Alapítvány
Alapítvány és Birodalom
Második Alapítvány

A trilógiából egyetlen jeleneten kívül semmire nem emlékszem, mármint azon kívül, hogy Seldon időközönként meg-megjelenik, és mond valamit: arra, amikor kiderül, kicsoda az Öszvér.

Arra is pontosan emlékszem, hogy a réges-régi, óbudai lakás fürdőszobájában olvastam, többször utána engedett kádvízben, mert az bizony rendre kihűlt, már nem is tudom, hanyadik anyám idején. (Mert én vagyok az, akinek három is jutott, sajnos.) Arra is nagyon jól emlékszem, mennyire megrázott a kiderülés. 

Ez olyan negyven-negyvenöt éve volt. Precízen nem emlékszem pontosan. 

Mondom, nagyjából semmire sem emlékeztem Asimov klasszikusának a történetéből, csak Hari Seldon nevére, az Öszvéres jelenetre, és slussz. Még a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban olvastam, azokkal a nagyon antikva betűkkel nyomtatva és a csodásan színes borítókkal.

Apu polcán találtam a könyvet. Ezt is. Soha nem beszélgettünk róla. Erről se.

De annak, hogy ott volt, később nagyon örültem. Sok mindent köszönhetek annak a polcnak. Például Bradbury Marsbéli krónikáit” is, meg az „Országúton Indiában” című darabon keresztül az egész Delfin -sorozatot. Meg Rejtő Jenőt: „A szőke ciklont”. 

1948-ban Asimov egy fiktív tudományos cikket is írt, „The Endochronic Properties of Resublimated Thiotimoline” („A kétszer szublimált tiotimolin endokrónikus tulajdonságai”) címmel, egy nem létező kémiai anyag tulajdonságairól.

Közben éppen doktori disszertációját is írta, így a doktori védési bizottság előítéletekkel teli reakciójától félve megkérte szerkesztőjét, hogy álnév alatt jelentesse meg a cikket. Ennek ellenére saját nevén jelent meg.

Doktori védése végén a bizottság egyik tagja mosolyogva kérte, hogy
– Mr. Asimov, meséljen nekünk valamit a tiotimolin termodinamikai tulajdonságairól!

Húsz perccel később ismét behívták a terembe, s mint „Dr. Asimovnak” gratuláltak neki. (Wikipedia)

Mi ez az Alapítvány-sorozat?

Na, most, azért ez egy érdekes dolog!

Az Alapítvány-sorozatot mindenki alapvető sci-fi klasszikusnak tartja. Ebben nincsen vita.

Hogy ki mit ért Alapítvány-sorozaton az már más kérdés.

1. A többség, nekem úgy tűnik, elsősorban az első trilógiát (Alapítvány – Alapítvány és Birodalom – Második alapítvány; 1951–1953) érti alatta.
2. Egy nagy hányad mindazokat a könyveket, amelyeknek, ezt nem tudom másképpen fogalmazni, a címében benne van az alapítvány szó (Az Alapítvány előtt [1988], Előjáték az Alapítványhoz [1992], Az Alapítvány pereme [1982], Alapítvány és Föld [1986]).
3. Aztán van, aki sokkal nagyobb kanállal merít, és megköszöni szépen a Szukits Kiadónak, hogy összeszedett mindent is, ami Alapítvány. Szóval kinek-kinek ízlése, türelme és szíve joga, hogyan értelmezi a sorozatot.

A legtréfásabb, volt hogy még maga Asimov is zavarba jött a saját sorozatával kapcsolatban. Van két könyve, amelyik olyan történetet dolgoz fel, amelyek szóba kerülnek valamelyik Alapítvány-könyvben, ám ahogyan Asimov fogalmazott, ezek csupán legendák a könyveken belül is, nem tartoznak az Alapítvány történetéhez. Azért nem, mondja Asimov, mert ezek nem történtek meg! :-D

Visszatérve a trilógiára: mondd, te vettél már részt beszélgetésben, ami nem az Alapítvány-könyvekről úgy általában, hanem azok tartalmáról szólt?  Mondom, a trilógiát mindenki alapműnek tartja, de vajon milyen kérdéseket vet fel Asimov velük kapcsolatban, vagy milyen válaszokat talál a felvetett kérdésekre? Amikről, ugye, beszélgetni lehetne...

Mert a sztori, lesarkítva, pofonegyszerű.

Aztán kiderül, hogy... Nem is megyek bele. De már a könyvcímekből is kiderül, ez nem az én spoilerem, hogy van egy másik Alapítvány is. Nyelvi leleménnyel Második Alapítvány a neve. Lehet csűrni-csavarni, rétestésztázni az alapötletet. (Meg se merném saccolni például, hány kötet tartozhat eddig akár csak hivatalosan is a Star Wars-szférába.)  

Miért klasszikus az Alapítvány-trilógia?

Visszatérve a saját alapfelvetésemhez: az Alapítvány (értve ez alatt a trilógiát), tehát klasszikus a sci-fiben. Szerintem nincsen ember, aki ezt megkérdőjelezné.

De kérdés, miért is az?  Kiábrándító leszek: nem tudom a pontos választ.

Lássuk, mi az, amit tudok! Vedd figyelembe, hogy most a trilógiáról beszélek! Ez fontos.

• Nincsen a könyvben egy szem igazán összetett karakter se. A szereplők, hm, laposak. Ha nem is egydimenziósak, de maximum kettővel bírnak.
  
  
• A szerepük jobbára nyúlfarknyi, vagy ha több is, nem sokkal. Mondom, tulajdonképpen novellákról, kisregényekről van szó. Az első könyv történetei rövidebbek, majd kötetről-kötetre egyre hosszabbak a sztorik. A Második Alapítványban a két rész egy-egy egység. 
  
  
• Asimov a leírásokkal, bemutatásokkal nem nagyon szöszmötöl. A szereplőket a történéseken keresztül ismerjük meg valamelyest. De az a helyzet, hogy tulajdonképpen majdnem felcserélhetők egymással. Hari Seldonról, Salvor Hardinról, Limmar Ponyetsről, Hober Mallowról voltaképpen semmi közelebbit sem tudunk meg, Hány évesek, amikor főszereplővé lesznek, hogyan néznek ki, milyen színű a hajuk, milyen a testalkatuk, mi volt a múltjuk, mi a kedvenc ételük, mit szeretnek leginkább csinálni, milyen nőkre vágynak, stb.? Nos ilyesféle adatokkal nem igen terhel bennünket Asimov. Néhány dologban azonban megegyeznek a fenti úriemberek: körmönfontak, okosak, leleményesek, kiváló taktikusok és kiemelkedő stratégák. De mindnyájan annyira, hogy ezáltal is felcserélhetők egymással.
  
  
• A cselekmény érdekes, sajátos, de mert novellákról, kisregényekről van szó, nem tud részleteiben kitejesedni, kiforrni, a megoldást mindig meglehetősen hamar készen kapjuk. Ez persze megakadályozza a túlírtságot, a felesleges kitérőket, a mellébeszéléseket is. Valamit valamiért. 
  
  
• De ezt a cselekményt nem cselekmény voltában kapjuk. Az Alapítvány simán dramatizálható, színpadra vihető lenne azáltal, hogy voltaképpen a szereplők végigbeszélgetik, és a nagyszabású eseményeket, bolygók elfoglalása, leigázása, űrcsaták, a Birodalom összeomlása, meg egyéb ilyeténségekről úgy szerzünk tudomást, hogy a szereplők vagy a narrátor elmondják, hogy nesze, ez történt. A tréfás az, hogy idő kell, hogy ezt tudatosítsa az egyszeri olvasó, s még azután is azon kapja magát, hogy nem zavarja, amire rájött. S ettől a könyv, a cselekmény még igencsak élvezetes marad. 
  
  
• Aztán lássuk be, Asimov nem egy szépíró típus. Amit ír, szépirodalom, de valójában nem irodalmi szöveg. Ha van is sajátsága a stílusának, az a szikársága, mondhatni szürkesége. Ahogy mondtam, szinte teljesen nélkülöznünk kell a leírásokat, a hasonlatokat, metaforákat, s egyéb szövegszínesítő eszközöket. A további tréfa abban áll, hogy ez sem zavaró cseppet sem, mit sem von le az élvezeti értékből. 

A fenti felsorolás nem fest pozitív képet az Alapítványról. De újabb tréfa jön: az a vicc, hogy a rengeteg látszólagos negatívum ellenére a trilógia egy cseppet sem unalmas, kidolgozatlan, vagy pocsék irodalom. A magam részéről nehezen tudom megfogalmazni, mitől válik igen könnyen élvezhető, koherens egésszé, de azzá válik. 

Az elbeszélés asimovi eszközei

A titok talán ebben van: Asimov, minden eszköztelensége, szövegi szikársága ellenére komplex világot, több száz, ezer évet átfogó cselekményt tár elénk. A fentiek ellenére, a viszonylag rövid történetek fordulatossága, olvasmányossága miatt még sincsen olyan érzésünk, hogy csupán egy elnagyolt tablót vág az arcunkba. 

A nem minden részletében kidolgozott, inkább sejtetett világ komplexitása nagyon hasonlít a szereplők jellemének a kifejtéséhez. Ahogy mondtam, nincsenek péppé elemezve, minden hajszálig tartó részletességgel bemutatva, sőt, szinte felcserélhetők egymással. Mégis elhisszük, elfogadjuk, hogy mindannyian legendás személyeivé váltak az alapítványok történetének. 

A történeteket a Birodalom és az Alapítvány sorsa köti össze. Az első kötet minden fejezete a könyv történelmének egy-egy Seldon-válságáról szól. Olyan időszakról, amikor veszélybe kerül Seldon jövőbe látó terve, a túlélés projektje. A novellákat, kisregényeket ez köti össze, ez teszi egységessé, egy művé. 

De a három kötet még ebben sem egységes: amíg az első kötet, az Alapítvány minden fejezete külön történet, addig a második kötet, az Alapítvány és Birodalom két része egy-egy külön egybefüggő kisregény, majd a harmadik kötet, a Második Alapítvány megismétli a második kötet tematikáját. Bár voltaképpen ennek az első, Öszvérről szóló része akár a második kötet része is lehetne, s akkor ott, egy köteten belül fejeződhetne be az Öszvér története. Bár az is igaz, hogy a Második Alapítvánnyal való törődés meg itt kezdődik el. Csak tűnődöm... 

Asimov, bár a tudomány embere (ötszáz könyvet írt, ennek csak töredéke, úgy nyolc százaléka szépirodalom, a többi tudományos munka), mégsem tömi tele technikával, űrhajókkal, űrcsatákkal, a történeteit. Persze, vannak űrhajók, van hiperugrás, meg minden, de ezek korántsem válnak főszereplővé. Mindössze díszletek. Fontos díszletek, de díszletek. 

Folytatása következik

Szukits, Szeged, 2003, 690 oldal · keménytáblás · ISBN: 9639441570 · Fordította: Baranyi Gyula, Németh Attila

9/10

2021 november háromnegyede. Ismét maszkviselés a zárt terekben, Orbán Viktor tegnap reggel kijelentette, hogy vagy oltás, vagy halál, más út nincsen. Bexarás. Hatmillió oltott mellett a statisztika rosszabb mint bármikor. S az oltatlanok a hibásak... Tegnap meg jártam a III. kerületi bíróságon, egy barátomnak intézi egy irat-kikérést. Meg Szerelmetesfeleségtársamnak a NAV-nál egy apróságot. Mindenhol lukra futottam. Aztán bevásároltam, két helyre kellett mennem, tankolás, kocsimosás, aztán el is ment a szabadságos péntekem fele. 

Csak álltam ott a képregényes polc előtt, s jó pár percig csak bámultam ezt a gyönyörű, részletes, megkapó rajzot a fővárosunkról. Aztán belelapoztam a könyvbe. Pár oldal után ez a rajz jött szembe velem: 

Nem volt több gondolkodnivalóm. Ez a Dampyr bizony jött velem haza. S a Szedd össze magad nagy csalódása után a vasárnap kora reggelben maga volt a megváltás. 

Azt hiszem, ezt meg kell magyaráznom, ugye? S ha nem is magyarázom, annyit még hozzáteszek, hogy van rajz Kolozsvárról és egyéb erdélyi városokról és a Havasokról. „Van kérdés? Nincs kérdés!”

A könyv vámpíros története

zavaros és fárasztó. Vámpírtörténet, na, milyen lehetne más? Összefoglaljam? Akarod, csakugyan? [Kelletlen csattintás a számmal.] Na, legyen! De nem lesz tőle intellektuális orgazmusod, előre szólok! 

Dampyr, azaz Harlan Draka a főszereplő. Az apja vámpír. Azért megy Budapesten keresztül Erdélybe, hogy találkozzon vele, és megtalálja a teuton lovagok egyik híres tárgyát. Már idáig dögunalom. Vele van, vele lesz két, képregényről képregényre állandó kísérője, Emil Kurjak, a bosnyák katona és Tesla Dubcek, a német vámpírlány. Teljesen cseh néven... Hagyjuk. 

    Dhampir

 

A balkáni folklórbana dhampirok (néha dhampyres, dhamphirsvagy dhampyrs)olyan lények , amelyek egy vámpír és egy halandó ember egyesülésének eredménye.

Wikipedia

A történet több síkon játszódik. Van egyszer Harlan és a barátai valós idejű síkja. Van egy Tesla által (tudod, a német vámpírcsaj) által olvasott könyv síkja. Majd egy idő után a kettő szép finoman egymásba folyik. Illetve nem is: a XX. század elején játszódó könyv szereplői jelennek meg a a valóságban. Ez, mondanom se kell, ügyes, nagyon ügyes megoldás.

Feltűnik egy nagymester, aki szintén igényt tart a teuton lovagok kincsére, szent tárgyára. (Alakul már a katyvasz?) Nagyjából mindenki küzd mindenki ellen. Na, jó, három csoport, Harlané, az apjáé és a nagymesteré kavarnak egymás ellen. Az első kettőben bizalomhiányos szövetség-átfedésekkel. A végső megoldás látványos, izgalmas és fárasztóan ostoba. 

Na, kaptál kedvet? 

A rajzok, a rajzok, na azok

viszont olyanok, hogy van már tizenkét órája is, hogy elolvastam, de azóta is vissza-vissza lapozok, és lapozás közben újabb csudás részleteket fedezek fel. Egyszóval amíg a történet katyvaszos fárasztóság, addig a rajzok azok bizony fantasztikusak. 

Amikor kerestem, mit fotózzak ki a könyvből pont ellentétesen jártam mint a Szedd össze magad esetében. Itt majdnem minden oldalról érkezhetett volna valami. Nagyon tud ez a Majo nevű grafikus figura. Amit csinál hihetetlenül realisztikus. Ha mindenáron a magyar viszonyokhoz akarnám mérni, akkor kétharmad Fazekas Attila és egyharmad Sarlós Endre. 

Nézegesd, gyönyörködj, kolléga, és közben tartsd észben, hogy csak töredékét citáltam a legjobb képeknek! 

Egyszerűen megunhatatlan! Nem csupán a kidolgozottság tüneményes, hanem a látószögek, a képek önmagában és egymáshoz viszonyított harmóniája és dramaturgiája is döbbenetes. Nem idéztem, de amikor a tatárok támadnak, az egész oldal, sőt oldalpár életre kel, dübörgő lovakkal, kurjantásokkal, a súlyos lovagok lovainak földrengető lépteivel, az összecsapó fegyverekkel, a fájdalom sikoltásaival, a nyílvesszők alattomos surranásával, a dárdák páncélrepesztő vérszomjával, a csatabárdok villámcsapásával, a nyaktól szlattyanó fejekkel, s amikor szembejön velünk egy teuton lándzsa, visszahőkölünk. Pedig kicsi a kép. Mi lenne, ha mérete is lenne? Egek! Az ágy alá bújnék. 

A mozdulatok természetesek, magától értetődők. S vannak képek, amelyek egyenesen művésziek. Ezt a kettőt figyeld!

Nem csupán a kapu mintázatának a Gustav Dorét idéző részletessége, hanem az azzal ellentétben álló két modern alak és a kavargó cigarettafüst, amely szinte kaparja  a torkunkat... 

S ha nem elég, nézd meg ezt a fenyegető, éjszakait várfalat!

Hallod, ahogyan a lobogó fáklyák sercenése a csattanó sátorlap hangjával bele-beleharap a sötétségbe? Érzed, ahogy a fal nedves köveiről a nyakadba hullik az éjszaka könnye? Beleremegsz annak a fenyegetésnek a félelmébe, amit a várfalon álló alakok jelentenek a számodra, aki a fal alatt állsz és nézel felfelé rájuk? Ott várakoznak a fáklyák fényében, nem rejtőznek, mert tudják, hogy esélyed sincsen a győzelemre, nekik pedig a vereségre. Nem félnek, mert tudják, nincsen mitől félniük. Úgy tudják. S te állsz odalent, a torkod elszorul, mert félned kell, s mert van mitől. 

De nézd meg ezt a semmiből eléd került arcot! Döntsd el, hogy a jóindulatát értékeled, vagy megijedsz a fenyegetéstől, amit a felbukkanása jelent. Vagy csak egy vénséges vén, fontoskodó, némileg megszállott asszonyt látsz? 

S aztán gondolj bele, hogy a képregény százkilencven oldalas, oldalanként négy-hat képpel. S én mennyit idéztem neked? Tizenhármat? Ebbe gondolj bele! 

Vagyis azt kell összeadnod, 

hogy van egy nagyon vámpírtörténet, teuton misztikával összemoslékolva, viszont valami elképesztőn pazar, szemkápráztató ruhába öltöztetve. Ilyen ez a képregény, bizony!  

Mauro Boselli és Majo

Frike Comics, Budapest, 2017, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158067713 · Fordította: Ludmann Ágnes 

8/10

2021 november, a közepén. Reggel qva hideg, délután egész kellemes a hőérzet. Két hónap és megszületik az unokám, egy hét és temetjük Nénjét. Én meg közben olvasok. 

Nehéz meghatározni, miről is szól a Szedd össze magad

Azért nehéz, mert nekem úgy tűnik, a szerző nem döntötte el igazán, miről is akarja, hogy szóljon.

A történet kamasztörténet, főszereplői nagykamaszok és fiatal felnőttek. Lányban. Nyűglődnek egymással, a pasikkal, a szülőkkel. S úgy fest, mára kimaradhatatlan az LMBTQ-szál bármilyen történetből. 

Ez a nyűglődés jó pár oldalon keresztül folyik, mielőtt határozott irányt, ezáltal mondanivalót és valós konfliktust kapna a sztori. Addig úgy történget valami, jönnek-mennek az olvasó számára néha bizonytalan identitású szereplők.

Akiknek sem az önazonossága, sem a neve nem teljesen világos jó darabig. Az előbbi a rajzokon múlik: a főszereplőről elég sok oldal elteltével állapítottam meg végre egyértelműen, hogy lányból van.

A nevekkel meg az a baj, hogy van, akinek három is van belőle, de semmi konzekvencia nincsen a három név használatában. Tehát az „elhangzó” neveket meglehetősen nehéz egy adott szereplőhöz kötni. Különösen, hogy a szereplők nem esnek át a bemutatás szertartásán. Sem közvetlenül, sem közvetve. Nézd, az az igazság, hogy ahhoz, hogy valakinek a neve elhangozzék, a könyv elejétől kezdve legalább öt oldalnak kell elfogynia. Pedig már az első oldalakon is több alak tevékenykedik.

Szóval nyűglődésről. A történet tehát nagykamasz és fiatal felnőtt lányokról szól. Egyik sem vagyok. A háromból kettő voltam már, de amelyik nem, az szakadékot jelent. Flaubert lehetett Bovaryné, de én képtelen vagyok empatikus lenni egy mai kamasz lány depressziójával. A fiatal felnőtt lányok problémái egyszerűen  nem érintenek meg. Persze ez a tálalástól is jócskán függ, mert akár meg is érinthetnének. De ebben az esetben eszükbe sincsen ilyet tenni.

Olyannyira nem, hogy úgy a kötet együltőben fogyasztott felénél el is uralkodott rajtam az unalom. De nem csupán mismásolva, hanem úgy nagyon. Értelmes, kreatív lányok hajtottak végre mérsékelt és történettelen depizéseket. 

