John Grisham 1955-ben született, eddig negyvenkét könyvet írt. Tíz évet dolgozott jogászként. A büntetőpereknek hamar hátat fordított és a polgári perek felé fordult. Úgy fest, bőven szedett össze muníciót a jogászi múltjában. A negyvenkét könyve közül magyarul negyvenkilenc jelent meg. Ezt kapd ki! Mert van, ami több fordításban is, meg eltérő címekkel jelent meg. 

Forrás

A KÖNYV EGÉSZÉRŐL

Nincsen összehasonlítási alapom, milyen Grisham többi könyve. Ez simán jó. Olvastatja magát, nehéz letenni, és felvet jó néhány gondolatot. S persze féltégla vastagságú, hiszen, mint tudjuk, a szerző nem kicsit grafomán. (Szendi Gábor szerint tehát sérült a temporális lebenye. Mert azok képtelenek írásban röviden kifejezni magukat.) 

Grisham bestseller író. Ezer más példa lehetne, de nekem Jodi Picoult jutott eszembe róla. Talán azért, mert Picoult-t olvastam, egyébként annyira nem az enyém ez a műfaj. 

Meg sem kísérlem leírni a bestsellerek definícióját. Azt tudom, nekem mit jelent. Azokat a a könyveket, amelyek valami félelmetesen olvastatják magukat, teljesen követhető a cselekmény, akkor is, ha nem lineráis, a témaválasztásuk jobbára valami nagyon sokakat érdeklő, foglalkoztató társadalmi kérdésre összpontosít. De a szövegük, a dramaturgia nem művészi igényű, hanem a tömegolvasó kielégítését szolgálja. Ez utóbbi mondat semmiképpen sem igénytelenséget takar. S félre ne érts, mindez nem értékítélet. Nem szeretem jobban vagy kevésbé egyik felet sem. Sőt, nem is felek ők, sokkal inkább irányzatok. Jó bestsellereket írni tán ugyanolyan nehéz írni, mint színvonalas művész-irodalmat.

Tűnődve mondom: az tény, hogy ebben a könyvben volt néhány, de tényleg csak két-három olyan párbeszéd, hogy a falat kapartam tőle. Mert úgy, ahogy azokban beszéltek a szereplők, emberek nem beszélgetnek egymással. A szöveg irodalmi volt. Mármint a párbeszéd megfogalmazása, az, ahogyan egy-egy szereplő beszélt. Irodalmi és nem élőszavas. De azért arányítsunk: két-három bekezdés versus ötszáznegyvenkét oldal. A többi, ahogyan mondtam, olvasmányos, érdekes, pörgős, holtjáték nélküli.

Ha valami hiányzott belőle, akkor az a végjáték katarzisának a hiánya. (Ez Picoult-nak is több könyvében félresiklott.) 

A KIINDULÁSI ALAP IS ÜTŐS

Adva vagyon egy rasszista fickó, Sam. Zsigerből utálja az (hogyan is kell ma szépen mondani?) afro-amerikaiakat és a zsidókat. Tagja a Klu KLux Klannak. Részt vesz néhány robbantásban is, amelyben senki nem sérül meg. Mert a robbantásoknak nem a gyilkosság, hanem a megfélemlítés a célja.

Mígnem egy napon egy robbantásban meghal egy zsidó ügyvéd ötéves, ikerpár kisfia és megnyomorodik, mindkét lábát elveszít az édesapjuk. Ő később öngyilkos lesz. 

Sam-et elfogják, börtönbe kerül. Az első tárgyaláson felmentik. Aztán a másodikon is. Déli állam, déli bíróságának déli vádlottjaként mentik fel.

Aztán tizenhárom évig békében nyugalomban él, dolgozik, adót fizet.

Ám az állam kormányzója nem nyugszik, elindul a harmadik per is, s mer múlt az idő rendesen, változtak az idők, demokrácia, jogegyenlőség, satöbbi, Sam-et halálra ítélik. De a halálos ítélet végrehajtását az ügyvédek egyre csak tolják és tolják ki az időben. Sam egy évtizednyi időt tölt a halálbüntetés árnyékában.

Amíg egyszer csak beállít hozzá egy pályakezdő ügyvéd, aki hatalmas elánnal veti bele magát Sam védelmébe, akinek három hete van már csak a halálos ítélet végrehajtásáig. A fiatal ügyvéd akkor jön, amikor Sam éppen kirúgta az egyik legnevesebb ügyvédi irodát, aki képviselte őt.

A fiatal ügyvéd nem más mint Sam unokája. Még sohasem találkoztak. Adam nyolc éve a nagyapja védelmére készült. Most huszonhat éves. Nyolc éve tudta meg, hogy van nagyapja, és azt, hogy kicsoda is ő.

Innen indulunk. A többi cselekmény már Adam emberfeletti munkájáról szól: mindent bevet, hogy megmentse a nagyapját, akivel szinte semmiben nem ért egyet. 

Forrás

A HALÁLBÜNTETÉS KÉRDÉSE

Persze, hogy nem fogok spanyolviaszt feltalálni. Mondd már, ötvennégy évesen? Ha eddig nem sikerült? Már csak azért sem, mert nagyjából fogalmam sincsen mi a véleményem. Vannak komoly érveim minden irányba.

Grisham egyértelműen állást foglal: a halálbüntetés rossz dolog, meg kell szüntetni. Ezt a szájába adja majdnem az összes szereplőnek, csak az igazán megveszekedettek helyeslik és akarják Sam kivégzését. Az egyetlen érvük, hogy az áldozatokkal szembeni megvetés megnyilvánulása lenne, ha a gyilkos életben maradna. De például a börtön összes munkatársa a halálbüntetés ellen van.

Ügyes húzás. Vagy tán nem annyira, mert kicsit átlátszó. Mondhatnók propagandisztikus. 

Ám valóban: a ószövetségi „szemet szemért” elvet már Jézus is elvetette. Sőt, ő azt mondta, az egyik legnagyobb erény a megbocsátás képessége. Ő maga is az őt megfeszítőkért könyörgött a kereszten, az Atya megbocsátását kérte a számukra: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” 

S az is igaz, hogy több mint kérdéses, van-e joga embernek elvenni az Isten-adta életet ? Ha már visszaadni nem. tudja. 

Albert Moukheiber A7 elm3 trük4ie1 című könyvében rámutat: az 1992-ben bevezetett DNS-tesztek alkalmazásnak a következtében a szemtanúk elmondása alapján hozott ítéletek 75%-át kellett megsemmisíteni. Annyira döbbenetesen nagy ez a szám, hogy fel is merülnek azonnal kérdések. Azonban Moukheiber könyve az emberi agy tevékenységére és trükkjeire koncentrál, nem az igazságszolgáltatásra. De arra mindenképpen igen határozottan rámutat, hogy vastagon van lehetősége annak, hogy a bíróságok tévedjenek.

S figyelj csak, művelt vagy, biztosan ismered Reginald Rose drámáját, a Tizenkét dühös embert! A tizenkét ember: esküdt. Összeülnek, hogy döntést hozzanak arról, bűnös-e egy gyilkossággal vádolt fiatalember vagy sem. A tények annyira egyértelműek tűnnek, hogy kétség nincsen, a fiatalember a gyilkos, vagyis halál vár rá. Egy esküdt azonban nem bizonyos a dolgában, kérdezni kezd. Olyan sokat kérdez, és a kérdéseire adott válaszok végül egyértelműen megmutatják: a fiatalember ártatlan. Vagyis a látszat néha, ugye...

A végrehajtott halálbüntetés nem visszavonható, nem visszacsinálható. (A politikai halálbüntetésekről most inkább szót sem ejtek.) Leginkább ez szól a halállal való megtorlás ellen. Mi van, ha mégis ártatlan, akit kivégeznek, és az ártatlansága csak utólag derül ki? Mi lenne? Mi lehetne? 

*

Ki akarna annak lehetőséget adni, hogy Hannibal Lecter kiszabaduljon és netán éppen az ő agyából kivéve egy darabot készítsen rántottát? 
Vagy ki akarná, és ez már vérvalóság, hogy a gyilkossági kísérlet miatt elítélt vérnösző vadbarmot a jó magaviselete miatt kiengedjék a böriből, neki meg az első útja hazafelé vigyen, ahol is akkurátusan meggyilkolja a saját gyerekeit? (Ez megtörtént eset?)

Vagyis az életben hagyott aberráltak esetében mérlegelnünk kell, kinek van nagyobb joga az élethez: az esetleges újbóli elkövetőnek vagy a leendő áldozatainak? Igen, a „mi lenne ha” tipikus esete. 

Aztán: vajon kell-e a társadalomnak olyanokat tolerálnia, akik a cselekedeteikkel egyértelműen kifejezték, hogy nem hajlandók az közösen elfogadott szabályok, törvények szerint élni? Akik a szabályok törvények elvetésével deklarálták, hogy nem óhajtanak részesei lenni a többségnek.  

*

Persze minden eset más és más. Mert nyilván van különbség Hannibal Lecter és egy figyelmetlenségből, hanyagságból, forró fejűségből elkövetett, egyszeri emberélet-elvétel között.

A napokban láttunk egy dokumentumfilmet, Szamóca lányom ajánlotta, pompásan megfogva a dolgot: „Apuci, neked nagyon tetszett a Beszélnünk kell Kevinről.  Na, ez majdnem olyan, csak fordítva. Itt is a gyerek öl, de majdnem teljesen igazat adsz neki”.
S valóban! Anyuka, a drága a maga hatáskörén belül agyilag fogyatékosnak minősíti a kicsilány csemetéjét, tolószékbe kényszeríti, és nem engedi felnőni. A leány a szó szoros értelmében az édes(?)anyja foglya. A csemete egy óvatlan pillanatban, huszonéves korában szerelmes lett. Kezdetben csak az interneten beszélget a választottjával, majd nagyon titokban találkoznak is. Lényeg a lényeg: a csemete a választottjával megöleti az anyját, hogy megszabadulhasson a rabságból és végre a saját életét élhesse. (Anya gyilkos kincse [Mommy Dead Dearest])
Na, most vele mi a helyzet? 

S lehetne még ezeregy kivétel példájával élni. Hogy nehezebb legyen a helyzetünk, de igazságosabb a döntésünk. 

A KÖNYV ÜZENETE

Grisham egyértelműen arra a következtetésre jut, nincs különbség a magánember gyilkossága és az állam által szervezetten elkövetett gyilkosság között. Az élethez mindenkinek joga van. Pont. S mindenki életéhez joga van a családtagjainak is.  Ez a fő üzenet. 

A másodlagos üzenet is teljesen világos: a rasszizmus rossz dolog. Amerikában vagyunk: csúnya dolog az afro-amerikaiakat gyűlölni. Az antiszemitizmus elvetése, megbélyegzése pedig alap. 

Voltaképpen egyik állítással sincsen semmi vitatkozni való. A könyv 1994-ben jelent meg először. Azóta valamelyest változott a világ. Kétségtelen, hogy a világ legnagyobb, a görögöket nem számítva legelsőbb országában éltek legtovább a rasszizmust támogató törvények. A fekete lakosság azonos jogainak megköveteléséért Martin Luther King az 1960-as években indított harcot. Mondom, a '60-as években! Elképesztő és gyalázatos! 

A tendencia mára a visszájára fordult. Immár kötelező kvóta van a filmekben a fekete bőrű szereplők megfelelő társadalmi státuszú szerepeltetésére. Ahogyan törvény létezik rengeteg országban, hazánkban is a gyűlöletbeszéd ellen. Ami nagyon általánosan megfogalmazva azt teszi, hogy a holokausztról vallott, általánosan elfogadott történészi téziseknek a nyilvános megkérdőjelezése, vagy az esetleges tényeinek a kétségbe vonása börtönnel büntethető. Mára már a ló másik felén vagyunk.

Mert persze, hogy jó könyv volt a Tamás bátya kunyhója, jó filmsorozat a Gyökerek, fontos volt a maga idején a Ne bántsátok a feketerigót!, és nyilvánvaló kétségbevonhatatlan az emberjogi mozgalmak érvelésének az ENSZ által  alapja, Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amely kimondja: 

Csakhogy ezek a sorok (és a folytatása) bunkósbottá lettek az ilyen-olyan kisebbségek kezében, amelyek mára gyakorlatilag diktálnak a többség számára. Úgy diktálnak, hogy azzal a legtöbbször kétségbe vonják a demokráciának azt a valóban kényelmetlen vetületét, hogy demokrácia elvileg a többség akaratának az érvényesülése.

Forrás

Erre ezeknek a kisebbségeknek a megoldás a következő: ha a többség akarata nem a megfelelő akarat, akkor az rasszista, antiszemita, homofob és gyűlölködő. Márpedig ilyen nem lehet a többség akarata, vagyis a többségi demokráciában kötelező a kisebbségi követeléseknek érvényesülnie. 

Grisham üzenetétől nem szorul ökölbe a kezünk. Az emberjogi mozgalmak arroganciája későbbi keletű.  Ez a későbbi arrogancia egyenesági aberrált következménye mindannak, amit Grisham állít, de nem azonos vele.

A könyv odáig megy el, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus rossz, az ezekre épülő közösségek tehát rosszá, gyilkossá válnak. Mert önmagában ellenséget látnak a másságban. (Ez megint messzire vezet. Sokszor tűnődtem, hogy ebben a balliberális sajtó szerint fasizálódó társadalomban vajon miért nem hallottam soha egyetlen rossz hangot sem a kínaiak ellen? Maximum a kutyapoluláció meglepő fogyatkozását froclizzák a velük kapcsolatos megjegyzések.) 

A Siralomház ügyes dramaturgiai eszközökkel nyomja belénk az üzenetét. Sam, az elítélt, aki valóban gyilkos, bár a két zsidó gyerek, akik miatt elítélik, nem tartozik az áldozatai közé, ám több ember életének az elvételében bűnös, nos, végső soron szimpatikus figura. Az egyetlen a könyvben, akinek humora van (méghozzá pompás!), aki reálisan látja önmagát, a tetteit. Gyilkosnak tartja magát, azt mondja, megérdemli, ami következik. A zsidó ikerpár esetében is azt tartja, figyelmeztethette volna az ügyvédet, megakadályozhatta volna, ami bekövetkezett. Sam bűnbánatot gyakorol, megbánja a tetteit ember és Isten felé, leveleket ír az áldozatai hozzátartozóinak. De mindezt nem a félelem diktálja, hanem az, hogy a halála közeledtével megváltozik számára az élet értéke.

Ám Sam előtte sem volt elvetemült. Például elvhű és önfeláldozó: hosszú ideig az elvek miatt, később a családja védelmében nem árulja el a gyilkost, holott ezzel elháríthatná a közelgő halált. A rabtársai számára nem egy jogi beadványt szerkesztett, mindenki siratja a halálsoron, amikor mennie kell. Mi több, ügyvéd-unokája egy réges-régi, az amerikai feketék sorsáról szóló fényképalbumot  a Klu Klux Klan tevékenységét bemutató résznél nézegetve belátja, hogy nagypapa bár azt tette, amit tett, ugyan ilyen környezetben, ilyen felmenőkkel hogyan s lehetett volna mássá? (Mondjuk úgy, ahogyan a gyerekei azzá lettek? Hm?)

Nem folytatom. Sam egy alávaló, rasszista, antiszemita gyilkos, aki nagyon szimpatikus, belátó, jó humorú ember. Érdekes, nem kizárható, de a célnak mindenképpen megfelelő jellem-turmix. 

S igen tiszteletre méltó ügyességre vallanak az apró finomságok, megfogalmazások, amelyek alátámasztják a halálbüntetés tarthatatlanságát! A meggyilkolt ikerpár édesanyja, bár verbálisan alig várja, hogy Sam-et kivégezzék, látni is akarja a halálát, a végén mégsem meg el a kivégzésre. Aztán: a kivégzést irányító, börtönparancsnok-helyettes egy érzéketlen, díszpéldány-seggfej, naná! A kivégzés minden esetben gyilkosság, ha a megfelelő elveket képviselő ember mondja. És így tovább. Mondom, ügyesen kiagyalt, szerkesztett, tálalt a könyv ideológiája.

A helyzet az, hogy ezzel nem kicsit át vagyunk vágva. De a helyet az is, hogy ez közben valahogy mégsem fáj. Mert bár nem cingár a kötet, és ha jól belegondolunk, tulajdonképpen semmi sem történik benne úgy igazán, beadványok jönnek-mennek, nagyapa összeismerkedik, barátkozik az unokájával, egy alkoholista elvonóba megy, és ennyi, a könyv mégsem és egyáltalán nem unalmas. (Mondjuk a tettestárs felbukkanásakor azt gondoltam, lesz valami pittyputty, nem csupán egy beszélgetés Sammel... Amikor Lee [az ügyvéd, Adam nagynénje] eltűnt, arra gondoltam, no, akkor itt van... De nem volt ott.) 

A regényből készítettek filmet is, a címe megfelel a regényének. Határozottan nézhető, élvezetes, nem kevéssé a Sam-et alakító Gene Hackman-nek köszönhetőn. 

Fabula, Budapest, 1995, 542 oldal · ISBN: 9636540195 · Fordította: Wertheimer Gábor

7/10

2021 tavasza, húsvét, tegnap voltunk a fiamék új bérleményében, szépen laknak, nagyon örültem nekik

Amélie Nothomb jelenség

Ahogy olvasom, Japánban született, belga diplomata szülők sarjaként. Tizenhét éves koráig nem is járt Európában. Huszonöt éves, amikor első regénye megjelenik. Valami ilyesmi címe van: A gyilkos higiéniája. A regény azonnal siker lett. Nothomb ezáltal ismert íróvá vált. Beindult a verkli. Ha igaz, akkor évente három regényt ír, egyet viszont mindig ki is ad. Stabilan. A munkatempó felvet kérdéseket, de azért az is elmond valamit, hogy hat kötete már magyarul is megjelent a huszonnyolcból. 

Forrás

A magam részéről eddig kettőt olvastam a hatból: a Hódolattal esengve címűt és az Ördögi kozmetikát.Mindkettőnél úgy találtam, hogy Nothomb kisasszony/asszony nagyon pompás tollú író, roppant élvezetesen ír, van humorérzéke is, de az egész egyik esetben sem tudott meggyőzni. Mitöbb, nekem blöffgyanúsnak tűnt mindkettő. Ugyan azt mondják, a stílus maga az ember (ha a fotót megnézed, csakugyan és valóban!), de egy mű esetében a stílus csak az egyik összetevője annak, hogy egy írás jó lehessen. 

Még az a szerencse, hogy feledékeny vagyok. Ha emlékszem a szerző előző két könyvére, nem emelem le emezt a Pethe Ferenc téri könyvmegálló polcáról. De mert olyan a memóriám, amilyen, csak a blikk volt meg, hogy ez egy ismert, közkedvelt könyv, a fülszövege meg tetszett, jött hát velem. 

A történet roppant egyszerű

Adva van egy huszonkét könyves, Nobel-díjas író. Fura neve van, úgy hívják, Prétextat Tach. 

