hogy Az utolsó előtti huszár szerzői csuda izgalmas adaptáció fogtak: a magyar népmeséket pakolgatják horrorba és alternatív történelembe. Pazar konstrukció, nem nehéz belátni! 

Mitől rendezői a változat?

Az utolsó előtti huszár több változatban jelent meg. Nem sorolgatom, mifélékben, mi szem-szájnak ingere a választék. Én a Rendezői változatot olvastam. Ami tele van extrákkal. Ha jól vettem ki, a normál verzióban nincsen benne a Hétszünyű történettöredéke. Sem. Meg a rajzok készítésének a technológia kukucskálása sem. 

Meg a borítótervek sem. Meg egy csomó minden sem. Például az a kis novellaszerűség sem, ami nem is sikerült jól, meg nagyon hosszú is, meg különben is, képregényt akartam nézegetni, nem oldalakat olvasgatni. Szóval valóban van extra a kötetben, bőségesen. 

Nem akarok hivatalból fanyalogni, de nekem az arányokkal azért van bajom. Mármint a törzsanyag és az extrák arányával. Vagy csak szeretem a megszokott dolgokat. A megszokott ez esetben azt jelenti, hogy a törzsanyag sok, az extra maximum a kötet harmada. Mindenhol máshol. Itt a többi kiadáshoz képest a kötet kétharmada az. Bár érdekes a tartalom (a novellaszerűség kivételével), de ennyire nem. 

Ezáltal viszont kicsit olyan érzésem lett, hogy a viszonylag rövid, Gömböcös Hamm bekaplak! csak egyfajta, bár kétségtelenül zseniálisra sikeredett sample. Ez a kiadvány pedig nem a történet első része, hanem a későbbiek nagyon jól sikerült promóciós anyaga. 

Akkor mi merre hány méter?

Hogy-hogy mi merre? Egyértelmű voltam, nem figyelsz? Zseniális az alapötlet, pöpec a kidolgozás ötletesek, egyéniek a karakterek. Jöhet a folytatás, de izibe! Ami viszont legyen már egy teljes történet, a teremtésit neki! Nagyon drukkolok az alkotóknak! 

Holló Hegy, Kaposvár, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786150089430

9/10

2022 februárjának az a nevezetes része, amikor is a hétvégén végre kézbe foghatom majd kicsi unokámat! Meg az a rész, amikor most nem érzem magamat igazán jól a bőrömben és tanácstalan vagyok. Pedig ilyen már csuda régen volt.