Amit sajna a rajzok minősége

sem emelt fel az érdeklődés legalacsonyabb magaslataira sem. Nem rosszak a rajzok. Csak nekem semmilyenek. Azt történt, hogy a bemutatásukra teljesen random nyitottam ki a könyvet, mert bárhol bármit fotózhattam volna, ugyanaz.

Illetve ez nem teljesen igaz. Van a történetben egy rész, aminek már a bemutatása is vastag spoiler lenne. Körbeírással próbálkozom: az egyik szereplő életkörülményei nagyon drasztikusan, döbbenetesen rosszabbra fordulnak. Ezt a szerző egyrészt egy zseniális firkával érzékelteti, másrészt a szereplő naplójegyzeteinek a bemutatásával. Mondom, gonoszság lenne ennél többet mondani, de hidd el nekem, mindkét megoldása több mint zseniális!

Azonban ezen kívül úgy jártam, mint a Nimona esetében: tökéletesen hidegen hagytak a rajzok. Viszont ez a kettő, a történettelenség és a rajzok semmilyenségének összeadódása felerősítette egymást, s mondom, majdnem kiverte a kötetet a kezemből.

Szerencsém volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam home office-ban ugyan, de késő estig dolgozott mellettem, így bőven volt időm olvasni, s úgy döntöttem, ha már ideáig eljutottam, akkor miért ne menjek végig rajta? Mármint a könyvön. Szerelmetesfeleségtársamat munka közben nem zökkentem ki. Közös érdek, hogy ne tegyen ilyet.. 

Szóval a rajzok. Egyfelől olyan érzésem van, hogy már láttam nagyon hasonlókat. Ami még nem baj önmagában, de nem leltem benne magamnak semmi hozzáadott értéket. 

Hogy ne áruljak zsákbamacskát, nézz meg néhányat!

Félreértés ne essék! Ezt a könyvet tegnap este olvastam. Ma reggel végeztem egy Dampyr-kötettel. A történet vámpíros. Tehát nálam eleve esélytelen a tetszésre. No, de kérem, a rajzok, a rajzok! Volt viszonyítási alapom, mert Fazekas Attila és Sarlós Endre, és mindkettőből a legnagyobb értékek kiemelve. Szóval a történet, hát, izé, bizé, ne már, de igazán, a rajzok mégis lenyűgöztek. De erről majd úgyis írok holnap. 

Összefoglalva majdnem letettem a könyvet, s már azon gondolkodtam, mit hozok ki helyette a könyvtárból. Mikor is

TÖRTÉNT EGY VÁLTÁS A MONDANIVALÓBAN

Vagyis sokkal inkább lett valami mondanivaló a nyüglődésben. Nem szűnt meg a nyűglődés. Éppen az ellenkezője: tragikusabbá vált minden. A nyüglődésből valódi probléma lett. Kezdett érdekelni a képregény. 

Rendre voltak körülöttem olyan emberek, akiket körüllengett a depresszió. Akik jobbára ok nélkül érezték magukat mocsok szarul a világban. Azzal együtt, hogy okot persze bárki bármikor találhat, miért érzi rongycefetül magát? Ez még valahogy divatossá is vált. Szerintem nálunk a pszichológushoz járás csak azért nem olyan divatos, mint New Yorkban, mert arányaiban veszettül többe kerül. De az ismerőseim közül többen mégis bepróbálták.

(Azt most hagyjuk, mit ér pszichológushoz járni... Ezt elmondom, figyelj! Megtörtént eset. A szülők iskolai késztetésre elvitték nevelési tanácsadóba a csemetét. Az ottani pszichológus az első három beszélgetésre csak a szülőket hívta. Figyelmesen hallgatta, kérdezgette őket. Aztán vinniük kellett a csemetét is. Újabb három alkalom. Majd a hetediken ismét csak a szülőknek kellett megjelenniük. Mikor is a pszichológus, megkérdezte: 
– És maguk szerint mi a megoldás a gyerek problémájára? 

A szülők ledermedtek. Az apuka szólalt meg. 
– Nézze, ha tudnánk, maga szerint itt ücsörögtünk volna már négy-öt órát? Ha csak önmagáért a beszélgetésért jöttünk volna, akkor inkább meghívjuk egy sörözőbe, ott inni is lehet, meg rágyújtani is közben. De mi a megoldásért jöttünk, amit nem tudunk. Nyilván nem azt várjuk magától, hogy [csettintés a hüvelyk és a középső ujjal] így megoldja a problémánkat. Azt nekünk kell megoldani. De segítségért jöttünk, hogy merre induljunk el, hogy érhetünk célt? 
A pszichológus elgondolkodott. 
– Arra gondoltak, hogy valami speciális iskolába írassák át a gyereket? 
– Speciális? 
A pszichológus megélénkült. 
– Waldorf. Montessori. 
– Ja, hogy erre! Gondoltunk, persze. Nem tartjuk célravezetőnek. 
– Miért? 
A szülők elmondták. A pszichológus meghallgatta. Majd nem mondott semmi mást. 
– Akkor ennyi? – kérdezte az anya. És ennyi volt. Komolyan és tényleg. 

Egy másik alkalommal egy családi konfliktusból fakadón egy pszichológiai szakvéleményre volt szükségük. Nem tudom hány ülés volt, összesen, de a szülőknek úgy hetvenezer forinttal lett könnyebb a bankszámlája, hogy megtudhassák, amit addig is pontosan jól tudtak, s amit nem egy embernek elmondtak addig is. De immár legalább egy pszichológus tárta fel ugyanazt. A megoldást ő sem tárta fel hozzá, 

Manapság egyre több az SNI-s gyerek. A Sajátos Nevelési Igényű. Úgy szaporodnak az ilyesféle problémák, akár az LMBTQ betűsor betűi. Szamóca becenevű lányom óvónő. Tizenöt gyereke van egy csoportban. Azt mondta, ha van három, amelyik semmilyen pszichés, testi problémával nem rendelkezik, akkor sokat mond. Én '67-es vagyok. Nem tudom, te hanyas vagy? S hány SNI-s volt a ti osztályotokban? 

De gondolkodtam már azon is, mit lehet tenni egy SNI-s csemetével, azon kívül, hogy a szülő rohan fűhöz-fához, szakajtó szám batyarintja ki a pénzt az ablakon? Mert, figyelj, tudod mi a gond? Ha egy gyerekkel baj van, ha vacakul, na jó, máshogyan van huzalozva, akkor tudod mi van? Az van, hogy ne várjuk már tőle, amit egy jól huzalozottól elvárhatunk!

Jól hangzik, mi? Azám, még ha csendes rossz huzalozásról van szó... De mi van akkor, ha egy veszélyesen, elviselhetetlenül antiszoc, agresszív személyről van szó? Akitől adott esetben még félni is lehet? Vagy akivel egyszerűen gyötrelem a folyamatos együttélés? S jó ne várjuk azt, amit egy jól huzalozottól. De mit várhatunk el tőle? Avagy mindent el kell viselni, el kell tűrni évekig, évtizedekig? 

S most figyelj jól! Láttunk a héten egy filmet. Német darab. Az a címe, hogy Kontroll nélkül (Systemsprenger, 2019) Egy dühöngő kislányról szólt. Aki egyébként eléggé kedves, de ha valamiért jött a kattanás ön- és közveszélyessé válik. Főleg közzé. És tudod mi történt? Persze, szedettek vele gyógyszert. mindenki tökéletesen látta a problémát, mindenki segíteni akart neki, és mindenki a lelkére próbált beszélni. Na, jó nem mindenki, de nem megyek a film mélyére. Beszélni? Hatni rá? Sokkal izmosak dominanciák feszülnek egy ilyen lény lelkében, amiket rábeszéléssel nem lehet kezelni.

Nézz csak meg a film előzetesét! A főszereplőt alakító kislány, Helena Zengel valami hihetetlen átéléssel, hitelesen játszik a filmben. Ő maga egyébként egyáltalán nem problémás gyerek. 

Csakhogy! Én egyszer megkérdeztem egy komolyan problémás csemete anyukáját, hogy „ki a csuda mondja meg, hogy mi fene legyen?” Mert döntsük el: a komolyan problémás csemete, ha nem közösségképes, nem hajlandó szocializálódni, akkor hogyan kezelendő? Tartsuk normálisnak? Vagy normális, csak nem teljesen? Avagy ha antiszociális, akkor nem normális?

S ha bármelyik, hogyan illik hozzáállni a nem normális ember mindennapi dolgaihoz? Amik antiszocik, agresszívek. Ér-e bármit a fegyelmezés, a következmények súlykolása? De ér-e bármit a szeretettel való megközelítés a végeredmény szempontjából? Mert szeretet nélkül, persze, senki sem képes élni, a problémásak még annyira sem, ez kétségtelen. Ahogyan az is, hogy viszont a kapott szeretettel képtelenek élni, jobbára csak visszaélnek vele. Ezáltal teljesen simán energiavámpírrá válnak. Szóval a kérdés: Az ilyen-olyan SNI-s problémákat milyen határok között kezelhetjük normálisként? S ha egyértelmű, hogy az élet egy ilyen személyiségdeformálódott személlyel nem lehet normális, akkor ez mit jelent? 

S megvetendő-e az a normális, aki nem képes felvállani az együttélést, aki képtelen kezelni a sajátosságnak kozmetikázott elviselhetetlenséget? A filmben van egy jelenet, amikor a kislány édesanyja, aki előzőleg örömmel újságolta a kislánynak, hogy végre magához veszi őt, az utolsó pillanatban meggondolja magát, sírva rohan ki a teremből, ahol egy életre megnyerte volna a gyermekét. Az utána rohanó nevelőnek remegve mondja: 
– Félek tőle, érti? 
Nos, rossz ember-e az anyuka, mert fél egy kiszámíthatatlan, brutálisan agresszív gyerektől? 

Kárhoztatandó-e az az anya, megtörtént eset, aki a fiatal felnőtt gyereke sikeres öngyilkossága két nappal zokogva mondja ki, egy cseppet sem szégyenkezve, teljesen reálisan:
– Tudom, igazából most kezdődhet a saját életem, végre élhetem a magamét, ahogyan akarom... Hiába is volt felnőtt a gyerekem, hiába nem éltünk együtt, valahol mégis rám kényszerített valamit, ami nem én voltam, amit nem akartam, ami teher volt, amitől féltem...

Kanyar vissza a könyvhöz. Amiben szintén vannak problémás egyedek. A főszereplő mintegy gyűjti őket. Ezek az egyedek csak önmagukra veszélyesek. Nem agresszívek. De egyáltalán nem egyszerű velük élni. S valahogy ez a „nem egyszerű” válik mondaivalóvá. Mert a problémás gyerekekkel nem egyszerű együtt élni. Azért nem, mert a reakcióik nem kiszámíthatók. Vagy kiszámíthatón torzak. Mert nem várhatók tőlük normális érzelmi reakciók, és nem létezik számukra kölcsönösség sem. S emiatt permanens lelkiismeret-furdalást okoznak a mindezt nehezen vagy egyáltalán feldolgozni sem tudó környezete számára. 

A könyv problémásai nem ennyire problémásak. Van viszont-reakciójuk. De be- és elzárkózók. Eltűnnek, visszavonulnak. Komoly segítségre szorulnak. A főszereplő meg vergődik miattuk. Ez lesz a kimondatlan konfliktus. 

MENNYIRE ZÚGJON A TAPS?

Semennyire. Nem kerülgetem a forró kását. Későn jön a konfliktus. S ahogyan jött, olyan gyorsan megy is. Útközben elvetél a lendület, elfogy a mondanivaló, s ahogy jött, úgy lesz semmivé a ki sem bontakozó mondanivaló. 

A napokban olvasgattam Egri Lajos könyvét a drámaírásról. Azt írta, hogy egy dráma megírásának a legfontosabb feltétele, hogy legyen egy mondatban megfogalmazott premisszája. A szerző tudja, mit akar mondani a darabbal. 

Anna Krztoń-nak nincsen premisszája. Barátnői vannak, voltak, nagykamasz és fiatal felnőtt kora volt, amiről akart beszélni. De semmi nincsen, ami összetartsa a történetét. Elsősorban azért, mert nincsen is történet, mindössze cselekmény vagyon. 

S úgy gondolom, ez a történettelenség a legnagyobb baj.. Mert ha nincs is premissza, ám van egy érdekes történet, szerintem azzal minden menthető. A baráti sztorizások jobbára premissza-mentesek. Mégis roppant érdekesek. A legtöbb mai krimi és akciófilm premissza-mentes, ámde látvány-centrikus. Emiatt feledhető ugyan, ám roppant szórakoztató. Mert van története, le is köt, semmit nem akar mondani, s ezt be is tartja, s csak szórakoztatni akar, s ezt is betartja. Pont. 

A Szedd össze magad-nak tehát nincsen története, nincsen feszültsége, nincsen premisszája, és nincsen a rajzokból fakadó izgalma, bája, vonzó esztétikája sem. A szerző három évig dolgozott a könyvön. Hosszú azoknak a névsora, akiknek köszönetet mondott. Hát... 

UTÓIRAT:
Azért utó, mert ehhez a szerzőnek semmi köze nincsen. A magyar cím. A mondat, ugyebár, felszólító mondat. Tárgyestben. A felszólító mód jele a felkiáltójel. A tárgyeseté pedig a t-betű. A borítón egyiket sem lelem. Vagyis ez nem felszólító mód és nem táregyeset. Így viszont a cím egészen mást mond, mint amit mondani akar. 

– Szomszéd, megint lehullott a fádról egy csomó alma a kertembe. Gyere át és szedd össze!
– Dehogy megyek, én nem hajolgatok, szedd össze magad!

Bár a felszólító mód jele, így is odakerült. 

Az Óbudai Mágusképző már a címében megnyerő. Attól, hogy óbudai a Mágusképző. Mert Óbuda az Óbuda! Itt nőttem fel, és bár eltűntem innen két és fél évtizedre, most újra itt élek. Ahogy a könyvben is áll a srácok focicsapatára vonatkoztatva: ők egy országot képviselnek, Óbudát. :-)

Mert persze, hogy mindenkinek a maga szűk pátriája a legkedvesebb. De Budapesten el nem tudom képzelni. hogyan lehet Óbudához viszonyítani bármelyik kerületet? Amikor Óbuda viszonyíthatatlan. Itt van minden, hegyek, dombok, folyó, panelek és kertes házak, a Gázgyár lakótelepe, a Római-part, Csillaghegy, Kaszásdűló a Mocsáros dűlővel a határában, nagy terek, szűk kis utcák, strandok, mert több is van, a három legnagyobbat biztos mindenki ismeri, uszodák, római kori romok, XIX. századot idéző Fő tér, macskakővel, kastéllyal, mondom, minden. 

S akkor ebből a könyvből megtudjuk, amit eddig nem, hogy még Mágusképző is van! :-D

Aztán megnyerő a könyv, mert az az írója, aki. Tudod, a pasas, aki írt egy igencsak belevaló trilógiát, Idegenek címmel, és amióta azt olvastam, jó írónak tartom őt. 

És megnyerő a könyv azért is, mert Kelemen István illusztrálta. Ez fél siker, én mondom! 

Haladjunk sorban, mert rend a lelke mindennek!

Mi ez az egész mágusosdi?

Egy meseregény, ami három. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megnéztem, mi mindent illusztrált még Kelemen István, és szembesültem azzal, hogy három darab Mágusképzős könyve van az írónak. Ám a másik kettő ugyancsak vékonyka. Harmada ennek. S a másik kettő fülszövegéből rájöttem, hogy az a két történet nem egyforma, viszont mindkettő benne van ebben, a most olvasott könyvben. Vagyis ez a kötet Petőcz összegyűjtött Mágusképzős történeteit tartalmazza, az eddig megjelent kettőt és egy most, izé, 2016-ban napvilágot látott harmadikat. 

A Mágusképző tehát Óbudán van, és úgy képez mágusokat, hogy azok aláhúzottan bűvészek, példaképük David Copperfield. De közben történik egy csomó minden velük és általuk, ami nem csupán bűvésztrükk, hanem varázslás, mágia a javából.

Adja magát a kérdés, hogy mi értelme Rowling után ilyesmit írni, de Petőcz zseniálisan védi ki a dolgot: a Harry Potter-történeteket úgy karakírozza ki, hogy az Óbudai Mágusképző tanárok kinevetik a tanítványaikat, amikor a HP-történetek szereplői szóba kerülnek: Rájuk pirítanak, hogy ne komolytalankodjanak, most nem meséről van szó, hanem a valóságról. Vagyis Petőcz zseniálisan húzta ki a plágium méregfogát. Egyébként meg sem próbál Rowling-klónná lenni, pusztán az alapsztori hajadzik valamelyest. De sem a stílusnak, sem a terjedelemnek nincsen köze Harry Potterhez. 

Itt is van egy egykori diákból lett főgonosz, Gőgh Lajos, aki át akarja venni az uralmat a Mágusképző felett, van nemzetközi mágusfelügyelet, van sport, de nem kviddics, hanem sima, mezei, vagyis Hunor téri (nem létező közterület) kispályás bajnokság, semmi különgleges, teljesen szokványos szabályokkal. A bajnokság is szokványos, csak a Mágusképző diákjai különlegesek benne, de a tudásukat, a képességeiket semmilyen szinten nem vetik be a mérkőzések közben. 

Az Óbudai Mágusképző annyiban is különleges, hogy a diákok nevei beszédesek, és kiderül, hogy az iskola hiába van a Vörösvári úton (létező közterület), nemzetközi intézmény. 

Na, ugye, mondom én! 

Szóval a három történet mindegyikének a középpontjában a foci és a gonosz Gőgh Lajos elleni küzdelem áll. Magáról a történetről nem is mondok többet, mert az már spoilerezés lenne, az pedig csúnya dolog, tehát nem teszek ilyet. 

Milyen ez a magyar poszt-Harry Potter, avagy Kelemen István rajzai

Mondom, úgy az, hogy nem az. Kedvesebb. Nem veszi annyira komolyan magát, nem fordul horrorba. Sokkal-sokkal rövidebb. Ezáltal nem is lehet annyira részletes. És mert a hasonlóság adja magát, nem is lehet annyira eredeti mint amaz. De magyar. Mégsem citrom. Ha van is némi konjunktúra-mellékíze. Mégis szellemes, kedves. És óbudai. 

Figyelj, az a legegyszerűbb, ha azt mondom, olyan, akár Kelemen István illusztrációi. Mert ezek a rajzok valahogyan csodálatosan kooperálnak a könyvvel. Nézd csak! (Teljesen random fotóztam ki őket, nem válogattam. S van belőlük szerencsére nagyon sok a könyvben!)

A moly.hu-n pedig így fest a Kelemen István által illusztrált könyvek sora. Elég komoly, nem? Én, azt hiszem, A sonkádi Egyed gazda oldalain találkoztam a rajzaival első ízben. Aztán a Szivacs Baltazár elrablása című Delfin-könyvben. Szerintem a z illusztrációinak a kedves bumfordisága szinte azonnal szimpatikussá tesz bármilyen könyvet. 

S mondom, a Mágusképző három története olyan mint amilyenek Kelemen István rajzai. Kedves, mosolygós, falja az ember, s bár a világot nem mozdítja ki a sarkaiból, azért olyan érzésed támad az olvasása közben, hogy végső soron ha nem is ez minden világok legjobbika, azért mégsem vagyunk olyan rossz helyen. S nagy szó, ha így érzed, mert de. 

Részemről csuda jól szórakoztam az olvasása közben, nem dőlt meg a hitem abban, hogy Petőcz András jó író. S megerősödtem abban, hogy humora is van. 

Utóirat:  
Nem néztem nagyon mélyen utána, de a Moly könyvadatlapja szerint minimum négy helyen még simán kapható a kötet. Csak úgy mondom...

Mágusképző Óbudán – cikk a könyvről a kultura.hu-n.

Napkút, Budapest, 2016, 216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632636498

8/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 októberének utolsó napjai. Hétfőtől újra kezdődik a covid-mizéria, ráadásul a munkaadók kezébe teszik, hogy kötelező lesz-e egy munkahelyen az oltottság. Az ész megáll! Én meg közben egész héten taknyos voltam, mert a múlt hét végén izzadtan magamra nyitottam az ablakot. Meg van más fertőzés is a covidon kívül. 