Akkora darab, mint másik négy, visszataszító, lötyögő zsírcsomó az egész pasi, huszonéve ki sem mozdul a lakásból, kizárólag, ha vásárolnia kell, de mozogni már alig bír. Beképzelt mint az atom, de van mire, mert ugye. a Nobel-díj, amire magasról tesz, meg az intelligenciája, amit viszont több mint kiemelkedőnek tart. Utálja az embereket. És már hosszú évek óta óta nem ír semmit. Csak zabál. Igaz, az gourmant módjára. Állítása szerint szűz. Gyűlöli, visszataszítónak találja a női nemet, mindenféle szempontból, testileg, lelkileg, szellemileg. Nem, nem homoszexuális, és az állatok sem érdeklik, illetve kizárólag étel minőségükben. 

Tach meggyőződése, hogy a könyveit a kutya sem olvassa. Nagyot nem téved. Ám ha olvassa is valaki, mondja, az sem jobb, mert bárki olvassa, úgysem érti meg.

A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. Van erre egy kiváló idézet (már nem tudom, kitől): „Az emberek nem olvasnak, de ha olvasnak, nem értik, ha pedig értik, elfelejtik.” (56.)

Az idézetre még vissza fogok térni. Önleleplezésre számíts!

Szegény Prétextat rákos. Pár hónapja van már csak hátra. Az újságok vetélkednek, sorba állnak, hogy az utolsó interjút elkészíthessék vele. Tach azonban nem fogad bárkit és akárkit. Azt, hogy ki lépheti át a háza küszöbét a titkára dönti el.

Öt újságírót enged be Tach-hoz. Aki az első négy úriembert Tach szellemileg darabokra szedi, megrágja és kiköpi. Van, aki csak szimplán elmenekül tőle és előle, van, aki sugárban hányva. 

Az ötödik újságíró: nő. 

– Mi a szösz? Hát már nőstényeket is foglalkoztat a férfisajtó? (79.)

S a nő megjelenésével megkezdődik Prétextat Tach tüneményes, intellektuális vesszőfutása, majd tündöklése és bukása. Az író méltó ellenfélre talál, olyanra, aki nem dől be a Nobel-díjának, nem dől be az írásainak, nem esik hasra, hogy egy huszonkét-könyves íróval beszélgethet, nem köntörfalaz, nem udvariaskodik, nem seggnyal. Információ van a birtokában Prétextat Tach múltjáról, tetteiről, amelyeket kamaszokra végén követett el. S Tach szellemi fölénye, gúnyossága, magabiztossága elkezd összeomlani. (Ezt nem részletezem, kőkemény spoiler lenne.)

„Minek nevezzelek”?

Ahogy mondtam, A gyilkos higiéniája Nothomb első regénye volt. Pedig minimum a harmadiknak tűnik. Különösen, ha az általam olvasottakkal hasonlítom össze. Azok elmaradtak Lepsénynél, ahol még meg voltak. A gyilkos higiéniája egy minden szempontból káprázatos írás. 

Forrás

Egyfelől, mert igen nehéz megnevezni a műfaját. Ha akarom krimi, ha akarom, az írásról-olvasásról szóló pamflet, ha akarom egy sziporkázó intellektuális töprengés a' la Platon az irodalomról, a szentségről, a lelkiismeretről, a szellemről és az igazságról. De nem ám úgy, hogy az ember gyereke csak fanyalogva les ki a fejéből, néma megrovással a szemére hányva a szerzőnek, hogy sokat akar a farka, de nem bírja a klaviatúrája, hanem úgy, hogy bármelyiknek simán jó. 

Nézd csak a fenti fotót! Ahogyan Amélie pajkosan, csibészesen mosolyog, olyan ez a könyv: sötét háttér előtt egy megcsillanó szem, töprengve állra tett ujjak, és a kacagás kitörése előtti mosoly.

Miközben a témát tekintve semmi okunk a derültségre, aközben szétrötyögjük a fejünket. Pedig, kapunk észbe az olvasás során, voltaképpen az egész regény párbeszédek sora. Minden, amit megtudunk, az az újságírók és Prétextat közötti beszélgetésekből derül ki. Nem számoltam, de egy kezem elég lenne hozzá, hány nem párbeszédből származó sor van a könyvben. Ez sem semmi stílusgyakorlat. S újra mondom, ez volt Nothomb első regénye. 

Arról nem is beszélve, hogy süt a könyvből a műveltség. Nem csupán és nem elsősorban a szóhasználatból,  sokkal inkább a felvetődő témák sorából. Boldog lettem volna, ha huszonöt évesen ilyen gondolataim vannak, ilyen emberismeretem és fantáziám van. 

Mennyit ér az annyi?

Hát amennyit az ember képes beleolvasni. Ez is az értékét mutatja. Mármint, hogy lehet bele sok mindent olvasni, anélkül, hogy erőszakot tennénk a szövegen. 

Mert simán lehetséges egy furcsa krimiként is tekinteni rá. A minimális cselekménye is errefelé vezeti a gyanútlan olvasót, a párbeszédekből felfeslő történet meg egyértelműen.

De ahogy mondtam, tekinthető az irodalom értékéről szóló fejtegetésnek is.

Ahogyan értelmezhető Kőműves Kelemenesen is: „Szabad-e ölni, embert ölni, gyilkolni, hogy álljon a vár / Ér-e annyit bármilyen mű, hogy emberhalál legyen az ár?” Vagyis: ha emberélet múlik rajta, függ tőle, nem sutba dobandó-e bármilyen cél?

Persze, hogy de, ám Amélie barátnőnk azért nem adja ilyen könnyen, Prétextat Tach-hoz méltó módon csavar egyet a művén, és kifordítja az egyébként teljesen magától adódó végkövetkeztetésünket. Mi meg csak állunk (ülünk/fekszünk/térdelünk/fejen állunk, hogy akkor most, „örülünk-e Vincent”, vagy jó alaposan át lettünk hajigálva a palánkon?

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Nothomb, amikor befejezte a könyvét, két napig kinyújtott nyelvvel, röhögve rohangált a lakásában fel s alá. Az olvasókra gondolt, akik még a regény végén sem veszik észre, hogy hülyére lettek véve: ők az első négy újságíró, és Nothomb maga Tach. De akkor kicsoda az újságírónő? Persze, az is Amélie, csak ő képes legyőzni saját magát, a benne bujkáló kisördögöt. Egy másik kisördöggel. 

Forrás

De ezt a vonalat befejezem, mert csak az érti, aki olvasta a könyvet. Aki nem, azzal szemben csak sznob tahóság érthetetlenül liláskodni. 

No, és hogy mennyit ér az annyi? Az értéke éppen abban van, hogy kinek mennyit. Mármint hogy mennyit képes magának kimazsolázni az olvasottakból. S itt a saját farkába harap a kígyó. Jó sok sorral feljebb, egy idézet alatt azt mondtam, arra a gondolatra még vissza fogok térni, s ha visszatérek, önleleplezek. Akkor hát, nosza! 

– Nagyon sokan vannak, akik odáig jutnak a szofisztikában, hogy úgy olvasnak, hogy nem olvasnak. Olyanok, mint a békaemberek: átússzák a könyveket, és minden lepereg róluk.

– Igen, erről már az egyik korábbi interjúban is beszélt.

– Ezek a békaolvasók. Ők teszik ki az olvasók túlnyomó többségét, és én mégis csak nagyon későn fedeztem fel a létüket. Mert olyan jóhiszemű vagyok. Azt hittem, hogy mindenki úgy olvas, mint én; én úgy olvasok, ahogy eszem: ez nem pusztán azt jelenti, hogy életszükséglet, hanem főleg azt, hogy amit olvasok, beépül a sejtjeimbe, és megváltoztatja őket. Más az ember, ha hurkát evett, és más, ha kaviárt, és hasonlóképpen, nem mindegy, hogy Kantot olvasott-e az ember (isten óvjon tőle!) vagy Queneau-t. Persze ahelyett, hogy az „ember”, azt kellene mondanom, hogy „én és még egypáran”, mert a legtöbb ember egyforma állapotban merül fel Proustból és Simenonból, egyetlen parányát se veszti el, és egyetlen paránnyal se lesz többje. Elolvasták, és kész, a legjobb esetben is csak azt tudják, hogy „miről szól” Ne higgye, hogy a levegőbe beszélek. Hányszor, de hányszor megkérdeztem értelmes embereket: „Megváltoztatta az a könyv, amit olvasott?” Ók meg csak néztek rám elkerekedett szemmel, szavak nélkül is azt válaszolva: „Már mért változtatott volna meg?”

– Csodálkozom, Tach úr. Úgy beszél, mint aki védelmezi az olyan könyveket, amelyeknek üzenetük van, márpedig ez nem önre vall.

– Most nagyon okosnak képzeli magát, he? Azt képzeli, hogy az „üzenetes” könyvek változtatják meg az embereket? Ugyan! Azoknak van a legkisebb hatásuk. Nem azok hatnak az emberre és változtatják át, hanem a többi könyv, azok a könyvek, amelyeken a vágy üt át, a gyönyör, a lángelme és főleg a szépség. Vegyünk egy igazi nagy könyvet, amely a szépségével tündököl: „Utazás az éj- szaka mélyére”. Aki olvasta, annak óhatatlanul más emberré kellene válnia. Nos, az olvasók többsége mégis szerét ejti, hogy megmaradjon az, aki volt. Elolvassák, aztán azt mondják: „Ó, igen, Céline nagyszerű író", és máris túllépnek rajta. Céline persze szélsőséges példa, de mást is említhettem volna. Még egy olyan szerény képességű író könyve is megváltoztatja az embert, amilyen Léo Malet, igen, ha az az ember Malet-t olvasott, már nem ugyanavval a szemmel nézi az esőkabátos lányokat, mint annak előtte. Ez a fontos. Megváltoztatni a tekintetet: ez a mi nagy művünk.

– Nem gondolja, hogy tudatosan vagy sem, de mindenkinek megváltozik a tekintete, amikor egy könyv végére ér?

– Nem gondolom. Erre csak az olvasók színe-virága képes. A többiek ugyanolyan fantáziátlanul nézik a dolgokat, mint eleve. És ne felejtsük, hogy most az olvasókról beszélünk, és az igen ritka faj. A legtöbb ember egyáltalán nem olvas. (54–56.)

Tennem kell hozzá bármit is vagy elég meztelenre vetkőzésnek?

S most mond, tele van hasonló gondolatokkal a könyv! Prétextat Tach-ot ezért nem tudjuk teljes szívből gyűlölni. Nothomb látszólag mindent megtesz, hogy sikerüljön, de ez mindössze csak egy sunyin mosolygós kis trükkje, hogy mindvégig leplezze, amit a végén vastagon aláhúz: nincsen különbség az erkölcsre, általános értékekre, az élet szentségére hivatkozó újságírónő és Tach között. Vagy Tach között és az általam szeretett, őrült barátaim között? Vagy Tach között és közöttem? 

Hát nem mondom én, hogy csuda jó könyv ez? Dehogynem mondom!

A könyv olvasása után

Nem tudom Nothomb általam nem olvasott három magyar, és huszonsok még le nem fordított könyve között van.e még olyan bravúr mint ez, vagy azok közé az írók közé tartozik, akiknek minden könyve élvezetes ugyan, de azt az egy zseniálisat soha nem képesek még csak megközelíteni sem? De amennyire feledhető volt a két említett, általam olvasottja, ez annyira nem lesz az, és kéredzkedik még majd a kezemben, ha ad még annyi időt az Ég. 

Nem mélyedtem el benne, hány könyvéből lett film, ez még várat magára, de a Hódolattal esengve című darabból készült egy filmváltozat, Sylvie Testud főszereplésével.

Forrás

A film sokkal jobban tetszett mint a könyv. S hogyan vezet egyik mű a másikhoz, elkezdtem lehúzogatni filmeket, amikben Testud játszott. Szaporodjon a műveltségem! Még ha békaemberes is. 

Sík, Budapest, 1998, 172 oldal · ISBN: 9638582162 · Fordította: Bognár Róbert

10/10

2021 március vége, tombol a vírus, melegszik az idő, nyílnak a virágok

Vannak, akik bármiféle hitről legyen szó, egyből gúnyossá és tudományossá válnak. A rablóból lesz a legjobb pandúr alapon a kitért vallásosok önigazolása és viszonyulása a leggyilkosabb. Rögtön utánuk következnek a harcos ateisták, akiknek a hitük semmiféle kilengést el nem ismer a saját nézetükhöz képest. (Erre legkézenfekvőbb példa Richard Dawkins ellenérvet, irgalmat egyáltalán nem, sajnos a Bibliát pedig felületesen ismerő harciassága.)

De szerencsére nagyon sokan vannak, akik számára a hit teljesen magától értetődő. Tény hogy manapság a hit már nem feltétlenül az Istenben való hitet jelenti, hanem a transzcendentális, spirituális mindenféleségeket is.

Az Úr neve Isten-keresés. Is. Meg egy bolondokházában dogozó ápoló történeteinek a sora. Mi az összefüggés? Az ápoló személye. De mondtam én egyébként, hogy van összefüggés?

A szerzőről

A hetedik.hu-n néhány verse mellett a következő, nagyon rövid bemutatkozását találtam.

1971-ben születtem Budapesten. Azóta sok helyen éltem, most éppen családommal Tata mellett egy kis faluban töltöm az időm nagy részét. Jelenleg szociális munkásként és művészeti terapeutaként dolgozom, de voltam raktáros, könyvkötő, könyvárus és ki emlékszik már arra, mi minden.  Gyermekkorom óta foglalkozom versírással, amely kezdetben menekülésül is szolgált önmagam és a kudarcokkal teli valóság elől. Első önálló kötetem mégis egy kisregény, mely tavaly jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Azóta sok idő eltelt. Most nem menekülök, nem keresek és nem kutatok. Igyekszem elfogadni, ami megadatott és azt is, ami nem.

Vagyis egy elsőkötetes szerzőről beszélünk. Aki a saját bevallása szerint ezt az első kötetét, nem a lételeme irodalmi közegében alkotta.

A könyvről

Az Úr neve próza. Kisregény. Egy olyan kisregény, ami az első soraival meggyőz. És elárulja azt is, amit a szerző a fenti bemutatkozásában is: így vagy úgy, többé-kevésbé a saját életéből elcsent momentumokkal dolgozik. Nem baj ez. Azt mondják, az első könyveseknél így van ez: mindenki arról ír, amit a legjobban ismer. Mindenesetre vegyük komolyan, hogy Benyó Tamás érintettsége a könyvet illetőn nem csak abban áll, hogy ő írta.

De az is hamar felsejlik, hogy nem puszta önéletből vett sztorizgatással van dolgunk. Sőt, az is, hogy a szerző alapvetőn lírai alkat. (A magam részéről ez a mondat lehetne félelmetes is egy legutóbbi olvasmányélményem miatt, de [fellélegzés] mégsem az.)

Az egyes fejezetek nagyjából különálló egységek. Nem csupán azért, mert fejezetek, hanem elsősorban azért, mert különálló témákkal bírnak. Ami összeköti őket, az a szerző személye. S meghökkentő, mert nem tudtam rájönni, van-e más, ami még ezt teszi. Bár a közepétől kezd egységessé válni a kép.

Az első és a második fejezet közötti ugrás zavarba ejtő, de az ember akkor még úgy gondolja, később meg lesz az összefüggés. Nem lesz meg. Illetve nem lesz meg közvetlenül, mert nem egy lineáris történetet olvasunk, sokkal inkább fejezetekre fűzött lelkiállapotot. Ez rosszabbul hangzik mint amennyire valójában olvasmányos.

Az olvasmányosság nagyon fontos: Benyó Tamás piszok jól ír. A fogalmazása egyáltalán és kicsit sem elsőkönyves. Simán azt mondom: teljesen profi. Ám nem akarlak félrevezetni: az, hogy profin ír, sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen sínen vagyunk vele. Mondom is, hogy miért nem.

A történettelen történet voltaképpen három dologról szól, a pesti házaspár vidéki létének a befuccsolásáról, az Isten-keresésről és az ápoltak történeteiről. Egyik izgalmasabb téma mint a másik!

Az Isten-keresés

Az Isten-keresés furcsa tevékenység. Furcsa, mert ebben a racionális világban valami ennyire irracionálissal foglalkozni több mint dőreség. Értelmetlen, céltalan, ostoba, felesleges elfoglaltság. Mert ki keresné a kapcsolatot a Télapóval, cimbijével Krampusszal, vagy a WC-manóval? Amikor mindenre és az ellenkezőjére is kész, tudományos válaszaink vannak?

Szent Ágoston azonban a következőt fogalmazta meg: mindannyiunkban van egy Isten-alakú űr, amit semmi mással nem tölthetünk be, csakis ővele, Istennel. Agustinus természetesen a kereszténység Istenére gondolt. De véleményem szerint nem a kereszténység a lényeg (bár magam is azt preferálom), hanem az, hogy van felettünk valaki, aki iparkodik velünk kapcsolatba kerülni.

A könyvnek ez a vonala elég erős. És elég gyenge. Erős egyfelől azért, mert meg sem kísérel dogmatikus lenni, elvezetni a tévedhetetlen bizonyossághoz, bizonygatni a maga igazát. Számára a lelki élet hitből fakadó megléte nem vitakérdés, hanem mindennapi bizonyosság, annak minden, emberlétből fakadó bizonytalanságával. Ahogyan ez például Pilinszky esetében is volt.

Erős ez a vonal azért is, mert az intézet egy lakója által számol Isten ellenlábasával is. Miközben nyitva hagyja, hogy vajon transzcendenciáról vagy csupán elmekórtani bicsaklásról van szó.

De gyenge mégis a hitvonal, mert túl keveset kapunk a keresés miértjéről, sőt, a részleges beteljesedés következményeiről is. Valószínűleg a szerző kerülni akarta, hogy ezzel is megmondóemberré váljék, és hogy a szépirodalomból hitbuzgalmi-irodalom váljék. De az itt alkalmazott módszerével simán kijöhetett volna a dologból egy jól sikerült szépirodalmi lelki-napló is.

Vidéki lét pestieknek

Ez is egy roppant érdekes téma. Mondanom kell, miért?

Budapesti vagyok, ízig-vérig. A hazatérésünket követőn minden egyes nyaralásunk után rácsudálkozom magunkra: hogy a fenébe is tudunk mi ebben a büdös, nagy városban élni? Aztán egy-két hét, és visszazökkenek a panelproli életformába, annak minden megkapó kényelmével és szánalmas nyomorúságával.

Ha Benyó Tamás írt volna egy könyvet, ami arról szól, hogyan és miért kerül a pesti házaspár vidékre, hogyan és miként próbálnak ott talpon maradni, beilleszkedni abba az életformába, a falu közösségébe, és hogyan csődöl be minden vonalon a próbálkozásuk, az is érdekfeszítő lenne. Engem nagyon-nagyon érdekelne. Részleteiben, apróságaiban, mindenhogyan.

De jelen esetben ebből is csak ízelítőt kapunk. Mintegy sample lesz az erről szóló mondanivalóból.

Életképek a diliházból

A bevezetőben említett Tüszi történeteit hallgatva jutott egyszer eszembe, hogy meg lehetne írni a nevelése alatt álló gyerekek történeteit. Olyasféle módon, ahogyan Kiss József László tette a pompás Talán Pista című könyvében. (Ez azóta több munkahelyemen felmerült már bennem. Most éppen egy idősotthonban dolgozom... Mondjam tovább?)

Nem komplett életutakról lenne szó, hanem életképekről, szilánkokról, amiket a diliház és az ápoló kötne össze. Lehetne „sok in one”, vidám, röhögős, síros, megdöbbentő, meghökkentő, mindenféle. Nem a bentlakók kibeszélése lenne a cél, hanem a közelhozása. Ahogy egyébként ez ízelítőül ebben a könyvben is benne van. Hangsúlyozom, csak ízelítőül.

A konklúzió

A baj az, hogy ebben a kisregényben a fenti három vonal ahelyett, hogy erősítené, kioltja egymást. Ha három, külön kötetben olvashatnánk ezekről, sokkal jobban járnánk.

Vagyis van itt egy 3:1-ben könyv, de a három összetevő sajnos nem lesz homogén egységgé, az egyes témák, minden olvasmányosságuk ellenére is élesen elválnak egymástól, nem fonódnak, nem turmixolódnak eggyé. S mert nem lesznek eggyé, ezért a váltakozásuk, felbukkanásuk, eltűnésük is esetivé lesz. Legalábbis én nem találtam az összekötő gondolati kapcsokat. Ahogyan az egész könyvecske szerkezetét sem voltam képes átlátni. De hiába, ha a mozaikdarabok egymáshoz viszonyított helyzetével nem lesz teljessé, egységessé a kép. 

Amit, hangsúlyozom, hogy ez maradjon meg benned, azért sajnálok nagyon, mert az egyes mozaikrészek kidolgozása nagyon, de nagyon jól sikerült! Ezáltal várom a következő Benyó Tamás prózakötetet.

Napkút, Budapest, 2020, 160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639727

5/10

2021 április, a tavaszi télben egy tizenhét fokos nap ad reményt, hogy egyszer vége lesz ennek a télnek is.

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

„A HALAK RÉGI TITKAI LEBEGNEK A LEVEGŐBEN.”

Paul Willems frankofon belga író volt. Magyarul ezen kívül csak egy könyve jelent meg, A hattyú krónikája. Túl sok adatot nem találtam sem a szerzőről, sem a műveről. Állítólag ironikus hangvitele van. (Hááát... Akkor nincsen szemem a hallásra.) Ez a regénye pedig varázsrealista. Ugye, milyen nagyon jó ez a szó, olyan kis sokat ígérő!! Kár, hogy nem én találtam ki! Bár kétségtelen, hogy hajaz a Márquezzel kapcsolatban már közhelyessé vált mágikus realizmus szóra. Barátom, mondhatom, Willemsnek és Márqueznek semmi köze nincsen egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten, emberek, férfiak és írók. Pont. 

Most itt a dolgok elején tisztázzunk valamit! Mégpedig abban a szellemben, ahogyan a bibliai Jelenések könyvének az elején Jézus Krisztus üzen a hét gyülekezetnek (ne menjünk most bele, hogy ezek micsodák, de tudd, csuda érdekes egyháztörténelmi vonatkozása van!): először a jót dicséri, s csak azután teszi szóvá, ami gondja akad. Tehát akkor én is, ebben a szellemben...

Dicsérni jöttem...

Szóval: Willems piszok jól ír. Gördülékeny, szép képekkel dolgozik, meghökkentő, váratlan és lírai. Ennek minden pozitívumával és negatívumával. Ha ízlelgeted amit mondtam, és összeveted azzal, hogy szépirodalmi szöveggel, egy regény szövegével van dolgunk, elég hamar átláthatod, miről van szó. (Ijedj meg nyugodtan, de még várj vele egy kicsit, tápot is fogok neki adni.)

Figyelj, ilyet még nem láttál: a harmadik mondatot törlöm most ki, mert megígértem, hogy dicsérni fogok először. Ám bármibe kezdtem, az azonnal a következő alcím tartalmává vált. Jól van, megállok, lenyelem a délutáni kávémat, és átgondolom, mit is akarok írni. (Miközben három napja gondolkodom rajta, mit is akarok írni.)

(S megint kitöröltem egy mondatot, de már csak gondolatban...) A könyv története ígéretes. Adva van egy testvér-trió, két fiú, egy lány. Az egyik fiú nyomorék, ő narrátor. A csemeték apja jól keres, sok pénze van. Mással nem is nagyon törődik. Viszont új asszonyt hoz a házhoz, akinek van egy fiúgyereke.

Ez idáig pompás alaphelyzet, bármi lehet belőle. (Hogy a bármiből mi lett a végén, azt kicsit alább részletezem.)

A meghatároz(hat)atan korú csemeték eléggé egymásra lelnek. Oly annyira, hogy a trió leány tagja bele is szerelmesedik a patch-workük új fiúcsemetéjébe. Aki nem mellesleg egy Andersen alteregó: egyfolytában mesél. Folyékonyan, szürrealisztikusan. Ami szürrealizmus meghatározójává is válik a regénynek. De szürrealizmusban, ha nem is verhetetlen, de mindenképpen ügyes Willems. (Nekem pedig innen kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól.)

Nem tudom megállni, bele kell vágnom a következő alcímbe! (Kicsit olyan érzésem van, mintha innentől kapnék levegőt.)

„Az a panaszom ellened...”

(Igen, ez is a Jelenésekből van.)

Csalóka ám az alcím. A panaszom nem csak ez meg az, hanem maga a könyv. Simán lehet, hogy tévedek. Simán bevallom, hogy több sznobizmussal többre mennék. Minden további nélkül elfogadom, hogy fikarcnyi sincsen bennem a lírai alkatból, a szürrealizmusra való hajlandóságból. Egy szó mint ezer, minden gond nélkül elfogadom, hogy velem van a baj, nem a könyvvel. De vért izzadtam ezzel az alig száz oldallal. Bárhogyan iparkodtam, kisiklott belőle a figyelmem, minduntalan elterelődtem, alig tudtam kézbe venni, hogy folytassam az olvasását..

Ennek oka, na, ezt hogyan is fogalmazzam meg, hogy az egész olyan képtelenség. A párbeszédek, a történettelen történet, az újonnan érkezett fiú meséi, minden. Nehéz lenne példát hoznom, pontosabban az egész könyv bármely részét idézni lehetne például. Ha maga a könyv léte az irónia, ha a művészieskedő írói görcsölések paródiája a könyv, számomra csak abban az esetben mond valamit.

Figyeld csak a mottót!

„A halak égi titkai lebegnek a levegőben.”

Ízlelgesd csak! Meg értelmezd! Aztán ha megfejtetted, kérlek, áruld el nekem, mi a fenéről is van szó! Nem mondom, hogy semmi értelme nincsen. De számomra nincsen. Az ilyen mondatok miatt, amelyek hemzsegnek a könyvben. számomra az egész mű egy vérlila blöffnek tűnik. A halas mondatnak egyébként se előzménye, se utózmánya nincsen.

Vö. A. E. Bizottság Jégkrémbalett című lemeze:

„Egyszer mellém feküdt egy tűnődéstetoválásokkal

ékesített kényszerzubbony-regény,

azóta bőröm felszíne negatív tükörradír.”

Zseniális, nem? Van egy másik kedvencem is ezen a lemezen. 

„Olyan a bőröd, mint Baad Schandau-nál

a vámőr szemében tükröződő

hajnali álmos vízfelszín.

Olyan a szemed, mint egy kispárna!"

S egyértelmű a párhuzam számodra is? No, hát!

Egyébként egyszer játszódtam, mennyire nehéz ilyen mondatokat alkotni. Nem tudom, ma még menne-e, akkor valami hihetetlenül lazán összejöttek hasonló baromságok, mindössze el kellett engednem az agyamat, és kimondanom, ami eszembe jutott. A tudatalattiban biztosan van magyarázata és értelme (vagy nincsen), de tudatosan úgy hülyeség, ahogyan van.

Ha kinyitom a könyvet, mármint Willems könyvét, és akár csak a párbeszédekbe beleolvasok, nagyon hasonló érzésem van. Mintha Willems elengedte volna az agyát, és írni kezdett mondatokat egymás után, belökve a keretként egyébként jól kigondolt szövegbe.

Ehhez mit szólsz?

– Pierre! Hogy jutottál erre? Tehát te is szenvedtél?
– Ostoba! Mit számítanak az okok! Ha azt mondanám, úgy jutottam erre, hogy legyekkel tápláltam egy pókot, láttam, amint hízik, ocsmánnyá válik; ha azt mondanám, hogy magam is pók voltam, amikor csapdával vadásztam fenyőrigókra? Ha azt mondanám, hogy a rendőrség által üldözött fenyőrigó voltam, akit a legjobb barátai jelentettek fel? Hogy amikor elfogtak és a királyi ügyész elé állítottak, aki jól ismert és nagyra értékelte politikai nézeteimet, úgy tett, mintha nem ismerne meg, és mint egy pók, kérdéseinek hálójába csalt? Ha mindezt siránkozva elmagyaráznám neked, megmondanád, mi a Jó és mi a Rossz ezekben a dolgokban? A légy? A pók? Adják vissza nekünk az állatok ösztönét!
– Adják; ki adja? Most Istenre gondolsz?
– Egy utolsó beidegződés, amit meg kell szüntetni, az, hogy a sorstól bizonyos igazságot, bizonyos méltányosságot várjunk el. Az én viselkedési szabályom legyen a véletlenszerűség, a szenvtelenség. Minden embert és minden cselekedetet egyformának kell tekinteni. A királynő és a prostituált legyen egymással felcserélhető! Ma megerőszakolom a lányomat, holnap kezébe adom a katekizmust.
(59-60.)

Az idézett szövegrészből én egy dolgot tudtam valahová kötni, az etetett pókot. Könnyen megeshet, hogy figyelmetlen és tehetségtelen vagyok, hogy csak ezt az egy momentumot sikerült valahová kapcsolnom.

Ja, és nehogy arra gondolj, hogy ezt a szakaszt megkerestem neked, nagyjából random nyitottam ki a könyvet. A cél annyi volt, hogy párbeszédet keressek.

A fülszöveg azon gondolatára, miszerint az új fiú, Jaques olyan meséket mond mint amilyenek Andersen meséi voltak, csudálkozó szemmel csak legyinteni tudok. Uggyan már!

A helyzet tehát az, hogy van itt egy többnyire történet nélküli történet, mintegy szabad asszociációs szöveggel, amiről nekem Walt Whitman szabadversei jutottak eszembe, meg (összefüggést ne keress!) Ginsberg Üvöltése. (Konkrétan a „tudat utolsó gecije”-sor, de ennek okát végképp nem tudom, mi több, nem is akarom tudni. Inkább.) És az egésszel képtelen vagyok mit kezdeni. Fáraszt, ingerültté tesz. Elsősorban azért, mert a blöff-érzés miatt eszembe sincsen gondolkodni rajta. Valamire biztosan jutnék. Csak nem vagyok benne bizonyos, hogy az ár/érték arány megérné-e a ráfordított időt. Nem a könyv ellenértékére gondolok.

 Újra és újra feltételezve, hogy az értelmi szintemmel és a műveltségemmel van baj, egyszerűen fel nem fogom, hogy ha sem a történet nem fog meg, sem a szimbólumrendszer nem tudom értelmezni, sem a szöveg nem csillog magában annyira, hogy lenyűgözzön, akkor vajon minek kellene megfognia ebben a regénykében? Ha se nem szórakoztat, se nem gyönyörködtet, se nem gondolkodtat...

A könyv egyetlen mondatával tudtam gondolkodás nélkül, teljes szívemből és teljes lelkemből azonosulni.

– Éljenek a nők!
(70.)

Egyébként meg mondtam már, hogy nem vagyok teljesen költészet-kompatibilis?

Napkút, Budapest, 2020, 122 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639871 · Fordította: Károly Judit

2/10

2021 áprilisa, a tavaszi télben, ismét egy péntek délután

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

Azóta nem értem, hogyan lehet valaki meggyőződéses baloldali, innen eredet, hogy a rendszerváltás után az utódpártot is úgy kerültem, mint vakondok a rebarbarát. 

S akkor lett viszolygós fenntartásom Gyurkó Lászlóval szemben is, aki Kádárról megírta azt a hurráoptimista, seggnyalós, de valóban roppant olvasmányos és hatásos könyvet. 

Aztán mostanában valamiért a figyelmem homlokterébe került ez a regénye. Megdöbbentem, meghökkentem a moly.hu-s tetszési indexétől: 95%. Nocsak! Ez mi ez ez?

Mondhatnók szokás szerint, egy óbudai Könyvmegállóban (ezúttal a Római parton) szembejött velem. Hiába volt ott velem Szerelmetesfeleségtársam, könnyen sikerült becsempésznem a bringástáskámba, mert közben kiszúrtam a szemét valami anatómiával foglalkozó könyvvel, amiben teljesen elmélyedt.

A könyv címe duplán zseniális

Elsősorban azért, mert Faust. Tudod, a középkori doktor, aki szerződést kötött Mefisztóval, az ördöggel a tudás érdekében, és cserébe a halála után a lelkét kellett adnia.

A történet legismertebb feldolgozása Goethe-é, de ezer másik is létezik. Például az angol Robert Nye undorítón zseniális darabja, a meglepő című Faust, ami Faust segédjének, Wagner Kristófnak a szempontjából mutatja be és kommentálja a történetet. (Jé, és én erről még nem írtam blogbejegyzést? Miért nem?) De ott van Christopher Marlowe (Shakespeare-kortárs) cselekményesebb, könnyebben fogyasztható, de George verziójánál gondolatszegényebb darabja, a Doktor Faustus tragikus históriája

A téma tehát közkedvelt, közismert alapanyag. Az ember, aki a kiemelkedésért, a magasabb rendű tudásért mindenét odaadja, ami emberré teszi, és bár övé lesz a dicsőség, mégis mindent elveszít. 

Szóval amikor Gyurkó Faustra hivatkozik, egyből behívja a természetfelettit, a misztikusat, és azonnal a beavatottság érzetét kelti az olvasóban. Aki ezáltal úgy véli, van fogalma arról, mi vár reá.  

Másfelől azért is zseniális a cím, mert figyeld csak, Faustusnak boldogságos a mije? Igen, a pokoljárása. S vajon hogy a tehénbe lehet boldogságos bármi, ami a pokollal kapcsolatos? 

Vagyis nem elég, hogy Faustus, nem elég , hogy tanúi leszünk, mi van a pokolban, hanem mindez a főszereplőt még boldogsággal is tölti el. Vagyis hármas érdeklődés-keltés. Pazar! Így kell címet alkotni!

A szerzőről

(Forrás)

Gyurkó László (1930–2007) Kossuth-díjas magyar író, újságíró, országgyűlési képviselő, színigazgató, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Unokaöccse Koltay Gábor filmrendező.

Az Aszfaltútépító Vállalat segédmunkása és tisztviselője volt. 1956-ban mutatkozott be az irodalomban elbeszélésekkel, kritikákkal. 1963-ban a Kortárs (folyóirat), 1964–1991 között a Valóság munkatársa volt. 1970–1979 között a 25. Színház, majd a Népszínház igazgatójaként tevékenykedett. 1971–1985 között országgyűlési képviselőséget is vállalt. 1979–1986 között a Népművelési Intézet főmunkatársa volt. 1983–1984 között a Katona József Színház (Kecskemét) igazgatója, 1985-ben művészeti vezetője volt. 1986–1989 között az Új Tükör főszerkesztő-helyettese volt. 1989–1990 között a Népszabadság szemleírója volt.

Miről szól a regény?

A kommunizmus és a létező szocializmus története Magyarországon, úgy a hetvenes évek közepéig, egy középkáder, Szabados György életén keresztül bemutatva.

Nem, nagyon tudatosan nem  írtam azt, hogy szemüvegén keresztül bemutatva. Egyfelől mert nem szemüveges, másfelől mert... De erről majd később!

A háború végétől, az úgynevezett felszabadulástól indulunk, mikor is a szovjet csapatok megszállták az országot, és a legvidámabb barakk viszonylagos nyugalmában, ahogyan mondtam, a hetvenes évek közepe, vége felé ér véget a történet. 

A Gyurkó által kitalált figura a maga unalmasságában érdekes figura. Szabados György 1945-ben igen fiatal ember. Aki ily módon, igen fiatalon találkozik a baloldali ideológiával, amely akkoriban sokkal több reménnyel kecsegtetett és lényegesen több valós tartalommal bír mind politikai, mind gazdasági szempontból. 

Szabados György nem tisztán értelmiségi alak, bár a történet során kiemelkedik a munkásosztály sorából, és ahogyan írtam, középvezetővé lesz. Az utolsó tisztsége egy kis dunakanyari község tanácselnöksége. Szabados Györgyöt nem a személyisége, a tudása, az erkölcsisége emeli ki a sorból, hanem a kapcsolatai és a viszonylagos mázlija. 

Igazságérzete folytán lesz kommunista. Ne vessük meg ezért! A mozgalomban találkozik későbbi barátjával és patrónusával, aki a miniszterségig emelkedik, s akinek helyzetét, pozícióját Szabados György soha nem használja ki. Ahogyan a saját helyzetével sem él vissza soha. 

Szabados György nem formálja, nem irányítja az eseményeket, nem küzd, nem kapálózik: vele megtörténnek a dolgok. Még az is kétséges, mit ért mindabból, ami vele és körülötte történik. Nem spoilerezek túl nagyot: látszólag és valójában semmit. De Szabados György szemmel láthatón ez ellen sem ágál. Továbbra is csak megtörténnek vele a dolgok. Még a házassága, illetve később a szeretői is. Megtörténik vele a börtön, a verések, megtörténik a túlélés és a kiemelés, és évekkel később megtörténik a boldogság is. Talán egyetlen határozott lépése van csak az ötszáz oldal alatt: amikor elhagyja a családját és vidékre költözik. 

Szabados György kommunista, szocialista, és az is marad, bármi történjék is vele, a családjával, a barátaival és az ismerőseivel. 

Gyurkó mefisztói módszere SzGy életének a bemutatására

A regény egyfelől egyes szám első személyben íródott. Ami senkiről semmit nem mond el. Azért nem, mert az egyes szám első személy nem Szabados György, hanem az, aki őt kiválasztotta: Mefisztó. Pazar, nem? Szabados György történetét tehát Mefisztó meséli el nekünk, de Mefisztóról, hiába az E/1-es mesélés, semmit sem tudunk meg. Sem a személyéről, sem a céljairól, sem a státuszáról, sem semmiről, de még az sem lesz világossá, miért választotta ki magának a főszereplőt, ahogy ő mondja, „védencévé”.

Vagyis az ördög elmesél egy történetet, amiben ő maga látszólag nincsen érintve, ezért mindent kívülről látunk és értelmezünk. 

Szabados György életének az eseményei így gyakorlatilag egy nagyon hosszú narrációvá változnak. Ebből kifolyólag SzGy belső történéseihez is csak minimálisan, mindenképpen kívül álló szemlélőként kerülünk valamelyest közel. De ez a közelség is távolság. 