  A MOLY.HU OLDALRA BELÉPVE VÁRT EGY RENDSZERÜZENET:

ÁTVEHETEK EGY KITÜNTETÉST,

MERT ELOLVASTAM 20.000 OLDALT A 2021-ES ÉVBEN.  

 Mivel a blogoldalam címe az, hogy Moha olvasónaplója, gondoltam, rögzítem a tényt. 

Krrr! Köhöm, köhöm, ez a kurva füst, alig látok valamit, levegőt meg nem kapok tőle. Marja a torkomat, csípi a szememet, és nem, nem kérek több alkoholt, nem, bort se. Mondom, nem, sört se, köszönöm! Hjaj! Ömlik kifelé mindkettő a könyvből. Nincsen semmiféle megmozdulás, hogy a szereplők, főleg a fő, rá ne gyújtanának, és ne kortyolnának valamit. Olyan blikkem támadt, hogy az élet értelme, hogy rápipálhasson és bebaszhasson E/1, totál mindegy, hogy egyedül vagy többedmagával teszi. De szakadatlan ezt teszi.Ha kell, ha nem. Krrr, köhöm, köhöm!

A FŐ KÉRDÉS, KICSODA E/1?

Bár, ahogyan belegondolok nem is ez, E/1 kicsodasága a fő kérdés. Mert nem tök mindegy ki ő? Maximum nekem nem mindegy, aki értékelést írok a könyvről. Azért nem, mert ennek okából, tekintettel az előző regényére, valamelyest személyes kapcsolatban vagyok a szerzővel. S ugye nem mindegy, hogy akár negatív, akár pozitív a véleményem a könyv főszereplőjéről (vigyázat, hősnek a leges-leges-legnagyobb jóindulattal sem nevezhető!), és ezt le is írom, akkor mennyire fenyeget az a veszély, hogy amit írok, tulajdonképpen Hegyi Edéről írom. 

A bejegyzésem végén egy link, a Népszava weboldalára mutat. Egy interjúra Hegyi Edével. Aki nem mondja azt, mint Flaubert, hogy Bovaryné ő maga. Ede hárít az újságírói kérdésre válaszul, aki ugyanazt firtatja az olvasókra hivatkozva mint én, hogy E/1 azonos-e Hegyi Edével? A szerző hosszan válaszol, a válasza lényege az, hogy 25–38 százalékban igen, ő könyve főszereplője, de szigorúan csak ebben az arányban. (Felejtsük el, vajon hogyan jöttek ki ezek a számok!) Vagyis továbbra is bajban vagyok, mert ha bármit írok a hősről főszereplőről, azt ilyen százalékos arányban Hegyi Edéről is írom. Ede, bocs'! Egy mentségem van: nem a frankót akarom megmondani, hanem a saját, személyes véleményemet pötyögtetem. Te pedig könyvet írtál. Amiről, ebben a formában, igencsak bajos lenne a főszereplő személyének a boncolgatása nélkül írni. S ha őt boncolom, akarom, nem akarom, téged is boncollak. Kérlek tehát, semmiképpen se vedd sértésnek, bármit olvasol alább. Nem rólad szól, hanem arról, akit megírtál! 

Tehát a továbbiak ennek szellemében...

MIÉRT E/1?

Mert a könyvben, a könyvekben nincsen neve egyik szereplőnek se. Hegyi Ede következetesen, tudatosan sehol sem ad nevet nekik Senkinek se. (Hehehe, A senki-nek se.) Névtelenek a szereplői. Tök mindegy, hogyan hívjuk őket. Bár nem mondanám, hogy ezáltal tipikusnak tekinthetők. Csak névtelenek. Főleg E/1 marhára nem tipikus. Legalábbis remélem, hogy nem az. Ha az lenne, akkor ez a világ még szarabb hely, mint ahogy egyébként gondolnám. Főleg, mert úgy vagyok vele, hogy alapvetően élhető. Lehet, pozitív gondolkodásúbb ember vagyok, mint E/1, de ugyanígy az is lehet, hogy szimplán csak igénytelenebb. 

Azért E/1, mert Hegyi Ede mindkét könyvét egyes szám első személyben írta. Vagyis amikor E/1 reflektál a világra, amikor világfáj neki az élet, amikor iszik és iszik és iszik, meg dohányzik, rágyújt, elszív egy staubot, rápipál (mert a tevékenységeinek a nagy része a Te-ben jobbára ebben áll, krrr, krrr, köhöm, köhöm...), akkor Hegyi Ede annak a 25–38 százalékát issza meg és szívja el, mint E/1. Vonom le az elnagyolt és durva következtetést, nem biztosan stabilan pöffeszkedő logikával. 

Szóval azért E/1, mert ha két regényben is fő alakká lett, valahogyan neveznem kell, hogy ne csupán mindig körülírással reagáljak reája. Ezt még A senki esetében találtam ki. Hát így.

MILYEN EMBER E/1?

Tömören? Ede stílusában? Egy alkoholista, nikotinfüggő, depressziós, nárcisztikus, idegesítő fasz. Egy viszonylag érdektelen energiavámpír. Akinek semmi nem jó, vagy ha igen, akkor meg amiatt kezd el vérdepizni. (Most mondd: elmennek kiruccanni pár napra, tök jól érzik magukat, felednek mindent, beszélgetnek, csócsálnak, szeretkeznek, élvezik, hogy vannak egymásnak, hogy van ami van, erre amikor vége a kiruccanásnak, ez a péniszférfi mit csinál? Ki nem találod! Beül a slozira zokogni, hogy jaj, jaj, véget ért a jó! Beszarás! 

De aki mégis igényli a figyelmet, de befosik a gondolattól, hogy az életét meg kell osztania azzal, akit szeret, mert egy pillanatig nem hisz abban, hogy a kapcsolatuk tartós lehet. Ezért nem is bízik abban, hogy a személye bárkit is érdekelhet. Mondjuk ezt a gondolatot nem véti el. Csak reméli, hogy érdekes lesz a Te számára, de a reménykedés közben a nárcisztikusságától egy másodpercig sem képes megszabadulni.

A csajszi helyében, én úgy menekültem volna tőle, akár a tűztől. Mert a nő mellé férfi kell (manapság már amikor, ugye, mert így píszí), nem pedig egy lecsúszott zoknis, orrára száradt taknyú hisztigép. Mint férfi a kapcsolatban... 

A gáz az, barátom, hogy nagyon sok vonatkozásban, vetületben, reakcióban egy jó darabig úgy gondoltam, nagyon sok közös vonásunk van E/1-gyel, akiről meggyőződésem volt, hogy azonos Hegyi Edével.(Immár, ugye, tudjuk, hogy 25–38 százalék az egyezésük. Miért vagyok ezt képtelen elhinni? S milyen jogon nem hiszem? S mit nyerek vele, hogy nem hiszem?) Nem is sorolom fel ezeket az egyezéseket. Azért nem, mert ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy kezdtem el szégyellni, hogy bármi közöm is van E/1-hez. Nagyon sürgősen felhívom a figyelmedet arra, hogy a fejezetcím alatti mondat („alkoholista, nikotinfüggő, depressziós, nárcisztikus, idegesítő fasz”) már csak végső konklúzió, nem pedig és csöppet sem a kettőnk egyezésének alapja. Remélem, legalábbis!

Szóval a konklúzión túl milyen ember E/1? Önmagában bizonytalan, ezért nikotinnal és alkohollal pótcselekvő, a néha valóban idegesítő realitásoktól túlérzékenyen szenvedő, szocializációjában sérült, ezért és az alacsony önértékelés miatt a világot permanensen elutasító, és ettől szenvedő valaki. Vagyis senki. 

Nem az a baj, hogy van véleménye. Az a baj, hogy a véleménye, legyen szó a cigin, a pián és az íráson kívül bármiről, elutasító.

Erre beleszerelmesedik egy nőbe. Meglepő fordulattal legalább két éjszaka van, amikor együtt alszanak, mégsem fekszenek le egymással. Amikor de, akkor E/1 elég konzekvensen és szikáran így és ennyiben jellemi az együttlétet: dugtunk.

Nem mondom, van olyan IS. De nem csak az van ám. Különösen az első alkalmakkor nem. Mert ha kiéhezettség, állandósult cirókamínusz van, vagy éppen hatalmas szenvedélyeket gyújt a másik, akkor bizony az nem dugás, hanem egy jó nagy, lucskos b@szás. Nagyon kell az olyan. Ha pedig a gyöngéd emóciók vannak túlsúlyban, nem a szenvedély, akkor barátom, az hosszan elnyújtott, figyelmes szeretkezés. A dugás átfogó kifejezés, amely magában foglalja mindkét végletet, de magából a kifejezésből hiányzik mind a szenvedély mind a szerelem. Nem  mondom, van annak fílingje, amikor egy nő így szólít fel: „Dugj! DUGJ!” De a gyakorlatban ez, mondanom sem kell, a lucskos-kategória. A kétszemélyes tömény pornó. Amire szükség van. Minden más mellett. De leírva a dugás személytelen automatizmus. Bunkóság a nővel szemben.

Mert első alkalommal, ha már szerelmes vagyok, nem megdugom a nőt, hanem vagy örömöt okozok neki, vagy a magamévá teszem. Szerelem, szenvedély. De nem megdugom. Nem dugunk. Dugni akkor dugunk, ha csak a test sóvárog, s az ember közel s távol sem érdekes. Sem a saját személyem, sem a másiké. 

Aztán, lássuk csak, ott van E/1 gondolatmenete a tartós szerelemről. Ami szerinte nem létezik. Mert olyan nincsen, hogy egy ember éveken keresztül ugyanazt érezze egy nő iránt.

Kedves E/1, nincsen, a francokat nincsen! Azt garantálom neked, hogy minimum tizennégy évig biztosan van. Onnan tudom, hogy ennyi ideje ismertem meg Szerelmetesfeleségtársamat. Úgy nagyjából a második-harmadik pillanatban beleszerettem, s azóta szeretem, úgy, ahogyan van, az embert, a nőt, a külsejét és a lelkét, a gondolkodását, a szellemét, a viszonyulásait, a reakcióit, mindent, bruttó. Amiben benne van az is, hogy veszekedtünk már üvöltve, volt, hogy én hagytam ott egy higgasztó séta miatt az éjszakai lakásban, volt, hogy ő húzta fel emiatt a cipőjét. Olyan is volt, hogy félreálltam a kocsival, kiszálltam, odaadtam neki a kulcsot, menjen a lányával, ahová akkor éppen indultunk, én meg hazamentem. Hogy aztán másnap elgondolkodjunk, mi a szaron is veszekedtünk az előző nap. De az a vicc, hogy még veszekedés közben is mindig szerettük egymást, csak éppen abban a pillanatban kurvára kiakasztottuk a másikat. De soha nem a másik személye és a kapcsolat egésze ellen veszekedtünk. 

S újra mondom, tizennégy év után is lehet úgy szeretni, úgy kívánni a másikat, ahogyan az kezdetben volt. Nekem  legalábbis simán megy. Talán nem hiszed, kedves E/1, de például ma reggel ugyanolyan esztétikai élvezetet jelentett, amikor a kedvesem vetkőzésbe fogott az ébredésünk után, akár kezdetben. S bár az idő felettünk sem múlt el nyomtalanul, még mindig ugyanolyan kedves a szememnek, a kezemnek, a mindenemnek, mint az első hónapokban. 

Szóval nagyon sürgősen felejtsd el ezt a baromságot a tartósan nem létező szerelemről! Ha akarod, tíz év múlva térjünk vissza a kérdésre, majd mondom, érvényes-e az állításom huszonnégy év múltán is. (Már ha az állításomon kívül, hatvannégy évesen más is áll majd még...) 

Figyelj, ez jutott eszembe: 

De tudod mit, most fogom fel, tulajdonképpen teljesen mindegy, milyen ember E/1. A lényeg az, hogy milyen az a könyv, amit a 25–38 százalékban jellem-tettestárs Hegyi Ede írt E/1 szerelméről és szerelmeséről. 

MILYEN A TE CÍMŰ REGÉNY?

Igen nagy lendülettel vetettem rá magamat, s kezdetben nem is csalódtam. A senki folytatta a történetét, a Te című könyve elején ismét melót keres. Csak már magabiztosabban, egyenrangúként.

Közben dohányzik és iszik. Krrrr, köhöm, köhöm, enyhe és durvább bebaszóka, hol a kapatosságig, hol a méltóság totális ronggyá alázásáig. Hogy a szarba lehet ennyit vedelni? Mi a tőgyért kell bármihez az alkohol olajozása? Brrr! De idáig különben nincsen baj. E/1 régi ismerős. 

Aztán a főszereplő szerelmes lesz. A szerelmesének sincsen neve, csak annyi, hogy Te. Mert így szólítja, E/2-ben a nőt. Ne vitatkozzunk azon, hogy ez jó megoldás-e, fogadjuk el a koncepciót!

Zajlik aztán az, hogy tulajdonképpen nem történik semmi különös, semmi érdemleges. A szereplők találkozgatnak, egymásra néznek, majd dugogatnak, meglátogatják ki-ki felmenőit, isznak, dohányoznak, egymásra csodálkoznak, isznak, dohányoznak, majd elmennek ki-ki barátaival inni és dohányozni, lakást bérelnek, összeköltöznek, isznak, dohányoznak, dugnak, kikapcsolnak és E/1 közben nagyjából végig depis pöcsfej, akit csoda, hogy Te egyáltalán elvisel.

Ja, kimaradt, E/1 mindvégig nagy lelkesedéssel írja a második regényét, s ennek a regénynek a közepén megjelenik az első könyve: öröm, furcsálkodás, némi büszkeség és sok önfikázás, hiszen és valóban, évente nagyjából háromezer magyar szerző regénye jelenik meg, miért lenne már vasziszdasz egy újabb a háromezer között? S valóban... Na, hagyjuk...

S most jön az, hogy ki kell mondanom, amit marhára nem akaródzik. A senki után nem akaródzik. Mert A senki egy igen jól (E/1 stílusában: baszott jól, kurva jól) sikerült regény lett a munka világáról, a munkavállaló és a munkaadók, a munka és az ember viszonyáról.

A Te a férfi és a nő kapcsolatáról, a párság mibenlétéről szólna. Arról, mit kezd az ego egy másik énnel. A férfi a nővel, a nő a férfival. Unalomig ismételt téma, amit egyszerűen mégsem lehet megunni. Illetve, de, csak nem magát a témát, hanem az elcseszett hozzányúlásokat. Mert jó szerelmes sztorit bármikor képesek vagyunk nézni, olvasni. Mert mi más érdekelne igazán, mint a másikfelünk megtalálása a másikban? S ez az, amit E/1 kétségbeesetten tagad. Szerinte nem létezik olyan, hogy kiegészítjük egymást, hogy az ő-ben értelmet nyer az élet, kerek egésszé válik még a szarságokkal való, mindennapi küzdelem is.

De még azzal se lenne baj, hogy E/1 mindezt elutasítja. (Apafej, olyan pöcs vagy, mint ide Lacháza: mi a tökömet vársz az élettel, a nőktől, ha olyasmibe kapaszkodsz, amiben nem is hiszel, és amit nem vagy hajlandó építeni, he?) Nem lenne baj, mondom, ha jól lenne megírva a szakadatlan, ön- és mindent pusztító antitevékenysége.

De az a baj, hogy nincsen jól megírva. Kimondom: simán unalmas a könyv. Mert E/1 és Te jönnek-mennek, jobbára isznak, dohányoznak,de  nincsen igazi konfliktusa a regénynek (a szereplőknek igen, de valahogy a konfliktus súlya nem jön át), nincsen lehetősége a bevezetésnek a tárgyalásba torkollva kirobbanni, mert nincsen mit tárgyalni, így a befejezés is borítékolható. S még a borítékolás se lenne baj, ha lenne valami egyediség a tökre várható végnek. De sajnos az sincsen. 

A regényben nem történik semmi igazán érdemleges, önmagán túlmutató, úgy igazán magamra vonatkoztatható, vagy önmagában érdekes. Nincs, ami fenntartsa az érdeklődésemet. A gyújtsunk rá és igyunk..., na hagyjuk...

Ám még ez se lenne baj, mert gondolj csak bele, mi történik például a Godot-ra várva című darabban?. Igen, a tevékenység annyi, hogy többen várnak egy Godot nevű fickóra. Aki nem jön. Nem érkezik meg. Hiába várják türelmesen, soha fel nem adva. S a darab mégsem unalmas. Mert a kezdeti döbi után megértjük, hogy van mondanivalója: éppen a szakadatlan várakozás, a soha meg nem érkezés a mondanivalója. A várokozás kilátástalanság, a holnapban élés, az élet értelmének a mástól várása, és ennek az értelmetlensége... A párbeszédek ezt húzzák alá, erre mutatnak rá, erről szólnak. 

De a Te nem tudom, miről szól. Olyan mint egy regény az elveszett kedvesről, az elveszett kedvesnek. Leíró részeiben pompás, stílusos, mert Hegyi Ede nagyon tud írni, de a baj az, hogy most olyan érzésem volt, az ábrázolt kapcsolat dinamikájával (legyen az bármilyen) mégsem tudott mit kezdeni. S mert a kapcsolat története semmilyen, az egész könyv simán unalmamba fulladt. 

S Hegyi Ede hiába szellemes, hiába vannak pompás, pazar meglátásai, a párbeszédeket sem tudta élettel megtölteni. Mert a párbeszédek teljesen hétköznapiak. S valahogy mégis képtelenek. Suták. Véletlenül figyeltem fel arra, hogy magamban kaparom az arcomat, amikor a szereplők beszélgetnek. Mindennapiak a beszélgetések, valamitől mégis hiteltelenné és irreálissá válnak. Nem is értem, hogyan van ez. Műbeszégetéssé.

S amikor E/1 ismét leírásba fog, a cselekmény semmitmondó ugyan, tudod, iszunk és dohányzunk, miegymás, de ahogyan elmondja, az a megfogalmazásában máris teljesen rendben van. Lenne. 

Bár ahogy most belegondolok, lehet ez sincsen rendben... Csak már nem akarnék E/1-be többet rúgni. Boris Vian csodás szerelmi története, a Tajtékos napok jutott eszembe. Ami történésében voltaképpen semmi, ugyanolyan sablonos, mindennapi, semmitmondó, ahogyan E/1 története az, de apám, a sztori megformálása, na, az marhára nem mindennapi. Az teszi óriásivá! Nem csupán a kiforgatott szójátékok, azok voltaképpen egy idő után uncsivá is válnak. De a semmilyen történet a megfogalmazás által emlékezetessé, szerelmi alapművé válik. De Vian könyve nem részleteiben, hanem egészében jól mefogalmazott.

S mégis egy utolsó, de bizisten utolsó rúgás. Már nekem fáj. A szerkezet. Mintha Hegyi E/1 is megunta volna a történettelen történetet: a könyv háromnegyedénél úgy három oldal alatt lesz rommá a kapcsolat. Semmi fel- és levezetés, egyszerre szembesülünk azzal, hogy egy idő után E/1 és Te annyira, de annyira egymásra unnak, hogy már csak párhuzamosan élnek, nem együtt. Még dugni is egyre ritkábban dugnak. (De ebben már tökéletesen igaztalan vagyok: úgy a könyv háromnegyedénél megjelennek a szexuális kapcsolatra a kifejezés-alternatívák. Például van, hogy nem dugnak, hanem szeretkeznek.) De ezt E/1 nagyjából így leírja, nem pedig a történettel vezet rá, hogy lejtőre kerültek. Vagyis van egy elég megfelelő méretű bevezetés, egy testes tárgyalás, és egy előkészítetlen, ad hoc összeomlás. 

Mire idáig jutottam, már unatkoztam. Untam a krrr, köhöm, köhöm, dohányfüstöt, az együtt, külön bebaszásokat, az unalmas beszélgetéseket, a történettelen eseményeket. Untam E/1-et. Nem pusztán az volt a baj, hogy idegesített. (Például Kevin is egy baromi idegesítő faszfej, de az ő idegesítő viselkedése úgy van megírva, hogy az egyenest vezet a családja kiirtásához. S közben iszonyatosan idegesít.) Az igazi baj az lett, hogy érdektelenné váltam E/1 sorsa iránt.

Öregszem, biztos, és már hosszú évek múltak el azóta, hogy beláttam: az önsorsrontás döntés, és ki vagyok én, hogy bárkit megakadályozzak abban, hogy boldogtalan legyen? A sajnálatomat meg közömbösséggé konvertáltam. Mert a fenének tegyek bele energiát, ha csak én pakolgatok, az alany meg csak derűsen haldoklik és csak tart, és megy, és halad a semmi felé? Ezt a játékot már egy porcikám sem kívánja játszani. De senkivel. Tettem ilyet évekig. Immár irodalmi alakokkal sem vagyok hajlandó együttérezni, ha ilyenek

Továbbra is azt mondom, Hegyi Ede jól ír. Ugyan csalódással tettem le a második könyvét, de nem volt olyan érzésem, hogy szenvedés volt olvasni. A senki-vel magasra tette a mércét, és mi is a szakszó manapság, nem tudta megugrani, tartani a bemutatkozó kötetének a színvonalt. Ellenben az is tény, hogy olvastam manapság mívesebb szépirodalmat az övénél, amin viszont rohadtul unatkoztam, és semmit, de semmit nem mozgatott meg bennem, és feszültté tett a szöveg lilasága.

Nincs az a narratíva, amit ne lehetne úgy kanyarítani, hogy az ember ne legyen benne áldozat, és nincs az az ember, akinek egy egészen kicsi része ne szeretne mártír lenni. 

(198. )

Nem vagyok tipikusan olyan alkat, aki már az elején feladja. Én már az eleje előtt visszavonulót fújok, hogy csalódottan megállapíthassam, hogy még az istenek is ellenem fogadtak.

(175.)

Éppen most láttam egy friss interjút, ha kilencvenegy éves Rónaszegi Miklóssal, az íróval, szerkesztővel. Ő mondta, hogy az irodalomnak nincs nagyobb hibája, mint ha untat. Nos, Hegyi Ede nem untat. Csak a fő alakja unalmas és az alak története az. Azt hiszem, a következő kötetben le kellene mondani E/1-ről, de leginkább a 25–38 százalékról... Én várom. A harmadik „ne magad légy”!

Interjú Hegyi Edével a Népszava oldalán 

(A cikk egyben a bejegyzésemben szereplő két kép forrása is)

Napkút, Budapest, 2021, 280 oldal · ISBN: 9786156283689

5/10

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2021 októberének vége. A lakberendezős hétvége után valami taknyos kórság van rajtam. Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam, ő meg Csemetétől. Nem jó, de nem vert le a lábamról. Ha hőemelkedésem van, én már dőlük el. Most csak jó ülni, íni, és jó, hogy nem volt ma sok munka. 

A füzet jobb sarkában van egy kis fekete plecsni, az okozta bennem a lelkesedés- és izgalomcsappanást. Az a kis plecsni nagyon beszédes, mert elmondja a lényeget, felhívja a figyelmet arra, hogy ez most valami más lesz mint ami szokott lenni. Holott vannak dolgok, amik úgy jók, ahogyan megszoktuk őket, és bármi változás elveszi a zamatukat. Szinte kódolt a csalódás. Ez a kis plecsni azt üvölti, hogy ez az Asterix-füzet bizony elsősorban a rajongóknak szól. Azoknak, akik mindenre vevők, ami Asterix, akiket minden háttér- és mellékinfó érdekel. 

Nos, nem vagyok rajongó-típus. Még Szerelmetesfeleségtásamért sem rajongok. Szimplán imádom. Bruttó. A rajongás szerintem elvakultság. A rajongó mindent szeret, mindent megbocsát, nem reális, nem objektív és nem igazságos. A zenéket tekintve a rajongó az, aki az előadó összes felvételét beszerzi, legyen az demo vagy bootleg vagy bármi, és mindegyik tetszik neki. A rajongónak nem lehet azt mondani, hogy a rajongása tárgya megbotlott, amit most csinált, az nem annyira jó, ma nem annyira szép, amit mondott, nem olyan okos, és ilyesmi. A rajongó hisz abban, hogy a rajongása tárgya és mindaz, amit csinál: tökéletes. A rajongót vérig sérted, ha a rajongása tárgyát kritizálod. Ezért mondom, hogy én nem rajongok SzFT-ért, hanem imádom őt. Nem úgy, ahogyan Istent kell imádni, hanem úgy, ahogyan egy nőt. Biza'!

Szóval a plecsni figyelmeztet, hogy ez bizony egy rajongóknak összeállított füzet. 

Érted, ugye? Tizennégy teljes történet: egy füzetben. Vagyis, kedves olvasó, mielőtt kedvetlenné leszel, felejtsd el az eddigi rendet, most nem egy elejétől-végig történetet kapsz, hanem tizennégy apró valamit. Morzsalékot, törmeléket, ami a sezlony, a sublót alatt volt, és a nagytakarítás során a partvis véletlenül előkotorta. Örülünk ennek-annak, mert már régen elveszettnek hittük, és ni, hát itt van, de amit a partvis előkotort, csak nekünk kincs. Már ha az. Hacsak nem a nagynéni elgurult arany fülbevalója az. De azért meg azonnal lakberendeztünk volna, hogy meglegyen. Ugyebár. Ha nem tudjuk kié a brill, hurrá, a miénk. Amit a partvis előkotor az jobbára pormacska, elgurult, aszalódott szőlőszem, a laptop kiesett csavarja, a gyerekek régi lego-alkatrészei, immár zöld Milka-kocka, a réges-rég leesett ceruza, gyöngyök üvegből, tésztából, ilyesmi. Aminek örülünk, az a szépen fogó golyóstoll, a kedvenc konzervnyitó, mert amikor az ágyban ettünk... meg ilyesmi.

Szóval ilyesmit ígér a plecsni. 

Nehéz tagadni, ami nyilvánvaló. A füzet szerkesztői meg sem próbálják. A nagyobb elfogadottság érdekében az eredeti szerzőket is bevonták a játékba. A 32. Asterix valóban útszélről összegereblyézett történetek sora. Nem érhet csalódás, ők szóltak, nem lesz olyan értéke mint a többi, elejétől a végéig egy sztori füzeteknek.

Mert azért arról van szó, hogy az ilyesféle gyűjteményeknek meg van az a tulajdonsága, hogy csodákat ígérnek: mi lehet a zsákban, ami eddig nem került ki belőle, mi rejtőzhet még a mélyben, amit eddig nem láthattunk, nem hallhattunk, hátha van még ott olyasmi, ami felér a szerzők, előadók legjobb műveivel... S rendre kiderül, hogy ami a zsákban, a mélyben, a sublót alatt van, az bizony azért van ott, mert ott a helye. Próbálkozások, méltatlan kísérletek, félbehagyott, kidolgozatlan műdarabok, balkézzel felvetett vázlatok, oda sem figyelve elplöntyögtetett ötletmorzsák, technikai szempontból csapnivaló minőségű felvételek és hasonlók.  

Ha a szerző megfelelően ismert, ez is eladható. A rajongók, tisztelők tábora van akkora, hogy beruházzon egy ilyen, inkább érdekességet mintsem komoly műélvezetet jelentő darabba. A szerző, az előadó neve eladja, amiért egyébként eszünkbe sem jutna pénzt adni, időt fecsérelni.

Ha van kereslet, lesz piac. Illetve a kereslet befolyásolható, ha nincs is, megteremthető. Ez volt az prekoncepcióm. 

Csalódnom kellett. 

Csalódás ez az Asterix-füzet. Pozitív csalódás.

Szóval nem voltak nagy elvárásaim  az Asterix-törmelékkel szemben. De nem csak emiatt csalódtam kellemesen. Ami az egyes kis történetecskéket illeti, voltaképpen bólintottam, nagyjából erre számítottam, nem többre. Mégis többet kaptam.

Ha ez az értéke nincs is meg ennek a gyűjteménynek, ami a teljes füzeteknek, van neki másmilyen. S az érték a szerkesztésben és a tipográfiában rejlik. Mert e kettő határozottan élvezhetővé teszi a kiadványt. Nem kis mértékben, nem éppen csak, hanem teljesen. Nem vitatható, hogy nem azt az élvezeti értéket nyújtja mint a teljes történetek, de nyújt másfélét. Nekem ez volt a meglepetés. Figyeld csak!

Érted már miről van szó? Minden egyes történet előtt van egy kis bemutatás, hogy merre hány méter. miről is van van szó, melyik komód pormacskái közül sepregették ki az adott oldalakat. A bevezető nem szorítkozik a tényekre, jópofa, csevegős, mosolyogtató és informatív.

Ha például egy Presser-összes felvétele kiadvány készülne, akkor nem árt tudni, hogy az „Egyedül nem megy” nem a levegőben lóg, hanem a Sándor Pál rendezte „Ripacsok”,,, című film betétdala volt, nem csupán random énekli Garas Dezső és Kern András. S hogy az a nyúlfarknyi, szépséges muzsika pedig az egykori Malév reklámfilmjének az aláfestése.

Nos, ilyesféle kis információkat biggyesztettek ezekre az oldalakra. Elbeszélgetnek az olvasóval. S ezt és így csuda jól tették!

Amikor belelapoztam a füzetbe, egyből feltűnt két oldal. Nem tudott nem feltűnni, annyira más stílusú volt a rajz. 

A további oldalakon ez még folytatódik. Engedd meg, hogy előre fussak. Kedvcsinálóképpen. Arról van szó, hogy a szerzők az évek során kaptak egy csomó kéretlen javaslatot, hogyan, miképpen kellene inkább elkészíteni az Asterix-történeteket. Ők néhány javaslatot megfontoltak és kipróbáltak. A végeredmény több mint tréfás. 

Ebből már sejtheted, hogy tényleg van itt minden! Például milyen volt a gall falu Asterix születésének az idejében, hogyan néztek ki a jól ismert szereplők abban az időben. (A legtréfásabb, hogy Sokadikix [Tatix/Matuzsálemix/Rozogavénix/Nyavalyix]), az öreg, akinek szép, fiatal felesége van ugyanolyan öreg, ahogyan a későbbi, teljes füzetekből, Asterix és Obelix érett férfikorából ismerjük. :-D Hogyan győzi le a nagyszájú gall kakas a baromfiudvarra támadó sast? Hogyan kerül a tavasz, a tél fölé? S ami nekem a legjobban tetszett: milyen az, amikor a szerzők képregény főszereplővé válnak? (Ez nem csupán egy árva kép, két történet is van hozzá.

Persze, az ilyen érdekességek mellett van, aminek kizárólag érdekesség-faktora van, s tényleg mindössze az az értéke, hogy az írta és rajzolta, aki. Persze a bevezető szövegek minden esetben, kivétel nélkül, kedélyesen roppant lelkesek. Ki-ki döntse el, hogy ez reklám vagy rajongás. Mi, olvasók elnézőn, somolyogva rábólintunk, jól van ez így. 

S tényleg, simán rábólintok az egész füzetre. Egy Asterix-szel most ismerkedőnek nyilván nem ezt adnám a kezébe, ahogyan mondjuk egy Kurt Vonnegut-ról mit sem tudó olvasónak sem az egyetemi előadásainak a gyűjteményét tartalmazó kötetet ajánlanám elsőként. Mert persze, hogy nem. Indokolnom sem kell, miért. De a Vissza az iskolába ennek ellenére egy, elsősorban nem a tartalma miatt, hanem a koncepciója és kivitelezése miatt mégis teljesen vállalható, sőt, élvezetes kiadvánnyá kerekedett. Ami, lám csak mivé fajulok, nem pusztán azért van a polcon, hogy meglegyen a teljes sorozat, hanem mert a teljes sorozat ismeretében önmagában is élvezhető, érdekes és muris. 

Móra, Budapest, 2021, 56 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634868705 · Fordította: Bayer Antal

7/10

2021 októberének több mint dereka, tegnap végig lakberendeztük a napot. Ultimátumot kaptam: meg két új könyvespolcot, úgy, hogy több könyv nem kerül a lakásba, csak ami így a polcra fér. Jöhet könyv, de a polcról nem csordulhat le semmiképpen. Kicsi ez a lakás ennyi könyvnek, és hármunknak, belátom. De mindenkinek meg van a maga hibája. 

Meseregények

Önismétlés következik: világéletemben szerettem a meseregényeket. Szemben a mesékkel. Mert azokat annyira nem. Szerelmetesfeleségtársam néz is rám szigorúan, hogy a műmesék nem ugyanolyan hasznosak, mint az autentikus népmesék. Hiába, Boldizsár Ildikó lábainál tanult. (Aki egyébként már hitet tett amellett, hogy lehet használni műmeséket is. Igaz, a megfogalmazása olyan volt mint a Bibliában Pál apostolé, amikor megdicsérte az athéniakat, akik mindenféle bálványban hittek, ha hittek egyáltalán, és azt mondta nekik: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőknek látlak titeket” [Csel 17:22]).

A kedvencem Méhes György meseregénye, a Szikra Ferkó. Ezt még SzFT is kultiválja; képzeld akkor mennyire jó lehet! A másik Adorján Viktor Világváltó Nevenincs-e. Meg A babó. A Csillaglány. A Végtelen Történet és főleg a másik Ende-mű, a Momo. Aztán persze A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak. Meg Lázár Ervin könyvei. Meg Vera Ferra -Mikura két Szaniszló-s könyve. Meg persze A kétbalkezes varázsló. Ja, és Török Sándor Csilicsala- meg Kököjszi és Bobojszás könyvei. Hogy most többet ne is említsek. 

Be kell vallanom, hogy friss, manapságos meseregényeket nem tudok mondani. Nem azt mondom, hogy nincsenek, mert az botorság lenne, de valahogy nem találkoztam még olyannal, ami annyira megfogott volna, mint a fentiek. (Ajánlásokat szívesen fogadok, ha a fentiek a viszonyítási alapok!) S most, hogy ezt leírtam, azonnal ki is bököm: KJCs könyve nem egyértelműen meseregény. Vagy nem úgy az. De ha akarom, mégis. Vagy ha akarom, ifjúsági ... izé, mi is azoknak a könyveknek a megnevezése, aham, lelki irodalom. De ha úgy tetszik, simán ifjúsági kisregény. S teszem is hozzá azonnal, mindez jót tesz neki. 

Miért kedvelem jobban a meseregényeket a népmeséknél? Hm... Talán mert nem egy kaptafára épülnek fel. Mert modernebbül szólnak. Elfogadom én, persze, mi az, hogy, nagyon is, hogy elszakadva az autentikus, archaikus néplélektől, az évszázadok alatt kialakult szüzséktől, a népmesék rejtetten ható metaforáitól, szimbólumaitól ezek a mesék már nem hatnak, nem gyógyítanak, nem változtatnak úgy, ahogyan a népmesék. De számomra nagyobb élvezeti forrást jelentenek. (Mit kapok én ezért!)

KJCs meséje

éppen azért okos és ügyes. mert nem mese. Illetve a csuda tudja. Vagyis KJCs tudja. Mert KJCs a történetben felhasználja a szereplők lakóhelyének a babonáját (a kívánságok teljesítéséhez körbe kell futni a malmot), a valóságot (a malmot körbefutóknak rendre teljesülnek a kívánságai), a főszereplő kislány csizmája (csizma, érted, ugye, nem hétmérföldes, de messzebbre jut benne, mint nélküle) bátorságot ad. 

A meseelemek semmiképpen sem szerves részei a főszereplők életének, ám a gondolkodásuknak már igen. Mármint annak, akinek igen. Aki hisz benne. Mert ebben nem egységesek. 

Óriási dolog a hit! Én gyerekkoromban nem hittem sem a Mikulásban, sem a Jézuskában, sem a Nyusziban, sem a Klotyó-Szörnyben, sem a Zsákos Emberben, sem a Mumusban. Olyan tökéletesen felvilágosult voltam, hogy még Istenben sem. Ez utóbbi az évek során erősen megváltozott. Olyannyira, hogy 1990-ben egy evangelizációs alkalmon, tele kétséggel, és félve, hogy kiröhögtetem magamat az ott levő barátaim előtt az előadó felhívására feltettem a magasba a kezemet: „Isten, ha vagy, nem tudom, vagy-e, gyere, próbáljuk meg a dolgot!” Persze, magyarázható másképpen is a dolog, mert magyarázni sokféleképpen lehet mindent, de én úgy éltem meg, hogy jött. S azóta Isten csodáját látom egy csomó mindenben magam körül. Meg azt, hogy mennyire tönkre tudjuk vágni, amit Ő elő- és elkészített nekünk. S persze mindezt lehet egészen másképpen is értelmezni. 

KJCs a hit kérdését nagyon ügyesen nyitva hagyja. Úgy foglal állást, hogy végső soron nem foglal állást. Nem mondja meg, kinek van igaza az ikerpár két ifjú emberéből, a hívő Filkónak, vagy a realista Kelemennek? Rögtön hozzáteszem, még csak nem is rangsorolja a két fiúcskát. Bár egyértelműen Filkó a főszereplőbb. Filkó hisz, Kelemen nem. De Filkó Kelemen nélkül nem sokra menne, mert az utóbbi realitása és szervezőkészsége kell ahhoz, hogy eljussanak ide-oda, és arra a felismerésre jussanak, amelyikre jutnak.  

Mondom rögtön azt is, hogy bár rövidke regénykéről van szó, KJCs pár vonással képes felskiccelni az alakjait. Hihetően élők a figurái. Filkó kimondatlan beszerelmetesedése például ilyen egyszerűen, elegánsan és kedvesen jut a tudomásunkra: Filkó nagyon szeretne megismerkedni az ablakon át véletlenül megpillantott kislánnyal, mert fantasztikusan sárga gumicsizma van a lábán. Annyira szép sárga, hogy még a matekórán is ez történik a füzetében: 

KJCs nagyon ügyesen lebegteti a mesebeli és egyéb világbeli szereplők személyét és hovatartozást. Mármint hogy a valósághoz vagy a meséhez tartoznak. A kecske (érted, kecske, lásd KJCs fotóját mindenek végén!) túlvilágisága, az Orákulum-szerű (vö.: Mátrix) néni, a sárga csizmák bátorító ereje... De egy pillanatig sem lesz bizonyos, hogy a kecskének van-e tényleges köze a Diaboloszhoz, Baphomethez, a néninek és a csizmáknak a mesebeliséghez? Az egyedüli, amiről tuti biztosan kiderül valami, az a malom körbefutása.

Itt mondom: lehet jókat nevetni a könyv olvasása közben. Nem sírva röhögősen, hanem széles mosolygósan.

Filkót viszont nem igazán érdekelte a háborúskodás, sokkal jobban tetszett neki a csillagvizsgáló, ahol tavaly nyáron járt a család. Mivel félt a repüléstől, az űrutazásra gondolni sem mert, de nagyon szeretett volna tudós lenni és új bolygókat felfedezni a galaxisban.
Előbb azonban sajnos iskolába kellett mennie.

 Szóval roppant ügyes turmix ez az olvasnivaló egészen a végéig. Ami szintén ügyes turmix. 

Pedig több buktató is várt a szerzőre. Itt van például a beszédes (szerintem egyébként nem túl szerencsés) könyvcím. Amikor kiderül, hogy az anyacsalogatás a három, még csak siheder korba sem jutott főszereplő célja, megriadtam. Írtam már máshol is: jobbára és többnyire nem kedvelem azokat az ifjúsági történeteket, amelyekben gyerekek oldanak meg felnőtt feladatokat. Mert nem életszerűek. Nem mondom, hogy nem történhet ilyen a mindennapokban, de lássuk be, azért nem ez a jellemző. Irodalmi esetekben sem tudtam magamat átadni az ilyen megoldásoknak. KJCs ezt kikerülte.

Ahogy kikerülte az elcoelhosodás veszélyét is. A történetben, a feloldásban benne volt, hogy akkor most megmondja a tutifrankó tévedhetetlenséget, de szerencsére csak egy fél mondat utalt ilyesmire, amit gyorsan át is lépett, mint egy pocsolyát. 

Megmaradt tehát a maga taposta középúton, nem foglalt egyértelműen állást abban, hogy akkor most van-e velünk élő mese vagy nincsen is olyan. Illetve mi tartozik a csoda tartományába, és mi az, ami csak és kizárólag természetes okokkal is megmagyarázható. Semmi, de semmi baj nincsen azzal, hogy nem mondja ki azt, amiben kötelező hinnünk. 