Éppen ezért nagyon meglepő, hogy a módszer ellenére sem fagyunk meg a szövegtől, SzGy története nem válik érdektelenné, unalmassá. Ellenkezőleg: érdekes és a maga nemében izgalmas az elbeszélés. 

Bizonyos megfogalmazásoknál igen csodálkoztam. Vagy ezért , vagy azért. Bizonyos elhallgatásoknál meg nem, hiszen ne felejtsük el, a könyvet Gyurkó 1979-ben írta. Amiben a dátum majdnem minden következménye benne van. 

S éppen ezért meglepő a Rákosi korszakról írt őszinte történet. Némileg. Az utolérhetetlen Bacsó-filmet, a korszakról szóló A tanút a '69-es elkészülte után csak 1977-ben mutatták be. Vagyis a Kádár-korszak már többé-kevésbé hajlandó volt foglalkozni a Rákosi-korszak visszaéléseivel, kegyetlenségével és ostobaságával. A Kádár-korszak a Kádár-korszak ugyanilyenségével nem volt hajlandó foglalkozni. Beleértve '56-ot. Vagy elsősorban azt. 

Éppen ezért meglepő, hogy Gyurkó könyvében mind '56 őszének a robbanása, mind az események értékelése is viszonylag korrekt. Mondom: viszonylag. Mert azért a Kossuth téri események a könyvben egy árva, szélsőséges ÁVH-áshoz köthetők. Mert azért '56 következményeiről, a kivégzettek sokaságáról nincsen szó. De még Nagy Imréről vagy Maléter Pálról sem.

Viszont Mefisztó elmondja, hogy '56-ban forradalomnak nevezték az eseményeket, csak később vált kötelezővé ellenforradalomnak nevezni. Mi több: Gyurkónak volt mersze a forradalmárokat előjel nélkül megmutatni, és a regényben még a hírhedt '56-os Fehér könyv demagógiája sem köszön vissza.

A mefisztói mesélés ezért volt pöpec húzás Gyurkótól: a narrációt nem az író mondja, de még csak nem a szereplő érzésein keresztül értelmezzük, ami történik, hanem egy túlvilági lény magyarázata (ki tudja kinek), aki néha elmagyaráz ezt-azt az olvasónak. Ami egyébként a magyaroknak evidencia, hiszen közülünk ki nem tudja például, mi az a Corvin Áruház, vagy ki volt Bartók Béla?

Az eszméink összeomlása és az életünk

Mondtam már többször: tizenhét évig egy protestáns egyház aktív tagja voltam. Aztán egy kíméletlenül hosszan tomboló magánéleti vihar feltett számomra egy csomó kérdést. Kétségtelen, az érlelődő döntéseim egyikét drasztikusan lerövidítette az egykori, helyi gyülekezetem döntése, miszerint kizártak a soraik közül, a tagságomat új keresztséggel rendezhetem. Az eljárás logikus volt, az eljárási rend abszolút méltatlan, logikátlan és szeretetlen. Még ezen is túlléptem volna, de a személyes kapcsolatokban is olyan vérforraló, meghökkentő reakciókkal szembesültem, hogy úgy döntöttem, nincsen értelme tovább erőlködni.

Van olyan, hogy az ember szembesül azzal, hogy amiben hitt, amit elfogadott, amit magáévá tett, az félreértés, tévedés, hazugság, félrevezetés volt. Vagy nem úgy igaz, ahogyan gondolta, hitte. Ez mindenképpen hatalmas megrázkódtatást okoz. Jobbára az élet reset-álását jelenti, újra boot-olást. Rengeteg minden átértékelődik, rengeteg mindent újra kell alapozni, újra kell építeni. Erre nem is képes mindenki, bárki és akárki. S ha nem képes, akkor jönnek a felmentések, az önfelmentések, a magyarázgatások, a megmagyarázások és a tények figyelmen kívül hagyása. 

Nehéz, fájdalmas folyamat, de a végeredményében építő is lehet. 

A regény főszereplője a legutolsó megoldást választotta: figyelmen kívül hagyta a tényeket. A világ összeomolhatott körülötte, esélyt sem adott annak, hogy az elvvel, az eszmével lehet, lenne valami probléma. 

Gyurkó László vagy önmagát írta meg, vagy hihetetlenül élesen látott ugyan, de kimaradt az esetében az önmagára vonatkoztatás.

Mefisztó és SzGy

Váltig azon tűnődöm, milyen szerződést kötött SzGy Mefisztóval? A pokol, ahogy mondtam, érthető. A regény utolsó oldalain SzGy számot vet, és úgy dönt, voltaképpen nem volt boldogtalan. Vagyis a boldogságosság is érthető. 

A Faustus-mivolt nem érthető. Mert nem. Nincsen szerződés, nincsen nyereség emitt, hogy legyen fizetés amott. Nincsen a lelke eladása. Mert a lélek csak akkor eladott, ha tudom, hogy nem igaz, amiben hiszek, ha tudatában vagyok, hogy amit kapok az ellenérték. SzGy hitt abban, amit képviselt, a szíve az ügyé volt. Legalábbis az ügy egészéé, ha a részletkérdésekkel volt is gondja.

Mennyire ismerős az egyébként igaz logika: a hibákért, tévedésekért, bűnökért nem a hit a felelős, hanem az egyház és a tagok, akik elköveti azokat. Ami egyébként, mondom, igaz is. Mindezt a kommunizmusra és a létező szocializmusra nem tudom vonatkoztatni. Valószínűleg azért nem, mert a kereszténységben nem egy eszme, hanem egy személy áll a középpontban. 

Összegzés

A regény jó. Élvezetes, egy pillanatig sem unalmas. Egy gyilkos eszme belülről nézve, de a szempont még így sem a gyilkosé, hanem a hívőé, aki magas is áldozat. Egy alig mögöttünk levő történelmi korszak az ördög szemével, kívülállóként értelmezve a történteket, magyarországi magyarként nagyon is belülállóként átélve legalább a végét mindannak, amit Mefisztó ír. 

A regény manapság már nem durran akkorát, de megjelenésekor minden bizonnyal sokkal többet mondott, nagyobb szám lehetett. Ezért manapság könnyebb nem a viszonylagos szókimondására, hanem az irodalmi eszközeire, módszereire koncentrálni. Amikkel viszont nincsen baj. Még akkor sem ha a viszonyítási alappal bben a témában jócskán rendelkezünk már. Nekem kapásból, Orwell két, alap-regényén túl ezek jutottak eszembe: 
Bulgakov: Kutyaszív
Akszjonov: Moszkvai történet

A regény Digitális Irodalmi Akadémia oldalán ingyenesen elolvasható

„A magyar irodalom története” Gyurkó Lászlóról

Agárdi Péter: Gyurkó László 77 éve és a baloldal

Magvető, Budapest, 1980, 562 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632713338

8/10

2021 április dereka, egy lusta vasárnap délutánján, itthon Kaszásdűlőn

Ugyan én mindig Old Shatterhand szerettem volna lenni (hagyjál már, puszta tőrrel a grizzly ellen, amikor még zöldfülű, ezzel versenyezzen valaki!), de azért Lucky Luke sem semmi. (Befutó volt még Zorró [vele elsősorban a kedvesét alakító Ottavia Piccolo, oppardon, Ortensia Pulido miatt cseréltem volna] és a Tenkes kapitánya is.) Nem tudom, figyeled-e közös nevezőt: mindegyik bátor harcos, jó szívű, de soha nem ölnek meg senkit, de keményen és tréfásan a helyükre pakolják az ellent. Na, jó, Shatterhand nem annyira tréfás, és emberre is lő, hogyha kell; megbukott az önismereti viszonyításom...

Megjelennek a Daltonok... Ööö...

Ezzel a 41-es sorszámmal jelenesetben azért is akadhat bajunk, mert a Lucky Luke-füzetek eredeti, belga megjelenése szerint valóban ez volt az a történet, amelyben a négy Dalton, akik később Luke permanens ellenlábasának számítanak, először kapott főszerepet. A képregény 1958-ban jelent meg első ízben, a sorrendben tizenkettedik Lucky Luke-történetként. 

Magyarul azért ütközünk meg a történeten, mert ahogyan mondtam, a megjelenéseknek semmi köze az eredeti történetek megjelenésének a sorrendjéhez. Így nálunk akkor jelennek meg a Daltonok, amikor x számú füzetben eddig is jelen voltak. Spongyát rá, mondaná Virág elvtárs! 

Ahogy utána olvastam, a magyar kiadás esetében hiányosság van a szerző feltüntetésével. Nem  borítóra írt szerzővel van baj, a grafika valóban Morristól származik. A magyar kiadásról ellenben lemaradt Goscinny neve, akihez a történet kötődik.

Egyébként a Lucky Luke történetek megjelenése is igazolja Goscinny társmunkáját:  az első nyolc történetet Morris egyedül követte el, a kilencediket már Goscinny-al karölteve alkották, a tizediket ismét egyedül Morris, de utána (két füzet kivételével) az 46. kötetig, Goscinny haláláig folyamatosan együtt dolgoztak. (Később posztumusz megjelent még négy füzet, amit együtt ötlöttek ki.)

Lucky Luke és a négy, viselkedése miatt tréfás gazfickó

A Daltonok tök egyformák, csak különböző magasságúak, a törpétől a langalétáig. Veszélyes bűnözők, akiktől mindenki retteg. Természetesen Luke kivételével mindenki. 

Ugyan füzetről füzetre veszélyes bűnözők, de az olvasó gyomrának soha nem kell összeszorulnia miattuk: jobbára ártalmatlan balfékek, akik soha senkit sem bántanak, a gyilkosság helyett a bankokra és postakocsikra specializálódtak. Luke, a magányos cowboy meg történetről történetre tesz keresztbe nekik. 

A törpe, Joe a főnök. Idegbeteg egy pasas, mindig pattog, mindig dühöng, és a tesókat tekintve teljes joggal akad ki rajtuk és miattuk. Avarell, a langaléta meg igazi balfácán, nincsen túl sok esze, mindent elront, soha nem érti igazán, mi történik körülötte, de legalább egyfolytában éhes. A két középső tesó, William és Jack pedig mindig ott van, hogy négyen legyenek, s kijöjjön az orgonasíp-formáció. 

A négy Daltont nem Goscinny találta ki, hanem az élet, a proto-Daltonok egyébként valóban létező bagázs voltak. Esetükben pandurból lett a nem a legjobb rabló.

Ahogy Lucky Luke-nak utána olvastam, az ebben a kötetben csak körözési plakáton szereplő proto-Daltonok, vagyis az eredeti, egykor valóban élő gazemberek egy korábbi füzetben, a Lucky Luke Joss Jamon ellen (38.)  kaptak saját szerepet. Ugyebár tudjuk, hogy a Lucky Luke-történetekre jellemző, hogy szerepeltetnek valódi vadnyugati alakokat (Jesse James, Billy, a kölyök, Joss Jamon, Sarah Bernhardt, Calamity Jane, Elliot Belt, Buffalo Bill, Mark Twain, Scott Joplin, Gustav Eiffel, Ulysses S. Grant, Upton Sinclair, Victor Hugo, stb.) 

A későbbi történetekben rendszeresen megjelenő Dalton-tesók tehát ebben a füzetben szerepelnek először. Azt az apróságot pedig felejtsük el, hogy az eredetileg 68., magyarul 13-nak megjelent kötetben, az Oklahoma Jim-ben a kölyök Lucky Luke a kölyök Daltonokkal játszik. 

Szóval a négy Dalton ebben a füzetben kel útra, hogy méltó legyen a négy elődhöz. Kezdetben egetverőn bénák, később csak a már megszokott módon, de az tény, hogy vasakarattal képzik magukat, és legalább lőni jól megtanulnak. Anyira összekovácsolódnak, hogy még Lucky Luke is beáll a bandájukba. De csitt, ne többet. 

Mire jók az olvasóknak a Lucky Luke-történetek?

Tulajdonképpen mindössze élvezeti hatásuk van. Jellemzők, eredetiek a rajzok, de annyira nem zseniálisak, ahogyan mondjuk a Watchman, a Blacksad, a Sin City vagy a Saga rajzai zseniálisak. A sztorik jócskán kiszámíthatók, bár nem fantáziaszegények, és többnyire mulatságosak.

Vagyis semmi extra hatás. De akkor mégis, mi a mégis létező extra hatás titka, miért él még ma is, az eredeti rajzoló halála után húsz évvel is a sorozat, miért lehetséges még ma napság is megjelentetni, eladni, miért van rá érdeklődés? 

Tegye fel a kezét, aki egyetlen Bud Spencer-filmet sem látott!
Most az tegye fel a kezét, aki még soha nem nézett meg egyetlen Bud Spencer-filmet sem kétszer (vagy többször)?
Most az tegye fel a kezét, aki meg tudja nevezni a Bud Spencer filmek dramaturgiai megoldásainak a titkát, a filmek filmművészeti értékeit, és meg tudja fogalmazni a mondanivalójukat! 
Gondoltam... Sehol senki...

Lehet próbálkozni, magyarázgatni, de a válasz vége és lényegében annyi lesz, hogy azért, mert jó,na! Szórakoztat. Megbízhatón, kiszámíthatón, otthonosan, s tutira mosolygósan. (Számomra az eddig 41 magyar füzetből csak egy okozott csalódást. Ez több mint tisztességes arány, úgy gondolom.) S sokadszorra is élvezhetőn. Hányszor nézted meg a Különben dühbe jövünk kórusos jelenetét (lalalala-lalla, lalala-lalla, lalalalá-lala lalla)? Annyira jó? Nem. Mégis zseniális és megunhatatlan. Mert lássuk be, a vonzerő nem annyira a történetekben van, nem is a művészi értékben, még csak nem is a röhögés kényszerében, hanem az egész hangulatában és kifejezésmódjában. 

Amikor ezt a füzetet olvastam, akkor tudatosodott például, pár monokli láttán, hogy a Lucky Luke-történetekben soha nem hal meg senki. Az kétségtelen, hogy az aktuálisan helyszínt nyújtó kisváros koporsókészítője, mindig szikár, szkeptikus, blazírt pofa, elmaradhatatlanul szerepet kap, jelezve, hogy a Vadnyugat szerves része volt az erőszakos halál, de a történetek során konkrétan senkit sem lőnek le, akasztanak fel és gyilkolnak meg valahogyan, akárhogyan. Például. 

Egyszóval a Lucky Luke-történetek egyvalamire jók, de arra tökéletesek: önfeledt szórakozásra, és némi kedvcsinálásra, hogy utánanézzünk egyes vadnyugati alakoknak. Vagyis némileg történelmet tanít. Ha már akarunk többet keresni és találni mint a puszta szórakozás. 

Ja, el ne feledjem: Lucky Luke ezúttal is láncra fűzi a Daltonokat, nem kell aggódni. De volt már olyan, hogy Bud Spencer nem győzte le a gonoszt ellent? :-D

Pesti Könyv, Budapest, 2021, 46 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699443 · Fordította: Simon Balázs

10/10

2021 márciusának vége, Supertramp szól, gyönyörű a Hármashatárhegy mögötti naplemente.

 Privát Mozaik-történelmem

MOZAIK-TÖRTÉNELEM GYORSTALPALÓ

A Mozaik képregény először 1955-ben jelent meg a volt NDK-ban. Alkotója Johannes Hegenbarth, aki Hannes Hegen néven írta és rajzolta a történeteit. (Az alkotói név forrása egyszerű: Johannes Hegenbarth.) A Digedag-történetek, amelyeknek a főszereplője a ki tudja honnan származó három manó, Dig, Dag és Digedag kereken húsz évig, 1955–1975 között szórakoztatta a nagyérdeműt.

A Mozaik mint lap később is megjelent, igen hasonló koncepcióval, de más főszereplőkkel, Abraxszal, Brabaxszal és Califaxszal. Az alkotói Hannes Hegen egykori munkatársai lettek, voltak. 

Magyarországon 1971-ben jelent meg először a lap, töredékesen, nem minden hónapban. A rendszeres, itthoni, havi megjelenése 1973-ban kezdődött, és 1990-ig tartott. Aztán jó néhány év kihagyásával 2001-ben újra folytatták a kiadást. A rendszeres megjelenés sajnos csak 2009-ig tartott. A havonta megjelenő lapszámok mellett a magyar kiadó (amely időközben névileg változott, tulajdonosilag nem) elkezdte könyv formában is kiadni a Mozaikokat. Jogdíj problémák miatt jelenleg csak a Digedag-képregények kiadása van folyamatban. 

A magyar számok megjelenése mindig kaotikus volt az eredetihez képest, de ezt a nagyon eltérő kronológia jócskán, legalábbis döntő részben indokolta is. Mondjuk azt már annyira nem, hogy még a könyvek kiadása sem követte az eredeti megjelenési sorrendet.

Olyannyira nem, hogy a magyar számozás szerinti 38. kötettel vette kezdetét az első, 1955-ben, az NDK-ban megjelent sorozat magyar kiadása. Vagyis amit a kezemben tartok, igazi kuriózum! A minden szempontból legelső Mozaikokat tartalmazza. 

UTÁLOK KRITIKUS LENNI A MOZAIKKAL, 

mert nagyon kedvelem. De nagyon kedvelem Szerelmetesfeleségtársamat is, ám ellene mondva a közvélekedésnek, miszerint a szerelem vak: én vakon szeretem őt, azonban teljesen reálisan látom. Megy ám ez együtt, hidd el! 

A baj az, hogy alapvetőn konfliktuskerülő vagyok. A másik meg az, hogy alapvetőn őszinte is. A kognitív disszonancia általában az utóbbi javára billenti a mérleget. Általában engedek SzFT-nek is, de azért csuktam már be úgy a régi lakásunk kétszárnyú ajtaját, hogy azt hittem, tokostul zuhan ki. Szóval nehéz lesz, de most is őszinte leszek, minden elfogultságom ellenére. 

A MAGYAR KIADÁS HIÁNYA

Hadd kezdjem a dicsérettel: nehezen kifejezhető, hogy magyar képregény és Mozaik-kedvelő berkekben mekkora hálával tartoznak az olvasók a Ratius és az Időkapu kiadóknak, amiért megjelentették/tik magyarul a Mozaik-könyveket! S hogy annak ellenére teszik ezt, hogy a kiadás nem éppen üzleti siker.  

Amit a legnagyobb bajnak gondolok a könyvvel kapcsolatban: a kiadó semmit nem kommunikál a magyar olvasóval. Egy sorral sem hívja fel a figyelmet arra, hogy mekkora érdekesség van a kezünkben. Semmi eligazítás, egyetlen magyarázó szó sincsen a könyvben. 

A kolofon tartalmaz minden adatot, ami csak hivatalosan szükséges, de érdekes módon a Mozaik füzetek eredeti kiadási időpontját nem. Azt igen, hogy németül mikor adták ki könyvben, legalábbis, hogy volt egy kiadás, amit a magyarhoz igénybe vettek, de azt, hogy melyik év melyik hónapjában került leges-legelőszőr az olvasók kezébe a Digedagok legelső története, nos, az már nem olvasható sehol. Ez egyébként az általam olvasott összes magyar kötet hiányossága volt: egyik sem közölte sem az eredeti német, sem az eredeti magyar kiadás (ha volt ilyen) időpontját.