Miről szólt nekem a történet?

A barátságról. A másikért való bevállalásról. A megoldáskeresésről. A csodákban való hitről. Arról, hogy nem muszáj ugyanabban hinnünk ahhoz, hogy jó emberi kapcsolat lehessen közöttünk. Arról, hogy múlhatatlan szükség van a hitre. Arról, hogy nem mindegy, miben hiszünk, mert lehetséges, hogy semmi alapja nincsen. Arról, hogy az életünket bizony több nézőpontból értékelhetjük, s csak rajtunk áll, melyikből.

De végső soron mindegy is, miről szól, mert csuda jó szórakozás. S kell ennél több? 

Hozzáteszem, mert szőrös szívű vagyok, s hogy KJCs-nek legyen oka a „Hujuj!”-ra, bár nagyon mellékes (és Isten bizony nem a kötekedés végett írom), hogy az írás minden élvezeti értéke ellenére, és ezt az összes mosolyom, vállonveregetésem után mondom, valami icipici fűszerre nem ártott volna. Mint a chilisbabba a legalább 75%-os étcsoki. Vagy a sütőtök krémlevesbe a rszelt gyömbér, a paradicsomszószba a zellergumó. De ezt tényleg csak nagyon lábujjhegyen állítom, és ha megkérdeznél, csak a szám jár, mert pontosan nem tudnám megmondani, mire gondolok. De komolyan csak egy nagyon kicsi hiányzott volna, hogy meglegyen az elismerő cöccintés mellett a hevesen bólogató csettintés is. 

Talán még egy kis misztika? Több humor? Igazán nem tudom... Pedig nagyon szeretném tudni, megmondani, hogy segíthessek. A szerző is, a történet is, a megfogalmazása is megérdemelné. 

Ha jól megnézed a bejegyzés címét, van remény. A szennycímlap belső oldalán ugyanis azt olvashatjuk (és nem én írtam a címbe), hogy: Tündérfürt utca 12. 1. rész. Így vélhetőn tervben van a folytatás, a folytatások is. Azt mondom: hurrá!

Az illusztrációkról 

csak röviden szólok. Nagy Bettina készítette őket. A technikája egy ismert, de nem túl sűrűn alkalmazott technika. A grafika és a fotó összemontázsolása. Kapásból és egyből Méhes György örök kedvenc család-sorozata jutott az eszembe, amelynek az első kötete a Tatárok a tengeren. Az alkotót Cseh Gusztávnak hívták. Szerencsére az összes kötet munkatársa ő volt (Leleplezem a családomat, Micsoda társaság, Kilenc vesszőparipa)

Ha jól emlékszem, talán még a Fülesmackó képei készültek ezzel a megoldással. Az Anyacsalogató képei első blikkre jók. Az elkészítésük módszere is jót tesz neki. Amikor kerestem, hogy melyik képen tudom megmutatni mennyire klasszak az illusztrációk, legnagyobb döbbenetemre az tűnt fel, hogy az első blikkes tetszési index sokkal magasabb, mint a jobban megnézős második-harmadik. 

Elsősorban azért, mert a technika megnyerő, de az alakok és elsősorban az elrendezések, az arányok és a perspektívák, vagyis a kompozíció nem annyira. Ez főleg az egész oldalas illusztrációknál ütközik ki. A fenti, hintaszékes kép az egyik legjobban sikerült rajz lett. A két fenti kép például nagyon tetszik. 

Ekkor csuktam be a könyvet és néztem meg újra a borítót. Amivel ugyanaz a baj, mint a belső rajzokkal: az arányok és az elrendezés. S hiába van a borítón két, a történet szempontjából nagyon jelentős tárgy, a kép egésze mégis félrevezető (nekem Fekete István jut róla eszembe). A szerző neve körüli szellősséget teljesen agyonvágja a cím körüli zsúfoltság, és összességében sincsen harmónia a borító egyes részei között. 

Napkút, Budapest, 2021, 80 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156283351 · Illusztrálta: Nagy Bettina

8/10

2021 októberének több mint közepe, de nap közben már megint teljesen jó idő van. Annyira, hogy tegnap Fehérvárcsurgón nagyon jót sétáltunk a Károlyi kastély arborétumában, és nem is fáztunk. 

*

KJCs írásai az Ambroozia oldalon

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

A Mini együttesről van egy szégyenletes emlékem. Mármint rám nézve szégyenletes. Nagyon. S kicsit azt is megmutatja, mennyire el voltunk kényeztetve jó zenékkel. Középiskolás voltam, nagyobb társasággal a Tabánban voltunk a  május elsején szokásos Mini-LGT-koncerten. Nem tudom melyik év volt. A Mini már nyomta a maga buliját, a közönség a földön ült, mi is, a színpadtól pár méterre. Nem volt nagy érdeklődés a Minire. Én sem nagyon figyeltem rájuk. Pedig lett volna miért. 

Zajlott a koncert, mi beszélgettünk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy Török Ádám a jobbkezében lengetett fuvolával integetve a zene ritmusára ezt mondja a mikrofonba: 
– Szól a zene! A zene! Lüktet! Lüktet! Lüktessetek velünk!

Volt egy osztálytársam, Kajla. Csuda jó fej srác volt, okos, értelmes, kicsit cinikus, jókedvű. Mosolyogva felnézett a színpadra, megigazította a szemüvegét és nem kis gúnnyal a hangjában, nagyjából meg sem mozdulva fennhangon mondta:
– Lüktetünk, Ádi, lüktetünk!
A társaság felnyerített. Én is. Szerintem szegény Török Ádám meghallotta. Mindenesetre nem reagált rá. Úriember volt. Ahogyan mi nem. 

Már az akkori agyammal is úgy gondoltam, hogy bár Kajla poénja pompás riposzt volt az adott szituációban, a zene és a zenészek nagyon nem érdemelték meg. Nem ezt érdemelték. A társaság nyerítése pedig egyenesen bunkóság volt. Így, körülbelül harmincöt év távlatából is: bocsánatot  kérek, Török Ádám, Mini együttes, hogy a röhögők között voltam! Mélyen szégyellem magamat!

*

A következő, felidézett emlékem a Budakalászi Művház, ahol a Mini Bartók-estjét néztük és hallgattuk szerelmetesfeleségtársammal, otthagyva a Lupa-szigetnél, az Ebihal büfénél egy baráti bulit a koncert miatt. (Rendben, a koncert után visszamentünk.) Mindkettőnket lenyűgözött, amit hallhattunk. Nem szoktam ilyet tenni, de egyfelől a megvett cd-t aláírattam az előadókkal, másrészt Török Ádámnak és Papp Gyulának egyenként megköszöntem az estét. Kézdy Lucát sem hagytuk ki. Nélküle nem az lett volna az este, ami lett. (Nem értettem, hogy miért nem értették a köszönetet. Lehet, csak fáradtak voltak. Vagy nyelveken szóltam. Mindegy, a mór megtette a kötelességét...) Az este valóban csodálatos volt. 

*

 2018-ban megjelent egy könyv Török Ádámról (-tól). Egy rajongója ült le vele, beszélgettek, aztán megszületett ez a könyv. Nem az első könyv Török Ádámról. 

Még csak nem is az első, amit rajongó írt. A második képen levő könyv szerzője sem profi író, ha jó az infóm. A könyv ettől még lehet profi. 

Vagyis három könyv is született eddig Török Ádámról. Aki a Mini, bárhogyan is forgatjuk. A mindegyik Mini. Mert annyi volt mint égen a csillag. Meg még amit nem Mininek hívtak (hívott), de mindent összevetve mégis az volt. Nem RABB-ra gondolok, az valóban nem Mini volt. 

*

Nekem Török Ádám valahogy soha nem volt a szívem csücsökje. Sem mint jelenség, sem mint énekes. Fuvolistaként, na, barátom, az más kérdés. S azt méltatlan lenne állítanom, hogy féltűzzel zenél, él.

Többször mondtam már: későn érő típus vagyok. Török Ádámot az utóbbi években kedveltem meg. Sajnálatosabb, hogy a zenéjét is csak mostanában. De mostanában nagyon.

Ennek azt hiszem egy nagyon prózai oka van: Török Ádám zeneszövegeit soha nem voltam képes közel engedni magamhoz. Finoman fogalmaztam? (Jelentem, van kivétel: a Vissza a városba)

Ugyanígy voltam Frenreisz Károly szövegeivel is. Az még kevésbé tetszett. Mondjuk ellentmondás, hogy a Skorpiót mégis többet hallgattam. Pedig a Mini sokkal jobb zene. Oké, a Skorpió első lemezét azért ne feledjük, mitöbb...! Szóval a csuda sem érti.

*

No, akkor ez a könyv. Monológ. Amit Török Ádám mondott, Ócsag Andrea lejegyzett, s vélem, szerkesztett. Vagyis tulajdonképpen mindketten szerzők. 

A monológnak meg van az az előnye az interjúval szemben, hogy az alany nem esik ki a gondolatmenetéből. S meg van az a hátránya, hogy nem biztos, hogy van gondolatmenet, illetve, hogy messze nem azt emeli ki a dolgok sorából, ami a közönségnek, az olvasóknak fontos lehet. Illetve nem tisztáz olyan dolgokat, amik az értést segítik. 

Török Ádám nem esik ki a gondolatmenetéből. S ez néha bizony baj. Azért baj, mert Török Ádám pragmatikusan mesél: célratörő. Mert a könyv döntő része arról szól, mikor, hol, kivel koncertezett. S ez bizony, tekintettel arra, hogy egy földi halandó óhatatlanul fonalat veszít a Mini mindenféle formációi között, valamint a rengeteg koncertadat tengerében, némileg imamalommá teszi a könyvet. Ha legalább az összes, de legalább a legfőbb szereplőkről lett volna fotó... 

Pici bácsi könyvével az volt a bajom, hogy veszettül minden rendszer nélküli. Ennél imádkoztam, bár esne szét néha, sokkal érdekesebb lenne!

Olvasás közben azon méláztam, hogy mennyire irigylem Török Ádámot a memóriájáért. Mert nem semmi, mi mindenre emlékszik évtizedek távolából is. Mármint nem a sztorik mennyisége elképesztő, hanem az adatoké. 

Félrevezető lenne, ha azt mondanám, nincsenek sztorik a könyvben. Vannak. De valahogy a tények felsorolásszerű monotonitása végett sokkal kisebb szerepet kaptak. 

*

Ezzel együtt nem unalmas a könyv mégsem. Talán azért nem, mert mégis a magyar rock egyik nagy öregjéről van szó. Aki ráadásul nem csupán rockot játszott, hanem bluest is, meg jazzt is és elsősorban progresszív rockot. Amibe például belefért a klasszikus átirat is. 

S mert a magyar rock nagy öregje, ezért ismerte a magyar rock többi nagy öregjét is. Benne volt az eseményekben. Pariban volt/van olyan nevekkel, akik ma már ikonikus alakok. 

Egy pillanatig sem kísértett meg a gondolat, hogy letegyem a könyvet. Sőt, éppen fordítva esett meg a dolog: egy itthoni belelapozást követőn nem támadt bennem ellenállhatatlan vágy az olvasásra. De tovább lapoztam, majd újra tovább, és egyszerre csak azon kaptam magamat, hogy a könyv végére értem. Azért ez is jelent valamit. 

*

A Miniben tengernyien zenéltek. Ennek azért van üzenete. Egyfelől az, hogy rétegzene, és nem képes stabilan eltartani a művelőit. Másfelől azt, hogy van valami baj a vezetéssel. Aki, mint tudjuk, Török Ádám. 

Dicséretére legyen mondva, hogy nem egy helyen beszél arról, hogy soha nem volt tehetsége a formációk egyben tartására. Nem ez volt a fontos a számára, hanem a zene, a buli, a piálások, a nők, és hogy legyen elég zsé a túléléshez. (Mondjuk ennek ellenére elképesztő az a makacs kitartás, amellyel bármihez nyúlva magas minőséget produkált. 

S nekem az volt a meglepő, hogy a szavait, gondolatait olvasva sokkal közelebb került hozzám Török Ádám, az ember. Nem törekedtem erre. Egy művésznek elsősorban a művészetet kell értékelnem, úgy gondolom, a személyisége, a mentalitása bizonyos értelemben teljesen mellékes. 

Ezért vagyok képtelen felfogni, hogyan lehet bármilyen izmus alapján megítélni művészeket, hacsak maga a mű nem erőltetett propaganda eszköze az adott izmusnak. De éppen így nem zavar az sem, ha egy szerző világnézete egyértelművé válik a műveiből. Hiszek Istenben, de Vonnegut annak ellenére az egyik kedvenc szerzőm, hogy ő meg nem. Mert úgy vélem, becsületesen, tisztességesen és fair módon nem hitt Istenben. 

A könyv végén van egynéhány vélemény Török Ádámról. Amely vélemények azt is egyértelművé teszik, hogy jobb lett volna, ha Török Ádámon kívüli kis színesekből több kap helyet az oldalak között. Azért, hogy Török Ádám, az ember még közelebb kerülhessen az olvasóhoz. 

Ez a fotó nagyon tetszik! Nem fogom itt elemezgetni, de pompásan visszaadja a két ember kapcsolatát. Ráadásul tudat alatt is hatott rám. Aznap éjjel, miután láttam ezt a fotót, kamaszkorom nagy szerelmével álmodtam. Benne volt az álomban Szerelmetesfeleségtársam is, de nagyon passzív szerepe volt. Voltaképpen nem történt semmi az álomban, de mégis úgy ébredtem, hogy zavart voltam. S gondolkodtam, hogyan került elém az álmomban Ági? Aztán bevillant, hogy persze, fotón láttam őt. Aztán rögtön az, hogy semmiféle fotót nem láttam róla évek óta. S aztán az első pár korty kávé után ugrott be ez a kép. Mert a rajta levő hölgy, legalábbis itt, ezen a fotón, hasonlít rá. Ráadásul született rólunk, az egykorimról és rólam egy eléggé hasonló fotó. Mikre képes az emberi agy! 

*

Iparkodom még utána járni a másik két Török Ádám-könyvnek is. Hátha azokkal teljesebb lesz a kép. Bár ahogy belegondolok, most sem teljestelen. Csak maradt valami hiányérzetem Ócsag Andrea írása vagy szerkesztése után. De semmiképpen sem mondom, hogy amit Török Ádámmal az asztalra letettek, érdektelen vagy unalmas lenne. 

S amíg keresem amazt a két könyvet, kicsit megpiszkálom a Mini-diszkográfiát, mi az, amit régen hallgattam vagy még nem is.

 *

Magánkiadás, Budapest, 2018, 230 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150033754

6/10

2021 október közepe; a héten voltunk hitel-aláíróba, hogy megvehessük a lakást, amiben lakunk: megkönnyebbülés és rohadt nyomasztó egyszerre.

Világnézeti thriller konteó vallásiból szciósan

Megyek a közepibe bele neki, indiánfejessel: a regény vastagon propaganda, kérem szépen!

Akkor vijjogott fel bennem a sziréna, amikor a főhősről Julius Andan-ról kiderül, hogy ő a Földön a pszichológiai, pszichiátriai atyaúristen.

Ez akkor nem derüllt ki, mármint a propaganda, amikor a Julius Andan által írt könyvet olvastam ugyanerről a témáról. Akkor, ugye, egyes szám első személyben. Ami azért nem semmi, ha belegondolsz: egy fiktív szereplő önálló kötettel jelentkezik. Amikor D'Artagnan megjelenteti a Constance-ról írt memoárját, amit saját kezével írt, gyertyafénynél. 

Nem volt nagyon komplikált az asszociáció, túl sok ember, bagázs nincsen aki ellenük, mármint a pszichiátria ellen küzdene. Kizárólag a szcientológusok.

Akik elvileg egyház, bár még nem sikerült rájönnöm, segítséggel sem, hogy mitől azok? Mert az egyházhoz Isten kellene, meg tantételek, meg liturgia. De náluk semmi ilyesfélét nem találtam, csak zőccséges sci-fiségeket, de komolyanba előadva, nem csupán Hubbard vállaltan sci-fi szépirodalmában gyönyörködve. Vagyis a nem túl eredeti sci-fi a tantétel.

De alapvetőn a szciót ki-ki ítélje meg úgy, ahogyan akarja, meg ítélje meg őket az éppen aktuális bíróság, amiképpen tudja, mi meg azért kedveljük, Tom Cruise-t. L. Ron Hubbard személyét és módszereit meg tegye mindenki oda, ahová kívánja, a szciósoknak úgyis kell mint egy falat próféta.

Azt, hogy a könyv szció hátterű csupán a tény kedvéért szögezem le. Ahogyan azt is, hogy szerzőnket a szció magyarországi szekciójának a volt elnöke Weith Katalin nem egy helyen méltatta (pl.: itt), sőt, elmondta, hogy ő adta ki a könyveit, mi több, társzerzője is a szerzőnknek. 

Mondjuk nekem az tréfásnak tűnik, s ha nem lenne igazából tragédia, röhögnék is, hogy egy szcientológus leleplezi a titkos hatalmat, miközben teljesen kimegy a fejéből, hogy alapvetőn a saját egyháza is pont úgy működik, ahogyan a gonosz, gaz háttérhatalom: a háttérben, rejtőzve, a kirakatba egészen mást téve, mint ami a külcsín alatt van. Vagyis az ellentmondást, hogy egy titokzatos, a közbeszédben rossz hírű, magát vallásnak nevező, de Istennel annyira nem foglalkozó szervezet egyik íráskészséggel rendelkező tagja rántja le a leplet a világ valós működéséről, ki-ki kezelje a maga temperamentuma szerint. Én mégis röhögök. 

Ám ha egészen őszintén magamba nézek, olyan naiv vagyok, hogy még mindig úgy gondolom, bármi is a világnézete, egy író attól akár még lehet jó író is, a könyve pedig akár lehet jó irodalom. Vagy azzal együtt. Amiben hisz, az meg lehet úgy badarság, ahogyan van. Itt a kettő azonban némi megfontoltsággal ugyan, de keveredik, és emiatt valamelyest zavarban vagyok. 

Azért mondom, hogy némi megfontoltsággal keveredik a szerző világnézete és a könyv tartalma, mert csak az egyik szció oszlop-tanítás, a lélektan és a pszichiátria elvetése szerepel benne, a szciósok ufós tanítása mindenestül kimarad. (Legalábbis az első részből, én még csak azt olvastam.) Ha akarsz elképedni, mi mindenben lehetséges hinni, itt és itt megteheted.

A történet szépsége abban áll, hogy ezt a tanítást nem ismerheted meg csak úgy, ehhez sokadik fejlettségi szint kell, és nagyon rengeteg dellát kell lecsengetni, hogy alkalmad lehessen erről hallani. Az Index szerint a scziósok szerverét egy hackercsapat 2008-ban feltörte, és ők tárták a nyilvánosság elé Xenu borzasztó titkait. 

Mert lehetne azt vélni, hogy mindez, az egész regény csupán fikció, és semmi más. Mármint persze, fikció, de egy olyan fikció, aminek a szellemi hátterét a szerző a maga vallásából fakadón véresen komolyan gondolja. A szció valóban a pszichológiában és a pszichiátriában találta meg a fő ellenségképét. Szerintük ezek miatt olyan a világ, amilyen. Ahogyan az ebben a könyvben is áll. (Természetesen a szció említése nélkül.)

Az már viszont a tragédia-kategória, hogy a szció éppen az emberi lélek igazán mély ismeretével fogja, tartja meg és láncolja magához a híveit. Vagyis foggal-körömmel küzdenek valami ellen, amit ők maguk is használnak, alkalmaznak és még a létezését is tagadják. Van itt ellentmondás, kérem szépen! 

A szcióról tudok ezt-azt, de testközeli ismeretem nincsen. Beszéltem már élő szcióssal, de a rendezvényükön nem voltam, beavatott soha nem lettem. Irodalmukat olvasgattam, kapartam az arcomat, de Ofi barátom azt mondja, hogy az elveik (tudod, forrás: Hubbard), ha nem a vallásról és a szció kizsigerelő szervezetéről van szó, tudnak piszok jók lenni. Nekem erről a Biblia jut eszembe, hogy jöhet-e mérgezett kútból tiszta víz (Jak 3:11), de spongyát rá, ne lássuk fekete-fehéren a világot!

Már csak azért se, mert nekem alapvetőn nincsen bajom azokkal a könyvekkel, amelyek meghatározott mondanivaló alátámasztása érdekében mesélnek úgy és azt, ahogyan és amit mesélnek. Vagyis ha didaktikusak, na! A didaktika manapság akkor fáj, ha valami rossz oldalról didaktikus. Ha a hitet vagy a vallásosságot támasztja alá. Ha LMBTQ-célokat, akkor hasznos és üdvözítő.

Nos, engem annyira nem szokott zavarni a didaktika. Mert valahol minden didaktikus. Mondani akar valamit. Valahogyan. A didaktika az utóbbira vonatkozik. Egy mű manapság akkor jó, ha nem veszem észre, legalábbis nem rágják a számba a mondanivalót. Vagyis az amerikai filmművészet döntő része kuka. Mert ahol nem veszem észre az üzenetet, ott jobbára nincs is ilyen. 

Amiért fekáliában fetreng a világ, avagy A Rendszer Hiteles Krónikája

Jól van, fussunk előre! A sztori egy mondatban a következő: Julius Andan a beavatott, huszonöt év beavatottság és atyaúristenkedés után fellázad, és elhatározza, hogy leleplezi a világ hihetetlen hatalmú elcseszőinek a mesterkedéseit. Mivel ezt nem lehet csak úgy ukkmukkfukk megtenni, egy ninja-klánra bízza önnön eltüntetését, hogy őrizzék őt, akár a hímes tojást, amíg el nem készül a mindent leleplező könyvével, A Rendszer Hiteles Krónikájával [RHK].

Az RHK könyv a regényben. Mert a könyve itt van ebben a könyvben. Amit ír, nem regény, hanem a világot vezető kevesek összeesküvésének a leleplezése.

(Nem tudom, teljesen lefedi-e az Andan-könyvet, nem vetettem még össze őket. Mármint a már említett, Julius Andan neve alatt külön megjelent könyvre gondolok. Hogy vannak átfedések, az egészen bizonyos, a szó szerintiséget nem garantálom, de amennyire rémlik, nem szó szerinti a külön megjelent könyv. Nekem ez, ami ebben a regényben van, jobban tetszik. 

Ahogy folyik a cselekmény, Andan úgy halad a könyvével, s mi, nyájas olvasók részenként ismerkedünk meg az elcseszett világ szupertitkos krónikájával és az elcseszés lépéseivel, módszertanával. 

Arra boruljon a feledés jótékony fátyla, hogy a könyvből sem a hitelesség, sem a krónika nem jön át. Mert egyik sincsen benne. Az iromány inkább csak egyfajta szellemtörténeti konteó-vázlat. Mert a hitelességhez adatok kellenének. Ami viszont egy darab sem sincsen az RHK-ban. Ahogy, mondom, krónika sincsen. Mert egyfelől tények, adatok nélkül hogyan lehetne bármi krónika? Másfelől cselekmény nélkül ugyan miről beszél a krónikás? 

Azt mondja az RHK, hogy a dolgokat nem úgy látják az emberek, ahogyan azok vannak, hanem úgy, ahogyan a vezetők egy maroknyi csoportja (akiket senki sem ismer, akikről senki sem tud) láttatni akarja.

Ez a maroknyi csoport egy csúcsa felé szűkölő piramis tetején csücsül, s az ő kezükben van az egész világ, minden, de minden. a gazdaság egésze, az egészségügy, a bankvilág, a kultúra és a művészet, a média, a tudományok és elsősorban a filozófia. Egyet csettintenek: háború lesz. Kettőt: gazdasági világválság. Hármat: a média minden szintje csak azt nyomja, amit ők akarnak. Négyet: világjárvány törhet ki. (Ööö... Miután leírtam, akkor kapcsoltam, hogy ez most éppen, izé...)

Ahogy a könyvben áll: amit tudunk, azt csak azáltal tudjuk, hogy elmondták nekünk. Nem közvetlen az ismeretünk, hanem mindig csak áttételes, mások állításaira alapozott. 

Ezt nem értettem sem az Andan, sem a Shelley könyvben sem. Mer' mindkettőben szerepel. Ugyan hogy a viharba lehetne mindenkinek közvetlen ismerete mindenről? Képtelenség, lehetetlenség. Csak gondolj bele!

Ebben a könyvben Shelley-Andan beszél arról, hogy régen még hajóra ültek az emberek, és felfedezték a világot. Ma csak elhiszik, hogy nincsen több elfedezni való. Egyfelől régen sem ült mindenki hajóra, hogy felfedezze a világot. S nem voltak kevesen, akik csak elmondásokból hitték el, hogy Amerika vagy India tényleg létezik. Szóval ez egyszerűen hülyeség. 

Erre Shelley elmondja Andan által (aki elmondja önmagától is egy másik,gyengusz könyvben amiről fentebb is beszéltem), hogy mi a tuti frankó.

Amit viszont, ellentétben a fenitekkel, el kellene hinnem. Pedig ezt is csak úgy mondják nekem. S közben, ahogy két mondattal fentebb írtam, megtudom, hogy az a fő baj, hogy semmiről nincsen is biztos tudásom, mert mindent csak úgy mondanak nekem, és én elhiszem. Hát, kicsit ellentmondásos... 

Tegnap este volt a Mátrix első része valamelyik csatornán. A szokásos, letöltött filmünk után ragadt elé Szerelmetesfeleségtársam, hogy megértse, miért jó ez a film, amikor neki nem tetszik. Nem értette meg. Viszont a Mátrix azt juttatta eszembe, hogy az emberiség sapiensszé válása óta létező ismeretelméleti probléma itt is pontosan áll: mi a valóság, honnan tudom, hogy én a valóságot érzékelem, sőt, azt, hogy magam is a valóság része vagyok? 

Vagyis semmit se higgyek el, amit csak mondanak nekem, így a parancsolat, de ezt, amit a szciós szerző mond, azt mégis, mert ez Isten bizony igaz, hiába csak úgy mondja nekem. Ugyebár. Hm... 

Ja, a világ azért van fekáliában, mert a piramis csúcsán levők irányítanak mindent, és ők csúnya bácsik, az emberiség számukra játszótér, az egyedek fogyóeszközök, csak az általuk befolyó haszon a lényeg. Tudod, a Mátrixban is csak eszközök voltak az emberek. 

A bábbá tevés fő eszköze a bigott vallásosság, a materializmus és a lélek tagadása. Mindennek fő átadási csatornája a tudomány és a média. A rendszer főkolomposa, ahogy azt már mondtam, a pszichológia és a pszichiátria, amiket nagyon kell utálni. Ennek az érveit csak részben értettem. 

Egyszóval az RHK semmi különös, csak néhány nagy általánosságban megfogalmazott mély levegő. Egy idő után már fárasztó, hogy a könyvben minden szerénység nélkül csak információbombának nevezik, akik ismerik, és alkalmasnak tartják a világ megváltoztatására. Ennyi erővel a Hihetetlen Magazin és főleg Drábik János is világmegváltó a maga leleplezéseivel. Amik egyébként sokkal több konkrét információt tartalmaznak. 

S ha már itt tartunk: úgy általában a könyv alapja, az RHK egyben a könyv leggyengébb láncszeme is. Tényleg csak úgy magamnak teszem fel a kérdést: ha a világ irányítóit senki sem ismeri, ha senki nem látja a háttérerők, összefonódások összefüggéseit, ugyan ki hinne el egy rövid összefoglalásnak bármit. A könyvben többször elhangzik, hogy ezt egyedül Andan teheti meg, mert legfőbb főpszichomókus a világon. Izé, szóval, téged mennyire baxna földhöz, ha a világ legfőbb pszichomókusától megtudnád, hogy az egész pszichó dolog marhaság, hazugság, csalás, átvágás, és a Föld népességének a legfőbb oka? Ami tuti leleplezést egyébként a szciósok már végrehajtottak, oszt mégis itt vagyunk ugyanúgy...

Tréfás vagy tragikus, nem tudom, de az előbb becsüccsentem a fürdőkádba, egy kis forró vízbe, egy kávéval és a szokásos natúr joghurt-erdei gyümölcs kombómmal, és meghallgattam Toroczkai László egyik előadását. Szoktam ilyet tenni. A videó címe: „Egy kéz irányítja az új (covid) világrendet?”

A videóból kiderül, hogy majdnem. De mégsem. Sokkal inkább egy szervezet, amelyhez tényszerűen  igen sok neves ember járt világirányításból oktatódni. Mit szólsz a következő, a névsorból kiragadott nevekhez: Zuckerberg, Bill Gates, Angela Merkel, Orbán Viktor, Bokros Lajos, Csányi Sándor, Leisztinger Tamás? Ízelítőnek. 

Ahogy békésen kortyoltam a kávémat, nyakig fürdőhabban ülve, hirtelen zavarba jöttem: mintha nem fejeztem volna be ezt a könyvet, és továbbhallgatnám a YouTube-ról, olyan volt. Persze simán lehet, hogy a természetük miatt minden konteó összecseng, csak én erről nem tudok, mert felületes vagyok. Vagy Toroczkai is szciós. (Ez vicc volt. Hehehe!) 

Azt mondom, sokkal jobban jártunk volna mi olvasók, de a regény is, ha az RHK mindössze említés szinten marad a regényben, ha csak beszélnek róla, az erejéről, a hatásáról és a tényeiről, de soha semmi konkrétum el nem hangzik belőle. Mert akkor nem derül ki, hogy nincsen is benne konkrétum, sehun a kígyó méregfoga, és különben is izomlázas, szorítani sem tud. Nem derül ki a világnézetterjesztő blöff. 

A titokzatos szerző, aki egyébként magyar és nem is annyira titokzatos

Ragadjunk le egy hangyányit Duncan Shelley-nél. Aki, ha jól babráltam a netet, magyarul Végh Attila. (Tök érdekes, ha beütöm, hogy „Végh Attila Duncan Shelley” és a Képek-re kattintok, még a DuckDuckGo is csak Weith Katalinról mutat képeket...) Aminek tulajdonképpen nincsen jelentősége. Van weboldala, elmondja, hogyan lett író, mennyire nagyon sikeres, vegyük meg a könyveit, és menjünk hozzá írni tanulni.

A regények szellemi hátteréről egy szó sem esik. Ennek két oka lehet. Vagy nincsen nekik, vagy nem akar ajtóstul rontani a házba. Ha nincsen nekik ilyen, az egyáltalán nem baj: Stephen King simán, több helyen elárulta már, hogy nem akar semmit mondani, mindössze szórakoztatni akar a meséivel. Pont. 

Ha Shelley bujdokoltatja a mondanivalóját, akkor vagy jó író, mert nem didaktikus, vagy ugyanolyan gazember mint akikről ír, mert másról ír és másról beszél. Vagy a kettő metszete. Ez már nem csupán írástechnikai és esztétikai kérdés, hanem etikai és morális is. 

Ha nem esztétikai, hanem más célú bujdokoltatás van, akkor pontosan ugyanúgy agymos, amiképpen a csúnya bácsik, akiket utálni kell a könyvében. S különben is, milyen hit, világnézet az, amelyet az ember eltitkol? El tudnád képzelni, hogy Bach hallgasson a hitéről, ne vallja meg Krisztust? Vagy, hogy C. S. Lewis ilyet tegyen? Amikor Aslan feláldozza magát a kőoltáron? De akár Vonnegutról el tudnál ilyet képzelni? (Tudom, ateista volt, de hát az is hit! Mondjuk ebben igaza van Shelley-Andannak. Mert ír erről.) Nem sorolom tovább.

Aki igazából hisz, annak a hit az élet. S a tisztaság. De a tisztaság nem tűri a lepleket, mert azok soha nem annyira tiszták, mint amit lepleznek. A leplek bemocskolják, amit lepleznek. S különben is: 

Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.

(Mt 5:37)

Messzire jutottunk, kerüljünk közelebb! 

Milyen fajta regény a trilógia első része?

Krimi. Konteós krimi. Világösszeesküvéses. Ahol menekülni kell, mert kinyitottad a szádat. S alig van hová menekülni, mert az egész világ ellened van. S bármilyen hatalmas ember voltál is a szájnyitás előtt, most ugyancsak van mitől félned! 

Ennek érdekében a regény ninjá-s, japános, akciós, piffpuffos, stratégiás. De közben leleplezős, filozófálós, tudománytörténetes. 

Izgalmas, pörgős, cselekményes, ügyes, lekötős. Néha lólábkilógós, némely gyenge logikai lépések miatt, arckaparós egyes beszélgetések hihetetlen naivitása végett, és semmiképpen sem irodalmi szöveg. Az alakok megformálásakor egy dimenziónál többre nem nagyon van szükség. Az Andan melletti ninja klán tagjainak a nevét, bár ugyanúgy főszereplők, akár Andan, képtelen voltam megtanulni. Csak kettejükét sikerült megjegyeznem. 

Ja, és szexes is, meg LMBTQYVZZs-s (a ninja klán egyben megideológizáltan gruppen-csapat, egy fiú, sok lány, ahol mindenki mindenkivel (a fiú csak kezdetben élvezte ezt a kiváltságot, aztán annyira nem), mindig. Alig vártam az akciót, hogy végre ne csókolózzon két nő, és ne turkálja egymás bugyijának izgalmas és nedves tartalmát. 

Szégyen, nem szégyen, leéltem több mint fél évszázadot, de egyszerre több nővel soha nem voltam. Pedig nem zárkóztam el előle. Csak így alakult. Mindamellett az is tény, hogy olyan véresen komoly igényem sem volt rá soha, ezt a játékot mindig alapvetőn kétszemélyesnek véltem. Most, ötvennégy évesen már simán el tudnám képzelni, hogy egyszerre több nővel vagyok. Feltéve, ha mindegyik Szerelemetesfeleségtársam. Egyszerre, egy időben, egy helyen. 

A kérdéses tevékenységben rejlő izgalmak a könyv írásakor szemmel láthatón nagyon foglalkoztatták a szerzőt. Bevallom, engem egyáltalán nem, egy icipici borzongást sem éreztem, pedig nem éppen mondanám magamat aszexuálisnak. Bár még ez a szerencsésebb eset, amikor két-három nő egymásban turkálásáról olvasok. Mármint annál szerencsésebb, mintha két-három férfi egymásban turkálásairól kellene olvasnom. Azt hiszem, akkor a sarokba hajítanám a könyvet. 

Hosszú is a könyv. Eléggé. Az eleje annyira nem is kötött le. Aztán valami lett. Elkapott a gépszíj. Mindennek ellenére, amit fentebb írtam. S annak ellenére, hogy mindvégig úgy éreztem, pengeélen táncol a nem vérprofi szerző, hogy ne váljon az egész dilettánssá. De nem vált. Annak ellenére nem, hogy a főgonoszok időleges legyőzése meglepően könnyen és gyorsan lezajlott egy ügyesen nyitva hagyott véggel. 

S azzal a meglepő felismeréssel, hogy minden előzetes benyomásom és döntésem ellenére, némileg szégyenkezéssel a vallomás miatt, folytatni akarom a sorozat olvasását. Ami, lássuk be, meglepő fordulat. De mindenképpen Az elme gyilkosai mellett szól. Szóval nem csupán nem hagytam félbe, hanem van még bennem hajlandóság a folytatáshoz is. Mégis csak tud valamit ez a Duncan Shelley. Erre rá kell bólintanom. 

Media Nox, 2000, 506 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638611707

6/10

2021 október eleje; beköszöntött a budapesti monszun-időszak, egész nap esett az eső, pedig a múlt hétvégén még olyan jót sétálgattunk Felcsúton és Zsámbékon!
Utóirat: Na, jó, esett egész héten, én az értékelést még a múlt héten írtam, de tegnap csodálatos idő volt, Szerelmetesfeleségtársammal el is mentünk Kemencére , megnézni, hogyan mosta el az árvíz a Kemencei Múzeumvasút útvonalának a felét. Csoda klassz, urbex-émény; bár a helyet elhagyatottnak nevezni enyhén túlzás.  

Ötven év. Kamaszkorom derekán sétálgattunk Pipi barátommal a telepen. A Harrer és a Miklós sarkánál vetette fel Pipi, miután nyálcsorgatva megcsodáltuk a parkolón átcsattogó Bíró Ica szögbeverő fenekét, hogy számoljuk már ki, hány évesek leszünk kétezerben?  

Kiszámoltuk. Harmincnégy-harmincöt évesek. Pipi nem volt év-vesztes, csak megbukott az óvodában.
– Ba'meg, olyan kib@sztt öregek? – nyílt hatalmasra Pipi szeme, én meg nem vitatkoztam vele. Én is úgy gondoltam, valóban csüngő zacsis öreg fütyikké válunk addigra. Aztán nesze, eltelt még húsz év, Pipi meg, ha jól kalkulálok, kilenc éve nem számlálja már az éveket. 

Amikor negyven éves lettem, a tudatomban csak akkor rándult meg a szekér. Addig marhára nem érdekelt, hány éves vagyok. De a negyven az olyan, hogy már ahhoz is mélységes optimizmus kell, hogy azt mondjam, a felénél járok. Az ötven pedig, ahogyan Ákos is írja: visszaszámlálás. 

Szóval VISSZASZÁMLÁLÁS. De persze sokkal inkább számbavétel. Vagy visszatekintés, ha már ilyen kerek az évforduló. Ákos egy évvel fiatalabb nálam. 

Popzenész. Rockzenész. Zenész. Költő. Színész. Előadóművész. Krúdy-felolvasó. Apa. Keresztény. Közellenség. Fasiszta. Nőgyűlölő. Imádott sztár. 

De elsősorban zenész. Hihetetlenül profi zenész. Csuda jó szövegekkel. (Az agyam akkor állt meg egyszer, amikor azt olvastam, hogy nem elég, hogy Ákos Fidesz-bérenc, Viktor-nyalonc, hanem zenélni sem tud, s milyen vacak szövegei vannak... Csak lestem a monitort, s bár tudom én, hogy ízlések és ficamok, de hogy ekkora barmok legyenek a jó Isten báránykái között! 

Szóval Ákos intelligens, energikus, profi sztár. Ha koncertet hirdet, negyed óra alatt fogy el az összes jegy. Még egy Arénába is. Vagyis a közönsége pont tesz arra, milyen politikai nézetei vannak, vallásos-e, milyen vallású, milyen sűrűn jár áldozni, csak az érdekli, hogy Ákos zenél és énekel. Meg néha Krúdyt olvas fel itt-ott. Vagy az lehet még, hogy Magyarországon tényleg stadionokat lehet megtölteni fasisztákkal. Hehehe! 

A könyv tanúsága szerint a művészvilág nem kajálja ezt a baromságot. Vagy szeretnek fallokrata, hímsoviniszta, fasisztával fotózkodni. Még a neveket is hosszú lenne felsorolni. De nagyon tipikusan balosok is vannak köztük. S nem szégyellték Ákost. Titkos nácik, biztosan. 

Na, cinizmus over!

A könyv a téma. Illetve, volta- és tulajdonképpen, nagyon érintőlegesen már ott járunk, mert ez is téma a könyvben. Nem ez a lényege, mert marhára nem ez a lényeg. De egyáltalán. Csak azért nyilván bántja Ákost is az ellenszél, főleg ha ostobasággal széllel bélelt a szembeköpés. Van egy visszatérő jelzője a nagyérdeműfelúlmúlhatatlantévedhetetlen baloldali megmondóembrekre: „független, haladó sajtó”. 

De tényleg ennyit erről és csitt, ne többet, már ez is sok, mert vaskos aránytévesztés!