Azt, hogy ezek a füzetek a legelsők lehettek, elsősorban a rajzok stílusa és a történetek milyensége teszi vélelmessé. Tény, hogy az internet korában már utána lehet nézni nagyjából bárminek, de ha a kezemben van a könyv, miért kell kutakodnom? A Digedag-könyvek hivatalos, német oldalán a Könyvek fül alatt van egy Hogyan kezdődött az egész alcím. Nos, ott ez a kötet az első kötet. (Gyorsan hozzáteszem, a német weboldal ugyanolyan hihetetlenül és magyarázhatatlanul információszegény, akár a magyar kiadás: ott sem olvasható sem a füzetek eredeti kiadásának időpontja, sem az, hogy a kötet mely füzeteket tartalmazza, sem nagyjából semmi érdemi. Az ár ott van. :-P

ÉRTETLENSÉGEK ÉS CSALÓDÁSOK

A kötet egyértelműen kuriózum, ahogyan már mondtam. Aki egyszer látott Digedagos Mozaikot, és jobban megnézte a rajzokat, annak mutatok egyet-kettőt ebből a kötetből, és azonnal megérte, miről beszélek. 

Az edzett, tapasztalt Mozaik-olvasó számára elsőre minden bizonnyal sokkolóak lesznek ezek a rajzok. A proto-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. Ám mivel a legelső NDK-ban megjelent Mozaikról beszélgetünk, semmi csudálkoznivaló nincsen.

A protot-Digedagok megformálása ugyanis a megszokásba beletespedt számára is komoly stressz-faktor. 

Iparkodom rögtön hozzátenni: már a második, a korai füzeteket tartalmazó könyv is sok változást tartalmaz az elsőhöz képest, hogy aztán a harmadikban a manók gyakorlatilag elnyerjék a végső formájukat. Ami aztán 1975-ig meg is maradt. 

A könyv az első öt Mozaiki-füzetet tartalmazza (lásd alább). Nagy meglepetés, hogy ebből az egyiknek semmi köze nincsen a három manóhoz. Ez egy vonatos történet (kiköpött Thomas, a gőzmozdony). Az arccal bíró, beszélő mozdony ötlete nem Hannes Hegené volt, az eredeti megálmodója W. Awdry anglikán lelkész volt, aki az első Thomasról szóló könyvét 1945-ben jelentette meg. Azon kívül, hogy a Mozaikban roppant furcsa más nem a három manóról szóló cselekményt látni, sajnos még csak nem is élvezetes, amivel találkozunk. A történet gyakorlatilag szóra sem érdemes. Az arccal bíró vonaton felöltözött, beszélő állatok utaznak. Ami történik teljesen érdektelen. Bevallom, a becsület kedvééért tegnapelőtt végigszenvedtem, de már most nem tudok belőle semmit visszaidézni. Nem is lenne érdemes. Úgy fest, Hannes Hegen kezdetben több lábon akart állni, ha nem jönnének be a manók, ott vannak az állatok. Utólag persze könnyű mondani, és olcsó szóviccel élve kijelenteni, hogy ez a beszélő vonat az állatokkal vakvágány volt. Különösen úgy, hogy a Digedagoknak adatott húsz év, amíg ezeknek a beszélő állatoknak két lapszám. 

S azért érdemes figyelembe venni azt is, hogy a története is, hm, mi is erre a legjobb szó... bárgyú. De nagyon. Belecsöppenünk egy történet kellős közepébe, semmi bevezetés, sem most, sem soha, hogy kik is ők, miért vannak ott, ahol, honnan kerültek ide, és miért pont ide. Komolyan semmi. Három nagyjából unszimpatikus alak (ez jócskán változni fog), akikkel mindössze azért történik valami, mert különösebb cselekmény nélkül nagyjából csak Ingmar Bergman tud lekötni, de a történéseknek sem oka, sem indoka, sem célja nincsen. A párbeszédek nagyon rosszak, jobbára pusztán odavetett szavak az adott képkockához kapcsolva, de alig többek, mintha valami karikatúrához készültek volna. 

ÖSSZEGZÉS

Vagyis ennek a kötetnek az értéke semmiképpen sem önmagában van, a magyar olvasó számára még csak nem is a nosztalgia-faktorban, hanem a már említett kuriózum mivoltában. A történetben semmi nincsen, olyan nagyon nem halad semerre, cél nélküli, vagyis inkább öncélú az egész, kiforratlan rajzokkal, amelyek se nem derűsek, se nem tréfásak, se nem lenyűgözők, se nem semmik. De kétségtelenül ott van mögöttük, hogy itt kezdődött a Mozaik történelme, innen indult minden. Óriási köszönet mind a német, mind a heroikus magyar kiadónak, hogy részünk lehet benne!

A Mozaik a Wikipedián

Időkapu, Budapest, 2016, 140 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639791497 · Fordította: Nagy János, Viszocsánszki, Mihály

2–10/10 (ilyet se értékeltem még: önmagában a rajz és a tartalom roppant gyenge, a kult- és a hűha-értéke azonban...) 

2021 február közepe felé

A SZERZŐRŐL

Schmidt Mária történész. A Wikipédia így mutatja be őt: „Széchenyi-díjas magyar történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A XX. és XXI. Század Intézet főigazgatója. A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány főigazgatója”

Schimt Mária a Fidesz embere. A Partizán Info minden kertelés nélkül így fogalmaz róla: „Schmidt Mária a Fidesz egyik fő ideológusa, a NER elsőszámú történésze, és nem mellesleg az ország egyetlen női oligarchája. Ráadásul hiába van számos ellensége a Fideszen belül, politikai befolyása és hatalma évek óta töretlen, sőt, egyre csak erősödik. De honnan van az a bizonyos első millió, hogyan gyarapodik kastélyokkal a birodalma és hogyan lavírozgat sikert sikerre halmozva a mai napig is a magyar politika mocsarában? ”
Ezáltal nem lett nagyon szimpatikus.

A kép forrása

Csakhogy mert nem szimpatikus, azáltal nem biztos, hogy kapásból, csípőből és eleve elrendelten rossz, ostoba és propaganda, amit ír.

Persze önmagában a pártszimpátia és -hovatartozás is lehet kizáró ok, ha akarom. Nem akarom. Sőt, akár az ilyen-olyan oldaliság is determinálhatja a hozzá való viszonyt. Ezt sem akarom. Nem azért, mert Schmidt Mária, nem azért, mert Fidesz, nem azért, mert jobboldal, hanem mert alapvetőn lükeségnek tartom a csípőből kizárást. A lényeges szó a „csípőből”. A tapasztalati elvetésekkel semmi bajom nincsen, én például Paul Lendvait nem fogok többet olvasni. Schmidt Máriától eddig még nem olvastam. semmit.

Róla kicsit többet. Gerjesztett is bennem viszonyulásokat, kétségtelenül. De nem csak az a lényeges, hogy ki mondja, hanem az is, mit hallok A puding próbája pedig az evés. Ízleljünk hát!

A PC VAGYIS A POLITIKAILAG KORREKT

Kell erre manapság szót vesztegetni? Egy könyvnyi szót?

Egyfelől nem, hiszen a csapból is ez folyik, mocsok unalmas már. (Nem a róla szóló iratok, hanem maga a politikai korrektség.) Azon túl, hogy gyűlöletes. Mert öncenzúrára kényszerít. Mert hazugságra késztet. Mert kiforgatja a szavak jelentését. S főleg, mert magának vindikálja a jogot arra, hogy megmondja, mi az igazság, s az igazság mértéke természetesen önmaga. Ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott. 

Másfelől sajnos igen, kell rá szót vesztegetni. mert a pc mára megfertőzte a közbeszédet. A pc az újbeszél. A pc a cenzúra alapja. (Könyvajánló erről: Paul B. Coleman: Cenzúrázva.) A pc a szólásszabadság álnok korlátja: a demokrácia és az emberi jogok álruhájába bújt diktatúra. Mindent szabad mondani, ami megfelel a pc-nek. Ami nem, azt tilos. 

A pc legaljasabb vonása, hogy a vele egyet nem értőket azonnali hatállyal másodrendű, rangú személlyé degradálja, akiben nincs egy cseppnyi emberség, megértés, empátia sem. Vagyis rasszista, fasiszta, homo- és minden -fób, antiszemita, és minden ilyenségek. Mert a pc megmondja azt is, mik manapság a fő bűnök, és azt is, kik a bűnösök. A kettős mérce hányingerét penge pontossággal alkalmazza, hiszen amit nem szabad a kis ökörnek, azt, tudjuk, Jupiter simán megteheti. 

A pc a neoliberalizmus pompás  eszköze a neki nem tetsző vélemények elhallgattatására és elsősorban a vélemények vallóinak az ellehetetlenítésére.

A pc tehát egy irtózatosan visszataszító jelenség. S mint ilyen, csuda izgalmas is. Ezért olvasok róla. Ezért szereztem meg ezt a könyvet is. A címe miatt. Remélve, hogy a tartalma megfeleltethető a címnek. Az előre bocsátott válasz: is. Az alcím sokkal inkább fedi a valóságot. Csak az nem annyira izgalmas. Legalábbis számomra. 

Az a vicces vagy tragikus, hogy volt oldal, ahol gyakorlatilag szóról szóra megtörtént velem, amit Schmidt Mária itt leírt. Vagyis a vadászat, a hajtás, a bekerítés nem ösztönös, hanem megtervezett stratégia. A magam részéről ezt nem akartam elhinni. mármint, hogy velem is ez történik, csak amikor másodszor esett meg, hajszálpontosan ugyanolyan taktika mentén. Vagy ez már stratégia? 

Schmidt Mária fejtegetései a pc-ről érdekesek, izgalmasak, időtállók. Akkor is, ha azóta, hiszen a könyv 2010-es már több könyv is megjelent a pc irgalmatlan rombolásáról és immár testközelből érezhetjük a pusztító erejét. 

* 

A könyv címe, az, ami, s bár kétségtelenül figyelemfelkeltő, de némileg félvezető is. Ugyanis nem erről, nem a politikailag korrekt közbeszédről szól az egész. Ám kétségtelen, hogy erről is szól. 

KIT ÉRDEKEL 2021-BEN GYURCSÁNY FLETÓ?

Egyfelől a kutyát sem, leíródott. Másfelől sokakat, mert döbbenetes módon sokan őt tartják Orbán Viktor egyedül esélyes kihívójának. Dacára mindennek, hazugságnak, böszmeségnek, „kurva országnak”, szemkilövetésnek, és elsősorban a gazdasági csődnek és a szabadrablásnak. Ám még ha legyintünk is rá, akkor is politikai tényező még manapság is, önmagában is, a  feleségén keresztül is és az általuk vezetett párton keresztül is. A hitelességétől, pontosabban annak teljes hiányától, a komolyan vehetőségétől függetlenül. 

Mindez pedig azért érdekes, mert a könyv alapvetőn a Gyurcsány-kormányok ténykedéséről szól. Vagyis napi politika a javából. Mármint annak az időszaknak a napi politikája, amikor a könyv megjelent (2010). A kérdést tehát úgy érdemes feltenni, mond-e még valamit manapság is Schmidt Mária könyve, vagy a letűnt korszakkal minden aktualitását  teljesen elveszítette. Illetve tud-e hitelesen, mának szólón bármit mondani a Fidesz prominense az egykori kormányoldalról?

A válasz félig máris megválaszolható: hogyne tudna! Ez a „hogyne tudna” nem kapásból Schmidt Máriának szól, még csak nem is a jelen könyvnek, hanem egy általános „hogyne tudna”. Egyfelől mert a múlt mindig tanulságos, még akkor is, ha vitatott. Másfelől mert ahogyan az előbb mondtam, a baloldal a mai napig itt van velünk, a pc hatalma pedig kezd elképesztő méreteket ölteni, s ahogyan mondtam, a használatának a veszélye alól a jobb oldal sem mentes. 

Az, hogy Schmidt Mária cikk-, esszégyűjteménye időtálló-e, s főleg, hogy érdemes-e elolvasni (érdemes volt-e a megjelenésekor, érdemes-e ma), az egy másik kérdés. Az értékelésem gyakorlatilag itt venné kezdetét, eddig csak bemelegítettünk. Akkor is, ha a bemelegítésben gyakorlatilag már ott volt a lényeg. 

Sommás leszek. Érdemes. Túl azon, hogy mindkét politikai oldal szakadatlan egymásra mutogatással iparkodik a saját tevékenységét, mi több, a létét igazolni, ostobaság lenne tagadni, hogy a jelen elkerülhetetlenül a múltból fakad és következik. Aki nem érti, nem látja át a múltat, nem fogja érteni a jelent sem. (Mondjuk néha úgy vélem, még akkor sem érthető a jelen, ha értem és átlátom a múltat.) 

A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nomenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyarországot. Pragmatikus, cinikus és önző, konformista és hatalommániás. A kádárizmus formálta őket ilyenné, vagyis őket termelte ki magából. Mert azt tanította nekik, hogy a politika a hazugságról szól, az elvek csak kelléknek valók. Megtanulták, hogy minden csak a látszat. A tetteknek és a valóságnak semmi közük hozzá. A korrupcióra is a kádárizmus kondicionálta őket. (91.)

Éppen ezért a mondanivaló íve a szovjet hatalomátvételtől indul és a 2010-es mában fejeződik be. Vetünk néhány pillantást a második világháborút követő magyar politikai helyzetre, Kádár személyére, '56-ra, a gulyáskommuizmusra, a rendszerváltásra, az azt követő évekre, majd a hatalommentett baloldali kormányokra, különös tekintettel Gyurcsány Ferenc országlására. 

 S megjegyzem, a szerzőnek humora is van. Nem sűrűn villantja meg, de akkor jól ül. 

Gyurcsány, a kalandor lenullázta a magyar baloldalt. És ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. [...] Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi tette. Köszönet érte.

*

Szóval van itt egy cikkekből, esszékből összeálló könyv a kommunizmusról, az elvtársakról, az átalakult ideológia  túléléséről, és mai működési formáiról. Teszem hozzá, frappáns, olvasmányos írásokból összeállítva . Néhol meghökkentő, mert ebben a közegben szokatlan, de találó szófordulatokkal. 

Befejezem azzal, amivel kezdtem. Ha nem tudnám, ki a könyv szerzője, akkor az lenne a véleményem, hogy egy jól szerkesztett, találó, élvezetesen megfogalmazott cikkekből, írásokból álló összeállítást olvastam, amelynek némely megállapításaival lehet, kell is vitatkozni, de amely elég korrekten tekinti át közös félmúltunk történéseit, politikai mozgásait. A szerző nem tagadja, nem titkolja, hogy politikai paletta mely szegmense a szimpatikus, elfogadható a számára, de vajon miért is kellene ezt neki megtennie, ha egyszer Nádas Péter és Esteházy Péter is egyöntetűen csak elismeréssel szóltak az őszödi beszédről? (S teszem azonnal hozzá, Schmidt Mária mindkettejük írásművészetéről elismeréssel szól.) 

Így, hogy tudom, ki írta a könyvet, ugyanaz a véleményem róla. 

XX. Század Intézet, Budapest, 2010, 312 oldal · ISBN: 9789638808172

7/10

2021 márciusa, egy nappal a Tanácsköztársaság szégyenteljes kikiáltása és a véres eseményei előtt. (Az általános iskolában örültünk neki, mert nem kellet suliba menni ezen a napon.)

A füzet címével már első olvasatra sem voltam kibékülve. Szleng. Ami önmagában nem lenne baj. Bár nekem mocskosul nem illik az Asterix-sztorikhoz. A probléma az, hogy a szlengben a gályázás kemény, megfeszített, alárendelt státuszban végzett munkát jelent. Értem én, hogy ez itt szóvicc akar lenni, hahaha. Persze, Obelixet egy gályán viszik el a rómaiak, egy másikkal jön visszafelé, nem munkát végez, hanem a gályán utazva gályázik,  rendben. De számomra nem ül a poén. Erőltetettnek és ide nem illőnek tartom. 

*

A történet eredetileg 1996-ban jelent meg, Albert Uderzo egyedül jegyzi. Magyarul eddig hat önálló Uderzo-történet jelent meg*, összesen pedig, ha jól böngésztem, nyolc. A plusz kettőből az egyik a következő magyar szám lesz. Legalábbis ennek a kötetnek az információja szerint az lesz a következő. 

* 25. A megosztott falu; 26. Asterix Odüsszeiája, 27. Asterix fia, 28. Asterix és a varázsszőnyeg, 29. Rózsa és kard, 30. Obelix gályázik

Nem árulok el titkot, ha a történetről bármit elmondok, mert a fülszöveg gyakorlatilag nem bármit, hanem mindent elmond. 

Szökött rabszolgák ellopták Julius Caesar személyes hajóját, és a görög Szpartakisz által vezetett kis csapat a törhetetlen gallok falujában keres menedéket. Vanbenespiritus tengernagy kötelességtudóan megkísérli lerohanni Asterixéket, és bár a villámgyors csata a szokásos gall győzelemmel ér véget, Obelix feltűnő módon nem harcolt az első sorban. Bekövetkezett ugyanis, amitől Panoramix druida mindig is óvta: titokban megivott egy újabb adag varázsitalt, ám ahelyett, hogy még erősebbé vált volna tőle, szó szerint kővé dermedt. Barátai kétségbeesetten igyekeznek megtalálni az ellenszert, miközben a Caesar haragja elől menekülőknek is segítenek.

Nem haragszunk a tönkre-spoilerezésért a kiadóra. Azért nem, mert egy pillanatnyi tűnődés után simán beismerjük, hogy az Asterix-füzeteket nem annyira a történetek ereje, mondanivalója miatt szeretjük (bár van, amelyik gyengébb, van amelyik kicsattan a szellemi izomtól), hanem a hangulata és persze a poénok miatt. Mármint ha a rajzokat most nem számolom. 

A füzet története, meglepő módon, valóban arról szól, amit a fülszöveg elmond. Szerencsére, van amit nem tudunk meg belőle, és én sem fogom most elmondani. Maradjon valami a füzetnek is. 

Uderzo (vagy Goscinny) jó trükkje volt füzetről-füzetre, hogy egy-egy alakot élő híres emberről mintáztak. Volt, hogy olyan francia hírességről, aki nekünk magyaroknak (belgáknak, németeknek, angoloknak, eszkimóknak, csukcsoknak, szanszkríteknek, atlantisziaknak stb.) semmit sem jelent. A mostani híres ember-citálás teljesen egyértelmű és vicces. 