Amig a Fezenen nem láttam, ahogyan mondtam, nem láttam még koncertjét semmilyen formában. Érdekes, de kimaradt. Sajnálhatom. Utána megnéztem ezt-azt. A szám tátva maradt. Nem az elfogultság miatt. Simán kimondom, hogy éppen a Fezenen sikerült a Dream Theater koncertje után a sorvadászatom alatt belelesni az általam sem emberként, sem előadóként fikarcnyit sem kedvelt Majka koncertjébe, és a szám tátva maradt. Egyfelől, hogy ezt a híg hasmenést ennyien kedvelik, éneklik és táncolnak rá! Másfelől, hogy micsoda pompás showt csinál a pali: látványos, hangulatos, még én is odaragadtam egy kicsit. Jó, kábé mint a kelet-német televízió revüműsoraira, de odaragadtam. Az egészet csak azért mondom, hogy elhidd, nem vagyok elfogult Ákossal, meg a koncertjeivel. A Fezenes sem volt nagy durranás látványilag, nem is arra való volt. Koncertnek nagyon klassz volt. Első Ákososnak pláne. (SzFT unatkozott. Csak idén örvendezett a nyaraláson, hogy milyen jó, hogy van a telefonomon egy csomó Ákos nóta. Na, ugye!) 

A könyv NAAAGY. Eléggé. Semmiképpen nem kézben olvasós. De egyébként olvasós. Is. Bár főleg nézegetős képeskönyv. De olvasni is jó volt. Néha derültem nagyokat. Néha elgondolkodtam. Néha irigykedtem, ha már egy idősek vagyunk. Néha fejet hajtottam. Nagyon sokszor bólogattam. És rengetegszer hitetlenkedtem, hogyan lehet egy emberben ennyi energia, ennyi alkotókedv, annyi ihlet? 

Szóval a nagy könyv elindul ahonnan kell, Ákos teremtődésének az origójától, a szülei megismerkedésétől, és évről évre sorra veszi az éveket. Alig hagy ki valamit. Közben nagy oldalszámlálón megyünk visszafelé ötventől. Születés, csecsemő- és gyerekekkor, óvódáskor, iskola, középiskola, zene, szerelem, Bonanza Banzai, lemezek, szólókarrier, szólólemezek, sztárok, sztárrá válás. koncertek, lemezek, technika, díjak itt, díjak ott, díjak mindenütt, aranylemez, platinalemez, kétszeres arany, kétszeres platina, sokszoros arany, koncert így, koncert úgy, hangosan, halkan, andante, ducducban, klippek, felolvasások, színház, reklámzenék, feleség (nekem úgy tűnik, annyira fontos, hogy ebben is pariban vagyunk), gyerekek, barátság, Krúdy, Márai, kötetek, szállnak az évek. 

Egy darabig nem fogok Ákos koncertre eljutni az igazolvány hiánya miatt. Hogy a franc essen belé! Pedig jó lenne, kellene. Egy olyan igazi, nagyra is. Mert Ákost hallgatni jó. Hiteles. S tulajdonképpen igen jó zene is. Mint a bor, ahogy öregszik, egyre jobb. 

Köszönöm, Ákos, mindazt, amit ismeretlenül is kaptam tőled! A zenéket, a szövegeket, a tartás példáját! 

Fehér Sólyom, Budapest, 2018, 136 oldal · keménytáblás

9/10

2021 szeptember vége. Nem jön a mai tesztem eredménye, nem lesz ebből holnap munka... De akkor lesz könyvtár. Az unokámnak meg van már a babakocsija is, csuda proccos szekér, három funkcióval, ezer állítási lehetőséggel, mindennel. Mondtam már, unokám lesz! De jó!

Eklektikus

Mindenek előtt és legfőképpen. Azon kívül csavaros is, de csak annyira, amennyire a Zöld hentesek. A főszereplők elvileg mindkét műben gazemberek (emitt legfőképpen a címszereplő), mégis drukkolunk nekik. A Zöld hentesek-ben például már a film nézése közben studíroztam, miért drukkolok a két morbid gyilkosnak, le ne bukjanak, mikor is morbidok és gyilkosok. De ne vedd komolyan a filmet, filmvígjáték, bár fekete és nem a sírva röhögős. De nagyon jó! Szóval emitt meg Nimona az, aki kicsit perverz, ami a pusztítást illeti. Legyen a pusztulat tárgya bármi. Vagyis alapvetőn nem szimpatikus lény. Osztán mégis szimpatikusnak érezzük. 

De ez még nem az eklektika. Az tulajdonképpen már az első oldal párbeszédjében ott van. 

S ez még nem minden ám. Az, hogy a beszédstílus nem passzol az ábrázolt korhoz, egy dolog. Később kiderül, hogy semmi nem passzol semmihez. A szakállas figura a főhős Nimona mellett (ő a furán nyírt kiscsaj [amit onnan tudunk, hogy mellei vannak]). Lord Bitangfőnek hívják. A neve csalóka. Ez is csavar. Szóval a figurának azért van olyan fura gépkarja, mert sajátja azon az oldalon nincsen, egy lovagi torna során ellőtték neki. Mondom egy lovagi torna során. Mondom ellőtték. De ez nem minden. Miközben sárkányokkal küzdögetünk, van, hogy Bitangfő kaputelefonon szól fel egy ismerősének, hogy engedje be. 

De az sem semmi, amikor Bitangfő kapcsolatot keres. 

Vagyis a szerző nem ragadt le egy korban, és nem hagyja magát megkötözni a korhűséggel. A kor az, amit ő annak tart, és az a korszerű, amit annak mond. Stimmt, tudomásul vettük.

Már a fenti képekből kiderül az is, hogy a rajzok vagy bejönnek az olvasónak vagy nem. Igazából ami egyedi bennük az a naivitásuk, az egyszerűségük. Nem lehet túl kidolgozottsággal vádolni egyik kockát sem. Azt sem mondhatjuk azonban, hogy semmilyenek a rajzok, mert nem azok. A kidolgozatlanságukban is van valami egyedi. S ez vagy tetszik vagy nem. Nekem speciel annyira nem. 

Az eklektika más kérdés. Először lepődtem tőle megfelé, aztán bólintottam, a kaputelefonos baromságon már röhögtem. Kicsit olyan volt mint a Zöld hentesek humora: szokni kell, hogy az ember értékelje, de aztán nagyon bejövős, bármilyen beteg. Mer' azért az, azt el kell ismerni, komám! 

Mese, meskete

Szóval az a sztori, hogy Nimona a kamaszlány beveti magát Lord Bitangfő szolgálatába, mint apród. Aztán kiderül, hogy Nimona szuper alakváltó. Meg szeret ölni, rombolni. 

Lord Bitangfő az Intézet ellen szorgalmatoskodik, és főleg annak gonosz igazgatóasszonya ellen. Mert az Intézet gonosz célokat szolgál. Az Intézet szolgálatában áll Bitangfő egykori szívbéli barátja, Aranypőc, aki aztán ellene fordult (ennek következtében nincsen bal karja). S megindul a harc. 

Amelynek során kiderül, hogy Bitangfő nem is bitang igazándiból. Hogy az egykori barát nem csupán nyálas piperkőc és nem csak pénzért megvehető pragmatikus gazember, hanem ember, aki tudja szégyellni magát. S az is, hogy Nimona sorsa sem semmi. Valóban tud gonosz lenni, valóban simán gyilkolóképes, mi meg mégis a segítségre szoruló kislányt látjuk benne, még sárkányalakban is, amikor mindenki összefossa magát, aki csak a közelébe kerül. Ez azért jelent valamit. Mondom, Zöld hentesek. 

De a Nimona ebben a játszmában legalább olyan kakukktojás, mint a Zöld hentesek. Mert bár élvezi, hogy ölhet (a hentesek nem élvezik, de ők szükségszerűnek gondolják), mégis a jó oldalon áll, a gonosz intézet ellen küzd. Ezáltal nem szubjektivizálja ugyan a gonoszságot, de árnyalja a jellemet, és azt mondja, nincsen fekete-fehér ember, mindenkiben ott van a rossz is, meg a jó is. 

Gigantikus befejezés:

ezzel volt bajom. Tudniillik, hogy a sztori befejezése gigantikusan, hm, látványosra kerekszik. Olyan látványosra, mintha valami amcsi uncsi filmet bámulnék. Robban, lángol az egész város, a szörny hiába volt kiscica, immár tízemeletes háznyi oroszlán, amely tüzet okád, és ránézni is halálos. Csilivili csihipuhi, meglepő fordulat, főhős uzsgyi, elillan, slussz, máshol felbukkan, meghatódunk, end. Kedv lelohad, könyv becsuk, tűnődés, írás. 

Érted, ugye?

A végére értem. Mi van a vége után. 

Összenézés az összefoglalás előtt

– Neked hogy tetszett, Morzsám? – szokta kérdezni Szerelmetesfeleségtásam. Mindig megelőz, én meg mindig bekapom a csalit: válaszolok, mielőtt visszakérdeznék. Ha mégis megteszem, csak ennyit mond: 
– Tudod, hogy kilencven-kilencvenöt százalék – már hogy ennyiben egyezik meg a mindenünk –, egyetértek veled. 
Aztán persze van, hogy nem is. Például a sci-fikre annyira nem harap rá. A Térség például abszolút hidegen hagyta. Most az Alapítvány-ra sem kíváncsi. Van ilyen. A képregényekre sem kíváncsi. A Puskás-ba belenézett, de amikor öszeállt neki a kép, „Ja, csak képregény...?”, visszaadta. Ez sem jött be nevelésileg. 

Szóval csak elképzelem, hogy a Nomina-t... izé, Nimoná-t együtt olvasgattuk. 
– Hááát... Nem mondom, hogy rossz...
– Akkor fos?
– Dehogy, nem az...
– Rosszabb? 
– KedvesM, mondhatom?
– Azért kérdeztelek!
– Most csapok arra a nagy fenekedre! 
– Miért kell kihangsúlyozni, hogy nagy?
– Mert imádom, azért! Ha csak olyan kis normál lenne...
– Szóval?
– Szóval nem mondom, hogy rossz, mert van benne valami. Csak nem az igazi. Az ötlet eredeti, a korok keverése is érdekes. A rajzok nem fognak meg, a befejezésért meg sírva könyörög a Disney és a Marvel. De a belső, verbális poénok...
– Nem is mondtad, ilyen is van?
– Ú, bőven! Tényleg nem mondtam?
– Látod, mi mindent elhallgatsz előlem!
– Akkor is szeretlek!
– Mikor is?
– Ha nem engeded elmondani, hogy a poénok ülnek.
– De többet a kezedbe nem veszed... Ugye? 
– Nem hiszem. Bólintok rá, de nem hiszem.
– A Zöld hentesek-eket hajlandó lennél még egyszer megnézni?
– Simán! A kicsit betegebb filmüket, a Férfiak és csirkék-et már le is húztam. 
– Ennél is betegebb? Rám ne számíts! 
És máris másról beszélünk... Így megy ez!

Utóirat, amely nem vet rám jó fényt:

Fényképet kerestem a bejegyzésem megírása után a szerzőről és belefutottam egy 2019. novemberi cikkbe, amely interjút közöl vele és Jacob Tobia-val. Nagyon nem lettem lelkes, ami a személyét illeti. Egyikük személyétől sem. Aztán továbbkutakodtam, és megtudtam még róla, hogy 2020. novemberében a Comig Out-napján bejelentette, hogy sikeresen befejeződött a férfi-mellkas műtétje. Amire a felesége miatt volt szüksége.A műtét sikeres eredményéről fotó is van már a weben. 

Mindez a képregényt illetőn pont semennyire nem befolyásol, ahogy a Queen tekintetében sem befolyásoltak soha a háttérinformácók, de azért mindkét esetben volt/van bennem hökkenet. Stevenson kedves arcú, csinos nő volt a sikeres műtét előtt. 

Ciceró, Budapest, 2019, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321132 · Fordította: Márton Zsófia

6/10

2021 szeptember sokadika, a fosós-lázas izé miatt még itthon, nem is mehetek csak egy negatív teszttel dolgozni. Viszont az unokám igen vígan fickándozik az édesanyja méhében. De fura, a lányom anya! És milyen jó, hogy az. A múlt héten bent volt a munkahelyemen. Másnap reggel az egyik lakónk megállított. 
– Zolikám, annyira jó volt látni a lányát! Ragyog az egész nő, hogy anya, látszik rajta, hogy boldog, várja a babájukat nagyon! S olyan jó, hogy van ilyen, hogy örül és nem a nyavalygással tölti az időt, hanem máris a gyermeke szeretetével!
– Köszönöm, így van, mi tagadás! 

Tisztázzuk: a könyv 2017-es. Nálunk tavaly, 2020-ban jelent meg. Tehát az idei lemez, a zseniális Senjutsu kijövetele előtt. Ami lemez volt az első olyan Maiden-lemez, amit én, a későn érő is vártam, majd a megjelenéskor egyből pakoltam fel a telefonomra, és úgy egy hétig hallgattam folyamatosan. De még nem hagytam abba a hallgatását.

Nos, ahogy kutakodtam a pop-rock polcon, ott láttam meg ezt a Maiden-könyvet. Belelapoztam, jött velem. Holott az a tény, hogy nem a hivatalos Maiden-betűtípussal szedett a cím, elárulta, hogy nagy eséllyel nem hivatalos kiadványról van szó. (Kicsit előre futok, de sajnos ezt erősíti meg az a tény is, hogy amikor a szerző lemezről lemezre áttekinti a sorlemezeket, egyiknél sincsen ott a borító. Ez egyébként marha zavaró. Ha már az áll a könyv címlapján, hogy nem csupán a banda fanatikusainak szól. Akiknek adott esetben tán lövésük sincsen, ugye, mi merre hány méter a Maiden táján.)

S akkor máris egy fatális félrevezetés: az alcím. Szó sincsen történelemről. A dalok mögött pláne nincsen. A dalok tartalmáról (erről később kicsit részletesebben is) semmit nem tudunk meg, tehát ne is gondolj olyasféle könyvre, mint a Metallica filozófiáját tárgyaló, Willia Irving szerkesztette összeállítás. A dalok mögötti történelem maximum az együttes vonatkozásában értelmezhető. Voltaképpen még úgy is nehezen. 

A könyv szerkesztési koncepciója 

piszok egyszerű. Egy-egy fejezet jobbára négy oldal. Az első kettő a szöveges, a második kettőn a fotók a dominánsak. Miközben az egész kiadvány elsődlegesen képeskönyv. Amely tartalmilag három részre oszlik.

Az első harmad az együttes történetéről szól: hogyan alakultak meg, mik voltak a pályafutásuk legfontosabb állomásai. A második, legnagyobb falat az együttes diszkográfiájának a bemutatása, lemezről lemezre. A harmadik rész a tagok bemutatása egyesével. 

A egyes részek értékelése

1.
Az első harmaddal voltaképpen nincsen bajom. Laza áttekintést olvashatunk az együttes pályafutásáról, amelyből valóban laza áttekintést nyerhetünk, kik is ők, mit is tettek le az asztalra. 

2.
A diszkográfia érdekes. Ahogy mondtam, borzasztó zavaró, hogy az egyes lemezeknél nincsenek ott a lemezborítók. Vélem, szerzői jogi okokból. De akkor is, ha megveszek egy ilyen könyvet (ahogy nem), és annyiért, amennyiért (nem olcsó), akkor basszus már, de komolyan! 

A szöveges két oldal egy-egy lemez bemutatása. Mindent összevetve egy-egy dal egy-egy mondat. Egyfelől azért bravúrosnak kell lenni, hogy ez sikerüljön. Meg másfelől is, hogy ne váljon unalmassá, hiszen tizenhat lemezről van szó. Kérdés, hogy a szükség alkotta kényszer elég nyomást helyezett-e a szerzőre és a szerkesztőre. Válaszolok is: sajnos nem. Nem is tudom, hogy ezt lehetséges-e egyáltalán megoldani. A célkitűzés szép, de egy-egy mondat egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy egy dalt az eltúlzott általánosságon túl bemutasson és ne váljon ismétlődővé ez a bemutatás.

Nem tudom, én fáradtam-e el vagy a szerző, de nekem a végére már nem is működött a rendszer.  Arról nem beszélve, hogy a lemezek, a dalok szövegéről, mondanivalójáról gyakorlatilag  semmit nem tudunk meg. Mert azért az elég kevés, hogy hiába van harckocsi és katonák tömkelege a borítón, ez voltaképpen egy háborúellenes lemez...

3.
A harmadik rész érthetetlen katasztrófa. Egyfelől alapos, mert nagyon precízen összeszedi az Iron Maiden-ben valaha is játszott tagokat, évszámtól évszámig megjelölve, mikor zenéltek ott. Majd van egy viszonylag alapos diszkográfia is. Azért viszonylag alapos, mert sorra veszi a sor- és kislemezeket, a dvd-ket, de simán kihagyja a bármilyen hanghordozón megjelent élő felvételeket. 

De az igazi gond az együttes tagjainak a bemutatásával van. A banda húsz éve hat tagból áll. De a hat tagból valami érthetetlen szerkesztési ok miatt ebben a szekcióban csak négy kap helyett, Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain.  Szerepel ellenben a Bruce Dickinsonon kívüli másik két énekes, Paul Di'Anno (három év) és Blaze Bayley (öt év). Adrian Smith (mindent összevetve harminc év a Maidenben) és Janick Gers (szintén harminc év) a fasorban nincsen. Erre mondanám a helyükben a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elmentik ti a büdös pics@ba! Fel nem foghatom, hogy ezt az udvariatlan barbárságot vajon mi a gyulladt tehéntőgy motiválhatta?

Összérték

A könyv szép. S inkább szép, mint informatív. Kérdés, mit akarunk vele kezdeni. Ha inkább nézegetni szeretjük a monoggráfiákat, hurrá. Ha inkább információkra vágyunk, akkor nagyon gyenge. Már csak azért is, mert a hátsó borító szerint

A szerző, Chris Welch nem csupán széles körben elismert zenei szakíró, de jól ismeri az Iron Maiden tagjait, együtt turnézott a bandával, és számos alkalommal készített velük interjút. 

Na most, ebből a bennfentességből lópikula nem jön le a könyvben. Pedig ha már, akkor legyen már! A tagokról voltaképpen semmit nem tudunk meg, egy fia személyesség nincsen egy oldalon sem. Az alkotás módszertanát, a szövegek születését, sőt, egyáltalán szerzőjét felejtsd el. Ahogyan arra is keresztet vethetsz, hogy az egyes lemezek koncepciójáról bármit megtudj.

De még a csúf és félelmetes Eddie-ről sem tudod meg, miért született, hogyan született, ki szülte, mit jelképez... 

Álomgyár, Budapest, 2020, 144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156145222

6/10

2021, szeptember vége, még mindig a fosós, hőemelkedős valamivel itthon, szagokat érzek, nem köhögök, Iron Maiden-t hallgatok, írok, és csudálkozom, hogy elkészült az „Alapítvány” filmsorozat. Még emésztgetem. 

Van egyébként egy ugyanilyen címmel bíró könyv. Kurt Flasch írta. Meggyőződésem volt, hogy írtam arról is, de mégsem. Mi több, szerintem kavarom valamivel, ami a témába vág, de nincsen annyi oldala mint Flasch könyvének. Olyan kis bizonytalan vagyok...

Kezdjük ott, hogy ez a Russell-féle nem is könyv. Ebből a szempontból csalódott voltam. Pedig lett volna lehetőségem utánanézni akár a Molyon, akár az Antikvárium oldalán. Egy kis alakú, tenyérnyi, de tényleg tenyérnyi füzetecskéről van szó, amely egyetlen előadás anyagát tartalmazza. A színvonalát ez nagyban meg is határozza, mert ugyan hogyan is lehetne harminc oldalban megcáfolni, porrá alázni egy többezeréves, hatalmas irodalommal, szellemi háttérrel rendelkező vallást? Mintha dugós puskával vadásznánk oroszlánra. Ezáltal nem vártam túl sokat a kis kiadványtól. De ahhoz képest még kevesebbet kaptam. (Pedig tanulhattam volna, mert Dawkins fent említett, vaskos könyve sem volt sokkal alaposabb.) 

A kis kötet tartalma azért volt csalódás számomra, mert még én is könnyedén tudtam vele szemben érveket felhozni. Nem vagyok sem filozófus, sem túl mélyen barázdált agyú valaki, egy mélyebb gondolatmenetnél már nagyon össze kell szednem magamat. Itt nem kellett. Még a filozófiai résznél sem. 

Nagy a kísértés, hogy sorra vegyem Russell érveit, és cáfolgassam őket. Ezt két okból érzem méltatlannak. Egyfelől, mert Russell már nem tud reagálni az ellenérvekre. Másfelől, mert ez egy előadás szövege, nem pedig  témáról való Russell-összes összegyűjtött kiadása. Egy pamfletre hatvan év múlva reagálni nem túlságosan elegáns. 