Spartacus természetesen úgy kerül a történetbe, lásd a fülszöveget, hogy ő a szökött rabszolgák vezére. Asterixék küzdelmei időben behatárolhatók, mert ugye Julius Ceasar kortársai voltak. Spartacus ideje és Ceasaré pedig lefedi egymást, még a történelemmel sem kellett majmolódnia Uderzonak. Attól az apróságtól eltekinthetünk, hogy a Spartacus-féle lázadás i. e. 74-ben volt, Ceasart pedig tíz évvel később, i.e. 63-ban választották pontifex maximusnak. De annak tükrében, hogy a Spartacus-lázadás is jócskán másképpen zajlott (még ha a haláláról biztosat nem is tudunk) mint ahogyan a képregény bemutatja, legyintsünk bátran. Még az is lehet, hogy Spartacus valóban azért tűnt el (állítólag a holttestét nem találták meg a Crassussal i. e. 71-ben, a Silarus folyó mellett vívott csata után), mert Atlantisz maradékán landolt, ahogy Uderzo mondja. :-)

*

Ha akarom, a történet a mértékletességről szól. Obelix felhajt egy kondér varázsitalt, amiből ő egy kortyot sem ihatott volna, mert, ugyebár, gyerekkorában beleesett egy varázsitallal teli kondérba, ezért bivalyerős anélkül is, hogy inna belőle. S mert nem tudni, mit okozna nála az anyag túltolása, egy életre le lett tiltva róla. Ebből a füzetből megtudjuk, mit okoz a plusz bevitel. A mértéktelen plusz bevitel. Meg a druida kísérletezése, hogy az utóhatást megszüntesse (ez az, amiről hallgatok, de tréfás, mondhatom!). Panoramix mellett szól, hogy ilyen esetről még csak senki nem is hallott, a sötétben tapogatózik, öröm, hogy egyáltalán elér valami eredményt. (Az eredmény a tréfás, de csitt, ne tovább!)

S mondjuk ezután Obelix, ha egy csöpp esze van (de őt nem éppen emiatt szeretjük), többet nem hisztizik, amikor a többiek csata előtt sorban állnak a druida főzete előtt. De erre garancia nincsen... 

Mi meg közben ismét csuda jól szórakozunk, és még mindig nem unjuk a megszokott ismétlődéseket, a képi és verbális poénokat. Mert minden Asterix-füzetben van valami, ami egy kicsit új, egy kicsit más, és amitől mindig érdekes. Ebben egyrészt Spartacus behívása a történetbe, másrészt egy ismétlődő poén-elem, Obelix és a varázsital kapcsolatának a kifejtése. Amiről minden bizonnyal úgy gondoltuk, sose tudjuk meg, mi lenne, ha... Hát megtudtuk. :-D

Móra, Budapest, 2020, 52 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634865704 · Fordította: Bayer Antal

9/10

2021 február vége

 A bejegyzés eredetileg, bár ehhez a bloghoz képest átszabva és rövidítve 
a Könyvkultúra Magazin Online oldalán jelent meg.

Újabb teszt következik. Ezúttal nem egy azerbajdzsáni író nevét kell kimondanod egy olvasás után, hanem mondj három, lengyel ifjúság írót! Nekem egy jutott eszembe és egy másiktól egy könyvcím: Adam Bahdaj az író, a könyv pedig, amit nem Bahdaj írt, a Kardvirág és oroszlán. Aminek a szerzője Aleksander Minkowski. Természetesen mindkettejüket az egyköri Delfin-sorozat által volt szerencsém megismerni. Bahdaj jobban tetszett. Főleg A fekete sombrero. De nem volt rossz Az elcserélt kalap és A fekete esernyő sem. 

Ámde itt meg is áll a tudományom a lengyel ifjúsági szerzőket illetőn. Pedig állítólag ők, a lengyelek a legjobb haverjaink, nekünk, magyaroknak. Egyéb lexikális fekete lyukaimba bele sem merek gondolni a lengyeleket illetőn. Ha már lengyel, s ha ifjúsági, akkor Lolka és Bolka, illetve a Varázsceruza. Mindent visz mindkettő. Ugyebár. De akiről az ember fia ennyire keveset tud, az nem legjobb haver, sokkal inkább csak ivócimbora. 

Akkor ez micsoda is? Tébláboljunk műfajilag!

Nincs kétség, ifjúsági regény. Nem csupán azért, mert a főszereplője öt gyerek, hanem azért mert a főszereplője öt gyerek, és az ő nyaralásukról szól ez a krimi. Mi? (Mimikri? Mini krimi? Mimikris mini krimi? :-D ) Mert azért krimi is. Egy másik könyvnél, A kis detektívek értékelésében kifejtettem, miért nem szeretem, ha gyerekek nyomoznak felnőtt ügyben, és példákat is hoztam, amikor ezt nem sikerült összehozni. 

Vagyis egy honunkban ismeretlen, lengyel ifjúsági szerző számomra eleve kudarcra ítélt regényét tartottam a kezemben. Kornyultam lefelé.

De aztán olvastam emelkedő érdeklődési görbével, harsány röhögéssel, és a végére igen elégedetten. Figyelj csak például erre az idézetre!

Leültek hát az ebédlőasztal köré, és Ika mamája, miután a feléje forduló öt arcot figyelmesen szemügyre vette, így szólt:

– Polgártársak és polgártársnők! Noha az eső esik, a vakáció elkezdődött. Mindenki számára. Tehát az én számomra is. Éppen ezért – folytatta ellenkezést nem tűrő hangon –, kérem a hagyományos elvek szem előtt tartását. A munkabeosztás és a foglalkozásnaptár ott lóg a falon a konyhában, onnan megtudható, hogy ki mikor főz, takarít, mos, vasal stb. Mint az ifjúság egyenjogúságának a híve, nem segítek a fiúknak főzni, sem a lányoknak fát vágni. Figyelemmel a fentiekre, hashajtó és kötszer rendelkezésre áll. Jogi szempontból kiskorúak vagytok, éppen ezért férjem szellemi távollétének idejére a jogi felelősséget értetek én vállalom. Minthogy azonban az én szempontomból nagyjából gondolkodó lények vagytok, az egyéb vonatkozású felelősség rátok hárul, a ti ifjúi vállatokat nyomja. Nem fogok: veszekedőket békítgetni, boldogtalanokat vigasztalni, unatkozókat mulattatni és a többi és a többi. Emlékeztetőül még csupán ennyit: a ti vakációtok az én vakációm is, éppen ezért kérem tiszteletben tartani nemcsak a ti fiatalságotokat, de az én öregségemet is.

Itt Ika fiatal, csinos és Vladi szerint ,,very charming" anyukája udvarias mosollyal befejezte beszédét.

– Ellenvélemény? Nincs – tette hozzá villámgyorsan. – Úgy gondolom, javaslataimat az egybegyűltek egyhangúlag elfogadták.

– Mi is ennek a neve? – kérdezte Ika.

– Irányított demokrácia – adta meg a felvilágosítást Borsó. (11.)

A könyv humora végig ilyesféle és sűrűn előfordul, hogy ilyesféle. Ez egyértelműen nyerőre hajlítja a figurát. 

Na, kezdjük az elején, mert kezd szétcsúszni, amit itt el akarok dadogni. 

A történet önmagban nem túl cizellált. Öt kamasz, két lány, három fiú, különböző tizenéves életkorban nyaral valahol. Nem egyedül, hanem az egyikük szüleinek a felügyelete mellett. Az ifjak, bár folyamatos a csipkelődés, kedvelik egymást. Mi több, van, vannak, akik szerelmesek a másikba. Alakul. 

Katalin, aki Albert (mert olyan kis okos, akár Einstein), Ika (az ő szülei a rájuk felügyelő házaspár), Borsó (szemet vetett Ikára, de csak finoman), Vladi (ő legidősebb, vigyázó szemét, ha kell, ha nem, Alberten tartja, aki bizony sűrűn visszanéz rá) és Pacalka (a legfiatalabb, enyhén szólva nem szószátyár, jobbára egyszótagos fonémákkal kommunikáló, okos és igen kézügyes fiatalember). 

Esik az eső, az ifjak unatkoznak. Felmerül ez meg az tevékenységnek, de valahogy egyikre sem harapnak rá. Egyikük olvas egy újságcikket, hogy „cinikus rablók” műkincseket rabolnak országszerte. Elindul az agyuk, pláne amikor kinéznek az ablakon, és a ház közelében ott áll egy kis kápolna. Összenéznek, jönnek az ötletek, hogyan lehetne idecsalni a cinikus rablókat, és csapdát állítani nekik. S lőn. S jönnek is bőven, akik érdeklődnek a kápolna kincsei iránt. Mert krimi, ezért ezen a csapáson udvariasságból nem megyek tovább. 

De Broszkiewicz dicséretére mondom: olyan tökéletesen egyensúlyoz egész végig az ifjúsági regény és a krimi műfaja között, hogy ezért virtuálisan máris vállon veregetem. Az egyensúly jelen esetben azt jelenti, hogy mindvégig megmarad a regény ifjúságinak, soha nem csusszan át felnőtt krimibe. Nagyon ízlésesen az ifjak nem mennek át rendőrbe, Supermanbe, az illetőségi területük megmarad abban, gyerekek, kamaszok, akik okosak és találékonyak, meg logikusak, ezért hozzájárulnak a végkifejlethez. 

S közben mindenki csuda jól szórakozik. 

Csak semmi didaktika, kérem!

A szereplőknek jellemük van. De azért ez egy játékos regény, nem a Twist Olivér, nem kell a Pantone-skála egészére számítani amikor a szereplők lelkivilágának a lefestést firtatjuk. De semmiképpen sem két árnyalatos szürke, bárkiről is legyen szó. Ezzel együtt van, aki jobban megformázott alak lett. Pacalka és Albert (aki Katalin) például zseniálisan megalkotott figura. 

Broszkiewicz igen szerencsésen, nagyon ügyesen elkerüli a coclista ifjúsági és bármilyen irodalomra leselkedő veszélyt: a dogmatikusságot és a didaktikus propagandát. Amely jó esetben megmosolyogtató, rosszabb esetben viszolyogtató és idegesítő.

Meglepő fordulattal ebben a regényben semmi sincsen, ami arra a rendszerre utalna, amelyben íródott. 

Ez azért meglepő, mert a szerző munkássága döntő része a komcsi érában zajlott. Ráadásul igen sokszínű, gazdag munkássága volt az úriembernek. Írt regényeket, ifjúsági műveket, sci-fit, színdarabokat, tévéfilmeket, zenével kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat (mert alapvetően zenész volt ám). Tizenkilenc nyelvre fordították le a műveit, és színdarabjait egész Európában, az USA-ban, Mexikóban és Új-Zélandon is bemutatták. A regényeit pedig több mint egymillió példányban adták el. Kapott mindenféle lengyel állami díjakat is. Szóval aktív alkotó és foglalkoztatott művész volt. Ennek hátterén még meglepőbb, hogy az Egész héten esni fog? tökéletesen minden mentes ideológiai szempontból. 

Van azonban valami, ami még ennél is sokkal fontosabb! Említettem, hogy a szereplők jellemek. Ennek tudatában igen jelentőssé lesz, hogy ezek a jellemek egyszerűen jók. Mármint nem csupán jól vannak megformálva, hanem gyakorlatilag egytől egyig jók, mint emberek. Vagyis erkölcsi szempontból jók. 

És most kapaszkodj meg: ettől egy hangyányit sem válik gejllé az összhatás. Ehhez azért kell tudás! Mert ha valódi jellemekkel dolgozunk, akkor a valóságukba magától értetődőn beletartoznak a jellemhibák is. S itt most az a helyzet, hogy a jellemek eltérők ugyan, s van, akinek érdekes, néha nehezen emészthető dolgai vannak, de, mert nehezen emészthető, az nem jelenti azt, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhető.

Példuál Pacalka annyira nem szeret beszélgetni. Van, hogy egy szótagú indulatszavakkal közöl mondatokat. Aki ismeri, érti. Idegesítő lehet, de nem erkölcstelen. Ugye? 

Mindennek a trükkje talán abban van, hogy a szereplők szeretik egymást. Nem cukrozott törökmézszerűen, hanem abban az értelemben, hogy nem akarnak rosszat a másiknak. Ez olyan mindennapi dolgokban is megnyilvánul, hogy ha nem is mindig rettentő nagy kedvvel, de gondoskodnak egymásról. Például bevásárolnak, főznek. Belátják, hogy az együttműködés, a ma nekem, holnap neked elv a harmónia kulcsa. Nem kell senkit noszogatni, b@szogatni, hogy végezze el a munkáját, mert tudja, hogy ha ma elvégzi, holnap neki végzik el a többiek. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki rózsaszínű felhőcskéről láblógatva pucolja a kolompért, mert krumplit pucolni nem élvezet. Ez belátást jelent. 

S még fokozom: valami hasonló módon működik a többi szereplő egymáshoz való viszonya. Van gyanakodás, van fenntartás, van kutakodás egymás iránt, de nincsen gyűlölet, a másiknak rosszat akarás. S újra mondom, mégsem lesz cukorhabos emészthetetlenséggé az összhatás. 

Már csak azért sem válik túlédesítetté a történet, mert a szereplők azért folyamatosan ugratják froclizzák egymást. De abban sincsen bántó szándék, csupán permanens tréfálkozás. 

*

Vagyis összhatásában ez egy nagyon tréfás, érdekes, kedves, mérsékelten izgalmas és bonyolított vakáció élvezetes története, pompásan kitalált szereplőkkel, minden ideológiai szájbarágás nélkül. 

A grafikus grafikái

Most nem csupán azért tettem ide ezt a képet, hogy történjen valami a folyószövegben, színesebb legyen az összhatás, hanem azért, mert olyan ez a könyv mint a grafikusának, Zsoldos Verának a rajzai. Pöpec választás őt megtenni illusztrátornak. 

Zsoldos Vera olyan művész volt (sajnos 2016-ban elhunyt), akinek a rajzai nem csaptak hókon, de minden előfordulásukkor örültem nekik, szerettem az alakjait, a képei hangulatát. Nem varázsolt el a részletgazdagság, nem röhögtem sírósra magamat, de nem akartam a zsilettpengéért sem nyúlni: egyszerűen nagyon szerettem, bármit is elevenített meg.

Ami ebben a könyvben feltűnt, hogy a rajzok mindig csoportképek. Egytől-egyig jók, csak egy bizonyos idő után unalmassá válnak az egyforma beállításokkal. Egyesével nézve kedvesek, sokasával nézve egyformák. Nekem hiányzott, hogy nem volt köztük olyan, amelyik a könyv valamely részletét emelte volna ki, s nem csupán nyaralásos „fotó” a családi albumba. 

Móra, Budapest, 1974, 346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631102076 · Fordította: Varsányi István · Illusztrálta: Zsoldos Vera

8/10

2021 március közepe;
közeledik a '48-as forradalom napja, tüntetéssel az értelmetlen rendelkezések, lezárások miatt

De. Vagy mégsem? 

  Itt lesznek a vámpírok, a varázslók,  
  a szivárvány-pónik és a Moncsicsik   

Egy másik Lukjanyenko-könyv, a Konkurensek alatt beszélgettem itt a blogomon egy Cpt. Flint nevű hozzámszólóval, akivel jó beszélgetni. Ő kapacitált, hogy tegyem be bátran a próbát, nem fogom megbánni. Két nap múlva a moly.hu-n, ugyanezzel a Lukjanyenkoval kapcsolatban mojo88 nagyjából ugyanezt írta nekem. Igaz, kicsit később hozzátette, hogy ő megjelenésükkor olvasta Lukjanyenko történeteit, lehet, ma már nem ugyanaz lenne róluk a véleménye. De mire ezt mondta, addigra én meg elvesztem. 

Mégpedig annak ellenére, hogy a vámpírok, a zombik nálam valahogy ugyanabba a kalapba kerülnek, mint a plüsscicák, a szivárványos pónik és az unikornisok. Nem azért, mintha a vámpírok  és a zombik is cukikák lennének, hanem mert nem tudom. De a hidegen hagyásuk hányadosa tökéletesen egyforma bennem, bármi is történjen velük. Egy másodpercig sem tudom komolyan venni egyiket sem, akármi is a körítés.

(Jó, bukta van, mert a „The Walking Dead”-ből majdnem minden magyarul is megjelent részt olvastam, csak a legutóbbiakat nem. [Figyelem, logikát megzavaró magyarázkodás jön.] Csakhogy ott nem a zombikon van a hangsúly, hanem az emberek egymás közötti kapcsolatain. A zombik jóformán csak díszletek. És így tovább, ebben a szellemben...)

Aztán az történt, hogy egyre inkább beláttam, hogy az Őrség voltaképpen és valójában nem vámpír-könyv. Pláne nem zombis cseppfolyósság. Hanem a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének leges-legújabb kori történetei. Innentől érdekes.

De erről beszéljünk egy kicsit! Mármint arról, hogy ez a könyv a jó és a rossz patthelyzetes küzdelmének.leges-legújabb kori történeteit tartalmazza.

Vagyis a sztori másfelől szemlélve akár érdekessé is válhat. Meg rettentő közhelyessé is. Én az érdekességnek adtam esélyt. 

  Az Őrség „teológiája”  

Kicsit bajban voltam ennek az alcímnek a mondanivalójával. Nem nagyon, csak kicsit. Voltaképpen a fenti, keretezett szöveg mellett is elfért volna. Mármint tematikailag. Bár vigyázz, mert félrevezetlek!

A teológia Istenről szóló tan. Az Őrség első része azonban egy kötőszónyit sem szól Istenről. A Fény és a Setét vezetői magasan képzett, nagy tehetségű mágusok. Az alattuk levők különféle osztályokba sorolhatók, ötödrendűek, másodrendűek, stb. Nincsen szó angyalokról, démonokról csak csínján, de Sátánról, ördögről, bukott angyalokról sem olvashatunk. S mert Isten nincsen, teológia sem lehet, mert az fából vaskarika. De az erkölcs, a morál, a metafizika és a transzcendens az vastagan játszik az Őrségek sztorijaiban. 

Mégpedig úgy, hogy mindez meglepően hasonlón jelenik meg, mint általában a keresztény teológiában. Mert ott. nagyon leegyszerűsítve a következőről van szó. 

• Isten a szeretet. A lényének, létének a lényege az adni tudás. Isten úgy szerette a világot, hogy az egyszülött fiát adta, a Fiú pedig úgy szerette az Atyát, az embereket, hogy az életét adta. Így lett nyilvánvalóvá a szeretet.
• Az adni tudás a legjobbat akarja a másiknak, ezért a legjobbat akarja kihozni belőle.
• Aki nem képes adni, legyen szó bármiről, az elvesz, az megtart.
• Aki nem akar, nem tud adni, az önző. Elvesz, megtart és rombol. Nem érdekli a másik, annak érdeke, a jól léte és a jóléte.
• Amíg az adni tudás esetében az ember a cél, addig az önzés esetén az ember csupán eszköz. 
• Annak is van célja, ha az ember csak eszköz: a hatalom és a függetlenség. Az Istentől való függetlenség, és az emberek, a teremtett világ feletti hatalom. 

A Lukjanyenko által megalkotott világban érdekes módon a két Őrség, a jókat képviselő Éjszakai, és a rosszakat tömörítő Nappali célja meglepően hasonlók Isten és Sátán céljaihoz. A Fény emberei nem tudnak hazudni. Védenek másokat. Az Éjszaka emberei nem tudnak adni, vágyaik és céljaik önmagukból indulnak ki és ugyanoda érkeznek meg. Vagyis ebben a formában, mondom, teljesen lefedik a keresztény nézeteket. 

Hogy aztán itt véget is érjenek a hasonlóságok. Mert meglepő fordulat következik. 

A mibenléte a következő: a Jók, az Éjszakai Őrség és a Rosszak, a Nappali Őrség rájöttek, hogy az erőik kiegyensúlyozottak, egyikük sem képes győzni a másik felett, ezért kiegyeztek egy döntetlenben, és megegyeztek abban, hogy az egyensúlyt közös erővel fenntartják. Ennek a fenntartásnak eszköze a két Őrség létrehozása, amely kölcsönös felügyeletet gyakorol a másik fél felett. Nem lettek cimborák az ellenségességek, a más-más érdek továbbra is meg van, de felügyelve, kézben tartva és szabályok szerint.

A megegyezés nem csupán bennem keltett döbbenetet, hanem némely, hozzám hasonlón tájékozatlan könyvszereplőben is. Minden bizonnyal azért, mert tréfás ugyan, de mocsokul visszás. Robin Hood egyezséget köt a nottinghami bíróval, Luke Skywalker Darth Vaderrel, a szegény ember legkisebb gyermeke pedig az elrabolt királylány feje felett a sárkánnyal, de leginkább Isten Sátánnal. Ez milyen már? 

  Arról, mik lettek a bajaim útközben   

Nem tartom magam prűdnek. Sem cekcuális, sem vallási értelemben. Ne reménykedj, most az utóbbiról lesz szó.

Többször mondtam, hogy van mögöttem tizenhét év aktív kereszténység, s most posztkeresztény állapotban leledzem, immár tizenhárom éve. Bizonyos dolgok beégtek a tizenhét év alatt.

*

Például az is, hogy a jó nem köthet alkut a rosszal, mert egy-két csepp cián is tönkre teszi a fahéjas tejbegrízt. Értem én, hogy a mindennapi élet nem fekete-fehér, az emberiség nem választható szét, legalábbis semmiképpen sem egy másik ember vagy embercsoport által jókra és rosszakra.

Ahogy bizonyos tettek sem feketék vagy fehérek. Kamaszkoromban írtam egy kétsorost: „Erkölcsös lehet-e / rigót lőni az éhező kis rókának?” Avagy a klasszikus példa: ha zsidókat bújtatok, és bekopog a Gestapo, mindenképpen igazat kell-e mondanom, vagy ebben az esetben indokolt a hazugság? 

De valahogy mégis olyan kis furcsa ez a megegyezéses kínos egyensúly-tartás a Fény és a Setét között. Olyan mintha arra hivatkoznék, hogy a második világháború idején Amerika nem engedte kikötni, és visszafordította az európai zsidókat szállító hajókat. Ja, ez nem jó példa, mert megtörtént... Maradjunk inkább a népmesei példánál, tudod, királylány, királyfi, sárkány. Vagy ahogyan az áldott tollú Vonnegut írta: 

Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött, csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának..

Csak ha ezt tennék, akkor, ugye...

Meg az is itt van még, hogy a földi élet nem egy transzcendentális társasjáték végtelenített patthelyzete. Ha így van, megette a fene az egészet.

Amit ma élünk, az gyakorlatilag a Jó és a Rossz küzdelmének végjátéka, hogy mindenek befejezéséül teljesen nyilvánvalóvá váljék, mire is ment itt a játék. Mármint a hitem szerint. Aztán majd meglátjuk...

*

S végül a regényről mint olyanról. A történet három történet. Annyiban függnek össze, hogy a főszereplő, természetesen a Fény embere, ugyanaz. Igen, vannak benne vámpírok, meg varázslók, meg alakváltók, meg mindenféle parafenomenális szuperségek, hát hiszen a jónak és a rossznak kell küzdenie egymással, s nem csak ám úgy ököllel, stukkerrel. Igen, a hétköznapi emberek nem is tudnak semmit arról, mi zajlik az orruk előtt, a hátuk mögött a láthatatlan világban. Ami ott zajlik, az a történet emitt. Mindhárom történet kerek egész, bár vannak átívelések. 

Csak lassan, a történet során bomlik ki, mi a csudáról is van szó, ki kinek a kije, mije és miért. A történetek kirakósok. Van egy-egy megoldandó alapszituáció, nyomozás, ami az adott sztori végére megoldást nyer, de szerzőnk kínosan vigyázz arra, meg ne értsünk mindent. Olyan kis mindenki kibabrál mindenkivel a történet. A Fény elvileg a jó érdekében küzd, a Setét meg a rossz érdekében. De a módszerekben vannak átfedések, nem mindig egyértelmű, ki és mi a jó. 

Az első történetet zabáltam. A filmváltozat, mármint az első rész, ebből készült. A könyv folytatását a film első részében hanyagolta a rendező, a könyv középső története a film második részébe került, és nincs tovább film. 

A második nem volt rossz, lekötött. Zabálni nem akartam, csak olvasgattam. A harmadik nyögve nyelődött. Nem azért, mintha rosszabb lett volna, mint az első kettő, hanem a műfaj iránti türelmem addigra szikes folyómederré száradt. Igazából már nem érdekelt, a jó gonoszok és a gonosz jók mit tudnak még egymással krikszkrakszolni, és Lukjanyenko mit hallgatott még el, ami miatt nagyon meg fogok lepődni. 

Igen, valószínűleg arról van szó, hogy mégsem vagyok teljesen kompatibilis a vámpíros, varázslós, a keresztény tanítást így-úgy felhasználó, de végül a velejéig kiforgató megoldásokkal. Igaz, már gyerekkoromban sem szerettem, amikor a tárgyak beszéltek, cselekedtek. Kimondottan idegesített, ha autók, vonatok, asztalok, székek, partvisok, stb. kezdtek beszélgetni, cselekedni. (Az egyetlen kivétel a Hagymácska volt, az orosz rajzfilmben, azt valamiért szerettem. Indokolni nem tudom.) Vagyis az általam ismert valóság keretein belül vagyok képes pozitív tetszési indexet produkálni, és bár képes vagyok elvonatkoztatni, ami nem ezen belül van, szeretni nem fogom. Végül is ez nincsen belül. Így döntöttem némi hezitálás után. 

Ha leltem volna benne valami gondolkodni valót, valami kis komplex filozófiai, erkölcsi dilemmát, akkor lenne esélye, hogy tovább haladjak a sorozattal. Ha lenne a háttérben valami utalás arra, hogy lesz globális magyarázat, miért és hogyan is alakult ez így, hogy jobb és bal, mit beszélek, hogy Fény és Setét, valami izgalmas eredetet-történet vagy valami....

De persze miért akarok magyarázatokat, amikor magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy ha egyre több könyvében csalódom is, miért van még mindig szimpatikus írófószerek polcán a tudatomban egy ez a Lukjanyenko nevű figura?

Metropolis Media, Budapest, 2007, 436 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638735713 · Fordította: Thuróczy Gergely

5/10

2021 március eleje

Spartacus egy ókori gladiátor volt, aki rabszolgatömegeket gyűjtve maga mögé sikeres, évekig győztes lázadást szervezett és vezetett. Pompás stratéga és taktikus volt, pár éven át péppé alázta Róma légióit.

Győzelmeit a szokatlan gondolkodásmódjának is köszönhette. A lázadás maga gyakorlatilag konyhai eszközökkel kezdődött. Indulnál sodrófával lázadni Róma légiói ellen? Megesett, hogy a Vezúvra szorult serege szőlőindákon ereszkedett le a megmászhatatlan oldalon, s támadta meg hátulról az egykori rabszolgatartókat. Nem volt semmi a pasas!

Ahogyan az lenni szokott, a lázadók egységét belső feszültségek, intrikák gyengítették, s a gyengítés a helyzetükben fél vereséggé vált. Majd egésszé. Pedig a megvárhatták volna a győzelmet, hogy utána darabolják fel, képletesen és szó szerint is önmagukat, ahogyan az a forradalmak esetében szokás. 

Spartacus a Crassussal vívott végső csatában valószínűleg elesett. A holttestét soha nem találták meg. A mítoszához ez a tény nagyban hozzájárult. Ráadásul... No, de erről majd később!

A Korcsmáros – Cs. Horváth-féle Spartacus-adaptáció

A füzet-sorozat címe, amelyben a hős gladiátor története megjelent: Az irodalom klasszikusai képregényben. Ami azért tréfás ebben az esetben, mert a Spartacus-sztorihoz nincsen feltüntetve irodalmi eredeti. Lévén, hogy olyan nagyon klasszikus eredetije a történetnek nincsen. Ahogyan ezt (az egyébként szokatlan, de létében nagyon pozitív) utószó is megjegyzi. Magyarul két ismertebb Spartacus-regény létezik. A Howard Fast- és az általam még sohasem hallott Raffaelo Giovagnoli-féle. (Most, hogy ránéztem a moly.hu-n, már láttam a könyvet.) 

Egyik sem mondható éppen klasszikusnak. Sőt, attól tartok, túlságosan ismertnek sem. Ahogyan a képregény utószavában olvastam, Cs. Horváth, amikor megírta a forgatókönyvét, gyakorlatilag mindkettőt alapul vette, az ókori, Spartacusról szóló feljegyzésekkel egyetemben. A történet, mármint a képregény története tehát semmiképpen sem irodalmi klasszikus adaptációja, sokkal inkább irodalmi és történelmi források hibridje. Tegyük hozzá, kiegyensúlyozott, jól komponált hibridje. 

A Spartacus eredetileg 1961-ben jelent meg a Fülesben, tizenhét részben, száznyolcvanöt képkockában. Korcsmáros Pál ekkor még előtte volt a Rejtő-képregények frenetikus sikereinek, de bőven kipróbált, kedvelt grafikus volt. A Spartacus már egy profi rajzoló műve. Egy olyan rajzolóé, aki bármit meg tudott rajzolni, kortól, stílustól, mondanivalótól függetlenül. Természetesen az ókor, Róma sem fogott ki rajta. Mindent elhiszünk neki. Mint mindig.

Ezzel együtt van néhány képkocka, amely előre vetíti a majdani Rejtő-képregények karikatúrás stílusát, s amely néhány pillanatra, éppen ezért ki is zökkenti a Spartacus olvasóját. Mintha, mit tudom én, a Kean, a színészben felbukkanna Louis de Funès egy jelenet erejéig, bohóckodna néhány mondatot, majd ki is menne a színről. 

Korcsmáros képregénnyel még nem jártam úgy, hogy ne lett volna néhány kocka, amiért az első olvasás után ne lapoztam volna vissza. A Spartacus-nál nem volt ilyen. Meg is hökkentem. Valamiért nehezebben adta magát ez a darab. A finomságai jobbára akkor tűntek fel, amikor azért lapoztam át újra, hogy kiválasszam, mit fotózok ki belőle ízelítőül. Akkor tűnt fel néhány érdekes látószög, a csatajelenetek mozgalmassága. Ahogyan az is, hogy talán azért nem fogott meg igazán a történet, mert Spartacus grafikai szempontból nem határozott karakter. Olyan bárkilehetne-típus. Valószínűleg ezért esett nehezemre azonosulni vele. (Teszem hozzá azonnal, a Vörös és fekete Julian Sorel-jével sem egyszerű azonosulni, megjelenésében mégis egyértelmű karakter.) Aztán persze az is lehetséges, hogy bennem van a baj. A túl nagy ívű ábrázolások során, pláne amelyek hatalmas történelmi fordulópontokat mutatnak be, óhatatlan, hogy maguk az események elvegyék a fókuszfényt az egyénekről, akik ezáltal mintegy képeskönyv-illusztrációvá degradálódnak, s az egyéni drámáik, tragédiáik érzékeltetésére nem sok hely és idő marad. Valahogy szegény Spartacus is így járt. Miközben ideológiailag óhatatlanul felmagasztosult. 

Spartacus, a proto-munkásmozgalmi hős

A bevezető alatti bekezdést úgy fejeztem be, hogy félbehagytam egy gondolatot, későbbi folytatásra. Most folytatom. 

Motoszkált bennem ezmegaz már olvasás közben is, de a szög a zsákból az utolsó képkockáknál bújt ki. Főleg a legutolsónál. Spartacus és a népe elbukott, Crassus tömegével feszíti keresztre a lázadó rabszolgákat. Róma egyik útja mellett egy idős asszony gubbaszt az egyik kereszt alatt. Crassus el akarja zavarni, mire az asszony minden félelem nélkül felnéz rá, és bátran a szemébe mondja a megjegyzendő végső tanulságot, amit el kell vinnünk magunkkal. 

– Ki vagy te vén boszorkány? 
– Rabszolga vagyok. Mint ő itt felettem, meg a többiek, végig az út mentén, egészen Rómáig. Hogy miért jöttem ide? Elsiratni őket... Hát te...? Ne is mondd, tudom. Csak te tudod, meg én, hogy mi hozott ide, Marcus Licinus Crassus... A félelem! Tőlünk félsz. Ti mind, mind éppúgy féltek tőlünk, rómaiak, mint te magad! Azért is jöttél ki ide. Látni akartad, hogy halott. Egészen biztos akartál lenni abban, hogy az utolsó is meghalt.
– Hallgass, szipirtyó, mert...!
– Mert megölsz? Még nem folyt elég vér? Hát akkor ölj meg! Engem megölhetsz, de Spartacust soha! Rettegj, Marcus Licinnus Crassus, te győztes hadvezér! Rettegj, zsarnok római! Rettegjetek mind! Van okotok rá, mert Spartacus nem halt meg! Spartacus él!

Él ám, a francokat! Ahogyan Lenin sem él. Pedig róla is úgy tudtuk, hogy élt, él és élni fog. Ezek után kell taglalnom a párhuzamokat? Spartacus rabszolgahada, és „rabszolgahad indulj velünk”... 

S amíg el nem felejtem leírni, el kell mondanom, Howard Fast és Raffaelo Giovagnoli egyaránt baloldaliak voltak. Fast konkrétan kommunista. Spartacus alakjának szimbólum-tartalma adta magát mindkettejük számára. Ahogyan  valószínűleg 1961-ben, Cs. Horváth számár is. Azon kívül, hogy ezzel azért így van egy kis baj, de tulajdonképen nincsen ezzel baj.

Az akkoriban született művekből nem volt egyszerű kihagyni a propagandát. Sőt, nem egy jelentős alkotó van, aki még ekkor is hitt abban, hogy persze, a rendszer nem minden rendszerek legjobbika, de valahol mégis. Vagy kénytelen volt ezt hinni, hogy a művészete a közönség elé kerülhessen. Vagy kénytelen volt időnként úgy tenni, mintha így hinné. 

Mert, ugye azt is tudjuk, hogy az akkori kultúrpolitika számára a képregény alacsonyrendű műfaj volt. (Ahogyan pár évvel később a beat-, pop- és rockzene is. A pénzt hozta, az elvtársak állami intézményei azt szívesen ki is vették az alacsonyabbrendűekből, de a képviselőik és a műfajok megbecsülése csak hosszú-hosszú évek múlva következett be.) Nem is járultak hozzá másképpen a közlésükhöz, csak úgy, hogy irodalmi műveket vettek alapul. Mondván, hogy így legalább serkenti fogják az olvasási kedvet. 

A sötétben bujkáló propaganda nem tette tönkre ezt a képregényt. Fenntartást azt bizony kelt, de a fenntartás a rajzok minőségét egy fikarcnyit sem befolyásolja. Mert a rajzok érett Korcsmáros rajzok. Részletes, élvezetes rajzok. De hozzám valahogy mégsem került közel. Nagyobb volt az érdekességi és a Korcsmáros iránti tiszteleti faktor mint a határtalan, korlátok nélküli lelkesedésem. 

Képes, Budapest, 2017, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833654 

6/10

2021 március, immár elmúlt Szerelmetesfeleségtársam szülinapja, de már a enyém is

S Menzel azóta bármit csinálhatott, szerettem. Akkor is, ha ezekhez más filmje nem volt fogható azóta sem. De Menzel mint jelenség, akár rendezett, akár színészkedett, akár csak úgy megjelent, valahogy mindig következetesen ugyanaz volt: intelligens, kedves, visszafogott és önazonos. Az embernek mosolyognia kellett, de nem azért, hogy kiröhögje, hanem a harmónia miatt, amit sugárzott. Azzal együtt, hogy Menzel nem volt heroikus, katartikus figura. Egy tök hétköznapi fickó, teljesen normális viselkedéssel, nézetekkel, akiben nem volt semmi szélsőségesség, semmi elvakultság, Egy józan pasas, akivel jó lenne, jó lett volna leülni beszélgetni egy kicsit. Annak ellenére, hogy világszerte ismert, Oscaros filmrendező. Úgy mester, hogy ebből semmi nem látszik rajta, és ez egy abszolút pozitív megállapítás. 

Most nézd meg ennek a könyvnek a címét! Hát nem tudom... Maga a merő bizonytalanság.

Egy Oscaros ficak, akit egy fél kontinens kedvel és becsül, aki az egyik legnagyobb kelet-európai író kebelcimbije volt. Annyira, hogy ha olyanja volt csak leugrott az íróhoz annak kerskói nyaralójába, hogy dumcsizanak picit... Aki rendezett legalább két olyan filmet, ami megismételhetetlen, ezért iskolát sem teremtet. Ami azóta is a cseh, vagyis inkább a kelet-európai filmművészet kiindulópontja. Az elsőért (igen, a Szigorúan ellenőrzött vonatok) ami az ő életében is első volt, azonnal meg is kapta az Oscart (igaz, a film témája megfelelő is volt erre, de vannak olyan kivételek, amik emiatt mégsem irritálnak; ráadásul a dömping csak később kezdődött). S aztán megrendezte az életöröm filmjét (naná, hogy a Sörgyári). Egy filmet, ami után minden nyavalygás annyira értelmetlennek, kimódoltnak, feleslegesnek tűnik. Aztán ott volt a kelet-európai történelem keresztmetszetének a filmje (az Őfelsége pincére voltam). Meg sok másik is.

S erre ez a pasas azt mondja a könyve címében, bárgyú arccal a borítón, hogy: „HÁT, NEM TUDOM...” 

El ne tévedj! Persze, igazad van, előfordul, hogy ez a töprengő mondat cinikus. Amikor azt mondom, hogy: „Hát, nem tudom, normális-e ez az ember?”, de a hangsúlyom egyértelműen arra utal, tisztában vagyok vele, egyértelmű és kétségtelen, hogy egy idiótáról beszélünk. Mint a viccben: 

Kohn megvádolja Kleint, hogy becsapta őt egy közös üzletelésük során. Bíróságra is viszi a dolgot, de a per során a bíró arra a döntésre jut, hogy Klein ártatlan, ezért Kohnnak nyilvánosan, a falu főterén, fennhangon kell tőle bocsánatot kérnie, és ezt kell mondania: „Klein egy becsületes ember! Bocsánatot kérek!”

Eljön a nap, Kohn felmászik a főtéren elhelyezett dobogóra és a nagyon figyelő falubelieknek a következőt nyilatkoztatja ki: 
– Klein egy becsületes embeeer...??? Már bocsánatot kérek!

Átjött a hangsúly? 