Ezért inkább csak bemutatom a kiadványt. Kivéve, amikor nem tudok hallgatni. Ennyit a következetességről. 

A filozófiai érvek

Mivel kis füzetkéről, egy előadásról van szó, Russell is belecsap a lecsóba. Kövessük, csapkodjuk mi is a lecsót!

Russell a filozófia legismertebb keresztény érveivel kezdi a kereszténység padlóba döngölését, A VÉGSŐ OK ÉRVÉVEL A végső ok érve egy klasszikus keresztény érv. Mindennek oka van világunkban. Ha az okokat visszafejtjük az okozatokra, akkor a felfejtés végén ott áll előttünk Isten, mint mindenek végső oka. 

Russell gordiuszi csomóként oldja meg ezt az érvet: erről már annyit írtak, hogy túl van beszélve, s különben is, már Stuart Mill is megtanulta az édesapjától, hogy ha mindennek oka van, akkor Isten nem lehet a fő ok, hiszen az ő létezésének is oka kell legyen. Vagyis amikor kimondom, nem a végső okhoz jutottam, miért kellene itt megállni? De ha nem Isten a végső ok, akkor a végső ok érve nem is lehet bizonyíték az Ő létezésére. Punktum. 

Nem néztem utána, mióta tudjuk, hogy a világegyetem tágul, és egyszer, ha elérte a tágulási határát, zsugorodni kezd, majd a végén önmagába zuhan. Russell idején, legalábbis 1927-ben, amikor ezt az előadást tartotta, erről minden bizonnyal még nem tudtak. 

Nincs okunk azt mondani, hogy a világ nem jöhetett létre ok nélkül, mint ahogyan nincsen okunk azt hinni, hogy nem öröktől fogva létezik. Nincs okunk feltételezni, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az a gondolat, hogy a dolgoknak szükségképpen van kezdetük, valójában képzelőtehetségünk gyöngeségéről tanúskodik. Így hát talán nem is kell több időt vesztegetnem a végső ok érvére.

(11. oldal)

A TERMÉSZETI TÖRVÉNY ELVE, amit Russell megvizsgál. A természeti törvény elve arról szól, hogy mivel a természeti világot szemmel láthatón törvények igazgatják, adódik, hogy a törvényhez kell törvényadó is. 

Russell érvelése kettős. Egyrészt elmondja, hogy az érvelés összekeveri az ember által megismerni vélt törvényeket a természeti törvényekkel. Azért lényeges a különbség, mert a kettő nem bizonyosan fedi le egymást. A statikus newtoni-fizika a kvantumfizika ismeretében már nem feltétlenül abszolútum. A kvantumfizikát Russell ki nem ejti a tollán, csak én fogalmaztam így. 

A természeti törvény megléte feltételezi, mondja Russell, hogy Isten sem lehet kivétel alóla. Ha igen, akkor megszakad az érvelés folytonossága, tehát az elv máris nem lehet igaz. Ha pedig Isten nincsen alávetve a természeti törvénynek, akkor a természeti törvény sem örök és állandó, így a rá való hivatkozás is haszontalan. 

A CÉLSZERŰSÉG ELVE a következő, amit Russell elővesz. (Itt már nem bírom ki, hogy ne tegyek hozzá egy személyes reflexiót a bemutatáshoz: komolyan gondolkodtam, hogy a szerző nem tudatosan csúsztat-e, hogy ezt az elvet is bele tudja szuszakolni a maga gondolatmenetébe. Ha nem tudatosan csúsztatott, az a nagyobb baj, hiszen akkor nem is érti mindazt, amire ez az elv vonatkozik.)

Mert az odáig rendben van, hogy az elv arról szól, hogy

a világon minden úgy van megalkotva, hogy élni tudjunk ebben a világban, s ha a világ egy kicsit is más volna, nem tudnánk élni benne. 

16. oldal

Ám ebből arra következtetni, hogy a nyúlnak azért fehér a farka, hogy a vadász jobban meglássa, vagy Voltaire érvével, azért jó, hogy van orrnyergünk, mert megtartja a szemüveget, nos, a rendszer lefagy, kékhalál, újra bútolás. 

Különös tekintettel, hogy hozzáteszi: 

Nyoma sincs itt semmiféle célszerűségnek. Ha belegondolunk a célszerűség elvébe, megdöbbenünk rajta, hogyan lehet olyasmiben hinni, hogy ez a világ, mindazzal, ami benne van, minden fogyatékosságával, a legjobb, amit egy mindenható és mindentudó erő évmilliók folyamán létrehozni bírt. Ezt szinte fel sem foghatom. Gondolják önök, hogyha mindenhatók és mindentudók volnának, s évmilliók állanának rendelkezésükre a világ tökéletesítéséhez, nem tudnának semmi jobbat alkotni, mint a Ku-Klux-Klan vagy a fasizmus?

(16–17. oldal)

Tipikus szalmabáb érvelés. Azért is ellenállok, nem cáfolom itt és azonnal. 

A MORÁLIS ISTENBIZONYÍTÉKOK. Russell a klasszikus morális istenbizonyítékokat elintézi annyival, hogy azokat Kant A tiszta ész kritikájában már régen megcáfolta. S mert Kant megcáfolta, nem is mutatja be őket, innentől Kant érveivel foglalkozik hitrombolásul. Erre én meg több mondatot nem is pazarlok. 

AZ IGAZSÁGTALANSÁG ORVOSLÁSÁNAK ÉRVE. Mármint, hogy

Isten létére azért van szükség, hogy igazság legyen a világon. [...]

Ami az embereket istenhitre készteti, annak semmi köze az intellektuális érvekhez. A legtöbb ember azért hisz Istenben, mert kora ifjúságától fogva erre tanították. És ez a legfőbb ok. 

(20. oldal)

Bocsánat, ezt megint nem tudom nem leírni: G. K. Chesterton, C. S. Lewis, Henri Bergson, Thomas Merton meg menjenek a fenébe igaz? :-))) 

Krisztus jelleme

Ezzel az alfejezettel nagyon bajban vagyok. Azért, mert semmi sincsen benne arról, amiről a fejezet címe szól. Random idéz négy mondatot az Újszövetségből, majd elmondja, miért nem megvalósíthatók, és mennyire nem veszik komolyan a keresztények sem. A „ne ítélj, hogy ne ítéltess”-elvnél például felhozza, mennyire nem népszerű ez a keresztény országok bíróságain (sic!). Csak vakartam a fejemet, s kezdtem nagyon nem komolyan venni Russell-t. 

Krisztus mint történelmi személy

Történelmi szempontból igen kétséges hogy létezett-e valaha is Krisztus, és ha élt, akkor sem tudunk róla semmit.

(26. oldal)

Püff neki, ha így, hát így, mit tudunk tenni, ha egyszer ez van, ex cathedra. 

Krisztusnak van egy nagyon súlyos erkölcs jellemhibája, és ez az, hogy hitt a pokolban. Én a magam részéről, nem hiszem, hogy aki valóban mélyen humánus, hihet az örökké tartó büntetésben.

(27–28 oldal) 

Nos, ezek becsületes szavak. Akkor is, ha a valmiben való hitet jellem- és nem gondolkodás beli hibának véli. Mert a kettő nagyon nem uganaz. De spongyát rá!

S ez az a pont, ahol egy kicsit megállok. Nem azért, hogy Russellt cáfoljam. Azért, hogy arról írjak pár gondolatot, amit ő cáfolni szándékozik. Ugyanis Russell ezúttal sem arra reagál, amit támad. Amit támad, az elvben Krisztus nézete. Valójában pedig csupán az egyház tanítása. S a kettő nem feltétlenül ugyanaz. 

A fenti idézetben több kulcskérdés van. Mi a pokol? A pokol büntetése örökkévaló-e? Hitt-e Krisztus az örökkévaló büntetésben? 

Az adventisták halálról való tanítása speciális a kereszténységen belül. (Tudod, náluk töltöttem tizenhét évet.) Rajtuk kívül, tudomásom szerint csak a Jehova Tanúi gondolkodnak erről hasonlóan. Ami nem vet feltétlenül jó fényt az adventistákra. De erről most ne többet, legyen elég annyi, hogy nem, nincsen miért szégyenkezniük egykori hitsorsosaimnak! 

Hogy ne szaporítsam a szót, nagyon tömören a következőt tudom mondani, anélkül, hogy sorra venném a vonatkozó, problémás igehelyeket.

Az érzelmi tényező

Russell a racionalizmus gyermeke. Nincsen ezzel semmi baj. De mert igen, az érzelem számára intellektuális kérdésekben nem tényező. 

Vele ellentétben a Biblia antropológiája egységnek tekinti az embert. A test-lélek-szellem hármas egységének. (Nagy téma ez is, de nem megyek most bele, ha megengeded. Ha nem engeded meg, akkor sem.) Amelyben az ember egységes egész, semmilyen alkotórésze el nem választható a másiktól. Russell számára az érzelmileg elköteleződni elfogadhatatlan. (Nekem kapásból az jutott eszebe, vajon Russell nős volt-e, s ha igen, vajon hogyan házasodott?)

Gyakran mondják, hogy nagyon helytelen a vallást támadni, mert a vallás erkölcsössé teszi az embereket. Igen, ezt mondják, de én nem vettem észre. 

(32. olda)

Nos, a fenti igen gonosz mondat önmagában diszkvalifikálja Mr. Russell-t az erkölcsről való beszélgetésből, mitöbb a kultúrált vitákból is. Vélem, magyaráznom sem kell, miért. Ha magyaráznom kell, akkor is nagy baj van. 

Ahogyan a következő gondolatmenetével is komoly problémák vannak. 

Arról van tehát szó, hogy mindnyájan gonoszak volnánk, ha nem követnénk a keresztény vallást. Én viszont úgy látom, hogy e vallás követői voltak többnyire rendkívül gonoszak. Azzal a különös ténnyel állunk szemben, hogy minél intenzívebb volt egy kor vallása és minél inkább elmélyült a dogmatikus hit, annál nagyobb volt a kegyetlenség, és annál rosszabbul mentek a dolgok. Az úgynevezett hívő századokban, amikor az emberek valóban hitték a keresztény vallás minden betűjét, megtaláljuk a gyötrelmes inkvizíciót, millió számra égették meg a boszorkánynak nyilvánított szerencsétlen asszonyokat, s válogatott kegyetlenkedésekkel gyötörték a vallás nevében a legkülönbözőbb embereket.

(33. oldal)

Nos, Bertrand Russell itt sem teljesen becsületes. Amit mond, amikor nem gonosz, bír némi igazsággal, de akkor is csúsztat. Az a mondat, „e vallás követői voltak többnyire rendkívül gonoszak” számomra értelmezhetetlen. Egyfelől mert egy kalap alá veszi a keresztényeket a magukat kereszténynek mondó, de annak lényegére fittyet hányó tömegekkel. Másfelől úgy tesz, mintha a kereszténység látszólagos követőinek a gonoszsága kiemelkedő lenne a történelemből. Én úgy látom, hogy nincsen különbség sem vallások, sem politikai nézetek, sem semmilyen ellentétre okot adó nézet, imádat között. Legyen az akár csak két sportklub, két együttes vagy a covid-értelmezők táborai vagy bármi: a gyűlölködés teret nyer, s az erkölcsösség csak addig tart, ameddig szabad kezet nem kapnak az elfojtott érzelmek, indulatok, félelmek. 

Csak csendben kérdem: vajon az Észt istennővé avató Nagy Francia Véres Forradalom a nyaktilók ipari mennyiségű működésével, vagy a vele nagyon rokonszakma kommunizmus a maga háromszázmillió áldozatával humánusabb volt? Félre ne érts, nem relativizálok, az egyik gonoszság nem mossa el a másikat, eszemben sincsen ilyet állítani. De azt mondom, hogy minden, amiben hinni tudnak az emberek, képes előhívni belőlük a gyűlöletet és a szélsőséges érzelmeket. Mondd, kit utálsz jobban, Gyurcsányt vagy Orbánt? S kinek kellene pusztulni, a birka oltottaknak vagy a tőgy oltatlanoknak, akik miatt már itt van a negyedik hullám? Nem is kérdezek tovább...

A félelem, mint a vallás alapja

Russel kifejti, hogy a félelem a vallás alapja. S hogy milyen szép lesz, amikor:

A tudomány segítségünkre lehet abban, hogy ezt a gyáva félelmet, amelyben az emberiség nemzedékek óta él, leküzdjük. A tudomány megtaníthat, de talán a szívünk is megtaníthat bennünket arra, hogy ne keressünk képzeletbeli támaszokat, ne teremtsünk magunknak égi szövetségeseket, hanem inkább tulajdon erőfeszítéseinkkel igyekezzünk itt lenn alkalmassá tenni ezt a világot az életre, szemben azzal, amivé századok folyamán az egyházak tették.

(37. oldal)

Vagyis gyűlöljük a BMW-ket, mert a vezetőik többsége gőgös a kocsija miatt, erőszakos a vezetési stílusa, egoista, és fittyet hány a KRESZ szabályaira.

Nos, a világ gyűlölet nélkül alkalmas csak az életre. Ez a kis füzet a végére csak kiadja a lényegét: pusztuljanak az egyházak, amelyek az egyenes gerinc ellenségei és a szeretet legfőbb cáfolatai a világon. Őszinte, erkölcsös keresztény pedig nincsen, ha a fene fenét eszik is!

Nem az a bajom, hogy valaki nem ért egyet azzal, ami felé az én szívem húz. A képmutatással ostorozott képmutatás taszít. Még ha egy előadásba nem is nagyon fér bele más. 

Kossuth, Budapest, 1960, 40 oldal · Fordította: Dienes Gedeon

2/10

2021 szeptember végén, itt van az ősz itt van újra, én meg ágynak dőltem egy kis szombati sörözés után az Ebihalban, fosással, hőemelkedéssel, végtag-fájdalommal, Iron Maident hallgatva itthon, ahelyett, hogy dolgoznék.

Sajnálatosan Elvetélt Magyar Scifisták Napok

A szerzőről semmit nem leltem a neten. Egy moly.hu-s beszélgetésből az derült ki, hogy fizikus volt, egyetemen tanított, és két novellája jelent meg az Új Írás 1971-es számában. Tehát több sci-fi könyvet nem írt.

Mindnyájan nekifoghatunk a reménytelen szomorkodásnak! De komolyan.

Úgy látszik, Sajnálatosan Elvetélt Magyar Scifisták Napokat tartok: mert, ugye, Kaszás sem írt több regényt, csak A Galaktika urait. S a következő kötet, amit tervbe vettem Darázs Endre Vashold című kötete. Nem tudom még, milyen, de ő sem írt több könyvet. Neki van mentsége: meghalt szegény, mielőtt megtehette volna. Kuczka Péter pedig, úgy fest, egy időben gyűjtötte a sorozatába az egykötetes szerzőket. 

Hogy miért komolyan, azt nem fogom tudni magamban tartani, mert az a lényeg. De egy kis türelmet, amíg odáig eljutok! 

Milyen a leghosszabb éjszaka?

Sötét. Hideg. Depresszív. Nincs több termelés. Semmilyen. Rohamosan fogy az élelem. Hosszú távon meghalnak a növények, tehát előbb-utóbb baj lesz az oxigén mennyiségével is. Az alap az, hogy egyik napról a másikra egyszer csak nem kel fel a Nap. Történik valami, nem tudjuk meg mi, ami sötétséget borít a Földre. S a sötétségtől összeomlik a civilizáció.

Vagyis voltaképpen itt a világ vége. Ergo: disztópia. Ne feledd, egy 1976-os kötetről beszélünk!

Nem mondom, hogy előzmények nélküli. Robert Merle Malevil című regénye 1972-ben jelent meg. Magyarországon 1975-ben. Vagyis abban az évben, amikor A leghosszabb éjszaka. Nem kizárható, hogy Pápay ismerte. De korántsem bizonyos. S az átfedések nem túl erősek. Van viszont más, amivel de, s abban az elsőbbség egészen bizonyosan Pápayé. 

De hogy fokozzam a drámai feszültséget, mielőtt a saját tulajdonú elsőbbségéről beszélnék, előtte elmondom, hogy ez nem regény. Vagyis de, csak nem úgy az. Amit megtudunk, azt nem regényformában ismerjük meg, hanem az alapszituáció alá rendezett elbeszélések füzéréből. Amikben vannak ugyan átfedések, de alapvetően nem egymásra épülnek. 

Az elbeszélések stílusa hangyányit eltér egymástól, de a mondanivalójuk egy: az ember embernek farkasa, a túlélésért mindent, s a túléléshez hatalom kell. Elkeserítő. Persze azóta találkoztunk már hasonlóval. Ilyesmi a már említett Malevil is, de voltaképpen a The Walking Dead is. Meg sok minden más is. Ám újra mondom, ezt a könyvet 1976-ban adták ki. 

A sötétség okáról Pápay nem beszél. Mert az ok voltaképpen mindegy, az okozat a lényeg: mit teszünk, ha baj van, egymásba kapaszkodunk, vagy eltaszítjuk a másikat? 

S most figyelj! [Perggődob] Van  a sok között egy elbeszélés. Arról szól, hogy egy pasi él, éldegél a maga kis világában, szerelemes barátja feleségébe, de nem lép... stb., stb. Majd egyszerre valahol egészen máshol találja magát, mozdulatlan, meztelen emberi testek között meztelenkedik maga is, a tarkójához valami kábel tapad. Letépi és kiverekszi magát a meztelen testek közül.

Kiderül, hogy a meztelen emberek tömege semmit nem tud arról, mi történik körülötte. Akik mesterséges öntudatlanságban tartják őket, energiaforrásnak használják a tömeget. Amit azok életnek vélnek, az csak egy mű élet, nem élik, csak azt hiszik, hogy élik. Emberünk tehát egy sivár, túlélésért küzdő világra ébredt. A másikban jobban érezte magát, de az nem a valóság, csak egy mesterséges párhuzamos világ. Egy mátrix. 

Ugye, hogy ugye? S gondolja azt az ember, hogy a Wachowski-tesók mit sem tudtak Pápay elbeszéléséről! Aminek ugyan vajmi kevés esélye van, de akkora az átfedés, hogy mégis nehezen hihető, hogy valahogy, valamilyen formában mégis csak...

Egyébként ez az elbeszélés talán a legerősebb a kötetben. A való világban a túlélés lehetetlennek látszik. Különösen, ha az összes mátrixban élőt felébresztik. Amit, ugye az erkölcsi érzés helyesnek sugall. De ha felébresztenek mindenkit, pittyputty nem lesz elég az élelem, és a felébresztetteket ki kell küldeni a sötétbe. Ahonnan jobbára senki sem tér vissza. Jó ez nekik valóban? Vagy csak ez az etikus, és jó etikából felfogottan alaposan kibabrálnak úgy húszezer emberrel. S ha mindenkit felébresztenek, megszűnik az áramtermelés is. A Bázison is sötét lesz. Jó ez végcélnak? 

A könyv végére parányit összezavarodtam. Nem értettem a másik civilizáció megjelenését, meg a róluk szóló pár oldalt sem nagyon. Mármint azt nem értettem, hogy tulajdonképpen milyen összefüggésben van az addigi egésszel? Tudja, érti valaki? Tényleg kíváncsi lennék rá!

Mit mondjak még róla? Ó, igen, fontos: Pápay jól ír. Akkor is, amikor lassabb, békésebb tempóra van szükség, meg akkor is, amikor lövöldözős, robbantós akció van. Mitöbb, semmi bajom nem volt a karakterek, a hangulatok, a viszonyok ábrázolásával sem. Sőt! 

Ha hasonlítani kell

de tényleg csak akkor, talán és elsősorban Bradbury ugrik be. Pápay nem annyira lírai, de először mégis Bradbury jutott róla az eszembe. De félek, ez negatívan befolyásol téged! Távol legyen! Kedvcsinálónak értelmezd a hasonlatot!

Csak kutakodnom kell ott a hátsó polcokon! Mi mindent hagytam ki eddigi életemben! Ezt például bánom. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1975, 24

6 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632110635

9/10

2021 szeptember harmadik harmada. Egek, hát most volt újév, szinte még el sem kezdődött a nyár, immeg már bőven ősz van.