Szóval van, amikor Menzel úgy nem tudja, hogy tökéletesen tisztában van a válasszal. De a legtöbb esetben tényleg nem tudja, hogy  a felvetéseire mi a felelet. S ez annyira szimpatikus! Egy fantasztikus, Oscaros filmrendező, aki mer nem tudni, akinek fogalma sincsen nagyjából semmiről. Ezt add össze. 

*

Elárulom ám, miről van szó! Ez a könyv nem könyvnek íródott. A tartalma átlagosan kétoldalas tárcák sorából áll, amelyek a cseh, Story című folyóiratban jelentek meg. Természetesen egyesével. Menzel nem rest gyűjteni a témákat. Az egyik írásban kifejti, hogy egyáltalán nem esik nehezére írni, csak a témát nem olyan könnyű megtalálni. S erről is ír egy tárcát. Meg mindenről. Is. Ami csak eszébe jut. Pontosabban ami csak szembejön vele és elgondolkodtatja, meghökkenteni, ami kicsinységében is képes jobbá tenni a világot. Ellentmondások, megfigyelések, kérdések, egyesével másfél oldalon. 

De tényleg apróságokat képzelj el! Mire jó a nyakkendő? Mennyit ér a magáért való mai művészet? (Menzel nem szereti az érthetetlen, csúnya dolgokat.) Máshol: bűne-e, ha egy művész csupán szórakoztatni akar? Mennyit érnek a büntetés végrehajtási intézmények? Jó-e, hogy demokratikusan liberális világban élünk? Gyereknevelés: kell az az atyai pofon (most mondd, ilyet állít)! Egyre durvul a világ: de milyen lesz akkor gyermekink, unokáink, dédunokánk világa? 

Honnan jön a jó modor? A színház szentély. Meg kell félemlíteni a gazembereket (azta'!). Mennyire komolyak a szépségversenyek? A közöny ragályosságáról. A kritikusokról. A giccs és a művészfilm. A dohányzás ellen. Albert Speer és a rossz hírek. A demokratikus társadalom nem ismeri a megvetést, nem ismeri a kitaszítást, puha és fölöslegesen elnéző a nyilvánvaló gazemberekkel szemben. A kommunisták velünk éléséről. Vannak pillanatok, amikor az ember hülyén viselkedik. A fair playről, illetve a hiányáról.

S ez csak egy nagyon felületes felsorolás. 

A részletekben nincsen elementáris, világmegváltó összefüggés-látás, nincs vadonatúj, sohasem hallott, olvasott gondolatok, társadalomformáló tutileszögezések. Semmi ilyen nincsen. Csak hétköznap-szagú, ízű józan gondolatok. Amiket olvashatunk bármilyen sorrendben, és akár újra és újra is, mert nagyon mélyen nem fognak bennünk maradni. Ám lehet nem is ez a cél.

Leszkay András írta az egyik Moha-meséjében, hogy a hatás amit egymásra gyakorolunk a legtöbbször olyan, mint a rejtett patak: hogy merre folyik nem tudjuk, mert nem látjuk, aztán egyszerre csak a felszínre tör, nyilvánvalóvá lesz a léte. Valahogy így hat Menzel is. Nem vág földhöz, nem jövünk, hogy mi a válasz az élet legnagyobb kérdéseire, csak bólogatunk az olvasása közben.

De Menzelt olvasni jó, mert lesz egy csomó aha-érzésünk, mert mintha mi magunk fogalmaztuk volna meg, amit olvasunk. És bármit mond, rábólintunk akkor is, ha nem is értünk egyet vele, mert valóban olyan kedves és intelligens figura volt, amilyennek gondoltuk. Lehet vele vitatkozni, lehet érvelni az érvei ellen. De ez a fickó, amilyennek látszik. Nem csupán azért minek, mert Menzel tavaly szeptemberben itt hagyott minket, azért sem, mert mi értelme van a sértődésnek? Erről is lehetne írni egy tárcát.

Kalligram, Pozsony, 1997, 128 oldal · ISBN: 8071491969 · Fordította: Körtvélyessy Klára

8/10

2021 februárja, öt nappal Szerelmetesfeleségtársam következő szülinapja előtt

PKD REGÉNYEI

PKD nem lacafacázik.

Eszébe sincsen részletesen bemutatni a szereplőit. Semmilyen szempontból. Se külsőleg, se motivációikban, se sehogyan. Ha valamit megismerünk belőlük, akkor azt a cselekményből tehetjük meg. Ha egyáltalán. PKD számára a szereplői jóformán eszközök, mert szereplők nélkül nem lenne cselekmény. De a cselekmény bonyolításához igazából nincs túl nagy szükség a benne részt vevők részletes, árnyalt ismeretére. Legalábbis PKD világában.

Olyannyira így van ez, hogy nem egy regényében simán, minden különösebb magyarázat nélkül „leváltja” a cselekmények addigi középpontjában álló szereplőt, és egy (vagy több) másikat helyez a oda. S ha kell, azt is hajítja egy még újabbért, ha a történet túllépett az előbbin. 

Ezek a főszereplők soha nem übererkölcsi lények, soha nem különleges szuperemberek, nem hősök, nem akciómanek, és jobbára nem is lesznek azzá. Többségükben mindennapi emberek, akik nem  mindennapi körülmények közé kerülnek, és a jellemfejlődésük többnyire abban áll, hogy a megtörtént dolgok által kicsit több mindre csudálkoznak rá az őket körülvevő világ(ok)ban. 

Másfelől PKD nem molyol a hátterek, előzmények, körülmények részletes bemutatásával, kifejtésével sem. Ha kiderül a cselekményből (jobbára igen), akkor hurrá, ha nem, akkor nem. S mivel sem a szereplők, sem a társadalmi, technikai, politikai hátterekkel nem kell ismerkednünk, hát azonnal fejest ugrunk a cselekménybe. (Mint teszem azt, ebben az esetben is.) Van, amikor ez zavaró, mert komoly hiányérzetet okozhat, de többnyire jól viselhető, könnyen feldolgozható. Ha mégsem, azt tudom ajánlani, amit a bevezetőben is: PKD fogyasztását mindenképpen beszéld meg a nálad okosabb barátoddal, a könyvtárosoddal, a kedvenc bloggereddel! 

PKD a cselekmény leírásához, bonyolításához egyszerű, szikár nyelvet használ. Nincsenek cifrázott leírások, nincsenek kútmély motiváció-bemutatások, minden csak a történet elmondását szolgálja. Slussz! 

S a történetei, ez ma már közhely, a valóság mibenlétét bizgetik. A valóság bizgetésétől pedig nincsen messzire a párhuzamos világok kérdése. Sőt, az sem, van-e Isten, s ha van, akkor hol van, ki ő és miért? Ám e könyv esetében egyelőre mindkét kérdést békiben hagyja: az időutazásról gondolkodik. 

IDŐUTAZÁS, MINT OLYAN

Pofon egyszerű, miért akarnánk orrba-szájba az időben utazni: kivétel mindenki meg akarná ölni Hitlert, hogy megakadályozza a holokausztot. Bár PKD esetében most nem erről van szó. Bár a probléma nem kisebb. A könyv fülszövege majdnem mindent elmond, ha szokás szerint kicsit félre is vezet.

 Mit lehet tenni, ha maga az idő beteg?

Jim Parsons remek, elkötelezett orvos, aki a legfejlettebb technikákkal gyógyít és mindennél többre tartja az emberéletet. Így aztán kétszeresen is szorult helyzetbe kerül, amikor egy különös autóbaleset révén a jövőben találja magát, méghozzá egy fejlett társadalomban, ahol azonban az életmentés törvénybe ütközik.

Szerencsére azért itt sem csak Parsons hisz az élet szentségében, és akik osztják a nézeteit, az ő orvosi képességeit akarják felhasználni egy titkos, kétségbeesett tervhez a saját és társadalmuk jövője érdekében, amely tervhez azonban vissza kell utazni a múltba is.

A jövő orvosa nem csupán egy rémisztő jövőképet tár elénk, de egyúttal az időutazás paradoxonjait is vizsgálja, mégpedig úgy, ahogy arra csak Philip K. Dick képes.

PKD szokása szerint kicsit sem rág szájba. Van min tűnődni, de előre el nem árulná, micsodán. Vagy meglátjuk,vagy csupán  élvezzük a pörgős cselekményt. Egyik sem érdektelen. Már csak azért sem, mert csavaros a történet. (Tudod, ahogy Szerelmetesfeleségtársam fogalmazná: barkácskönyv). Úgy, miként egy időutazásos könyvtől várhatja az ember, s ahogy H. G. Wells időgépes írása óta megszoktuk. Az idővel való machináció nem játék, ráadásul ellentmondásos, tréfás dolog, lehet vele meghökkenteni, eltűnődtetni. Erről több szót nem ejtek, mindenki tudja, miről beszélek, se szeri, se száma az ezt fel-, kihasználó könyveknek, filmeknek. Olyan kis izé vagyok, hogy még példákat sem vagyok hajlandó mondani. 

Kérdés, mit tesz hozzá PKD a témához? Túl azon, hogy a téma tulajdonképpen egy 1960-ban megjelent könyvben merül fel, vagyis mára tulajdonképpen nincsen benne az az újdonság, ami a megjelenés idején még vadi újnak számított. 

A jövő orvosa tipikusan PKD regény. A szerző negyedik megjelent műve volt. A történet lineáris, már amennyiben egy időutazásos történet az lehet, könnyen követhető, egyszerű szerkezetű. A főhős, Parsons a jövőben találja magát, egy egyiptomi mintára halál-centrikus társadalomban, amely nagyon szigorúan tartja meghatározott keretek között a népszaporulatot: a férfiakat sterilizálják, az orvosi életmentés tiltott cselekmény, aki halál közelébe kerül, annak halnia kell, nem életképes, nem szólnak bele a természet rendjébe. Működik az evolúciós Taigetosz. 

Az orvost mégis egy életmentés érdekében röpítik a saját idejéből a jövőbe, de a cselekmény során kiderül, hogy bár embertelen az orvoslás tiltása, az élet mégis determinált. Ennél többet elárulnom poéngyilkosság lenne. Hidd, igazi PKD-es a csavar!

A nagy kérdés tehát a szabad akarat, s hogy általa megváltoztatható-e a jövő. PKD ebben a könyvében arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem. Ami megtörténik, ami meg fog történni, annak úgy kell megtörténnie, ahogy, mese, variálási lehetőség nincsen. Ám mindez nem zárja ki, hogy amit meg kell tennünk, azt meg kell tennünk. 

S közben mi, olvasók csuda jól szórakozunk. De mondjuk meg őszintén, ha az a kötet nem is fektet két vállra, lehet-e bármelyik PKD-könyv felett unatkozni, és nem gondolkodni felette, miatta, utána? 

A BORÍTÓ

Nem elhanyagolható, de annyira nem szoktak érdekelni a könyvek borítói. Valószínűleg azért, mert cefet rossz vagy csúnya boratókkal is jelentek már meg olyan könyvek, hogy a húsz ujjunkat megnyalhattuk utána. 

De most az mondom, ez a borító, hogyan is kell manapság fogalmazni, nagyon ott van. A színében is, a szimbólumaiban is, a dombornyomásával is, mi több, a hátsó borítóval is. Azt tudom mondani: háromszoros bravó az alkotónak!

Agave Könyvek, Budapest, 2021, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634197799 · Fordította: Pék Zoltán

8/10

2021 február közepe, Dunaharasztin, a barátainknál

Szégyen, nem szégyen, nagyjából semmit sem olvastam még Kepes Andrástól, pedig már jó ideje nem csak tévés szerkesztő, újságíró, hanem író és megválasztott legsármosabb magyar férfi is.

Ránéztem most a könyveire, ahogy az előbbi mondatot leírtam, és két dologgal szembesültem: a) nincsen is neki olyan nagyon sok könyve: nyolcat írt b) az egyiket, a Szerencsés utaim címűt a seregbeli vendégszereplésem idején olvastam; semmire sem emlékszem, csak a fílingre amit okozott, és ami talán ismerős valahonnan: milyen művelt, jó fej vagyok én, hogy ilyeneket olvasok! 

Kétségtelenül jól áll neki a kor, és a megnövesztett szakáll, ami ebben az esetben őt fiatalította. De nem gondoltam, hogy már Kepes András is betöltötte a hetvenedik évét. Azta'!

*

S akkor itt van ennek a hetvenes éveiben járó írónak, szerkesztőnek, újságírónak, sármőrnek a legfrissebb könyve. Amikor kinyitottam, fogalmam sem volt, mire számítsak. Az első pár oldal azonnal megfogott. Kapásból és csípőből nem értettem egyet vele, de a témafelvetés érdekesnek tűnt. 

Arról gondolkodott Kepes úr, ami a könyvének a címe. Méghozzá egy Popper Péter idézet kapcsán, amelyben azt állította, hogy manapság a boldogsághoz kétféle viszony létezik. Vagy boldog valaki, de akkor egészen bizonyosan hülye. Vagy okos, de akkor egész biztosan boldogtalan. 

Manapság az intelligens ember depressziós vagy boldog és hülye.

– így festett Popper Péter konkrét mondata.

Gond nélkül belátom, hogy piszok jól hangzik, nagyon frappáns megfogalmazás. Bár egyszerűen nem igaz. Se pro, se kontra. Sem az eleje, sem a vége.

Úgy gondolom, hogy Popper Péter ezúttal is a saját bizonyítványát magyarázta. (Pontosan úgy, ahogyan akkor, amikor azt bizonygatta, hogy nincsen évtizedekig tartó hűség a párunkhoz. Nincsen, mert nem úgy alkotott meg bennünket a teremtő evolúció [részemről: Isten], hogy ilyen sokáig beérjük egy párral. Így teljesen érthető, hogy a mai házasságok rendre tönkremennek.) Gombhoz a kabát.

Az ember szeme először jócskán kikerekedik, később csak a fejét csóválja: egy ekkora névtől sokkal többet várna a csupasz önigazolásnál.

Nem megkerülhető a kérdés, de én most megkerülöm: vajon Popper ennyire depis volt? Engedjük el Popper lelkivilágát!

Kepes könyve kétszáznegyven oldal. Ha eltekintek az igazság tartalmától, Popper mondata akkor sem ütős annyira, hogy ennyi oldalon törpöljünk felette. 

*

Jelen szerzőnk azonban úgy döntött, nincsen igazam, igenis, megér egy könyvnyi misét a téma. 

Vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság boldogság, miközben valamennyien szeretnénk boldogok és egyben okosak is lenni, és valami ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, a tudomány segítségével, különböző kultúrák elképzeléseire és saját élettapasztalataimra támaszkodva végére járok, egyáltalán lehetséges-e ez? Erről a hiú kísérletről szól ez a könyv. 

Csak lestem. Már a felvetést sem értettem. Tényleg ezt gondolják az emberek? Miközben Szalacsin, a Polgár úrhoz, a Jenőhöz-ön röhögnek, meg hogy Angilaliban milyen gazdag a tojásleves? 

Aztán Kepes András azt ígéri, hogy a tudomány segítségével írja a könyvét. Meg az, hogy lesznek itt kultúrákra támaszkodások. Sőt, még azt is, hogy a végére jár a kérdésnek. Hiú kísérlet, valóban, de bevezetésnek kétségtelenül csuda jól hangzik. 

Túl azon, hogy az egész alapkérdés nem ér annyit, hogy könyv szülessen róla, mindaz, ami tervben volt sokkal szárazabban hangzik, mint ami ténylegesen megszületett. 

*

Mi született meg? Miről szól a könyv? Régen kérdeztél ilyen nehezet. Igazából a felvetett kérdésről csak nagyon átabotában. Persze mert minden összefügg mindennel, mondhatjuk, hogy dehogynem, azonban ez vaskos ámítás lenne.

Olyan érzésem volt végig, hogy Kepes András csak írni és beszélgetni szeretett volna egy kicsit. Mert ez a könyv nem is szól semmiről.

Olyan mint a Kis Találkozások kis beszélgetései. Nem érdektelen, nem unalmas, ellenkezőleg, ölelős, összecsókolózós. A problémákat nem oldja, világot pláne nem vált meg, s úgy igazából semmi sem semerre. Kis találkozás: néha nagyon jól esik, örülünk neki, megédesíti az estét, értelmet ad a napnak. Jól esik átélni.

Forrás

Terített asztal, de nem meisseni porcelánnal, damaszt abrosszal, érett ezüsttel, hanem kockás abrosszal, éttermi szalvétával, vizes pohárban kisfröccsel, egy-egy pohár Unicummal, pörkölt, galuska, ubisali. Csak úgy óbudaiasan vagy zorádi tabánosan. A fekete el ne maradjon, meg a hamutartó, és játsszuk azt, hogy a szivarra nem az étterem előtt gyújtunk rá, hanem a kockás abrosz felett. 

Egy kocsmai, vendéglői beszélgetés soha nem szerkesztett, semmiképpen sem stilizált. Még a helyesírás ellenőrző sincsen ráengedve. Fésületlen, ide kap, abba harap, mégis halad, s ha nem, akkor sincs semmi, mégis élvezetes, mégis jó együtt lenni. 

Egy fél szóval sem merném azt állítani, hogy az olvasás során a felvetett alap-műkérdés válaszához egy jottányit is közelebb jutunk, de szerencsére nagyjából Kepes András is elfelejti, hogy felvetette. Kár is lenne ragaszkodnia hozzá!

Ellenben elég sokat megtudunk a hetvenes Kepes Andrásról. Ennek jobban örülök, mintha a hetven éves Kepes András tutifrankó, transzcendens, életmegoldó gondolatairól tudnánk meg sokat. Így a szerző mesél erről-arról, próbál a témánál maradni, de mindannyiunk és az ő hitelessége végett is szerencse, hogy nem sikerül neki. 

Mondjak konkrétumot? Igazán nem tudok. Azért nem, mert nem füllentek, tényleg nem találtam meg a gondolatok közötti összekötő kapcsokat, a gondolati ívet pedig végképp nem. De azt is komolyan mondom, hogy annyira nagyon nem is hiányzott. Egyszerűen jó volt olvasni. Akkor is jó, ha annyira vegyesvágott, hogy a vecsési savanyítók sírva fakadnak az irigységtől és a sorban állnak Kepesnél a csalamádé végett. Van itt minden, ami csak kell, meg olyan is, ami nem kell. Párkapcsolat, szociológia, nemiség, családtörténet, gyereknevelés, név nélküli Orbánozás, csillagászat. Kepes András csak éppen az én blogomról nem beszél. :-)

Peregtek az oldalak, én meg nem tudtam letenni a könyvét. Felrémlett néha a kérdés, hogy tulajdonképpen mi köze van ennek ahhoz, amannak meg emehez, de a kockás abrosz felett nem szerkesztjük egymás szövegét, csak élvezzük. Vagy hülyeségnek tartjuk. Hogy a következő körben újra koccinthassunk a barátságra. S aztán, amikor hazamentünk, csak az maradt meg, hogy jó kis semmitmondó este volt. De miért kellene mindennap megváltani a világot, amikor Krisztus is csak egyszer tette meg? 

Libri, Budapest, 2020, 250 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634338086

Élvezeti érték: 8/10
Tartalmi érték: 4/10